Kožík Diana: A szenci ö-zés tegnap és ma (és holnap?)
A cím kissé poétikusan vezeti be írásomat, melyben a szenci ö-zéssel és a tágabb értelemben vett ö-zéssel kapcsolatos eddigi ismereteinket szeretném összefoglalni. Az időfogalmak bevezetése mondandóm kifejezőbb tagolására szolgál, és mintegy átfogja az ö-zés történetét – a kialakulástól a mai állapoton keresztül a jövőt vizsgáló kutatásokig.
A tegnapelőtt
A címtől eltérően a tegnapelőttel kezdeném, mert véleményem szerint így jobban érzékeltethető az az időbeli távolság, ami az ö hang megjelenése óta eltelt. Az ö hang nem ősi örökség, hanem a magyar nyelv külön életében alakult ki, a magyar nyelv hang- és hangsúlyviszonyainak következtében – bizonyította kétséget kizáróan Losonczi Zoltán (1917; 1918). Az első szótagra eső erős hangsúly a szóvégeken redukciót és ehhez társuló labializációt eredményezett, ami tovább terjedt a szó belseje felé. Ez a labializáló tendencia hozta létre az ü hangot, melyeknek egy része az ómagyar kor másik nagyhatású tendenciájának, a nyíltabbá válásnak következtében ö-vé vált. Losonczival ellentétben többen is állítják (Horger 1934; Laziczius 1936; Péter 1951), hogy az ö hangok még ebben a korai szakaszban sem kizárólag e nyíltabbá válási tendenciának köszönhetik létüket, és föltehető egy, az egyes zárt ë hangokat ö-vé alakító spontán labializáció is, amely szintén a szóvégi labializáló tendencia hatására indult meg. A labializáció érintetlenül hagyta azokat a zárt ë hangokat, amelyek vegyes hangrendű szavakban és egytagú szavakban fordultak elő. Az előbbieknél a hangkörnyezet, az utóbbiaknál az erős első szótagbeli hangsúly bizonyult megtartó erőnek.
Az ö hangot létrehozó tendenciák a 13. századtól jelentkeztek, és – különösen a zárt ë hangokat ö-vé átalakító labializáló tendencia – egészen a 15. századig éreztették hatásukat (lásd Abaffy 2003).
Az ö hang megjelenése előtt kialakult nyelvjárások mindegyikében, mind az ü-ző, mind a zárt ë-ző nyelvjárásban, megvolt az ö-zés kialakulásának a lehetősége – az előbbiben nyíltabbá válással, az utóbbiban labializációval. Végül a nyíltabbá válás bizonyult erőteljesebbnek, és hatására a korábban ü-ző nyelvjárások lettek ö-zőkké.
Az ö-ző nyelvjárások kialakulásához szervesen kapcsolódik ezen nyelvjárások elhelyezkedésének a kérdése, amiben Bárczi Géza (1958) és Benkő Loránd (1957) fejtegetései tekinthetők irányadónak (lásd Szabó 1996; 1999). Mindkettőjük szerint, és a föntebb elmondottak fényében, az ö-zés azon a vidéken alakulhatott ki, ahol az ü-zés góca volt korábban, azaz a Délkelet-Dunántúlon, a Dráva középső folyásának és torkolatának a vidékén.
Ez a vidék egy azok közül a Benkő (1967a; 1967b) által meghatározott gócok közül, melyek között többszörös egyezések mutathatók ki. Ezekből az egyezésekből azt a következtetést vonta le Benkő, hogy az ormánsági (Délkelet-Dunántúl), az őrségi (Nyugat-Dunántúl) és a székely nyelvjárások (Erdély), a Szenc környéki (Észak-Dunántúl) és az abaúji nyelvjárássziget, valamint a dél-erdélyi nyelvjárásszigetek „magyarsága valamikor azonos, illetőleg rokon nyelvjárástípust beszélt” (Benkő 1967b, 43). Az egyezések megállapításakor figyelmen kívül hagyta az első hallásra is fölismerhető ö-zést, mondván, hogy az ilyen nagy hatóerejű hangtani jelenségek csekély bizonyító erővel rendelkeznek, ugyanakkor hozzátette, hogy eredményeit ezek a tendenciák sem cáfolják, sőt támogatják (lásd 1. térkép).
Benkő szerint az imént említett, a nyelvterület különböző pontjain elhelyezkedő és ennyire hasonló jellegű nyelvjárásoknak a kialakulása a székelység eredettörténetéhez kapcsolódik, ugyanis nyelvföldrajzi összehasonlító vizsgálatai alapján kirajzolódó gócok azoknak a középkori Magyarország védelme szempontjából kulcsfontosságú pontoknak, a gyepűknek a közelében helyezkednek el, melyeknek védelme a történeti értelemben vett székelység feladata volt, és melyekkel kapcsolatban a történeti források is székelyek jelenlétére utalnak. Ennek, a mainál szélesebb értelemben vett székelységnek az egyes gyepűkre való széttelepítése az ö-zés kialakulásánál valamivel később történhetett, hiszen az ö-zést már későbbi településhelyükre is magukkal vitték, és azt a Benkő által tapasztalt egyezésekkel együtt megőrizték.
Benkő kutatásai alapján a szenci ö-ző nyelvjárássziget egyike lehet azoknak a legkorábban keletkezett nyelvjárásszigeteknek, melyek az Árpád-kori határvédelmi célú népességtelepítésnek a következtében alakultak ki (lásd Kiss 2001).
A szenci ö-ző nyelvjárássziget sokkal későbbi keletkezését föltételezi a szenci krónika, mely szerint Báthory András 1621-ben a korábban fölégetett vidékre török elől menekülő kunsági magyarokat telepítet, akiknek nyelvjárása hasonló jegyeket mutatott a szenci ö-zéssel (Kulcsárné 1978). Hasonlóan kései telepítésre utal Bálint Sándor (1957) is, amikor a 16. század harmadik negyedében a török elől menekülő, ö-ző nyelvjárásban beszélő szegedi és délvidéki lakosság elvándorlásáról és többek között a Szenchez közel eső Nagyszombatban való megtelepedéséről beszél (lásd még Szabó 1996; 1999). Kulcsárné Sz. Zsuzsa (1978) két levelet említ – az 1591-ben kelt Molnár Benedek levelét öccsének Szenczi Molnár Albertnek, és az 1621-ben kelt a szenci bíró ugyancsak Szenczi Molnárhoz írt levelét (lásd még Párkány 1974) –, melyek ezeknél a telepítéseknél már negyed évszázaddal korábban is élő jelenségnek mutatják az ö-zést.
A tegnap
A tegnap eseményei valamivel szorosabban kapcsolódnak a mához, és a rövidebb időbeli távolság miatt nagyobb mértékben hozzájárulnak a mai helyzet megértéséhez. A tegnap, jelen írásomban, egészen a 18. századig nyúlik vissza és felöleli mindazt az ö-zéssel kapcsolatos ismeretanyagot, melyre a 20. század végéig tett szert a magyar nyelvtudomány.
Az ö-ző nyelvjárásokról már az egyik legkorábbi, 18. századi nyelvjárási osztályozásban is szó esik, melyben a kiejtésbeli jelenségekre alapozó Verseghy Ferenc (1793) az erdélyi ö-ző nyelvjárásról tesz említést.
Több mint száz évvel később Simonyi Zsigmond elkészíti az első tudományos igényű nyelvjárási osztályozást, melyben a zárt ë – nyílt e, és a nyílt # – zárt é szembenállásra alapozva nyolc nyelvjárást különböztet meg. Ebben az osztályozásban az ö-ző nyelvjárásokat két össze nem függő területre lokalizálja: a Dél-Alföldre, ahol „ö-ző beszédéről leghíresebb Szeged” (Simonyi 1889, 202), és a középső székely vidékre, Udvarhely megye délnyugati felére. Bizonyos számú szótőre korlátozódó ö-zés a Dunántúlon is megfigyelhető, mondja Simonyi, „s mentől tovább megyünk nyugatra, annál inkább szaporodnak az ö-ző szótők (Göcsejben és Ormánságban már embör-t, gyerök-öt mondanak)” (Simonyi 1889, 206). Osztályozását olyannyira nem tekintette állandónak, hogy annak 1905-ös kiadásban már az időközben Balassa József (1891) által kidolgozott felosztást veszi át, mintegy igazat adva Balassának, aki Simonyi osztályozásáról a következőket mondotta: „Ez az osztályozás már csak azért sem lehet tökéletes, mert csupán [a fent említett – K. D. megj.] e két sajátságra van tekintettel, pedig csakis ezek alapján nem osztályozhatjuk a magyar nyelvjárásokat” (Balassa 1891, 1–2).
Az ö-ző nyelvjárások Simonyi-féle 1889-es behatárolása Balassa Józsefnél (1891) sem módosult jelentős mértékben; igaz, Balassa a nagyobb gonddal megválasztott szempontoknak köszönhetően pontosabban körülhatárolja őket. A Simonyinál dél-alföldiként meghatározott nyelvjárásterületet egynek vehetjük a Balassa által alföldinek nevezett nyelvjárási területtel, amelyet a Kis-Kunság, Szeged és vidéke, a Duna mellékének egy része (Sárköz), Baranya és Somogy megye déli része alkot. Egy ettől a területtől független másik ö-ző területet Simonyihoz hasonlóan Balassa is megjelöl, ez pedig mindkettejüknél egybehangzóan a székelységen belül található. Balassa az ö-zés fokának részletesebb meghatározására is vállalkozik: a zárt ë helyén rendesen ö-t ejtenek néhány egytagú lë, të, së, në, -ë és vegyes hangrendű szó lëjány, gyërtya, hërvad, tënnap kivételével. A székelyeknél a kivételek sora ëggy, sënki, nëgyedik típusú elemekkel bővül és a zárt ë helyett nyílt e-s ejtés is jelentkezik, ugyanakkor az ö nyílt e helyén is állhat kezemöt, kezedöt, ?letömöt.
Horger Antal (1934) Balassához viszonyítva annyiban lép előre az ö-ző nyelvjárások feltérképezése terén, hogy említést tesz az abaúji Füzér és a gömöri Csucsom szigetjellegű ö-ző nyelvjárásokról, és a székelységen belül az ö-zésnek két fokát különbözteti meg: az erősebb fok bizonyos kivételekkel megegyezik az alföldi ö-zéssel, a gyengébb fok pedig a hangsúlytalan szótagbeli zárt ë-k helyén jelentkezik. A füzéri és a csucsomi nyelvjárások ö-zése pedig annyiban különbözik az imént említettektől, hogy csak a kötőhangzók zárt ë-je helyén ejtenek ö-t.
A magyar nyelvjárások atlaszának gyűjtéseiből származó anyag a magyar nyelvjárások még részletesebb és mélyrehatóbb vizsgálatát tette lehetővé. Kálmán Béla (1966) osztályozása már ezeknek a gyűjtéseknek az előzőleges eredményeire támaszkodva nemcsak az ö-ző nyelvjárások területi elhelyezkedéséről rajzolhatott az elődeihez képest pontosabb képet, hanem az ö-zés mértékére és minőségére vonatkozóan is tehetett lényegi megállapításokat. Az ö-ző nyelvjárások területiségével kapcsolatban a korábban megállapítottakat cáfoló tények nem bukkantak fel, inkább csak kiegészült a már ismert ö-ző nyelvjárások sora. Kálmán elsőként tesz említést a Szenc környéki (Réte, Csallóközcsütörtök) erősen ö-ző nyelvjárásszigetről, amely az enyhén ö-ző dunántúli nyelvjárástípus északnyugati sarkán terül el. Az ö-zés mértékére Kálmán is a már Horgernél megjelenő erősebb és gyengébb (enyhébb) kifejezéseket használja, erősen ö-zőnek mondva az egytagú és vegyes hangrendű szavak kivételével minden helyzetben ö-t ejtő déli, korábban alföldinek nevezett nyelvjárásokat, és enyhén ö-zőnek a tőszavakban kevésbé ö-ző nyelvjárásokat, mint a nyugati és a dunántúli. A székely nyelvjárástípusba tartozó udvarhelyi nyelvjárás is erősen ö-ző, mégis különbözik a déli nyelvjárásoktól, mert az egytagú és vegyes hangrendű kivételek sorát egytagú, nyílt e-re végződő szavak is gyarapítják.
Laziczius Gyula (1936) osztályozása annyiban tér el a korábbiaktól, hogy fonológiai alapú osztályozást készít. Nem nyelvjáráskutató lévén, osztályozása inkább csak elméleti, mint gyakorlati jelentőségű. Laziczius osztályozásakor kizárólagosan a magánhangzórendszerre, azon belül – Simonyihoz hasonlóan – az e – ë és # – é beszédhangok meglétére, pontosabban az ë – # hiányára összpontosít, mert „ha csak a magánhangzókat nézzük, nyelvjárásainkban egyszerűen nincs más lényegbevágó eltérés” (Laziczius 1936, 56). A rövid magánhangzók szempontjából ë-ző, e-ző és ö-ző, a hosszú magánhangzóknál é-ző, #-ző és í-ző nyelvjárásokat különít el. A rövid és a hosszú magánhangzórendszereket kombinálva kilenc típust kap, melyek közül az ö-zés három típusban jelenik meg, más-más hosszúmagánhangzó-rendszerrel: a nyugati székelységben (lásd 1. térkép III. a), a felsődrávai nyelvjárásban (IV. a) és az alsópestmegyei, a kiskunsági, a Szeged vidéki nyelvjárásokban (IV. b; bőv. lásd Laziczius 1936). A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy Laziczius osztályozásának alapja, mely szerint a magyar nyelvjárások között nincs más eltérés, „már a munka [Laziczius munkája – K. D. megj.] megjelenésének idején, az akkori dialektológiai ismeretek alapján sem állta meg a helyét” (Imre 1971, 57).
A Balassa-, Horger- és Laziczius-féle nyelvjárás-osztályozások sorában Imre Samu (1971) osztályozása magasabb szintet képvisel, részben annak is köszönhetően, hogy az általa felhasznált anyag – A magyar nyelvjárások atlaszának (1968–1977) az ötvenes évek második felében gyűjtött anyaga – eleget tesz az öszszevethetőség kívánalmainak és mennyiségénél fogva általánosításokra is lehetőséget ad. Imre elsődlegesen hangtani alapú rendszerezésében a hangrendszer, az egyes fonémák megterheltsége és az egyes hangszín-realizációk mellett bizonyos alaktani sajátosságokat is figyelembe vett. Az ezek alapján meghatározott nyelvjárási egységek csaknem azonosak a Kálmán (1966) által elkülönített nyelvjárástípusokkal. A Szenc környéki nyelvjárásról Imre szól mindezidáig a legrészletesebben. A nyelvjárás legjellemzőbb sajátosságának a független hangsúlyos ö-zést tekinti, melyet a következőképpen határoz meg: „A kérdéses nyelvjárásban ë fonéma helyén hangtani és asszociatív helyzettől függetlenül a morfémaállomány túlnyomó nagy többségében ö jelentkezik. Ezekben a nyelvjárásokban az ë igen kis megterheltségű fonéma. Elsősorban néhány egy szótagú morfémában (pl. lë, në, të, së, ëggy, ritkábban mëg), a vegyes hangrendű szavakban, illetőleg újabb jövevényszavakban fordul elő” (Imre 1971, 203). A Szenc környéki nyelvjárás ö-zése a statisztika nyelvére lefordítva 16-23% között mozog (a nyelvjárást képviselő két kutatópont, Réte – Cssz 1, Csallóközcsütörtök – Cssz 6 között is eltérések mutatkoznak). Ez az arány megegyezik a „legözőbb” vidékek (Somogy, Baranya), valamint a Szeged környéki, a székely és az abaúji szigeten tapasztalható ö-ző morfémák előfordulási gyakoriságával. A nyelvjárássziget további jellemzői között megemlíthető az elég erős á utáni o-zás, az a fonéma az á előtti szótagban illabiális (™), illetőleg illabiálisabb (K, ¨) megoldása, az l gyakori pótlónyúlásos kiesése, amit általában az előtte álló magánhangzó zártabbá válása egészít ki, az alaktan szintjén a -ból, -ből következetesen -bú-, -bű-nek hangzik, a felszólító módban a taníjja az általános alak (Imre 1971, 345–346).
A továbbiakban olyan tanulmányok, dolgozatok eredményeit ismertetném, amelyek elsősorban a szenci ö-zésre összpontosítottak, mégis nagyszerűen árnyalják és színesítik az ö-zésről kialakult képet. Ezeknek a tanulmányoknak, dolgozatoknak az alapját képező kutatások egymástól csaknem azonos időbeli távolságban vették górcső alá a Szenc környéki nyelvjárást.
Az említett tanulmányok, dolgozatokat készítőinek – Kulcsárné Sz. Zsuzsának (1978), Bárdos Gyulának (1982), Lanstyák Istvánnak (1989; 1992) – kutatásaira támaszkodva a szenci ö-ző nyelvjárás legjellemzőbb jegyei négy jelenségben foglalhatók össze. Ezeknek egyike az ö-zés, melyről Kulcsárné megjegyzi, hogy „a szenci lakosság erősen ö-ző nyelvjárásban beszél” (Kulcsárné 1978, 231), és melyet Bárdos a szenci lakosok beszédében jelentkező ö hang gyakorisága alapján a nyelvjárás legjellemzőbb sajátosságaként határoz meg. Lanstyák, Szenc városánál szélesebbre vonva meg vizsgálódásának körét, a független labiális ö-zést nemcsak Szenc, hanem az egész, mintegy 20 településből álló Szenc környéki nyelvjárássziget legszembetűnőbb jellemvonásának tartja, melynek „rendszere és mértéke az egész területen azonos” (Lanstyák 1989, 157).
Lanstyákkal együtt mind Kulcsárné, mind Bárdos felfigyel az ö hang illabiálisabb ejtésére. Kulcsárné ezt a köznyelvi kiejtés hatásának véli, ami egyre jobban érződik a tősgyökeres szenci lakosok beszédében is, és ennek a nyelvjárás gyengülését elősegítő tendenciának az okát a szlovákokkal és más magyar nyelvjárásokat beszélőkkel való gyakori érintkezésben látja. Bárdosnál az illabiálisabb ö csak egy-két adatközlőnél bizonyos szavakban jelentkezik, ezekre a helyenkénti felbukkanásokra azonban nem igyekszik magyarázatot adni. Lanstyák mélyebben elemzi a kérdést. Az illabiálisabb ejtést nem tartja egyértelműen a labiális ö-zés bomlásának, ahogy azt többek között Imre (1971) és Kulcsárné (1978) véli. Ezt az elgondolását arra alapozza, hogy a köznyelvben és a környező nem ö-ző nyelvjárásokban is ö-vel ejtett morfémákat a szenci nyelvjárásban olykor illabiálisabban ejtik. A köznyelv hatásának terjedése szerinte csak megerősíthetett egy már meglévő illabializáló tendenciát. Az illabiálisabb ejtés, a szakirodalmi megállapításokkal ellentétben, nem köthető sem életkorhoz, sem hangtani helyzethez, sem bizonyos típusú morfémákhoz, ugyanakkor „kétségtelennek látszik beszédhelyzetbeli kötöttsége: minél kevésbé természetes a beszédhelyzet, annál gyakoribbak az illabiálisabb megvalósulások” (Lanstyák 1989, 167). Lanstyák ezen megfigyeléseit, mint mondotta, csak kérdőíves vizsgálatokra alapozta, a kérdés statisztikai vizsgálata még várat magára.
Az ö-zéssel kapcsolatban általában szó esik a zárt ë-ről is, még ha egészen ritka előfordulásban is (Imre 1971). Kulcsárné (1978) a zárt ë-ző alakokat csak az ö-zés ellenpéldájaként említi. Bárdos (1982) már a zárt ë szerepére is magyarázatot keresve Deme és Imre elgondolásaiból kiindulva és az általa összegyűjtött anyag alapján megállapítja, hogy a zárt ë a szenci ö-ző nyelvjárásban önálló hangeszköz, és az egytagú és vegyes hangrendű szavak mellett a jövevényszavakban a legnagyobb megterheltségű. Lanstyák (1989) a nyelvhasználaton túl rendszertani szinten, a köznyelvi nyílt e és annak három nyelvjárási megfelelőjének: a nyílt e-nek, zárt ë-nek és az ö-nek egymáshoz való viszonyán belül vizsgálta a zárt ë helyzetét, megállapítva, hogy a zárt ë, nem számítva a kisszámú újabb jövevényszókat és néhány egyéb szóban tapasztalható ingadozást, kizárásos viszonyban van az ö fonémával. A zárt ë-s ejtésváltozatok csak az ö fonéma illabiálisabb megvalósulásának szélső határát képviselik. A már említett kisszámú kivételek esetében éppen fordított a helyzet: az ö a zárt ë fonéma leglabiálisabb ejtésváltozata.
Az elemzett tanulmányok alapján a szenci ö-ző nyelvjárás sorrendtől független negyedik jellemvonásaként a nyelvjárásszigeten belül tapasztalható megoszlást említhetnénk. A meg- igekötő kapcsán Kulcsárné (1978) kétféle ejtésváltozatra figyelt föl: míg az igekötőt Szencen meg-nek ejtik, addig Félben mög-nek. A nyelvjárásszigeten belül Lanstyák (1989; 1992) több jelenségre kiterjedő vizsgálatai igazolták Kulcsárné (1978) megfigyeléseit. A Lanstyák által felhasznált anyag fényében a nyelvjárássziget két nagy egységre tagolható, melyeket kisebb-nagyobb eltéréssel a Kis-Duna választ el egymástól. Az északi-északkeleti részt, melyet Lanstyák Feltájnak nevez, a kevésbé labiális változatok, míg a déli-délkeleti, Altájnak nevezett részt a labiálisabb változatok jellemzik, azaz a meg- igekötőnél maradva: a Feltájon meg-et, az Altájon mög-öt vagy mëg-et mondanak (Lanstyák 1992).
A ma
A tegnap terjedelmes anyaga mellett eltörpülni látszanak a ma kutatásainak eredményei, melyek részben összefoglalják a megelőző ismereteket, részben továbbviszik a megkezdett kutatásokat. A tegnap értékes ismeretanyagát a legújabb kutatási eredményekkel ötvözi a Magyar dialektológia című tankönyv (Kiss 2001), melynek nyelvjárási osztályozása Laziczius (1936) és Imre (1971) által használt tipológiai rendszert (a nyelvjárásokat elsősorban hangtani jellemzőik, és nem területi elhelyezkedésük alapján csoportosító rendszer) a magyar dialektológia legújabb kutatási eredményeivel egészíti ki. Ez a tíz nyelvjárási régiót elkülönítő rendszer annyiban különbözik a korábbi nyolcas felosztásoktól, hogy külön tárgyalja a korábban egy csoportot (a déli nyelvjárástípust) alkotó dél-dunántúli és dél-alföldi nyelvjárási régiót, valamint külön választja a székely és a moldvai régiót, annak ellenére, hogy „a nyelvjáráscsoportok és régiók fő nyelvi jellemzői, területi gócai azóta (A magyar nyelvjárások atlasza [1968–1977] és Imre [1971] monográfiája) nem változtak meg gyökeresen” (Kiss 2001, 266).
Az ö-zéssel kapcsolatban a tankönyv a korábban megállapított tényeket pontosítja. A dél-alföldi és a dél-dunántúli nyelvjárási régió különválasztását az ö-zés jellegében való eltérések indokolták: az előbbiben erős hatóerejű független labiális ö-zéssel találkozunk, az utóbbit leginkább a hangsúlytalan ö-zés jellemzi, a hangsúlyos és a hasonulásos ö-zés kisebb mértékben észlelhető (vö. Imre 1971). Az ö-zés hatóereje innen nyugat felé haladva egyre gyengül, viszont a hetési nyelvjáráscsoportban erős hangsúlytalan ö-zést találunk. A székely nyelvjáráscsoportok alapvonásaikban megegyeznek a nyugat- és a dél-dunántúli (és dél-alföldi) régió nyelvjárásaival, ami egyben igazolni látszik azt a föltevést, hogy a 12–13. században a keleti gyepűk komolyabb megerősítésére nyugat- és dél-dunántúli magyar néprészlegeket telepítettek Erdély keleti felére. Az elmondottak azért fontosak a szenci ö-ző nyelvjárás szempontjából, mert a tankönyv szerint hasonló módon keletkezhetett a Szenc környéki és az abaúji ö-ző sziget is (lásd 1. térkép).
A szenci ö-zéssel újabban jómagam kezdtem el foglalkozni. Kulcsárnéhoz (1978) és Bárdoshoz (1982) hasonlóan nyelvjárási vizsgálódásaim egyelőre csak Szenc városára korlátozódtak, de a jövőben mindenképpen szeretném kiterjeszteni őket a nyelvjárássziget egészére. Vizsgálataim első eredményeiről szakdolgozatomban (Kožíková 2001), majd később egy előadás keretén belül (Kožík 2002) számoltam be. A független labiális ö-zés még ma is élő jelenség, olyan sajátosságokkal egyetemben mint az á utáni o-zás, az á előtti illabiálisabb a ejtése, a zárt ë alacsony megterheltsége, a mássalhangzók megnyúlása magánhangzóközi helyzetben, az l egyszerű és pótlónyúlásos kiesése és az előtte álló magánhangzó zártabbá tétele (vö. Imre 1971; Kulcsárné 1978; Bárdos 1982; Lanstyák 1989; 1992). A dolgozatomat és előadásomat kiegészítő változásvizsgálat alapját a nyelvjárás legjellemzőbb sajátossága az ö-zés képezte, és ennek keretén belül folytattam látszólagosidő-vizsgálatot, azaz a nyelvjárásban zajló változásokra az egyes korcsoportok ö-zésének mértékéből következtettem. A mintául választott adatközlők legidősebbjeinek (60 év fölötti) erőteljes ö-zése még szembetűnőbben jelentkezik a 15–18 éves fiatalok körében, a 18–40 és a 40–60 éveseknél csekélyebb mértékben van jelen, legkevésbé pedig a 40–60 év közöttiek beszédében érzékelhető. A jelenség egyik lehetséges magyarázatát a köznyelvies(ebb) beszéd jelentős társadalmi szerepének a felismerése adhatja, ami az iskolásoknál még nem, a nyugdíjasoknál pedig már nem annyira fontos, mint az aktív társadalmi életet élő fiatalabb és idősebb középkorúak számára (lásd 1. ábra).
Az ö-zés értékelésébe az életkoron kívül más szempontokat is bevontam. A végzettség és az ö-zés összefüggéseit vizsgálva azt tapasztaltam, hogy az ö-zés mértéke egyenes arányban csökken a magasabb és egyben magyar végzettséggel (lásd 2. ábra). A magyar köznyelv hatása, amit a magyarországi látogatások gyakoriságával próbáltam fölmérni, ugyancsak az ö-zés mértékének csökkenését mutatja (lásd 3. ábra). A magyarországi beszélők ítéletei és adatközlőim ö-zése között is kimutatható bizonyos fokú összefüggés – akik beszédben a magyarországiak saját nyelvhasználatuktól eltérő jelenségeket észlelnek, azoknál az ö-zés mértéke magasabb, mint azoknál, akiknek beszédén ritkán észlelik a „másságot” (lásd 4. ábra).
A szenci ö-ző nyelvjárással kapcsolatos attitűdök képezik annak a vizsgálatnak egy részét, melyben a nyelvjárásokkal kapcsolatos vélekedéséről kérdeztem néhány szlovákiai magyar pedagóguscsoportot (Kožík 2004). A vizsgálatban helyénvalónak bizonyult a saját nyelvjárással és a más nyelvjárásokkal kapcsolatos attitűdök különválasztása. Az előbbit a racionalitás, a nyelvjárás mellett a köznyelv fontosságának a hangsúlyozása határozta meg, és a semlegesség („helyi érdekességnek tartom”) mellett az érzelmesség („minden más nyelvváltozatnál jobban szeretem”) is megjelent (lásd 5. ábra). A más nyelvjárásoknál a semlegesség bizonyult a legmeghatározóbbnak, sorrendben csak ezt követte a racionális hozzáállás, az érzelmesség itt viszont nem jutott szerephez (lásd 6. ábra). A különbség az attitűdök között abból adódhat, hogy az egyén és beszéde, jelen esetben szenci ö-ző nyelvjárása, közötti kapcsolat sokkal szorosabb, mint az, amely az általában vett nyelvjárásokhoz fűzi. A kérdőívben szereplő további két lehetőséget („nem érdekel”; „rossznak, helytelennek tartom”) senki sem választotta. A megkérdezett szenci és környékbeli pedagógusok pozitív nyelvi attitűdjei abban is megmutatkoznak, hogy fontosnak tartják nyelvjárásuk ápolását, annak ellenére, hogy inkább csak a hagyományőrzés szintjén számítanak rá, és zavaró tényezőnek érzik a sikeres köznyelv-elsajátítás szempontjából.
Az attitűdök jelentős nyelvhasználat-befolyásoló tényezők, és vizsgálatuk nemcsak a ma élő jelenségek jobb megértése szempontjából lehet fontos, hanem az egyes nyelvváltozatok, így a szenci ö-ző nyelvjárás jövőjére is hatással lehet.
A holnap
A címben a holnap zárójelezése és megkérdőjelezése arra utal, hogy egyrészt a Szenc környéki és általában véve a nyelvjárások jövőjére vonatkozóan nincsenek dialektológiai szempontból értelmezhető és értékelhető adataink, másrészt a szenci ö-ző nyelvjárás és más hasonló peremhelyzetű nyelvjárások létét az adott vidék államnyelve, esetünkben a szlovák nyelv, is veszélyezteti. Mindezek ellenére egyetértek Kiss Jenő véleményével, mely szerint a nyelvjárások eltűnésétől nem kell tartani, hiszen globalizálódó világunkban a nyelvjárás a helyi identitás megőrzésének eszközévé lép(het) elő.
Saját vizsgálataim során is biztató jelekkel találkoztam a Szenc környéki ö-ző nyelvjárás jövőjét tekintve. A már említett változásvizsgálatban a jövőre, a nyelvjárás továbbélésére utal a 15–18 éves fiatalok erősen nyelvjárásias nyelvhasználata. A pedagógusok föntebb vázolt nyelvjárásokkal kapcsolatos pozitív attitűdjei is jelentős mértékben befolyásol(hat)ják a fiatal generáció nyelvjárás-elismerő nyelvszemléletét és annak szégyenérzettől mentes használatát.
A szenci ö-ző nyelvjárásban jelenleg folyó kutatásaim során a nyelvjárás jövőjének érzelmi megközelítésére is kitértem. Adatközlőim a „Sajnálná, ha kiveszne a szencies beszéd?” kérdésre adott válaszai is bizakodással töltenek el. Voltak, akik nem sajnálnák a nyelvjárás kiveszését – „Nem monhatom, hogy sajnánám, h™t azér mégis szöbb vóna szöbben magyarú beszéni.” –, a válaszolók többsége azonban sajnálná, ha eltűnne a szencies beszéd – „S™jnánám, természetës. – Hogynë [s™jnánám]. Ami van még valami jó az is tönkremönnyön?!” – „H™t azér s™jnánám.” –, ami egyben a nyelvjárás jövőjének egyik biztosítéka lehet (lásd 7. ábra).
Melléklet
1. térkép. Az ö-ző nyelvjárások elhelyezkedése
1. ábra. Az ö-zés mértéke korcsoportok szerint
2. ábra. Az ö-zés mértéke végzettség szerint
3. ábra. Az ö-zés mértéke a magyarországi látogatások gyakorisága szerint
4. ábra. Az ö-zés mértéke a magyarországi beszélők ítéletei szerint
5. ábra. A saját nyelvjárással kapcsolatos vélekedések megoszlása
6. ábra. Más nyelvjárásokkal kapcsolatos vélekedések megoszlása
7. ábra. A „Sajnálná, ha kiveszne a szencies beszéd?” kérdésre adott válaszok megoszlása
Felhasznált irodalom
E. Abaffy Erzsébet 2003. Hangtörténet. In Kiss Jenő–Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó.
Balassa József 1891. A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.
Bálint Sándor 1957. Szegedi szótár. 1–2. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Bárczi Géza 1958. Magyar hangtörténet. Budapest, Tankönyvkiadó. /Egyetemi magyar nyelvészeti füzetek./
Bárdos Gyula 1982. A szenci ö-ző nyelvjárás hangtani és alaktani leírása. Szakdolgozat (Komenský Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke). Bratislava.
Benkő Loránd 1957. Magyar nyelvjárástörténet. Budapest, Tankönyvkiadó. /Egyetemi magyar nyelvészeti füzetek./
Benkő Loránd 1967a. A nyelvföldrajz történeti tanulságai. 29–48. p. /A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának közleményei, 24./
Benkő Loránd 1967b. A nyelvjáráskutatás és településtörténet. Magyar Nyelvőr, 91. évf. 455–464. p.
Deme László–Imre Samu (szerk.) 1968–1977. A magyar nyelvjárások atlasza. 1–6. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Horger Antal 1934. A magyar nyelvjárások. Budapest, Kókai Lajos kiadása.
Imre Samu 1971. A mai magyar nyelvjárások rendszere. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kálmán Béla 1966. Nyelvjárásaink. Budapest, Tankönyvkiadó.
Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris.
Kožíková Diana 2001. Élőnyelvi vizsgálatok a szenci ö-ző nyelvjárásban. Szakdolgozat (Komenský Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke). Bratislava.
Kožík Diana 2002. Az ö-zés állapota Szenc mai magyar nyelvhasználatában. Szombathely, Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke, 172–180. p. /Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének kiadványai, 5./
Kožík Diana 2004. A nyelvjárásokkal kapcsolatos attitűdök a szlovákiai magyar pedagógusok néhány csoportjában. In Lanstyák István–Menyhárt József (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről II. Pozsony, Kalligram.
Kulcsárné Sz. Zsuzsa 1978. Ö-zés a Pozsony vidéki szenci nyelvjárásban. Magyar Nyelv, 74. évf. 229–237. p.
Laziczius Gyula 1936. A magyar nyelvjárások. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. /A magyar nyelvtudomány kézikönyve, 1./
Lanstyák István 1989. A Szenc környéki nyelvjárás független labiális ö-zésének néhány kérdése. In Tóth Károly (szerk.): Új Mindenes Gyűjtemény 8. Bratislava, Madách Könyvkiadó, 155–170. p.
Lanstyák István 1992. Az alakváltozatok földrajzi és gyakorisági eloszlásának összefüggéseiről (a Csallóköz és a Mátyusföld nyelvjárási anyaga alapján). In Kontra Miklós (szerk.): Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete. /Linguistica, Series A, Studia et Dissertatines, 9./
Losonczi Zoltán 1917; 1918. Az ö-zés története. 1–3. rész. Nyelvtudományi Közlemények, 44. köt. 4. füzet, 373–406. p.; 45. köt. 1. füzet, 45–116. p.; 45. köt. 2–3. füzet, 195–266. p.
Kiss Jenő (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó.
Párkány Antal 1974. Szenc múltjából. Irodalmi Szemle, 17. évf. 7. sz. 644–652. p.
Péter László 1951. Az ö-zés kérdéséhez. Magyar Nyelvjárások, 1. évf. 118–135. p.
Simonyi Zsigmond 1889. A magyar nyelv. A művelt közönségnek. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.