Miután 1929. június 26-án betöltötte (s “vivide transgressus est”) kilencvenedik életévét, az egyházkerületi Kollégium három ízben (per triennium) megválasztott kiváló és tudós rektorának, tizenöt éven át (per lustra tria) főgimnáziumi igazgatójának s ugyanott ötvenhárom évig a görög, valamint a német nyelv tanárának tiszteletére és emlékezetéül tanítványai az ősi Kollégium nagytermének előterében emléktáblát avattak –
IN MEMORIAM
ANNUM VITAE SUAE NONAGESIMUM DIE XVII. JUNII A.D.MCMXXVII VIVIDE TRANSGRESSI
OTTONIS LUDMANN
EV.A.C.DISTR. ALMAE MATRIS COLLEGII PRESOVENSIS PER TRIENNIUM
PRAECLARI DOCTISSIMIQUE RECTORIS EIUSDEMQUE COLL. GYMNASII
PER LUSTRA TRIA PRAEFECTI DIRECTORIS ET IBIDEM PER ANNOS
LIII OPTIMI PROFESSORIS LINGUAE GRAECAE NECNON GERMANICAE
TABELLAM HANC GRATO ANIMO ERIGI CURAVERUNT
JUBILANTIS DISCIPULI.
A megörökítést egykori tanítványa, Bárkány Jenő(1) kezdeményezte. Ludmann Ottó ugyan személyesen nem vett részt az avatáson, de levélben mondott köszönetet, s fejezte ki örömét afölött is, hogy ez alkalommal emlékalbummal örvendeztették meg, amelyet 330 volt tanítványa, híve és tisztelője írt alá, s amelynek lapjait Lőcse és Eperjes negyvenkét városképfelvétele díszítette.
Budapesten május hó 8-án fogadták körükben volt tanárukat és tanártársukat az Eperjesi Kollégiumi Diákszövetség tagjai közgyűlésükön. Az elnöklő Pap József dr., a budapesti ügyvédi kamara elnöke és a Felsőház tagja nyitotta meg a gyűlést Ludmann Ottó üdvözlésével, majd volt tanártársa, dr. Szlávik Mátyás mondta el az alma mater nesztorának élettörténetét, s Bruckner Győző, az eperjesi Jogakadémia egykori dékánja, a szövetség ügyvezető elnöke, a Miskolcon működő Akadémia nevében Ludmann Ottót “mint volt tanárát, mint szepesi férfiút és mint turistamesterét” éltette (lásd: Az ősi Kollégium két tudós professzorának ünneplése. A 90 éves Ludmann Ottó és a 60 éves Gömöry János. Új Világ, XI. évf. [1929. május 19.] 21. sz. 1-2. p.). A Szövetség üléseinek Ludmann máskor is kedves vendége volt (lásd: Az Eperjesi Ev. Kollégiumi Diákszövetség november hó 7-én tartotta ez évi rendes közgyűlését Budapesten. Új Világ, XIII. évf. [1931. november 5.] 46. sz. 5. p.), s még kilencvennegyedik életévében is jó egészségnek örvendett, amikor a Budapesti Hírlap tudósítója (Némethy Béla) a Sashegy lábánál a csendes Schweidel utcában fekvő családi házában felkereste (közvetlen hangnemben folyó beszélgetésüket az Új Világ átvette – XV. évf. [1933. március 12.] 11. sz. 4-5. p.).(2) Eperjesről való távozása (1922) után ugyanis Ludmann ott él Ballóné Ludmann Paula rajztanárnő és festőművész leányával együtt.(3) Személyisége mintegy összekapcsolja a 19. századi és a 20. századi Kollégiumot. Tanártársa volt még Vandrák Andrásnak, Herfurth József történelemtanárnak(4), Hazslinszky Frigyesnek, s a régiek közül baráti köréhez tartozik a más nyelveken kívül a latint mesterien oktató Flórián Jakabnak. A tudós professzor Lőcsén született, ahol atyja az evangélikus elemi iskola tanítója volt. A Ludmannok ősi szepesi nemes családból származnak, Hadusfalván (innen ered “hadusfalvi” előnevük), Mahálfalván és Káposztafalván voltak birtokaik és kúriájuk. Német anyanyelvével szinte párhuzamosan tanult meg apjától magyarul, s még gyermekkorában elsajátította a helybeli szlovák nyelvjárást is. A lőcsei piactérre nyíló ablakukból látta a félszemű Schlick fehér kabátos katonáit azon az éjjel, amikor az iglói csatában vereséget szenvedtek, s a Branyiszkói-hágóra vonultak vissza, ahonnét Guyon ezredes vetette ki őket állásaikból. A lőcsei evangélikus líceumban hat osztályt végzett, amikor azonban a Bach-korszakban a gimnáziumokban bevezették a Thun-féle rendszert, ennek követelményeit a líceum nem tudta teljesíteni, s reáliskolává alakult. Ludmann Ottó az utolsó két osztályba ezért a piaristákhoz ment át, akiknek helyébe ekkor cseh tanárok jöttek. Tőlük megtanult csehül, és e nyelvből érettségi vizsgát is tett. Lőcsén akkoriban az volt a szokás, hogy az érettségizettek több nyelven búcsúztak az Alma Matertől és tanáraiktól. A magyar búcsúztatót abban az évben (1857) Ludmann Ottó tartotta. Iskolatársa volt Csáky Albin gróf, a későbbiekben vallás- és oktatásügyi miniszter és Bánffy Dezső báró, a majdani miniszterelnök (az utóbbival együtt érettségizett és évfolyamtársa volt a berlini egyetemen is), s barátságukat mindvégig megtartották. A lőcsei Probstner Alapítvány ösztöndíjasaként 1857 őszén Eperjesen beiratkozik az akkor hároméves teológiai akadémiára, amely az evangélikus középiskolák tanárainak képzését is szolgálta. Tanulmányai során minden tantárgyból végig eminens, 1860-ban leteszi a papjelölti vizsgát, s már az 1860/61-es tanévben a Kollégium fenntartó hatósága mint póttanárra rábízza a görög nyelv oktatását. Mivel azonban nevelői állást vállalt, s kötelmei vidékre szólítják, az oktatást csak az 1861/62-es tanév második felében folytatja. Stúdiumai alatt megtanult görögül és latinul, továbbá magánúton angolul, franciául és olaszul; amikor Némethy Béla felkereste, épp Tasso Megszabadított Jeruzsálemét olvasta francia fordításban… Hazslinszky Frigyes által alapos ismeretekre tett szert a botanikában és a földrajzban, a geológia és az ásványtan szakterületein. Nevelősködése révén megteremtette az anyagi feltételeket ahhoz, hogy az 1862/63-as tanévet a berlini egyetemen tölthesse. Klasszika-filológiát, filozófiát, matematikát, fizikát, német irodalmat és történelmet hallgatott olyan tanároknál, mint a történész Theodor Mommsen, Ernst Robert Curtius, Leopold von Ranke, a filozófiatörténet művelője Friedrich Adolf Trendelenburg, a fizikus Heinrich Wilhelm Dove és mások. Utolsó beszélgetésekor említi a nagy természettudóst, Alexander von Humboldtot (Wilhelm von Humboldt öccsét), aki berlini tartózkodásakor már nem élt, de ötkötetes Kosmos című, a Világ fizikai leírásának vázlatát tartalmazó műve (1845-1862, az ötödik kötet posztumusz) ismereteinek jelentős forrása volt. Németországi tartózkodásakor Jénában és Halléban is hospitál, s mindenütt figyelemmel kíséri a gimnáziumi és nevelőintézeti oktatás kérdéskörét. Még Berlinben van, amikor 1863 őszétől rendes tanárnak választják meg az eperjesi kollégiumi főgimnáziumban, s megszakítás nélkül tanít 53, illetve 56 éven át. Bár 1916-ban nyugdíjazási kérelmének eleget tettek, az igazgatóválasztmány kérésére, mivel a görög és a német nyelv katedráját a háborús években nem tudták betölteni, tanári működését még három évig, 1919-ig folytatta. 77 éves korában is bámulatos frissességgel heti húsz órában oktatja a német és a görög nyelvet. Az oktatás színvonalát illetve a Diákszövetség elnökének, Pap József dr.-nak a szavait idézhetjük, aki 1879-ben érettségizett: “Igen nagy súlyt helyeztek ott a latinra és a görögre. Amikor hetedikbe jártunk, már olyan jártassággal bírtunk a görögben, hogy Cornelius Nepost kellett latinból görögre fordítani. De nagy súlyt helyeztek a német nyelvre is. A gimnáziumban az volt a divat, hogy voltak bizonyos napok, amikor még egymás között sem volt szabad másképp beszélnünk, mint németül.” (Pap József, eperjesi vérünk, a budapesti ügyvédi kamara elnöke, elmondja eperjesi diákélményeit. Új Világ, XI. évf. [1929. április 28.] 18. sz. 4. p.). Ludmann, képzettsége révén, hosszú pályája alatt más tárgyakat is tanított, önként jelentkezők számára francia és angol nyelvet. Az 1869/70-es tanévtől számítva húsz éven át a kollégiumi tápintézet (alumneum és konviktus) gondnoka (ephorusa); az intézménynek alapként jelentős összeget gyűjtött. Az 1872/73-as tanévben Otrokócsy-Végh Dániel tanártársa segítségével rendezi a Szirmay-könyvtárat. Hazslinszky Frigyest váltva fel a tisztségben 1887-től az 1902/03-as tanév végéig a főgimnázium igazgatója. A Kollégium részére államsegélyt eszközöl (1887; azt 1889-ben még megemelik), s eléri a tanárok felvételét az országos nyugdíjintézetbe (1894). Ludmann négyszer volt a tanári karok és az igazgatóválasztmány bizalmából a Kollégium (azaz a négy intézet) rektora – 1903/4, 1906/7, 1907/8 és 1913/14.
A Széchenyi-körben igazgatóválasztmányi tag, s 1909-ig az idegen nyelvi szakválasztmánynak elnöke; gyakran tart előadást az angol és a francia irodalom tárgyköréből. Amint nem sokkal elhunyta előtt szlovenszkói látogatójának vallja, az angol irodalmat kedvelte leginkább és az útleírásokat. Flórián Jakabbal és Otrokócsy-Végh Dániellel maga is ellátogatott a párizsi világkiállításra (1878), később – már Budapestről – leányával háromszor utazott Dél-Itáliába, továbbá a Közel-Keletre és Észak-Afrikába (Karthágó romjaihoz). Érdemei elismeréséül a király 1908. április 7-én kelt kéziratával a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. A kollégium tanárai – Jogakadémiájának, majd a budapesti egyetemnek jogászprofesszora és az MTA tagja – Vécsey Tamás szerint mind természetimádók voltak. Kossuth Lajos is arra emlékszik vissza, hogy Greguss Mihállyal bejárták a város környékét, s kirándulásaikról élményekben és ismeretekben gazdagodva tértek vissza. A múlt században Herfurth József, Flórián Jakab és Ludmann Ottó öregbítették e hagyományt, nem térve most ki Hazslinszky nagyszabású szakmabeli itineráriumaira, vándorlásaira. A humánnak és a természettudományinak találkozása tanári tevékenységüknek és életmódjuknak természetes velejárója volt. Vandrák András a filozófiától a matematikáig a tantárgyak egész sorát tanítja, Hazslinszky a matematikai-fizikai katedrát foglalta el, a világhírű botanikusnak ugyanis a matematika is szívügye volt, sőt egy iskolaévben héber grammatikát is tanított (vö. Hörk József: Az eperjesi ev. ker. Collegium története. Kassa, Bernovits, 1896, 383. p.).
A közvetlen kapcsolat a természettel ekképpen indíték, háttér és személyes kötöttség. Ludmann Ottó édesapját és egyik tanárát említi, akikkel hármasban végigbarangolták szűkebb pátriájukat, a Szepességet. Eperjesen tanártársaival járja a közeli hegyeket, felkeresik az Eperjes-Tokaji-hegylánc legmagasabb csúcsát, a Simonkát (Simonkőt); s különösen a Vihorlát kelti fel érdeklődését topográfiájával. Főképpen a kassa-oderbergi vasútvonal megépülése után (1873) könnyen elérhető közelségbe kerül a Magas-Tátra, amelynek “nincsen… csúcsa, egy völgye, amit ne ismernék” – mondja; ha a múlt században Hazslinszkyval, Vécseyvel, Herfurthtal, Flórián Jakabbal járt fel, a hetvenfelé közeledő Ludmann a dr. Flórián Károly vezette fiatalok csoportjához csatlakozik, megmászva velük a Lomnici-csúcsot, a Gerlachfalvit, a Koncsisztát, a Krivánt, a Tengerszem-csúcsot, a Vadorzó-hágót, a Lorenc-, Luka-, Téry-hágót. Nem csoda, hogy sohasem gondolt arra, hogy Eperjestől megváljon. “Eperjest mindig nagyon szerettem. Igazi kultúrváros volt a múlt század végén. A Tarca-parti Athén, ahogy mondták. A város a hatvanas években háromnyelvű volt, magyarul, szlovákul, németül egyaránt beszélt az intelligencia. Nyelvi viszály, nemzetiségi súrlódás abban az időben ismeretlen fogalom volt Eperjesen. A magyar és szlovák intelligencia testvéri jó viszonyban élt. Közös nagy mulatságokat tartottunk Bártfafürdőn.” (Új Világ, XVIII. évf. [1936. február 2.] 5. sz. 2-3. p.).(5)
1922-ben mégis “fájjó szívvel… otthagytuk Eperjest” (neje már Budapesten, főerdész fia még a világháború előtt hunyt el). Az idézett 1933-as interjú befejezésével kezébe vette tátrai turistabotját, és a hűvös tavaszban kalap nélkül kísérte ki látogatóját, miközben edzettségével “hivalkodott”: “Én edzett ember vagyok, nekem nem árt a hideg. Örök életemben nagy turista voltam.” Hetvenedik születésnapját is a Lomnici-csúcson ünnepelte, “s már a 80-ik életévem felé haladtam, amikor utoljára voltam fenn Faragó József eperjesi polgármester, Flórián Károly jogakadémiai tanár(6) és Balpataky Imre közjegyző társaságában” (uo.).
Elhalálozásakor a Šariš című eperjesi társadalmi és kulturális hetilap tárcarovatában úgyszintén egykori tanítványa, Zoltán Marenčin írt személyes hangú nekrológot: “Amikor megtudtam, hogy Ludmann Ottó, a legjobb tanárom, aki a háború előtt 53 évig tanított Eperjesen, meghalt, a mélyreható tisztelet érzése uralkodott el bennem. Érzelem, amely akkor ejt hatalmába, ha olyan emberekre emlékszünk, akik szakterületükön utolérhetetlenek voltak, s mindig és mindenhol bámulatot keltettek… Egy tanár sem volt rám olyan hatással, mint ő, bár nem szerettem. Most azonban be kell vallanom, hogy igazságtalan voltam vele szemben. Féltem tőle, mint minden diák, mert szakmájában tökéletes volt, s azt, amit tudott, kiválóan tudta.
Személyiségének tökéletes volta késztet ellátogatni sírjához, s ott átérezni hozzá mérve jelentéktelen, parányi voltomat, őhozzá, aki olyan nagy volt és szerény. Meggyónni őelőtte, akit sohasem szerettem…
Csak az idő múltával látom be, mit jelentett, s ki volt, akkor, amikor a többi tanár emléke elenyészett már mint a múló napok és a múlt mindennemű eseménye. Mintha a többiek jelentéktelenné halványultak volna, csak ő nőtt számomra egyre nagyobbra, szinte heroikus alakká.
Valamennyi tudományszakban járatos volt, s amit mondott, annak megvolt a szilárd alapja. A növénytanon és a földrajzon kívül – ezek ablakot nyitottak a környező világra – a legodaadóbban a klasszikus nyelveket művelte, amelyek az emberek szívét nyitották meg előtte. Magyarul tanított, oktatta a német nyelvet, s jól tudott csehül is; legkedveltebb tantárgya azonban a latin és a görög nyelv volt, amelyeket mindvégig szinte fokozhatatlan hozzáértéssel oktatott. Az órákra nem kellett készülnie, tudása révén a tárgyat a végtelen szemszögéből láttatta. S amikor előadott és magyarázott, mindannyian az Isten gyermekeinek éreztük magunkat, akik a mát egybeolvadni látják a tegnappal.
Hogy az örökkévalóság és a múlhatatlanság valóban létezik, azt nem a templomban tanultam meg vagy a hittanórákon, hanem Ludmann tanár úr előadásai nyomán, amelyeken a múltbeli dolgokról is úgy szólt, mintha most játszódnának le a jelenben. Korára nézve törődöttnek véltük volna, de tárgyát olyan eleven szemlélettel és szeretettel közelítette meg, hogy úgy tűnt, mintha épp csak akkor kezdte volna el előadásait. A múltat beemelte a jelen fényébe, s szellemével megújította. Valamennyien úgy néztünk fel rá, mint a régmúltnak tanújára, aki mindent tapasztalatból ismer.
Amikor most halálhírét olvasom, nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhetett, s kétkedve kérdem önmagamtól, vajon lehetséges-e ez egyáltalán. Megindulással olvasom élettörténetét, s azt érzem, mintha valami tévedés történt volna.
Az ember életében vannak pillanatok, amikor a halhatatlanságot észleli, s ez az érzet meggyőződésként és elragadtatásként úrrá lesz rajtunk. Az életnek e kivételes pillanatai talán az egyedül igazak. S ilyen érzés teljesedik ki bennem most is, amikor tanárom távozására gondolok, Ludmann tanár úr halálára; s mint akadályt nem ismerő fuvallat járnak át az élet titkai és örökkévalósága.” (Z. L. fordítása.) (Šariš, VII. évf. [1936. március 7.] 10. sz. 2. p.).(7)
Ludmann Ottónak van egy dolgozata – A klasszikus nyelvek tanításának korlátozásáról (In: Gömöry János szerk.: Az Országos Ág. Hitv. Ev. Tanáregyesület Évkönyve az 1909/10 évről. Eperjes, 1910, Kósch Árpád könyvnyomtató-intézetéből, 84-92. p.), mely révén az előbbiben mint tanárról szóló emlékezést oktatáselméleti és elvi-módszertani vonatkozásai felől követhetjük. Bevezetésként a 19. század utolsó harmadában és a századforduló táján felújuló vitának előzményeire utal (Descartes, Leibnitz. Comenius, Rousseau). Arra, ahogy a nevezettek “és Basedow befolyása következtében mindig több és több reáltudomány foglaltatott be a gimnáziumi tantervbe – annyira és oly terjedelemben, hogy az eredmény a legnagyobb felületesség volt” (84. p.). A klasszikus nyelveknek kifogásolt pusztán formális művelését azonban a kortárs gyakorlatban már felváltotta az, hogy “a tanítványt a klasszikus tanulmányok segítségével helyes gondolkodásra, minden jó, nemes, igaz és szép iránti lelkesedésre, szilárd és kitartó akarásra” vezessék. Észrevehetjük tehát, hogy az indoklást, amint azt az elmúlt évtizedekben az ókori kultúra örökségét napjaink műveltségeszményének szemszögéből tárgyaló konferenciák és kiadványok anyagában is megtalálhatjuk (a kérdéskörben tájékoztató Borzsák István szerk.: Kell-e a latin? Budapest, Gondolat, 1990 és eredeti módon Rónai Pál: Latin és mosoly. Budapest, Európa, 1980), a klasszikus nyelvekre épülő kultúrtörténeti hagyománynak (“feltárni és megismerni… a mai műveltségnek gyökereit”, 86. p.) képesség- és jellemformáló hatására alapozza.
A latin és görög tanítását illetőleg mindkét nyelvet szükségesnek tartja (“Mindegyik a kettő közül egyenlő fontosságú, de más-más irányban… Tartalmilag a görög magasabban áll, de a latin közelebb áll hozzánk mint a nyugati kultúrfejlődésnek alapnyelve, mint politikai, jogi és egyházi történetünk legközelebbi előfeltétele” (88. p.; második anyanyelvünk vagy lingua patris).
Ludmann rámutat arra, miszerint “Minden új nyelvnek megtanulásával tisztább fogalmakat, új eszméket, tágabb szellemi látkört nyerünk, de egy nyelv sem nyújtja ezeket az előnyöket olyan mértékben, mint a régi nyelvek a grammatikai formáknak bőségével, a kifejezéseknek gazdagságával és határozottságával, és azon képességgel, hogy a gondolatot (különösen a görög) minden árnyalatával a legbiztosabban kifejezheti.” A grammatizálás túlhajtásától óv, miközben “természetesen folytonosan szem előtt tartjuk az anyanyelvet is, mellyel a régi nyelveknek alakját, kifejezéseit, szerkesztéseit összehasonlítjuk: az egyik megvilágítja a másikat, és ez eredményezi az anyanyelvnek alaposabb megismerését. Azért minden latin vagy görög tanóra egyúttal tanítás az anyanyelvben… (88-89. p.).
“Igen gyakran hallani azt az ellenvetést, hogy a gondolkodást az anyanyelven kell tanítani, és hogy a grammatikai fogalmakat, a beszédnek törvényeit legjobban az anyanyelven lehet kimutatni. Ez igaz, de csak részben. Az alapot igenis csak az anyanyelvben lehet rakni, de miután ezen alap megvan, akkor a nyert fogalmak más nyelvvel való összehasonlítás által megvilágíttatnak s bővíttetnek, és mennél idegenebb a másik nyelv, annál tisztább képet nyer a tanuló” (90. p.). Ma ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a klasszikus nyelvek esetében, mivel az oktatás folyamatában és céljaival a fordítás lényegbeli, az összevető nyelvvizsgálat kényszerű. S ennek alkalmazása a modern nyelveknél, amelyeket gyakorlati használatra, beszélt jellegük teljességében kell elsajátítanunk, sem hanyagolható el. A tudós tanár érvelése és figyelme ezekre is kitér, említve főleg a német nyelvdidaktikában hangoztatott nézetet az angol nyelvnek a fentiek vonatkozásában redukált voltáról.
A szókincs fejlesztése, a lexikológiai ismeretek, az etimológia bevonása az oktatásba a tudományos és szakterminológiák megértésénél és bevésésénél evidens – mint a felhozott “fogalminak” szabatosabb körülhatárolása. Nem szorul különösebb győzködésre, hogy a görög és a latin nélkül a filológiai, nyelvészeti-irodalmi, bölcseleti, teológiai, történeti, régészeti és az elmélyültebb jogi stúdiumok nem képzelhetők el. A reáltudományok közül az orvostudományban, az orvosi gyakorlatban, a farmakológiában minősül nyilván a legkevésbé mellőzhetőnek. De amennyiben a klasszikus nyelveket elhanyagoljuk, a természettudományok terén általában sem tehetünk szert többre, mint látszatműveltségre, ami a belső összefüggéseket és a belső értelmezést tekintve érvényes minden tudományosságra is (vö. 86. p.). A görög szótövek és képzők, toldalékok – akár latin öltözékben is – állandó forrásul szolgálnak a terminológiai szóképzésben, a görög ekképpen nem “holt nyelv” (Z. L.).
A tudós professzor nem tagadja a reálképzés jogosságát, más jellegű oktatás szükségességét. S amikor egy szellemes francia szerzőt idéz, aki úgy vélekedik, hogy a görögöt nem szükséges tudni, hanem el kell felejteni (“On n’a pas besoin de connaître le grec, il faut l’avoir oublié”), ez annyit jelent, hogy az utóbbi nem szünteti meg az előbbit, s ebbe sajátos módon belefoglaltatik “az eszmékbeli lelkesedés”, azaz aki görögül, latinul tanult, az egyebek közt magával viszi az életbe “az emberi nem szellemi kincsei iránti tiszteletet”. A kérdés megvitatásában a másik fél a görögöt a francia nyelvű tételben a matematikával (“la trigonometrie sphérique”, i. h. 98. p.) cseréli fel, de ebben sem látjuk Ludmann Ottó állásfoglalásának cáfolatát még olyneműségével együtt sem, miszerint a klasszikus nyelvek tanulása nehéz; “folytonos szorgalom, élénk figyelem és odaadás, komoly törekvés és munkálkodás kívántatik a sikeres haladáshoz. De ez így van a többi tantárgynál is, ahol szintén lehetetlen komoly fáradozás nélkül alapos tudást szerezni”, s “a középiskolai tanulónak hozzá kell szoknia a munkához, mert az élet – munka” (92. p.). Továbbá, amint napjainkban ismét hangsúlyozzuk: “Nem az ismeretek mennyiségétől és sokféleségétől függ a műveltség, hanem a lelki erőknek és tehetségeknek kiművelt voltától… Az ismereteket elfelejtjük – a valódi műveltséget sohasem veszítjük” (85. p.).
Az összehasonlítás, vagy ahogy azt külön a szinkron összevetést tartva szem előtt konfrontatív-kontrasztív nyelvvizsgálatnak nevezzük, a kortárs nyelvoktatásban gyakorlati teljességében helyet kap (amennyiben az adott helyzet lehetővé teszi), a “szükséges” és a “környezeti” nyelveknek, valamint az általuk elevenedő szellemi és műveltségi hagyománynak számbavételével együtt. A Kollégium egykori nesztora képzettsége és tapasztalatai révén mélyrehatóan ismerte a klasszikus nyelvek és általában a nyelvi képzés többrétű és integráló, alapozó és keretező szerepét. A szintaxis jellemzésekor felfigyelhetünk arra, mennyire tudatában van központi jelentőségének – “A helyes beszédben követendő logikai szabályok pedig, melyeknek felfogására a szintaxisi tanítás vezet, eredményesebben fejtegethetők az idegen nyelven, főként az olyan kifejlett nyelven, amilyen a latin és a görög (természetesen mindig az anyanyelvvel való összehasonlítás mellett) eredményesebben azért, mert az anyanyelvi tanításnál érzi a tanuló, hogy ő az anyanyelvet, melyet gyakorlatilag teljesen megtanult, helyesen beszéli, anélkül, hogy ő a szintaktikai finomságokat öntudatosan ismerné, és azért azt véli, hogy az etimológiai és szintaxisi fejtegetések és analízisek által nem tanulja jobban anyanyelvét, figyelme ellankad, és ez okból az ilyen gyakorlatok alig hagynak nyomot az ő lelkében” (90. p.). (Megjegyezhetjük: az összevetést egy nyelven belül, a nyelvhasználat differenciáltságában, a nyelvi szintek vagy a funkcionális stílusok szembesítésével is eszközölhetjük – Z. L.)
A klasszikus nyelvek “fordításnyelvek”, azaz velük kapcsolatban a pontos és szabatos fordítás elsődleges követelmény. A fordításról szólva Ludmann Ottó idézi a fonákjáról szemlélt “hímzés” (másutt gobelinként említett) rávonatkozó hasonlatát. S állításai mindmáig helytállóak, az is, hogy “a fordítás magyarázatát gyakran csak az eredeti adhatja meg” (91. p.). A maradéktalan fordítás így alig lehetséges; a szépirodalmiban az egyéni adható vissza a legkevésbé, mindez pedig a csupán fordításként ismertet viszonylagossá teszi. Az, hogy közben a görögöt részesíti forrásnyelvként előnyben, abban számunkra benne van, hogy fordítása vagy általában a klasszikus nyelvek szövegeinek fordítása szabályozott, mint a szaknyelvi fordításé.(8)
Ludmann Ottó eredetileg előadásként elhangzott tanulmánya tömör és szorosra szabott, de az összefüggések kifejtésében, sokoldalú megközelítésével és a nyelvelméleti háttér(9) által olynemű, hogy kilencven éves távlatból sem kell egyetlen tételét sem módosítani. S a klasszika-filológus beállítottságát – kapcsolatosan – aligha tarthatjuk egyoldalúnak vagy kizárónak, főképpen ha figyelmünket kiterjesztjük természettudományi munkásságára is, amelyben Hazslinszky Frigyes volt az irányítója.(10)
Összefoglalásunk kitéréseivel, az idézésekkel és kivonatolással stb. kíséreltük meg a szerző értékelését és értékvilágát a fentiek által is még szorosabbá fűzni napjainkban az oktatásban és hagyományépítésben a humaniórák iránt növekvő igényekhez – utalni a humán örökségnek, a letűnhetetlen letűntnek és általában a humanizmusnak mint nem csak ismeretszerűnek, hanem élménnyé váló ösztönző elemnek jelenvalóságára.