Magyar–szlovák viták 1989 után – Stratégiáink korlátjai

1989 óta két stratégia jellemezte a magyar–szlovák viszonyt alakító szlovákiai magyar politikát. Az egyik politikai együttműködéssel vélte elérhetőnek a magyar kisebbség megmaradásához és fejlődéséhez szükséges jogok és pozíciók megszerzését. A másik pedig főként nyomásgyakorlással, azaz erővel gondolta kikényszeríthetőnek mindezt. Több mind harminc év távlatából megállapítható, hogy sem az egyik, sem pedig a másik stratégia, sőt a kettő kombinációja sem vezetett sikerre.

A másodikhoz nagyobb erő kellett volna, mint az euroatlanti integráció nyújtotta biztonság. Ám a magyar párt, Magyarország, valamint a nemzeti kisebbségek védelmét célzó, születetőfélben levő nemzetközi jogrendszer együtt sem jelentett akkora kényszerítőerőt, mint amennyire Szlovákia vezetői a magyarok nemzeti szabadságától és egyenlőségétől féltették az országot. Véleményünk szerint elsősorban nem is az ország biztonságát, hanem mindenekelőtt az ország nemzeti identitásának alappilléreit.[1]

Ezt éppen az első stratégia sikertelensége mutatja. Az együttműködés stratégiája a korszak mindegyik fontos kérdésében az ország fejlődését, demokratizálását és ami különösen fontos, a biztonságát támogatta.[2] A magyarok részt vettek a bársonyos forradalomban. Majd a rendszerváltás legfontosabb törvényeinek elfogadásában és az új alkotmányosság alapjainak lefektetésében. Valamint ott voltak az első demokratikusan megválasztott kormányban. Ezt követően fontos szerepük volt Vladimír Mečiar kormányának első bukásában, majd annak visszatérése után a későbbi választási győzelemben és a mečiarizmus visszaszorításában. Nemkülönben támogatták az ország belépését a NATO-ba és a EU-ba, azaz a biztonság szervezeteibe. A két csatlakozás a magyarok erős, nyilvános, tömeges tiltakozása esetén aligha történhetett volna meg simán. Ám a magyar pártok a belépést támogatták, méghozzá több szlovákiai politikai erő ellenében. Továbbá részt vettek azokban a kormányokban, amelyek Mečiar választasi veresége után helyreállították a jogállamot, és növekedési pályára állították a gazdaságot.

Az adott történelmi korban ezek voltak a legfontosabb döntések, amelyek az ország fejlődését és biztonságát érintették. A magyar politika mindegyik esetben a fejlődés és biztonság támogatói közé tartozott. Az adott korban a politikai együttműködés terén e lépéseknél többet tenni aligha lehetett volna. Ám ez sem volt elég.

Következésképpen a változatlanság gyökerei mélyebbek. Feltételezhetően a nemzeti kultúra mélyére érnek. Az ellentét ebben az értelmezésben egyben az érvek vitája is. A magyarok sajátos jogaival szembeni fő ellenérv úgy hangzik, hogy a nagyszámú nemzeti kisebbség veszélyes,[3] a magyarok sajátos jogainak megadása határváltozással járna.[4]

Ezek az argumentumok nyilvánvalóan elégtelenek voltak. A magyarok nemzeti egyenlőtlensége továbbra is az ország egyik fontos elve maradt.[5] A magyar kisebbség alárendelt szerepének fennmaradása azonban egyben a szlovák nemzeti identitás agresszivitásának fenntartását is jelenti. Azért, mert sikeres. Röviden összefoglalva, a magyarok alárendeltségének és fokozatos felmorzsolásának argumentumával megtarthatók mindazokat a torzulásuk, amelyeket a tizenkilencedik és huszadik század nemzeti agresszivitáshulláma okozott. A nemzeti küzdelem továbbra is a társadalomszervezés, a politika, s benne a külpolitika legfontosabb vezérelvei közt marad. Az államot tehát meg kell szabadítani a más nemzetiségűek nagy csoportjaitól, hiszen azok a nemzetei harc törvénye szerint veszélyt jelentenek.

Ez a látásmód átitatja a többségi nemzetet, a torzulás átjárja minden szegletét. A nemzeti harc ideológiáját akár keményebb, akár lágyabb formában hangoztatók előnybe kerülnek azokkal (az egyébként kevesekkel) szemben, akik bírálni próbálják ellentmondásait. Az egyik összetársadalmi – tehát nemcsak a magyarokkal kapcsolatos – következménye pedig annak a viselkedésmintának az erősítése, mely szerint a szövetségek legfeljebb csak érdekszövetségek, ezért perspektivikusan bizonytalanok. Ugyanis a felek érdekei változhatnak. Bizonytalanságuk okán pedig fenn kell tartani a gyanakvást. A másikkal alapvetően érdekek mentén kell kapcsolatba lépni, és minden eszköz használata megengedhető, amit az adott kor egyéb erői nem képesek megakadályozni.

Magyar vonatkozásban persze az évszázados nemzeti ellenség jelenbeli tagjaival szemben különösképpen érvényes ez a szemléletmód. Következésképpen továbbra is át kell itatnia a kultúrát, (Kaposi–Korpics–Vajda 2011) az államszervezetet, a kül- és a belpolitikát.[6]

Hát emiatt nem lehetett lényegi változást elérni a magyar kisebbség ügyében. Sem így, sem úgy. Következésképpen arra a kérdésre kell választ adni, hogy a magyar reprezentáció a politika eddigi eszköztárán túl képes-e alapvetően változtatni az uralkodó szlovák nemzetfelfogáson. Pontosabban fogalmazva: tud-e a helyébe olyat kínálni, ami megtartja az eddigi erényeit, ám megszabadítja torzulásaitól? Magyar vonatkozásban fel tudja-e vázolni a magyar–szlovák összefogás és összetartozás olyan felfogását, amely a nagy többség számára világosabb, jobb, szebb és méltóságteljesebb perspektívát kínál az eddiginél? Sőt, ha kontinensünk válságjelenségeire pillantunk, sajnos akár az a megfogalmazás is elegendő lehet, hogy hosszabb távon egyáltalán perspektívát kínál-e.

Maga a kritika nem elég. A torzulások kimondása, leírása fontos ugyan, ám önmagában nem váltja fel őket semmivel. Jobb, szebb, perspektivikusabb programot kell kínálnia annak, aki lényegi változást szeretne!

A jelenleg uralkodó együttműködési alapelv az, hogy a felek ott működjenek együtt, ahol érdekeiket közösnek látják! Ez a pragmatikus forma megkerülni igyekszik a vitás kérdéseket. Így számos területet nyit meg, és másodlagosan persze közelíti egymáshoz a feleket.[7] Ám pusztán ekképpen nem jut és nem is juthat el az összetartozás általánosan elterjedt meggyőződéséhez. Az érdekkapcsolatok fontosak ugyan, de csak a közös érdek fennállásáig tartanak. Tehát az érdekelvű kapcsolat elvét ez a kapcsolati forma nem vonja kétségbe. Bajban már általában nem elegek. A kisállamiság opportunizmusát nem oldják fel. S a felek ezt pontosan tudják. A sorsközösség önazonossága, a jóban és rosszban való összetartozás mély tudata nem születik meg általa. Ahhoz minden jelentősége ellenére is kevés. Nem feleleges, nem rossz, csak kevés.

A nemzeti identitás továbbfejlesztése szerintünk a több nemzet közös identitása. Nem pusztán az általánossal való absztrakt azonosulás. Közép-Európa kis nemzetei, különösen a magyarok és a szlovákok ilyen lépése európai viszonylatban is jelentős kulturális és politikai tett volna. De bizonyára gazdasági is. A térségnek olyan formát és tartalmat adna, amely még a most fejlettebbeknek sem sajátja. De a történelemben éppen ez volt a fejletlenebb régiók felemelkedésének a receptje. Az a kérdés, vállalják-e az ismeretlent, azt, hogy mások követése helyett maguk hozzanak létre valamit, ami eddig nem volt? Mindenekelőtt e szándék a megléte az élre jutás legfontosabb előfeltétele. Hiánya pedig a másodrendűség folytatódásának.

Amennyiben pedig a másokat követő, nagyokhoz igazodó túlélés jövőképe marad az uralkodó elv, akkor a szomszéddal szembeni ellenségkép továbbéltetésére épülő társadalom- és államfelfogás is megőrzi a dominanciáját.

A szlovákság nemzeti értékrendjének lényegi változása nélkül továbbra megmarad az a választóréteg, amely a magyarokat veszélyesnek tartja, és a korábbi szabályok és intézkedések fenntartását helyesnek tekinti. Akkor pedig a pártok is megtartják és képviselik ezt. Hangsúlybéli különbségek lehetnek ugyan köztük, ám azok lényegi változást nem jelentenek.

Alkotmányos alapkérdésekben változások akkor lehetségesek, ha értékrendi alapjuk változik meg. Nemzeti kérdésben még összetettebb a helyzet. A nemzeti identitás komplex, tehát az emberi öntudat értelmi és érzelmi részét egyaránt áthatja. Emiatt fontos, de nem elegendő az összetartozás argumentumainak felsorolása. Az együvé tartozás érzésének is ki kell fejlődnie. Egymás szeretete, tisztelete nem kevésbé fontos része az összetartozás önazonosságának, mint az átgondolt indokok. A törésvonal átalakításához emiatt éppen jellege miatt minezek továbbfejlesztésére van szükség. Változásuknak nem megszűnésükből kell erednie, hanem abból, ami minden haladás előfeltétele: fejlődésükből.

Az eddig elváló feleknek[8] jobb jövőt kell ígérniük az eddiginél. Ezt pedig éppen a jelen egyik legnagyobb válságjelenségének megoldásával teheti: a nemzeti elválasztás fejlődéskorlátozó hatásának a megszüntetésével, és a nemzeti kultúrák összekapcsolásának új lehetőségeivel.

A kultúrák összekapcsolásának egyik fontos eleme a két közvélemény összekapcsolása.[9] Egy ma már közismert találmány, az internet ezt immár akkor is lehetővé tenné, ha a hagyományos tömegtájékoztatási eszközök zöme ellene volna. De segítheti a vámhatárok megszűnése is a két ország EU-tagsága nyomán. Emberek utazhatnak és találkozhatnak, valamint szállítható szinte bármi, ami a másik nyilvánossághoz szól. A két ország megváltozott geopolitikai helyzete is hozzájárulhat. Világossá vált ugyanis, hogy az Európai Unióban a kisebb tagállamok együttműködő csoportokat alkotva érvényesíthetik sajátos érdekeiket. Továbbá a közép-európaiakat gazdaságaik összefonódottsága is közelíti egymáshoz őket. Nemkülönben az a részben geográfiai körülmény, hogy útjaik, vasútjaik, folyóik természetes módok összekapcsolódnak.

Agresszív nemzeti örökségük az, ami elválasztja őket.[10] Ez az örökség akadályozta és akadályozza ma is, hogy összekapcsolják mindazt, amit fejlődésük nemzeti szakaszában megalkottak. Az új fejlődési szakasz dinamikáját éppen ez adhatná. Ha le tudnak mondani mindarról az erőszakról és kisnemzeti gerinctelenségről, amit nem elég, hogy megcselekedtek, hanem esetenként egyenesen politikai értékké emeltek. A másik alávetését, a térség feletti dominanciára törő nagyhatalmak kiszolgálását eredményes politikai manővernek, megvalósítóikat pedig nemzeteik nagy vezetőinek tekintették.

Ha kritikusan szembe akarnak nézni a kor ellentmondásaival, és képesek is rá, akkor eddig nem volt új teremtőerőt adhatnak kultúráiknak, és persze összekapcsolt közös kultúrájuknak. Ha nem, akkor azok kezében maradnak, akik nagyobbak, erősebbek és gyorsabban is fejlődnek. Legfeljebb váltakozni fognak, ám dominanciájuk, és a kicsik alárendeltsége marad. Ők is addig maradnak meg, ameddig az aktuális nagyhatalom úgy látja jónak. Persze a jó, az a maga javát jelenti.

Annyi világos, hogy ha a maguk kezébe akarják venni sorsukat, akkor azt egyedül nem tehetik. Ám, hogy közösen tegyék, le kell mondaniuk az egymással szembeni ellenségeskedésükről. Mindenekelőtt saját közvéleményük előtt kell szembenézniük azzal, hogy a szomszéd kis nemzetekkel folytatott ellenségeskedésük a fő oka, hogy a térség kis nemzetei elveszítették függetlenségüket. Ebben pedig mindegyiküknek nagy szerepe volt. (Ormos 2007, 193. p.)

A saját felelősségükkel való kritikus szembenézés bizonyára nagy hatással volna a hagyományos kollektív identitásukra. Hőseik, nemzeti eredményeik egy jelentős része kettős értelmet nyerne, hiszen nemritkán sajátjaik nemzeti sikere mások nemzeti nyomorúságát okozta. Általa pedig sajátjuk alávetését.[11] Ma az ellenmondás okán sajátjaik előtt általában megpróbálják eltitkolni, eltussolni a másoknak okozott nemzeti kárt. Nemkülönben azt is, hogy általa magukat is kiszolgáltatták az aktuális hódító hatalomnak.

Az ellentmondásos múlttal történő szembenézés bizonyára megrázná a társadalom és hatalmi rendszer nem egy területét. Ám ha közben jobb és perspektivikusabb alternatíva jelenne meg, akkor a megrázkódtatás csak a mélyebb átalakulás szükséges értékrendi velejárója volna. Nem kellene erőszakkal járnia. S nem szakítaná szét meg az összetartozás szövétnekét. Valamint a társadalom és az állam demokratikus működési szabályainak keretein belül zajlana a folyamat.

Összefoglalva, a szlovák többség értékrendjének megváltozása nélkül a magyarkérdésben lényegi változás nem érhető el. Az érdemi változáshoz, azt a kérdést kell feltenni, hogy el lehet-e érni ezt a célt? A válasz persze nem egyszerű. Összetettsége azonban felemelő. Egyszerre jelenti a megmaradásért folytatott küzdelem kihívását, és egy új korszak lehetőségét.

A béke

Akarják-e hát a felek a tényleges nemzeti békét? Ez az első kérdés. A második, hogy a tényleges megbékélés csak az erőszak hiányát jelenti-e?[12] Vagy nemcsak azt. (Galtung1967, 14. p.) Hanem a felek együttműködését.

Amennyiben ezt az álláspontot a nemzeti béke kérdésére vonatkoztatjuk, akkor a tényleges nemzeti megbékélés sem csak a hadakozás befejezését jelenti. Hanem egymás nemzeti segítését, elsősorban egymás nemzeti kultúrájának fejlesztését. Továbbgondolva, a felek a nemzeti kultúráik összekapcsolódásukkal tehetik ezt a leghatékonyabban. Kultúráik összekapcsolása nemcsak a nemzeti agresszivitást távolítja el a két nemzet viszonyából, hanem új kombinációk, inspirációk és felismerések sorát teremti meg, ami a fejlődés egyik legfontosabb forrása. Napjaink éleződő globális versenyében ez a folyamat több mint fontos. A kulturális dinamika új lendülete versenyelőnyt, versenyképességet jelent. A versenyképesség pedig globális perspektívát kínál az elmaradással szemben.

Kis nemzetek akarnak-e maradni a szlovákok és a magyarok? Ez a második kérdés. Ha igen, akkor ismét a nagyok kiszolgálása lesz a sorsuk. Ha nem, akkor csak együtt kerülhetnek ki ebből az állapotból. Ma már látható, hogy közösen olyan erőt jelenthetnek, mint az EU erős nagy tagállamai. Olyat, mint történelmükben nemegyszer. Kultúráik összekapcsolásával és a belőle eredő dinamikával pedig idővel akár náluknál is többet.

Ezzel kapcsolatban a következő kérdés úgy hangzik, hogy szeretnének-e gyorsabban fejlődni versenytársaiknál, méghozzá javarészt saját kulturális forrásból? Ha nem, akkor megmarad a kis nemzeti kultúráikat jellemző függőség, és persze a mások által felefedezett, kigondolt találmány, koncepció, eszme árából, átvételének késedelméből eredő hátrány. Globalizált világunkban nyilvánvalóan nem létezhet kulturális autarkia, ami egyébként sem létezett. Növekvő dinamika, a saját újítások növekvő hányada viszont igen. Ám ehhez erőforrások, sok kreatív személyiség és sokféle kulturális inspiráció kell. A kicsik erővé változtathatják többféleségüket, ha összekapcsolják egymással. Megteremthetők ennek szabályai – társadalmiak és államiak egyaránt –, valamint az intézményes keretei.

Összekapcsolva: az hát a kérdés, hogy Közép-Európa ki nemzetei, különösképpen a magyarok és a szlovákok, tovább akarnak-e haladni a nemzeti elkülönülés és elválasztás kétszáz éves útján, vagy új utat keresnek. Ma megtehetik. Az Európai Unió jelenlegi rendje és fejlettségi szintje a kezükbe adja az ilyen döntés lehetőségét. Ha azonban az EU globális térvesztése tovább folyik, akkor a külső befolyás is tovább erősödik, ami a kis tagállamai szuverén döntéshozatali lehetőségeit is szűkíteni fogja.

A kontinens lakosai több évezredes erejének gyökere abban állt, hogy korábban nem volt értékeket, szabályokat és rendet tudott kiötleni, kidolgozni elterjeszteni, majd bevezetni. Jobbakat és jobban, mint az emberiség más csoportjai. Ma a globalizációs térvesztés láttán itt az ideje az újabb próbálkozásnak. Ezt térségünk is megteheti. A világ és Európa újabb térségei emelkedtek fel és maradtak el a történelem során. Közép-Európa soha nem emelte magát a legfejlettebbek közé. Az a kérdés: valóban szeretne-e? Nemzeti kultúráik összekapcsolása még szerényen vélekedve is nagy erejű lökést adhatna a térségnek. Ezt mások még nem tették. Ám aki első akar lenni, annak éppen azzal kell próbálkoznia, amivel más még nem. Újjal és eredetivel. Egyébként mások felfedezéseit követheti csak, annak az összes alárendelő következményével.

Naggyá csak együtt válhatnak. Hogy megmaradhatnak-e kicsik külön-külön, az is a jövőbeni nagyoktól, azok szándékaitól, érdekeitől függ majd. Ma megvan a történelmi lehetőségük a váltásra. A globalizáció versenye azonban felőrölheti a mostani állapotot. Európa helyzete távolról sem mondható stabilnak, tulajdonképpen inspirációra, megújító koncepcióra vár. Ilyen helyzetében azt bárki kínálhatja, a múltban is más-más régiói tették. Először a dél, majd az észak-nyugat. Miért ne tehetné most a közép? Persze ehhez le kellene vetkőzni a kicsinységhez való vonzódásukat. Különösen Szlovákiának.

El kellene hát határozniuk, hogy naggyá, azaz erőssé, befolyásossá és persze fejletté akarnak válni. Egyik sem megy a többiek nélkül. Ám a többiekhez az összetartozás meggyőződésén keresztül vezet az út. A felek oly sokszor árulták el egymást és sok mindenki mást, hogy a bizalom újjáépüléséhez gyökeres váltás szükséges.[13] Az összekapcsolt sors általános meggyőződése kell. Ez az identitás felépíthető, még ha ilyen nemzeteket összekapcsoló identitást mások még nem teremtettek is. Az alapja ugyanis igaz: ezeknek a kis nemzetek a sorsa valóban összefügg! Az a kérdés, hogy a maguk akaratából összekapcsolják-e? Avagy inkább megmaradnak az erősebbek kiszolgálóinak. És persze eszközének.

A magyar kisebbségnek pedig azt kell eldöntenie, belefog-e ebbe az összetett és nehéz feladatba. Nélküle ugyanis a magyar–szlovák megbékélés nem vihető végig.

A pártegyesülés korlátjai és lehetőségei

Amint az várható volt, tavaly a három magyar kötődésű párt egyesülésének híre sokakat töltött el reménységgel. A hír okkal tartott számot a szlovákiai magyar közvélemény nagy részének érdeklődésére, így joggal fogalmazódhatott meg az állítás, hogy az egyesült párt gyors megalakítása lendületet, méghozzá nagy lendületet adhat neki. Friss célok, elképzelések születhetnek abból az energiából, amit addig az egymás elleni küzdelemre fecséreltek a felek, általuk visszaszerezhetők a másokhoz választók, és megmozdíthatók az elkedvetlenedettek, a választásoktól távolmaradók. Első lépésben gyors egyesülés kellett volna ehhez. Az a vontatott, elhúzódó folyamat azonban, amelynek tanúi voltunk, még a minimális célok elérésére is alkalmatlannak bizonyult.

Az egyesülés, pontosabban a pártok összefogása ugyanis az egyik előfeltétele annak, hogy megoldás szülessen a szlovákiai magyar politika eddigi problémáira, s nem maga a megoldás. Célnak tehát minimális, ám nélküle a többi sem érhető el.

Nyilvánvalóan az egymással kötött szövetség kínálja ehhez a legjobb esélyt. Az most a kérdés, ki mit is ért szövetség alatt. Az egyik lehetséges értelmezése, hogy érdekkapcsolatról van szó, a célból, hogy visszajussanak a parlamentbe. A felek fő motívuma tehát nem az értékrendi közelség, hanem a parlamentbe való visszajutás. A „szövetség” szó ebben az esetben azonban nem jelentheti pusztán a pártok formális egyesülését konfliktusaik jelentős részét megtartva, hanem azt a szándékot, hogy összekapcsolják a szlovákiai magyarok mindegyik csoportját. Ehhez meg kell tartaniuk sajátosságaik értékes részét, és kölcsönösen hozzá kell igazítaniuk a többiekéhez, hogy az ő választóik is tolerálják. Még ha nem választják is, létezését, sőt hasznosságát elfogadják. Ha képesek erre, akkor akár az instabil és fragmentálódó szlovák pártrendszerrel elégedetlen szlovák választópolgároknak is olyan példát mutathatnak, amely vonzó lehet egy részük számára.

Ám ha ennél többet akarnak, akkor olyan nemzetiségi és térségi programmal kell előállniuk, amely egyszerre tűzi ki céljául a magyarok megmaradását és a szlovákság többségének lényegi nézetváltozását a magyarok ügyében. Sem nyomásgyakorlással, sem pedig a kulcsfontosságú magyar ügyekről való hallgatással nem sikerült elérni ezt az állapotot.

A mai helyzet két ellentmondás közé zárta a magyarokat. Az egyik megfogalmazta a megmaradás legfontosabb feltételeit, ám nem volt képes elérni azokat. A másik hallgatott a kényesekről, és nem is volt képes megoldást kínálni reájuk. A szlovákiai magyar politika manőverezése a két stratégia lehetőségei között áttörő eredményt harminc év alatt sem hozott. Éppen lényegi eredménytelensége az egyik oka, hogy az egyik vagy a másik támogatói egymásban kezdték látni sikertelenségük okát.[14] Vitáik hatalmi harccá terebélyesedtek, személyes konfliktusokká nőttek, és a magyar politikai reprezentáció szétszakadásához vezettek. Ám az alapproblémát meg nem oldották. Több mind három évtizeddel a rendszerváltás megkezdése után ugyanolyan kihívás előtt áll a magyar politika: jobb válaszokat kellene adnia a világ mostani problémáira, mint a szlovák pártok zöme. Sőt, mi több, el is kellene tudnia fogadtatni azokat az ország társadalmának zömével. Azaz a szlovákság többségével.

Most persze ehhez mindenekelőtt a pártegyesülést kell végigvinni. Az egyesülés folyamata ugyan mind ez ideig nem elsősorban a korproblémákra adott megoldások mentén folyt – legfeljebb meg-meg jelenek benne –, ám az egyesült politikai szervezet úgyis kénytelen lesz foglalkozni velük. Ha pedig nem kíván mellékes szerepet játszani az ország politikai életében, akkor meg kell próbálnia s a többiekénél jobb megoldásokat kínálnia rájuk. Siker esetén az új magyar párt országos tekintélye és általa a közvéleményt formáló képessége jelentősen megnőne.

A párt éppen a kisebbségi helyzetéből eredően több szellemi forrást használhat ezen a téren. Azaz hátránya egy csapásra előnnyé változtatható.

Ennek a pártnak olyan lehetőségei volnának, amelyek messze meghaladják azokat a hátrányokat, amelyeket megkötött kompromisszumok okán szenvednének el az egyes felek. Ehhez azonban kölcsönösen támogatniuk kellene egymást azoknak a választói csoportoknak a megszólításában, amelyeket az adott szárny képes elérni. A pártoknak a többféleség előnyeit kellene meglovagolniuk a hátrányai erősítése helyett. Túlzás nélkül állítható, hogy ez szolgálná a magyarok javát, az országét, sőt a térségét, de a saját maguk érdekét is.

Persze mindenekelőtt képesnek kellene lenniük rá. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedek nem az ilyen képességet erősítették. Az egymást kényszerhelyzetbe manipuláló taktikák uralkodtak a szlovákiai magyarok politikai életében, és mindaddig sikeresnek tűntek az aktuális győztes szemében, ameddig fokozatosan el nem fogyasztották potenciális választóik nagy részének szimpátiáját. A morzsolódás hosszasan folyt. Emiatt, aki már az elején elpártolt, az ismétlődő összecsapások okán egyre inkább meggyőzhette magát döntése helyességéről.

Ma ezért nem elég szervezeti választ adni az eddigi válságra. Az újszerűség frissességéhez már nyilvánvalóan több kell! A korproblémákra adott kiváló színvonalú, majd vonzó módon közzétett, sokakkal megértetett megoldások a népet ma is lelkesítenék. Mint mindenkor. Bizonyára azok egy részét is visszahozva, akik magyar kötődésükkel fordultak inkább szlovák párthoz. (Lampl 2019, 3–18. p.) Ha pedig az előbbiek fényében világossá válik, hogy a közérdek a pártok és vezetőik tényleges vezérelve, akkor olyanok is megmozdulnak, akik az elmúlt években kiábrándultak a politikából.

Amennyiben nem teszik meg mindezt, akkor a párt követő szervezetté válik. Vezetői javarészt azokra az ügyekre reagálnak majd, amelyeket mások fogalmaznak meg és vetnek fel. Persze megint megpróbálkozhatnak azzal a stratégiával, ami az utolsó évtizedben jellemezte a magyar politikát. Nevezetesen, hogy a magyar ügyeken túl a párt megvárja, amig mindenki más nyilatkozik, majd behelyezkedik a többi közé. Erről persze idővel kiderül, hogy a valóságban tartalmatlan, nem több puszta taktikánál. Ha pedig még a magyar ügyek kényesebbjeiről való hallgatás is társul hozzá, akkor még a magyar választókat is hasonló érzés fogja el. De hallgathat is mindarról, amihez nem tud hozzátenni semmi fontosat, ám idővel az is kiderül.

Ám korunk új esélyt kínál, olyan esélyt, amelyben a szlovákiai magyar politika messze maga fölé emelkedhet. A térség ugyanis olyan helyzetbe került, amelyben a szlovák–magyar megbékéléssel nagy lépést tehet előre. A térség államainak összefogása az Európai Unión belüli versenyhelyzetben több mint szükséges. Ahhoz azonban, hogy viszonyuk érdekviszonyból bizalmivá fejlődjön, a magyar–szlovák megbékélés elengedhetetlen. Magyarok és szlovákok összetartozásának újjászületése lendületet adna mind a két nemzetnek és bizonyára az egész térségnek. A 19. és a 20. század agresszív nacionalizmusának feloldása jelentős energiákat szabadítana fel ezekben a kultúrákban. Mind a két ország, mind Közép-Európa, mind az EU egésze szempontjából nagy jelentőséggel bírna ez a változás. Nemcsak közvetlen hatása, hanem közvetve, példája révén is.

A magyar–szlovák megbélésnek azonban az egyik fontos előfeltétele egy ütőképes szlovákiai magyar párt. A párt meg- és kialakulásának sikere, avagy sikertelensége nemcsak a szlovákiai magyarok sorsára lesz hatással. Mindennek a felelőssége nyomja most az alakulás folyamatának egyes kérdéseiben döntők vállát. Több mint fontos, hogy tudatosítsák! Olyan ideje ez a szlovákiai magyarok történelmének, amikor nagyobb dolgokra lehetnek hatással önmaguknál. És lesznek is. Akár jóval, akár rosszal. Olyan időszakba sodródtunk, amelyben sokkal több függ tőlünk önmagunknál. Amennyiben jelentősen hozzájárulunk a térség nemzeti megbékéléséhez, akkor egy új történelmi korszak alapjait rakjuk le. Kisebbségi sorsunk hátrányát olyan előnnyé változtatjuk, amely sokáig, nagyon sokáig fennmarad az emberi történelemben. És persze a magunk identitásának is szilárd pillérévé válik.

A programnak persze ki kell munkálni minden fontos részletét. Nélküle a szlovákiai magyar politika az eddigi ellentmondások foglya marad. Ilyen-olyan eredményeket elérhet ugyan, ám lényegi változást, azaz a magyarok nemzeti szabadságát és egyenlőségét nem. A sikertelenség pedig tovább morzsolja majd az új párt támogatottságát. Ismét megjelennek azok a hangok, amelyek a belső hatalmi viszonyok átalakítását deklarálják a siker eszközének, noha többre nekik sem futja. Persze támogatókra lelnek mindazokban a külső erőkben, akik a mostani helyzetet kívánják fenntartani, és így a magyarok megosztottságában érdekeltek.

A szlovákiai magyar politika manőverezése a két stratégia lehetőségei között áttörő eredményt harminc év alatt sem hozott. Éppen lényegi eredménytelensége az egyik oka, hogy az egyik vagy a másik stratégia támogatói egymásban kezdték látni sikertelenségük okát. Vitáik hatalmi harccá terebélyesedtek, személyes konfliktusokká nőttek, és a magyar politikai reprezentáció szétszakadásához vezettek. Ám az alapproblémát meg nem oldották. A sikertelenség egyik kinövése az elért eredmények túlkommunikálása lett. A közelmúlt legismertebb példája, hogy ismételten kulturális autonómiának neveztek (kommunikáltak) egy olyan intézményt, amelyik a kisebbségek kulturális életének csak egy szeletéről dönt, nem az egészről. De azt sem teheti a kormányzat erőteljes beavatkozási lehetősége nélkül.

A túlkommunikálás azonban legfeljebb zavart okoz. Eredménnyel nem jár. Az érintettek ugyanis rövidesen rájönnek a valóságra, s vele arra is, hogy becsapták őket. Az új pártnak ezért a helyén kellene kezelnie mindegyik eredményét, mint ahogy kudarcait is. A politikában ez nagyon nehéz, hiszen az érintett politikusok érdekei ellene hatnak. Ám a pártnak a politikától elfordult tetemes számú kiábrándult magyar bizalmát kellene visszaszereznie, ami újabb manipulációkkal aligha sikerülhet.

A nemzeti béke nem épülhet a nemzeti elnyomás elhallgatására.[15] Az egyenlőtlenség fenntartásának csendje ugyanis nem bontja le, hanem éppen fordítva, megerősíti a nacionális agresszivitást. Azért, mert eredményes. Nem késztet az örökölt értékrend kritikájára, hiszen csak hallgatni kell. És persze nemzeti agresszivitással megvádolni mindazokat, akik megtörik a csendet. Ők a feszültségkeltők, akik megbontják a békét és a nyugalmat, megosztják s konfliktusokba sodorják a társadalmat. Tehát nem az az agresszív és konfliktuskeltő, aki hatalmi eszközökkel fenntartja a nemzeti egyenlőtlenséget, hanem az, aki szóváteszi. Az ellentmondás azt sejteti, hogy a hallgatást követelők maguk is az egyenlőtlenség védelmezői. A pillanatnyi nyugalom nevében lemondanak a probléma megoldásának legfontosabb eszközéről, a nyilvános vitáról.

A probléma azonban bonyolultabb ennél. A nyilvános társadalmi vita akkor eredményes, ha a felek valamelyike meg tudja győzni a másikat, avagy közösen mind a két fél számára megfelelő, eddig nem volt új megoldást találnak. Ha a párt erre nem képes, akkor csak elveszíteni tudja a nyilvános vitát. Amennyiben sem képességei, sem kommunikációs csatornái, sem pedig a jelenlegihez képest lényegileg új koncepciói nincsenek, akkor a csend és a hallgatás védelmezése mindez elfedését is szolgálhatja. A nyilvános viták elmaradása egy ideig eltakarja, hogy az adott párt erejéből és képességeiből csak az elveszítésükre futja.

Ha pedig vezetői vezetők akarnak maradni, azaz választóikat is meg szeretnék tartani, valamint a párt tagságának lojalitását is megőriznék, akkor az ilyetén korlátjaikról hallgatni kell. Csakhogy e módon választói bázisukat nem tudták túlterjeszteni azokon, akik magyar ügyekben csak csendet akartak, nehogy magánéletükben, munkahelyükön vitatniuk kelljen a kérdést szlovák környezetükkel, illetve a maguk és a családjuk identitásdöntései során.

Ám ellenfeleik sem álltak sokkal jobban. Ők ugyan világosan megfogalmazták, mi kellene a magyaroknak ebben az országban, ám eszközeik céljaik elérésére nem voltak. Erényként a legfontosabb célok kimondását emlegethették, ám azok elérésének módja ködbe burkolózott. Velük szemben így ki lehetett jelenteni, hogy politikai létük eredménytelen, lényegi változást nem képesek előidézni. Foglalkozzunk inkább a megvalósíthatóval. Az alapcélokat pedig övezze hallgatás, hogy ne kapjanak muníciót a többségi nemzet radikálisai, és ne nyugtalanítsuk a mérsékelteket.

Ezzel szemben csak annak hangoztatása maradt, hogy politikai egységbe kell tömörülniük a magyaroknak. Megosztottan nincsen esélyük, csak egységben. Az érv gyengéje, hogy egységben sem volt. Nyilvánvalóan nagyobb befolyással rendelkeztek, mint megosztottságukban, ám az alapcélok eléréséhez akkor is kevéssel. És ez immár tapasztalat. Nemcsak átgondolt feltételezés, nemcsak érveken alapuló elmélet, hanem tapasztalat is.[16] Méghozzá nemcsak a politikai vezetésé, hanem a társadalomé. Az egyszerű magyar polgárok zöme tapasztalta és tapasztalja meg, hogy nem egyenlő magyarságában. És akkor sem változott ez meg, amikor egy pártba tömörültek a magyar politikai szervezetek. Az újabb összefogás emiatt nem mozdít meg mindenkit. Nemcsak a túl hosszúra nyúlt egyesülési folyamat bizonytalanított el sokakat, hanem ez a korábbi tapasztalat is.

Új stratégia kell hát. Nem feladva persze a korábbiakat, hiszen mind az együttműködés, mind pedig az erőn nyugvó nyomásgyakorlás természetes részei a politikának. Egymást sem lecserélniük kellene, hanem kiegészíteniük. Az újnak sem az eddigiek leváltását kell célozza, hanem még egy teret kell nyitnia.

A régi felfogások elmélete és gyakorlata az uralkodó politika hagyomány jelenleg. A mostani készülődés is ezt mutatja. Néhány szakmai megbeszélésre is sor került – nagyon helyesen –, amelyeken a magyarok életének problémáit boncolták. Eddig mások kezdeményezésére zajlottak ezek, de remélhetően maga a párt veszi kezébe a további megbeszélések szervezését.[17] Ezekből kialakítható egy a mostaninál nagyobb társadalmi támogatással bíró programegyüttes. Jó taktikákkal, esetenként nyomásgyakorlással bizonyára több célkitűzés is elérhető belőle, ami nagyon fontos. Ám hogy a szlovák politika és közvélekedés a magyar kisebbség legfontosabb nemzeti igényeit méltányosnak, értékesnek és éppen ezért mihamarabb elfogadandónak és bevezetendőnek tartsa, csak ezekkel az eszközökkel el nem érhető. Akkor pedig minden részeredmény ellenére is folytatódni fog a magyar népcsoport zsugorodása az országban. A társadalmon és a párton belül pedig emiatt ismét viták robbannak majd ki. Javarészt a régi érvekkel.

Ám egy új stratégia esetleges sikere nemcsak egy félmilliós népcsoport életére, sokkal többre volna jelentős hatással: az egész térség jövőjére.[18] A visegrádi négyek közti kapcsolat, a közép-európai összetartozás jelentős mértékben függvénye a magyar–szlovák nemzeti megbékélésnek. Olyan példát szolgáltathat, amelyet mások is követhetnek. Annyi ma is állítható, hogy magyar–szlovák megbékélés alapvető változáshoz vezetne a két nemzet egymásról és önmagáról alkotott felfogásában. De bizonyára tovább terjedne közép-európai partnereire is.

Irodalom

Galtung, Johan 1967. Theories of Peace. A Synthetic Approach to Peace Thinking. Oslo, International Peace Research Institute.

Galtung, John 1969. Violence peace and peace research. Journal of Peace Research, Vol. 6, No. 3, pp. 167–191.

Gyárfášová, Oľga 2011. DO WE KNOW EACH OTHER? Public opinion surveys about the historical memory in V4. http://www.ivo.sk/buxus/docs/Prednasky_konferencie/IVO_My_Hero_Your_Enemy_presentation_december_2011.pdf

Jászi Oszkár 1988. A monarchia jövője. A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok. Budapest, Új Magyarország Részvénytársaság, 1918. AKV-MAECENAS Reprint-sorozat.

Kaposi József–Korpics Zsolt–Vajda Barnabás 2011. Az én hősöm – a te ellenséged. Beszámoló a Visegrádi Négyek országainak prágai nemzetközi történész és történelemtanítási konferenciájáról. Történelemtanítás Online történelemdidaktikai folyóirat, (XLVI.) Új folyam II. 4. sz. www.folyoirat.tortenelemtanitas.hu

Kollai István 2021. Szlovákia királyt választ. Budapest, Akadémia Kiadó.

Kymlicka, Will 2001. Politics in Vernacular. Oxford, University Press.

Lampl Zsuzsanna 2020. A szlovákiai magyarok politikai identitása 1989-90-ben. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Lampl Zsuzsanna 2019. A szlovákiai magyarok választási magatartásának tendenciái. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 3. sz.

McMahan, Jeff 1997. The Limits of National Partiality. In McKim, Robert–McMahan, Jeff (eds.): The Morality of Nationalism. New York–Oxford, Oxford University Press.

Mesežnikov, Grigorij 2019. A szlovák–magyar kapcsolatok politikai tényezői a demokratikus átalakulás időszakában: helyzet, tendenciák, kihívások. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 4. sz.

Mill, John Stuart 1980. A szabadságról. Budapest.

Simon Attila 2011. Közös múlt, egymással feleselő történelem. Történelemtanítás, 46. évf. 3. sz.

Tokár Géza 2020. A kör négyszögesítése – a magyar pártegyesítés buktatóiról. Új Szó, szeptember 27.

Tokár Géza 2019. Gondolatok a magyar érdekképviselet állapotáról. Új Szó, december 1.

Ormos Mária 2007. Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? Budapest, Napvilág Kiadó.

Tóth Barnabás Felicián 2020. Gondolatok a szlovákiai magyar útkereséshez. Új Szó, október 11.

Webel, Charles 2007. Introduction: toward a philosophy and metapsychology of peace. In Webel, Charles–Galtung, John (eds.): Handbook of Peace and Conflict Studies. London and New York, Routledge, 3–13.p.