Liszka József: Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében

Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ, 2021, 702 p.

Öt esztendővel azután, hogy Liszka József publikálta azt a bizonyos értelemben ön-festschriftjének szánt impozáns gyűjteményt (Határvidékek), amelyben legfontosabbnak tartott folklorisztikai témájú tanulmányait válogatta egybe, egy újabb nagyszabású – méretben, küllemben, tipográfiában is hasonló – kötet látott napvilágot a tollából: távolról szemlélve, de kézbe véve és belelapozva is olyan paradigmatikus mű, amely a szakmai életpálya újabb összegzéseként is felfogható. E két kötet a könyvespolcon egymás mellé téve úgy fest, mint a hasonló stílusban kivitelezett erdélyi néprajzkutató triász (Pozsony Ferenc, Keszeg Vilmos és Tánczos Vilmos) hatvanadik születésnapjára megjelentetett három vaskos tiszteleti kötet, s ha már három, valamelyest a számmisztika jegyében is, jó eséllyel 2026-ban egy újabb, hasonló Liszka-kötet is elvárható/valószínűsíthető lesz.

Míg az említett erdélyi kortársak többnyire csapatban „mozogva” értek el kutatóként és tudományszervezőként az utóbbi három-négy évtizedben meghatározó eredményeket, a széles körű társadalmi háttérrel, intézményrendszerrel ellátott, ambiciózus fiatalok sokaságának is teret adó erdélyi magyar néprajzkutatással ellentétben Liszka József már régóta egyfajta egyszemélyi intézmény a szlovákiai magyar néprajztudomány tekintetében. A fenti állítás persze nyilvánvalóan túlzó, hiszen Csáky Károlytól B. Kovács Istvánig, L. Juhász Ilonától Varga Norbertig számos életmű még szintén említhető lenne, az általa alapított és máig működtetett komáromi Etnológiai Központ mégis olyan bázis és zsinórmérték, amely képes volt meghatározni kutatási irányokat, szervezni terepmunkát, összegezni és reprezentatív módon megjelentetni kutatási eredményeket. Ha ez nincs, csak magányos alkotókról beszélhetnénk – azonban mint egy kortárs zseni, a rimaszombati Szegedi László példája is mutatja, intézményi háttér nélkül a legnagyobb ívű és enciklopédikus igényű kutatási eredményeknek is nagy valószínűséggel az árnyékban maradás és a visszhangtalanság lesz a része.

Az Etnológiai Központ egyik fő profilja és csapásiránya már a kezdetektől a vallási néprajz kutatása volt. Mivel az alapító igazgatóra a nemzet napszámosának mindenkori szerepe is ráhárult, zavarba ejtő gazdagságú életművének e szakterület csak az egyik jól látható része. Liszka írt meghatározó kézikönyvet a szlovákiai magyarság néprajzáról, a Selye János Egyetem néprajzi képzésének elindítását követően hiánypótló – bár a magyarországi folkloristák által méltatlanul agyonhallgatott – tankönyvet a folklórról és folklorisztikáról, immár huszonharmadik évfolyamát szerkeszti az intézet közép-európai viszonylatban is kimagasló nívójú évkönyvének – és e sort még sokáig folytathatnánk, kiemelve az életműből két olyan kötetet, melyek már a recenzió tárgyát képező kiadványt előlegezték („Szent képek tisztelete…” Tanulmányok a népi vallásosság köréből, 1995; Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a Kisalföld szakrális kisemlékeiről, 2000).

Az új kötet, a Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében című 702 oldalas kiadvány – mint azt a szerző is jelzi műve előszavában – három évtized vonatkozó dolgozatait sűríti, gyúrja egybe monográfiává. Végtére is ebben nincsen semmi kivetnivaló, hiszen a legtöbb nagyszabású tudományos kötet vagy akadémiai doktori értekezés hasonlóképpen készül el. A kulcskérdés persze az a mű tartalmi jegyein kívül, hogy ez az „egybegyúrás” mennyire organikus módon sikerült a szerzőnek, azaz mennyire válnak szerves és egységes szöveggé a különböző években, sőt évtizedekben, különféle elméleti alapállásból és ismeretanyag birtokában megfogalmazott szakszövegek, valamint az azokat habarcsként összefogó újabb részek és konklúziók. E tekintetben Liszka József tagadhatatlanul jól teljesített, hiszen csak néhány félmondatos utalásából, valamint a kötet irodalomjegyzékét böngészve tűnik fel, hogy mi minden itt tárgyalt téma került kidolgozásra már korábban (vö. farkaskereszt, Szent Vendel kisalföldi tisztelete, Nepomuki Szent János magyarországi kultusza, a Segítő Mária és a Szentháromság ikonográfiája, a „szent raktár” kérdésköre stb.). A könyv stílusa ez esetben is vállaltan szubjektív, mondhatni laza és irodalmias, ám ez egyetlen esetben sem megy a tudományos értekezés rovására, és különben is jól áll Liszkának, hovatovább egyik szerzői védjegye (valamiképpen hasonlóan, mint egyik mestere, volt budapesti professzora, Voigt Vilmos számos provokatív jellegű elemzésében).

Műve bevezetőjében Liszka József előre bocsátja, hogy a szakrális kisemlékekről szólván igyekszik majd az egész nyelvterületre kitekinteni, fő bázisa és példatára azonban a szlovákiai magyar népi kultúra lesz, amely – mint írja – önmagában is kisebbfajta univerzum, hiszen nyugaton a nyugat-európai mintákkal és hatásokkal, keleten pedig (Felső-Bodrogköz, Ung-vidék) már az ortodoxiával érintkezik a nyelvterület. Noha ez az állítás fő vonalakban igaz, a keleti hatás kevés adattal alátámasztott, és szlovákiai magyar viszonylatban talán nem is oly jelentős (kivéve talán a Máriapócsra járást). Bizonyára ez az oka a vélhetőleg jóval szórványosabb ottani terepmunkán kívül annak, hogy a szerző által hozott adatok túlnyomó része Nyugat-Szlovákiából való. Illetve persze nem csak onnan, hiszen a képi és szöveges illusztrációs anyag messze túlnő a Csallóközön, a Mátyusföldön, a Vág s Garam közén, a Garam és Ipoly mentén: nagy számban tartalmaz az előzményekre és interetnikus vonatkozásokra is tekintettel osztrák, német (bajor), szlovák, cseh, szlovén adatokat, párhuzamokat. A magyar nyelvterületről pedig a Kisalföld dunántúli része, a Palócföld és a Vajdaság is seregnyi példával szerepel – hagyatkozva az ottani vallási néprajzos kollégák kutatási eredményeire, nem utolsósorban pedig a magyar vallási néprajz klasszikusának, Bálint Sándornak Liszka témáját is érintő kézikönyveire. Ám minél keletebbre haladunk – mind a szlovákiai magyar nyelvterületen, mind pedig a Tisza vonalát átlépve –, úgy gyérülnek meg a szerző által hivatkozott, ismertetett példák. E hiány és hiányérzet konkrét megfogalmazására a későbbiekben még kitérek, addig is nézzük azt, ami e kiadvány elvitathatatlan érdeme.

A Monumentumok megírásakor Liszka József olyan kötet összeállítására törekedett, amely kézikönyvként is használható lesz, vagyis a tárgyalt téma lehetőleg minden aspektusát megvilágítja majd benne. Így esik szó külön-külön fejezetekben a „szakrális kisemlék” – részben neki tulajdonítható és a szaktudományban mára közkeletűvé vált – terminológiájáról, a téma forrásanyagáról, az archiválás módszertanáról és helyszínéiről, köztük az általa létrehozott Szakrális Kisemlék Archívumról, a sok tekintetben máig tisztázatlan tipológiáról, nem utolsósorban pedig a tárgyalt kisemlékek tartalom és forma szerinti rendszerszerű bemutatásáról. E helyen érdemes ismételten utalni a kötet rendkívül gazdag és kuriózumokban bővelkedő illusztrációs anyagára, amely a szakirodalmi tájékozottságnak (e mű irodalomjegyzéke közel másfélszáz oldal!) és a széles körű terepmunkából kinőtt komáromi szakarchívumnak köszönhető. Persze igazából másként nem is lett volna érdemes közreadni e kötetet, hiszen a vallási néprajz (és művészettörténet) e részterületéről szólván a vizualitás oly mértékben kulcselem, mint például egy népköltészeti alkotás taglalása kapcsán maga a folklórszöveg. Szakrális kisemlékekkel kapcsolatos folklórszöveg is feltűnik olykor illusztráció gyanánt a kötet lapjain, s talán lehetett volna még több is belőlük, hiszen a különféle alapítási hagyományok és csodatörténetek e „monumentumok” hagyománykörének is gyakran részei.

A kötet egyik kulcsa és kulcsfontosságú része a szakrális kisemlékek tipológiájával és terminológiájával kapcsolatos fejezet. Ez részint kutatástörténeti áttekintés is, de legfőképpen a tisztázás igényével íródott, hiszen mindaddig, amíg többféle/sokfajta olvasat kering a vonatkozó szakirodalomban, sokszor még akár a szakkutatók is elbeszélhetnek egymás mellett. Például a határbeli kápolnák kapcsán, melyeket Liszka nem tekint szakrális kisemlékeknek – nem beszélve arról, hogy e szó és fogalom lokálisan, regionálisan mit fed valójában. Művében Liszka az általunk ismert eddigi legteljesebb és koherens klasszifikációját adja közre a különféle szakrális kisemlékeknek, formai és tartalmi szempontból kilenc fő csoportba osztva azokat: 1. Szakralitással felruházott természeti képződmények (protoemlékek); 2. Szakrális jelek, építmények mint természeti képződmények járulékos elemei; 3. Képoszlopok/Figurális képoszlopok (szobrok); 4. Kálváriajelenetek, -együttesek; 5. Út menti keresztek; 6. Haranglábak, harangtornyok; 7. Nyitott kápolnák; 8. Sírjelek, haláljelek, halálhelyek; 9. Nehezen besorolható különleges formák. Habár bizonyára lesznek majd olyanok, akik némi hiányérzetüket fejezik ki e tipológia olvastán, vagy éppen túlzottan is tágnak értelmezik majd azt (például: kápolna vs. sírjelek), jómagam csak üdvözölni tudom, és kisebb kiegészítésekkel (elsősorban a „figurális képoszlopok” tekintetében) a Liszka által közreadott táblázatot innovatívnak és követendőnek tartom. Kár, hogy a táblázatot követő szövegrész több esetben is meglehetősen szűkmarkúan bánik a vonatkozó példák kifejtésével, például az egyébként rendkívül látványos és helyenként elterjedt harangtornyokra (lásd Gömör) alig fél oldalt és két rajzos illusztrációt szán a szerző.

A könyv meghatározó hányadát azonban nem a különféle terminológiai kérdések taglalása, hanem a vonatkozó emlékanyag ismertetése alkotja. Több mint háromszáz oldalon keresztül ismertetve tematikus rendben mindazokat az ábrázolt témákat és jeleneteket, bibliai és történelmi személyeket, melyek köztéri funkcióval, valamint szakrális vagy pszeudo-szakrális jelentésréteggel bírnak. E nagyszabású fejezet alfejezeteinek némelyike már-már kismonográfiát előlegez (pl. a Szentháromság-szobrok/oszlopok, a Szent Család-ábrázolások, Nepomuki Szent János és Szent Vendel, vagy az „időjárásszentek” esetében), másutt az elemzés némiképp elnagyolt, és a szerző a gyérebb számú – szlovákiai – előfordulásra tekintettel megelégszik a legszükségesebb tudnivalók rögzítésével. Egy naprakész vallásetnológus szeme minden új jelenséget is észrevesz: példa erre a Szent Család-ábrázolások kapcsán a Magyar Szent Család (Szent István király, Gizella királyné, Szent Imre herceg) ikonográfiai típusának megjelenése egy nagycétényi (Nyitra megye) szoborcsoport alapján. Valamiképpen úgy, tehetjük hozzá, mint történt az számos középkori freskón a „magyar szent királyok” és a bibliai háromkirályok esetében: három életkort, három uralkodói ideáltípust jelenítve meg a falképeken. A Szent Család/Jézus-ábrázolások kapcsán szó esik a Rio de Janeiró-i mintára meghonosodó megváltó Jézus ábrázolásairól is, melyek talán egy külön fejezetet is megérdemelnének (most a Jézus Szíve címet viselő fejezetben szerepelnek), és érdemes lett volna külön is kitérni arra, hogy a Jézust mint jó pásztort ábrázoló köztéri szobrok mennyiben rokoníthatók (mert hogy formailag hasonlók, az bizonyos) a Szent Vendelt mintázó szakrális kisemlékekkel.

A szakrális témájú köztéri szobrok jelentős része a Szentháromság- és Szent Család-ábrázolásokon kívül egyes bibliai vagy középkori szenteket jelenít meg. Liszka József művében ezeknek az objektumoknak hosszú sora és nagyfokú változatossága tűnik fel. Bemutatásuk – nagyon helyesen – konzekvensen egységes: életük és legendájuk rövid leírását követően a kultusztörténet és ikonográfia áttekintésére kerül sor, majd következik főbb típusaik és Kárpát-medencei elterjedésük hosszabb-rövidebb ismertetése. A már említett szenteken kívül így kerül bemutatásra Szent Flórián, a pestisszentek, a tizennégy segítő szent, a „futottak még” kategóriában pedig a közterületen is ábrázolt „egyéb” szentek. Itt esik szó a szakrális jelleg határán egyensúlyozó nemzeti szentekről is, melyekről a barokk kori és 19. századi előzményeket is dokumentálva javarészt kortárs jelenségként szól a szerző, s mely szobroknak többnyire valóban és alig palástoltan a nemzetépítő (Cirill és Metód) és a nemzeti identitást erősítő szerepe sem eltagadható, sőt az esetleges helytörténeti vonatkozásokon kívül az állíttatók elsődleges indítéka is az volt.

E nagyszabású fejezet óhatatlanul számos további kérdést is generál a recenzensben. A Szent Vendel-ábrázolások kapcsán például azt, hogy miért korlátozódnak csupán a magyar nyelvterület (és Szlovákia) nyugati részére, s miért szűnnek meg Nógrád megye határánál (az egyetlen jelzett bodrogközi előfordulás szabályt erősítő kivétel?) – holott Vendel a pásztorok és állattartók védőszentje volt, márpedig a pásztortársadalom és pásztorkultúra a szlovákiai magyarságról szólván elsősorban a felföldi régióban volt igazán jelentős. Lásd a palócföldi, gömöri, tornai hagyományokat és népköltészeti, népművészeti emlékeket, de az alföldi kulturális régióba tartozó Felső-Bodrogköz is e körbe sorolható. A Liszka által erre a kérdésre adott válasz – legalábbis számomra – nem kielégítő, hiszen a jelzett tájegységeken mindenütt élnek katolikusok, még ha vallásilag többnyire nem is homogén környezetben. A kötet szerzője a pestisszentek között sorolja fel Szent Mihályt is, akinek arkangyali mivolta eleve köztes szerepre predesztinálja őt, de talán még fontosabb, hogy szakrális feladatköre éppen nem a betegséggel szembeni védelem, hanem a démonikus erők elleni harc (vö. Szent György legendájával, akivel inkább rokonítható lenne), s még inkább a halottkultuszban betöltött szerepe, a lélek túlvilági útjának kísérése.

Érdekfeszítő fejezet szól a tizennégy segítő szent közé sorolt Szent Kristófról is, akinek a fennmaradt kisszámú emlék ellenére rendkívül mély és általánosan elterjedt kultusza volt a magyar nyelvterületen is a Kárpátokon túli Moldvabányáig kihatóan. Liszka József könyvében és az általa közreadott tipológiában sem találtam egyértelmű választ arra, hogy a templomok külső falán ábrázolt freskókat hová sorolja (ha egy templomi falfülkében látható szobor vagy egy templom falához épített lourdes-i barlang az, e kültéri freskók is jó eséllyel számításba veendők). Ezek kivált Szent Kristóf esetében hangsúlyosak, hiszen hatalmas méretük kultikus funkciójukkal is egyenesen arányos. De több más példa is említhető lenne, így a magyar szent királyok 14. századi freskója a pelsőci templom külső déli falán, amelyről a nemzeti szentek kapcsán sem tétetik említés Liszka könyvében.

Csak üdvözlendő, hogy Liszka felsorolásában Szent Márton alakja a nemzeti szentek közé került, hiszen aligha véletlenül ábrázolták őt már barokk kori ábrázolásain is magyaros ruhában. Kultusza a pannóniai régióban a kora középkortól töretlen, és a Nyugat-Dunántúlon szakrális kisemlékekben is rendkívül gazdag – kár, hogy ezekről e könyv csak szűkszavúan szól (és illusztrál), pedig az utóbbi két évtized gazdag szakirodalmi termése, köztük e sorok írójának kismonográfiája (Pannónia védőszentje. Szent Márton a magyar kultúrtörténetben) számos ide vonatkoztatható adatot is rejt. A magyar szent királyok és királylányok (Erzsébet, Margit, Kinga, Hedvig) köztéri ikonográfiája is bizonyára az e kötetben utaltaknál számottevőbb mértékben bővíthető lenne, sőt – beleértve a szakrális és „szakrális” kérdéskörét – akár egy önálló kötet is igényelne. Például egyik szűkebb kutatási szakterületem, a Szent László-kultusz kapcsán ilyen javarészt kortárs köztéri alkotásokat tucatszám ismerek, ráadásul ikonográfiailag is kellőképpen változatosak és történetileg rétegzettek (példa erre a közelmúltban a székelyszentléleki templom külső falán előkerült freskójelenet). Kevésbé hangsúlyosan, de hasonló hiányérzet fogalmazódik meg bennem Szent Ilona kapcsán is, mely női szent középkorban gyökerező hagyománykörének szakrális kisemlékek formájában történő továbbélése szintén további kutatásokat igényel.

A kötetet három önmagában is koherens, kiválóan adatolt tanulmány zárja a „szent raktárak”, a szakrális kisemlékek színezésének kérdésköréről, valamint a szakrális témát megjelenítő szobrok sorsáról. Ez utóbbi fejezet példái között hangsúlyos módon említtetik a tornai Nepomuki Szent János-szobor (illetve -szobrok), mely szoborsors kapcsán a közeli Jabloncán az 1990-es években gyűjtött folklórszöveg ötlik fel, vélhetőleg a néhány évvel korábbi Nagy Imre-újratemetés ihletésében: „Szent Istvánt úgy temették, arccal a földnek. A Szent István királynak a szobrát. A kommunizmus alatt a magyarok úgy temették el.” (Magyar Zoltán: Tornai megyei népmondák, 127. oldal)

E kicsiny szövegrészt csak azért idéztem, mert egy későbbi monográfia számára akár ez is adalékul szolgálhat. Ahhoz a monográfiához, amely immár félig elkészült, félig azonban még nem. Liszka József nagyszabású műve mind masszív módszertani előmunkálatai, mind pedig részletgazdagsága folytán olyan alapzat, amelyre egy jóval nagyobb szakrális felépítményt is biztonsággal fel lehet húzni, annak minden lehetséges melléképületével és díszítményével egyetemben. S noha a szerző elöljáróban és zárszavában is kihangsúlyozza, hogy műve nem átfogó igényű monográfia, annak megalkotása az adott témában immár bizonyos, hogy tőle várható. Egy kézikönyvszerű monográfia, amely minél teljesebb kisemlék-kataszter birtokában tekinti majd át a Kárpát-medence, illetve a magyar nyelvterület egészének szakrális kisemlékeit. Annál is inkább, mert e Liszka-kötetben a magyar nyelvterület keleti felének vonatkozó emlékanyaga csak szórványosan tűnik fel, holott például a Székelyföld, Gyimes vagy Moldva vonatkozó néprajzi öröksége szintén rendkívül unikális és gazdag, de hasonlók mondhatók el az e kötetben ugyancsak javarészt háttérbe szorult barkósági, csereháti, hegyaljai, jászsági, nyírségi, szatmári, dél-partiumi és bánsági, Szeged-vidéki, valamint délnyugat-dunántúli, muravidéki – jellegében sokszor tájanként változó – emlékanyagról is. A feladat tehát adott, s ki mástól, ha nem e kötet szerzőjétől várható a folytatás, ama szakráliskisemlék-katedrális, amely végre valóban átfogó igénnyel mutatná be tipológiai változatosságában, történetiségében és földrajzi elterjedésében egyaránt e napjainkig virulens kulturális örökséget.

Magyar Zoltán