Ahhoz, hogy a felemásság morális kategóriává válhasson, olyanná, amit védeni, óvni kell, persze érvek kellenek. A felemásság erkölcsi lényege az állítás, hogy az elmaradottság adott elemei értékesebbek, mint a fejlettség állapota.

Ehhez persze e fejlettséget a romlás és a bukás előszobájaként kell láttatni, s ha a bukás nem következik be, akkor sem szabad kételkedni a jóslat jövőbeni bekövetkeztében. S mivel minden fejlett kultúra válságba jut egykor, ki az, aki megkérdőjelezhetné, hogy egykor a mostani is bajba jut majd. Sőt, az is lehetséges, hogy a mai állapota valóban a válságának az eleje. Amivel viszont a felemásság adós marad, az a mód, ahogy maga a fejlődés élvonalába juthatna. A fejlettebbek kritikája ugyanis nem párosul valós, más utat mutató fejlődésstratégiával. Inkább csak jóslatszerű víziókkal próbál mozgósítani, végrehajtható és eredményességükben mérhető, részletesen kidolgozott programok nem születnek.

Az elmaradottság eszmei védelme ugyanis az elmaradottságot okozók védelméhez kötődik. Amennyiben ők nem elmaradást okoztak, hanem abban akadályozták a többi embert, hogy a romlás útjára lépjen, akkor erkölcsileg nemes cselekedetek köthetők hozzájuk. Így megmarad morális joguk a hatalom megtartásához vagy ismételt megszerzéséhez. Az állítás ellenőrizhetetlenségéhez szükséges a látomásszerű jövőkép, és az indulatos politikai identitás. Erős szenvedélyek az észszerűség helyett, hozzájuk pedig hatalmilag erősen kézben tartott érdekkötődések.[1]

A szenvedélyek elsősorban nemzeti szenvedélyek. A megsértett nemzeti öntudat indulatainak folyamatos erősítésén nyugszanak. Nem a sértettség feloldása a cél, hanem a fájdalom fokozása, a megsértett büszkeség érzésének erősítése.

A közép-európai felemásság lényegéhez azonban nemcsak a fejlettebb nyugattól, hanem a még elmaradottabb kelettől való viszonylagos elkülönülés is hozzátartozik. A keleti birodalmakkal szemben magukat nyugatinak, tehát fejlettebbnek tekintik. Jóllehet kultúrájuk számos vonása keleti vagy keleties, politikai kultúrájukat is beleértve, magukat mégsem tartották a kelet részének. Egyébként el kellett volna fogadniuk az ismétlődő keleti meghódíttatásuk természetességét, s helyes voltát. Vezetőik egy része ugyan ezt az ideológiát terjesztette, de tudták, társadalmuk nem kíván sem törökké, sem pedig orosszá válni, és nem szeretne beolvadni e birodalmakba. Kevés kivételtől maguk sem akarták ezt teljesen, még ha támogatták is e birodalmak uralmát, s terjesztették is kultúrájuk számos elemét hódító uraiktól kapott hatalmukkal.

Az felemás elkülönülés mestereinek azonban még egy kihívásnak kell megfelelniük. Egymástól is el kell választaniuk társadalmaikat. Keleti hódítóik felé magukat keletiebbnek, tehát kommunistábbnak, oroszbarátabbnak, ha a hódító nyugati, pl. a nemzetiszocialista Németország, akkor a szomszédnál németbarátabbnak, a demokratikus nyugathoz csatlakozás során pedig nyugatiabbnak próbálják beállítani magukat, szomszédjaikat tudatosan visszaszorítva.[2] Ha pedig egyszerre közelednek kelethez és nyugathoz, akkor egyszerre érvelnek kétfelé kétféleképpen. Sőt, akár többféleképpen is, hiszen előfordulhat, hogy esetenként kettőnél több hatalomhoz is igazodni akar az adott közép-európai ország.

Az ilyen helyzetben nem az ellentmondás feloldása, hanem fenntartása válik politikai és kulturális céllá. Különben számot kellene adni a kétarcúság hatalmi, gazdasági, és kulturális következményeiről. Arról, hogy legfőbb hatalmi következménye nem a térség függetlensége, hanem függésbe taszítása az egymással vívott nemzeti harc ürügyén. A korábban egységes gazdasági teret felbomlasztják, és kis, az éppen domináns hatalomtól való függés révén működőképes egységeket kreálnak. Teszik ezt a huszadik században, abban a korban, amelyben a korábban nagynak tartott országok piacairól is kiderül, hogy már kicsikké váltak.

A gyarmatosítással növelt piacok korában kis piaci egységekké bontani a korábbi nagyot azt jelenti, hogy erősödik a kicsik függése. Ezt pedig igazolni kell.

De kulturálisan is el kell választani egymástól a korábban szoros kapcsolatban levőket. Ennek alapja a nyelvi elválasztás. Ezt a nyelvi dominancia megteremtésével próbálják elérni. Az iskola ezért csak a kisebbségit kötelezi a többség nyelvének elsajátítására, a többségit nem a kisebbségiére. Olyan településeken, régiókban sem, ahol együtt élnek. A másik nyelve az elnyomás eszközévé válik, hiszen a két nyelv nem egyenlő. Esetünkben az Osztrák–Magyar Monarchia végével a domináns magyart nem a nyelvi egyenlőség követi, hanem a domináns szlovák (valamint a cseh) váltja fel.

Ezzel pedig aránylag gyorsan megszűnik az új nemzeti többséghez tartozóknak az a képessége, hogy maguk alkothassanak képet a szomszéd kultúrájáról, közéletéről, politikusaik álláspontjairól. Azaz a saját nemzeti dominanciájuk őket is elválasztja a másiktól.

A kulturális elválasztás másik fontos eleme, pontosabban érve: az ellenségképzés. A másik fél múltját oly módon állítják be, hogy saját nemzetbeliek számára csak a nemzeti harc tűnjék járható útnak. Ez pedig nehezen sikerülhetne a nyelvi elválasztás nélkül. Ha a többségiek számottevő rész értene a kisebbség nyelvén, akkor megismerkedhetne közös múltjuknak azokkal a történéseivel, amelyek mindannyiuk javát szolgálták. De a sajátjaik által elkövetett igazságtalanságokat és embertelenségeket sem lehetne eltitkolni, illetve sokkal nehezebb lenne félremagyarázni. Közvetlenül, tehát hazai értelmezés és félreértelmezés nélkül ismerkedhetnének meg a másik nemzetbeliek mai nézeteivel, álláspontjaival, javaslataival, kezdeményezéseivel.

Közvéleményeik ugyanis egymásba érnének, részben közös közvéleményt alkotva.[3] A nacionális indulatkeltés, s manipuláció lehetőségei elé így magas korlátok emelődnének, következésképpen a vezetőréteg sokkal nehezebben tudná militarizálni saját nemzeti közvéleményét.

De még egy fontos következménnyel járna a közvélemények egymásba érése. A nemzetek tagjai közt a közvetlen kapcsolatok sokkal sűrűbb hálója szövődhet, mint az ellenségképzésen alapuló kulturális elválasztásuk esetén. S nemcsak érdekalapú gazdasági kapcsolatokról lehetne szó, hanem az emberi kapcsolatok teljes skálájáról.

Így nem a regionális többkultúrájúság, hanem a nemzeti ellenségnek deklaráltakkal szembeni elkülönülés vált követendő példává. (Ha valaki szlovákként nyilvánosan hangoztatja, hogy beszél magyarul és ismeri a magyar kultúrát, az nemzetileg gyanússá, tehát kevésbé értékessé válik.) A nemzeti harc értékrendjében az, aki szereti, sőt aki csak szeretheti az ellenséget, az lejjebb kerül a harc értékskáláján, mivel gyanússá válik. A nemzetéhez hű személy nem beszél a másik nyelvén, akkor sem, ha tudna, hanem a másikat kényszeríti saját nyelve használatára. Nem hangoztatja a másik kultúra értékeit, hanem arra mutat rá, mennyivel értékesebb a sajátja.

Egymás segítése akkor válik elvárható magatartássá, ha azzal saját érdekeiket is érvényesíthetik.[4] Nem tartják felelősnek magukat a másik fél sorsáért, hacsak abban az értelemben nem, hogy harcoljanak velük. Érdekkapcsolat esetében köttetnek szövetségek az érdekek határai közt.[5] De olyan kapcsolatok, amelyek nyilvánosan hangoztatott lényege a másikért viselt felelősség volna, nem születnek. Pedig teljesen egyértelmű, hogy döntéseikkel jelentősen, esetenként meghatározó erővel befolyásolják nemzeti szomszédjaik jelenét s jövőjét.

A felelősség elhárításának társadalmi értékké tétele válik az Európai Unión belüli szolidaritáshiány fő okává. Az unióba történő belépést is főként érdekérvényesítésként fogja fel az ország politikai vezetése, valamint a társadalom nagy része is. Sokan nem is képesek másként látni a kérdést. Mások pedig abban érdekeltek, hogy ne is váljanak képessé.

A nemzeti érdekérvényesítés legfőbb értékké emelése pedig ingataggá, kérdésessé teszi az egyetemes értékeket. (Kant 1995, 85. p.)

Közép-Európa

A közép-európai kis nemzetek összetartozásának elméleteit megalkotó gondolkodók számba vették a többüknél is fellelhető értékes tulajdonságokat. Különös figyelmet szentelnek azoknak, amelyeket egymástól vettek át, ezzel is bizonyítva, hogy mennyire értékes s előnyös volna, ha ellenségeskedésüket abbahagynák, együttműködésüket pedig felújítanák.

Ám az a tézis, hogy 1989 után a kommunizmus tapasztalata, a térség náci, majd szovjet megszállása ráébreszti Közép-Európa kis nemzeteinek demokráciáit, hogy korábbi nemzeti harcaikat abbahagyják és nemzeti békét kötve államaikban kisebbségeiknek teljes nemzeti szabadságot és egyenlőséget biztosítva összefogjanak,[6] nem igazolódott.

Kiderült, hogy a korábbi diktatúra számos híve, lekötelezettje megpróbálja használni a nemzeti harc eszköztárát. De ez nem volt meglepő. Ám a tézis annak a feltételezésére épült, hogy azok, akik alkotmányos demokráciával akarják felváltani a kommunista diktatúrát, változtatni akarnak azon a nemzet- és államfelfogáson, amely alávetettségbe sodorta az egész térséget. De nem ez történt. Pontosabban csak részben, kis részben.

Mindegyik nemzetben akadtak olyanok, akik szerettek volna valami ilyesmit, sőt közülük többen vezető szerepet játszottak a térség forradalmaiban.[7] A kommunizmus ellenfelei közt azonban többen voltak, akik a régi módon látták a térséget, és legfeljebb az új nemzetközi viszonyrendszerhez akarták igazítani látásmódjukat.[8] Lényegileg nem kívántak változtatni rajta, és alighanem nem is voltak rá képesek. Sőt, magyarok és szlovákok egymáshoz fűződő viszonyában a nacionális agresszivitásnak nemcsak a kommunizmus előtti, hanem a kommunizmus alatti hagyományai is megjelennek 1989 után. A szlovákoknál ilyenek a husáki nemzetépítés elemei és szociológiai következményei.

Az új identitás alakult ugyan, ám csak néhány részében létezett. Olyan identitásnak, amely a maga komplexitásában válthatta volna fel az uralkodó, az egymás elleni küzdelmekből jócskán táplálkozó nemzetit, még csak egy-egy eleme született meg. De azokat is alig ismerik az egyes nemzeti közvélemények. Az egyik, a közös érdekek koncepciója, az ismertebb.[9]

Így azonban az új komplex közép-európai s ezen belül az új közös szlovák–magyar identitás hiánya továbbra is megtartja a korábbi, nemzeti ellenségeskedésre épített önazonosság uralmát. Az újhoz pedig új kell. Nem elég a régi egyik-másik elemének módosítása.

Szükséges persze a régi kritikája.[10] De a stabil, és hosszantartó közös érdekek is kellenek. A közös érdekek felismerése nyiladozik. Ennek köszönhető a visegrádi négyek tömörülésének megszületése és együttműködésük folyamatos erősödése. Ám ez az összetartozás teljes értékrendjét nem öleli át. A felek több fontos területen együttműködnek ugyan, ám továbbra sem ismerik és különösebben nem is szeretik, tisztelik egymást.

Ami pedig a múlt kritikáját illeti,[11] a maguk okozta nemzeti sérelmeikről nem vagy csak alig beszélnek, és az értékrendjüket alapvetően megváltoztató következtetésekre sem akarnak jutni azok okán.

Az egyik kiáltóan halk példa az egymáshoz érdekeik révén talán a legközelebb álló két ország, Csehország és Szlovákia nyilvánosság előtti hallgatása a csehek kitelepítéséről a második világháború előtt megalakult szlovák államból. Ha a közbeszéd fontos részévé tennék ennek igazságtalanságát, akkor adódna a kérdés, hogyan értékeljék a németek, a magyarok elüldözését. Ezért inkább hallgatnak róla. Még a csehek is. Feltételezhetően amiatt, mert a Csehországból kitelepített mintegy hárommillió német sokkal több.

Ez az a magatartás, ami láttán józan ítélőképességű ember nem bízik a másik félben. Pillanatnyi érdekeik vannak, azokkal lehet kalkulálni, ám többet képzelni botorság, sőt naivitás.

Csakhogy, amennyiben a kulturális értékrend nem változik fundamentálisan, akkor ezen országok viselkedése sem fog. Ha a nemzeti relativizmus értékrendje marad az uralkodó, akkor továbbra is csak olyankor fognak együttműködni, amikor az a maguk számára éri meg az adott helyzetben. Ma még elégnek tűnik az érdekegyeztetésen alapuló efféle együttműködés, de komolyabb érdekkonfliktusokat is teremtő vagy jelentős kockázat- és áldozatvállalást is igénylő válsághelyzetben bizonyára kevésnek bizonyulna. Ezt sejtik a felek, és persze az együttműködés érdekterületei mellett továbbra is igyekeznek megtartani, kiépíteni a nagyhatalmi támogatás olyan formáit, amelyek alkalomadtán a szomszéddal szemben is felhasználhatók.[12] Tehát vállalt sorsközösségükről szó sincs.

Az Európai Unió érdemben nem avatkozik a magyar–szlovák viszonyba. Maga sem rendelkezik olyan normákkal, amelyek mentén megtehetné. És persze a normák hiányából következően jogszabályokkal sem. De efféle szándéka sincs. Ha volna, az felbolydítaná azt a csendes megegyezést, hogy a felek eltűrik egymás nemzeti igazságtalanságait. Például a francia mintát.[13] Tehát az is veszélybe kerülne. Általa pedig az mai Európai Unió.

Az Európa Unió emiatt leszögezi, hogy tiszteli tagállamai nemzeti identitását. A gyakorlatban ez a be nem avatkozást jelenti. Az EU és az őt alkotó államok semmiféle, a nemzeti identitás értékrendi lényegét érintő közös normarendszert nem teremtettek. Látható, hogy ilyen szándékuk sincs. Így azonban megmaradhat mindaz, ami az egyes országok korábbi és mai küzdelmeiben összeállt polgárai és nemzetei önazonosságában. Ez az állapot azonban nem a valós nemzeti béke állapota.

A megbékélés alapja a felek békevágya. Ez egyben azt is jelenti, hogy a háborúzás eszköztárától önként meg kell szabadulniuk. Első lépésként bírálat alá kell vetniük mindazokat a nézeteket s cselekedeteket, amelyek a másik fél legyőzésére és elpusztítására, nemzeti, sőt estenként fizikai megsemmisítésére irányultak – és irányulnak ma is. A nézeteket azért, mivel ezeknek az agresszív ideológiáknak a megfogalmazását a nemzeti harc megvívása motiválta, nem pedig az igazság keresése. Elsőrendű célja a nemzeti mozgósítás, nem pedig a valóság kritikus bemutatása.[14] Értékelésének mércéje a másik fél felett aratott nemzeti győzelem, nem pedig az emberi haladás koronkénti élvonalához történő viszonyítás, nem az egyetemes emberi szabadság és jogok, de nem is az ember egyetemes nemzeti szabadsága.[15] Ezek helyett saját nemzetének másikkal szembeni előretörésén méri az eredményt. (Kant 1995, 85. p.)

Ez a morális mérték persze lépten-nyomon szembekerül az egyetemes emberi értékekkel. A rendszeresen felbukkanó, gyakran kiáltó ellentmondást pedig fel kell oldani. Tehát választ kell adni a nemzet nevében elkövetett gaztettekre, a nemzeti ellenség gyilkolására, deportálására, szabadságától, alapvető jogaitól való megfosztására. De meg kell magyarázni ugyanazoknak a nemzeti jogoknak megvonását is a nemzeti ellenséghez soroltaktól, amelyekért a mostani többségiek elődei küzdöttek, és amely küzdelmet most nemzeti történelmük legigazságosabb és legdicsőbb szakaszának tartják a jelenkoriak.[16] Majd pedig sajátjaik előtt a nemzeti ellenségnek tartottak megvetését, lenézését is meg kell indokolni.

A megoldás az eszmetörténetből jól ismert relativizálás.[17] Az egyetemes emberi értékek egyetemességének kétségbe vonása, s annak bizonygatása, hogy jelentőségük csak eseti és helyzeti. Értékük s érvényük éppen ezért relatív.[18]

Ám egyes polgárok nemzeti szabadságának kétségbevonása nem áll meg náluk, hanem kiterjed az állam emberi jogi alapjainak más területeire is. Valamint lényegileg korlátozza a nemzeti többséghez tartozók nemzeti szabadságát.

A többségiek nemzeti szabadsága látszólag biztosított. Nyelvük hivatalos nyelv, szokásaik uralkodó szokások, kultúrájuk domináns kultúra, államukat uralják. S mindennek szimbolikus kifejezést is adnak, tehát az állam jelképei saját maguk megjelenítései. Ámde, amennyiben úgy döntenek, hogy mindezeket egyben arra is használják, hogy más nemzetiségű polgártársaik hasonló nemzeti törekvéseit akadályozzák, akkor az előbbi eszköztár mindegyikét deformálniuk kell.

A nemzeti szabadság relativizálásához használt, a kisebbségek elnyomására szolgáló érv jelentősen hozzájárul az egyes politikai eszmeáramlatok értékrendjének összezavarásához. A baloldalnak ugyanis úgyszintén az emberi jogok viszonylagos interpretációjába kell bonyolódnia.[19] Transzformálódó országokban mások nemzeti elnyomásának vágya többféle elemből rakja össze az itteni újbaloldalt. Benne található a jakobinus egységesítő hagyomány. Az általános akarat rousseau-i tézise feltételezi mindenki alárendelését az egyetlen s így egyazon politikai magatartáskódexnek, amihez később a közös hagyományok rituális tiszteletét is hozzárendeli a szerző.[20] Leszögezhetjük, hogy a volt kommunista országokban posztleninista formában jelenik meg a jakobinus hagyomány.

A végső törvény így a harc törvénye. Ám ehhez a múltat is így kell látni és láttatni. Értékelésének az egyik lehetséges módja, hogy a történelmet a nemzeti hatalom növekedésének vagy csökkenésének viszonylatában osztják jó és rossz korszakokra a felek.[21] Tehát amennyiben nő az adott nemzet tagjainak száma, gyarapodik országának területi kiterjedése, erősödik nemzetközi befolyása, akkor történelmüknek ezt a szakaszát nemzetileg pozitívnak, míg ellentétét negatív szakasznak tartják. Akkor is, ha az adott időszak során a világtörténelem pozitív folyamataihoz csatlakozva érték el céljaikat, és akkor is, ha éppen a haladásellenes erőkkel szövetkezve. Valamint az értékelésen az sem ront, ha terjeszkedésük során más nemzetiségűeket juttatnak alávetett helyzetbe, akár saját országukban, akár olyanokkal szövetkezve, akik szintén nemzeti kisebbségeik elnyomására építik államukat.[22] Mint ahogy az sem, ha mások fölött próbálnak domináns pozícióba jutni. A nemzeti nagyság mértéke a hatalom kiterjedése, nem pedig az alávetettek sorsa vagy a társadalmi haladáshoz való viszonya. Méghozzá mindmáig. Mások meghódítása ritkán vezet olyan társadalmi vitához, amely eredményeképpen a politikai közösség jelentős része kétségbe vonná saját hódítással megteremtett nemzeti nagyságának morális alapjait, mások alávetésének helyes voltát. (Habermas 2005)

Ilyen esetben nemzeti és demokratikus szinte teljesen elválik egymástól, és a nemzetinek nevezettet teszik végső morális mércévé. (Kant 1995) A közép-európai dilemma lényege éppen ebben az ellentmondásban van.

Az ellentmondás több olyan következménnyel jár, amelyek nemcsak a megtartásához járulnak hozzá, hanem egyenesen tovább erősítik.

Felsorolásunkban az első következmény politikai szociológiai természetű. Az említett ellentmondás fenntartása s használata olyan személyeket juttatott hatalmi pozícióba, akik így érdekeltekké váltak az ellentmondás fenntartásában. Például aligha szeretné az emberi jogok értékrendje alapján tisztázni a második világháború utáni kitelepítések ügyét, aki maga is részesedett az elkobzott vagyonból. Vagy aligha várható olyanoktól a fasiszta vagy a kommunista múlt bírálata, akik ezeknek a rendszereknek köszönhetik karrierjüket, méghozzá az élet bármely területén. S mindez a legnagyobb kritikai kapacitású réteg, az értelmiség egy részére is kiterjed, hiszen ideológiára is szükség van mások nemzeti szabadságának korlátozásához.

Felemásság

A fejlett nyugat mögötti elmaradottág egyébként is egyfajta átmeneti térré tette a térség országait. Az elmaradottág, a kelet és nyugat közti ingajárat önmaga igazolását is megteremti. Létrehozza a felemásság morálját.

Ez a morál értelemszerűen a politikában is meggyökerezik. Lényege, hogy a politikai felemásság, a sem igazán keleti, sem igazán nyugati magatartás nem hiba, hanem erény, ezért a politikai rendszernek a nyugati demokráciákétól eltérő elemei hasznosak és szükségesek.

Megóvnak ugyanis a keleti despotizmustól és a nyugati dekadenciától. Sem az egyik, sem a másik nem jelent így halálos veszélyt e kis nemzetek létére. (Nekik egyébként is folyamatos küzdelmet kell folytatniuk megmaradásukért.)

Ez a személet a nacionalizmus sajátos szerepét is alakítja térségünkben. (Szűcs 1974, 31. p.) Itt a nemzeti identitásnak nemcsak a nyugatabbra is ismert funkciói vannak, hanem az állam és társadalom felemásságát is igazolnia kell. Mivel pedig a nemzeti identitás korunk uralkodó identitása, pótolhatatlan szerepet kap ebben a törekvésben.

A nemzetinek oly módon kell tehát a legfőbb értékké válnia, hogy az elmaradottságot is igazolni lehessen vele. Tehát a nemzetit nemcsak a mások elleni küzdelem okán kell az egyetemes emberi fölé emelni. Hiszen egyébként a szabadság és egyenlőség szintje, a társadalom fejlettsége volna az elsőrendű érték. Alá kell támasztani, hogy miért kell akadályozni az ország más nemzetiségű állampolgárait nemzeti szabadságukban, miért jó, ha az állam lehetetlenné teszi nemzeti egyenlőségüket, s egyáltalán miért fontos és helyes, ha a többség kultúrája domináns, a többi polgáré pedig alárendelt.

Erre az igazolásra építhető a nemzeti okokból centralizált hatalom ideológiája. Az ideológiának persze a nemzeti veszélyérzetre kell épülnie. A nemzeti veszély központi jelentősége egyben megadja azoknak a nemzetfelfogásoknak a körét, amelyek alkalmasak e szenvedély erősítésére.[23]

Figyelembe véve a globalizáció folyamatait és az EU térvesztését, a nemzeti felemásság morálja Nyugat-Európa nemzetei körében is elterjedhet, ha fokozatos elmaradásukat próbálják igazolni saját maguk előtt.

Kritikai szempontok

A nacionalizmus eszmerendszere sem lehet független a felvilágosodás értékrendjétől, hiszen szintén ennek az időszaknak a gyermeke. Komplex identitásról van szó, amely sok tekintetben hasonló a korábbi uralkodó önazonosság dominanciáját felváltóhoz, nevezetesen a vallási identitáshoz.[24] A felvilágosodás nem kis mértékben éppen az egyház politikai szerepének és a vallás számos tételének kritikája által válik a kontinens megújhodásának eszmerendszerévé. A harmincéves háború megmutatta, hogy a vallási identitás nemcsak képtelen a nagy társadalmi katasztrófák megakadályozására, hanem egyenesen az egyik legpusztítóbb háború eszmei alapját adja.[25]

Korunk egyik legfontosabb kérdése, hogy a huszadik század két világháborúja nyomán az európai eszmeiség képes lesz-e megoldást találni a két világégés alapjául szolgáló eszmerendszer, a nacionalizmus agresszív elemeinek problémájára. A kísérlet sikere vagy sikertelensége nemcsak a világ, hanem a nacionalizmus eszméjét megalkotó Európa egyik alapproblémája. Hiszen kontinensünk államai éppen e két, maguk által kirobbantott háború által veszítik el korábbi domináns pozíciójukat a világban, s válnak másodrendű, sőt esetenként sokadrendű tényezőkké. (Coudenhove-Kalergi 1988, 9–12. p.) Anélkül tehát, hogy rámutatnánk e háborúk uralkodó eszméjének hibáira, megfogalmaznánk lényegüket, majd a kritikából eredően annak az eszmének az alapjait is felvázolnánk, amely e hibáktól mentes, ha rejtetten is, de továbbéltetjük a huszadik századot. (Skalnik Leff 2016, 318. p.)

Az Európai Unióban eddigi történelme során az úgynevezett íratlan szabályrendszere vonta meg a korábbi válságidőszak bírálatának határait. Eszerint a fasizmus és kommunizmus eszmerendszerét általánosan bírálni kell, ám politikailag nem illik szóvá tenni a tagállamok jelenlegi agresszív nacionalizmusát. Szabályai szerint az a nacionalista, tehát gyanús, aki a másik tagországban a kisebbségekkel szembeni agresszív nacionalizmust bírálja és a sértettek, leggyakrabban a saját kisebbségeik helyzetének rendezését, jogaik megadását, sérelmeik jóvátételét szorgalmazza. A szabályrendszer legfőbb gyengéje tehát nem a helytelen álláspontban rejlik, az álláspont helytelenségére ugyanis nyilvános vitában rá lehetne mutatni. Hanem a hallgatásban. A hallgatás morális értékké emelésében. Általa ugyanis éppen a nyilvános vita válik helytelenné.

A hallgatás pedig, mint a történelem során számtalanszor megmutatkozott, nem a nemzeti agresszivitás híveit csendesíti el. Ők továbbra is mondják és teszik a magukét. A hallgatás a kritikusaik száját fogja be, valamint az érintettekét, azokét, akik az agresszivitást megszenvedik. A hallgatás kötelezettsége így őket teszi gyanússá, róluk állítható, hogy hangoskodásukkal veszélyeztetik az európai békét és egyensúlyt, azok helyett, akik jogaikat semmibe veszik.

Róluk sugallható, hogy végső soron országaik szétverésére törnek, hiszen nem maradnak nyugton a jelen prosperitást ígérő vagy éppen nehézségekkel küzdő korszakában. Éppen ezért rendkívüli óvatossággal kell kezelni bíráló szavaikat és nemzeti igényeiket, következésképpen semmiképpen sem szabad túl nagy nyomás alá helyezni országaik vezetőit. Az egyensúlyt kell fenntartani, az az elsődleges cél, nem a probléma lényegének megoldása,[26] nevezetesen a többség nemzeti kizárólagosságán alapuló értékrend megváltoztatása, a polgárok nemzeti sokféleségének, valamint összetartozásának az összekapcsolása, és persze az érintett kisebbségek nemzeti szabadságának s egyenlőségének biztosítása.

A jelen agresszív nacionalizmusairól folyó politikai vita nélkül azonban nem változnak meg azok a nézetek s előítéletek, amelyekre az egyes nemzeti agresszivitások támaszkodnak. Változás nélkül pedig tovább élnek, s előtörnek minden válsághelyzetben.[27]

Irodalom

Barnard, Frederick M. 1988. Self-Direction and Political Legitimacy – Rousseau and Herder. Oxford, Clarendon Press.

Bibó István 1986. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In Uő: Válogatott tanulmányok, Második kötet 1945—1949. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Breully, John 1998. The Nationalism and the State. Manchester, Manchester University Press.

Coudenhove-Kalergi, Richard 1988. Pan-Europe. Paris, Presses Universitaires de France.

Deutsch, Karl W. 1966. Nationalism and Social Communication: An Inquiry into the Foundations of Nationality. Paperback – June 15, MIT Press.

Dunn, John 1979. Nationalism. Western Political Theory in the Face of the Future. New York, Cambridge University Press.

Habermas, Jürgen 2005. A szabadelvű állam politika előtti morális alapjai. Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger eszmecseréje a müncheni Katolikus Akadémián 2004. január 19-én. Holmi, 17. évf. 11. sz., 1393–1407. p.

Józwiak, Veronika 2019. A V4-ek hangja az Európai Unióban. In Stepper, Péter (szerk.): Közép-Európa és a Visegrádi Együttműködés. Budapest, Antall József Tudásközpont.

Kant, Immanuel 1997. Történetfilozófiai írások. Budapest, Ictus.

Kedourie, Elie 2000. Nationalism. Oxford, Blacwell Publishers Ltd.

Kis János 1987. Tágabb összefüggések. Beszélő, (2.). 1. évf. 21. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/tagabb-osszefuggesek

Kymlicka, Will 1995. Multicultural Citizenship. Oxford, Clarendon Press.

McMahan, Jeff 1997. The Limits of National Partiality. In McKim, Robert–McMahan, Jeff (eds.): The Morality of Nationalism. New York–Oxford, Oxford University Press.

McRae, Kenneth D. 1986. Conflict and compromise in multilingual societies. Belgium, Waterloo, Ontario, Wilfrid Laurier University Press.

Skalnik Leff, Carol. 2016. National Conflict in Czechoslovakia. The Making and Remaking of a State, 1918-1987. Princeton University Press.

Smith Anthony D. 1991. National Identity. London, Penguin Books.

Szakálné Szabó Zita 2021. Harminc éve a közös úton – A Visegrádi Négyek együttműködésének politikai fejlődési íve a kezdetektől napjainkig. DOI: 10.36817/KM.2021.2.6 Külügyi Műhely, 2. sz.

Szűcs Jenő 1974. Nemzet és történelem. Budapest, Gondolat.