Menekült pedagógusok a második világháború utáni Magyarországon, különös tekintettel az újjáalakult Csehszlovákiából érkezőkre
DOI: https://doi.org/10.61795/fssr.v26y2024i1.03
A második világháború időszakának végén jelentős számú polgári személy – köztük számos közszolgálati alkalmazott – hagyta el otthonát vagy szolgálati helyét a közeledő ellenséges haderő elől menekülve. A front borzalmai előli szökés azonban csak a menekülthullám első szakaszát jelentette, melyet az újra idegen fennhatóság alá került területekről elűzött személyek megindulása követett a magyar állam uralma alatt maradt területre.
A menekültügy kezelése, később pedig a csehszlovák–magyar népcsereegyezmény végrehajtása nagyfokú és egyben sokáig elhúzódó problematikát jelentett a sok gonddal küszködő, megkisebbedett ország számára.
Jelen tanulmányban csak az említett közszolgálati alkalmazottak[1] fogalmi tárgykörébe tartozó tanügyi beosztottak (aktív vagy nyugalmazott tanítók, tanárok, egyetemi oktatók, tanügyi titkárok, tanfelügyelők, tanírók és mindezek özvegyei), összefoglalóan pedagógusoknak nevezett alkalmazottak sorsát követem nyomon, tekintet nélkül arra, hogy a korszakban keletkezett iratok szinte kivétel nélkül „tanítókat” vagy „tanárokat” említenek. E kiszolgáltatott helyzetbe került alkalmazotti réteg gondjainak megoldása különleges elbánást igényelt, ráadásul jelentős számban voltak köztük megtalálhatóak az újjáalakult Csehszlovákiából kiüldözött nevelők, akiknek helyzete és életkörülményei még különlegesebbnek számítottak.
A pedagógusok elvi és személyi ügyeinek intézése a Vallásés Közoktatásügyi Minisztérium (továbbiakban: VKM)[2] feladatai közé tartozott, és e szerv iratanyaga alapján a kérdéskört szinte teljesen meg lehet ismerni. A minisztériumi iratanyag számos egyéni, területi és települési ügy aktáját tartalmazza, a korabeli nyilvántartásoknak és összesítő kimutatásoknak azonban csak a kisebbik része található meg benne, ezért a menekült pedagógusok pontos számának és azon belül a felvidékiek arányának megállapítására nem tettem kísérletet.
A kiutasított – így a Csehszlovákiából kiutasított, távozásra bírt – tanerőket a menekültekkel egy csoportba vettem, és végig ez utóbbi fogalom alatt szerepeltetem. Nem tekintettem viszont menekültnek a csehszlovák–magyar népcsereegyezmény keretében áttelepített és korábban közalkalmazásban állt pedagógusokat,[3] akiket ezt követően a VKM minden további nélkül szolgálatba vett. Szintén nem tekintendők menekültnek a hadifogságba esett (állomáshelyükre visszatérő) vagy a deportált (állomáshelyükre visszatérő) tanítók.
Menekülthullám a háború végén
A korabeli országterület 1944 augusztusának végétől egészen 1945. április közepéig fokozatosan háborús hadszíntérré vált. Míg a Lakatos-, majd a Szálasi-kormány fennhatósági területe a frontvonal nyugatra tolódásával folyamatosan csökkent, addig az új, 1944. december végétől tevékenykedő Ideiglenes Nemzeti Kormányé növekedett, azonban kizárólag a szovjet csapatok által elfoglalt területre, illetve a korábbi trianoni határok közé terjedt ki. (A szovjetekkel kötött fegyverszünet rendelkezéseinek értelmében ismét visszaálltak az 1937. december 31-i országhatárok.)
Az 1944. év második felében a hadműveleti területekké nyilvánított zónákban több kiürítési parancs is életbe lépett. Ezek alapján, valamint a rendelkezésekben foglaltaktól függetlenül is megindult nyugati irányba a menekültek mind nagyobb áradata, köztük a „hadműveletek következtében szolgálati helyükről eltávozni kényszerült közszolgálati alkalmazottakkal”.[4] Szempontunkból lényeges, hogy a katonai arcvonal beérkezésével a harcok környezetében szinte mindenhol megszűnt a tanítás, ráadásul az iskolaépületek jelentős részét más, főleg katonai célra vették igénybe. Mindez fokozta a pedagógusok távozásra való késztetettségét, és a már említett új impériumok magyarellenes fellépése tovább rontotta a lakóhelyén maradó magyar lakosság tanerőellátottságát. Az 1944 őszén a fejét menekülésre adó pedagógusok többsége a központi területek felé igyekezett, egy részük pedig követte a Németországba költöző kormányt is. Utóbbiak visszatérésére a háború befejeződése után nyílott lehetőség.
1944 őszén a VKM a gyorsuló és mind jobban fenyegető események hatására szabályozta a felügyelete alá tartozó beosztottak új helyzetét. Úgynevezett „felvevő” községeket jelöltek ki, ahol a menekült pedagógusoknak jelentkezniük kellett. A Belügyminisztérium és a Pénzügyminisztérium a jelentkezési kötelezettség szabályairól adott ki részletes rendelkezést.[5]
A szovjet hadsereg által elfoglalt területeken a menekültkérdés még nagyobb horderővel bírt, sőt, még a közigazgatási viszonyok rendezésének feladatát is megelőzte. Az ehhez kapcsolódó általános érvényű rendelkezések kibocsátását ráadásul az alsóbb fokú hivatalok folyamatosan sürgették. Elsőként Teleki Géza, az Ideiglenes Nemzeti Kormány Vallásés Közoktatásügyi Minisztériumának vezetője vetette fel a minisztertanács február eleji ülésén egy menekültügyi kormánybiztos kinevezését.[6] Ez azonnal nem valósult meg, viszont a belügyminiszter a délvidéki területekről „visszatérő magyarok” felvevő területekre irányítására miniszteri biztost nevezett ki.[7] Végül 1945 májusában alakult meg az egyebek között a menekültekről való gondoskodás feladatával megbízott központi kormányszerv, a Népgondozó Hivatal.[8]
Az első hónapokban még a fronthelyzet határozta meg a menekültkérdést, de körülbelül május hónaptól kezdve a menekültek között már nem a front elől távozók domináltak, hanem az 1938 és 1941 között az országhoz visszacsatolt, majd 1945-re ismét elvesztett országrészekben szolgálók érkeztek tömeges méretekben. Az utódállamokból, más állami alkalmazottakhoz és az 1919–1920. évi helyzethez hasonlóan, ők is kényszer hatására vagy az ellehetetlenülés okán hagyták el otthonukat, szolgálati helyüket. Kezdetben elsősorban erdélyiek, kárpátaljaiak és délvidékiek érkeztek (ideértve a bukovinai székelyeket is), majd az év közepétől a felvidéki pedagógusok tömeges menekülését észlelték a hatóságok.
A menekülteket kezdettől fogva igyekeztek nyilvántartásba venni. Minden személy, aki „más területről jött az ideiglenes nemzeti kormány joghatósága alá tartozó területre” és már szolgálatot teljesített vagy szolgálatra ajánlkozott, jelentkezni volt köteles az állásának megfelelő hatósági fellebbvalónál, ennek híján tartózkodási helyének hatóságánál.[9] A nyár folyamán pontosították, mit értenek „más területen”, és az 1937. december 31-i határokon kívül eső területekről visszatért közszolgálati alkalmazott részére írták elő a jelentkezési (és egyben igazolási) kötelezettséget, tekintet nélkül arra, hogy a „szolgálati helyét magyar vagy külföldi, katonai vagy polgári hatóság intézkedése folytán, önként vagy kényszerűségből hagyta-e el”.[10]
A jelentkezési nyilatkozatokat az év közepétől már a Népgondozó Hivatalnak kellett beküldeni. Emellett e hivatalnál „írásban és szóban” is tömegesen jelentkeztek pedagógusok az illetményeik kifizetésének elintézése végett. Később ez annyiban módosult, hogy a vidéken tartózkodó menekült tanítók a juttatásaik ügyében a lakóhelyük szerint illetékes tanfelügyelőhöz, a középés középfokú iskolák tanárainak pedig a tankerületi főigazgatóhoz kellett fordulniuk. A hivatalnál jelentkezett és a VKM tárcát érintő, tehát e minisztérium szolgálati viszonyában álló pedagógusok havonkénti nyilvántartásait küldték meg a VKM-nek.[11] A „jelentkezések alapján készített jegyzékek” a hivatalnál sem voltak teljesek, illetve az említett rendeletben érdekeltek sem minden esetben tettek eleget a jelentkezési kötelezettségnek. 1946 márciusában felszólították az összes pedagógiai intézményt, hogy a következő illetmény kifizetésekor (!) hívják fel az érdekelteket a jelentkezés megtörténtének igazolására. A jelentkezésnek eleget nem tett személyekről az adott intézménynek kellett névjegyzéket készítenie és a Népgondozó Hivatal számára megküldeni. Mindez azért számított lényegbe vágónak, mert a béketárgyalások előkészítési munkálataiban pontos adatokat akartak szerepeltetni a menekült vagy kiutasított közalkalmazottakról.[12] Pl. a Csehszlovákiából menekült közalkalmazottak száma 1945. szeptember 18-án 8387 főre rúgott (nem ismeretes azonban, közülük hány volt pedagógus).[13]
A VKM is vezetett a hatáskörébe tartozó állami alkalmazottakra vonatkozóan nyilvántartást, melyet – 1945 nyarán legalábbis – tíznaponta kiegészítettek, ám sajnos ennek korabeli létezése tényén kívül sem magára a nyilvántartásra, sem pedig esetleges összesített adataira nem bukkantam rá.[14]
Természetesen a pedagógusok minden további ügyeinek intézése a VKM-re hárult, mely két fő feladatot jelentett: a kinevezést (beosztást), valamint az illetmények folyósítását. Ez utóbbi intézése során a „szociális szempontokat” (vagyis a menekültek különlegesen nehéz helyzetét) messzemenően figyelembe vették: esetükben a minisztérium ügyosztályainak soron kívül kellett intézniük. A VKM Külföldi Kulturális Kapcsolatok Ügyosztályán (X. üo.) belül külön menekültügyi csoportot szerveztek, ahol a hivatalos fogadási időn kívül is fogadták a jelentkezőket. Ha ügyük egy másik ügyosztály ügykörébe tartozott volna, igazolványt állítottak ki, melynek felmutatásával a többi szervezeti egység is hivatali időn kívül intézkedett.[15] Az 1946 közepétől a csehszlovák– magyar lakosságcsere-egyezménnyel kapcsolatosan, valamint a „más kényszerítő körülmények következtében a Csehszlovákia területén élő magyar nemzetiségű lakosság közül” mind többen jöttek ügyei intézésére szintén külön ügykört létesítettek. Ezt követően minden olyan ügyiratot, amely menekültekkel vagy kitelepítettekkel volt kapcsolatos, kiadmányozás előtt meg kellett küldeni az említett a csoportnak.[16]
A pedagógusok helyzete a háború után
Az 1945 januárjában megkötött fegyverszüneti egyezmény értelmében a menekülteket „legalább olyan fokú” védelemben és biztonságban kellett részesíteni, mint az állam saját polgárait. (Ebben az esetben meg kell jegyezni, hogy a kezdeti időszakban még ideértették a deportált zsidókat és a hontalanokat is). Ez a magyar jogrendnek is része lett, és a magyar állampolgárokkal egyenlő védelem illette meg az áttelepített vagy a háborús pusztítások következtében ide menekült személyeket. A fentebb már említett igazolási eljárás lefolytatása után szabad mozgást biztosítottak részükre.[17]
Az igazolási eljárás voltaképpen egy személyi tevékenységet vizsgáló intézkedést jelentett. Ezen a menekült pedagógusoknak szintén át kellett esniük, és számot kellett adniuk nemcsak korábbi tetteikről, hanem véleményükről is, ekképpen: „az 1939. évi szeptember hó 1. napját követőleg tanúsított magatartása sértette-e a magyar nép érdekeit”.[18] Az igazolási eljárásban, amennyire egy menekült esetében lehetett, megvizsgálták, hogy részt vett-e „népellenes” tevékenységekben, végzett-e háborús propagandát, belépett-e „fasiszta” pártba, mozgalomba, vagy éppen úgymond izgatott-e gyűlöletre stb. Az igazolási eljárás részletes procedúráját kezdetben egy, a számukra alakított külön testület végezte, a „VKM Menekült Pedagógusait Igazoló Bizottsága”. 1945 nyarán kezdte meg tevékenységét (mint írták: „működésének megkezdése minden menekült tanár és tanító szempontjából létkérdés”), mégpedig a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete helyiségeiben, és az eljárásokat deklaráltan gyorsan kívánta lefolytatni, hogy a tanítók újra elkezdhessék munkájukat; kezdetben kb. 200 menekült pedagógus igazolását tervezték.[19] E bizottság tevékenységének részleteiről, létezésének időszakáról sajnos további információ nem áll rendelkezésre, ám valószínű, hogy az csak rövid ideig tartott. Oka, hogy a vidéken élő pedagógusok igazolása egyszerűbbnek bizonyult a lakóhelyükön. 1945 őszétől az olvasható az iratokban, hogy a lakhely szerint illetékes igazoló bizottságokhoz került minden közalkalmazotti igazolási ügy. A pedagógusok az adott tankerületi főigazgató felhívására kötelesek voltak az illetékes igazoló bizottság elnökénél jelentkezni, a főigazgató pedig az igazoló eljárás eredményéről volt köteles jelentést tenni a VKM-nek. Az adott pedagógus beosztásáról ezt követően intézkedtek.[20]
A pedagógusok az említett beosztás, vagyis a közszolgálati állásba történő kinevezés előtt is igényelték a mindennapi megélhetésüket jelentő illetményeik felvételét.
1944 augusztusában és szeptemberében a VKM a „hatósági kiürítés folytán járó egyes járandóságok” megadásának feltételeit is szabályozta,[21] tehát a pedagógusi fizetések és a pótlékok felvételének módját, valamint az egyéb segélyezési, támogatási lehetőségeket.[22]
Bár már 1945. január elején megalkották az erre vonatkozó általános jogszabályt,[23] az az országhatárokon túlról érkező menekültekre vonatkozóan nem tartalmazott semmiféle útmutatást. Pedig a VKM-ben ekkor már naponta tömegesen jelentkeztek az illetményeik kifizetését szorgalmazó menekült pedagógusok, akik közül többen már hónapok óta egyáltalán nem kaptak fizetést. Nekik a rendelkezések hiányában semmiféle megfelelő felvilágosítást nem tudtak adni, és ezért „a tanárság és tanítóság ez igen nagy létszámú csoportjának hangulata mind kétségbe esettebbé válik”.[24]
A menekült tisztviselők illetményeinek ügye – nem éppen gyorsan, április 18-án – a Minisztertanács elé is eljutott. Itt már az ellátásukat egyértelműen segélyezési kérdésnek tekintették. (Teleki Géza VKM miniszter egyenesen úgy fogalmazott: „ne csak a tisztviselőkről, hanem egyáltalán minden menekültről gondoskodni kell. Kárpátalja különösen veszélyes.”) Néhány nap múlva, április 25-én e testület ismét tárgyalt menekültüggyel kapcsolatos feladatokat. A VKM külön a pedagógusokról szóló beadványát is elfogadták, és ebben már egyértelműen az szerepelt, hogy a „menekült tanítók és tanárok további alkalmazásuk, illetve elbocsátásuk időpontjáig csak segélyben lennének részesíthetők. A segély összegének megállapítása a családi állapot figyelembevételével történnék.” Emellett a VKM azt is kijelentette, hogy valamennyi egyéb menekült tanító és tanár további alkalmazás iránti kérelmét egyénileg kell elbírálni. Nemzetiségi politikai szempontból ugyanis az a cél, hogy ezeknek a tanítóknak és tanároknak nagy része visszakerüljön régi állomáshelyére.[25]
Ezt követően a menekült pedagógusok ellátását valóban segélyek kiosztásával oldották meg. Kezdetben erre a VKM semmiféle költségvetési forrással nem rendelkezett, az ilyen irányú kérelmeket még el is kellett utasítania. A Pénzügyminisztériumtól végül a százmillió pengőt kaptak a célra, és ezzel a pénzügyi helyzet valamelyest konszolidálódott. Az összeget tankerületek szerint osztották szét, és az adott pedagógus jelentkezése havának végéig esedékes illetménye felvételére is felhasználható volt. (Megjegyzendő, hogy segélyt később is kiosztottak, és akkoriban már általában egyhavi illetménynek megfelelő segélyt tudtak folyósítani a rászorultaknak.)[26]
Állásba kerüléssel a segélyként kiutalt illetmény helyett, természetesen, a rendes illetményüket kapták. Ez utóbbi szabályait, a fizetési fokozatokat 1945 júniusában rendezte egy jogszabály.[27]
Megjegyzendő, hogy az 1938–1941 közötti területi visszacsatolások után a korábbi szolgálati időt csak akkor számították be fizetésemeléssel a teljes szolgálati időbe, ha ahhoz az 1945. év előtt a minisztertanács hozzájárult (ezt nevezték „különleges körülmények között teljesített magyar közszolgálatnak”). Az ilyen szolgálati idővel rendelkező tanítókat 1946 elején össze kellett írni.[28]
A kérdéskörhöz tartozik, hogy 1946 októberében a visszatért közszolgálati alkalmazott (hadifogoly, menekült, deportált) beosztását és illetményei folyósítását újraszabályozták. Valamennyi alárendelt hatóság, hivatal, intézet és intézmény vezetője köteles volt a nála szolgálattételre jelentkező visszatért közszolgálati alkalmazott jelentkezési ívét, törzslapját (két példányban), számfejtőlapját és az igazolási nyilatkozatot pontosan kitöltve, a bejegyzett adatok valódiságát aláírásával és hivatali pecsétjével igazolva, a minisztériumhoz haladéktalanul felterjeszteni. Egyidejűleg javaslatot kellett tenni a visszatért közszolgálati alkalmazott beosztása tárgyában, a visszatért közszolgálati alkalmazottak beosztására azonban csak a miniszter maradt jogosult, s a beosztás tárgyában kiadott miniszteri rendelkezés megérkeztéig az ilyen alkalmazottak szolgálatba nem lettek állíthatók. A döntést a beosztásról a minisztérium magához vonta. Az első ízben esedékes illetményeinek kifizetéséhez szükséges fizetési jegyzéket a Központi Illetményhivatalnak a beosztó rendelkezés másolatával együtt a miniszter hivatalból küldte meg. A folytatólagosan esedékes illetményeket a hatóság, hivatal, intézet, intézmény alkalmazottairól készítendő fizetési jegyzékekbe a Központi Illetményhivatal által első ízben megküldött fizetési jegyzék adatai alapján kellett beállítani.[29]
A menekültek esetében a háború okozta szenvedés nem ért véget a front elvonulásával, a fegyvernyugvás beálltával vagy éppen a gazdasági viszonyok normalizálódásával. Az éveken tartó szegénységet és létbizonytalanságot szemlélteti Szabó Károly tanító panasza Debrecenből: „…az a helyzet, hogy az ilyen [értsd: menekült] tanítócsaládok jóformán egyetlen darabot sem tudtak pótolni elvesztett ingóságaikból. Valósággal ők a falu vagy tanya rongyos koldusai! Az iparosok, a kereskedők már régen újjáépítették műhelyeiket, üzleteiket, jó ruhában járnak, jól élnek, szórakoznak. A parasztok is nagyrészt kiheverték már veszteségeiket, sőt, a földhözjuttatottak is építik egyre-másra új hajlékaikat, berendezkednek, vásárolnak. Az ipari munkásság nagyobb fizetése, üzemeiknek sok más juttatásai is magasabb színvonalú életet biztosítanak számukra a mienknél.” Beszámolójához érzékletesen hozzáfűzte, hogy egy mindenét elvesztett tanítónak csak a napi fekete kenyerét biztosítja a tanítói fizetés, és minden szükséges dologért „koldulnia” kell.[30]
A pedagógusok beosztása az iskolákhoz
A front elől távozó tanárokat már 1944 őszén igyekezett a VKM beosztásokkal ellátni, a tanításba ismét bevonni, és egy részüket a folyó hadműveletektől távolabb eső területekre (pl. a miskolci tankerületbe) irányította. Az új helyeken állásokba helyezték őket, de beosztásuk a romló katonai helyzettel egyenes arányban egyre rendszertelenebbül történt, pl. nem vették tekintetbe a tényleges tanítószükségletet sem, vagy éppen gyakran nem üres állásokba kerültek. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a távollévő, katonai szolgálatot teljesítő vagy elmenekült tanító álláshelyére ideiglenes jelleggel nevezték ki a menekült tanárokat. Az előbbiek visszatérte után az átmenetileg beosztott menekült tanítót szolgálata alól felmentették – mást a hatóság nem is tehetett. Viszont általános jellemző volt, hogy számukra azonnal nem lehetett új állomáshelyet kijelölni. Az elhelyezkedés, a költözködés annak is nehéz feladatnak bizonyult, akinek volt pénze, a menekült és csaknem mindenükből kifosztottakat az átosztás „szinte megoldhatatlan” nehézség elé állítja. Sőt, az is előfordult, hogy megérkezés után mégsem volt üres a szolgálati hely…[31]
A megkisebbedett Magyarország területén kettős helyzet alakult ki: bizonyos térségekben jelentős számú tanerőfelesleg jelentkezett (az említett Borsodban, emellett Budapesten és környékén[32] vagy éppen az Észak-Dunántúlon). Az érintett tankerületi főigazgatók, sőt, a helyi nemzeti bizottságok is saját hatáskörükben is elkezdték rendezni a tanítók helyzetét (visszarendelték őket a korábbi állomáshelyükre, vagy a közelben osztották be őket stb., a nem okleveles tanítókat akár el is bocsátották). A beosztásoknál a szociális szempontokon belül figyelembe vették azt is, hogy családos emberről van-e szó. Pedagógiai szempontból viszont előnyt is jelentett a tanerőfelesleg: 2530 fős osztálylétszámok alakultak ki,[33] és egyes jelentések szerint a tanulók „aránylag nagyon rövid idő ellenére is kitűnő eredményt mutattak fel”.[34]
A kormány folyamatosan azt propagálta, hogy az állam minden alkalmazottját a lehető legrövidebb időn belül el kívánja helyezni. Ezt kiegészítették azzal, hogy többnyire az eredeti állomáshelyekre való visszahelyezést priorizálják (ez a rendelkezés is összekapcsolódott a budapesti lakosság számának csökkentési szándékával). Igyekeztek a trianoni országhatáron belülről érkezett menekülteket az eredeti állomásvagy lakóhelyükre visszarendelni. Viszont azoknak, akiknek az állomáshelye a trianoni határokon kívül esett, az első időszakban semmiféle kielégítő felvilágosítást nem tudtak nyújtani.[35]
A helyzet rendezésének szándékával Teleki Géza kultuszminiszter január közepén kiadott egy rendeletet a közoktatásügyi igazgatás megszervezéséről. Ennek 4. §-a a menekültek beosztásáról szólt: „A tankerületi főigazgató ideiglenesen beoszthat a hatálya alá tartozó tankerületekhez olyan tanítókat és tanárokat, akik az 1937. évi december hó 31-én fennállott országhatáron túlról, de a visszacsatolás folytán magyar közigazgatás alá tartozó területekről jelentkeznek szolgálattételre, amennyiben azt szükségessé teszi a tanulók létszáma és a szakszerűség szempontja. […] A foganatosított beosztásokról a tankerületi főigazgató a VKM-hez jelentést tesz.”[36] A rendeletet tudomásulvétel és „hasonló értelmű intézkedés végett” megküldték az egyházi főhatóságok számára is.
E rendelet hatására az illetékes tankerületi főigazgatók már jogszerűen intézkedhettek a menekültek beés átosztásáról.[37] Itt is leszögezendő, hogy jelentéseikben mindig hangsúlyozták, hogy a „trianoni határon túlról érkezett”, állami és nem állami tanerők esetében a szociális szempontokat messzemenően figyelembe vették.[38] A tankerületi főigazgatók – az említett rendeletben foglaltaknak megfelelően – egy ideig hivatalos felterjesztésben jelentették a VKM-nek a beosztások adatait (gyakran a tanítók által megadott igazoló nyilatkozatokkal egyetemben). A VKM ezeket az intézkedéseket utólagosan tudomásul vette, és erről válaszlevélben értesítette is a beadót. Ezt az eljárást decemberben változtatta meg, amikor a beosztási tájékoztatásokat a „munka könnyítése és takarékosság céljából” már nem válaszolták meg. Ha a VKM 30 napon belül nem adott ki ellenkező értelmű leiratot, a beosztás jóváhagyottnak volt tekinthető.[39] Mivel ezek után is lehetséges volt, hogy valahol tanárhiány vagy tanárfelesleg alakul ki, a főigazgató akár korábbi döntését is felülbírálva oda saját hatáskörben kinevezhetett vagy elmozdíthatott tanerőt – az ideiglenesség ezt is jelentette.
A legtöbb ekképpen beosztott pedagógus „helyettesítéssel ideiglenesen megbízott” alkalmazottnak minősült (népiskolákhoz kisegítésképpen beosztottak, iskolaév közben megüresedett állami állásra beosztottak, szabadságon lévő tanerők végleges helyettesítésével megbízottak, egyházi hatóságok alatti iskolánál szervezésben lévő állásra alkalmazottak, Erdély-részen működött, külön rendelkezéssel beosztott tanítók).[40]
1945 második felében más jellegű probléma keletkezett, mégpedig az, hogy egyegy menekült tanító az állomáshelyét többször is változtatni volt kénytelen, ugyanis a helyettesített tanító – többnyire a hadifogságból – visszatért, és szeretett volna visszakerülni az állásába. Természetesen az ilyesmi feszültséget eredményezett. Az elvándor lási hullámot erősítette az is, hogy az állami tanítók „jó része” felekezeti népiskolához nem kívánt tartósan elhelyezkedni, valamint az is előfordult, hogy üresedés esetén oda korábbi állami tanítót az egyházközség nem választott meg. A tankerületi főigazgatóknak néha szinte erővel kellett fellépniük, hogy a beosztások megtörténjenek, és a tankerületben ne legyen tanerőhiány vagy éppen tanerőfelesleg. E jelenség elindított egy folyamatot: a helyettesítés helyett a jogilag megüresedett állásokba kezdték kinevezni a menekült tanítókat.[41]
1945 áprilisában komolyan féltek attól, hogy az ország keleti feléből „ezerszámra” a fővárosba és a Dunántúlra menekült pedagógus „mindent el fog követni”, hogy ne kelljen régi, kedvezőtlen beosztási helyére visszatérnie. Viszont azok, akik szívesen foglalnák el újra állomáshelyeiket a trianoni határon túl is, minden segítséget megérdemelnének, és elmaradt illetmények kifizetésével indulhatnának útnak. Támogatásukat nemcsak nemzeti érdekből, hanem megélhetésük biztosítása miatt is fontosnak tartották.[42]
A visszacsatolt területekről kitelepített vagy elmenekült állami tanítok és tanárok helyzete azonos volt a többi állami alkalmazottéval. Volt viszont néhány jellegzetesség, amelyet figyelembe kellett venni. Az Erdély délkeleti részéből, vagyis Csík vármegyéből kitelepített tanítók és tanárok foglalkoztathatók lennének az ugyanezen területről távozni kényszerült és másutt, például a Tiszántúlon ideiglenes elhelyezést nyert lakosság gyermekeinek nevelésnél. További alkalmazásuk a csoport sorsától függően alakulna. Azok a nevelők, akik az 1940. évtől kezdődően román tanítási nyelvű népiskolában nyertek kinevezést, további alkalmazásra igényt nem támaszthatnak volna. Az akkor mutatkozó nagyfokú tanítóhiány következtében ugyanis olyan tanítók is alkalmazáshoz jutottak, akik csak négy év középiskolát végeztek és nyári tanfolyamon szereztek pedagógiai tudást. Mindemellett valamennyi egyéb menekült tanító és tanár további alkalmazás iránti kérelmét egyénileg kívánták elbírálni. Nemzetiségi politikai szempontból ugyanis arra akartak törekedni, hogy ezeknek a tanítóknak és tanároknak nagy része visszakerüljön régi állomáshelyére. Az idegen közigazgatási területen elhelyezkedni nem tudó tanítók és tanárok pedagógiai szempontból kiválónak minősülő része csak a magyar közigazgatás területén mutatkozó szükségletnek megfelelően nyerhetne alkalmazást.[43]
1946 közepétől a VKM megpróbálta rendezni a tanítók iskolánkénti elhelyezését. Az ideiglenesen beosztott tanerők személyi adatait 1946. augusztus 10-ig jelenteni kellett, valamint, ha az iskola fenntartója nem tudta vagy kívánta tovább alkalmazni őket, szintén bejelentést kellett tenni. E tanerőket a tanfelügyelő útján felszólították az átosztásuk iránti kérvényezésre.[44] Természetesen arra is volt lehetőség, hogy az ideiglenes beosztási helyükön véglegesítsék őket.[45]
Az előnyben részesítésre példát a hirdetések is adtak, pl. Vasvár r. katolikus egyházközsége pályázatot hirdetett a nyugdíjazás folytán megüresedett V. számú tanítói állásra, és ennek során a menekült tanítók előnyt élveztek.[46]
A legjellemzőbb eseteknek a fordítottja is megtörtént: tanítói képesítés nélkül, a menekült helyzetére való tekintettel lehetett, hangsúlyozottan kivételesen, tanítói álláshoz jutni. Viszont a tanítói oklevél „záros határidőn belüli” megszerzését feltételként kikötötték.[47]
- szeptember elején a menekült pedagógusok ügyét („szociális viszonyok mérlegelésével”), összekapcsolva a tanári álláshelyek szervezésének feladatával egységesen rendezték. A VKM mindegyik tankerületi főigazgatót kiértesítette az 1945– 1946. évi új beosztásokról. A menekült és az áthelyezésüket kérő pedagógusok névlistájának megküldésével a főigazgatóknak csak kiértesítési kötelezettségük maradt. Ezzel minden korábbi intézkedés a hatályát vesztette. (Az esetleg még le nem igazolt tanerők annak befejeztéig korábbi állomáshelyükön maradtak.)[48]
A beosztások a fentebb leírt módon rendben megtörténtek, az iratok átvizsgálása során jelentősebb problémával nem találkoztam – egy kivételével: gondot csak az okozott, hogy ilyen módon menekült tanerőket nem állami, tehát felekezeti iskolákhoz is beosztottak (egyébként már 1944 novembere óta, leginkább ideiglenes jelleggel).
A felekezeti iskolákhoz beosztott pedagógusok
Lévén az ország népiskoláinak többsége egyházi fenntartású, az adott egyház joggal várta el, hogy tanítója azonos vallású legyen a kenyéradó gazdájáéval. Viszont az 1945. évi rendkívüli helyzetben, a sürgős intézkedések szükségessége okán erre tekintettel lenni nem lehetett. A legtöbb egyházmegye nem emelt kifogást a beosztások módja ellen, és az állami tanügyi szervekkel egyetértésben a lehető legtöbb menekülésre kényszerített tanítót juttattak állásba.
Volt azonban kivétel is: 1945 májusában Grősz József kalocsai érsek tiltakozott a más felekezethez tartozó, többnyire korábban állami tanítók beosztási módja ellen. Kifogásolta, hogy a rendelet nem tesz különbséget az iskolák jellege tekintetében, és a tankerületi főigazgatók döntésére bízza a beosztásokat. „Nem lehet kétséges ugyanis, hogy a hitfelekezeti iskolák, nevezetesen a katolikus iskolák illetékes egyházi hatóságainak és rendtartásainak megvannak a saját különleges szempontjai, melyeket a menekült, nagyrészt állami tanerőknek a katolikus iskolákhoz való esetleges ideiglenes beosztásánál figyelembe kell venni.” E szempontot, vagyis hogy a katolikus iskolába csak katolikus vallású tanító kerüljön, már alkalmazni kívánta. Az iskolák megnyitása alkalmával – a tavaszi rendkívüli körülmények miatt – az állami és egyházi hatóságok saját hatáskörükben intézkedtek a beosztásokról (az orosz katonai parancsnokság kezdettől fogva sürgette az iskolák újbóli megnyitását). Maga Grősz is elismerte, hogy korábban osztott be katolikus iskoláihoz „a trianoni határon túlról menekült tanerőket, mégpedig túlnyomórészt államiakat, a távollévő tanárok, tanítók helyettesítésére”. Azonban a rendkívüli állapotok a közigazgatás normalizálódásával rendeződni látszanak (példának a postaforgalom megindulását hozta fel). Az érsek kérte tehát a vonatkozó rendelet olyan módosítását, hogy az csak az állami, községi és izraelita tanítók beosztására vonatkozzon. A hitfelekezeti, nevezeten a katolikus iskolák esetében a beosztás a régi jogszabályok alapján történjen: vagyis a tankerületi főigazgató csak az egyházi főhatóság kérelme, vagy előzetes hozzájárulása alapján oszthasson be más felekezetű tanerőt katolikus intézménybe. A már beosztott tanerők sorsa pedig közösen, méltányosan döntessék el.[49]
Az érsek kérése azonban ekkor nem talált pozitív fogadtatásra, a minisztérium a változtatást nem tartotta időszerűnek. Álláspontjuk azon nyugodott, hogy a rendkívüli állapotok nem múltak el, ezért a rendkívüli intézkedések megtartása továbbra is szükséges. „Lényegbe nem vágó adminisztrációs műveletekkel megnehezíteni az állástalan, menekült tanárok elhelyezkedését, nem volna méltányos.”[50]
Az eljárás megfelelőnek bizonyult, az állami tanítókat továbbra is beosztották a folyamatosan tanárhiánnyal küszködő felekezeti népiskolákhoz – amelyeknél enélkül talán még a tanítás is szünetelt volna. (A pécsi tankerületi főigazgató ezt ekképpen jellemezte: a hosszú idejű iskolaszünet miatt még az „analfabetizmus szomorú ténye” is újra felrémlett.[51]) A felekezeti iskolákba történő beosztások szükségességére a Vas vármegyei a legjellemzőbb példa. Itt, 1945 júniusában nagyjából 200 olyan menekült tanító élt, aki a trianoni határon kívülről érkezett, és korábban szinte mindegyikük állami alkalmazású volt korábban. Viszont a megyében csak 18 állami iskola volt, míg tanerő hiány a felekezeti iskolákat sújtotta. A bizonytalankodó tanfelügyelőt határozottan utasítani kellett, hogy a tanulók érdekében e „lehetetlen helyzetet” szüntesse meg, és minden lehetséges állásba, akár állami, akár felekezeti iskoláról van szó, helyezzen el menekült pedagógust.[52]
A szóban forgó eljáráson kisebb módosítást azonban mégiscsak végrehajtottak: július folyamán a tanfelügyelők kérésére körlevélben pontosították a tennivalókat. A kiváltó ok banális volt: néhány tanfelügyelő és tankerületi főigazgató bizonytalankodása a jogszabályi hely végrehajtásában. Ők, attól félve, hogy a belső országrészekben fennmarad a tanítóhiány, a határszéli megyékben pedig a „tanítói túlzsúfoltság”, teljes felhatalmazást kértek arra, hogy oda irányíthassák a menekült tanítókat, ahol „foglalkoztathatók és a legszükségesebb létfenntartásukhoz a lehetőség megvan”. A minisztériumnak megint fel kellett hívnia a figyelmet, hogy minderre a hatályban lévő rendelet lehetőséget ad. Ekkor azonban minden főigazgató figyelmét felhívták, hogy a tanító vallása lehetőleg egyezzen meg a hitfelekezeti iskola azonos vallásfelekezeti jellegével.[53]
E körlevél eljutott Grősz érsekhez is, aki – bár kifogásolta, hogy előző levelére választ nem kapott – örömét fejezte az abban foglaltakkal. Ellenben további feltételt is megfogalmazott: minden új beosztás az illetékes egyházi hatóság kérelmére, vagy előzetes hozzájárulásával történjék. Állítása szerint van olyan tankerületi főigazgató, aki már elejétől a kért szellemben tevékenykedett, viszont van olyan is, aki „sokszor létszámfeletti beosztásokat eszközöl s a beosztásról még csak nem is értesíti az illetékes egyházi főhatóságot”. A VKM ezúttal sem fogadta el az érsek kérését, és továbbra is az addigi gyakorlat mellett foglaltak állást: „nem csak azért, mert a hitfelekezeti tanítók illetményeit teljes egészében az állam fizeti, hanem azért is, mert a menekült tanítók beosztásának gyorsan, egységesen kell történnie, amit nem tehetünk függővé az egyházi főhatóságok előzetes hozzájárulásától.” Ezen álláspont a tapasztalatokon alapult: a minden esetben megteendő előzetes hozzájárulás kikérése tetemes időveszteséget okozott volna. Gyakran hozzáfűzték, hogy amennyire lehetett, a felekezeti iskola és a beosztott tanerő vallásának egyezésére ügyeltek.[54] Ezúttal írtak és szeptemberben továbbítottak az érsekhez válaszlevelet: a beosztások „általában” a vallás figyelembe vételéve történtek, néhány esetben azonban ettől el kellett tekinteni. Az érsek számára is érezhető kellett, hogy legyen: sürgős esetben nem fogják az egyházi hatóságokat sem előzetesen megkérdezni, sem pedig a beosztásoknál elsőrendű szempontul venni a vallási hovatartozást.[55]
Az új tanítási év közeledtével az ideiglenes beosztás folytatásának problémáját kellett megoldani. A nyár végén, mint írták, „országszerte nyilvánul meg az az óhaj, hogy a »menekült« tanítók a lehetőséghez képest megmaradhassanak az 1945/46. iskolai évben is eddig nyert beosztásukban. Ezt a kérelmet alátámasztja a menekültek szociális érdeke.” Ezért az a döntés született, hogy az új iskolai évben is tovább szolgálhatnak az eddigi beosztási helyükön „amíg azok a tanítók, akiknek helyén a menekült tanító működik, állomáshelyüket újból el nem foglalják. Ezért kéri az egyházi főhatóságokat, hogy az ez ügyben végrehajtott intézkedéseket „meghosszabbítottnak szíveskedjék tekinteni”. Tanítói állás üresedése esetén az állás feltétlenül betöltendő, és tanítói választási eljárás (pályázat) mellőzhető lett, de az iskolafenntartó választási joga továbbra is érvényben maradt. Az alábbi mondattal zárult a körlevél: „Meg vagyok győződve, hogy az Egyházi Főhatóság is átérzi velem együtt az 1937. december 31-ike előtti határokon túlról jött tanítók elhelyezésének súlyos gondját és kérem, hogy az iskolai helyi hatóságokat ebben az iratomban foglaltakkal kapcsolatban megfelelő utasításokkal ellátni méltóztassék.” A főigazgatók is megkapták ezt a levelet azzal a kiegészítéssel, hogy a nem állami iskoláknál a tanítóválasztásokat ellenőrizzék és javaslatokat is tegyenek. Megfelelő választási eljárás esetén a jóváhagyást a főigazgató nem tagadhatja meg, „azonban, ha a menekült tanító a választásnál mellőztetett, az államsegély kiutalására előterjesztést nem tehet, hanem az államsegély megszűntetése iránt kell intézkednie”. Az említett rendelet joghatályát meghosszabbították, de az eddigi beosztásokat felül kellett vizsgálni, és az esetleges felesleges tanítókat új beosztásban kellett elhelyezni. Viszont az előző évben alkalmazott (okleveles) kezdő tanítókat fel kellett menteni, és csak „különös méltánylású körülmények fennforgása esetén” nyerhetnek új beosztást.[56]
A felekezeti iskolákhoz beosztott tanárok nem kerültek rosszabb anyagi helyzetbe állami társaiknál. Bár az egyház számára szintén problémát okozott, hogy az egyházi földbirtokok felosztása miatt nem tudták vállalni az ily módon beosztott tanítók illetményeit, az áthelyezésekre („átosztás”) vonatkozó javaslatokat a VKM lesöpörte a napirendről: a felekezeti népiskolához beosztott állami tanítók illetményeinek kifizetéséről „az állami népiskolához beosztott állami tanítókhoz hasonlóan kell gondoskodni”. Ezzel a kérdés lekerült a napirendről.
Az illetményeket teljes egészében folyósították, kivéve az esetleges ún. helyi javadalmakat és a lakbért. Ráadásul a szervezett álláson felül beosztott pedagógusok illetményeit a VKM teljes egészében vállalta. Ők a megválasztottaktól eltérően az áthelyezésüket is kérhették.. Mindezek ellenére a jogi helyzetük még 1947-ben is csak ideiglenesen rendezettnek minősült.[57]
Az állami és nem állami iskolák ideiglenes helyettesítőinek megbízatása 1946. augusztus 31-ig szólt, ezt követően a helyettesítéseket nem hosszabbították meg.[58]
A hosszú távú elhelyezkedés kérdése másképp oldódott meg.
A menekült pedagógusok kérdésének rendeződése
Mint a fentiekből látható, a pedagógusok döntő többségének nem kellett félnie az állásnélküliségtől és az állásvesztéstől – az állami alkalmazotti réteg más csoportjaitól eltérően, akik a kezdetektől kinevezési nehézségekbe ütköztek. Ezt tetézte az 1946– 1947. években lefolytatott közalkalmazotti létszámcsökkentés (közismert nevén: B-listázás).
Az állami „fogyókúra” csak igen kis mértékben zavarta meg a pedagógusi beosztásba helyezéseket. Bár ez a helyükről eltávozott (vagyis a nyugatra került vagy menekültnek számító) pedagógusokra kiterjedt, a menekültek esetében azonban csak azokra, akik tényleges szolgálatot nem teljesítettek. Ráadásul az elbocsátásokból teljesen kimaradtak a vallásfelekezeti iskolák tanítói. Az elbocsátások miatt egy időre viszont megnehezült egy új, másik állásba történő elhelyezkedés lehetősége.[59]
E kedvezőbb helyzet oka meglehetősen egyszerű: a nyolcosztályos iskola kialakításának kötelessége tanárhiányt indukált. A 14. életévig tartó iskoláztatás és a nyolcosztályos általános iskolák megszervezésének kötelezettsége személyi feltételeket is maga után vont. Többnyire a már sokszor említett nem állami, vagyis a felekezeti iskolák küszködtek a legnagyobb nehézségekkel annak érdekében, hogy az általános iskola célkitűzését megvalósítsák. A legtöbb egyházközség szegény volt és anyagi erejének hiányában képtelen volt a legújabb fejlesztési követelményeknek eleget tenni, és igen sok esetben a személyi és anyagi feltételek hiányában építették ki az általános iskolát úgy, hogy a nevelők munkaidejét növelték meg. Ez utóbbit igazította helyre az újabb kinevezések gyakorlata.
A VKM már 1945 végén elkezdte annak felmérését, hogy mennyi tanítói állást kell szervezni. A tanítói állások „szaporításának” megoldásáig ezt a kérdést a menekülttanítók tervszerű elhelyezésével kellett, átmenetileg, megoldani.[60]
A fő cél az üres állások betöltése maradt, az elégtelen ellátottságú települések igényeinek kielégítése. A tanítói kinevezési ügyekben menekült tanítót mellőzni nemhogy nem lehetett, sőt, előnyt is élveztek abban az esetben, hogy megválasztásánál egy eddig állásban nem volt tanerővel versenyeztek. Ráadásul több okból kifolyólag tanerőhiány lépett fel: a B-listázások és az 1-2-3 tanerős iskolák 2-3-4 tanerőssé fejlesztése okán új tanítói állásokat kellett szervezni. Emiatt a menekült tanítók helyben maradása elé kevés akadály gördült.[61] Az is előfordult, hogy még csak tervbe vett új általános iskolához kérték a helyi tanítók meghagyását. Ilyet azonban a VKM nem engedélyezett: „oly nagy a tanítóhiány” (1946 közepén vagyunk!), hogy a meglévő iskolákhoz kellett a lehetséges tanítókat beosztani.[62]
A nyolcosztályos iskolák szervezése 1946 közepétől lett a leggyakoribb, és ezt követően váltak elterjedtté. Röviden, szó szerint kimondva: minden tanítóra szükség volt. Sőt, a menekült pedagógusoknak „köszönhető”, hogy az újonnan szervezett, valamint a létrejött nyolcosztályos iskolák tanerőszükségletét biztosítani lehetett.[63] (Az arányos tanárelosztásról ismeretes egy adatbekérő felhívás 1948-ból. A részletes bekérő adatlapból csak az az érdekes, hogy azon fel kellett tüntetni, hogy mennyi menekült állami népiskolai nevelőt [tanítót, tanárt stb.] osztottak be az adott iskolába, és a nem állami népiskolai tanítók, sőt a nem menekült tanítók számát is meg kellett adni.[64])
Noha nem magas számban, de 1947-ben továbbra is folyamatosan érkeztek a határon túlról pedagógusok. A népcsereegyezmény alapján érkező tanítókon túlmenően Románia területét hagyta el a legtöbb pedagógus. Az ő távozásuk okait a következőkkel magyarázták: gyakrabban a kiutasítással való fenyegetés, ritkábban a kiutasítás, állásból való elhelyezés vagy annak kilátásba helyezése. Őket is igyekeztek állásba helyezni, de kevésbé magától értetődő, módon, nem automatikusan kapták meg beosztásukat. Oka, hogy a „magyar nyelvű oktatásnak Erdélyben való további biztosítása szempontjából rendkívül veszélyesnek tartották” az átjövetelt. (Sőt, a Bolyai Tudományegyetem tanárainak itteni alkalmazása esetében az lesz a következménye, hogy az erdélyi magyar egyetemen többségben román nemzetiségű tanárok fognak előadni.[65]) Ekkor már bevett eljárás volt, hogy állami tanítókat és tanárokat csak állami, felekezeti iskolai pedagógusokat pedig csak felekezeti iskolákhoz osztottak be. Abban viszont nem történt változás, hogy inkább a vidéki szolgálati helyekre igyekeztek őket terelni. A nevelők arányosabb elosztása, az állami iskolák tanerővel való egyenlő elosztása érdekében később is történtek intézkedések, ekkor már azonban a menekültek áthelyezése nem lett hangsúlyos cselekedet, csupán a családi vagy szociális körülmények befolyásolták az eljárásokat.[66]
Végeredményben sem a hadifogságból visszatérő tanítók állásaikba való visszahelyezése, sem pedig a B-listázás nem eredményezett jelentős fennakadást a menekült pedagógusok munkahelyi véglegesítésénél, és álláshelyükre az 1948 júniusában történt egyházi iskolák államosítása sem jelentett veszélyt.
A menekültkérdéshez tartozik még a külföldön szerzett oklevelek, bizonyítványok elismerésének ügye – amely éppen a népességmozgás következtében vált napi problémává.
Természetes, hogy a közszolgálatban való alkalmazáshoz külföldön szerzett bizonyítvány is elfogadható, ha azt belföldön honosították. Ezt viszont nem volt könnyű beszerezni, ezért azokkal szemben, akik „méltánylást érdemlő kényszerítő körülmények hatására Magyarország jelenlegi területére költöztek”, könnyítéseket vezettek be. A csehszlovák, román vagy jugoszláv tanintézetekben szerzett okleveleket és iskolai bizonyítványokat, mind a képesítés, mind pedig a tanulmányoknak belföldön való folytatása szempontjából honosítási eljárás nélkül is egyenlő hatályúak minősítették. (Még 1950-ben is volt kérvény külföldi tanítói képesítő bizonyítvány érvényesítésére. Ezeket a vonatkozó kormányrendelet alapján a népiskolai tanítói oklevéllel egyenértékűnek fogadták el.[67]) Egy komoly aggály merült fel, mégpedig hogy „tömegesen fognak átjönni olyanok, akik bizonyítványainak elfogadása nem kívánatos nálunk”. Ezért határt szabtak, 1951. szeptember 1-jét. Ezt követően már csak az országok közötti kétoldalú egyezmények szabályozhatták az oktatási okiratok elfogadásának rendjét.[68]
A felvidéki menekült pedagógusok különleges helyzete
A csehszlovákiai magyarüldözés okozta tömeges menekülthullámban számos társadalmi réteg és foglalkozás volt megtalálható,[69] az egyik legjellegzetesebb részükről, a pedagógusokról azonban máig keveset tudunk.
A menekülés időszaka is alapos feldolgozásra, sok tanítói sors pedig feltárásra vár. E fejezet elején csak néhány, ám jellemző példát mutatok be, a berendezkedő új csehszlovák állam a magyarságot az értelmiségétől megfosztani kívánó törekvések, kegyetlen üldözések áldozatainak beszámolóiból.
Egy polgári iskolai tanárnő férjét katonai szolgálatra hívták, ő pedig, mint írta, a
„hadműveleti kiürítés folytán hagytam el állomáshelyemet, hova már vissza nem térhetek, minden holmim az utolsó darabig ottveszett – keserves munkám keresménye. Kislányommal – hét éves volt – menekültünk el, férjem közben 1944. december 11-én eltűnt.” Kőszegen kapott egy távollévő tanító álláshelyére ideiglenes kinevezést, és e városba kérte és kapta meg új kinevezését is.[70]
A VKM miniszterétől új állást kérő férfi tanító beszámolója szerint „magyarságom miatt a csehszlovák hatóságok a korponai munkatáborba hurcoltak, s 1945. június 29től 1946. február 13-ig ott fogva tartottak”. Utána bíróság útján minden ingó és ingatlan vagyonát elkobozták. „A végsőkig kitartottam a Felvidéken – írja –, tovább már sem anyagilag, sem idegileg nem bírom.” Szintén tanári kinevezést kért.[71]
Egy gimnáziumi tanár 1945. júliusi levele szerint egy szem gyermekét még 1944 júniusában Késmárkra, a nagyszülők oltalma alá küldte. A háborús körülmények miatt minden hazahozatalra irányuló próbálkozás kudarcot vallott, a háború befejeződése után pedig „sem levél, sem telefon, sem távirat összeköttetést Késmárkkal nem lehet kapni és feleségem állandó fia utáni kesergése kibírhatatlan, a gyermekért át kívánnák utazni, hogy hazahozzam” – írja. Ennek elérésére útlevelet igényelt.[72]
Kassáról menekült két nőtestvér egyik tagja így írt: „Mindkettőnknek egy élet munkájával szerzett minden ingósága ott maradott, néhány darab ruhával jöttünk ki. A legnagyobb nincstelenségben, otthon nélkül külön-külön küszködünk.” Egy helyre kérték kinevezésüket, s miután Sátoraljaújhelyen éppen üresedés történt két polgári iskolában a rajztanári állásokban, az „anyagilag tönkre ment” testvérek oda kérték kinevezésüket.[73]
A három, Pozsonnyal szemben fekvő község Csehszlovákiához csatolásának is van menekültügyi vonatkozása. A községek csehszlovák hatóságoknak való átadáskor (szó szerint: „a megszállás napján”) a dunacsúni iskolában bevezették a szlovák tanítási nyelvet. Az addig ott tanító magyar tanítónőnek, mivel sem szóban, sem írásban nem bírta ezt a nyelvet, „helyzete lehetetlenné vált”, sőt Csehszlovákiát is el kellett hagynia
- az ő esetében is az ingóságok hátrahagyásával. A VKM rendkívüli segélyt adott magyarországi beilleszkedése elősegítésére.[74]
A Felvidékről átmenekült pedagógusok sorsát kezdetben a tanfelügyelők igyekeztek nyomon követni. A leginkább érintett Komárom vármegye tanfelügyelője így jellemezte a helyzetet: „[a menekültek] nagy tömege ott vesztegel tétlenségre és bizonytalanságra kényszerítve, ahol éppen a határon áttették, és nem tudja, merre menjen. Komárom városába a kiutasított tanítók napról-napra jönnek, a legtöbb csak kézi csomagokkal. A fölösleges tantermek, pincék zsúfolva vannak. Ez utóbbiakban a gyermekes családok tovább szenvedik a háborúra emlékeztető szenvedést.” Mivel Komárom több menekültet befogadni és ellátni nem tud, kérte, hogy a menekülteket olyan helyre irányítsák, ahol rájuk szükség van, és ahol „a legszükségesebb létfenntartásukhoz lehetőség van”.[75]
A Csehszlovákiából kiutasított felekezeti és községi tanerők elhelyezése kizárólag nem állami (vagyis felekezeti) iskolákhoz történt, az illetmények – az államsegély – 100%-os biztosításával.[76]
Az átosztások során a korábban már említett belső területek jöhettek szóba – kivéve Budapestet és az azt körülvevő településeket. Budapest és környékének túlzsúfoltsága érthető: a pedagógusok nagyobb része már akkor itt óhajtott egzisztenciát alapítani. Ez azonban racionális okokból nem volt lehetséges, legalábbis nem mindenkinek. Az ilyen irányú kérések nagyon sok esetben elutasításra kerültek. Tanulságos példája ennek a kispesti eset. 1945 júliusában Kispest város Nemzeti Bizottsága panaszt tett az illetékes tanfelügyelő ellen, a tanfelügyelő ugyanis több kispesti születésű, ám az „1937-es” határon túli állomáshelyeiket elvesztett, majd szülővárosába visszatért pedagógust nem volt hajlandó Kispestre kinevezni. A tanfelügyelő egy irodalmias tartalmú válaszlevélben magyarázta meg döntésének okát. Hitet tett amellett, hogy az ő feladata is az „országot újból felépíteni, népünket felemelni és egy új szebb világba bevezetni”, és e munkában senkire és semmire tekintettel nem lesz, egyedül és kizárólag a „nemzet és nép érdekeit” fogja szem előtt tartani. Hivatala átvétele után tájékozódott a Pest környéki tanítók helyzetéről. Mint megállapította, Budapest közvetlen környékén a tanítók 80–90%-a nő, és ezek is fiatal hajadonok. Ezért határozta el, hogy Pest környékéről az ideiglenesen beosztott fiatal, hajadon tanárnőket egy távolabbi állomáshelyére helyezi át, azért, hogy a helyükre több családos, gyerekekkel bíró tanerőt hozhasson. Ez lehetővé tenné a családos tanítók gyerekeinek felneveltetését és megfelelő taníttatását. Mint kijelentette: ő maga is végigjárta a tanítók „göröngyös” országútját, ezért tudja, mit jelent tanyán vagy falun „felejtett” tanítónak lenni („tragikus, szomorú, örömtelen, állandóan gyötrődő” élet ez, sorolta szenvedélyesen). A tanítók áthelyezését a menekült és a többgyermekes tanítócsaládok iránt érzett részvéte is indokolta. Az áthelyezett tanerők „a Felvidékről, Erdélyből és a Délvidékről kerültek Kispestre, mint a város szülöttei, hogy ott várják meg a felszabadulás időpontját. A tanerők még rövid idővel ezelőtt boldogok voltak, a Kárpátalja vagy Erdély gyönyörű, de a legelhagyatottabb helyére is kineveztetettek állami tanítónőkké; ma viszont ragaszkodnak szülőotthonukhoz, ahová állomáshelyükről menekülve minden ingóságukkal visszatértek. […] Méltányos tehát az, hogy ezek a tanítónők adják át helyüket [a] menekült több családos tanítóknak.” Mindezek okán kérte döntésének helybenhagyását. A minisztérium végül kompromisszumos megoldást igyekezett elérni: elismerte a tanfelügyelő döntéseinek jogosságát, néhány esetben azonban kérte a felülvizsgálatot. Azok részére, akik Kispesthez úgymond „szorosabban kötődnek”, az áthelyezés hatálytalanítására adtak utasítást.[77]
A VKM átvette azokat a pedagógusokat is, akiknek megélhetési okoknál fogva kell vagy kellett elhagyniuk Csehszlovákiát, de csak akkor, ha előtte megszerezték a Belügyminisztérium beutazási engedélyét.[78] A már beosztott nevelőknek – akár állami, akár felekezeti iskolánál működtek – a Minisztertanács engedélyezte a beköltözést,[79] és minden megmaradt ingóságuk áthozatalát. A Belügyminisztérium azonban vonakodott az engedélyeket kiadni, ezért a VKM-nek meg kellett sürgetni az eljárás lefolytatását. Ezen túlmenően a sürgetés során alkalmazott kifejezések az érdekesek és sokatmondóak: „tragikus helyzetű” és „sebzett lelkű emberek”, akik „nem tudják családjukat és ingóságaikat áthozni, hogy elsodort, nyugtalan életüket valamilyen módon rendezzék”.[80]
A felvidéki tanítók esetében szintén jellegzetesség, hogy 1945-ben egy rendeletmódosítás értelmében[81] beszámították az 1938 és 1944 közötti szolgálati idejüket, nem véve figyelembe, hogy megvolt-e a tanítói okiratuk, vagy csak tanítói érettségi birtokában voltak. Ez viszont hátrányos helyzetbe hozta a többi tanítót, és egy év plusz előmenetelre jogosította fel a felvidéki nevelőket. Ennek ellensúlyozására a minisztérium elrendelte, hogy a felvidéki tanítók fizetési besorolásának számításából egy évet le kell számítani. Ezzel egyenrangúvá vált minden Magyarországon tevékenykedő tanító, függetlenül attól, hogy hol szolgált korábban.[82]
Az áttelepítési listára felvett felvidéki tanítók esetében váratlan – és egyben negatív – fejlemény is akadt. Egy idő után az illetékesek felfigyeltek arra, hogy sok esetben visszaélnek e rendelet meglehetősen tág értelmével. A nevelők bejelentkeznek, megvárják, míg az Illetményhivatal részükre 1946. augusztus 1-től kiutalt illetményeiket folyósítja, és legtöbbször engedély nélkül, utólagos bejelentéssel visszamennek eredeti állomáshelyükre. Van olyan is, aki beosztási helyén még nem működött, de 1946. március 1-je óta felveszi a fizetését, míg ugyanakkor Szlovákiában is állásban volt. Az intézményes áttelepítés előtt érkező menekültek vagy szökve, vagy 2-3 napi gazdasági határátlépővel jönnek át. Ők biztosítani kívánják szolgálatba állításukat, sőt a jó helyeket, s mire „a magyarságuk mellett végsőkig kitartó jó magyar nevelők átjönnek, a szemfülesek már elhalászták előlük [a] munkásságuknak megfelelő helyet”. 1946 második felében nagyon sok ilyen, „helybiztosító” jellegű áttelepüléssel találkoztak, például az átjövetel és a beosztás után rövid szabadság címén újra visszatérnek Csehszlovákiába és vagy szabályos beutazási engedélyt szereznek, vagy felvétették magukat az áttelepítendők listájára. Eközben hosszabb idő telik el, és a beosztási helyén az elhúzódó távolléte nyilvánvalóan zavarokat okozott. Jellemző maradt, hogy családjuk és ingóságaik odaát maradtak addig, amíg beosztást nem kapnak, valamint a csehszlovák hatóságok ez után kiengedik a hozzátartozóikat. „A háborús és az azt követő inflációs mélypontot végigszenvedett hazai tanítóságunk[nak] és tanárságunknak ugyanakkor nem tudunk 1-200 forintos segélyt kiutalni, kénytelenek vagyunk síró, jogos kéréseiket »fedezet hiányában« visszautasítani. Természetes, hogy nem hagyják szó nélkül azt, hogy amikor az ingyen vasúti jeggyel odautazó felvidéki kartársaik felveszik az 1500-1800 forintokat és még meg sem kezdték munkájukat.” A visszaélések megszüntetésére a VKM az egy adott tanerő beosztása után személyes jelentéstételt kért az álláshely elfoglalásáról.[83]
Az oklevelek elfogadása ügyének is van felvidéki vonzata: az onnan menekültek esetében elfogadták és minden alárendelt intézménnyel elfogadtatták a hivatalos dokumentumaik egyszerűsített fordítását is. (Érdemes az indokolást idézni: „Részben a csehszlovák magyar lakosságcsere egyezmény, részben pedig az újra Csehszlovákiához került magyarság embertelen szenvedései következtében igen sok tanító, tanár, tanügyi alkalmazott, népés középiskolai tanuló, valamint egyetemi és főiskolai hallgató kerül át a határon. Talán mondanunk sem kell, hogy ezeknek a szociális viszonyai igen kedvezőtlenek, éppen ezért mindent lehetővé kellene tenni, hogy itteni boldogulásukat s elhelyezkedésüket elősegítsük, fölösleges kiadásoktól pedig megkíméljük.”[84])
Az áttelepített felvidéki magyarok iskoláztatástörténete egy másik, pedagógiatörténelmi tanulmányba illene. Ide csak az kívánkozik, hogy az oktatási hatóságok igyekeztek elősegíteni az áttelepítettek iskoláztatásának megindítását a beosztott menekülttanítók (tanárok) vezetésével indított tanfolyamok szervezésével. Ha a szülők zárt tömbben települtek át vagy ugyanabban a községben (ún. vendéglátó szülőknél) gyermekeket nagyobb számban helyeztek el, ilyen tanfolyamokkal kellett áthidalni a tanulmányainak folyamosságát.[85]
A leggyakoribb elhelyezési típusnak mégis az bizonyult, amikor a Felvidékről menekülteket – a nyelvtudás okán – a lakosságcsere folytán eltávozott szlovák nemzetiségű tanítók helyére nevezték ki. Főleg a legnehezebb, 1946/47. iskolai évben sikerült a szlovák nyelvű iskolák „égetőnek” és „ijesztő méretűnek” nevezett tanerőhiányát[86] kinevezésekkel és óraadói megbízásokkal valamennyire enyhíteni. Nagy gondot jelentett, hogy „azoknak a kinevezett állami tanítóknak a száma, akik a szlovák nyelvet annyira bírják, hogy azon tanítani is képesek és a szlovák tanítási iskolákban való tanítást el is vállalják, igen kevés”. Mivel az áttelepítés 1947 őszén még nem fejeződött be, az egyelőre itt maradt szlovák ajkú gyerekek szlovákul tudó tanerővel való ellátása menekült tanárokkal történt. Ezt, vagyis a szlovák gyerekek folyamatos tanítását biztosítani kellett, a magyar szervek pedig ennek „nemzetiségés külpolitikai jelentőségét” ki is hangsúlyozták.[87] A Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság kimondottan felvidéki tanerők kiküldését kérte Békés vármegyébe, a megürült nevelői helyekre (két helyre románul tudó személyt kértek…).[88] Megjegyzésre érdemes, hogy az iskolákban akkoriban még kötelező hittanoktatáshoz a hittanoktató kijelölésére is a fentiekhez hasonló megoldást kellett találniuk, kiutasított, szlovákul tudó lelkészek beosztásával.[89]
(Érdekesség, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban szervezett Néprajzi Tár – egy néprajzi gyűjtőhálózat kiépítése okán – kikérte a „Szlovákia területéről” kiűzött, áttelepített stb. tanárok és tanítók címés névjegyzékét, ugyanis a „volt felvidéki tanítók és tanárok jó része néprajzi érdeklődésű és a néprajzi gyűjtésekben eredményesen felhasználható”. A kimutatást megkapták.)[90]
Összegzés
A menekült pedagógusok ügye egyszerre volt tragikus és ugyanakkor szerencsés is. Tragikus, mert szinte mindent hátrahagyva kellett új lakóhelyet keresniük, új életet kezdeniük a háború utáni bizonytalanságban. Szerencsés amiatt, hogy a nyugatra került vagy a hadifogságban szenvedő kollégáik álláshelyén ideiglenesen beosztást nyerhettek, majd pedig az új iskolaszervezés időszakában végleges kinevezésben részesültek.
Levéltári források
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
MNL OL K 755 Körrendelet-gyűjtemény MNL OL XIX-A-83-a
MNL OL XIX-I
Irodalom
L. Balogh Béni 2015. Impériumváltások Erdélyben és az 1944–1945-ös fordulat. Korunk, 26. évf. 5. sz. 72–79.
Bimba Brigitta 2020. Kárpátaljai menekültek és repatriánsok. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 55. évf. 3. sz. 22–31. p.
Bukovszky László 2007. Menekültügy Komárom vármegyében a második világháború végén. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 9. évf. 2. sz. 37–51. p.
Gutai István 2016. Földönfutók, hontalanok: menekülés Bácskából 1944–45. Budapest, Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány.
Keresztes Csaba 2009. A felvidéki menekült magyar diákok magyarországi tanulmányai 1945– 1949 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 2. sz. 3–23. p.
Szűcs László (szerk.) 1997. Dálnoki Miklós Béla kormányának (Ideiglenes Nemzeti Kormány) minisztertanácsi jegyzőkönyvei, 1944. december 23. – 1945. november 15. „A” kötet. Budapest, Magyar Országos Levéltár.
Tóth Ágnes 1993. Telepítések Magyarországon 1945-1948 között. A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák-magyar lakosságcsere összefüggései. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára.
G. Vass István 2007. A menekültügy kezelése Magyarországon 1945–1946-ban. In Molnár Imre– Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák–magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Kecskés László Társaság–MTA Kisebbségkutató Intézet, Komárom.
[1] A közigazgatásban dolgozó tisztviselőkön kívül a közszolgálati alkalmazottak körébe tartoztak az állami vállalatok, így a vasúti és postai dolgozók, a rendészeti szervek tagjai, a bíróságok alkalmazottai és természetesen az állami fenntartású iskolák tanítói, tanárai, felsőoktatási intézmények oktatói, állami művelődési intézmények dolgozói.
[2] Néhány hónapig két VKM létezett egymással párhuzamosan: a háború folyamán nyugatra szoruló ún. nyilas VKM, valamint az 1944 decemberében Debrecenben megalakuló, érdemi tevékenységet 1945. januártól kifejtő Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz tartozó VKM. 1945 tavaszától már csak ez utóbbi tevékenykedett, 1951. évi megszüntetéséig. Az 1945. évi események bemutatásánál a VKM alatt ez utóbbi szervet értjük.
[3] A két kategória között van átfedés: az áttelepítésre kijelöltek egy része korábban menekültnek vagy kiutasítottnak számított.
[4] A menekültekről szóló tanulmányok közül néhányra lásd: Bimba 2020; Bukovszky 2007; L. Balogh 2015; Gutai 2016.
[5] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) K 755 Körrendelet-gyűjtemény (2. csomó) Valamint: A m. kir. belügyminiszter és a m. kir. pénzügyminiszter 1944. évi 47500. B. M. számú rendelete, a hadműveletek következtében állomáshelyükről távozni kényszerült közszolgálati alkalmazottak szolgálati beosztásáról; illetményeik folyósításáról és segélyezéseikről. (https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_RT_1944/?pg=1816&layout= s&query=47.500 Letöltés ideje: 2023. december 14.)
6] MNL OL XIX-A-83-a, 1945. február 1. 3. napirendi pont, 7. jegyzőkönyv.
[7] MNL OL XIX-I-1-s-3143-1945.
[8] G. Vass 2007, 101. p.
[9] 77/1945. ME sz. r. (Magyar Közlöny, 1945. január 27. 2. sz.)
[10] 5080/1945. ME rendelet (Magyar Közlöny, 1945. július 22. 83. sz.)
[11] MNL OL XIX-I-1-s-9-1. tétel-11441-1945. Valamint pl. MNL OL XIX-I-1-f-51-3. tétel-59817-1946.
[12] MNL OL XIX-I-1-s-11. tétel-1789-1946. és MNL OL XIX-I-1-j-41-3. tétel–40470-1946.
Figyelmeztették az érdekelteket, hogy a jelentkezés elmulasztása kihágásnak minősül. Többen a minisztériumnak küldték be a jelentést és a névjegyzékeket.
[13] Tóth 1993, 156. p.
[14] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-Menekült közalkalmazottak nyilvántartása-1945. Példának okáért 1945. június 21. és július 20. között kb. 200 tanügyi alkalmazott jelentkezett be, s rajtuk kívül kisebb számban más jellegű kulturális közalkalmazott. Ezek nagyjából negyede az újonnan megalakult Csehszlovákiából érkezett. (Ui.)
[15] MNL OL XIX-I-1-s-11. tétel-7202-1946.
[16] MNL OL XIX-I-1-s-11. tétel-5818-1946.
[17] 5319/1945. BM sz. r. (Magyar Közlöny, 1945. március 17. 9. sz.). Magyar Közlöny, 1. szám (1945. január 4.) és 2. szám (1945. január 27.)
[18] Az igazolási eljárásra vonatkozó rendeletek: 15/1945. ME sz. r. (Magyar Közlöny, 1945. január 4. 1. sz.), 77/1945. ME sz. r. (Magyar Közlöny, 1945. január 27. 2. sz.), 1080/1945. ME sz. r. (Magyar Közlöny, 1945. május 2. 20. sz.)
[19] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-24200-1945.
[20] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-7516-1945., valamint: uo. 8074-1945, -559, 1-1945., -83115-
1945., 26518-1945. A VKM minderről a tankerületi főigazgatókat névsorokkal kiegészített felszólításban értesítette.
[21] MNL OL K 755 Körrendelet-gyűjtemény (2. csomó) A Pénzügyminisztérium szintén kibocsátott rendelkezést a közszolgálati alkalmazottak járandóságai felvételének felvételeiről. (Uo.)
[22] Egy érdekes, és egyben a viszonyokat jól jellemző körrendelet tájékoztat az eltávozó tanítók helyzetéről: a VKM minisztere a tárca dolgozóinak körlevelet bocsátott ki, melyben a hadműveletek miatt elmenekült közalkalmazottak megsegítésére hívott fel ekképpen:
„Valamennyiünk hazafias kötelessége, hogy ezeken a bajbajutott tisztviselőtársainkon erőnkhöz képest segítsünk. Kérem ezért a vezetésem alatt álló minisztérium minden tisztviselőjét és alkalmazottját, hogy azokat a ruhadarabjaikat (kabát, felsőés alsóruha, harisnya, cipő, kalap, nyakkendő stb.), amelyeket nélkülözhetnek, – még ha azok nagyon használt állapotban vannak is – adják át ajándékképpen az önhibájukon kívül bajbajutott tisztviselőtársainknak.” (MNL OL K 755 Körrendelet-gyűjtemény [2. csomó])
[23] 18/1945 ME rendelet az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelete az alább részletezett közalkalmazottak illetményeinek folyósításáról. (Magyar Közlöny, 1945. január 4. 1. sz.)
[24] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-1731-1945.
[25] MNL OL XIX-A-83-a-21. jegyzőkönyv, 1945. április 18. és MNL OL XIX-A-83-a-24. jegyzőkönyv, 1945. április 25.
[26] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-31404-1945. és MNL OL XIX-I-1-s-5332-1945., valamint: MNL OL XIX-I-1-s-9-1. tétel-1945. Később még egy milliárd (inflációs) pengőt igényeltek erre a célra.
[27] Ugyanezen év júniusában, e tárgyban újabb rendeletet adtak ki (2500/1945. ME sz. rendelet [Magyar Közlöny, 1945. június 17. 54. sz.])
[28] MNL OL XIX-I-1-f-54-3. tétel-129396-1946. A vonatkozó jegyzék sajnos nem található. (Hasonló intézkedés történt 1948-ban is.)
[29] Köznevelés, 1946. november 1., 2. évf., 21. sz., 26. p.
[30] Köznevelés, 1947. március 15., 3. évf. 6. sz., 122. p. Segítsenek hosszú lejáratú kölcsönnel a menekült pedagógusokon.
[31] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-7000-1945.
[32] A Budapesten és környékén élő pedagógusok paradox módon nehezebb helyzetbe jutottak
„vidékre” került társaiknál, ugyanis a háborús események – az ostrom elhúzódása – folytán nagy részük nem kapta meg a márciusi, sőt sokan a januári és februári illetményüket sem. Szűcs 1997, 316. p.
[33] Korábban nem volt ritka az 50 feletti osztálylétszám.
[34] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-55315-1945., valamint: uo. -30366-1945. és uo. XIX-I-1-f-3. tétel87093-1945.A tanfelügyelők ún. „Benépesítési kimutatás” nevű nyomtatványokon kötelesek voltak jelezni az állami és nem állami iskoláknál rendesen működő tanítókon kívül a szabadságon lévő stb. tanítókon kívül a fogoly, az elmenekült és a beosztott menekült tanítókat is.
[35] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-1731-1945.
[36] A vallásés közoktatásügyi miniszter 1945. évi 56000 VKM számú közoktatásügyi igazgatás megszervezése tárgyában. (Magyarországi Rendeletek Tára, 1945. 79. évfolyam, I. kötet.)
[37] Pl. MNL OL XIX-I-1-f-51-3. tétel-33733-1946.
[38] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-39569-1945.
[39] Pl. MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-28600-1945., valamint: uo. -83115-1945.
[40] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-64151-1945.
[41] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-82185-1945. és MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-7000-1945.
[42] MNL OL XIX-I-1-s-1752-1949.
[43] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-1731-1945. Ez a javaslat került a fentebb minisztertanácsi ülés elé, lásd: MNL OL XIX-A-83-a-24. jegyzőkönyv, 1945. április 25.
[44] MNL OL XIX-I-1-f-53-3. tétel-86735-1946. Új hely igénye esetén csak vármegyét jelölhettek meg!
[45] MNL OL XIX-I-1-f-53-3. tétel-85480-1946.
[46] Köznevelés, 1945. augusztus 15., 1. évf. 4. sz., 36. p. A folyóirat többi száma hasonló hirdetéseket tartalmazott.
[47] MNL OL XIX-I-1-v-1821-1948. Egyébként a szóban forgó balassagyarmati illetőt, francia– szlovák nyelvtudása miatt, a pitvarosi szlovák tannyelvű iskolához nevezték ki.
[48] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-44668-1945. Az országhatáron belül szolgálatot teljesítő tanerőket is ekkor helyezték át.
[49] MNL OL XIX-I-1-s-5593-1945.
[50] Uo.
[51] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-25401-1945. és MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-49411-1945.
[52] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-21401-1945
[53] MNL OL XIX-I-1-f-20568-1945.
[54] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-25401-1945. Ehhez hasonló, ám kisebb gondot okozott az állami szolgálatban lévő szerzetestanárok ügye, akik a trianoni határok közé érkezve újból állami iskolában kívántak tanítani. Őket, némi hezitálás után, alkalmazták. (MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-78374-1945.)
[55] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-35532-1945.
[56] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-27821-1945.
[57] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-8727-1945., MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel36004-1947. Valamint: MNL OL XIX-I-1-v-i. sz. n. -231-1947.
[58] MNL OL XIX-I-1-f-533. tétel-93118-1946.
[59] MNL OL XIX-I-1-f-51-3. tétel-Létszámcsökkentés-1946-1947. Valamint: MNL OL XIX-I-1-g-513. tétel-64498-1946.
[60] Köznevelés, 1946. január 1., 2. évf. 1. sz., 16. p.
[61] MNL OL XIX-I-1-f-53-3. tétel-1945-1946. és MNL OL XIX-I-1-f-53-3. tétel-93164-1946. Több
helyről jelentették, hogy a még ideiglenesként kinevezett tanítók „megtelepültek”, gazdálkodásba fogtak.
[62] MNL OL XIX-I-1-f-53-3. tétel-91012-1946.
[63] Köznevelés, 1947. április 15., 3. évf. 8. sz. Így épült újjá egy népoktatási kerület. 166–167.
p. A cikk a Fejér vármegyei iskolaviszonyokat elemezte.
[64] MNL OL XIX-I-1-f-53-3. tétel-56850-1948. Sajnos a beérkezett adatlapok sorsa nem ismert.
[65] MNL OL XIX-I-1-e-Romániából átjövő…-101702-1947.
[66] MNL OL XIX-I-1-f-51-3. tétel-12827-1947. Valamint: Köznevelés, 1947. február 1., 3. évf. 3. sz. Menekült nevelők beosztása. 40. p.
[67] MNL OL XIX-I-1-j-E 1200-3S-1950.
[68] XIX-A-83-a-266. jegyzőkönyv, 1948. december 10. (A 12 570/1948. Korm. rendelet a Magyar Közlöny – Rendeletek Tára, 1948. december 15-i 275. számában jelent meg. Valamint lásd még: XIX-I-1-s-3-3. tétel-14544-1948.
[69] Pl. a felsőoktatási hallgatók. Lásd erre: Keresztes 2009.
[70] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-34482-1945.
[71] MNL OL XIX-I-1-e-52-1. tétel-102968-1946.
[72] MNL OL XIX-I-1-e-10-1. tétel-30 970-1945.
[73] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-39872-1945.
[74] MNL OL XIX-I-1-f-53-1. tétel-161 518-1947.
[75] MNL OL XIX-I-1-f-51-3. tétel-110002-1947.
[76] MNL OL XIX-I-1-f-53-3. tétel-37206-1947. A nem állami iskolához beosztott tanítókat egyébként a nem állami tanítók illetményhivatali törzslapjára kellett felvenni, de az ilyen esetben szokásos helyi javadalom rovatait üresen kellett hagyni. (MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-360041945.)
[77] MNL OL XIX-I-1-g-51-3. tétel–54677-1945.
[78] MNL OL XIX-I-1-e-39-1. tétel-95916-1947.
[79] 1947. március 19-i minisztertanácsi ülés.
[80] MNL OL XIX-I-1-e-52-2. tétel-76513-1947.
[81] Lásd a már említett 2500/1945. M. E. számú rendelet. [82] MNL OL XIX-I-1-f-3. tétel-20568-1945.
[83] MNL OL XIX-I-1-s-5-1. tétel-824-1945.
[84] MNL OL XIX-I-1-e-39-3. tétel-108013-1946.
[85] Köznevelés, 1946. december 15., 2. évf. 24. sz., Közlemények. 21. p. Valamint: MNL OL XIXI-1-e-178-1. tétel-Csehszlovákia-100488-1947.
[86] A leírások szerint voltak olyan helyek, ahol 4-500 tanulóra 5-6 tanító jutott.
[87] MNL OL XIX-I-1-e-39-1. tétel-135 751-1947., valamint uo. -187 547-1947.
[88] MNL OL XIX-I-1-e-51-3. tétel-23888-1947.
[89] MNL OL XIX-I-1-e-39-1. tétel-158 913-1947.
[90] MNL OL XIX-I-1-e-52-3. tétel-90128-1947. A lista másodlatát az aktánál nem tartották meg.