András Mészáros: Hungarian Language and Literature Education at the Royal Academy in Bratislava and at the Lycée in the 19th Centrury

English abstract

The educational institutions mentioned in the title belonged in the 19th century not only to the most important Upper-Hungary’s schools, but they had also an important place in the cultural history of Hungary. Although, their role was not identical during the entire century. The Royal Academy was at the forefront of higher education in Hungary at the first part of the century, and then from 1875 (when the philosophical faculty was re-established), and the Evangelic Lycée was leading to the last third part of the century (when the theological academy was separated from it). Although in both institutions the teaching of Hungarian language and literature was present on different levels, with different emphasis, and in different role of chronology. The study deals with its history and contentual components. It is a fact that the academies were found by the Ratio Educationis at the end of the 18th century at the seat of study districts. In Upper-Hungary in two places: Bratislava (Pozsony) and Košice (Kassa). In Kassa the precedence of higher education were already present, since the two faculties (philosophy and theology) of the Jesuit University operated there before, although in Pozsony only the Evangelic lycée had the character of a college (since theology was also taught there). Originally, Nagyszombat was given the academy as a compensation for the lost university (that was moved to Buda), but in 1784 this institution was moved to Pozsony. (Let me mention that at the same time the national seminary was moved to the castle in Pozsony, which operated here just for a short time, because soon competence related conflicts arose between the theological faculty of the Buda University and the Pest seminary. Later the national seminaries were wound up, and priest teaching, beside theology training on university level, was moved to archbishop and bishops seats.). The functioning of the academy in Pozsony – except for the attempt to terminate its operation in 1803 - was undisturbed to the suppression of the .war of independence. From the above-mentioned it is evident that the teaching of Hungarian language and literature did not mean the spreading of the Hungarian language at the academy. József II’s effort to germanise was of short life, after which Latin returned and was the official language to the 40’s of the19’th century. The total elimination of Latin as teaching language was accomplished in 1848. After this between 1850 and 1860 there was a period when German, and not Hungarian was the teaching language of the academy. If the authors mentioned in the study should be included in a development history, then it would be very simple. Leaving out only those who deal with language teaching, we can take the history of writing Hungarian literature history as a basis for comparison. The beginning is the traditional genre of „historia litteraria”, of which most known representative of the 18th century is Wallaszky followed by Belnay. After Wallaszky a change in view commences, of which Samuel Pápay’s work is the first example. Pápay’s paper, that he intended to be a textbook, originally tried to ease the teaching of the Hungarian language and to inspire studying literature (Badics 1897:1–5). In fact, this is the idea of Georch, Cselkó, and Ferenczy with different emphasis and solutions. Georch “only” gives an example with a literary work, but Cselko makes a selection, and Ferenczy writes his literature history to Petőfi. We know that Toldy used Ferenczy’s work in his summary. There is a change to the national attitude in the case of Cselko and Ferenczy that is later represented by Németh and Lehr. The so-called national classicism and the Beöthy’s positivistic literature history attitude is represented by Hoffmann, Albert, and Vutkovich. Consequently we can state that the teachers of both higher education institutions were up-to-date, i.e. followed the development of writing literature history of Hungary and were its faithful representatives.

Content in original language

A cím­ben em­lí­tett ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek nem­csak a XIX. szá­zad leg­je­len­tő­sebb fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi is­ko­lái kö­zé tar­toz­tak, ha­nem fon­tos he­lyet fog­lal­tak el a ma­gyar­or­szá­gi mű­ve­lő­dés tör­té­ne­té­ben is. Ez a sze­re­pük per­sze nem volt azo­nos az egész szá­zad fo­lya­mán. A Ki­rá­lyi Aka­dé­mia a szá­zad el­ső fe­lé­ben, majd pe­dig 1875-től kez­dő­dő­en (ami­kor új­ra­ala­kult a böl­cse­le­ti kar), az evan­gé­li­kus lí­ce­um pe­dig a szá­zad utol­só har­ma­dá­ig (ami­kor ki­vált be­lő­le a te­o­ló­gi­ai aka­dé­mia) tar­to­zott a ma­gyar­or­szá­gi fel­ső­ok­ta­tás él­vo­na­lá­ba. Kü­lön­bö­ző szin­ten, hang­súly­ok­kal, idő­ren­di és tan­rend­be­li sze­rep­ben azon­ban mind­egyik­ben meg­je­lent a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ok­ta­tá­sa. En­nek tör­té­ne­té­vel és tar­tal­mi ös­­sze­te­vő­i­vel fog­lal­ko­zik az aláb­bi ta­nul­mány.

Is­mert tény, hogy az aka­dé­mi­á­kat a Ratio Edu­ca­tio­n­is hoz­ta lét­re a XVIII. szá­zad vé­gén az egyes tan­ke­rü­le­tek szék­he­lye­in. Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon két he­lyen: Po­zsony­ban és Kas­sán. Kas­sán meg­vol­tak a fel­ső­ok­ta­tás előz­mé­nyei, hi­szen ko­ráb­ban itt mű­kö­dött a je­zsu­i­ta egye­tem két ka­ra (a böl­csé­sze­ti és a te­o­ló­gi­ai), Po­zsony­ban azon­ban csu­pán az evan­gé­li­kus lí­ce­um­nak volt fő­is­ko­lai jel­le­ge (mi­vel­hogy ott te­o­ló­gi­át is ok­tat­tak). Ere­de­ti­leg Nagy­szom­bat kap­ta az aka­dé­mi­át kár­pót­lá­sul az el­vesz­tett (Bu­dá­ra át­te­le­pí­tett) egye­tem he­lyett, de 1784-ben ezt az in­téz­ményt Po­zsony­ba he­lyez­ték át. (Mel­lé­ke­sen jegy­zem meg, hogy ugyan­ek­kor ke­rült a po­zso­nyi vár­ba az or­szá­gos pap­ne­ve­lő sze­mi­ná­ri­um is, amely azon­ban csak rö­vid ide­ig mű­kö­dött itt, mert ha­ma­ro­san kom­pe­ten­cia jel­le­gű konf­lik­tu­sok tá­mad­tak a bu­dai, ill. pes­ti egye­tem te­o­ló­gi­ai ka­ra meg a sze­mi­ná­ri­um kö­zött. Ké­sőbb meg is szün­tet­ték az or­szá­gos sze­mi­ná­ri­u­mot, és a pap­ne­ve­lés az egye­te­mi szin­tű te­o­ló­gi­ai kép­zés mel­lett vis­­sza­ke­rült az ér­se­ki és püs­pö­ki szék­he­lyek­re.) A po­zso­nyi aka­dé­mia mű­kö­dé­se – az 1803-as meg­szün­te­té­si kí­sér­le­tet le­szá­mít­va – ez­után a sza­bad­ság­harc le­ve­ré­sé­ig za­var­ta­lan volt.
A Ratio sze­rint az aka­dé­mia két­szer két éves tan­fo­lyam­ként volt meg­szer­vez­ve, ami a gya­kor­lat­ban két – böl­csé­sze­ti és jo­gi – kart je­len­tett. A böl­csé­sze­ti kar el­vég­zé­se adott jo­got a ta­nul­má­nyok foly­ta­tá­sá­ra az or­vo­si, a jo­gi és a te­o­ló­gi­ai ka­ro­kon, de a böl­csé­sze­ti ta­nul­má­nyok­nak nem­csak ilyen elő­ké­szí­tő, ha­nem au­to­nóm jel­le­gük is volt. A jo­gi kar ab­szol­vá­lá­sa hi­va­tal­vi­se­lés­re vagy pe­dig az egye­te­mi jo­gi ka­ron foly­ta­tó­dó ta­nul­má­nyok­ra adott jo­go­sít­ványt. Az el­ső Ratio in­téz­ke­dé­sei az egyes nyel­ve­ket, így a ma­gyar nyel­vet is a böl­csé­sze­ti kur­zus­ban aján­lott vá­laszt­ha­tó tárgy­ként tün­te­tik fel mind a négy fél­év­ben. „Igen aján­la­tos vi­szont, hogy mind­egyik aka­dé­mi­án ta­nu­ló­kört szer­vez­ze­nek olyan aka­dé­mi­ai ta­ná­rok irá­nyí­tá­sá­val, akik e nyel­ve­ket ki­vá­ló­an be­szé­lik, és – te­kin­tet­be vé­ve a vi­dé­ket, ahol az aka­dé­mia mű­kö­dik – egyik he­lyen a la­tint és a né­me­tet, majd a ma­gyart és a szlo­vá­kot, má­sutt az el­ső hár­mat, vé­gül pe­dig a hor­vát nyel­vet igye­kez­ze­nek gya­ko­rol­ni” (Ratio 1981:130). A má­so­dik Ratio a lí­ce­u­mok és aka­dé­mi­ák ese­té­ben ilyen­kép­pen fo­gal­maz e kér­dés­ben: „A ma­gyar nyel­vet ha­zánk­ban az is­ko­lák ma­ga­sabb osztályaiban1 a ha­zai nö­ven­dé­kek kö­zül sen­ki sem mel­lőz­he­ti /…/ Ha még­is akad­ná­nak olyan nö­ven­dé­kek, akik­nek ez nem anya­nyelv­ük, és azt nem elég­gé is­me­rik, ak­kor gya­ko­rol­tat­ni kell őket a nyelv­tan­ban, a töb­bi­ek pe­dig e nyelv csi­szo­lá­sá­val, va­la­mint ki­vá­ló szer­zők mű­ve­i­nek ol­va­sá­sá­val fog­lal­koz­za­nak azo­kon az órá­kon, ame­lye­ken mind a fi­lo­zó­fi­ai, mind a jo­gi szak hall­ga­tói – más elő­adá­sok el­mu­lasz­tá­sa nél­kül – részt ve­het­nek” (Ratio 1981:267).

A mon­dot­tak­ból is ki­tű­nik, hogy a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ok­ta­tá­sa nem je­len­tett ma­gyar nyel­vű­sé­get az aka­dé­mi­án. Hi­szen a Ratio a la­tin nyel­vet a hall­ga­tók famil­iaris ser­mójá­nak ne­vez­te, és a la­tin volt az ok­ta­tás nyel­ve mind a böl­csé­sze­ti, mind pe­dig a jo­gi ka­ron. II. Jó­zsef né­me­te­sí­tő igye­ke­ze­te csak rö­vid éle­tű volt, ami után vis­­sza­tért a la­tin, és hi­va­ta­los nyelv­ként ke­zel­te­tett egé­szen a XIX. szá­zad negy­ve­nes éve­i­ig. 1835-ben egy hely­tar­tó­ta­ná­csi le­irat vé­le­ményt kért a po­zso­nyi aka­dé­mia igaz­ga­tó­sá­gá­tól, ho­gyan le­het­ne a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ta­ná­rát egyen­lő­vé ten­ni a töb­bi ta­nár­ral. De csak egy 1844-es tör­vény­ren­de­let tet­te a ma­gyart a ta­ní­tás nyel­vé­vé a pes­ti egye­te­men és a fő­is­ko­lá­kon (ki­vé­ve a hor­vát is­ko­lá­kat). A böl­csé­sze­ti ka­ron ez­után a ma­gyar nyel­ven és iro­dal­mon kí­vül a val­lás­tant, a ha­zai és egye­te­mes tör­té­net­tu­do­mányt, a ter­mé­szet­tant, a me­ző­gaz­da­ság­tant és a pré­di­ká­ci­ót kel­lett ma­gya­rul ok­tat­ni. A fi­lo­zó­fi­ai tár­gyak kö­zül azon­ban a lo­gi­kát és a me­ta­fi­zi­kát ez­után is la­ti­nul ad­ták elő. A la­tin mint ta­ní­tá­si nyelv tel­jes ki­ik­ta­tá­sa csak 1848-ban kö­vet­ke­zett be. Ezek után még 1850 és 1860 kö­zött volt olyan idő­szak, ami­kor nem ma­gya­rul – ha­nem né­me­tül – ok­tat­tak az aka­dé­mi­án.

A Ratio in­téz­ke­dé­se­i­vel pár­hu­za­mo­san a ma­gyar or­szág­gyű­lés is fon­tos ha­tá­ro­za­to­kat ho­zott a ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sá­ról. Az 1790–91. évi 16. tör­vény ér­tel­mé­ben a ma­gyar nyelv ta­ná­rai azo­kat a di­á­ko­kat vol­tak il­let­ve ok­tat­ni, „akik ezt a nyel­vet nem tud­ják, de meg akar­ják ta­nul­ni” vagy akik már tud­ják, „de tö­ké­le­te­sí­te­ni akar­ják ma­gu­kat ben­ne” (Mé­szá­ros 1976:177–184). Ez, va­la­mint a ké­sőb­bi, 1792-es tör­vény nem a mai ér­te­lem­ben vett „ma­gyar nyelv és iro­da­lom” tan­tár­gyat tár­gyal­ta, ha­nem a ma­gyar nyelv meg­ta­nu­lá­sá­nak le­he­tő­sé­gét pró­bál­ta biz­to­sí­ta­ni.
Ho­gyan va­ló­sult meg mind­ez a po­zso­nyi aka­dé­mi­án? Ha ugyan­is tud­juk, hogy a Ratio csu­pán aján­lá­so­kat tett a ma­gyar nyel­vet il­le­tő­en, és né­mi sza­bad­sá­got en­ge­dé­lye­zett a ta­ná­rok­nak ab­ban az eset­ben, ha nem vol­tak hi­va­ta­los tan­köny­vek, ak­kor az il­le­tő ta­ná­rok jegy­ze­tei so­kat el­árul­hat­nak az idé­zett tör­vény, va­la­mint a tan­ter­vek meg­va­ló­su­lá­sá­nak mó­do­za­ta­i­ról. Ve­gyük te­hát előbb sor­ra az aka­dé­mi­án ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat ok­ta­tó ta­ná­ro­kat.

Az el­ső Gubernáth An­tal (1757–1814) volt, aki is­ko­lá­it Győ­rött és Bécs­ben vé­gez­te, 1792 és 1811 kö­zött ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet. Köz­ben két éven át ok­tat­ta a fi­lo­zó­fi­ai tár­gya­kat is.2 La­ti­nul ír­ta meg di­ák­jai szá­má­ra az Insti­tu­tion­um lin­guae et lit­ter­at­u­rae hun­gar­i­cae 2 tomii (Posonii, 1802, 1803) c. mű­vét. Az el­ső rész a gram­ma­ti­ká­val, a má­so­dik a szin­ta­xis­sal fog­lal­ko­zik. Az el­ső rész­hez táb­lá­za­tok van­nak csa­tol­va, a má­so­dik rész bő (több mint 250 ol­dal­nyi) fra­ze­o­ló­gi­ai szó­tárt, ma­gyar szó­lá­so­kat és köz­mon­dá­so­kat, va­la­mint le­ve­le­zé­si min­tá­kat is tar­tal­maz. Aho­gyan azt idé­zett dol­go­za­tá­ban Mé­szá­ros Ist­ván is hang­sú­lyoz­za, Gubernáth mű­ve egy­részt az igé­nye­sebb nyelv­tan­köny­vek kö­zé tar­to­zott, más­részt a pusz­ta nyelv­ok­ta­tá­son túl erős hang­súlyt fek­te­tett a nyelv­he­lyes­ség­re, a nyelv­szé­pí­tés­re és a nyelv­mű­ve­lés­re is (Mé­szá­ros 1976:178). A nyelv­mű­ve­lés ha­té­kony esz­kö­zé­nek tar­tot­ta pél­dá­ul a ma­gyar iro­da­lom mű­ve­i­nek ol­va­sá­sát. Eb­ből a kor­ból szö­veg­gyűj­te­mé­nye­ket is is­me­rünk, ame­lyek ezt a célt szol­gál­ták. Gubernáth ugyan­ak­kor nem­csak az el­bur­ján­zott la­tin ki­fe­je­zé­se­ket akar­ta ki­gyom­lál­ni a ma­gyar nyelv­ből, ha­nem a több­je­len­té­sű ma­gyar sza­vak­kal és az írás­be­li­ség­gel is fog­lal­ko­zott tan­könyv­ében. Áll­jon itt íze­lí­tő­ül a „ré­sze­ges” szó Gubernáth fra­ze­o­ló­gi­ai szó­tá­rá­ból (mai he­lyes­írás­sal): „Iszo­nyú szem­te­len­sé­gű za­bá­lás­ban, hör­pögetés­ben gyö­nyör­kö­dik. Bor­csap, lo­pó­tök vagy hebér. A kan­csó haj­to­ga­tá­sá­ban za­bo­lát­lan, tel­he­tet­len, fá­rad­ha­tat­lan. Oly em­ber, aki­nek a sza­bó­gyű­szű­höz ha­son­lít­hat­ni szá­raz, kér­ges tor­kát. Aki a csiz­má­já­ban sem szen­ved­he­ti a vi­zet. Oly em­ber, aki­nek az el­ső für­dő­jét is bor­ban csi­nál­ták. /…/ Aki an­­nyit tölt s önt a szá­ra­zon kon­gó ga­rat­ra, hogy meg­tak­nyo­so­dik. Le­is­­sza ma­gát, ma­gán túl van. Fe­je min­den ös­­szes­sé­ges korty­ol­gatá­sok­nak. /…/ Aki at­tól tart, hogy nád te­rem az or­rá­ban, ha bo­ron kí­vül más va­la­mit iszik. Min­den cé­gér előtt meg­áll, mint a mes­ter lova.”
A tör­té­net­tu­do­mány ta­ná­ra­ként mű­kö­dött az aka­dé­mi­án Bel­nay Györ­gy Ala­jos (1765–1809), aki nyom­da­tu­laj­do­nos is volt, és aki­nek meg­je­lent egy iro­da­lom­tör­té­ne­ti jel­le­gű mű­ve, a His­to­ria lit­ter­arum bonarumque artium in Hun­garia (Posonii, 1799. En­nek a mű­nek a má­so­dik, vál­to­zat­lan ki­adá­sa: Com­pendi­um his­to­ri­ae rei lit­ter­ari­ae in Hun­gari­a…, Posoni­i, 1811). Bel­nay több for­rást is meg­em­lít, ame­lyek­ből me­rí­tett, de fő­ként Wal­laszky Pál Con­spec­tus reipub­li­cae lit­ter­ari­ae (Posonii et Lip­si­ae, 1785) c. mun­ká­já­ra tá­masz­ko­dott. Tő­le ve­szi át a hun iro­da­lom­ról szó­ló részt is, amely majd Fer­enczynél is megje­lenik. Bel­nay nem­csak az iro­da­lom­mal, ha­nem a tu­do­má­nyos­ság­gal is fog­lal­ko­zik, és Wal­laszkytól el­té­rő­en job­ban ki­eme­li a ka­to­li­ku­sok sze­re­pét.
Gubernáthot az 1800/1801-es tan­év el­ső fe­lé­ben Etrekarc­sai Georch Il­lés (1772–1835) he­lyet­te­sí­tet­te, aki – bár ügy­véd és ké­sőbb táb­la­bí­ró volt – rö­vid ide­ig ok­ta­tott a po­zso­nyi aka­dé­mi­án, és több nyel­vé­sze­ti ta­nul­má­nya is meg­je­lent. Kö­zü­lük az egyik – A ma­gyar he­lyes­írás fő rend­sza­bá­lya­i­ról (Pest, 1821) – Mar­cz­ibány­i-dí­jat nyert (Ortvay 1884:153, 156). A név­te­le­nül meg­je­lent Pa­ra­dig­ma con­ju­ga­tio­n­is ver­bo­rum et metho­d­us iis­dem recte uten­di Hun­garis pro­pria (Posonii, 1799) mel­lett ben­nün­ket az Etel­ká­ból ki-vá­lo­ga­tott re­mek­je a he­lyes ma­gyar­ság­nak (Po­zsony, 1800) ér­de­kel­het, mert eb­ben meg­va­ló­sí­tot­ta azt, ami­ről Gubernáth is szólt, még­pe­dig azt, hogy az iro­dal­mi mű­vek ol­va­sá­sa fel­éb­resz­ti az ér­dek­lő­dést az adott nyelv irán­t, és se­gí­ti an­nak ta­nu­lá­sát. Georch sze­mel­vé­nye­ket kö­zöl az is­mert re­gény­ből, eh­hez csat­la­koz­tat egy 32 ol­da­las ma­gyar–la­tin szó­tárt, va­la­mint egy név­más­ra­go­zá­si táb­lá­za­tot (amely­ben egyéb­ként tö­ké­le­te­sen meg­kü­lön­böz­te­ti és ki is je­lö­li a zárt és a nyílt „e” köz­ti kü­lönb­sé­ge­ket), és mind­ezt ilyen­for­mán bo­csát­ja út­já­ra: „Va­gyok is fe­lő­led oly re­mény­ség­gel, hogy el­ol­vas­ván e ke­ve­set, a hoz­zá adott tol­da­lé­kot pe­dig tö­ké­le­te­sen meg­ta­nul­ván, ked­ved ke­re­ke­dik az egész ere­de­ti mun­ká­nak, ama vi­lág-csu­dál­ta Etel­ká­nak mind ol­va­sá­sá­ra, mind pe­dig ma­gya­rá­zá­sá­ra. Sőt: tud­ván egy­né­hány száz gyö­kér­sza­vak­nak mag­yaráza­tját, tud­ván egy­szer­smind a szár­maz­ta­tás mód­ját, ke­vés mun­ká­val egy­sze­ri­ben an­­nyit fogsz tud­ni, men­­nyi a kö­zön­sé­ges be­széd­nek foly­ta­tá­sá­ra un­tig ele­gen­dő fog len­ni” (Etrekarcsai 1800:1–2). Szin­te kár, hogy szer­zőnk a nyelv­ta­ná­ri pá­lyát a job­ban jö­ve­del­me­ző ügyé­szi­vel cse­rél­te fel.

Ugyan­csak szö­veg­gyűj­te­mén­­nyel mu­tat­ko­zott be az aka­dé­mia kö­vet­ke­ző ta­ná­ra, Cselkó Ist­ván (1773–1837), aki 1812-től ha­lá­lá­ig ok­tat­ta a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat. Ezt meg­elő­ző­en a zsol­nai és a trenc­séni gim­ná­zi­um­ban mű­kö­dött (Ortvay 1884:160). Az ok­ta­tás mel­lett 1809-től ő szer­kesz­tet­te az Ephemerides politi­co- s­ta­tis­ti­cae c. po­zso­nyi la­tin nyel­vű la­pot is. A Vá­lo­ga­tott da­ra­bok min­den ko­rú je­les ma­gyar Írók­ból (má­so­dik, bő­ví­tett ki­adás, Po­zsony, 1827) ki­mon­dott cél­ja ugyan­az, mint Georché. Az iro­dal­mi sze­mel­vé­nye­ket ma­gyar szó­lá­sok és köz­mon­dás­ok gyűj­te­mé­nye, „szé­pen il­lő társ-igék” (mint pél­dá­ul „ár­nyék-vi­lág, bal-íté­let, di­cső­sé­ges em­lé­ke­zet, em­ber­te­len la­tor, okos fi­gye­lem, tu­nya in­du­la­tok, vi­lág sepre­je, za­va­ros be­széd, zsí­ros ha­zug­ság” stb.) és „né­mely kü­lö­nös sza­vak” (pél­dá­ul „Ádám al­má­ja: a gé­gé­nek ki­ál­ló cso­mó­ja; bar­ká­csol­ni: fel s alá jár­kál­ni; ime­ly: a ló bő­ré­ből ön­ként ser­ke­nő vér, vagy a szar­vas­mar­ha bő­re alatt ter­mő fé­reg” stb.) kö­ve­tik. Cselkó vá­lo­ga­tá­sa te­hát nyelv­könyv­ként, iro­dal­mi sze­mel­vény­ként, sti­lisz­ti­kai út­mu­ta­tó­ként, fra­ze­o­ló­gi­ai gyűj­te­mény­ként is ke­zel­he­tő.

Iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­pont­ból pe­dig azért ér­de­kes, mert a sze­mel­vé­nyek egy bi­zo­nyos ke­reszt­met­sze­tet ad­nak a ma­gyar iro­da­lom múlt­já­ból, de ugyan­ak­kor egy sa­ját­sá­gos szem­lé­le­tet is tük­röz­nek. Még­pe­dig azt, ame­lyik a re­form­kor­ban kez­dett láb­ra kap­ni, és fő­ként a XIX. és XX. szá­zad for­du­ló­ján vált szin­te egyed­ural­ko­dó­vá az iro­da­lom­ok­ta­tás­ban.
De lás­suk előbb a ki­vá­lasz­tott mű­ve­ket és szer­ző­ket: a kö­zép­kor­ból a Ha­lot­ti Be­széd és Kö­nyör­gés, va­la­mint A bol­dog­sá­gos szűz­ről va­ló ének; eze­ket a mű­ve­ket a kö­vet­ke­ző szer­zők­től va­ló sze­mel­vé­nyek kö­ve­tik: Sylvester Já­nos, Du­go­nics And­rás, Falu­di Fe­renc több pró­zai és lí­rai mű­ve, Kis Já­nos, Dayka Gá­bor, Ka­zin­czy Fe­renc, Ver­se­ghy Fe­renc, Ányos Pál, Ba­tsá­nyi, Aran­ka Györ­gy, Dö­me Kár­oly, Fej­ér Györ­gy, Mede Pál, Rá­day Ge­de­on, Baróti Sza­bó Dá­vid, Vi­rág Be­ne­dek, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Kis­fa­ludy Sán­dor, Zrí­nyi Mik­lós, Csepc­sányi Gá­bor. Fe­les­le­ges fel­so­rol­ni azo­kat a ne­ve­ket, ame­lyek hi­á­nyoz­nak eb­ből a vá­lo­ga­tás­ból. An­nál ér­de­ke­seb­bek azok, ame­lyek be­ke­rül­tek. Gon­dol­junk pél­dá­ul Dö­me Kár­oly­ra, aki po­zso­nyi ka­no­nok és a Ma­gyar Tu­dós Tár­sa­ság tisz­te­let­be­li tag­ja volt. Pap­nö­ven­dék­ként egyik ala­pí­tó­ja volt a po­zso­nyi pa­pi sze­mi­ná­ri­um iro­dal­mi kö­ré­nek, és ilyen mi­nő­sé­gé­ben is­mer­ke­dett meg Ka­zin­czyval. Ka­zin­czy ked­vel­te őt, és írás­ra buzdí­tot­ta.3 Kö­rül­be­lül hu­szon­öt ver­set ha írt, de Cselkó még a Mede Pál ál­név alatt meg­je­len­te­tett ver­se­it is be­vá­lo­gat­ta a köny­vé­be. Vagy pe­dig itt van Csepc­sányi Gá­bor, aki 1793-tól a kas­sai, 1810-től 1831-ig pe­dig a po­zso­nyi aka­dé­mia ma­te­ma­ti­ka­ta­ná­ra volt4 (Ortvay 1884:159). Még­is há­rom vers­sel sze­re­pel a kö­tet­ben.

A vá­lo­ga­tás kri­té­ri­u­ma­i­ra ma­ga Cselkó mu­tat rá köny­ve Elő­be­széd­ében: „csak azo­kat vá­lasz­tot­tam, ame­lyek vagy tisz­te­le­tes ré­gi­ség­re, di­cső nyel­vünk vál­to­zá­si­ra mu­tat­nak, vagy pe­dig a jám­bor jó élet­re, szép er­kölcs­re, min­den jó­nak sze­re­te­té­re és a ma­gyar nyelv­nek csi­nos­sá­gá­ra, ékes­sé­gé­re ve­zet­nek. /…/ Mint va­la­mi tü­kör­ben fo­god ezen köny­vecs­ké­ben lát­ni a di­cső Ma­gyar Nem­zet­nek vi­lág lát­ta bá­tor­sá­gát, baj­no­ki vi­téz­sé­gét, ne­mes s tisz­ta er­köl­csét, tet­sző nyá­jas­sá­gát, egy­más­hoz hív ba­rát­sá­gát, ré­mí­tő ve­sze­del­mek­ben ret­tent­he­tet­len­sé­gét, Fel­sé­ges Ki­rá­lyá­hoz ál­lan­dó hív­sé­gét, édes ha­zá­já­hoz buz­gó szeretetét” (Cselkó 1827:4–5). Két elv mu­tat­ha­tó ki eb­ből a vá­lo­ga­tás­ból. Az egyik az iro­da­lom­nak fő­ként a ke­resz­tény­ség ré­vén el­ter­jedt fel­fo­gá­sa, melysz­erint an­nak fő funk­ci­ó­ja az er­köl­csös élet­re va­ló ne­ve­lés. Ame­lyik mű ezt a funk­ci­ót tel­je­sí­te­ni nem tud­ja vagy nem akar­ja, nem sze­re­pel­het az is­ko­lai ok­ta­tás­ban. En­nek az ér­tel­me­zés­nek egy má­sik ve­tü­le­te az evan­gé­li­kus is­ko­lák­ban a ro­man­ti­ka alatt di­va­tos­sá vált vál­to­za­ta, amely sze­rint a mű­vé­szet mint olyan ké­pes köz­ve­tí­te­ni a ra­ci­o­na­li­tás szá­má­ra hoz­zá­fér­he­tet­len transz­cen­dens, fő­ként szent tar­tal­ma­kat. Ez az el­mé­let is ki­zá­ró jel­le­gű, mert a ma­gasz­tos­ság és az épü­le­tes­ség el­len­őr­zé­se alá van von­va. A Cselkó ál­tal al­kal­ma­zott má­sik elv pe­dig szin­te elő­re­ve­tí­ti a XIX. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ura­lom­ra ju­tó ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net egyik axi­ó­má­ját, melysz­erint az iro­da­lom a nem­ze­ti tör­té­ne­lem ol­da­lá­ról ér­tel­mez­he­tő. Ha pe­dig az iro­da­lom a di­cső nem­ze­ti múlt le­ké­pe­ző­dé­se, ak­kor, vis­­sza­me­nő­leg, az iro­da­lom lel­ke­sí­te­ni tud­ja a ma nem­ze­dé­ke­it. Mind­két eset­ben az iro­da­lom esz­köz jel­le­ge van fel­mu­tat­va, ami Cselkó ese­té­ben ért­he­tő is, hi­szen a „his­to­ria lit­ter­ari­a” ha­gyo­má­nya nyo­mán fo­gal­maz­za meg az iro­da­lom („lit­er­at­u­ra”) fo­gal­mát oly mó­don, hogy mind­az, amit ki­vá­lo­ga­tott, „a ma­gyar nyelves­mérethez (Literaturahoz) tar­toz­nak”5 (Cselkó 1827:4).
Cselkó Ist­ván után 1838 má­so­dik fe­lé­től 1839 el­ső fe­lé­ig Kör­mendy Ka­mill An­tal (1803–1870), a fi­lo­zó­fia ta­ná­ra, 1839-ben pe­dig Po­lák Sán­dor ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat (Ortvay 1884:161, 163). ők va­ló­ban csak he­lyet­te­sí­tő ta­ná­rok vol­tak, akik lé­nye­ge­sen nem foly­tak be az il­le­tő tárgy ok­ta­tá­sá­ba.

1840-től 1850-ig az­tán Fer­enczy Ja­kab Zsig­mond (1811–1884) ve­zet­te a tan­szé­ket, aki­nek a ne­ve fő­ként a Danielik Já­nos­sal kö­zö­sen ki­adott „Ma­gyar Írók” el­ső kö­te­té­vel vált is­mert­té. Eb­ben 360 ma­gyar szer­ző élet­raj­zát kö­zöl­te. Tan­könyv­ként is sze­rep­lő mű­vei a kö­vet­ke­zők vol­tak: Ada­lék ho­ni nyel­vünk s iro­dal­munk tör­té­ne­té­hez (Po­zsony, 1844),6 Ma­gyar nem­ze­ti nyelv­tan kö­zép­ta­no­dák szá­má­ra (Po­zsony, 1847), Ma­gyar iro­da­lom és tu­do­má­nyos­ság tör­té­ne­te (Pest, 1854).

Cselkó azt tar­tot­ta, hogy a li­te­ra­tú­ra ma­ga a nyelv­is­me­ret. Fer­enczy ezt az ér­tel­me­zést oly­for­mán fi­no­mít­ja, hogy meg­kü­lön­böz­te­ti a nyelv bel­ső és kül­ső tör­té­ne­tét. „A bel­ső ezen kér­dé­sek­kel fog­lal­ko­zik: mi volt a nyelv, mi­vé lett idő foly­tá­val, és mi­nő­nek kell len­nie, hogy mivelt­nek és tö­ké­lyes­nek mon­dathas­sék?” (Ferenczy 1854:4). Va­gyis az ún. bel­ső tör­té­net a nyelv­nek mint rend­szer­nek a tör­té­ne­te, ezért tar­tot­ta Fer­enczy na­gyon fon­tos­nak a nyelv­em­lé­kek ös­­sze­gyűj­té­sét és ki­adá­sát. Ne­hez­mé­nye­zi, hogy a fi­lo­ló­gia el­ha­nya­golt te­rü­le­te volt a ma­gyar tu­do­má­nyos­ság­nak, és hogy csak las­san kap láb­ra. „A nyelv kül­ső tör­té­ne­té­nek föl­ada­ta, elé­ter­jesz­te­ni an­nak koronk­in­ti ál­la­po­tát, ke­le­tét és ter­jedt­sé­gét” (Ferenczy 1854:5). Az ún. kül­ső tör­té­net te­hát a nyelv­ben objek­tiváló­dott mű­vek fel­mu­ta­tá­sa. Ál­ta­luk nyer­he­tünk ké­pet ar­ról, hogy „mi­vé lett a nyelv” mint a nem­ze­ti lé­te­zés ös­­sze­tar­tó­ja. Fer­enczy dek­la­rált cél­ja a nyelv ún. kül­ső tör­té­ne­té­nek a be­mu­ta­tá­sa, de pél­dá­ul a Ma­gyar iro­da­lom és tu­do­má­nyos­ság tör­té­ne­té­ben gyak­ran ki­tér nyelv­tör­té­ne­ti ös­­sze­füg­gé­sek­re is. Leg­gyak­rab­ban azon­ban a ko­ra­be­li szö­veg­ol­va­sa­tok­hoz nyújt kul­csot. Pél­dá­nak hoz­hat­juk fel, aho­gyan a XVI. szá­za­di szer­zők – Komjáti Be­ne­dek, Pes­ti Gá­bor, Erdősi Já­nos, Draskovich Györ­gy, Kár­olyi Gás­pár, Pé­csi Luk­ács, Ti­nó­di Lan­tos Se­bes­tyén – ese­té­ben (de más he­lye­ken is) meg­ad­ja az il­le­tők be­tű­hasz­ná­la­tát és azok mai ol­va­sa­tát.

A nyelv­tör­té­ne­tet te­kint­ve Fer­enczy ál­ta­lá­ban Ré­vai Mik­lós nyelv­ér­tel­me­zé­sét kö­ve­ti. El­ve­ti ugyan­ak­kor a ma­gyar nyelv finn­ugor ere­de­té­nek el­mé­le­tét, és a ma­gyar­sá­got a hu­nok­tól szár­maz­tat­ja. A ma­gyar iro­da­lom előko­rá­nak te­kin­ti a hun iro­dal­mat, akár­csak tet­te Wal­laszky és Bel­nay is. Kor­sza­ko­lá­sa az­tán po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti szem­pon­to­kat vesz fi­gye­lem­be: az el­ső kor­szak az Ár­pá­dok ko­ra, a má­so­dik Ró­bert Kár­oly­tól a moh­ácsi vé­szig, míg a har­ma­dik I. Fer­di­nánd ural­ko­dá­sá­tól Má­ria Te­ré­zia ural­ko­dá­sá­nak vé­gé­ig tart, a ne­gye­dik pe­dig az at­tól el­telt idő­szak. Ilyen te­kin­tet­ben nincs alap­ve­tő kü­lönb­ség Fer­enczy két iro­da­lom­tör­té­ne­te kö­zött. Az el­té­ré­sek in­kább a ter­je­de­lem­ben mu­tat­ha­tók ki: az utób­bi ugyan­is bő­vebb és több anya­got tar­tal­maz. A szer­ző ér­té­kel ugyan, de ál­lást nem fog­lal: prog­ram­sze­rű­en pár­tat­lan. Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy bár több ka­to­li­kus írót és tu­dóst tün­tet fel, mint pro­tes­tánst, nem ta­pasz­tal­ha­tó ná­la az a fe­le­ke­ze­ti hát­te­rű arány­ta­lan­ság, amely még a re­form­kor sok más szer­ző­jé­re jel­lem­ző. Nem vé­let­len má­so­dik köny­ve cí­mé­ben a „tu­do­mány” szó, mert nem­csak iro­da­lom­tör­té­ne­tet, ha­nem tu­do­mány-, in­téz­mény-, fo­lyó­irat- és is­ko­la­tör­té­ne­tet is nyújt. Az­az Fer­enczy mű­vét le­xi­kon­ként is for­gat­hat­juk. Ilyen szem­pont­ból meg­fe­lelt cél­já­nak, az is­ko­lai hasz­ná­lat­nak. Még ak­kor is, ha az egyes szer­zők fel­so­ro­lá­sa­kor, a mű­vek cí­me­i­nél és ki­adá­suk ide­jé­nél gyak­ran té­ve­dett.

1850-ben rö­vid ide­ig Ramóczy-Rameshoffer Valer­ián (1807–1864) ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat az aka­dé­mia még lé­te­ző böl­csé­sze­ti ka­rán (Wurzbach 1872:317–319). ő Győr­ből ér­ke­zett, majd pe­dig Po­zsony­ból Sop­ron­ba tá­vo­zott. Leg­is­mer­tebb mű­ve az 1838-ban meg­je­lent és a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság ál­tal dí­ja­zott pá­lya­mun­ka, a Sza­va­lat­tu­do­mány volt. Két­kö­te­tes Nem­ze­ti is­ko­lai szó­tá­rán (Po­­zsony, 1838), va­la­mint a The­o­retis­ch-prac­tis­che Sprach­lehre der ung. Sprache für Deutsche c. köny­vén (Pressburg, 1841) túl ben­nün­ket a Nem­ze­ti nyelv­tu­do­mány kér­dé­sek­ben és fe­le­le­tek­ben – National Sprach­lehre in Fra­gen und Antworten (Pressburg, 1842) c. dol­go­za­ta ér­de­kel­het. Ez utób­bi tan­köny­ve na­gyobb ré­szé­ben ma­gya­rul és né­me­tül tár­gyal­ja a ma­gyar gram­ma­ti­kát, amely­nek négy fő ré­szét kü­lön­böz­te­ti meg: betű­tanít­mány, alak­tanít­mány, szó­nyo­mo­zás, szó­kö­tés. A ma­gyar szak­szó­kincs tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zók szá­má­ra ér­de­kes a szer­ző ter­mi­no­ló­gi­á­ja, de pél­dá­ul az is, hogy nem­csak a hang­ta­non be­lül, ha­nem az ábé­cé­ben is kü­lön ki­je­lö­li a nyílt és a zárt „e” han­got (il­let­ve be­tűt), de az „x” és az „y” nem sze­re­pel­nek. A füg­ge­lék egy ré­szé­ben (Die notwendi­gen Gespräche) a leg­gyak­rab­ban hasz­nált szó­for­du­la­to­kat és mon­da­to­kat ta­lál­hat­juk (akár­csak egy mai tu­ris­ta­ké­zi­könyv­ben), a má­sik­ban pe­dig kü­lön­bö­ző te­rü­le­tek­hez kap­cso­ló­dó alap­ve­tő ki­fe­je­zé­sek van­nak fel­tün­tet­ve ma­gyar és né­met nyel­ven. Mi­vel­hogy az ilyes­faj­ta ös­­sze­ál­lí­tá­sok ál­ta­lá­ban bi­zo­nyos vi­lág­szem­lé­le­ti hi­e­rar­chi­át is tük­röz­nek, nem tar­tom ér­dek­te­len­nek ide so­ra­koz­tat­ni eze­ket a té­ma­kö­rö­ket: 1. Az Is­ten­ség­ről és azon dol­gok­ról, me­lyek az is­te­ni tisz­te­let­hez tar­toz­nak. 2. A vi­lág­ról, lég­tü­ne­mé­nyek­ről és föl­dünk kü­lön­fé­le al­ko­tó ré­sze­i­ről. 3. Az idő­ről és hét­köz­nap­ok­ról. 4. Esz­ten­dő hó­nap­jai (hold-nap­jai). 5. Az esz­ten­dő­nek je­le­sebb nap­jai. 6. Az atya­fi­ság és só­gor­ság leg­szük­sé­ge­sebb ne­ve­ze­tei. 7. Ka­to­nai ki­fe­je­zé­sek. 8. Ma­gyar­or­szág vá­ro­sai. 9. A ker­tész­ség. 10. Az ál­la­tok­ról. 11. Az em­ber­ről. 12. A mű­vé­szek- és mes­ter­em­be­rek­ről. 13. Az öl­tö­zet­ről. 14. A há­zi bú­tor­ról. 15. Az épü­le­tek­ről. 16. A kony­ha­esz­kö­zök­ről. A szer­ző alig­ha­nem pon­to­san tud­ta azt, amit a hu­sza­dik szá­zad nagy fel­fe­de­zé­sé­nek tar­tunk, hogy egy ide­gen nyelv ta­nu­lá­sa (és a ma­gyar nyelv ek­kor Po­zsony­ban sok em­ber szá­má­ra az volt) szi­tu­á­ció­füg­gő és a köz­nap­ok rend­jé­be il­lesz­ke­dő. És per­sze ne fe­led­jük azt sem, hogy a po­zso­nyi aka­dé­mi­án a XIX. szá­zad el­ső fe­lé­ben ok­ta­tó va­la­men­­nyi ta­nár ere­de­ti­leg ben­cés szer­ze­tes volt, az­az a té­ma­kö­rök ki­vá­lasz­tá­sa bi­zo­nyos te­o­ló­gi­ai meg­ha­tá­ro­zott­sá­got is tük­röz.

Mi­vel a sza­bad­ság­harc le­ve­ré­se meg­vál­toz­tat­ta az is­ko­la­ügyet is, és tel­je­sen új ál­la­po­to­kat ho­zott a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ok­ta­tá­sá­ban is, tér­jünk most vis­­sza a XIX. szá­zad ele­jé­re, és néz­zük meg, mi volt a hely­zet a po­zso­nyi evan­gé­li­kus lí­ce­um­ban a XIX. szá­zad el­ső fe­lé­ben.
A tü­rel­mi ren­de­let­tel a Habs­burg Bi­ro­da­lom és ezen be­lül Ma­gyar­or­szág pro­tes­táns is­ko­lái új­ból fej­lő­dés­nek in­dul­tak. A ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sa ese­té­ben azon­ban egy sa­ját­sá­gos hely­zet állt elő. Míg a ka­to­li­kus tan­in­té­ze­tek ma­guk­ra néz­ve kö­te­le­ző­nek tar­tot­ták a Ratio Edu­ca­tio­n­is ren­del­ke­zé­se­it, és (mint pél­dá­ul a po­zso­nyi aka­dé­mi­án) lét­re­hoz­ták a ma­gyar nyel­vi tan­szé­ke­ket – de ugyan­ak­kor 1844-ig min­den más tan­tár­gyat la­ti­nul ok­tat­tak –, ad­dig a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi pro­tes­táns (evan­gé­li­kus) is­ko­lák – ha­bár vol­tak ta­ná­ra­ik, akik ese­ten­ként több tan­tár­gyat is ma­gya­rul ad­tak elő, és mű­köd­tet­ték iro­dal­mi ön­kép­ző­kö­re­i­ket – a ma­gyar nyel­vi tan­szé­ke­ket csak a zay-u­gró­ci tan­terv el­fo­ga­dá­sa után ál­lí­tot­ták fel. Így volt ez a po­zso­nyi evan­gé­li­kus lí­ce­u­mon is. Per­sze, meg­vol­tak en­nek a na­gyon föld­höz­ra­gadt okai. Az evan­gé­li­kus egy­ház mint is­ko­la­fenn­tar­tó nem akar­ván fel­ad­ni is­ko­lá­i­nak au­to­nó­mi­á­ját, ma­ga volt kö­te­les anya­gi­lag tá­mo­gat­ni eze­ket az in­téz­mé­nye­ket. Mi­vel azon­ban er­re fe­de­ze­te nem volt, Po­zsony­ban is azt tör­tént, hogy a ta­nu­lók kez­de­mé­nye­zé­sé­re állt fel egy-­e­gy ki­sebb tár­sa­ság, ame­lyek az­tán va­la­me­lyik ar­ra vál­lal­ko­zó pro­fes­­szor ve­ze­té­se alatt gya­ko­rol­ták a nyel­vet és tar­tot­tak iro­dal­mi ve­tél­ke­dő­ket. Ar­ról tu­do­má­sunk van, hogy Bil­nitza Pál pro­fes­­szor, a ma­gyar és a szlo­vák gyü­le­ke­zet lel­ké­sze 1805-ben nem rend­sze­re­sen ta­ní­tot­ta a ma­gyar nyel­vet (Tol­nai 1869:564). Is­me­re­tes az is, hogy Po­zsony­ban Gre­guss Mi­hály volt az el­ső (és egye­dü­li) olyan ta­nár, aki 1833-tól az ál­ta­la ok­ta­tott böl­csé­sze­ti tár­gya­kat (fi­lo­zó­fia, tör­té­ne­lem, sta­tisz­ti­ka) idő­köz­ön­ként ma­gya­rul ad­ta elő. A Schedius-féle 1806-os Sys­the­ma rei Scholas­ti­cae Evan­gelico­rum Aug. Con­fes­sio­n­is in Hun­garia ugyan a vá­ro­si is­ko­lák­ban és a gim­ná­zi­u­mok­ban szá­molt a ma­gyar és a né­met nyelv­tan­nal mint tan­tárgy­­gyal, de a ma­gyar nyelv önál­ló­an csu­pán rend­kí­vü­li tan­tárgy­ként sze­re­pelt.

A szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­ben a ta­ní­tás nyel­ve a po­zso­nyi is­ko­lá­ban a gram­ma­tisták osz­tá­lyá­ig be­zá­ró­an a né­met, a szin­ta­xis­tól fel­fe­lé a te­o­ló­gi­á­ig pe­dig a la­tin volt. A ma­gyar nyel­vet fa­kul­ta­tív kö­te­le­ző tan­tárgy­ként a hu­ma­ni­ó­rák és a fel­sőbb osz­tá­lyok di­ák­jai ta­nul­ták he­ten­ként szom­bat dél­után (Markusovsky 1896:421). A har­min­cas évek vé­gén (a mó­do­sí­tott Schedius-féle tan­terv nyo­mán) eh­hez já­rult a lí­ce­um má­so­dik évé­ben a né­met és a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te. Az 1841-es zay-u­gró­ci ta­lál­ko­zó jegy­ző­köny­ve pe­dig ki­mond­ja, hogy a gim­ná­zi­u­mi szint­től kez­dő­dő­en a ta­ní­tás nyel­vé­nek ma­gyar­nak kell len­nie. En­nek nyo­mán be­ke­rül a tan­terv­be a ma­gyar és az eu­ró­pai iro­da­lom tör­té­ne­te is.

A po­zso­nyi lí­ce­um már ezt meg­elő­ző­en 1840-ben köz­ada­ko­zás­ból lét­re­hoz­ta a ma­gyar nyel­vi tan­szé­ket, és az 1840/41-es tan­év­től kez­dő­dő­en a gim­ná­zi­u­mi tan­tár­gyak ja­va ré­szét, 1845-től a fel­sőbb osz­tá­lyok­ban pe­dig min­den tan­tár­gyat ma­gya­rul ok­tat­tak.

A tan­szék el­ső ta­ná­ra Né­meth Sán­dor (1811–1865) volt, aki ezt a posz­tot ha­lá­lá­ig ­lát­ta el (Markusovsky 1896:658–660). Né­meth a tan­szék­re va­ló ki­ne­ve­zés sze­rint nem­csak ma­gyar nyelv­tant, ha­nem köl­té­szet­tant és iro­dal­mat volt kö­te­les ta­ní­ta­ni, sőt, a meg­hí­vó­le­vél sze­rint kö­te­lez­ve volt a „ma­gyar sza­va­ló és stilis­tikai rend­kí­vü­li órák” ve­ze­té­sé­re is (Tol­nai 1896:583). Gre­guss óta ő volt az el­ső, aki ma­gya­rul ok­ta­tott, ezért nem ke­vés aka­dályt kel­lett le­küz­de­nie a kez­de­tek­kor. Ki­tű­nik ez ab­ból is, hogy ti­zen­öt év­vel ké­sőbb tet­te azt, amit Cselkó az aka­dé­mi­án, hogy tud­ni­il­lik szö­veg­gyűj­te­ményt adott a di­ák­jai ke­zé­be: Ma­gyar chrestomath­i­a, vagy je­les ma­gyar irók némel­ly vá­lo­ga­tott da­rab­ja­ik (Po­zsony, 1842). Cselkó vá­lo­ga­tá­sá­val szem­ben azon­ban meg­van az az elő­nye, hogy át­te­kint­he­tőbb és mű­faj­ok­hoz kö­tött. Az­az a ta­ní­tás­ban kön­­nyeb­ben fel­hasz­nál­ha­tó volt. Per­sze nem tel­je­sen önál­ló mun­ká­ról van szó, hi­szen Né­meth az elő­szó­ban el­mond­ja, hogy Toldy Fe­renc és Kis Pál ké­zi­köny­vé­ből sze­mezgetet­t.7 A sze­mel­vé­nye­ket a kö­vet­ke­ző el­ren­de­zés­ben ad­ja: me­sék, be­szé­lyek, le­írá­sok, er­köl­csi ok­ta­tás, philosophi­ai ér­te­ke­zé­sek, da­lok, bal­la­da, epig­ram­mák, gnómák, drá­ma. Az írók, aki­ket be­vá­lo­ga­tott: Szent­mik­lóssy La­jos, Fáy And­rás, Vitkovics Mi­hály, Már­ton Jó­zsef, Kis­fa­ludy Kár­oly és Sán­dor, Jó­si­ka Mik­lós, Sza­bó Lász­ló, Hor­vát End­re, Vö­rös­mar­ty Mi­hály, Czuc­zor Ger­gely, Vi­rág Be­ne­dek, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Baróti Sza­bó Dá­vid, Ba­tsá­nyi Já­nos, Dayka Gá­bor, Kis Já­nos, Döbrentei Gá­bor, Buczi Emil, Köl­csey Fe­renc, Baj­za Jó­zsef, Ré­vai Mik­lós, Beniczky Pé­ter, Ver­se­ghy Fe­renc. A kri­té­ri­um mű­fa­ji és a di­á­kok ko­rá­hoz kö­tött, ezért nem eset­le­ges.

Né­meth ta­nár­ko­dá­sá­nak ide­je alatt a gim­ná­zi­u­mi 1–3. osz­tály­ban nyelv­tan­nal, a 4–6. osz­tály­ban a nyelv­ta­non túl me­mo­ri­ter anya­gok­kal és írás­gya­kor­la­tok­kal, a 7–8. osz­tály­ban pe­dig ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­tel fog­lal­koz­tak két sza­kasz­ban: a ré­gi ma­gyar iro­da­lom a XIX. szá­zad kez­de­té­ig, va­la­mint az 1848-ig tar­tó kor­szak. Iro­da­lom­tör­té­net­ből Környei Já­nos A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom­tör­té­net váz­la­ta (Pest, 1861)8, sti­lisz­ti­ká­ból pe­dig Szvorényi Jó­zsef Ékes­szó­lás­tan ve­zér­el­vül a re­mek­írók fej­te­ge­té­se- s a szép-írás­mű­vek ki­dol­go­zá­sá­ban (Pest, 1862) c. tan­könyv­ét hasz­nál­ták. Érett­sé­gi vizs­gát az öt­ve­nes évek­ben az itt ta­nu­ló di­á­kok nem te­het­tek, mert a lí­ce­um nem fo­gad­ta el az Entwurf ren­del­ke­zé­se­it, és ezért ma­gán­is­ko­la­ként mű­köd­he­tett csak­. A ké­sőb­bi­ek­ben az­tán a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ré­sze volt mind az írás­be­li, mind a szó­be­li érett­sé­gi vizs­gá­nak.

Ha most még egy­szer vis­­sza­nyú­lunk a szá­zad ele­jé­hez, tes­­szük ezt azért, mert a re­form­ko­ri pro­tes­táns is­ko­lák, így a po­zso­nyi lí­ce­um be­mu­ta­tá­sa sem le­het tel­jes az iro­dal­mi di­ák­tár­sa­sá­gok te­vé­keny­sé­gé­nek is­mer­te­té­se nél­kül. Már csak azért sem, mert a ma­gyar nyelv és iro­da­lom mű­ve­lé­sé­ben el­vég­zett mun­ká­juk ha­tás­sal volt az anya­in­téz­mény mű­kö­dé­sé­re is.9
A po­zso­nyi tár­sa­ság a sop­ro­ni min­tá­já­ra jött lét­re a XVIII. szá­zad vé­gén Stret­sko Györ­gy tanár10 ve­ze­té­se alat­t. Az ő ha­lá­la utá­ni idők­ből nin­cse­nek meg­bíz­ha­tó ada­tok a mű­kö­dést il­le­tő­en. 1806-ban in­dul új­ra a tár­sa­ság Bil­nitza Pál ve­ze­té­sé­vel, „a Pro­fes­sor Urak­nak en­ge­del­mek mel­lett és ve­zér­lé­sek alat­t” a ma­gyar nyelv ta­nu­lá­sá­ra és mű­ve­lé­sé­re (Tol­nai 1896:565). 1810 és 1817 kö­zött is­mét szü­ne­telt a tár­sa­ság mű­kö­dé­se. Az 1817 és 1829 kö­zöt­ti idő­szak­ból té­mán­kat te­kint­ve ki kell emel­ni azt, hogy 1821-től 1823-ig Papp Jó­zsef, a Rá­day csa­lád ne­ve­lő­je egy kez­dő és egy ha­la­dó cso­port­ban ok­tat­ta a ma­gyar nyel­vet, 1824-ben pe­dig Malatidesz Dá­ni­el or­vos nem­csak nyelv­ta­ní­tás­sal fog­lal­ko­zott, ha­nem nép­nyel­vi ada­tok gyűj­té­sé­re biz­tat­ta a di­á­ko­kat, és a nyelv­újí­tás sza­va­it is ma­gya­ráz­ta. Az 1823-ból származó adat szerint, amely sze­rint Rumy Kár­oly Györ­gy rek­torhe­lyettes „in­gyen ta­ní­tot­ta a Ma­gyar Gram­ma­ti­kát (Ré­vai és Már­ton sze­rint), gya­kor­lá­sok­kal együt­t, Ma­gyar Aes­thetikát és Rhetorikát de­ák nyel­ven, a Ma­gyar Prosodiát és Met­ri­kát pe­dig /…/ ma­gyar nyel­ven” (Tu­do­má­nyos… 1823:114). A har­min­cas évek­ben az­tán az is­ko­la ve­ze­té­se be­lát­ta, hogy a sza­ba­don mű­kö­dő di­ák­tár­sa­ság nem vé­gez­he­ti azt a mun­kát – a ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sát –, amely az is­ko­la fel­ada­ta, ezért a lí­ce­um át­vet­te a tár­sa­ság­tól, és a sa­ját tan­ter­vé­be il­lesz­tet­te a nyelv­ta­ni órá­kat.

Eze­ket ele­in­te eset­le­ge­sen, ké­sőbb rend­sze­re­sen a ma­gyar nyelv ide­ig­le­nes ta­ná­rai tar­tot­ták: Schevr­lay Má­tyás, Hrabovszky Dá­vid, Gre­guss Mi­hály, Tomka Já­nos. őket kö­vet­te az­tán Né­meth Sán­dor mint a rend­sze­re­sí­tett ma­gyar tan­szék el­ső ta­ná­ra. Né­meth mind­emel­lett el­nök­ként ve­zet­te a tár­sa­sá­got 1859-ig. Ek­kor Csec­set­ka Sá­mu­el vet­te át tő­le a posz­tot, de a di­á­kok egy ré­sze meg­ma­radt Né­meth mel­lett, és Be­rek né­ven új tár­su­la­tot hoz­tak lét­re. Ilyen cím­mel la­pot is ki­ad­tak. Ez a cso­port 1864-ben osz­lott fel.
Né­meth Sán­dort Lehr (Lőrinczi) Zsig­mond (1841–1871) kö­vet­te a ka­ted­rán, aki fő­ként mű­for­dí­tó­ként volt is­mert. Burn­st, By­ront, Longfel­low-t, Shakes­peare­-t, Ten­nyson­t, Vic­tor Hu­gót for­dí­tott, sőt, ha­lá­los ágyán még be­le­fo­gott Cer­van­tes Don Qui­jotéjá­nak át­ül­te­té­sé­be is. Saj­nos fi­a­ta­lon meg­halt (Markusovsky 1896:660–661). Shakes­peare­-for­dí­tá­sai kö­zül meg­je­lent a Per­i­cles (Shakes­peare min­den mun­kái 12., Pest, 1871), a Ha­to­dik Hen­rik ki­rály (Shakes­peare min­den mun­kái 16–17., uo., 1870), a Venus és Adon­is, Lucre­tia (Shakes­peare min­den mun­kái 19., uo., 1878), va­la­mint a Lalla Rookh, Thomas Morus mű­vé­nek for­dí­tá­sa (Bu­da­pest, 1883). Szék­fog­la­ló be­szé­dé­ben, amely a Tö­re­dé­kes jegy­ze­tek Arany „Bu­da ha­lá­la” epo­szá­ról cí­met vi­sel­te (Értesítő… 1866:3–16), azt pró­bál­ja bi­zo­nyí­ta­ni, hogy Arany e mű­vé­ben meg­te­rem­tet­te a hi­ány­zó ma­gyar na­iv eposzt. Egyik ér­ve az, hogy Ete­le olyan hős, aki ön­tu­dat­la­nul kép­vi­se­li a tör­té­ne­ti esz­mét. Ez a ref­le­xió­hi­án­­nyal pá­ro­su­ló tett­vágy köl­csö­nöz olyan dé­mo­ni­sá­got cse­le­ke­de­te­i­nek, amely a naív ter­mé­sze­tes­ség ve­le­já­ró­ja. Eb­ből fa­kad a tra­gi­kus vé­tek is, ami min­dig ott van az epo­szok­ban. Ala­po­san szól Lehr Arany nyel­ve­ze­té­ről és ver­se­lé­si tech­ni­ká­já­ról is. Eb­ben az eset­ben (és más ös­­sze­füg­gé­sek­ben is) vi­tá­ba száll a Pes­ti Hirnök kri­ti­ku­sá­val, és ve­le szem­ben ál­lít­ja, hogy Arany a ma­ga ver­se­lé­sé­ben „a ma­gyar mér­ték üte­mes, hang­sú­lyos fo­lyá­sát egy­be­kap­csol­ja a clas­si­cai mér­ték­for­mák gör­dü­lő esé­sé­vel” (Értesítő…1866:14). Ezt az ál­lí­tá­sát az­tán konk­rét vers­sor­okon ke­resz­tül bi­zo­nyít­ja. Arany mű­vé­sze­tét az ad­di­gi ma­gyar köl­té­szet be­te­tő­ző­dé­sé­nek vé­li, és ez lesz a né­ze­te Lehr ké­sőb­bi ta­nár­utód­já­nak, Al­bert Jó­zsef­nek is.

Lehr ta­nár­ko­dá­sa alatt Környei tan­könyv­ét Toldy Fe­renc A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­te I–II. (Pest, 1852) vál­tot­ta fel. A sti­lisz­ti­ká­ban to­vább­ra is ma­radt Szvorényi ké­zi­köny­ve. Eb­ben az idő­szak­ban kez­dő­dik a Toldy-, de fő­ként a Beö­thy­-fé­le iro­dalom­felfogás al­kal­ma­zá­sa nem­csak az evan­gé­li­kus lí­ce­um­ban, ha­nem a ki­rá­lyi aka­dé­mi­án is.11
Lehr ha­lá­la után 1871-től rend­kí­vü­li, 1874-től pe­dig ren­des ta­nár­rá Gó­bi Im­rét (1846–1926) vá­lasz­tot­ták, aki 1879-ig töl­töt­te be ezt a tisz­tet. Ez­után előbb Sop­ron­ba, majd Bu­da­pest­re tá­vo­zott, ahol az ev. gim­ná­zi­um igaz­ga­tó­ja volt nyug­dí­ja­zá­sá­ig. Szak­írói mun­kás­sá­ga, amely fő­ként a sti­lisz­ti­ka, re­to­ri­ka és po­é­ti­ka te­rü­le­té­re ter­jedt ki, már Bu­da­pest­hez kötődik.12 Gó­bi előbb Zsi­linsz­ky Mi­hály A ma­gyar köl­té­szet és szó­nok­lat ké­zi köny­ve (Pest, 1868), majd pe­dig Tor­kos Lász­ló Köl­té­szet­tan (Pest, 1865) c. tan­könyv­ének át­dol­go­zott vál­to­za­tát hasz­nál­ta. Toldy ké­zi­köny­ve to­vább­ra is ma­radt az iro­da­lom­tör­té­net ok­ta­tá­sá­ban.

Hoff­mann Fri­gyes (1853–1938) 1879-től 1886-ig volt a ma­gyar tan­szék ta­ná­ra. Ek­kor ál­la­mi szol­gá­lat­ba lé­pett, és előbb Bras­só­ban, majd Bu­da­pes­ten foly­tat­ta ta­ná­ri pá­lya­fu­tá­sát. Cik­ke­ket je­len­te­tett meg az EPhK-ban (po­zso­nyi idő­sza­ka alatt a Gróf Te­le­ki Lász­ló „Kegyence”-e cí­műt az 1879. év­fo­lyam 435–468. ol­da­lán) és az Or­szá­gos Ta­nár­egye­sü­le­ti Köz­löny­ben, de önál­ló mun­ká­ja Herder Cid­jéről már bu­da­pes­ti tény­ke­dé­se alatt je­lent meg.13
Hoff­mann ta­nár­ko­dá­sa alatt Beö­thy Zsolt A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­ti is­mer­te­té­se (1–2. k., Bu­da­pest, 1877–78), ezen­kí­vül előbb Gre­guss Ágost Ma­gyar köl­té­szet­tan (Bu­da­pest, 1880), majd pe­dig Névy Lász­ló Az írás­mű­vek el­mé­le­te, va­gyis az irá­ly-, köl­tés- és szó­nok­lat­tan ké­zi­köny­ve (7. ki­adás, Bu­da­pest, 1882) c. tan­köny­ve­it hasz­nál­ták.
1887-től az­tán az ál­ta­lunk tár­gyalt kor­szak vé­gé­ig Al­bert Jó­zsef (1857–1922) ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat. ő az eper­je­si kol­lé­gi­um­ból ér­ke­zett Po­zsony­ba, ahol a ma­gya­ron kí­vül fi­lo­zó­fi­át is ok­ta­tott. Ko­ráb­ban a bu­da­pes­ti böl­csész­ka­ron Gre­guss Ágost és Toldy Fe­renc elő­adá­sai vol­tak rá nagy ha­tás­sal, ta­nár ko­rá­ban pe­dig Kár­mán Mór pe­da­gó­gi­ai el­ve­it hir­det­te és al­kal­maz­ta. Iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­lé­le­te Beö­thy fel­fo­gá­sát és ily­for­mán köz­vet­ve a po­zi­ti­viz­mus Taine-féle va­ri­án­sát kö­vet­te. Szak­mai ér­dek­lő­dé­se fő­ként a nyel­vé­szet­re és a pe­da­gó­gi­á­ra irá­nyult. Önál­ló­an meg­je­lent mű­ve: Me­sék és egyéb köl­te­mé­nyek (Po­zsony, 1902). E kö­te­té­vel kap­cso­lat­ban mond­ta ró­la egyik kri­ti­ku­sa, hogy fő­ként a me­se mű­fa­já­ban te­het­sé­ges, és szin­te egy ma­gyar Lafontaine.14 Eh­hez a „K. S.” szig­nó­jú bí­rá­ló csak an­­nyit tesz hoz­zá, hogy fő­ként a rö­vid tan­me­sék­ben van Al­bert erős­sé­ge (Pro­tes­táns Szem­le 1902:325–327). Ta­lán nem vé­let­len, hogy a Nyu­gat­mag­yarorszá­gi Hír­adó­ban ezért „Aesopus” ál­név alatt je­len­tek meg cik­kei (Markusovsky 1986:679).

Iro­da­lom­tu­do­má­nyi szem­pont­ból az Ural­ko­dó esz­mék a ma­gyar iro­da­lom kor­sza­ka­i­ban Arany Já­no­sig c. ta­nul­má­nya (Pro­tes­táns Szem­le 1902) ér­de­mel fi­gyel­met. A cím nyo­mán azt hi­het­nénk, hogy Al­bert a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­té­nek va­la­mi­lyen bel­ső ren­de­ző­el­vét akar­ja fel­mu­tat­ni, de té­ve­dünk, mert ő az iro­dal­mi mű­vek azon cél­za­tos­sá­gá­ra fi­gyel­mez­tet, amely­nek ré­vén ben­nük meg­je­len­nek a múlt vi­lág­né­ze­tei, ér­zés- és gon­dol­ko­dás­mód­jai. Té­te­le a kö­vet­ke­ző: „A múlt köl­tői al­ko­tá­sa­it leg­több­ször nem esz­té­ti­kai él­ve­zet – ha­bár ez nincs ki­zár­va – ha­nem a múlt meg­ér­té­se vé­gett ke­res­sük fel” (Pro­tes­táns Szem­le 1902:14). Ezt a té­telt al­kal­maz­za az­tán át­te­kin­té­sé­ben, ahol azo­kat az iro­dal­mi mű­ve­ket so­ra­koz­tat­ja fel (pl. A sank­t-­gal­leni ka­land, Apá­ti Fe­renc Fed­dő éne­ke, Ba­las­si Meny­hárt árul­ta­tá­sa, a hit­vi­tá­zó iro­da­lom stb.), ame­lyek­ben meg­je­le­nik a kor­szel­lem. Ugyan­ak­kor nem fe­lej­ti el meg­je­gyez­ni, hogy mi­lyen szí­ve­sen fog­lal­koz­na Ba­las­si Bá­lint köl­té­sze­té­vel, amely „az ül­dö­zött sze­rel­mi lyrá­nak he­lyet biz­to­sí­tott iro­dal­munk­ban”. A XVII. szá­zad­dal kap­cso­lat­ban meg­jegy­zi, hogy a hit­vi­tá­zó iro­da­lom kor­sza­ka után „hos­­szú idő­re meg is szű­nik a val­lá­sos esz­me iro­dal­munk moz­ga­tó ele­me len­ni.” Nem fej­ti ki azon­ban, hogy ez kül­ső de­ter­mi­nánst, eset­leg az iro­da­lom önál­ló­so­dá­sát je­len­ti-e. Alig­ha­nem azon­ban a kül­ső meg­ha­tá­ro­zott­ság­ra gon­dolt, mert a XVIII. szá­zad ún. ha­nyat­lá­sát em­lít­ve azt eme­li ki, hogy min­den­ki csak a jó­lét­tel tö­rő­dik, de hi­á­nyoz­nak a „ma­ga­sabb esz­mék”, ezért a kor ti­pi­kus köl­tő­je, sze­rin­te, Ama­dé Lász­ló. A fel­vi­lá­go­so­dá­son, a nyelv­újí­tá­son, a ma­gyar ro­man­ti­kán át jut el Al­bert a „nép­nem­ze­ti köl­té­szet” ko­rá­ig, de a po­zso­nyi aka­dé­mi­án ugyan­ak­kor elő­adó Vutkovichc­sal szem­ben nem Pe­tő­fit, ha­nem Arany Já­nost eme­li ki, mert sze­rin­te „a ma­gyar nem­ze­tet a ma­ga tör­té­ne­ti fej­lő­dé­sé­ben csak Arany Já­nos epo­szai tük­rö­zik hí­ven vis­sza­”15 (Pro­tes­táns Szem­le 1902:103). Eb­ben az ér­te­lem­ben szól az­tán a Tol­di-tri­ló­gi­á­ról, a Bu­da ha­lá­lá­ról és a Nagyidai ci­gá­nyok­ról is.

Al­bert a kor­ra jel­lem­ző szo­ci­ol­o­gizáló, po­zi­ti­vis­ta ala­po­kon nyug­vó iro­da­lom­tör­té­ne­tet mű­vel­te, amely­ben az ér­tel­me­zés nem az iro­dal­mi mű for­mai ös­­sze­te­vő­i­re, ha­nem va­la­mi­lyen mű­vön kí­vü­li té­nye­ző­re hi­vat­ko­zott. Eb­ben tel­je­sen szink­ron­ban volt a ko­ra­be­li ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mán­­nyal (nem vé­let­len, hogy Beö­thy fel­fo­gá­sát Al­bert ki­emel­ten ke­ze­li), és ez ol­vas­ha­tó ki az is­ko­lai prog­ra­mok­ból is, fő­ként az iro­dal­mi írás­be­li dol­go­za­tok té­ma­vá­lasz­tá­sá­ból. A nem­ze­ti múlt, az er­köl­csi ne­ve­lés, az esz­mé­nyek és esz­mék – ezek azok a té­mák, ame­lye­ket a di­á­kok is ki­ol­vas­tak az iro­da­lom­ból. Nincs eb­ben sem­mi fur­csa, hi­szen az 1883-ban tör­vény­erő­re emel­ke­dett tan­terv olyan­for­mán kon­cent­rált a ma­gyar nyelv­re és iro­da­lom­ra, hogy az „a nem­ze­ti ér­zü­let és gon­dol­ko­dás egy­be­fo­gó­ja és ki­su­gár­zó­ja” (Ballér 1996:43). Toldy, majd pe­dig fő­ként Beö­thy fel­fo­gá­sa sze­rint pe­dig a „nem­ze­ti iro­da­lom” azon mű­vek ös­­sze­ge, „ame­lyek­ben leg­ki­vá­lób­ban nyi­lat­ko­zik a nem­zet szelle­me”16 (Beö­thy 1880:7). De ha el­hagy­juk a tan­ter­ve­ket, va­la­mint az iro­da­lom­tu­do­má­nyi meg­fon­to­lá­so­kat, és to­vább­lé­pünk más tu­do­má­nyok fe­lé, ak­kor ott is ha­son­ló je­len­ség­be üt­kö­zünk. A ki­lenc­ve­nes évek­ben egy ide­ig Al­bert kol­lé­gá­ja volt Po­zsony­ban Seré­di Ala­jos klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gus és fi­lo­zó­fia­tör­té­nész, aki­nek a ma­gas szín­vo­na­lú fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti ké­zi­köny­ve csak­nem meg­egye­ző mód­szer­ta­ni ala­po­kon épült fel: ho­gyan tük­rö­zi a fi­lo­zó­fia a ma­ga ko­rát és – vi­ce ver­sa – ho­gyan je­le­nik meg a kor­ban a fi­lo­zó­fia.

Al­bert a Hoff­mann ál­tal is hasz­nált tan­köny­ve­ket al­kal­maz­ta az ok­ta­tás­ban, csu­pán Névy mű­vét vál­tot­ta fel ná­la Gobi Im­re Re­to­ri­ka kö­zép­is­ko­lák szá­má­ra (Bu­da­pest, 1900) c. ké­zi­köny­ve. Beö­thy – és per­sze Al­bert – iro­dalom­felfogása tük­rö­ző­dik az írás­be­li érett­sé­gi vizs­gák té­ma­vá­lasz­té­ká­ban is. Az 1890/91-es tan­év­ben a kö­vet­ke­ző té­mákat ­je­lölték meg: 1. A fran­cia és ó-klas­­szi­kus is­ko­la ha­tá­sa köl­té­sze­tünk és tár­sa­dal­munk fej­lő­dé­sé­re; 2. A szat­má­ri bé­ke­kö­tés po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi és iro­dal­mi kö­vet­kez­mé­nyei; 3. A mű­vé­szet és val­lás egy­más­hoz va­ló vi­szo­nya (A po­zsony­i… 1891:123). Egy év­vel ké­sőbb pe­dig a kö­vet­ke­ző té­mákat ­adták meg: 1. Köl­té­sze­tünk fel­sza­ba­du­lá­sa a klas­­szi­kai és mo­dern iro­dal­mak ha­tá­sa alól; 2. A ta­laj és ég­haj­la­ti vi­szo­nyok fon­tos­sá­ga az em­be­ri mű­ve­lő­dés­re; 3. A tö­rök hó­dolt­ság be­fo­lyá­sa Ma­gyar­or­szág po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi fej­lő­dé­sé­re (A poz­sony­i… 1892:149). Ezek kö­zül egyik sem igé­nyel kom­men­tárt, leg­ke­vés­bé a Taine-féle mi­liő­el­mé­le­tet köz­ve­tí­tő má­so­dik té­ma. Ami is­mé­tel­ten csak azt bi­zo­nyít­ja, hogy az is­ko­la ta­ná­rai min­dig fi­gye­lem­mel kö­vet­ték a ha­zai iro­da­lom­tu­do­mány ál­lá­sát és an­nak di­va­tos té­má­it.
A po­zso­nyi aka­dé­mi­án 1850-től 1875-ig, a böl­csé­sze­ti kar új­bó­li be­in­dí­tá­sá­ig, nem ok­tat­ták a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat. Ak­kor azon­ban a há­rom újon­nan lét­re­ho­zott fi­lo­ló­gi­ai tan­szék kö­zül az egyik ma­gyar nyel­vi és iro­dal­mi tan­szék lett. Ezen mű­kö­dött a kez­de­tek­től ha­lá­lá­ig Vutkovich Sán­dor (1845–1905) (Ortvay 1884:169–170). Rend­kí­vül szer­te­ága­zó mun­kás­sá­got tud­ha­tott a ma­gá­é­nak. Aka­dé­mi­ai mű­kö­dé­se előtt a po­zso­nyi ka­to­li­kus fő­gim­ná­zi­um ta­ná­ra volt. 1874-ben mag­a­lapí­tot­ta a po­zso­nyi Toldy-kört, amely­nek az­tán tiszt­vi­se­lő­je, el­nö­ke, majd pe­dig dísz­el­nö­ke volt.17 Több mint száz nép­sze­rű­sí­tő és iro­dal­mi fel­ol­va­sást tar­tott, ma­gyar tan­fo­lya­mo­kat szer­ve­zett, meg­ren­dez­te Toldy Fe­renc és Tóth Kál­mán írói ju­bi­le­u­mát, va­la­mint a Vö­rös­mar­ty­- és Vi­rág Be­ne­dek-fé­le ün­ne­pe­ket. Az ő és gróf Zichy Jó­zsef kez­de­mé­nye­zé­sé­re ala­kult a po­zso­nyi ma­gyar szín­ját­szást pár­to­ló egye­sü­let, és ál­ta­lá­ban so­kat tett Po­zsony ma­gya­ro­so­dá­sá­ért. Iro­da­lom­tu­do­má­nyi mun­kás­sá­ga fő­ként a Pe­tő­fi-kul­tusz ápo­lá­sá­ra irá­nyult. Szá­mos ta­nul­má­nya és cik­ke je­lent meg Pe­tő­fi­ről ide­ha­za és kül­föld­ön egy­aránt. Meg­ala­pí­tot­ta és szer­kesz­tet­te a Poz­sonyvidé­ki La­po­kat, tu­laj­do­no­sa és fő­szer­kesz­tő­je volt a Poz­sonym­egyei Köz­löny­nek, il­let­ve a Nyu­gat-Ma­gyar­or­szá­gi Hír­adó­nak. Nyel­vé­sze­ti és iro­dal­mi mű­vei kö­zül áll­ja­nak itt a kö­vet­ke­zők: Goe­the mint drá­ma­író (Pécs, 1870), Ma­gyar irók al­bu­ma. Élet- s jel­lem­rajz­ok (Po­zsony, 1873), Nyel­vé­sze­ti galanter­iák (Po­zsony, 1874 – Csá­kány La­ci ál­név alat­t), Ma­gyar Írók név­tá­ra (Po­zsony, 1876 – társ­szer­ző: Moenich Kár­oly), Tö­re­dé­kek Pe­tő­fi Sán­dor éle­té­ből (Po­zsony, 1883), Bá­ró Jó­si­ka Mik­lós (Po­zsony, 1883), Ma­gyar­ta­lan­sá­gok (Po­zsony, 1899), Ma­gya­ro­san (Po­zsony, 1900), Nyel­vé­sze­ti dol­gok (Po­zsony, 1904).

Vutkovich iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­lé­le­te sok­ban azo­nos Al­bert Jó­zse­fé­vel, az­az mind­ket­ten a po­zi­ti­vis­ta irány­zat kép­vi­se­lői. Eb­bé­li meg­győ­ző­dé­sét Vutkovich na­gyon egy­ér­tel­mű­en meg is fo­gal­maz­ta a Ma­gyar irók al­bu­ma c. mű­vé­nek elő­sza­vá­ban. Be­vall­ja ugyan, hogy az írói élet­rajz­ok be­ma­go­lá­sa med­dő cse­lek­vés, de ugyan­ak­kor ki­áll amel­lett, hogy a sze­mé­lyi­ség­ből és élet­kö­rül­mé­nyek­ből ki­ele­mez­he­tő szer­zői in­ten­ció na­gyon fon­tos a mű meg­ér­té­se szem­pont­já­ból: „a leg­több eset­ben csak­is úgy le­het va­la­mely mű va­ló­di je­len­tő­sé­gé­ről tisz­ta fo­gal­munk, csak­is úgy va­gyunk ké­pe­sek a ben­ne fog­lalt esz­mé­ket ér­dem­le­ge­sen mél­tat­ni és ezek ten­den­ci­á­ját he­lye­sen fel­is­mer­ni, ha is­mer­jük az egyén­t, ki­nek ezek esz­méi, és is­mer­jük a kö­rül­mé­nye­ket, me­lyek­re az esz­mék ke­let­ke­zé­sét vis­­sza­vin­nünk és al­kal­maz­nunk kell. A köl­tői igaz­sá­got va­ló­di szép­sé­gé­ben, a tu­do­má­nyos vagy po­li­ti­kai esz­me­har­cot dön­tő be­fo­lyá­sá­ban csak ak­kor fog­hat­juk fel egész tel­jes­ség­gel, ha is­mer­jük az il­le­tő köl­tő­nek – élet­kö­rül­mé­nyei ál­tal ké­pe­zett, mó­do­sí­tott – lelkületét”. (Vutkovich 1873:3). Vutkovich eb­ben a dol­go­za­tá­ban több he­lyen is il­luszt­rál­ja té­te­lét. Ezek kö­zül Eöt­vös Jó­zsef ese­tét em­lí­te­ném meg. Ami­kor Eöt­vös Fran­cia­or­szág­ban utaz­ga­tott, ál­lí­tó­lag le­ve­le­zést köz­ve­tí­tett egy spa­nyol hölgy és egy kar­tha­u­zi szer­ze­tes­nek ké­szü­lő fi­a­tal­em­ber kö­zött. Vutkovich sze­rint ez a tör­té­net ké­pe­zi A kar­tha­u­zi mag­vát, amely­hez az­tán az anya­got Eöt­vös élet­vi­szo­nyai, esz­méi és ér­zel­mei nyúj­tot­ták. Va­gyis a re­gény meg­ér­té­sé­hez is­mer­nünk kel­le­ne az ál­ta­la el­be­szélt tör­té­ne­tet. Egyéb­ként nem­csak a Ma­gyar irók al­bu­ma, ha­nem Vutkovich sok más írá­sa is te­le van kü­lön­bö­ző tör­té­ne­tek­kel, anek­do­ták­kal, ado­mák­kal, ame­lyek az il­le­tő szer­ző­ket ugyan em­ber­kö­zel­be hoz­zák, de nem biz­tos, hogy mű­ve­ik­hez is min­den­kor kul­csot ad­nak.

Az is­mer­te­tett iro­da­lom­tör­té­ne­ti alap­el­vek tu­da­tá­ban nem te­kint­het­jük vé­let­len­nek, hogy az iro­da­lom­tör­té­né­szek kö­zül Vutkovich Toldy Fe­ren­cet ki­emelt he­lyen ke­ze­li, mert őt tart­ja a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net, „a ma­gyar nem­ze­ti tu­do­mány ez ága” meg­te­rem­tő­jé­nek. Pe­tő­fi glo­ri­fi­ká­lá­sá­nak a ma­gya­rá­za­ta pe­dig meg­ta­lál­ha­tó eb­ben a rö­vid jel­lem­zés­ben: „Pe­tő­fi a szó szo­ros ér­tel­mé­ben a ma­gyar nem­zet köl­tő­je, mert an­nak lel­két önté dal­ba, a ma­gyar nép­szel­lem egyik meg­tes­te­sü­lé­se s a nem­ze­ti gé­ni­usz leg­mél­tóbb képviselő­je”18 (Vutkovich 1883:97). Gyu­lai Pál ese­té­ben is an­nak Pe­tő­fi-ér­te­ke­zé­sét eme­li ki mint a ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mány nagy tel­je­sít­mé­nyét. Aran­­nyal Vutkovich nem so­kat fog­lal­ko­zik. El­is­me­ri ugyan nagy­sá­gát, de az ál­ta­la nyúj­tott kép el­ho­má­lyo­sul Pe­tő­fié mel­lett. (Csu­pán ka­ján­kod­va és zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy ta­lán azért is, mert Arany éle­té­ben nem ta­lált an­­nyi ka­lan­dot és anek­do­tát, mint Pe­tő­fi­é­ben. Gon­dol­junk csak ar­ra, ami­kor Pe­tő­fi egyet­len szí­ni­elő­adás alatt be­le­sze­re­tett egy hölgy­be, a ke­zét is meg­kér­te, és csak bi­zo­nyos Tóth Mi­hály ki­fo­gá­sa, mi­sze­rint „gyer­tya­vi­lág­nál nem sza­bad es­ket­ni”, gá­tol­ta meg a há­zas­ság­kö­tést. Vutkovich leg­alább­is így me­sé­li el az ügyet.) Ka­ján­ko­dás nél­kül: Vutkovich iro­da­lom­ér­tel­me­zé­se és iro­dal­mi rang­so­ro­lá­sa csak kis rész­le­tek­ben tér el ko­ra ér­tel­me­zé­sé­től és rang­so­ro­lá­sá­tól. Ta­lán ezért is volt an­­nyi­ra nép­sze­rű sa­ját környezetében.19
Ös­­sze­fog­la­lás he­lyett

Ha az em­lí­tett szer­ző­ket va­la­mi­fé­le fej­lő­dés­tör­té­net­be sze­ret­nénk be­he­lyez­ni, ak­kor elég­gé egy­sze­rű a dol­gunk. A csu­pán nyelv­ok­ta­tás­sal fog­lal­ko­zó­kat ki­hagy­va, a ma­gyar­or­szá­gi és ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net-írás tör­té­ne­tét ve­het­jük ha­son­lí­tá­si ala­pul. A kez­det a ha­gyo­má­nyos „his­to­ria lit­ter­ari­a” mű­fa­ja, amely­nek a leg­is­mer­tebb XVIII. szá­za­di kép­vi­se­lő­je Wal­laszky, és akit Bel­nay kö­vet meg­ol­dá­sa­i­ban. Wal­laszky után ve­szi kez­de­tét az a szem­lé­let­vál­tás, amely­nek el­ső pél­dá­ja Pápay Sá­mu­el mű­ve. Pápay a ma­ga tan­könyv­nek szánt dol­go­za­tá­val ere­de­ti­leg a ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sát pró­bál­ta kön­­nyí­te­ni és ked­vet ad­ni az iro­da­lom­hoz (Badics 1897:1–5). Lé­nye­gé­ben ezt az el­kép­ze­lést vall­ja Georch, Cselkó és Fer­enczy is, csu­pán kü­lön­bö­ző hang­súly­ok­kal és meg­gon­do­lás­sal. Mert Georch még „csak­” pél­dát nyújt egy iro­dalmű mű­vel, de Cselkó már vá­lo­ga­tást vé­gez, és Fer­enczy egé­szen Pe­tő­fi­ig vi­szi a ma­ga iro­da­lom­tör­té­net­ét. Tud­juk, hogy Toldy fel­hasz­nál­ta Fer­enczy mű­vét is a ma­ga ös­­sze­fog­la­lá­sá­nak ki­dol­go­zá­sá­nál. Már Cselkó és Fer­enczy ese­té­ben is meg­tör­té­nik a vál­tás a nem­ze­ti szem­lé­let fe­lé, ame­lyet az­tán Né­meth és Lehr kép­vi­sel­nek. Az ún. nem­ze­ti klas­­szi­ciz­mus ál­lás­pont­ját és a Beö­thy­-fé­le po­zi­ti­vis­ta iro­da­lom­tör­té­net-fel­fo­gást pe­dig Hoff­man­n, Al­bert és Vutkovich vál­lal­ják fel. Va­gyis le­szö­gez­het­jük, hogy a két fel­ső­fo­kú ok­ta­tá­si in­téz­mény ta­ná­rai nap­ra­ké­szen kö­vet­ték a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net-írás fej­lő­dé­sét, és an­nak elv­hű kép­vi­se­lői vol­tak.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

A ma­gyar ki­rá­lyi jog­aka­dé­mi­ák és joglyceumok tör­té­ne­te. Pest, 1873.
A po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evang. Lyceum ér­te­sí­tő­je az 1890/91-di­ki tan­év­ről. Po­zsony, 1891, 123. p.
A po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evang. Lyceum ér­te­sí­tő­je az 1891/92-di­ki tan­év­ről. Po­zsony, 1892, 149. p.
A „Po­zso­nyi Toldy-kör” har­minc­éves tör­té­ne­te. Ös­­sze­ál­lí­tot­ta Kum­lik Emil. Po­zsony, 1905.
A Toldy-kör tör­té­ne­te (1906–1935). Ös­­sze­ál­lí­tot­ta és ír­ta Ta­más La­jos. Po­zsony, 1938.
Audi­tores juridi­cae et philo­soph­i­cae fac­ul­tatis in Regia Aca­de­mia Casso­vien­si. Casso­vi­ae, 1797.
Az iro­da­lom­tör­té­net el­mé­le­te. Dr. Beö­thy Zsolt egye­te­mi nyil­vá­nos ren­des ta­nár elő­adá­sai után je­gyez­te és ki­ad­ta: Csobán And­rás. Bu­da­pest, 1905/1906, I. fél­év.
Badics Fe­renc: Az el­ső ma­gyar iro­dalomtörténetíró. In: ItK, 1897, 1–15., 129–142., 257–274., 385–397. p.
Bal­lér End­re: Tan­terv­el­mé­le­tek Ma­gyar­or­szá­gon a XIX–XX. szá­zad­ban. A tan­terv­el­mé­let for­rá­sai 17., Bu­da­pest, 1996, 43. p.
Beö­thy Zsolt: A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­ti is­mer­te­té­se (A kö­zép­is­ko­lák VI., VII. és VIII. osz­tá­lya szá­má­ra) I., Bu­da­pest, 1880.
Bodolay Gé­za: Iro­dal­mi di­ák­tár­sa­sá­gok 1785–1848. Bu­da­pest, 1963, 117–118., 761. p.
Bu­da­pes­ti Szem­le, 113. kö­tet, 451–453. p.
Csan­da Sán­dor: Ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok szlo­vá­ki­ai le­xi­ko­na. Bratislava, 1981, 131. p.
Cselkó Ist­ván: Vá­lo­ga­tott da­ra­bok min­den ko­rú je­les ma­gyar Írók­ból. Má­so­dik, bő­ví­tett ki­adás. Po­zsony, 1827.
Decsi Jó­zsef: Bel­nay Györ­gy Ala­jos. Bu­da­pest, 1932.
Ér­te­sí­tő a po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evangyel­mi fő­is­ko­lá­ról 1864/1865. tan­év­ben. Po­zsony, 1865, 3–16., 18–24. p.
Ér­te­sí­tő a po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evangyel­mi fő­is­ko­lá­ról 1865/1866. tan­év­ben. Po­zsony, 1866.
Etrekarc­sai Georch Il­lés: Etel­ká­ból ki-vá­lo­ga­tott re­mek­je a he­lyes ma­gyar­ság­nak. Po­zsony, 1800.
Far­kas Gyu­la: A ma­gyar szel­lem fel­sza­ba­du­lá­sa. Iro­dalomtörténetírá­sunk fej­lő­dés­raj­za. Bu­da­pest, 1943, 179., 182. p.
Fer­enczy Ja­kab Zsig­mond: Ma­gyar iro­da­lom és tu­do­má­nyos­ság tör­té­ne­te. Pest, 1854.
Gu­lyás Pál: Ma­gyar írók éle­te és mun­kái X. Bu­da­pest, 1992, 966–967. p.
Idősb dr. Vutkovich Sán­dor iro­dal­mi mun­kás­sá­ga 1870–1904. Po­zsony, 1904.
Ke­nye­res Im­re: A ma­gyar iro­dalomtörténetírás fej­lő­dé­se a XVIII. szá­zad­ban. Bu­da­pest, 1934.
Lőkös Ist­ván: Pápay Sá­mu­el iro­da­lom­tu­do­má­nyi elő­adá­sai. In: Iro­da­lom és fel­vi­lá­go­so­dás. Bu­da­pest, 1974, 873–900. p.
Margóc­sy Ist­ván: Pápay Sá­mu­el és li­te­ra­tú­rá­ja. In: ItK, 1980, 377–404. p.
Mé­szá­ros Ist­ván: Is­ko­lai nyelv­mű­ve­lő mód­sze­rek a XVIII. szá­zad vé­gén. In: MNyr, 100. évf., 1976, 2. sz.
Ort­vay Ti­va­dar: Száz év egy ha­zai fő­is­ko­la éle­té­ből. Bu­da­pest, 1884.
Pápay Sá­mu­el: A ma­gyar li­te­ra­tú­ra esmérete. Veszp­rém, 1808.
Perg­er Já­nos: Em­lék­be­széd Georch Il­lés tisz­te­let­be­li tag fe­lett. In: A M. Tu­dós Tár­sa­ság Évk., 1836, 98–105. p.
Pfeifer Já­nos: Al­bert Jó­zsef em­lé­ke­ze­te. In: A bratislavai ágos­tai hitv. evan­ge­likus lí­ce­um Ér­te­sí­tő­je az 1922–1923. is­ko­lai év­ről. Bratislava, 1923, 3–4. p.
Pražák, Richard: A cseh hun­ga­ro­ló­gia ki­ala­ku­lá­sá­nak tör­té­ne­te. Bu­da­pest, 1983.
Pro­tes­táns Szem­le. XIV. évf., 1902, 325–327. p.
Ratio Edu­ca­tio­n­is. Az 1777-i és az 1806-i ki­adás ma­gyar nyel­vű for­dí­tá­sa. For­dí­tot­ta és jegy­ze­tek­kel el­lát­ta Mé­szá­ros Ist­ván. Bu­da­pest, 1981.
Sloven­ský biografický slovník I. Mar­tin, 1986, 181. p.
Szá­za­dunk, 1842, 22. sz.
ifj. Szin­nyei Jó­zsef: A ma­gyar iro­dalomtörténet-irás is­mer­te­té­se. Bu­da­pest, 1878.
Dr. Tol­nai Vil­mos: Az „If­jú­sá­gi Ön­kép­ző­kör” (Ma­gyar Tár­sa­ság) tör­té­ne­te. In: Markusovszky Sá­mu­el: A po­zso­nyi ág. hitv. evang. Lyceum tör­té­ne­te kap­cso­lat­ban a po­zso­nyi ág. hitv. evang. egy­ház múlt­já­val. Po­zsony, 1896, 564. p.
Tu­do­má­nyos Gyűj­te­mény, 1823. X.
Tu­do­má­nyos Gyűj­te­mény, 1841.
Új Ma­gyar Iro­dal­mi Le­xi­kon I. Má­so­dik, ja­ví­tott ki­adás. Bu­da­pest, 2000, 1344. p.
Vutkovich Sán­dor: Bá­ró Jó­si­ka Mik­lós. Po­zsony, 1883.
Vutkovich Sán­dor: Ma­gyar irók al­bu­ma. Élet- s jel­lem­rajz­ok. Po­zsony, 1873.
Wurzbach, Con­stant von: Biographis­ches Le­xi­kon des Kaiser­tums Oester­re­ich I. Wi­en, 1856.