Mottó (Roman Jakobson nyomán):
„Semmi sem idegen tőlem, ami nyelvi.”
Napjainkban a címben megfogalmazott téma kapcsán rengeteg nehézségbe, nézeteltérésbe, vitába ütközik az ember, nem véletlen tehát, ha a kisebbségi nyelvhasználat mindennapos gondjairól szólni kívánva a kelleténél is több óvatossággal és körültekintéssel fogalmazok. Különösen akkor, ha az ún. klasszikus vagy hagyományos vagy akadémiai nyelvművelésen, azaz az egy magyar nyelv van-elvén, az igényes magyar (vagy idegen) nyelvi sztenderd „mindenek fölöttiségének” hangsúlyozásán, egynyelvű környezetben szocializálódott, élt és dolgozott az ember, s csak viszonylag későn és anyaországbeliként került kapcsolatba azzal a nyelvi szférával, konkrétan a kisebbségi kétnyelvűséggel, amelynek működését – s erre a 90-es évek nyelvész-nyelvművelő vitájával egy időben a konkrét gyakorlat, szó szerint saját muravidéki nyelvművelő tevékenységem eredménytelensége2 döbbentett rá – nem lehet anyaországbeli mércékkel: egynyelvű szemlélettel és módszerekkel mérni. Túl nagy ugyanis a kockázat, különösen a Muravidéken, ahol mind a magyar nyelvnek, mind pedig az azt anyanyelveként beszélő őshonos magyar nemzeti közösségnek alapjában véve más az élethelyzete, mint a négy nagy határon túli régióban (nagyon kicsi etnikum, kb. 6000 fő; hibátlannak látszó, a pozitív diszkrimináción alapuló kisebbségpolitika a többségi állam részéről, a magyar nyelv regionális hivatalos nyelv; a magyarországinál sokkal jobb életkörülmények) – az eredmény viszont ugyanaz a magyar nyelv állapotát, megmaradásának esélyeit tekintve: a példás jogi helyzet ismeretében akár érthetetlennek is tűnhet(ne) a muravidéki magyarság fogyása létszámban, nemzettudatban, valamint az anyanyelv használatában egyaránt. A hivatalos, de jure kétnyelvűség ugyan minden szinten biztosítja a nyelvhasználati jogokat, de nem eredményez tényleges – sem közösségi, sem egyéni – kétnyelvűséget, nincs nyelvmegtartó ereje, hanem inkább katalizátor a nyelvcsere megállíthatatlannak tűnő folyamatában.
A nyelv megmaradásába markánsan beleszól az új gazdasági-politikai helyzet, az EU, annál is inkább, mert Magyarország és Szlovénia egy időben csatlakozott a közösséghez. A politikai erőviszonyok kínálta piac jelenleg az európai integráció, amely magában hordozza ugyan „a mai Európa a kisebbségek és a régiók Európája, a mai egység lényege a sokszínűség” szlogennel a megmaradás ígéretét, de a félszet is egy államok fölötti berendezkedés etnikai és kisebbségi identitásokat fölemészteni tudó hatalmától. Nyelvünkről alkotott véleményünk, konstruktív vagy megtartó anyanyelvi tudatunk ezekben a történelmi időkben meghatározója lesz a magyar nyelv további sorsának. (Ha nincs nyelv, nem kell sem nyelvművelés, sem nyelvtervezés!)
Vitaindítómban nem vállalkozom a téma elméleti kifejtésére, ez ugyanis mind terjedelmében, mind mélységeiben meghaladja most erőmet és időmet (lásd: Kemény 1992; Kontra–Saly 1998; Balázs–A. Jászó–Koltói 2000; Balázs 2000; Lanstyák– Szabómihály 2002; Sebestyén 2003). A címben megfogalmazott kérdésre három részletben próbálok válaszolni. Először megkísérlem a szinte lehetetlent: állást próbálok foglalni a mai magyar nyelvtudomány egyik legizgalmasabb problémakörében. Ezt követően a muravidéki nyelvművelő kiadványok szemléletét mutatom be vázlatosan. Végül a szlovéniai magyarság nyelvhasználatáról szólok néhány nyelvi változó tükrében, rávilágítva a nyelvhelyességi hiba és a kontaktusjelenség egy lehetséges megközelítésének problematikájára, esetleges összemosásuk okaira és következményeire. Teszem ezt a muravidéki magyar nyelvhasználatról eddig megjelent nyelvművelő írások és más publikációk, a tanszéken készült szakdolgozatok alapján. Friss adatokat szolgáltatandó annak a Nyelvhasználati kérdőívnek néhány tanulságát ismertetem, amelyet ez év júniusában oldottak meg lendvai középiskolások.3
Mielőtt bármi érdemlegeset mondanék, két dolgot szeretnék leszögezni a magam és a téma viszonyáról. 1. A sztenderdtől való eltéréseket nem tartom sem stigmatizálandó devianciáknak, sem pedig valamiféle erkölcsi vagy jellemhibának. Fontos számomra, hogy tiszteletben tartsak minden létező nyelvváltozatot, nyelvi szokást, megkülönböztetve, de nem diszkriminálva a sztenderdet a kisebbségi anyanyelvváltozattól, az irodalmit a póriastól, az elegánsat az alpáritól, a semlegeset a sértőtől (Nádasdy 2002:31). Ennek megfelelően elolvasok, meghallgatok és tiszteletben tartok minden véleményt a témával kapcsolatban, függetlenül attól, egyetértek-e vele vagy sem. Vannak olyan hozzáállások, amelyekből azt tanulom meg, hogyan kell-lehet-szabad, s vannak mások, amelyek – saját tapasztalataim és ismereteim birtokában – arra intenek: én így nem akar(hat)om. 2. Azok közé tartozom, akik azt vallják: kell a nyelvművelés. A leíró szemléletű, a többnormájú (Lanstyák 2003:371). Szükségességéhez nem fér kétség sem többségi, sem kisebbségi helyzetben. Akár önálló diszciplínaként értelmezzük, tehát a nyelvtervezéstől mind irányulásában, mind céljaiban és módszereiben különbözőként, akár elfogadjuk azt a liberálisabb(?) nézetet, miszerint a nyelvművelés a nyelvi tervezés része, azon belül is a korpusztervezésé, azaz a nyelvtervezés kivitelezési fázisában lehet jelentősége, amikor is a nyelvtervezés által a sztenderdben kívánatos formákat a maga eszközeivel terjeszti a beszélők körében (Lanstyák 2002:131). A nyelvművelés és nyelvtervezés közötti különbségtétel olyan világosnak tűnik: a nyelvi tervezés a nyelv változásába való tudatos beavatkozás céljából végzett tevékenység. A nyelv sztenderd változatára irányul, s a nyelvi folyamatok megismerésén alapul. A Muravidéken e működés lényege a helyi sztenderd változat létrehozása lenne elsősorban, hiszen a kontaktusváltozatok fölé nem rétegződött fel az emelkedett változat „az írásbeliség szintjét megközelítő választékos, formális szóbeliség nyelve” (Bokor 2001:44; Balázs 2000:232). A nyelvművelés ezzel szemben(?) a nyelvet használóra vonatkozó tevékenység, az emberi viselkedés egy sajátságos formájának, a nyelvi viselkedésnek4 a szabályozása a különféle társadalmi elvárásoknak megfelelően. Nem kötődik kizárólagosan a sztenderd változathoz. A nyelvtervezés ennek értelmében a nyelvre, míg a nyelvművelés az emberre irányuló nyelvművelés (Lanstyák 2002:130, 206). A nyelv-nyelvhasználat-ember hármasság „szent és sérthetetlen” volta miatt azonban – bárhonnan nézzük is – nagyon sok az érintkezési pont (nem mondok újat: a nyelvhasználat – egyszerűsítsünk – kizárólag emberi, s a nyelv csak a nyelvhasználatban él). Az érintkezési pontok „összemosásából” keletkezett, helyesebben a szét nem választásban gyökerező5 nyelvművelés-definíciókban a minősítések is kulcsfontosságúak, mert a szakmai vita egyik alapját képezik a nyelvművelés szükségességével, a nyelvművelés és a nyelvtervezés egymáshoz való viszonyával kapcsolatban. A nyelvművelés mint az alkalmazott nyelvtudomány egyik területe nem más, mint a nyelvhasználatnak és ezáltal a nyelv fejlődésének, rendszerének akaratlan vagy tudatos és szándékos befolyásolása annak érdekében, hogy a gondolatcsere minél zavartalanabb, igényesebb, stílusosabb legyen, illetőleg, hogy a nyelv sajátos rendszere minél tisztábban megőrződjék és szervesen továbbfejlődjön (Sebestyén 2003:4). A kisebbségi nyelvművelésben a nyelvi rendszer tisztaságának aktuális értelmezése véleményem szerint az egyik legfontosabb kérdés. Ennek pontos megítélése/megfogalmazása/felfogása nekem még nem sikerült teljes következetességgel.
A muravidéki nyelvművelés irányvonalát négy megjelent nyelvművelő kötet jelzi (a 11 év alatt keletkezett, s a Népújság című hetilap Nyelvőrségben rovatában megjelent, akkor még többször előíró szemléletű saját szövegeim elsősorban a már említett megtorpanásom, s az azt követő, még talán a mai napig is tartó nem annyira út-, mint inkább helyzetkeresésem miatt nem értek gyűjteménnyé). Bemutatásukat csak röviden kísérelem meg, a szerzők/szerkesztők előszavában megfogalmazott idevágó gondolatok tükrében.
Anyanyelvünkért. Szerk.: Guttmann Miklós. Murska Sobota, Pomurska založba, 1983.
Úttörő munka, hisz ez az első gyűjteményes kötet a muravidéki nyelvművelésben. Segíteni akar mindazoknak, akik a Muravidéken akár anyanyelvként, akár a környezet nyelveként használják a magyar nyelvet. Főként a magyarországi magyar nyelvhelyességi kérdésekkel foglalkozik. Az államnyelvi eredetű kölcsönszókat idegen szókként kezeli.
Molnár Zoltán Miklós: Nyelv és nemzetiség. A BDTF és a Maribori Egyetem Pedagógiai Kara közös kiadványa. Maribor–Szombathely, 1993.
A kötet igyekszik „átfogni az anyanyelvnek az iskolai életben, a kulturális területeken, a szépirodalomban, szakmai, vallási körökben, a különféle nyelvhasználati, nyelvrétegbeli szituációkban, a nyelvek közti érintkezésben, egyáltalán a nemzeti kisebbségi közegben betöltött szerepét […]. Segíteni akarja a nyelvi szemlélet formálódását, a nyelvről és a nyelven való gondolkodást, […] az egészségesebb magyar nyelvhasználatot, ezzel együtt az eredményesebb mindennapi életet” (Molnár 1993:3–4).
Bokor József–Guttmann Miklós: A muravidéki magyarság anyanyelvéért. Balogh és Társa Kft. Szombathely. Szombathely–Maribor, 1999.
„A kötet egyes cikkeiben bizonyos nyelvhasználati jelenségek, és az ezeket bizonyító nyelvi adatok ismétlődnek. Ennek legfőbb oka, hogy gyakori hibákról, pontatlanságokról van szó, amelyeket különböző időszakokban kénytelenek voltunk újra szóvá tenni. Az első és az utolsó írás között mintegy másfél évtized telt el” – olvashatjuk a könyv előszavában (Bokor–Guttmann 1999: 5–6).
Dr. Varga József: Mondjuk, írjuk hetésiesen? Budapest, Krúdy Gyula Irodalmi Kör, 2003.
A kötet szerzője pongyolának minősíti a muravidéki rádióbemondók vagy más értelmiségi szakemberek (mérnök, orvos, pedagógus, hivatalnok) magyar nyelvét. A többi kisebbségi nyelvhasználatra – véleménye szerint – ez a „pongyolaság” nem jellemző (Varga 2003:23). A muravidéki nyelvhasználat jelenségeit elemezve a nyelvjárásiasságok megőrzését, a kontaktusjelenségek kerülését szorgalmazza.
Ahhoz, hogy a muravidéki nyelvművelés nem érte el célját, elmaradt a kívánt hatás, nem alakult ki az eszményi „művelt nyelvhasználat” a beszélők körében, nem fér semmi kétség (Szabómihály 2002:143). Pedig a nyelvhasználat is olyan, mint a nyelvet használók társadalmisága: összetett, többsíkú (Kiss 1995:59). Nyelvhasználatunk rengeteget elárul hallgatónknak vagy olvasónknak származási helyünkről, társadalmi hátterünkről, iskolázottságunkról, foglalkozásunkról, korunkról, nemünkről és egyéniségünkről. E változók nyelvi kifejeződése nagyon bonyolult. Tény: a nyelv egyik fontos funkciója az egyéni identitás kifejezése: annak jelzése, kik vagyunk és hova tartozunk. Ezek a jelzések egész nyelvi viselkedésünket áthatják. A művelt nyelvhasználat az, amikor tudjuk: milyen beszédhelyzetben hogyan kell válogatnunk az általunk ismert nyelvváltozatok között. Aki megtalálja a helyzethez illő kifejezésmódot, az jól boldogul a nyelvvel (Sebestyén 2003:10).
A sikertelenségről én így írtam 2000-ben: A kisebbség nyelvhasználatának pozitív irányú „befolyásolásában” (már ami a szándékot illeti) sem az egyetemi oktatásban, sem pedig nyelvi ismeretterjesztő munkánkkal nem jutunk ötről a hatra. Illetve: nagy igyekezetünkben egyrészt arra nézve, hogy magyar és nem magyar szakos hallgatóink nyelvi kompetenciája minél kiműveltebb legyen, s ugyanakkor ne legyen torz, azaz kommunikatív kompetencia nélküli, nincsenek meggyőző eredményeink. Másrészt a muravidéki médiában változó gyakorisággal megjelenő nyelvművelő írásaink az ott élő magyarok egyes köreit (elsősorban az értelmiséget) elbizonytalanítani látszanak; anyanyelvük ugyanis egyfajta stigmatizációt már kénytelen volt elviselni a szlovénnal szemben. Saját bőrömön tapasztaltam ottani középiskolai kollégákkal folytatott eszmecserék során, hogy anyanyelvüknek, azaz a muravidéki kontaktusváltozatnak egy második, méghozzá magyar–magyar megbélyegzését sem érzékeny nyelvi tudatuk, sem még érzékenyebb lelkük, sem értelmük nem képes elviselni. Hiába érvelünk, hogy „nem a hibázók, hanem a hibák ellen küzdünk” (Jakab 1998:32), a beszélő természetesen azonosítja magát a hibával, s nem a hibát jegyzi meg, hanem úgy érzi, mások, méghozzá elsősorban kívülállók belegázoltak nyelvi és lelki világába. Természetes reakció erre a megsértődés, amelyről azért is kell beszélnünk, mert túllépi lehetséges következményeivel a privát szféra határait (Kolláth 2001:123–124).
Elsősorban az a tény, hogy a muravidéki nyelvművelésre a „klasszikus vagy hagyományos”, azaz egynyelvűségi szemlélet volt jellemző, s ez uralkodik még ma is. Egyetértek Kemény Gáborral: „a magyarországi magyar nyelvművelőnek elsősorban az a dolga, hogy az ebben az országban élő magyaroknak adjon nyelvhasználati tanácsokat. Más országban élő, valamely idegen nyelv állandó hatásának kitett beszélőknek innen nyelvi tanácsokat adni fölöttébb kétes sikerű vállalkozás. Ezt legjobb rábízni azokra a kollégáinkra, akik az adott területen élnek” (Kemény 1998:70). De ez a gyakorlatban néha másképp alakul. Erre a mi példánk nagyon jó. Miért a másképp? A Mariborban működő/működött lektorok, vendégtanárok, valamennyien magyarországiak, s helyzetüknél fogva bele kell szóljanak a nyelvhasználatba. Az illető nyelvész szemlélete a meghatározó, és ez nem mindig egyenesen arányos a kisebbségi-többségi lét megkövetelte valósággal.
Aztán, vagy éppen ezért nem veszik/vesszük kellőképpen figyelembe azt a tényt, hogy a mai magyar nyelv fő nyelvváltozat típusai kibővültek. A köznyelvi, a társadalmi és területi változatok mellett ott vannak (Pete István 1983. évi szombathelyi nyelvészkongresszusbeli előadása óta [Pete 1988:779–789]) a területi változatok sajátos típusaiként az állami változatok; ezek létét ma már nem lehet kétségbe vonni, legfontosabb jellemzői a más államhoz kötődésük, illetőleg a kétnyelvűséggel való szoros összefüggésük (Kiss 1995:75). Alapvető fontosságúnak tartom azt a szemléletet, amely nem tesz különbséget a magyar nyelv egyes változatai között, azaz nem stigmatizálja egyiket sem a másik vagy a többi rovására és egyáltalán. Nem tartom járhatónak azt az eddig gyakran járt utat, amely csak a nyelvjárásiasságokat tekinti jónak, használandónak, nyelvmegőrzőnek, egyszóval pozitív és dicsérendő nyelvhasználati mintának, míg a kontaktusjelenségeket idegen, rossz, sokszor a beszélő hanyagságával, lustaságával, érdektelenségével magyarázott, tehát kerülendő, kiküszöbölendő, negatív nyelvi megnyilvánulásnak (Bokor–Guttmann 1999:55–56; Varga 2003:24).
Norma és kodifikáció – vázlatos érintés
A muravidéki magyar nyelv kontaktusváltozóinak állapotát és mozgását, ezen keresztül a magyar anyanyelvű beszélők kontaktusosságának fokát napjainkban egyre több tanszéki (és más) empirikus vizsgálat igyekszik bemutatni. Mindez segítene annak egzakt megállapításában, mely elemek és jelenségek tartoznának bele a muravidéki állami változat normájába. (Hogy lehet pl. ebben a kérdésben meghúzni az illetékesség értelmes és érdemes határát a két diszciplína között?) Ehhez szolgáltathatna egy kis friss adalékot a már említett Nyelvhasználati kérdőív is a maga tanulságaival. A normatívnak mutatkozó jelenségek bekerülése a magyar nyelv szótáraiba, kézikönyveibe, tehát bizonyos nyelvi tények megfelelő tükröztetése6 egyre égetőbb szükségszerűség, több okból is. A legfontosabb talán az ebből vagy ez után következ(het)ő kodifikáció lehetősége. Ez a nyelvi egységesülést segítené abban az értelemben, hogy a Trianon utáni nyelvi különfejlődés következtében kialakult anyanyelvi nyelvváltozatokban nem a pusztulás előjelét, hanem életképességük bizonyságát kellene látnunk (Szilágyi N. 2002). És az sem elhanyagolható szempont, hogy hozzájárulnánk a magyar nyelv muravidéki presztízsének emeléséhez – kisebbségi és többségi körökben egyaránt. Hiszen kodifikáció nélkül a magyarországi sztenderdtől való eltérések válogatás nélkül hibának minősítőd(het)nek, ezzel a határon túli nyelvváltozatok még tovább stigmatizálódnak.
A kétnyelvűségben is el lehet – s véleményem szerint a kodifikáció hiányában el is kell – különíteni a nyelvhelyességi hibát a kontaktusjelenségtől. Csak az ún. egyetemes változók (EV) esetében beszélek nyelvhelyességi hibáról, s a szociokulturális normának megfelelően csak akkor, ha az adott normától való eltérés nem az adott normának megfelelő kommunikációs helyzetben történik (ha egy adott beszédszituációban nem az adott nyelvváltozat normája érvényesül). A beszédszituáció hangsúlyozásával mindenképpen el kívánom kerülni a jelenség megbélyegzését, helyette a beszélő többkódúságának fontosságát, szükségszerűségét állítom a középpontba. Konkrét példával: nekem a formális szituációk suksükölése, bármennyire elterjedt nyelvi jelenségről van is szó (Kontra 2003:131–145), az. A Muravidék javítja : javicscsa : javissa háromtagú változójában a felszólító módú alakváltozatok kijelentő értelmű használatát én kijavítom hallgatóim beszédében (és írásában). Viszont ha a javissa-féle s-ező felszólító módú alak szerepel a felszólító mód helyén, azt csak az írott szövegben kifogásolom (a helyesírás preskriptív). A jelenségről, egyetemes változóként, minden muravidéki nyelvművelő kötetben szó van, megítélése elítélés.
Az eddigi vizsgálatok eredményeiből kitűnik, hogy az ún. közvetlen identitásjelzők stabilak. Ilyen pl. a Muravidék földrajzi név (akárcsak a Vajdaságban a Vajdaság). A muravidéki összes létező nyelvváltozat ugyanis következetesen névelő nélkül használja. Jóllehet számtalan fórumon elhangzott már, s az inkább leíró mint előíró nyelvművelő írásokban is többször megjelent a névelős változat sztenderd jellegének indoklása, mégsincs mozgás a nyelvi változó használatában. Talán elsősorban azért, ahogy ez hallgatóim és kollégáim magyarázatából kitűnik, mert ez a forma így az övék. Ez a szó azt a régiót jelöli, amelyet ők ugyan lokalitásában nem magyarnak, hanem szlovénnek éreznek, viszont ezzel válik pontosan a sajátjukká. Ennek az identitásnak nyelvi kifejeződése mutatkozhat meg a határozott névelő hiányában. Az állami változat normájába tartozó kontaktusjelenségként kezelem.
A második példában nyelvművelő munkánk „hatékonysága” már látszik valamelyest: a -falu utótagú földrajzi nevek –i képzős változata ugyanis a nyelvhasználat minden színterén a -falusi változatban élt a Muravidéken pl. hosszúfalusi, völgyifalusi. Ma már az újságban szinte kivétel nélkül a szabályosnak elfogadott hosszúfalui típusú változat olvasható. De érdekes a jelenség flexibilitása a beszélt nyelvben. Saját magam éltem meg, hogy hivatalosan, tehát egy rendezvény megnyitásán az igazgató a hosszúfalui faluotthonban megjelent vendégeket köszöntötte, majd két mondattal később saját hosszúfalusi származásáról beszélt (a beszédhelyzet és a téma összefüggése a nyelvváltozat-választással). Itt a beidegződésen kívül az érzelmi kötődést kell hangsúlyoznunk, aminek következtében a közmagyar sztenderd a privát szféra legmélyebb szintjein nem tudta „kikezdeni” a változatot. Az egyik ebben a kérdésben érintett volt hallgatóm így fogalmazott kontaktusvátozatokkal foglalkozó szakdolgozatában: „Véleményem szerint el kell fogadnunk a -si képzős változatot (a megkérdezett középiskolások 90 %-a tartotta ezt helyesnek) – informális szituációban –, tehát hagyjuk békében, mert úgy gondolom, ez olyan, mint valakinek a neve. Én eddig úgy tudtam, hogy völgyifalusi vagyok, de most már csak a völgyifaluiakról olvashatok, illetve hallhatok. Úgy érzem, mintha létemet vonnák kétségbe” (Horvat 2001:45). A változó sztenderd formáját Varga választékosnak, míg a kontaktusváltozatot népiesnek tartja. A jelenség megítélésének alakulásáról így ír: „Magyarországi kollégáim figyelmeztettek rá, hogy mai köznyelvi követelmény szerint nem jól mondom és írom ezeket a képzett helyneveket. Azóta ez megváltozott” (Varga 2003:52).
Ezt a jelenséget a Nyelvhasználati kérdőív is vizsgálta. 92%-os előfordulási arányával magasan első a vizsgált jelenségek kontaktusossága szempontjából. Normativitásához nem fér semmi kétség.
A harmadik kiválasztott jelenség, az emiatt : ez miatt egyetemes magyar változó második változata Magyarországon erősen stigmatizált. Használatára, illetve kerülésére tudatosan odafigyelnek. Ma már elsősorban az iskolázatlanság fokmérőjeként durva hibának minősíttetik, használóját tehát társadalmi és értelmi szempontból is azonosítják és besorolják (Király 1998:196). A Muravidéken sokkal gyakrabban használják, szinte általánosnak mondható, s az iskolázottság sem befolyásolja jelentős mértékben. Csak külső stigmatizáció éri. A korábbi, erősen megbélyegző véleményem (Kolláth 1994:13) annyiban módosul, hogy informális szituációk beszélt nyelvhasználatába tartozónak tudom és érzem. A hazai magyarban ez természetesen egyértelműen kerülendő nyelvhelyességi hiba, de a Muravidéken is kemény regionalitás (Bokor–Guttmann 1999:69).
A morfoszintaktikai kontaktusváltozók meglétét többnyire a beszélők figyelmetlenségével vagy a külső (idegen)7 nyelvi hatással magyarázzák. Az olajjal fűt : olajra fűt, gitáron játszik (gitározik) : gitárra játszik, elemmel működik : elemre működik, epével operál : epére operál, középiskolában tanít : középiskolán tanít, németből vizsgázik : németnél vizsgázik, alapforrásul szolgál : alapforrásnak szolgál, gazdagabb hazai kifejezésekben : gazdagabb hazai kifejezésekkel, beültem egy manikűrre : beültem egy manikűrhöz változók kontaktusváltozatait egyértelműen helytelennek ítéli meg a muravidéki nyelvművelő szakirodalom (Bokor–Guttmann 1999:71–72). Okát abban látja, hogy a szóban forgó raghasználatokat sem a nyelv története, sem az igényes, nyelvileg iskolázott emberek nyelvhasználata nem igazolja. A középiskolások nyelvhasználatában 56,1%-os a jelenség aránya, elég magasnak mondható. Stabil kontaktusjelenségekként – a tapasztalatok alapján – véleményem szerint az állami változat normájának tekinthetők.
A sort szinte a végtelenségig folytathatnánk tovább mind a jelenségek felsorolásában, mind pedig hol erős, hol erősebb stigmatizációjuk feltárásában. Néhány államnyelvi eredetű kölcsönszó státuszának bemutatására vállalkozom még. Megítélésük hasonló az előzőkéhez: „nehéz megbékélni velük, mert az egységes köz- és irodalmi nyelvben nem élnek, a magyar normának nem elemei. El tudom képzelni azonban, hogy a szóban forgó régió normájaként egyszer majd elfogadja, szentesíti őket a nyelvszokás” (Bokor–Guttmann 1999:102).
A Nyelvhasználati kérdőív közvetlen, illetőleg jelentésbeli kölcsönszavai nagy fokú kontaktusosságot mutatnak. A változók esetében a zárójelben lévő százalék a második, tehát a kontaktusváltozat használatának gyakoriságát mutatja az adott populációban. lakótömb : blokk (92,5%), tömeg : guzsva (80,0%), rekesz : gájba (75,5%), jégkrém : lucska (72,5%), betegszabadság : bolnisko (72,5%), orvosi beutaló : napotnica (70,0%), rendszám : regisztráció (67,5%), izgul : tremája van (50,0%), személyi igazolvány : oszébna (50,0%), márkás nadrág : firmás nadrág (35,5%). (A helyesírási ellenőrző program nem húzta alá a lucska, a regisztráció és a firmás szavakat, a lucska érintetlenül hagyását nem értem, de örülök neki.) Jóllehet ezekből az adatokból messzemenő következtetések levonása hiba (nem nyelvhelyességi) lenne, az adatok mégis tájékoztatnak bennünket a muravidéki nyelvhasználat egy szeletéről. Az 50%-nál magasabb előfordulású változók már normatívnak tekinthetők, de hangsúlyoznom kell: pontos státuszuk megállapításához további vizsgálatok szükségesek.
A határon túli kontaktusváltozatokban előforduló nem egyetemes magyar sztenderd elemek, azaz a kontaktusnyelv hatására keletkezett közvetlen és közvetett kontaktusjelenségek megítélése, sztenderdizációja, majd kodifikációja több tényezőtől függő, viszonylag bonyolult folyamat. Nem lehet róla eleget, éppen ezért minél többet kell róla beszélni. Nagyon fontos, hogy a különböző nyelvi-nyelvhasználati jelenségek megfelelő helyre kerüljenek az adott kisebbségi nyelvváltozat(ok) rendszerében, és ezzel a nyelvhasználók nyelvi tudatában. A kisebbségi közösségek, így a Muravidék magyarsága csak akkor tud és akar anyanyelvén is élni, ha egyrészt abban a hitében kap nyelvésztől és másoktól igazolást, hogy anyanyelvváltozata éppen olyan értékű, nem rosszabb, mint az anyaországbeli, csak helyzetéből adódóan természetszerűen más. Másrészt pedig azt tudatosítódik bennük, hogy az egyes kommunikációs helyzetek között óriási különbségek vannak másutt is, nyelvtől, országtól függetlenül, amelyeket nyelvi síkon is, vagy így elsősorban el lehet és el is kell különíteni egymástól. Ez a beszélő oldaláról a kétnyelvűségen belüli anyanyelvi kettős- vagy többesnyelvűsödést jelentené az anyanyelv vonatkozásában. Ezzel megteremtődhet a minden oldalú nyelvi versenyképesség, ami nélkül ma már elképzelhetetlen a létezés.
A döntések, a határon túli nyelvváltozatok megmaradásához, fejlődéséhez szükséges nem túlzó szemléletváltások, esetleges egészséges kompromisszumkészségek nagyban meghatározzák a magyar nyelvtudomány jövőjét. Elindíthatják, illetve következetesen folytathatják azokat a konkrét folyamatokat – elsősorban a lexikológia és a lexikográfia területén –, amelyekről már beszéltünk. Úgy gondolom, az I. Alkalmazott Nyelvészeti Műhelytalálkozó, azaz Palást nem csak témafelvetésével játszik ebben a nyelvi sorsesemény-időszakban nagyon fontos szerepet.
Balázs Géza: A média nyelvi normája. Nyr., 124. évf., 10. sz., 2000.
Balázs Géza–A. Jászó Anna–Koltói Ádám (szerk.): Éltető anyanyelvünk. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2000.
Balázs Géza: Nyelvmentés vagy nyelvárulás? MNy., 97. évf., 2000, 228–237. p.
Bokor József: A magyar nyelv és használata a szlovéniai Muravidéken az ezredforduló küszöbén. MNy., 2001, 34–52. p.
Bokor József–Guttmann Miklós: A muravidéki magyarság anyanyelvéért. Balogh és Társa Kft. Szombathely. Szombathely–Maribor, 1999.
Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest–Újvidék, Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, 1999.
Grétsy László–Kovalovszky Miklós (szerk.): Nyelvművelő kézikönyv. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983.
Guttmann Miklós (szerk.): Anyanyelvünkért. Murska Sobota, Pomurska založba, 1983.
Horvat Laura: (Kontaktus)nyelv-használat a lendvai Kétnyelvű Középiskola diákjai körében. Szakdolgozat. Maribor, 2001.
Jakab István: A szlovák hatás és a többi. In: Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Szerk.: Kontra Miklós–Saly Noémi. Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 23–33. p.
Kemény Gábor (szerk.): Normatudat – nyelvi norma. Lingvistica Series A, Studia et Dissertationes 8. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete, 1992.
Kemény Gábor: Mi sem akarjuk „leválasztani” azt az ötmillió magyart! Válasz(ok) Kontra Miklósnak. 1998. In: Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Szerk.: Kontra Miklós. Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 69–73. p.
Király Attila: Tudnák én ez mellett mást is mondani – változás a változók megítélésében. In: Nyelvi változó – nyelvi változás. Szerk.: Sándor Klára. Szeged, JGYF Kiadó, 1998, 189–202. p.
Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003.
Kiss Jenő (szerk.): Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.
Kiss Jenő: Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995.
Kolláth Anna: Adalékok a nyelvjárás változásához és a nyelvi viselkedéshez Rumban. MNy., 81., 1985, 221–228. p.
Kolláth Anna: A muravidéki magyarság kódváltásához – a másodlagos nyelvi szocializáció különböző fokozatain. Tanulmányok. 11. Élőnyelvi Konferencia. Újvidék, 2001. 123–129. p.
Kolláth Anna: A magyar nyelv jelene és jövője Szlovéniában. Kisebbségkutatás, 13. sz., 2004. 229–236. p.
Kontra Miklós (szerk.): Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 2003.
Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Budapest, Osiris Kiadó, 1998.
Laczkó Krisztina–Mártonfi Attila: Helyesírás. Budapest, Osiris Kiadó, 2004.
Lanstyák István: A Magyar értelmező kéziszótár a nyelvhelyesség fogságában. Nyr., 127. sz., 2003, 370–388. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2002.
Molnár Zoltán Miklós: Nyelv és nemzetiség. A BDTF és a Maribori Egyetem Pedagógiai Kara közös kiadványa. Maribor–Szombathely, 1993.
Nádasdy Ádám: Mi a baj a nyelvműveléssel? Népszabadság, 2002. május 18., 30–31. p.
Péntek János: Státus, presztízs, attitűd és a kisebbségi nyelvváltozatok értékelése. In: Péntek János–Benő Attila: Nyelvi kapcsolatok, nyelvi dominanciák az erdélyi régióban. Kolozsvár, 2003, 32–39. p.
Pete István: A magyar nyelv állami változatai. In: A magyar nyelv rétegződése. Szerk.: Kiss Jenő és Szűts László. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 779–789. p.
Sándor Klára (szerk.): Nyelvi változó – nyelvi változás. Szeged, JGYF Kiadó, 1998.
Sándor Klára (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Szeged, JGYF Kiadó, 2002.
Sebestyén Árpád: Nyelvújítás, nyelvhelyesség. Debreceni Szemle, 2003, 3–12. p.
Szilágyi Nagy Sándor: A magyar nyelv a Magyarországgal szomszédos országokban. www2.mta.hu/nytud/szilagyi.rtf
Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi fogalmak kisszótára. Budapest, Korona Kiadó, 2000.
Dr. Varga József: Mondjuk, írjuk hetésiesen? Budapest, Krúdy Gyula Irodalmi Kör, 2003.
English