Árpád Tőzsér: Entrances. Test of Reading to Szabolcs Várady’s book titled The Hidden Exit

Content in original language

A nem ítél­ke­ző íté­szek­ről

Saint-Beuve még mond­hat­ta, hogy a kri­ti­kus az az em­ber, aki ol­vas­ni tud, és má­so­kat is meg­ta­nít ol­vas­ni, a mai kri­ti­ku­sok­ról ez már nem mond­ha­tó el. Az íté­szek újab­ban nem ítél­kez­nek, s nem is a tu­dós, mi­nő­sí­tő ol­va­sást tart­ják fel­ada­tuk­nak. ők nem ol­va­sók, ha­nem ol­va­sot­tak kí­ván­nak len­ni, az­az ma­guk is szép­írói ba­bé­rok­ra pá­lyáz­nak. Azt tart­ják: a kri­ti­ka nem va­la­mi­ről szól, ha­nem ma­ga a va­la­mi.
S mind­ez, rö­vid­re zár­va a dol­got, an­­nyit je­lent, hogy a kri­ti­kus nem ta­nít­ja töb­bé az ol­va­sót, ma­gá­ra hagy­ja, bol­do­gul­jon az ol­vas­má­nya­i­val, aho­gyan tud. Ezt te­szi még az olyan biz­ta­tó cí­mű könyv is, mint Paul de Mann ma­gya­rul nem­rég meg­je­lent Az ol­va­sás al­le­gó­ri­ái cí­mű mű­ve: ol­va­sás­el­mé­le­tet (-tant) ígér­ve ugyan, de a jel és a re­fe­rens ös­­sze­fér­he­tet­len­sé­gé­ből ki­in­dul­va olyan bo­nyo­lult fi­lo­zó­fi­ai traktátumot hoz lét­re, amely­ből ha va­la­mit, ak­kor ép­pen az ol­va­sás le­he­tet­len­sé­gét le­het meg­ta­nul­ni.
Ha te­hát ma­nap­ság, mond­juk, a modernitásnál meg­re­kedt ol­va­só az ún. utómodern vagy poszt­mo­dern iro­da­lom ol­va­sá­sá­nak a rej­tel­me­i­be is be akar ve­ze­tőd­ni, ak­kor leg­job­ban te­szi, ha olyan szép­iro­dal­mi mű­vel kez­di, amely (töb­bek kö­zött eb­ben is kü­lön­böz­ve a ha­gyo­má­nyo­sabb stí­lus­is­ko­lák­tól) mint­egy ön­ma­gát ol­vas­sa, vagy ahogy Hans Robert Jauss ír­ja az ilyen mű­vek klas­­szi­kus da­rab­já­ról, Italo Calvino Ha egy té­li éj­sza­kán egy uta­zó cí­mű re­gé­nyé­ről: amel­lett, hogy „lek­tűr a lek­tűr­ről”, az „ös­­szes kur­rens ol­va­sás­el­mé­let sum­má­ja is”.
Az aláb­bi­ak­ban Várady Sza­bolcs (1943) Rej­tett ki­já­rat cí­mű köny­vét pró­bá­lom ilyen mű­ként, az­az a ben­ne rej­lő ol­va­sás­el­mé­le­te­ket is fel­fed­ve és rész­ben al­kal­maz­va, az ol­va­só­val együtt ol­vas­ni.

A Werk-könyv

A mű 2003-ban je­lent meg (in­for­má­ci­ó­ként ír­juk ide: a köl­tő na­gyon ké­sőn, csak 1981-ben, har­minc­nyolc éves ko­rá­ban de­bü­tált), s az al­cí­me sze­rint a köl­tő vá­lo­ga­tott ver­se­it, mű­for­dí­tá­sa­it, pró­zá­ját és egyéb írá­sa­it tar­tal­maz­za. „Pró­zán” es­­szé­ket, ta­nul­má­nyo­kat, vers­elem­zé­se­ket, in­ter­jú­kat, „egyé­ben” a szer­ző ál­tal al­sóbb osz­tály­ba ta­szí­tott (vagy ahogy a fül­szö­veg­ben ő mond­ja: „ko­moly­ta­lan”) vers­szö­ve­ge­ket (pél­dá­ul limerikeket) kell ér­te­nünk. Az 565 ol­da­las könyv­nek csak 87 ol­da­la „ko­moly” vers, de a rend­kí­vül ke­ve­set író köl­tő ez­zel a ke­vés ver­sé­vel is oly nagy­mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­ta a het­ve­nes, nyolc­va­nas és ki­lenc­ve­nes évek ma­gyar lí­rá­ját, hogy ez a tény és ta­lány már ön­ma­gá­ban meg­ér­de­mel­né a fo­ko­zot­tabb fi­gyel­met.
Én a köny­vet, úgy, ahogy van, a ma­ga üdí­tő sok­fé­le­ség­ében él­ve­ze­tes, for­du­la­tos, iz­gal­mas tör­té­nő s ál­lan­dó­an ön­ma­gát vizs­gá­ló iro­da­lom­ként ol­vas­tam. Kész werk-könyv (ha van ilyen) – hogy sú­lyát, je­len­tő­sé­gét az ide­gen szó­val is nyo­ma­té­ko­sít­sam. A Várady Sza­bolcs-vers werkje – ter­mé­sze­te­sen. Ugyan­is a jel­leg­ze­te­sen Várady-vers moz­dul, ké­szül meg­szü­let­ni a kö­tet mű­for­dí­tá­sa­i­ban is, a Várady-vers ge­ne­zi­se és élet­te­re a köl­tő min­den ta­nul­má­nya, es­­szé­je, vers­elem­zé­se, in­ter­jú­ja, s a vers­csi­ná­lás af­fé­le pró­ba­fel­vé­te­le­i­nek kell tar­ta­nunk az Egye­bek fe­je­zet­cím alá so­rolt majd­nem-ver­se­ket (Várady Sza­bolcs ki­fe­je­zé­se), ver­ses le­ve­le­ző­la­po­kat, al­kal­mi és rek­lám­ver­se­ket, limerikeket és dal­szö­ve­ge­ket is.
De ami a leg­ér­de­ke­sebb: ál­ta­lá­ban ma­ga a Várady-vers is csu­pa ké­szü­lő­dés. Ön­ma­ga meg­írá­sá­hoz. Gya­nak­vó, ag­gá­lyos fog­la­la­tos­ko­dás nyelv­vel, rím­mel, mon­dat­szer­ke­ze­tek­kel, szó­rend­del, re­to­ri­kai fo­gá­sok­kal – a je­len­tés meg­kép­ző­dé­se előtt. Fel­vé­te­lek egy maj­da­ni Nagy Könyv (va­la­mi­fé­le versregény?, versorganon?) ké­szü­lé­sé­ről, amely­nek az egé­szé­ről egy­elő­re ter­mé­sze­te­sen még sem­mi konk­ré­tat nem tudunk/nem tud­ha­tunk, csak a nagy­vo­na­lú­sá­gát érez­zük, ta­lán azt a va­la­mit, amit an­no a Váradyt mél­ta­tó Vas Ist­ván ele­gan­ci­á­nak, Réz Pál vi­lág vé­gi grá­ci­á­nak ne­ve­zett, én meg ma, 2004-ben in­kább for­má­tu­mos­ság­nak ne­vez­nék.
Várady Sza­bolcs nagy for­má­tu­mú köl­tő, mert ed­di­gi rend­ha­gyó­an kis­mé­re­tű élet­mű­vé­be a je­len­tés olyan nagy le­he­tő­sé­ge­it kó­dol­ta be­le, ame­lyek meg­kép­ző­dé­se köz­ben az ol­va­só­ban a 20–21. szá­zad je­len­tős ér­zel­mi és tu­da­ti rep­re­zen­tá­ci­ó­ja ak­ti­vi­zá­ló­dik.
Pró­bál­juk a mű né­hány ver­sét együtt ol­vas­ni, ele­me­i­re bon­ta­ni s ér­tel­mez­ni!

A nyi­tott­ság al­le­gó­ri­á­ja

Ro­land Barthes ír­ja Az el­tűnt idő nyo­má­ban Marceljéről: „Proust… a nar­rá­to­rát nem úgy mu­tat­ja be, mint aki lá­tott vagy ér­zett, vagy akár aki meg­ír va­la­mit, ha­nem olyas­va­la­ki­ként, aki ír­ni fog (a re­gény fi­a­tal­em­be­re – de vol­ta­kép­pen me­nyi idős és ki ő? – ír­ni akar, (….) s a re­gény ak­kor ér vé­get, ami­kor az írás vé­gül le­het­sé­ges­sé lesz)…”
A leg­több Várady-vers va­la­mi­kép­pen mint­ha szin­tén az ír­ni aka­rás, a ké­szü­lő­dés, ese­ten­ként az elo­dá­zás, sőt a ker­te­lés hely­ze­té­ről szól­na, mint­ha a nar­rá­tor ál­lan­dó­an az ön­ma­ga ké­szü­lő szö­ve­gét ol­vas­ná, kor­ri­gál­ná, dekonstruálná, s mi­e­lőtt a szö­veg egy­faj­ta je­len­té­se ki­ke­re­ked­ne, a vers vé­get ér.
A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet kezd című vi­szony­lag ko­rai Várady-vers egy időben tematizálása és corpusa is az el­mon­dot­tak­nak.
A hos­­szú, ma­gya­ráz­ko­dó cím a kö­zép­ko­ri, va­la­mint a re­ne­szánsz és ba­rokk té­ma­meg­je­lö­lé­sek­re, fő­leg az ún. ar­gu­men­tu­mok­ra em­lé­kez­tet. A hat terzina-szerű (azért csak -szerű, mert rím­te­len és nem kö­vet­ke­ze­te­sen jam­bi­kus) stró­fa vé­gé­ről hi­ány­zik a meg­szo­kott plusz-sor, a zár­lat, s így a vers egé­sze a be­fe­je­zet­len­ség, ha nem ép­pen a kez­dés kép­ze­tét kel­ti.
Ma­ga a vers el­ső ol­va­sás­ra egy olyan szi­tu­á­ció le­írá­sá­nak tű­nik, amely­ben a köl­tő ír­ni akar, de a té­pe­lő­dés­nél nem jut to­vább, s fel­te­he­tő­en azért nem, mert hi­ány­zik a vers­hez a ha­gyo­má­nyos po­é­ti­kák leg­főbb kel­lé­ke, az au­to­nóm én, a val­lo­más­te­vő szub­jek­tum:

Üres pa­pír az író­gép­ben, te rest pap,
ci­ga­ret­tá­zol az író­gép fö­lött,
a ci­ga­ret­ta­ha­mu az író­gép­be hul­lik.

Ös­­sze­vis­­sza éle­ted ma­kacs ál­ta­tás
tat­ján áll, mint­ha vol­na va­ló­di.
Néz­nek: a fe­lü­le­tes fi­gye­lem­ben

úgy­szól­ván lé­te­zel. Vagy in­kább:
lé­te­zem. Mi­ért ne el­ső sze­mély­ben?
Sőt: lé­te­zek – ez az ele­ve­nebb alak.

ő vi­szont – hát igen, két­ség­be von­ja.
S esik két­ség­be. ő, aki, aki­nek,
mert fon­tos vagy (va­gyok), meg­néz fi­gyel­me­seb­ben.

Ezek­ből a stró­fák­ból (a mű 1., 2., 3. és 4. sza­ka­i­ból) s a fen­tebb el­mon­dot­tak­ból el­ső fo­kon két kér­dés kö­vet­ke­zik: ki az az ő, aki „kétségbevonja” a be­szé­lő alany lé­te­zé­sét; il­let­ve va­ló­ban ar­ról szól-e a vers, az-e a je­len­té­se, amit le­ír?
Kezd­jük az utób­bi di­lem­má­val!
A le­írt hely­zet, is­mé­tel­jük meg most ki­csit rész­le­te­seb­ben, a kö­vet­ke­ző: az én csak a má­sik én ál­tal lé­te­zik, az ál­tal, aki né­zi és lát­ja („Néz­nek: a fe­lü­le­tes figyelemben/ úgy­szól­ván lé­te­zel”); az írás le­he­tet­len, mert hi­ány­zik hoz­zá az au­to­nóm, lé­te­ző én („éle­ted ma­kacs ál­ta­tás”). De a vers lé­te ez utób­bi, köz­ve­tett ál­lí­tás­ra ma­ga cá­fol rá: nem az írás, nem a vers mint olyan le­he­tet­len, csak az egy­faj­ta írás, az önazonos szub­jek­tu­mot té­te­le­ző vers meg­írá­sa nem le­het­sé­ges. (A kö­tet egé­sze per­sze ezt a – szin­tén vir­tu­á­lis – ál­lí­tást is meg­cá­fol­ja, de er­ről majd ké­sőbb.)
Mi­lyen az a vers, amely a ked­ve­zőt­len kö­rül­mé­nyek el­le­né­re is meg­szü­le­tik, amely mint­egy a ki­üre­se­dett, a pusz­ta gram­ma­ti­kai én rész­vé­te­lé­vel jön lét­re?
A cím és az el­ső stró­fa iró­ni­át, a ki­je­len­tés tar­tal­má­tól va­ló dis­tan­ci­át hoz a tu­do­má­sunk­ra. A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet akar kez­de­ni, de mind­járt a ver­se el­ső stró­fá­já­ban „rest pap­nak” bi­zo­nyul. Az író­gép­be vers he­lyett „ci­ga­ret­ta­ha­mu” hull, a pa­pír üre­sen ma­rad. Az iró­nia és a dis­tan­cia a köl­tő­nek mint a kul­tú­ra pap­já­nak a stá­tu­sa el­len irá­nyul, s ami a vers­ben, il­let­ve vers­ként meg­va­ló­sul, az ma­ga a nyelv, a re­to­ri­ka és gram­ma­ti­ka ön­mű­kö­dé­se, amely so­rán a vers­bé­li köl­tő „össze­vis­­sza éle­te” mint­egy az anor­ga­ni­kus vers­struk­tú­ra, a jel és je­lölt szét­tar­tá­sá­nak az al­le­gó­ri­á­ja.
Fel­tű­nő a vers­ben a jel­nek a je­lölt­tel va­ló azo­no­su­lá­sát ki­fe­je­zen­dő szó­ké­pek, me­ta­fo­rák hi­á­nya. Nem vé­let­len ta­lán, hogy a mű egyet­len tel­jes ér­té­kű szó­ké­pe is – „éle­ted ma­kacs ál­ta­tás tat­ján áll” – az ős­ré­gi, szin­te már lát­ha­tat­lan­ná kop­ta­tott me­ta­fo­ra va­ri­á­ci­ó­ja: az em­ber ha­jó az élet ten­ge­rén! A Várady-vers iga­zi mo­tor­ja: a za­vart, a bi­zony­ta­lan­sá­got fo­ko­zó in­ver­zi­ók („mint­ha vol­na va­ló­di”), az alany lé­tét az ön­meg­szó­lí­tó má­so­dik, il­let­ve el­ső sze­mé­lyű igei ala­kok­kal relativizáló já­ték („úgy­szól­ván lé­te­zel. Vagy in­kább / lé­te­zem. Mi­ért ne el­ső sze­mély­ben?”) s az egyéb szó­já­ték­ok („…kétségbe vonja./ S esik két­ség­be…”, „nincs rád fe­de­zet. Fel­fe­dez”, „Fel­sül­tél, ki­sült az igaz­ság”, „A ker­te­lés ker­ted­hez rossz ke­rí­tés”). S ez mind-mind gram­ma­ti­kai elem, s mint ilyen, nem az alany „vi­lág-ké­pé­re”, a tár­gyi vi­lág­gal va­ló azo­no­su­lá­sá­ra, ha­nem az al­le­gó­ria vé­let­len, csi­nált nyel­vi-tár­gyi kap­cso­ló­dá­sa­i­ra utal, s vég­ső so­ron a szub­jek­tum va­lós­nak té­te­le­zett lé­té­vel szem­ben az én nyel­vi ere­de­tét-konst­ruk­ci­ó­ját jel­zi.
Az ún. kép­vi­se­le­ti lí­ra („a köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja”) iró­ni­á­val író­dik fölül, uta­sí­tó­dik el, az élet­raj­zi ént köz­pont­ba he­lye­ző ha­gyo­má­nyos vers­be­szé­det pe­dig ma­ga a vers corpusa le­he­tet­le­ní­ti. Ez az ér­tel­me­zé­si stra­té­gia te­hát a vers ön­ref­le­xi­ó­ja­ként ol­vas­sa Várady Sza­bolcs mű­vét, s esze­rint en­nek a je­len­té­se va­la­mi­fé­le két­sze­res ne­ga­tív ars po­e­ti­ca.
De ho­gyan ol­vas­suk mi a ver­set? Mit kezd­he­tünk a ne­gye­dik stró­fa őjével?
A hat terzina két­ség­kí­vül ol­vas­ha­tó az élet­raj­zi hi­tel szem­pont­já­ból is. Ha hoz­zá­ol­vas­suk pél­dá­ul a szer­ző Ha­la­si Zol­tán­nak adott in­ter­jú­ját a könyv 432. ol­da­lá­ról vagy a konk­rét nők­ről szó­ló Szé­kek a Du­na fö­lött s az El­té­rí­té­sek cí­mű ver­se­ket, ak­kor a kér­dé­ses ő akár egy nő is le­het, aki­nek a vers író­ja (a köl­tő) „fon­tos”, s ezért „meg­né­zi fi­gyel­me­seb­ben”. De mi­vel ma­gá­ban a vers­ben er­ről az őről sem­mi konk­ré­tat (fő­leg nő-vol­tá­ra uta­ló konk­ré­tu­mot) nem ta­lá­lunk, sza­bad a gaz­da, el­játsz­ha­tunk az egyéb be­he­lyet­te­sí­té­si le­he­tő­sé­gek­kel is.
Fen­tebb kö­rül­be­lül azt mond­tuk: a ver­set még a ha­gyo­má­nyos ala­nyi köl­tő kez­di, s el­mond­ja, hogy a ha­gyo­má­nyos, au­to­nóm én hi­á­nya ho­gyan te­szi szá­má­ra le­he­tet­len­né az írást. Az én hi­á­nyá­nak a le­írá­sát vi­szont a har­ma­dik stró­fá­ban már va­la­mi más: a gram­ma­ti­kai én (az „úgy­szól­ván lé­te­zés”) osz­tó­dá­sá­nak a tün­te­tő tematizálása kö­ve­ti („úgy­szól­ván lé­te­zel. Vagy in­kább: / lé­te­zem. Mi­ért ne el­ső sze­mély­ben?”). Ha te­hát a lé­te­zés itt csak al­le­gó­ria (a meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan bel­ső adek­vát, mert anor­ga­ni­kus ké­pe, al­le­gó­ri­á­ja), ak­kor a ne­vei (a név­más­ok) fel­cse­rél­he­tők. A ne­gye­dik stró­fát akár egy újabb kér­dés ve­zet­het­né be: Mi­ért ne har­ma­dik sze­mély­ben?
Ilyen kon­tex­tus­ban vi­szont az ő már nem va­la­mi konk­rét, kí­vül ál­ló sze­mély, ha­nem csak ugyan­azon osz­tott szub­jek­tum mű­kö­dé­sé­nek egy újabb tár­gyi­a­su­lá­sa, nyel­vi megjelenülése és meg­íté­lé­se. S amen­­nyi­ben az ő ál­ta­lá­ban ob­jek­tí­vabb, „tá­vol­ság­tar­tóbb”, érzelemmentesebb, mint az én és a te, an­­nyi­ban en­nek az őnek a vé­le­mé­nye a leg­ke­mé­nyebb, a vers­bé­li köl­tőt a leg­in­kább el­ma­rasz­ta­ló. Sza­va­i­ból (a mű 5. sza­ká­ból) ki­vi­lág­lik:

És ki­de­rül: nincs rád fe­de­zet: Fel­fe­dez.
Fel­sül­tél, ki­sült az igaz­ság.
A ker­te­lés ker­ted­hez rossz ke­rí­tés.

De itt ezt a ra­di­ká­lis íté­le­tet már nem tud­juk ha­lá­los ko­mo­lyan ven­ni, hisz ek­kor­ra fel­fog­juk: mind­ez egy di­a­ló­gus­nak (sőt „trialógusnak”) a ré­sze. Az ítél­ke­ző hang (a má­so­dik sze­mély­re vál­tó nar­rá­tor) is a szó­já­ték­ok és a hal­mo­zás ke­dé­lyes­sé­gé­be fojt­ja perhoreszkációját.
Nem így az én sze­re­pé­ben meg­szó­la­ló hang, amely a po­é­ti­ka­i­lag meg­te­rem­tett (és ér­té­kel­he­tő) ál­la­pot-sor, idő­lánc (vers­bé­li) vég­ső pont­ja­ként ös­­sze­gez. Az utol­só stró­fá­ban az ön­meg­szó­lí­tás megint egyes szám el­ső sze­mély­re vált, s a di­a­ló­gus tett­re:

Hát föl­for­du­lok, meg­ha­lok hig­gad­tan –
vagy még­is in­kább, még­is jöj­jön a még­is?
El­nyo­mott ci­ga­ret­ta, le­ütött be­tűk, is­ten ne­vé­ben.

Az írás el­kez­dő­dik, de az írást vég­ző sze­mély ek­kor­ra már an­­nyi­ra osz­tot­tá, kép­lé­kennyé vá­lik, hogy sem­mi­kép­pen sem le­het tar­tal­ma s ke­re­te az írás­nak. Az írás ma­ga vá­lik ön­ma­ga tar­tal­má­vá, je­lez­ve, hogy a be­tű­ve­tés fo­lya­ma­ta (mint tett) nem es­het egy­be a hi­te­les je­len­tés­sel (mint ered­mén­­nyel), emez csak amaz után (mint­egy be­lő­le) kö­vet­kez­het. De ez a kö­vet­ke­zés már csak an­­nyi­ra tár­gya a vers­nek, ameny­­nyi­ben előz­mény is: az „el­nyo­mott ci­ga­ret­ta” és a „le­ütött be­tűk” mo­tí­vu­ma vissza­utal az el­ső stró­fa, a kez­dés szi­tu­á­ci­ó­já­ra. A vers ön­ma­ga tör­té­ne­te és dekonstrukciója is egy­ben, s ez­zel (s az egyéb je­len­té­se­i­vel) vég­le­ge­sen a jel és je­len­tés fo­lya­ma­tos el­kü­lön­bö­ző­dé­sé­vé (différance-ává, ahogy Derrida mon­da­ná) vá­lik.
Várady ver­se te­hát tá­vol­ról sem csak ar­ról szól, amit kez­det­ben meg­je­le­nít (nem­csak a szub­jek­tum-hi­á­nyos vers „le­he­tet­len­sé­gé­ről”), ha­nem ar­ról a most-pon­tok­ra hul­ló idő­ről is (sőt a vers egé­szét te­kint­ve alap­ve­tő­en er­ről), amely a vers ta­nú­sá­ga sze­rint le­he­tet­len­né te­szi, hogy a je­len­tés egy­be­es­hes­sen ön­ma­gá­val. S en­nél­fog­va a vers­csi­ná­lás ma­xi­mu­ma csak a kü­lön­bö­ző je­len­té­sek szá­má­ra ma­xi­má­li­san nyi­tott (az­az az élet­raj­zi én zárt­sá­ga ál­tal nem be­zárt) szö­veg­szer­ve­zet („le­ütött be­tűk, is­ten ne­vé­ben”) lét­re­ho­zá­sa le­het – su­gall­ja a tel­jes mű.
S A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet kezd cí­mű opus va­ló­ban ilyen nyi­tott szö­veg-or­ga­ni­zá­ció, amely a szer­ve­ző­dé­se ál­tal meg­je­le­ní­tett tör­té­nést is ezen nyi­tott­ság és be­fe­jez­he­tet­len­ség al­le­gó­ri­á­ja­ként ol­vas­sa.

Az én hom­lo­ka

A rej­tett ki­já­rat cí­mű kö­tet sa­ját ver­se­ket tar­tal­ma­zó el­ső ré­szé­ben két­ség­te­lenül a fent le­írt tí­pu­sú ver­sek, az osz­tott énű nyi­tott szö­veg­or­ga­ni­zá­ci­ók a meg­ha­tá­ro­zók, a jel­leg­adók, de elő­for­du­lá­suk szám­ará­nyát te­kint­ve do­mi­náns­nak nem mond­ha­tók.
La­tor Lász­ló már 1995-ben ki­mu­tat­ta egy írá­sá­ban (bár nem köz­vet­le­nül ez a ki­mu­ta­tás volt a cél­ja), ho­gyan ér­vé­nye­sül a Te meg­je­lensz-e? cí­mű Várady-versben a ha­gyo­má­nyos ala­nyi lí­ra és a szub­jek­tu­mot a cent­rum­ból ki­szo­rí­tó szö­veg­vers lo­gi­ká­ja egy időben. A szer­ző ed­di­gi tel­jes vers-oe­uv­re-jét vizs­gál­va vi­szont úgy lát­juk, hogy a köl­tői al­kat­nak ez az in­ho­mo­ge­ni­tá­sa időn­ként a versegészek egy­más­hoz va­ló vi­szony­la­tá­ban is mű­kö­dik, az­az Várady Sza­bolcs­nak nemegy olyan ver­se van, amely­ben a szub­jek­tum tün­te­tő­en vis­­sza­ke­rül a cent­rum­ba, s a vers egész corpusa esze­rint ala­kul, más ver­sei vi­szont tisz­tán nyi­tott szö­veg­or­ga­ni­zá­ci­ók. (Mint ahogy azt a fent elem­zett mű­ben lát­tuk.)
Lás­sunk pél­dát az „én-azo­nos­sá­gú” vers­re is!
Kül­ső for­má­ját te­kint­ve A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja… mel­lé kí­ván­ko­zik a szer­ző leg­újabb ver­sei kö­zül va­ló Dió­héj cí­mű opus, de amen­­nyi­ben ez a mű tu­laj­don­kép­pen ha­gyo­má­nyos lí­rai szám­ve­tés, a Várady-versekben oly gya­ko­ri, a tett­re kép­te­len in­tel­lek­tus „len­ni vagy nem len­ni” sze­rű lét­ös­­szeg­zé­se, an­­nyi­ban a be­szé­lő én ön­azo­nos­sá­ga itt tö­ret­len.
Négy­éves le­het­tem, mi­kor egy sö­ré­tet
dug­tam fel az or­rom­ba. Már itt van –
mu­tat­tam ké­sőbb a hom­lo­ko­mat.

Ke­ve­sell­tem vol­na a tö­rő­dést?
Volt ház meg kert, domb és fo­lyó.
Meg a ku­tyánk egy­szer a tor­kom­nak ug­rott.

Íme, a hét terzinából plusz egy sor­ból ál­ló vers el­ső két stró­fá­ja! Nyil­ván­va­ló­an a „hom­lok­ba go­lyó” to­posz va­ló­ság­tar­tal­má­nak és a gyer­mek­kor meg­idé­zett moz­za­na­tá­nak az „egy­be­esé­se” a mű ge­ne­rá­to­ra. Eb­ből bom­lik ki a sze­mé­lyes rég­múlt sej­tett-vélt ha­lál­vá­gya, s a mai köl­tő (ibseni) ön­íté­le­te és ha­lál­kö­zel­sé­ge. Ez utób­bit pél­dá­zan­dó idéz­zük még ide az utol­só két vers­sza­kot és a zá­ró sort:

Több ön­utá­lat, mint ön­kí­vü­let.
Az ilyet az­tán ami, ha, utol­éri,
az se a sor­sa. Hát­rál, hát­rál­tat,

amíg te­he­ti. Nem elég sen­ki­nek.
Hom­lok­ba go­lyó? Meg­szűn­ni? Lét­re­jön­ni?
Ólál­ko­dik az ádáz elo­dá­zás,

ug­rás­ra kész a dup­la vagy a sem­mi.

A gram­ma­ti­kai for­mált­sá­got a vers­ben dön­tő­en az egyes szám el­ső sze­mély ha­tá­roz­za meg, ez csak a ha­to­dik (az idé­ze­tünk el­ső) strófá(já)ban vált át har­ma­dik sze­mély­re, de en­nek a vál­tás­nak a cél­ja nem az én osz­tá­sa s nem is a szö­veg dialogicitása, ha­nem az ön­íté­let tár­gyi­la­gos­sá­gá­nak, szenv­te­len­sé­gé­nek a hang­sú­lyo­zá­sa. A val­lo­más sze­mé­lyes jel­le­gét ez­zel még nem érez­zük meg­bont­va.
Egye­ne­sen az én or­ga­ni­kus­sá­gát, foly­to­nos­sá­gát jel­zi a vers­struk­tú­ra kiasztikus jel­le­ge: a ne­gye­dik stró­fá­ig a gyer­mek­kor elő­re ha­la­dó tör­té­né­se­i­nek va­gyunk a ta­núi, a ne­gye­dik stró­fa (a hét stró­fá­nak a kö­ze­pe) mint­egy a ke­resz­te­ző­dés (a chiazma) he­lye:

A fel­nőtt­kort, igaz, nem olyan­nak
kép­zel­tem. El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek.
Hogy amik es­nek, vég­leg. Hogy vol­na legvég.

In­nen­től a fel­nőtt­kor ké­pei kö­vet­kez­nek, de ezek a ké­pek im­már a vers vé­gén meg­is­mé­telt „hom­lok­ba go­lyó” kulcstoposz fe­lől néz­ve mint­egy vis­­sza­fe­lé sor­jáz­nak („hát­rál, hát­rál­tat”), hogy így a vers két, szim­met­ri­kus ol­da­la mint­egy egy­más­ra zá­ród­jon, s a kódának (a plusz sor­nak) a vis­­sza­csa­to­ló ke­reszt­rí­mé­vel („lét­re­jön­ni – vagy a sem­mi”) a mű be­fe­je­ződ­jön.
Ér­de­kes mó­don kü­lön­bö­zik (mert kü­lön­bö­zik) a vers „két ol­da­lá­nak” a po­é­ti­ká­ja és re­to­ri­ká­ja. A „gyer­mek­kor ol­da­la” dísz­te­len, tár­gyi­la­gos be­szá­mo­ló, csak a má­so­dik és har­ma­dik stró­fa ta­lán nem vé­let­len há­rom rí­me („fo­lyó – a hó – volt jó”) és a rö­vid mon­da­tok si­e­tős rit­mu­sa eme­li a stí­lust va­la­me­lyest a köz­nyelv fö­lé. Itt még sem­mi sem em­lé­kez­tet a köl­tő­től meg­szo­kott sa­já­tos spleen­re, fa­nyar hu­mor­ra. A ne­gye­dik stró­fá­val (a „chiazmával”) kez­dő­dő­en azon­ban a so­rok szin­te tob­zód­nak az el­lip­ti­kus mon­da­tok­ban („Hogy amik es­nek, vég­leg”), a szó­já­ték­ok­ban („Több ön­utá­lat, mint ön­kí­vü­let”, „Hát­rál, hát­rál­tat”), a bel­ső rí­me­ken (az „ádáz elo­dá­zás” ki­fe­je­zés­ben az „ádáz – odáz”), ezt a részt már az ál­ta­lunk is­mert köl­tő mond­ja. A be­fe­je­ző (plusz) sor pe­dig (em­lé­kez­zünk: a nyi­tott A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet kezd vé­gé­ről ez hi­ány­zott) nem­csak a terzinák so­rát zár­ja le, ha­nem egy­ben a dísz­te­len gyer­mek­kort s a sor­sá­val nem azo­no­su­ló, ön­utá­ló fér­fit, in­tel­lek­tust is egyet­len, szer­ves kontinuumba fog­ja.
A be­ve­ze­tő­ben em­lí­tett tu­dós Paul de Man a köny­vé­nek egy he­lyén azt fej­te­ge­ti, hogy nem hó­dol­ha­tunk egy­szer­re a for­ma tech­ni­ká­já­nak (a mi ese­tünk­ben mond­juk a poszt­mo­dern szö­veg­vers­nek) és a je­len­tés (il­let­ve per­sze a szub­jek­tum vagy mond­juk az ún. utómodern vers) szubsz­tan­ci­á­já­nak. Várady Sza­bolcs mint­ha egye­ne­sen azt akar­ná de­monst­rál­ni a köny­vé­ben, hogy de bi­zony hó­dol­ha­tunk!
S mi, a köl­tő bi­zo­nyí­té­kai, a ver­sei alap­ján meg­koc­káz­tat­juk a ki­je­len­tést: az iga­zán nyi­tott köl­tőt ta­lán ép­pen az te­szi nyi­tot­tá, hogy – úri pas­­szi­ó­ja és ke­dély­ál­la­po­ta sze­rint – egy­aránt tud (és haj­lan­dó) meg­szó­lal­ni osz­tott én­re vagy ha­gyo­má­nyos szub­jek­tum­ra han­golt, az­az „poszt­mo­dern” és „utómodern” és bár­mi­lyen vers­for­má­ban is.

Egyéb be­já­ra­tok

Várady Sza­bolcs köl­té­sze­te te­hát, is­mé­tel­jük meg, nem an­­nyi­ra re­to­ri­kai (ha a re­to­ri­ka alatt az alak­za­tok és tró­pu­sok rend­jét ért­jük) szer­ve­zett­sé­gű, mint in­kább gram­ma­ti­kai. A köl­tő évek­kel meg­elő­zi így (az út­tö­rés ér­de­me per­sze Tandori De­zsőé) a ma­gyar köl­té­szet­nek azt a gya­kor­la­tát, ame­lyet 1998-ban Margócsy Ist­ván úgy fo­gal­ma­zott meg, hogy a szó (értsd: a kép) po­é­ti­ka át­ad­ja a he­lyét a mon­dat (értsd: a nyelv­tan, a nyelv­kri­ti­ka) po­é­ti­ká­já­nak.
Az ilyen „mon­dat­po­é­ti­ká­jú” ver­sek ér­tel­me­zé­se (s ez­zel vis­­sza­té­rünk a be­ve­ze­tő fel­ve­tet­te kri­ti­kus-ol­va­só prob­lé­má­hoz) még fo­ko­zot­tab­ban igény­li a vers­ta­ni tu­da­tos­sá­gú kö­ze­lí­tést, az el­mé­le­ti iskolázottságú ol­va­sást.
Har­ma­dik elem­zé­si corpusunkként idéz­zük ide Várady Sza­bolcs köny­vé­ből azt a ver­set, amely­ből a kö­tet­cím, a Rej­tett ki­já­rat vé­te­tett, s amely­nek „mon­dat­po­é­ti­ká­ja” a szem­lé­le­tes ön­de­monst­rá­ci­ón kí­vül egyéb ta­nul­sá­go­kat is kí­nál.

Té­li­ka­bát­ban, alat­ta vi­szont
pi­zsa­ma, állsz egy ide­gen für­dő­szo­bá­ban, amely
hoz­zá jócs­kán ka­ta­kom­ba­sze­rű.
Ide ve­tett az álom ön­ké­nye, itt vagy.
Rém­lik, volt egy múl­tad: ez a sze­mély
fe­lé­ben-har­ma­dá­ban ré­sze volt va­la­mi­nek.
Va­la­mi az ő ré­sze volt. Per­sze, a sze­re­lem.
Ha már itt vagy, tisz­tál­kodj. A ma­kacs hús
tö­re­ke­dé­se ha­zá­ja fe­lé – vis­­sza­ver­ve.
A víz hasz­nod­ra vá­lik. A fel­nőtt­kor
kez­de­tét, igaz, nem ilyen­nek
kép­zel­ted. El sem fo­ga­dod
vég­le­ges­nek – azt már nem, so­ha nem!
De acsar­ko­dás­nak itt he­lye nincs.
Tö­rül­közz meg, várd ki a vé­gét.
Po­ros hú­so­dat a fi­gyel­mes pat­ká­nyok,
vagy te vé­gül a rej­tett ki­já­ra­tot,
de va­la­ki va­la­mit meg­ta­lál majd.
(A fel­nőtt­kor kez­de­te)

A vers­ben a kép­hi­á­nyos­sá­gon túl leg­in­kább szem­be­öt­lő: a ti­ze­dik, ti­zen­egye­dik, ti­zen­ket­te­dik és ti­zen­har­ma­dik so­ra csak­nem tel­je­sen meg­egye­zik a Dió­héj ti­ze­dik és ti­zen­egye­dik so­rá­val. Itt:

…………………… A fel­nőtt­kor
kez­de­tét, igaz, nem ilyen­nek
kép­zel­ted. El sem fo­ga­dod
vég­le­ges­nek –

Ott:
A fel­nőtt­kort, igaz, nem olyan­nak
kép­zel­tem. El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek.
Hogy amik es­nek, vég­leg. Hogy vol­na legvég.

Egy ké­sőb­bi szö­veg te­hát mint­egy vis­­sza­iga­zol egy ko­ráb­bi szö­ve­get.
De ér­tel­mez­he­tő az egye­zés más­ként is (és sok­fé­le­kép­pen, ter­mé­sze­te­sen). Ér­tel­mez­zük ez­út­tal így:
A két idé­zett vers­ben tu­laj­don­kép­pen megint csak két­faj­ta al­ko­tás­mód (ne­vez­zük itt őket, em­lé­kez­te­tő­ül, a szö­veg­vers és a val­lo­más-vers al­ko­tás­mód­já­nak) ren­de­lő­dik egy­más mel­lé. Mint A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja… és a Dió­héj cí­mű opu­sok­ban.
A fel­nőtt­kor kez­de­té­ben az álom (Várady vi­szony­lag gyak­ran vis­­sza­té­rő vers­struk­tu­rá­ló hely­ze­te) a ma­ga vir­tu­á­lis, vé­let­len­sze­rű­en ki­tel­je­se­dő szer­ke­ze­té­vel úgy­szól­ván fel­té­te­les mód­ba te­szi az elrendelésszerűen, a lét ká­té­ja­ként ko­po­gó ki­je­len­tő mon­da­to­kat. A mon­da­tok nem tar­tal­maz­nak szin­te egyet­len szó­ké­pet sem. A „ka­ta­kom­ba­sze­rű für­dő­szo­ba” ha­son­la­ta alig ész­re­ve­he­tő, el­kent, s a me­ta­fo­rák „A ma­kacs hús tö­re­ke­dé­se a ha­zá­ja fe­lé – vis­­sza­ver­ve” mon­dat to­po­sza­i­ban sem igen be­szé­de­sek, in­kább ar­gós­sá­guk­kal és pusz­ta köz­len­dő­jük­kel tün­tet­nek: a fel­nőtt­kor kez­de­tét egy ki­áb­rán­dí­tó en­te­ri­őr­ben meg­élő fi­a­tal­em­ber si­ke­re­sen el­len­áll egy „sze­mély” (a sze­rel­mi part­ner) csá­bí­tá­sá­nak és sa­ját sze­xu­á­lis kész­te­té­se­i­nek. A vers esz­köz­kész­le­té­ben te­hát szin­te sem­mi sem utal a lí­rai alany és tár­gya ér­zel­mi azo­no­su­lá­sá­ra. A dol­gok va­la­mi­kép­pen az énen kí­vül, at­tól csak­nem füg­get­le­nül tör­tén­nek, az én ma­ga is csak ré­sze a tör­té­né­sek­nek: az álom eset­le­ges­sé­ge­i­ben, a fo­gal­ma­zás, a nyelv bi­zony­ta­lan­sá­ga­i­ban, a vis­­sza­vo­ná­sok­ban, in­ver­zi­ók­ban („ré­sze volt va­la­mi­nek. / Va­la­mi az ő ré­sze volt”, „vagy te vé­gül a rej­tett ki­já­ra­tot, / de va­la­ki va­la­mit meg­ta­lál majd.”) tu­da­to­sít­ja ön­ma­ga eg­zisz­ten­ci­á­lis bi­zony­ta­lan­sá­gát, ha­tá­ro­zat­lan­sá­gát. Ez­zel meg­hang­sú­lyo­zó­dik a tex­tus el­be­szé­lő, epi­kus jel­le­ge is, s mind­ez fo­ko­zot­tan az ob­jek­ti­vi­tás irá­nyá­ban hat. S vé­gül az ön­meg­szó­lí­tás, a te-for­ma is erő­sen tá­vo­lít­ja a meg­fi­gye­lő­től a meg­fi­gyel­tet.
Rö­vi­den: az én itt ma­ga is a tör­té­net, mond­hat­nánk (Heideggerrel): a lét ese­mé­nye.
A Dióhéjt nem aka­rom új­ból ele­mez­ni, az előb­bi­ek­hez kap­cso­lód­va csak an­­nyit tar­tok fon­tos­nak meg­je­gyez­ni ró­la, hogy míg A fel­nőtt­kor kez­de­té­ben az én a vi­lág­ban van, s a lé­te­ző a kül­ső­ben ér­zé­ke­li a sa­ját lét­vi­szony­la­ta­it (s ma­gá­nak a vers­nek az ala­ku­lá­sa, nyel­vi szer­ve­ző­dé­se is eh­hez a kül­ső­höz tar­to­zik), ad­dig a Dió­héj­ban a vi­lág van az én­ben. Ami ed­dig kint volt, most be­lül­re ke­rül, a te-for­ma én-for­má­ra vált, s eb­ben az ér­zel­mi­leg te­lí­tet­tebb hely­zet­ben hang­zik el új­ra a ne­ve­ze­tes ki­je­len­tés: „El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek.”
A szö­veg­egye­zés­sel egy­más mel­lé ren­delt két ver­set ne­vez­het­nénk te­hát akár én-vál­to­za­tok­nak is, de mind­két vers én­je ugyan­azt a lét­ta­pasz­ta­la­tot köz­ve­tí­ti, ta­nú­sít­ja: az em­ber sze­mé­lyes lé­te csőd­ter­hes („nem elég sen­ki­nek”), de nin­csen „legvég”. Az­az: ahogy a nyelv ön­moz­gá­sa a ver­set ki­fo­rog­ja ma­gá­ból, így vagy úgy a dol­gok (s sze­mé­lyek) is egy­re ma­guk­hoz húz­zák a hoz­zá­juk il­lő meg­ol­dá­so­kat. A „Hom­lok­ba go­lyó? Meg­szűn­ni? Lét­re­jön­ni?” mon­dat a püthagoraszi lé­lek­ván­dor­lás – vagy a túl­vi­lá­gi lét? – le­he­tő­sé­gét is föl­ve­ti. A fel­nőtt­kor kez­de­te zá­ró mon­da­ta­i­nak meg mint­ha egye­ne­sen Seneca-lejtése vol­na: „Po­ros hú­so­dat a fi­gyel­mes pat­ká­nyok, / vagy te vé­gül a rej­tett ki­já­ra­tot, / de va­la­ki va­la­mit meg­ta­lál majd”.
Ez a szto­i­kus ka­pu, ez a Heideggerbe ol­tott Seneca vol­na te­hát a „ki­já­rat”, a Várady-kötet cím­be emelt vég­ső es­­szen­ci­á­ja? Nem tu­dom, s fel­te­he­tő­en ma­ga Várady Sza­bolcs sem tud­ja, s va­ló­szí­nű­leg a kö­te­te cím­lap­já­ra sem azért ke­rült A rej­tett ki­já­rat cím, hogy a „ki­já­ra­tok” ere­den­dő meg­lét­ét de­monst­rál­ja. En­nek a ki­já­rat­nak csak úgy van ér­tel­me, hogy ott van mel­let­te az „El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek. / Hogy amik es­nek, vég­leg. Hogy vol­na legvég” mon­da­tok zak­la­tott ta­nul­sá­ga. A „ki­já­rat” itt a „nin­csen legvég” szi­no­ni­má­ja.
Én a dol­go­za­tom­ban min­den­eset­re in­kább a bej­ára­to­kat ke­res­tem, mint­sem a ki­já­ra­to­kat. A kö­tet ér­tel­me­zé­sé­re nyí­ló­kat, ter­mé­sze­te­sen.

Még egy le­het­sé­ges be­já­rat: a Várady-versek Shakes­peare fe­lől ol­vas­va

A Dió­héj alap­hely­zet­ének föl­raj­zo­lá­sa köz­ben – köz­vet­ve – már utal­tam a Ham­let­re, a Várady Sza­bolcs-vá­lo­ga­tás egé­szé­ben is vis­­sza-vis­­sza­té­rő „len­ni vagy nem len­ni” lét-di­lem­ma diszjunkciójára.
A Dió­héj má­so­dik fe­lé­ben mint­ha a te­me­tő­ben, az „ügy­véd” ko­po­nyá­ja fö­lött me­ren­gő Ham­le­tet hal­la­nánk, amint fa­nyar élet­fi­lo­zó­fi­á­ját szó­já­ték­ok­ba, szó- és gon­do­lat­alak­za­tok­ba old­ja, s vé­gül még a ko­ráb­bi nagy lét-mo­no­lóg­já­nak a pa­ra­frá­zi­sát is el­mond­ja: „Meg­szűn­ni? Lét­re­jön­ni?”
Úgy tu­dom, Rad­nó­ti Sán­dor tet­te elő­ször szó­vá, hogy Vas Ist­ván III. Ri­chárd­-ma­gya­rí­tá­sa mily erő­sen ha­tott Várady Sza­bolcs, Petri György és má­sok vers­nyel­vé­re. Az ész­re­vé­tel ki­tű­nő, de én a III. Ri­chárd mel­lé még oda­ten­ném a Sza­bó Lőrinc-ma­gyarította Athé­ni Timont, s ta­lán még in­kább a Troilus és Cressidát is. A Petri sír­já­nál cí­mű ver­sé­ben er­ről a ha­tás­ról ma­ga a köl­tő is ír, így:
…………………………. Ver­seng­ve
idéz­nek nyil­ván­va­ló­an „out­si­de­rek”,
hogy ezt néz­zé­tek! ezt sze­re­tem a leg­job­ban!
én meg ezt.
Ki-ki mást. Van, aki a zord ítészt,
Athé­ni Timont, Alceste-et, sőt Therszitészt.

Egy­más­hoz kö­zel ál­ló köl­tők­kel, írók­kal gyak­ran meg­esik, hogy tár­sa­ik­ról azt ír­ják meg, amit tu­laj­don­kép­pen sa­ját ma­guk­ról gon­dol­nak. A Shakes­peare­-ha­tás sze­rin­tem Várady Sza­bolcs ver­se­i­ben nyil­ván­va­lóbb, mint Petri György szö­ve­ge­i­ben. Várady „lí­rai hő­se” per­sze nem Athé­ni Timon s nem is Therszitész (bár a vi­lág­tól s még in­kább sa­ját ma­gá­tól Várady „hő­se” is épp ele­get vi­szo­lyog, a nők­höz in­té­zett sza­va­it meg mint­ha egye­ne­sen az ön­becs­mér­lő Troilus mon­da­ná). A Shakes­peare­-ha­tás Várady ver­se­i­ben el­ső­sor­ban (a szó tá­gabb ér­tel­mét te­kint­ve) gram­ma­ti­kai. Petri György di­osz­kur­ja nem kép­al­ko­tást ta­nult Shakes­peare­-től, ha­nem mon­dat­fű­zést, in­ver­zi­ó­kat, szó­já­ték­kép­zést, a szó- és gon­do­lat­alak­za­tok nagy­vo­na­lú mű­köd­te­té­sét, és se­gít­sé­gük­kel az ér­te­ke­ző pró­za drá­ma­i­vá eme­lé­sét. (Ta­lán nem vé­let­len, hogy a Petri sír­já­nál cí­mű vers­ben ép­pen a két, kép­ben ta­lán leg­sze­gé­nyebb Shakes­peare­-drá­ma sze­rep­lő­it em­le­ge­ti.)
Ki­tű­nő Petri- és Tandori-tanulmányaiban (s hány, a kö­tet­ben sze­rep­lő ta­nul­má­nyá­hoz te­het­nénk még oda a „ki­tű­nő”-t, de te­gyük oda leg­alább egy­hez, a Szép Er­nő­ről szó­ló­hoz, itt ki­emel­ten is!), szó­val a ki­tű­nő Petri- és Tandori-tanulmányaiban a köl­tőnk Tandori ko­rai ver­se­it „egy, mond­juk, Sza­bó Lőrinc-i, Vas István-i tí­pu­sú élet­mű pa­ró­di­á­ja­ként” ol­vas­sa, Petrit pe­dig ter­mé­sze­te­sen Jó­zsef At­ti­la fe­lől kö­ze­lí­ti meg.
Ró­la, azt hi­szem, ak­kor ír­hat­nánk iga­zán iz­gal­mas ta­nul­mányt, ha ver­se­it Shakes­peare drá­mái fe­lől ol­vas­nánk.
Iro­da­lom

Ro­land Barthes: A szö­veg örö­me. Bu­da­pest, 1998.
Paul de Man: Az ol­va­sás al­le­gó­ri­ái. Bu­da­pest, 1999.
Vas Ist­ván: Egy fi­a­tal köl­tő iro­ni­kus arc­ké­pe. In: uő: Az is­me­ret­len is­ten. Bu­da­pest, 1974.
Réz Pál: Várady Sza­bolcs­ról. Kor­társ, 1983.
La­tor Lász­ló: Mit vár­ha­tunk Melpomenétől? In: uő: Ka­kas­fej vagy fi­lo­zó­fia? Bu­da­pest, 2000.
Rad­nó­ti Sán­dor: Rossz­ked­vünk te­le. In: uő: Recrudescunt vulnera. Bu­da­pest, 1991.