Rudolf Chmel: New Relationships – Old Problems?

English abstract

The study gives a survey on theoretical and methodological issues of the research of Slovak-Hungarian literature relationships. The author states that while in the historical Hungary these relationships were asymmetric (the Hungarian literature was in dominant position), Slovakia between the two world wars the Slovak literature did not show appropriate invitation of Hungarian literature. After 1945 both, the academic, and the university-degree Slovak-Hungarian comparative literature research was very neglected, and the situation is still not ideal. The author, leaning on Péter Rákos, considering the axiologic aspects of comparative literature research, stresses the necessity of research of the three literatures - Slovak-Czech-Hungarian literature relationships.

Content in original language

Kezd­jük pa­ra­frá­zis­sal! A szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről sok­fé­le­kép­pen be­szél­he­tünk. Min­de­nek­előtt ál­ta­lá­nos­ság­ban, ob­jek­tí­ven, mód­szer­ta­ni­lag. De be­szél­he­tünk sze­mé­lyes jel­leg­gel, hi­tünk sze­rint is, ám ez a ku­ta­tó­mun­ka so­rán csak rit­kán for­dul elő. Va­la­hogy így be­szélt a ná­lunk is is­mert len­gyel iro­dal­már, Kazimierz Wyka – ter­mé­sze­te­sen nem a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok, ha­nem az iro­da­lom­tör­té­net ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről. De foly­tas­suk még egy ide­ig sze­rény­te­le­nül az ő in­ten­ci­ói sze­rint! Ha már a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ku­ta­tá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről, a szlo­vák hun­ga­ro­ló­gi­á­ról van szó, sze­ret­ném az egész prob­lé­ma­kört, e szak­tu­do­mány tár­gyát, a tu­do­má­nyok rend­sze­ré­ben el­fog­lalt sze­re­pét és je­len­ko­ri kul­tú­ránk­ban be­töl­tött funk­ci­ó­ját kí­vül­ál­ló­ként, bi­zo­nyos cso­dá­lat­tal, de fő­leg szkep­szis­sel szem­lél­ni. Cso­dá­la­to­mat és szkep­szi­se­met az el­vég­zett mun­ka, an­nak ér­tel­me és ha­tá­sa, ha­té­kony­sá­ga, tár­sa­dal­mi ki­ha­tá­sa és je­len­tő­sé­ge vált­ja ki.
Nem a már el­vég­zett és még el­vég­zen­dő mun­kák fö­lött aka­rok ér­ze­leg­ni, jól­le­het ez alól sem tud­juk ma­gun­kat tel­je­sen ki­von­ni. Épp el­len­ke­ző­leg. Ele­get dol­go­zunk? És fő­leg ho­gyan? A szá­raz bib­li­og­rá­fi­ai ada­tok bi­zo­nyá­ra meg­ör­ven­dez­tet­né­nek ben­nün­ket, de mi van a szá­mok mö­gött?
Az e té­ren vég­zett ku­ta­tást és mun­kát ma már sem­mi nem gá­tol­ja. El­len­ke­ző­leg. Szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok­kal fog­lal­ko­zó iro­da­lom­tu­dóst ta­lál­ni ma a leg­egy­sze­rűbb fel­adat. Új ku­ta­tók­ra lel­ni azon­ban szin­te le­he­tet­len­ség. Min­den dek­la­rált tu­do­má­nyos és kul­túr­po­li­ti­kai igény el­le­né­re sem va­gyunk ké­pe­sek fel­töl­te­ni e ku­ta­tá­si te­rü­le­tet (a ma­gyar­or­szá­gi szlovakisztikában ugyan­ez a hely­zet!) új szak­em­be­rek­kel. Az e te­rü­le­ten dol­go­zók kö­re túl­sá­go­san zárt, izo­lált; zárt ma­ga a disz­cip­lí­na is. Ha va­la­ki meg­vizs­gál­ná, hogy a szlo­vák és ma­gyar iro­da­lom ös­­sze­ve­té­se az aka­dé­mi­ai ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­ben, il­let­ve a ma­gyar és a szlo­vák iro­da­lom ösz­­sze­ve­té­se az aka­dé­mi­ai szlo­vák iro­da­lom­tör­té­net­ben men­­nyi­re „ha­té­kony”, a két iro­da­lom kö­ze­li­sé­ge el­le­né­re sem ál­la­pít­hat­na meg so­kat. (Ez bi­zo­nyá­ra ös­­sze­függ az ál­ta­lá­nos izo­lált­ság­gal, a nem­ze­ti iro­da­lom­tör­té­net-írás meg­ala­po­zá­sá­ban meg­nyil­vá­nu­ló ki­zá­ró­la­gos­ság­ra tö­rek­vés­sel, de ugyan­ak­kor a köl­csö­nös komparatisztikai ku­ta­tá­sok tu­do­má­nyos igé­nyes­sé­gé­nek és fej­lett­ség­ének fo­nák­sá­ga­i­val is.) Ha te­hát ma­ga a tu­do­mány­ág nem lép túl ön­ma­gán, még­pe­dig ma­gas szin­ten, to­vább­ra is olyas­va­la­mi lesz, ami­nek meg­szü­le­té­sét min­den­ki áhí­tat­tal vár­ja, de ami sen­ki­nek sem hi­ány­zik. A sa­ját kor­lá­tok le­küz­dé­se azon­ban, ha az csu­pán ün­ne­pi kon­fe­ren­ci­á­kon és szim­pó­zi­u­mo­kon tör­té­nik, nem he­lyet­te­sí­ti a tény­le­ges ku­ta­tást.
Va­la­mi azon­ban még­is­csak tör­té­nik, ná­lunk is, Ma­gyar­or­szá­gon is. Kí­vül­ről szem­lél­ve azon­ban ez ör­dö­gi kör­nek tű­nik. Foly­nak bi­zo­nyos ku­ta­tá­sok, fő­leg a 19. szá­za­dot, il­let­ve rész­ben a 20. szá­za­dot, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni idő­sza­kot il­le­tő­en (el­ső­sor­ban Ma­gyar­or­szá­gon), s van­nak – bár nem min­dig meg­fe­le­lő elem­zé­sek­kel elő­ké­szí­tett – kí­sér­le­tek e ku­ta­tá­sok tá­gabb iro­dal­mi ös­­sze­füg­gé­sek­be he­lye­zé­sé­re is. A 20. szá­zad leg­újabb, 1945 utá­ni sza­ka­sza tör­té­nel­mi­leg még le­zá­rat­lan kor, ez azon­ban nem gá­tol ben­nün­ket ab­ban, hogy már most meg­kí­sé­rel­jük rész­le­ges rend­sze­re­zé­sét. De ho­gyan lép­jünk to­vább azok­nak a kor­szak­ok­nak, stí­lu­sok­nak, mű­faj­ok­nak és al­ko­tók­nak a ta­nul­má­nyo­zá­sá­ban, ame­lyek­ről, akik­ről fel­té­te­lez­zük, vagy rész­ben már tud­juk is, hogy konk­rét kap­cso­la­tuk volt az iro­dal­munk­kal, s e kap­cso­la­tok­nak sze­re­pük volt iro­dal­munk fej­lő­dé­sé­ben?
Az egy – nota bene: aszim­met­ri­kus – ál­lam­ban va­ló kö­zös élet, mint ami­lyen a szlo­vá­kok szá­má­ra a 19. szá­zad ele­jé­től a ma­gya­rok­kal va­ló együtt­élés volt, olyan mé­lyen meg­gyö­ke­rez­te­tett bi­zo­nyos dol­go­kat, hogy azok – akár akar­juk, akár nem – mó­do­sul­va még ma is elő­buk­kan­nak. Sem ná­lunk, sem Ma­gyar­or­szá­gon nincs az iro­dal­mi komparatisztikának olyan te­rü­le­te, ahol az el­vég­zett mun­kát – le­gyen szó át­fo­gó tör­té­ne­ti át­te­kin­tés­ről, mo­nog­rá­fi­á­ról, an­to­ló­gi­á­ról vagy ta­nul­mány­ról, utó­szó­ról, re­cen­zi­ó­ról – ne meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gye­lem­mel kí­sér­nék, és ne tu­laj­do­ní­ta­ná­nak ne­ki el­sőd­le­ge­sen esz­mei-po­li­ti­kai je­len­tő­sé­get, mint ép­pen eb­ben a disz­cip­lí­ná­ban. Nem jo­gos-e hát ide vo­nat­ko­zó cso­dá­la­tunk és ké­te­lyünk, s cso­da len­ne-e, ha nyu­gal­ma­sabb és ki­fi­ze­tő­dőbb te­rü­le­tek­re ván­do­rol­nánk? (Ez­zel egy­ál­ta­lán nem azt aka­rom mon­da­ni, hogy e te­rü­let ku­ta­tó­ja hős vagy már­tír.)
Az ed­dig el­mon­dot­tak in­kább csak olyan ér­zel­mek, fel­he­vü­lé­sek, ame­lye­ken már töb­bé-ke­vés­bé túl tud­juk ten­ni ma­gun­kat; ezek­nek a fá­jó em­lé­kek­nek ma már úgy­mond sa­ját éle­tük van, több­nyi­re a ku­ta­tá­sa­ink­tól s még in­kább jó szán­dé­ka­ink­tól füg­get­len sa­ját éle­tük (a tu­do­má­nyos ku­ta­tás lég­kör­ét azon­ban így is mér­gez­he­tik). Kezd­jük te­hát in­kább a mód­szer­ta­ni prob­lé­mák­kal, bár azok­ról is in­kább csak kül­ső szem­lé­lő­ként szó­lok!
Nem aka­rok itt az érint­ke­zé­sek és kap­cso­la­tok egyes for­má­i­ról és azok ku­ta­tá­sá­ról be­szél­ni, csu­pán a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok né­hány gya­kor­la­ti és mód­szer­ta­ni szem­pont­ja­it sze­ret­ném fel­vet­ni. A gyakorlatiakat azért, mert ezek köz­vet­ve vagy köz­vet­le­nül a módszertaniakat is meg­ha­tá­roz­zák. A két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ígé­re­tes kez­de­tek után e tu­do­mány­ág 1945 után Szlo­vá­ki­á­ban nem a leg­ked­ve­zőbb tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai kö­rül­mé­nyek kö­zött raj­tolt, s ami­kor már úgy-ahogy rajt­hoz áll­tunk vol­na, ki­de­rült, hogy a csa­pat­nak nincs egyet­len tag­ja sem. A szlo­vák hun­ga­ro­ló­gia 1945 után, ha nem szá­mí­tom ide né­hány kül­ső mun­ka­társ el­is­me­rést ér­dem­lő, ám több­nyi­re szór­vá­nyos, al­kal­mi te­vé­keny­sé­gét, azt kell mon­da­nom, hogy a nul­la­pont­ról in­dult. Az egye­te­mi hun­ga­ro­ló­gia ke­vés­nek bi­zo­nyult, az aka­dé­mi­ai pe­dig so­ká­ig – ép­pen ezért – nem fej­lő­dött. A kö­zöt­tük le­vő kap­cso­lat mind­má­ig ele­nyé­sző. (E te­kin­tet­ben, úgy vé­lem, bi­zo­nyos „ti­po­ló­gi­ai ha­son­ló­ság” mu­tat­ha­tó ki a szlo­vák hun­ga­ro­ló­gia és a ma­gyar szlovakisztika kö­zött.) Na­iv­ság len­ne ezt az el­ső­sor­ban szer­ve­ze­ti, kul­túr­po­li­ti­kai, de a tu­do­mány­ág egé­szé­nek mi­nő­sé­gé­vel is ösz­­sze­füg­gő kér­dést e he­lyen meg­vi­tat­ni; a to­váb­bi ku­ta­tá­sok ér­de­ké­ben azon­ban nem néz­het­jük kö­zöm­bö­sen a ki­ala­kult hely­ze­tet.
De ma­rad­junk csak a ku­ta­tás mód­szer­ta­ná­nál, hi­szen nem az ér­zel­mek­ről van szó! Mit kell vizs­gál­nunk a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok te­rü­le­tén? És fő­ként ho­gyan? A bib­li­og­rá­fi­ai fel­dol­go­zás­tól az ap­ró­lé­kos szö­veg­elem­zé­se­kig, ezek szé­le­sebb, több­szö­rös ös­­sze­füg­gé­sek­be ágya­zá­sá­ig sok a fel­adat. E fel­ada­tok­ról, ku­ta­tá­si te­rü­le­tek­ről már van­nak hoz­zá­ve­tő­le­ges el­kép­ze­lé­se­ink. Sze­rin­tem na­gyon fi­gye­lem­re mél­tó Ka­rol Rosenbaumnak az a meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok kér­dés­kö­rét nem le­het el­vá­lasz­ta­ni a szlo­vák–cseh kap­cso­la­tok ku­ta­tá­sá­tól, jól­le­het két kü­lön­bö­ző, sa­já­tos ge­ne­zi­sű és funk­ci­ó­jú kap­cso­lat­ról van szó. Ez az ös­­sze­kap­cso­lás – el­ső­sor­ban a szlo­vák iro­da­lom és iro­da­lom­tu­do­mány szem­szö­gé­ből – az el­kö­vet­ke­ző idő­szak­ban ta­lán gyü­möl­csö­zőbb lesz, mint az iro­dal­ma­kat csak la­zán ös­­sze­kap­cso­ló iro­dal­mi szin­té­zi­sek. Hang­sú­lyo­zom, fő­leg a szlo­vák iro­da­lom és iro­da­lom­tu­do­mány szá­má­ra lesz gyü­möl­csö­zőbb, mi­vel a cseh–ma­gyar és a ma­gyar–cseh kap­cso­la­tok a har­ma­dik part­nert – a szlo­vák iro­dal­mat – már nem olyan hang­sú­lyo­san em­lí­tik és igény­lik. A „há­rom­di­men­zi­ós” szlovák–cseh–magyar kap­cso­la­tok ös­­sze­ve­tő fel­dol­go­zá­sa (fő­leg az ál­lam­for­du­la­tig, s rész­ben a har­min­cas évek vé­gé­ig tar­tó sza­kaszt il­le­tő­en) azon­ban még csak a hi­po­té­zi­sek (bár fon­tos hi­po­té­zi­sek) stá­di­u­má­ban van, mi­köz­ben ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en e kap­cso­la­tok konk­rét­sá­ga, tör­té­nel­mi meg­is­mé­tel­he­tet­len­sé­ge e kap­cso­la­tok­nak az iro­da­lom fej­lő­dé­sé­ben be­töl­tött funk­ci­ó­já­ból, mi­nő­sé­gé­ből és va­lós ér­té­ke­i­ből adó­dó­an vál­to­zik.
S va­la­hol itt ju­tunk el is­mét a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ér­ték­rend­sze­r­éhez, az ös­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tu­do­mány azon axiológiai prob­lé­má­i­hoz, ame­lyek­re Rá­kos Pé­ter na­gyon ösz­tön­ző­leg már ré­geb­ben rá­irá­nyí­tot­ta a fi­gyel­mün­ket. A ku­ta­tó szá­má­ra ugyan­is nem tel­je­sen mind­egy a kap­cso­la­tok mi­nő­sé­ge, jel­sze­rű­sé­ge, hi­e­rar­chi­á­ja. Va­ló­ban más az, ha ezek­ben a kap­cso­la­tok­ban Hviezdoslavról, Banšellről, Škultétyról, Krèméryről, Rázusról, Lukáèról, Beniakról vagy Smrekről van szó, s megint más, ha ¼udovít Haanról, Szeberényi La­jos­ról, Jakub Grajchmanról, Daniel Bachát-Dumnýról, Belo Klein-Tesnoskalskýról, Gás­pár Im­ré­ről, Adolf Pechányról vagy ép­pen Gömöri Je­nő­ről. Egé­szen más az, ha – a köz­vet­len kap­cso­la­tok­tól és ti­po­ló­gi­ai egye­zé­sek­től el­te­kint­ve – a ma­gyar iro­dal­mat Hviezdoslav, Banšell, Roy, Krèméry ol­vas­ta nagy ér­dek­lő­dés­sel ere­de­ti­ben, vagy a szlo­vák iro­dal­mat az em­lí­tett ma­gyar szer­zők, akik­nek je­len­tő­sé­ge az adott kor­szak fő fej­lő­dé­si áram­la­ta szem­pont­já­ból szin­te mel­lé­kes, ők ma­guk pe­dig vagy egé­szen is­me­ret­le­nek, vagy ke­vés­bé je­len­tő­sek vol­tak. Ez­zel nem mon­dok el­lent Rá­kos Pé­ter­nek, aki sze­rint a je­len­ték­te­len dol­gok közt is le­het­sé­ge­sek iga­zán je­len­tős ös­­sze­füg­gé­sek épp­úgy, mint aho­gyan a je­len­tős dol­gok kö­zött is van­nak je­len­ték­te­len ös­­sze­füg­gé­sek. De eze­ket így is kell mi­nő­sí­te­ni. Az iro­da­lom­tu­dós­nak úgy kell eb­ből az ör­dö­gi kör­ből ki­jut­nia, hogy a je­len­tős al­ko­tók ne mo­sód­ja­nak ös­­sze a ke­vés­bé je­len­tő­sek­kel, hogy ne le­gye­nek egy­for­mák, va­gyis hogy nem csu­pán a kap­cso­la­to­kat vizs­gál­ják ön­ma­guk­ban, ha­nem a kap­cso­la­tok mi­nő­sé­gét, funk­ci­ó­ját, oka­it és kö­vet­kez­mé­nye­it is.
Az ál­lam­for­du­lat előt­ti Ma­gyar­or­szá­gon nagy­já­ból mind­két ol­da­lon azo­nos tár­sa­dal­mi fel­té­te­lek ala­kí­tot­ták a köl­csö­nös kap­cso­la­to­kat, csak­hogy, amint az már ilyen­kor len­ni szo­kott, ezek a kap­cso­la­tok is aszim­met­ri­ku­sak, nem meg­fe­le­lő­ek vol­tak. A szlo­vá­kok is­mer­ték a ma­gyar iro­dal­mat, a ma­gya­rok azon­ban csak rész­ben a szlo­vá­kot, s még ke­vés­bé is­mer­ték el an­nak lé­te­zé­sét. Ez tör­té­nel­mi tény, me­lyet ma csu­pán ma­gya­ráz­ni tu­dunk, meg­vál­toz­tat­ni nem. Az ál­lam­for­du­lat, de fő­leg a Ta­nács­köz­tár­sa­ság bu­ká­sa után a ma­gyar emig­rán­sok ré­szé­ről ez az el­is­me­rés szé­le­sebb kö­rű­vé és prog­res­­szí­veb­bé vált, ám az utód­ál­lam­ok ér­tel­mi­sé­gi ré­te­gei és írói bi­zal­mat­la­nok vol­tak a ma­gyar iro­da­lom­mal szem­ben, s el­uta­sí­tot­tak min­den­fé­le iro­dal­mi kö­ze­le­dést. Azok a ma­gyar írók vi­szont, akik kény­te­le­nek vol­tak Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­in túl él­ni, az ál­lam­for­du­lat előt­ti ez irá­nyú kö­zöm­bös­sé­gü­ket nem csu­pán kény­szer­hely­zet­ük­ből kö­vet­ke­ző­en vál­toz­tat­ták ak­tív kap­cso­lat­ra, ha­nem egy­re in­kább az ad­dig tart­ha­tat­lan ál­la­pot ob­jek­tív oka­i­nak fel­is­me­ré­se alap­ján; az ál­ta­luk fel­kí­nált job­bot azon­ban még azok az írók sem fo­gad­ták el nyom­ban, akik ké­sőbb a szlo­vák–ma­gyar kap­cso­la­tok te­rén ha­tal­mas és po­zi­tív mun­kát vé­gez­tek. Mi több, a hely­ze­tet Szlo­vá­ki­á­ban az a ré­geb­bi vád is ne­he­zí­tet­te, ame­lyet az ál­lam­for­du­lat előtt az is­mert cseh szlovakofil, Karel Kálal 1922-ben úgy fo­gal­ma­zott meg, hogy „a szlo­vák ér­tel­mi­ség kép­vi­se­lői ki­vé­tel nél­kül mind ma­gyar mű­velt­sé­gű­ek”. Ez a ki­té­tel olyan ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott dol­got jel­zett, amely már ré­gen a le­ve­gő­ben ló­gott, s me­lyet csak a kor leg­ki­vá­lóbb szel­le­mei – leg­in­kább Krèméry, majd Lukáè és Smrek – tud­ták ma­guk­ban ha­tály­ta­la­ní­ta­ni, s a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­to­kat a ko­ra­be­li fá­jó po­li­ti­kai em­lé­kek­től és hor­da­lék­ok­tól meg­tisz­tí­ta­ni. Eb­ben az el­lent­mon­dá­sos fo­lya­mat­ban a 19. szá­zad vé­gé­től sa­já­tos sze­re­pet ját­szot­tak a szlo­vák kör­nye­zet­ben dol­go­zó cseh po­li­ti­ku­sok, kul­tu­rá­lis dol­go­zók, új­ság­írók és kri­ti­ku­sok. Bár nem min­dig Kálal szel­le­mé­ben lép­tek fel, de a szlo­vák–ma­gyar kap­cso­la­tok­hoz és a ma­gyar iro­da­lom­hoz va­ló vi­szo­nyuk a leg­jobb eset­ben is csak tar­tóz­ko­dó volt. Ezt leg­in­kább a szá­zad­előn a Prúdy cí­mű fo­lyó­irat kö­rül ki­ala­kult nem­ze­dék tag­ja­in s rész­ben a Moderna (mo­dern is­ko­la – a ford. megj.) né­ven is­mert nem­ze­dé­ken fi­gyel­het­jük meg. František Votruba és Bohdan Pavlù, akik az ál­lam­for­du­lat előtt a szlo­vák mo­dern is­ko­la nem­ze­dé­ké­nek, il­let­ve a szlo­vák re­a­liz­mus má­so­dik hul­lá­má­nak vol­tak rep­re­zen­táns kri­ti­ku­sai, a ma­gyar iro­da­lom­mal szem­ben bi­zo­nyos ér­te­lem­ben me­rev ál­lás­pont­ra he­lyez­ked­tek (rész­ben azért, mert ők nem ma­gyar is­ko­lá­ba jár­tak, de nem ez volt a fő ok), s ál­lás­pont­ju­kat ér­ték­szem­lé­le­tük­ben is ér­vé­nye­sí­tet­ték. Ez a ten­den­cia még az ál­lam­for­du­lat után is ter­mé­keny ta­laj­ra ta­lált, s a hi­va­ta­los csehszlovakista po­li­ti­ka is táp­lál­ta. Jól lát­ha­tó, hogy a „há­rom­di­men­zi­ós” ös­­sze­ha­son­lí­tás a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ter­mé­keny prob­lé­ma­fel­ve­té­sé­hez még eb­ben a nem szán­dé­ko­san ki­vá­lasz­tott kér­dés­ben is új meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­ge­ket kí­nál.
A ku­ta­tás­nak szám­ta­lan le­he­tő­sé­ge van, de a ki­in­du­ló­pont­ok elég­gé he­te­ro­gé­nek. Egy­kor pél­dá­ul úgy tűnt, hogy a ket­tős iro­dal­mi­ság, az iro­dal­mi struk­tú­rák köl­csön­ha­tá­sá­nak, in­ter­fe­ren­ci­á­já­nak elem­zé­se a ma­guk ös­­sze­tett­sé­gé­ben és el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­ban gyü­möl­csö­ző lesz, aho­gyan azt a 19. szá­za­di, il­let­ve az ál­lam­for­du­lat előt­ti szlo­vák és ma­gyar iro­da­lom do­ku­men­tál­ta. Ha va­la­mi hi­ány­zik az egyik iro­da­lom­ból, át­lép­he­tünk an­nak az iro­da­lom­nak a nor­mái kö­zé, amel­­lyel emez ket­tős iro­dal­mi­ság­ban, köl­csön­ha­tás­ban áll. A ket­tős iro­dal­mi­ság med­re (ame­lyet az ál­lam­for­du­la­tig a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szá­gon egy ha­zá­ban élő ma­gya­rok és szlo­vá­kok kö­zöt­ti bilingvizmus jel­lem­zett és sa­já­tos tár­sa­dal­mi fel­té­te­lek de­ter­mi­nál­tak) azon­ban az utób­bi év­ti­ze­dek­ben egy­re szű­kebb­nek bi­zo­nyult (szű­kebb­nek, mint a szlo­vák–cseh ket­tős iro­dal­mi­sá­gé). A szlo­vák–ma­gyar ket­tős iro­dal­mi­sá­got ná­lunk ma a ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom al­ko­tá­sa­i­nak for­dí­tá­sai he­lyet­te­sí­tik. Eb­ben az ösz­­sze­füg­gés­ben úgy lá­tom, hogy ná­lunk a ma­gyar iro­da­lom bi­zo­nyos von­ze­re­jét (s itt nem csu­pán a klas­­szi­ku­sok­ra – Jó­ka­i­ra, Pe­tő­fi­re, Mik­száth­ra, Kaff­ka Mar­git­ra, Ady­ra, Mó­ricz­ra, Ka­rin­thyra stb. –, ha­nem a kor­társ iro­da­lom­ra – Déryre, Ör­kény­re, Dar­vas­ra, Sza­bó Mag­dá­ra, Ottlikra, Sán­tá­ra, Fe­jes­re, Ker­tész Ákos­ra stb. – is gon­do­lok) az is meg­ha­tá­roz­za, hogy ez az iro­da­lom ma olyas­va­la­mit köz­ve­tít, ami­vel az ol­va­só a mai szlo­vák iro­da­lom­ban nem ta­lál­ko­zik (s ez a „nem ta­lál­ko­zik” tá­vol­ról sem a té­mák­ra vagy a mű­faj­ok­ra vo­nat­ko­zik). Az iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok egy­mást fel­erő­sí­tő ha­tá­sá­nak, az új kör­nye­zet­ben tör­té­nő adap­tá­ci­ó­já­nak, a kü­lön­bö­ző csa­tor­ná­kon meg­va­ló­su­ló ös­­sze­kap­cso­ló­dá­sá­nak va­gyunk ma ta­núi, me­lyek meg­ha­tá­roz­zák a más nyel­vű iro­dal­ma­kat a ha­zai kon­tex­tus­ban. Ezen iro­dal­mak el­sa­já­tí­tá­si fo­lya­ma­tát komparatisztikánk vizs­gál­ja. Je­len­ko­ri iro­dal­munk szín­vo­na­lát és le­he­tő­sé­ge­it ugyan­is nem mér­het­jük a vég­te­len­sé­gig csak ma­gá­val az iro­da­lom­mal; eh­hez a ha­zai iro­dal­mi mik­ro­vi­lág meg­al­ku­vás nél­kü­li meg­ha­la­dá­sa szük­sé­ges; a be­zárt­ság tör­vény­sze­rű­en az igé­nyek le­szál­lí­tá­sát és a szín­vo­nal csök­ke­né­sét ered­mé­nye­zi (ilyen te­kin­tet­ben még az iro­da­lom­kri­ti­kánk is sok min­den­nel adós).
Eb­ben az ér­te­lem­ben az ös­­sze­ve­tő szem­pon­to­kat a ko­runk iro­dal­ma­it új mód­sze­rek­kel meg­kö­ze­lí­tő iro­da­lom­tu­do­mány sem nél­kü­löz­he­ti. Nem med­dő ti­po­lo­gi­zá­lás­ra vagy tá­vo­li ana­ló­gi­ák hal­mo­zá­sá­ra van per­sze szük­ség. Az új­faj­ta ti­po­ló­gi­ai ku­ta­tás szük­sé­ges­sé­gét s az e té­ren ta­pasz­tal­ha­tó bi­zony­ta­lan­sá­gok kér­dé­sét ép­pen ko­runk iro­dal­ma­i­nak vizs­gá­la­ta ve­ti fel; ezek fej­lő­dé­sé­ben egyes kül­ső ide­o­ló­gi­ai inst­ruk­ci­ók­nak több­nyi­re azo­nos vagy ana­lóg tar­tal­muk és esz­mei ki­ha­tá­suk van a po­é­ti­kai ele­mek­re; ugyan­így be­szél­he­tünk az ún. hi­va­ta­lo­san sza­bá­lyo­zott kap­cso­la­tok­ról, ame­lyek az egész társadalmi-politikai-gazdasági in­teg­rá­ció ré­szét ké­pe­zi. Ezek az inst­ruk­ci­ók a mű­vé­szet és iro­da­lom szem­pont­já­ból csak az el­ső pil­la­nat­ban tűn­nek má­sod­la­go­sak­nak: va­ló­já­ban az iro­da­lom or­ga­niz­mu­sá­nak alap­ré­te­ge­i­ig ha­tol­nak, és ha­tás­sal van­nak az iro­dal­mi kap­cso­la­tok­ra is. Ezért a komparatisztika nem te­het úgy, mint­ha sem­mi kö­ze nem len­ne az egész­hez. A tár­sa­dal­mi in­teg­rá­ció az iro­dal­mak kö­zött olyan kon­tex­tust te­remt, ame­lyet ös­­sze­ha­son­lí­tó ku­ta­tá­sa­ink so­rán min­den­kép­pen fi­gye­lem­be kell ven­nünk.
Az iro­dal­mak „tár­sa­dal­mi lé­té­nek azo­nos­sá­gát” (Plehanov ki­fe­je­zé­se) az azo­nos­ság és kü­lön­bö­ző­ség di­a­lek­ti­kus egy­sé­gé­ben kell vizs­gál­nunk. Ed­di­gi ku­ta­tá­sa­ink so­rán több­nyi­re az azo­nos­ság moz­za­na­ta­i­ra fi­gyel­tünk, azok­ra a je­len­sé­gek­re, ame­lyek meg­kön­­nyí­tik az iro­dal­mak kö­zöt­ti kö­ze­le­dést, s el­ha­nya­gol­tuk a kü­lön­bö­ző­sé­ge­ket, pe­dig a ket­tő köl­csö­nö­sen fel­té­te­le­zi egy­mást. A be­fo­ga­dás fel­té­te­le pe­dig ép­pen a kü­lön­bö­ző­ség, hi­szen – az in­teg­rá­ció alap­ján – így jön lét­re a kap­cso­la­tok új mi­nő­sé­ge. Az ilyen – komp­le­men­tá­ris­nak is ne­vez­he­tő – kap­cso­lat már nem szo­ros ér­te­lem­ben vett iro­dal­mi köl­csön­ha­tás, ha­nem az iro­dal­mak kö­zöt­ti bi­zo­nyos, az ös­­sze­ha­son­lí­tás több for­má­ját is ma­gá­ban hor­do­zó együtt­mű­kö­dés, amely nem igé­nyel transz­pa­rens ki­fej­tést. Aho­gyan B. Reizov mond­ja: „a nem­ze­ti iro­dal­mak azért él­het­nek kö­zös éle­tet, mert nem ha­son­lí­ta­nak egy­más­ra”, az egyes iro­dal­mak sa­já­tos­sá­ga „ösz­tön­zi a töb­bi ér­dek­lő­dé­sét eme­zek irá­nyá­ban, és fej­lesz­ti az iro­dal­mi kap­cso­la­tok rend­sze­rét”.
Mi le­gyen hát szkep­szi­sünk­kel, a komparatisztikát, kü­lö­nö­sen a szlo­vák–ma­gyar komparatisztikát il­le­tő két­sé­ge­ink­kel? (Nyil­ván­va­ló, hogy itt nem a tu­do­mány­ágat vagy an­nak tár­gyát érin­tő, ha­nem a cél­hoz ve­ze­tő utak­kal kap­cso­la­tos két­sé­ge­ink­ről van szó.)
Az el­múlt idő­szak szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­ta­i­nak sa­já­tos jel­le­gét nem le­het nem lát­ni, ilyen jel­le­gű ku­ta­tá­sa­ink tár­gya azon­ban en­nek el­le­né­re is egy­re in­kább az iro­da­lom lesz, s egy­re ke­vés­bé az iro­da­lom kör­nye­ze­te („kör­nye­zet” alatt azt a sa­já­tos­sá­got ér­tem, amely in­kább kö­dö­sí­tő és in­ger­lő, mint­sem meg­vi­lá­go­sí­tó ha­tá­sú). A prob­lé­ma „el­vo­nat­koz­ta­tá­sa” eb­ben az eset­ben a ha­tá­sok, for­rá­sok és szár­ma­zá­si lán­co­la­tok me­cha­ni­kus le­írá­sá­ból táp­lál­ko­zó tár­sa­dal­mi és szak­mai elő­í­té­le­tek fel­szá­mo­lá­sát je­len­ti; sza­kí­ta­nunk kell az üres ana­ló­gi­ák­kal és a túl­sá­go­san ál­ta­lá­nos, nem konk­rét ti­po­ló­gi­ák­kal. A kul­tú­ra és az iro­da­lom vi­lá­ga vis­­sza­von­ha­tat­la­nul in­teg­rá­ló­dik, s ez az in­teg­rá­ló­dás fel­ve­ti az ös­­sze­ha­son­lí­tás és a szin­té­zis igé­nyét. Az eset­le­ges arány­ta­lan­sá­gok azon­ban meg­aka­dá­lyoz­hat­ják a cél el­éré­sét. Még egy­szer Kazimierz Wykával szól­va: az iro­da­lom­tu­do­mány­nak és en­nek ré­sze­ként a komparatisztikának is „tud­nia kell önál­ló­an gaz­dál­kod­nia. Mint a mű­vé­szet­tel fog­lal­ko­zó más tu­do­mány­ágak, az iro­da­lom­tör­té­net is bel­ső­leg in­teg­rált, sok­ol­da­lú és szinkretikus tu­do­mány­ág.” He­lye van ben­ne a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok igé­nyes ku­ta­tá­sá­nak, e kap­cso­la­tok ma­ga­sabb egy­sé­gek­be tör­té­nő in­teg­rá­lá­sá­nak is. Még sok hét­köz­na­pi mun­ka vár ránk, ezért ne csak ün­ne­pi al­kal­mak­kor mun­kál­kod­junk raj­ta!
(1986)

(Fa­ze­kas Jó­zsef for­dí­tá­sa)