Lász­ló Gu­lyás: The Issue of the Hungarian-Slovak Border at the Ver­sailles Peace Conference (1. part)

English abstract

Before 1918 within the frameworks of historical Hun­ga­ry the official definition of the Slovak-Hungarian ethnical border and territories lived by Slovaks did not take place, thus the definition of the first historical Slovak-Hungarian border took place at the Ver­sailles Peace Conference that ended the First World War. In our study we try to introduce this process. The ceremonial opening of the Ver­sailles Peace Conference took place on 18th January 1919. Although, the participants did not make clear if the conference in Pa­ris is a preliminary conference of the winners that intends to harmonize different viewpoints and that is later followed by a congress that invites the neutrals and loosers or if it is the peace conference itself, of which decisions are final and irrevocable. The cnference in Pa­ris began as the earlier, and gradually transformed to the lat­est. Thus, the representatives of the defeated countries could not take part in the conference and the loosers could be present only after decisions were made. There were mo­re committees that dealt with the border issues. The supreme body of these commitees was the „Commitee of Territorial Issues” having number IX. Czechoslovakia, as the winning military party, had the right to submit its claims at the Peace Conference. Preparations for the Peace Conference were directed by Beneš, the Minister of Foreign Affairs. At the preparation for and during the conference, Beneš had to face two serious conflicts. At the beginning of 1919 the Beneš-Štefánik conflict arose. Its ma­in reason was that while Beneš wanted to build Czechoslovakia’s foreign policy on France, Štefánik preferred the Ita­li­an orientation. Mo­re precisely, he stressed that at the formation of Czechoslovakia’s foreign policy they should pay attention to France and Italy equally. Paralelly with the Beneš-Štefánik conflict, the Beneš-Kramáø conflict arose. At the Peace Conference the Czecho­slovak delegation was offically led by Kramáø, as the country’s Prime Minister, but actually Beneš, as the Minister of Foreign Affairs, reserved his right to decide in all important issues. At the Peace Conference, the Czechoslovak delegation directed by Beneš submitted 11 written memoranda. The Peace Conference decided that except of the submitted requirements gives an opportunity for the smaller allied parties to declare them in words at the highest level. Thus, Beneš on 5th February at the Supreme Council introduced the Czechoslovak requirements. Beneš’s speech lasted for 3,5 hours and was about the situation of his country and about territorial requirements. By analysing the text of the speech, the author states that Beneš during his speech on 5th February repeated the ma­in statement of the 11 submitted memoranda. Beneš by supporting the Czechoslovak requirements, introduced a wide spectrum of arguments before the Supreme Committee, in his speech beside the historical, strategical and economic arguments well known from memoranda, we can find geological (see unity of Teschen coal fields) and linguistic (common dialect of Ruthenians and Slovaks) arguments. His speech can be qualified remarkably inventive, because he finds argument even to why would be it good for the Germans to be in Czechoslovakia. After he finished his lecture, the Supereme Council decided to send a committee for examining the Czechoslovak claims. This way was created „The committee for examining the Czechoslovak territorial requirements”.

Content in original language

Be­ve­ze­tés

1918 előtt a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág ke­re­tei kö­zött nem ke­rült sor a szlo­vák–ma­gyar et­ni­kai ha­tár­vo­nal hi­va­ta­los meg­ál­la­pí­tá­sá­ra, a szlo­vá­kok ál­tal la­kott te­rü­le­tek be­ha­tá­ro­lá­sá­ra, így a tör­té­ne­lem el­ső szlo­vák–ma­gyar ha­tá­rá­nak meg­hú­zá­sa az el­ső vi­lág­há­bo­rút le­zá­ró ver­sailles­-i bé­ke­kon­fe­ren­ci­án tör­tént meg; ta­nul­má­nyunk­ban en­nek fo­lya­ma­tát mu­tat­juk be.

A bé­ke­kon­fe­ren­cia és a cseh­szlo­vák­ok

A ver­sailles­-i bé­ke­kon­fe­ren­cia ün­ne­pé­lyes meg­nyi­tá­sá­ra 1919. ja­nu­ár 18-án ke­rült sor.1 A részt­ve­vők azon­ban nem tisz­táz­ták, hogy a pá­ri­zsi kon­fe­ren­cia a győz­te­sek elő­ze­tes, a kü­lön­bö­ző ál­lás­pont­ok egyez­te­tő kon­fe­ren­ci­á­ja-e, ame­lyet egy kong­resz­­szus kö­vet majd a sem­le­ges és vesz­tes or­szá­gok be­vo­ná­sá­val, vagy pe­dig ez már ma­ga a bé­ke­kon­fe­ren­cia, amely­nek ha­tá­ro­za­tai vég­le­ge­sek és vis­­sza­von­ha­tat­la­nok. A pá­ri­zsi kon­fe­ren­cia az előb­bi­ként in­dult, s me­net köz­ben ala­kult át az utób­bi­vá. Így a kon­fe­ren­ci­án a le­győ­zött ál­la­mok kép­vi­se­lői nem ve­het­tek részt, s a vesz­te­sek csak a dön­té­sek meg­ho­za­ta­la után azok tu­do­má­sul­vé­te­le vé­gett je­len­het­tek meg. Ha a dön­tés­ho­za­tal me­cha­niz­mu­sát néz­zük, ak­kor azt lát­juk, hogy bár ere­de­ti­leg sok­fé­le vi­ta­fó­ru­mot szer­vez­tek, és úgy gon­dol­ták, hogy a ple­ná­ris ülés lesz majd a dön­té­sek fó­ru­ma, az ér­de­mi dön­té­sek a nagy­ha­tal­mak ve­ze­tő­i­nek ke­zé­be kerültek.2
A kon­fe­ren­cia leg­főbb szer­ve a Ver­sailles­-i Leg­fel­ső Ha­di­ta­nács­ból ki­nőtt Tí­zek Ta­ná­csa, az­az a Leg­fel­sőbb Ta­nács volt. Ez az öt nagy­ha­ta­lom ún. el­ső de­le­gá­tu­sa­i­ból (az ame­ri­kai el­nök, az an­gol, a fran­cia, az olasz és a ja­pán mi­nisz­ter­el­nök, il­let­ve kül­ügy­mi­nisz­te­re­i­ből) állt. Ez a tes­tü­let há­rom hó­na­pon ke­resz­tül töl­töt­te be a leg­fel­sőbb szerv funk­ci­ó­ját, de mi­vel meg­le­he­tő­sen ne­héz­ke­sen dol­go­zott, 1919. már­ci­us vé­gén az ame­ri­kai el­nök ja­vas­la­tá­ra lét­re­hoz­ták a Né­gyek Ta­ná­csát Thomas Woodrow Wilson (ame­ri­kai el­nök), David Lloyd Ge­or­ge (an­gol mi­nisz­ter­el­nök), Georges Benjamin Cle­men­ceau (fran­cia mi­nisz­ter­el­nök) és Vittorio Emanuele Orlando (olasz mi­nisz­ter­el­nök) rész­vé­te­lé­vel. A fel­me­rü­lő sok­ré­tű kér­dé­sek vizs­gá­la­tá­ra és a tes­tü­let ja­vas­la­ta­i­nak el­ké­szí­té­sé­re ös­­sze­sen 58 kü­lön­bö­ző bi­zott­sá­got hoz­tak létre.3
A ha­tár­kér­dé­sek­kel több bi­zott­ság fog­lal­ko­zott, ezek­nek a bi­zott­sá­gok­nak a fel­ső szer­ve volt a IX-es szá­mot vi­se­lő „te­rü­le­ti kér­dé­sek bi­zott­sá­ga”. El­nö­ke a fran­cia André Tardieu, al­el­nö­ke az olasz Salvago Raggi volt, de a bi­zott­ság tag­ja volt még dr. S. E. Me­zes, az ame­ri­kai szak­ér­tők ve­ze­tő­je és az an­gol Sir E. Crowe. A te­rü­le­ti kér­dé­sek­nél kö­ve­tett el­já­rá­si mó­dot az a tény ha­tá­roz­ta meg, hogy a kon­fe­ren­cia nem a tá­vol­le­vő, vesz­tes vagy – ahogy a részt­ve­vők mond­ták – a „bű­nös fe­lek”, ha­nem a je­len­le­vők ügye­i­ből in­dult ki. Nem Auszt­ria vagy Ma­gyar­or­szág stb. kér­dé­se­i­vel fog­lal­ko­zott, ha­nem a cseh­szlo­vák, len­gyel, ro­mán és ju­go­szláv igé­nyek­re össz­pon­to­sí­tot­ta fi­gyel­mét. Ma­gyar­or­szág te­rü­le­ti kér­dé­se­i­vel a szó va­ló­di ér­tel­mé­ben egyet­len bi­zott­ság sem fog­lal­ko­zott. Fog­lal­ko­zott azon­ban ve­le a cseh­szlo­vák és a ro­mán–ju­go­szláv bi­zott­ság – Cseh­szlo­vá­kia, Ro­má­nia és Ju­go­szlá­via szempontjából.4
Cseh­szlo­vá­ki­á­nak mint győz­tes had­vi­se­lő fél­nek jo­gá­ban állt a bé­ke­kon­fe­ren­cia elé ter­jesz­te­ni igé­nye­it. Az er­re tör­té­nő fel­ké­szü­lést már 1918 őszén meg­kezd­te Edvard Beneš. Er­ről em­lék­ira­ta­i­ban így ír: „Masaryk pro­fes­­szor már 1918 fo­lya­mán is oly­kor-oly­kor fel­szó­lí­tott le­ve­le­i­ben, ké­szül­jek a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra. Ezért a le­he­tő leg­gyor­sab­ban, úgy­szól­ván rög­tö­nöz­ve és min­den se­géd­anyag és iro­da­lom nél­kül ál­lí­tot­tam ös­­sze leg­több bé­ke­em­lék­ira­tun­kat, me­lyek­ben le­fek­tet­tem va­la­men­­nyi bé­ke­kö­ve­te­lé­sün­ket. Így tör­tént, hogy né­hány tár­gyi hi­ba is akadt ben­nünk, ame­lye­ket ké­sőbb mint szán­dé­kos, cél­za­tos ok­fej­tést ve­tet­tek szememre.”5
Beneš e rög­tön­zés­re vo­nat­ko­zó so­ra­it fenn­tar­tá­sok­kal kell ke­zel­nünk, ugyan­is Beneš és a cseh­szlo­vák kül­dött­ség na­gyon is tu­da­to­san ké­szült a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra. Ami­kor 1918 őszén a prá­gai kor­mány egy tá­jé­koz­ta­tó köz­le­ményt bo­csá­tott ki a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács ré­szé­re, ab­ban rész­le­te­sen ki­fej­tet­te, hogy a cseh­szlo­vák kor­mány fon­tos és egyik alap­ve­tő fel­ada­tá­nak te­kin­ti a ma­gya­rok múlt­be­li „tet­te­i­re” vo­nat­ko­zó ada­tok gyűj­té­sét a nem­ze­ti el­nyo­más iga­zo­lá­sa céljából.6 Az anyag­gyűj­tés­nek – mely­hez a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács se­gít­sé­gét kér­ték – a kö­vet­ke­zők­re kel­lett ki­ter­jed­nie: mi­kor kez­dő­dött a ma­gya­ro­sí­tás, mi­lyen ese­mé­nyek­kel. E cél­ból ál­la­mi és egy­há­zi sta­tisz­ti­ká­kat kel­lett ös­­sze­ál­lí­ta­ni, ma­gyar bro­sú­rá­kat és anya­go­kat kel­lett ös­­sze­gyűj­te­ni, me­lyek­kel a „bru­tá­lis ma­gya­ro­sí­tó po­li­ti­kát” le­het be­mu­tat­ni.
A bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra va­ló fel­ké­szü­lést Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter­ként ve­zé­nyel­te le.7 Benešnek mind a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra va­ló fel­ké­szü­lés, mind a bé­ke­kon­fe­ren­cia so­rán két konf­lik­tus­sal is szem­be kel­lett néz­nie. 1919 ele­jén bon­ta­ko­zott ki egy Beneš–Štefánik konf­lik­tus. En­nek fő oka, hogy míg Beneš egy­ér­tel­mű­en Fran­cia­or­szág­ra akar­ta épí­te­ni a cseh­szlo­vák ál­lam külpolitikáját,8 ad­dig Štefánik az olasz ori­en­tá­ció hí­ve volt, pon­to­sab­ban azt han­goz­tat­ta, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­nak kül­po­li­ti­ká­ja ki­ala­kí­tá­sa­kor egy­for­mán kell tá­masz­kod­nia Fran­cia­or­szág­ra és Olaszországra.9 Emi­att a két po­li­ti­kus vi­szo­nya erő­sen meg­rom­lott. Beneš fi­gyel­mez­tet­te Masarykot, hogy Štefánik egy olasz her­ce­get akar Cseh­szlo­vá­kia trón­já­ra ültetni.10 (Ku­ta­tá­sa­ink so­rán nem si­ke­rült ki­de­rí­te­ni, hogy en­nek az in­for­má­ci­ó­nak volt-e va­ló­ság­alap­ja.) Emel­lett Beneš több dur­va sze­mé­lyes tá­ma­dást in­té­zett Štefánik el­len, kri­ti­zál­ta őt ami­att, hogy egy olasz gróf­nő­vel – Giulianna Benzoni – tart fent sze­rel­mi vi­szonyt. Az 1919. áp­ri­lis 5-i Masarykhoz in­té­zet levelében11 azt ál­lí­tot­ta, hogy Štefánik mind fi­zi­ka­i­lag, mind szel­le­mi­leg meg­tört, rá­adá­sul a fran­cia kül­po­li­ti­ka irá­nyí­tói sem bíz­nak már ben­ne, ezért kar­ri­er­je a vé­ge fe­lé kö­ze­le­dik. Masaryk azt ja­va­sol­ta Benešnek, hogy a bé­ke­kon­fe­ren­cia ide­jé­re kös­sön tűz­szü­ne­tet Štefánikkal. A Beneš–Štefánik konf­lik­tus azon­ban vá­rat­lan vé­get ért, ami­kor Štefánik 1919. má­jus 4-én Olasz­or­szág­ból Cseh­szlo­vá­ki­á­ba re­pült, gé­pe Po­zsony­nál le­zu­hant, és Štefánik meg­halt.
A Beneš–Štefánik konf­lik­tus­sal szin­te pár­hu­za­mo­san bon­ta­ko­zott ki a Beneš–Kramáø konf­lik­tus. A cseh­szlo­vák de­le­gá­ci­ót a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án hi­va­ta­lo­san Karel Kramáø mi­nisz­ter­el­nök ve­zet­te, de Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter­ként jo­got for­mált ar­ra, hogy va­la­men­­nyi fon­tos kér­dés­ben dönt­sön. Rá­adá­sul Benešt az elő­ző há­rom év szor­gal­mas mun­ká­ja kö­vet­kez­té­ben szin­te min­den fon­tos „bé­ke­csi­ná­ló” is­mer­te Pá­rizs­ban, ezért ha a „bé­ke­csi­ná­lók” va­la­mit tud­ni akar­tak, Benešhez for­dul­tak. Ezt a szi­tu­á­ci­ót Kramáø egy­re ne­he­zeb­ben vi­sel­te, hi­szen ő már a há­bo­rú előtt több­ször meg­vá­lasz­tott kép­vi­se­lő volt a bé­csi par­la­ment­ben, míg Beneš min­den po­li­ti­kai ta­pasz­ta­lat és vá­lasz­tói fel­ha­tal­ma­zás nél­kül lett külügyminiszter.12 E sze­mé­lyi ri­va­li­zá­lás mé­lyén azon­ban sok­kal ko­mo­lyabb el­len­té­tek hú­zód­tak meg kö­zöt­tük. Kramáø már a há­bo­rú előtt is el­kö­te­le­zett russzofil po­li­ti­kus volt, és Ver­sailles­-ban ugyan­ezt a vo­na­lat kép­vi­sel­te. Úgy gon­dol­ta, hogy Cseh­szlo­vá­kia ter­mé­sze­tes szö­vet­sé­ge­se csak a res­ta­u­rált cá­ri Orosz­or­szág le­het, ezért Cseh­szlo­vá­ki­á­nak min­den esz­köz­zel se­gí­te­nie kell a bol­se­vik re­zsim meg­dön­té­sét. Ez­zel szem­ben Beneš azon mun­kál­ko­dott, hogy egy fran­cia–cseh­szlo­vák szö­vet­ség­gel ala­poz­za meg Cseh­szlo­vá­kia kö­zép-eu­ró­pai po­zí­ci­ó­ját. Mind­ezek kö­vet­kez­té­ben Kramáø vi­szo­nya Benešsel ro­ha­mo­san rom­lott.
Beneš 1919. feb­ru­ár 2-án kelt le­ve­lé­ben ar­ra kér­te Masarykot – Masaryk 1918 de­cem­be­ré­ben tért vis­­sza emig­rá­ci­ó­já­ból Prá­gá­ba, és fog­lal­ta el az ál­lam­el­nö­ki po­zí­ci­ót –, hogy va­la­mi­lyen in­dok­kal hív­ja vis­­sza Prá­gá­ba Kramáøt.13 A Beneš–Kramáø konf­lik­tust az 1919 jú­ni­u­sá­ban meg­tar­tott cseh­szlo­vá­ki­ai köz­ség­ta­ná­csi vá­lasz­tá­sok ol­dot­ták meg, me­lyen a mi­nisz­ter­el­nök párt­ja ve­re­sé­get szen­ve­dett, és így Kramáø 1918. jú­li­us 8-án kény­te­len volt le­mon­da­ni, így Masaryk vis­­sza­hív­hat­ta Pá­rizs­ból. Ez­zel szem­ben Beneš ad­dig nem moz­dult ki a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ról, míg az 1918. de­cem­be­ri de­mar­ká­ci­ós vo­nal po­li­ti­kai ha­tár­rá nem vált.
E két konf­lik­tus el­le­né­re Masaryk tö­ret­le­nül bí­zott Benešben. Ezt mu­tat­ja, hogy 1919. jú­ni­us el­ső fe­lé­ben – még a köz­ség­ta­ná­csi vá­lasz­tá­sok előtt – ar­ra pró­bál­ta meg rá­be­szél­ni Benešt, hogy a kül­ügy­mi­nisz­te­rei poszt meg­tar­tá­sa mel­lett le­gyen miniszter­elnök,14 de Beneš a vá­lasz­tá­sok ered­mé­nyé­re hi­vat­koz­va ki­tért a fel­ké­rés elől.15

A cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek írá­sos be­ter­jesz­té­se

A Beneš ál­tal irá­nyí­tott cseh­szlo­vák de­le­gá­ció 11 írá­sos me­mo­ran­du­mot nyúj­tott át a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­nak. Az aláb­bi­ak­ban ezen me­mo­ran­du­mok gon­do­lat­me­net­ét te­kint­jük át.
Az I. szá­mú memorandum16 a cseh­szlo­vák­ok tör­té­ne­té­vel, ci­vi­li­zá­ci­ó­já­val, har­ca­i­val, mun­ká­já­val és je­len­tő­sé­gé­vel fog­lal­ko­zik. Ki­fej­ti, hogy a szlá­vok­nál a bru­ta­li­tás és az el­nyo­más szel­le­me so­ha­sem volt ak­ko­ra, mint a ger­má­nok­nál; a szlá­vok in­di­vi­du­a­lis­ták, ér­zel­me­sek, ál­mo­dók és ide­a­lis­ták, va­ló­ság­ér­ze­tük cse­kély. Ez­zel szem­ben a ger­má­nok erős kol­lek­tív haj­la­mok­kal ren­del­kez­nek, és az év­szá­za­dos ró­mai–la­tin szom­széd­ság kö­vet­kez­té­ben meg­előz­ték a szlá­vo­kat. Nyu­gat­ról a ger­má­nok, míg ke­let­ről a mon­go­lok, ava­rok, ma­gya­rok, ta­tá­rok, tö­rö­kök sa­nyar­gat­ták a szlá­vo­kat. En­nek el­le­né­re a 14. és 15. szá­zad­ban a cse­hek az eu­ró­pai de­mok­ra­ti­kus és val­lá­si meg­új­ho­dás él­har­co­sai let­tek, de a Habs­bur­gok el­ti­por­ták őket, ka­to­li­zál­ták és cent­ra­li­zál­ták ál­la­mu­kat.
A 19. szá­zad nagy fel­len­dü­lést ho­zott a cse­hek­nek, ki­ala­kult az erős pa­raszt­ság, a szer­ve­zett mun­kás­ság, a gaz­dag és füg­get­len pol­gár­ság, mely a né­met­el­le­nes küz­del­met fel­vál­lal­ta. A cseh gaz­da­ság volt a leg­fej­let­tebb egész Kö­zép-Eu­ró­pá­ban. A cse­hek kül­de­té­se mind­vé­gig a hu­ma­ni­tás szol­gá­la­ta volt, a szel­le­mi és er­köl­csi ér­té­ke­ket vé­del­mez­ték a né­met bar­bár­ság­gal szem­ben, nem fegy­ver­rel, ha­nem a mo­ra­li­tás esz­kö­ze­i­vel. A cse­hek és a Bu­da­pest ál­tal el­nyo­mott szlo­vá­kok kö­zött már ek­kor fel­éledt a szláv szo­li­da­ri­tás gon­do­la­ta. Föld­raj­zi hely­ze­te a cseh né­pet a szlá­vok élé­re ál­lí­tot­ta, és a né­met­el­le­nes vé­de­lem el­ső vo­na­lá­ba he­lyez­te. A vi­lág­há­bo­rú utá­ni új élet kez­de­tén, a köz­pon­ti ha­tal­mak igá­ja alól fel­sza­ba­dul­va a cseh­szlo­vák nép jo­go­san kér mél­tány­lást a ma­ga szá­má­ra Eu­ró­pá­tól nagy szol­gá­la­ta­i­ért.
Ös­­szeg­zés­ként meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy ez a me­mo­ran­dum a Masaryk ál­tal ki­dol­go­zott tör­té­net­böl­cse­let rö­vi­dí­tett ver­zi­ó­ja volt.
A II. szá­mú memorandum17 a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti kö­ve­te­lé­sek­kel fog­lal­ko­zik hét fe­je­zet­ben: az 1. fejezet18 azt fej­te­ge­ti, hogy Cseh­szlo­vá­ki­át a tör­té­nel­mi cseh tar­to­má­nyok­ból (Cseh- és Mor­va­or­szág, Szi­lé­zia) és Szlovenszkóból kell lét­re­hoz­ni, de ide kell csa­tol­ni még a ma­gyar­or­szá­gi ruténlakta te­rü­le­te­ket is. Emel­lett egy kor­ri­dor lét­re­ho­zá­sá­val biz­to­sí­ta­ni kell a Cseh­szlo­vá­kia és Ju­go­szlá­via kö­zöt­ti te­rü­le­ti össze­köt­te­tést is.
A 2. fejezet19 a tör­té­nel­mi cseh tar­to­má­nyok ha­tá­ra­i­val kap­cso­la­tos el­kép­ze­lé­se­ket is­mer­te­ti: a cseh­szlo­vák ál­lam ja­vá­ra te­rü­le­ti ki­iga­zí­tá­so­kat kell vég­re­haj­ta­ni Po­rosz-Szi­lé­zi­á­ban és Al­só-Auszt­ri­á­ban, az előb­bi­ből Glatzot és Ratiboøt, az utób­bi­ból Gmünt és Mor­va­me­zőt kell a cseh­szlo­vák köz­tár­sa­ság­hoz csa­tol­ni.
A 3. fejezet20 Szlo­vá­ki­á­val fog­lal­ko­zik. A me­mo­ran­dum han­goz­tat­ja e te­rü­let tel­jes föld­raj­zi egy­sé­gét, és ki­eme­li a dé­li ha­tár fon­tos­sá­gát, ame­lyet a Du­na, a Mát­ra és a Bükk al­kot, ke­let fe­lé pe­dig a to­ka­ji bor­vi­dék ha­tá­rol­ja egé­szen a Bod­rog fo­lyó­ig. Szlovenszkó két rész­re osz­lik, a ke­le­ti rész a Ti­sza, a nyu­ga­ti rész a Du­na fe­lé for­dul völ­gye­i­vel és fo­lyó­i­val. A föld­raj­zi be­ve­ze­tő után a né­pes­ség et­ni­kai ös­­sze­té­tel­ét tag­lal­ja. Köz­li, hogy az 1900. évi nép­szám­lá­lás ada­tai sze­rint 1 967 970 szlo­vák élt Ma­gyar­or­szá­gon. Ezt kö­ve­tő­en két­ség­be von­ja ezt az ada­tot, s ki­je­len­ti, hogy óva­to­san kell bán­ni a ma­gyar sta­tisz­ti­kák­kal, mi­vel úgy­mond egy ma­gyar mi­nisz­ter a par­la­ment­ben be­is­mer­te, hogy ezek­re nem le­het tá­masz­kod­ni, mi­vel a ma­gyar nép­szám­lá­lás­ok so­rán fel­sőbb uta­sí­tás­ra sok száz­ezer nem ma­gyart ma­gyar­nak ír­tak be, hogy ily mó­don nö­vel­jék a ma­gya­rok szá­mát. Na­pi­ren­den van­nak a sta­tisz­ti­ka ös­­sze­ál­lí­tá­sa kö­rül a csa­lá­sok és a ha­mi­sí­tá­sok. Ezek után ki­fej­ti, hogy va­ló­já­ban 2 300 000 szlo­vák él Ma­gyar­or­szá­gon, és emel­lett még ar­ra is le­het szá­mí­ta­ni, hogy az a 700 000 szlo­vák, aki a ma­gya­rok ül­dö­zé­se elől Ame­ri­ká­ba me­ne­kült, Cseh­szlo­vá­kia meg­szü­le­té­sé­nek hí­ré­re ha­ma­ro­san ha­za­tér. A me­mo­ran­dum le­szö­ge­zi, hogy Szlovenszkó szá­má­ra igény­be kell ven­ni bi­zo­nyos ma­gya­rok ál­tal la­kott te­rü­le­te­ket is. Szlovenszkón a ma­gyar la­kos­ság szét­szór­va él, mert a mér­ték­te­len ma­gya­ro­sí­tó rend­szer tu­da­to­san ko­lo­ni­zál­ta a te­rü­le­tet. A ma­gyar­lak­ta te­rü­le­tek igény­be­vé­tel­ét egyéb­ként még az is in­do­kol­ja, hogy még így is nagy­szá­mú szlo­vák szór­vány ma­rad Ma­gyar­or­szá­gon. A Du­na Cseh­szlo­vá­kia szá­má­ra élet­szük­ség­let, eb­ben a kér­dés­ben nem te­het­nek en­ged­mé­nye­ket a ma­gya­rok­nak. A du­nai ha­tár az egye­dü­li le­het­sé­ges ha­tár Ma­gyar­or­szág és Cseh­szlo­vá­kia kö­zött. Po­zsony­ra min­den­fé­le­kép­pen szük­sé­ge van a cseh­szlo­vák ál­lam­nak, bár e vá­ros la­kó­i­nak több­sé­ge né­met, és lak­nak ben­ne ma­gya­rok is, és a szlo­vá­kok a ma­gya­rok­hoz és a né­me­tek­hez vi­szo­nyít­va ki­sebb­ség­ben van­nak, de Po­zsony év­szá­zad­okon át szlo­vák vá­ros volt, és úgy te­kin­tet­tek rá, mint Szlovenszkó fő­vá­ros­ára. A du­nai ha­tár­nak foly­ta­tód­nia kell a Mát­ra, a Bükk és Hegy­al­ja fe­lé, és bár itt nincs zárt és ter­mé­sze­tes ha­tár­vo­nal, ezt a te­rü­le­tet is Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell csa­tol­ni. Bár itt most ma­gya­rok lak­nak, de egy­kor itt szlo­vá­kok lak­tak, aki­ket a bru­tá­lis ma­gyar el­nyo­más ki­ir­tott. Ter­mé­sze­te­sen a be­ke­be­le­zett ma­gya­rok (és más nem­ze­ti­sé­gek) szé­les kö­rű nem­ze­ti­sé­gi jo­go­kat kap­nak majd.
A 4. fejezet21 a ru­té­nok­kal fog­lal­ko­zik. Elöl­já­ró­ban rö­vi­den is­mer­te­ti a ru­té­nok szá­mát és föld­raj­zi el­he­lyez­ke­dé­sét, majd fel­ve­ti a te­rü­let to­váb­bi sor­sá­nak kér­dé­sét. Ki­je­len­ti, hogy a te­rü­le­tet oda le­het­ne csa­tol­ni akár Len­gyel­or­szág­hoz, akár Uk­raj­ná­hoz, de ez a két or­szág er­re nem tart igényt. Vi­szont nem le­het ott­hagy­ni a ma­gya­rok­nak, ezért a leg­jobb meg­ol­dás az, ha au­to­nóm tar­to­mány for­má­já­ban Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz csa­tol­ják.
A 5. fejezet22 az ún. cseh­szlo­vák–ju­go­szláv kor­ri­dor kér­dé­sé­vel fog­lal­ko­zik. A konk­rét ja­vas­la­tot egy tör­té­nel­mi ma­gya­rá­zat elő­zi meg. Esze­rint Kö­zép-Eu­ró­pá­ban a né­me­tek és a ma­gya­rok együtt akar­tak ural­kod­ni a töb­bi nép fe­lett. A pán­ger­mán ter­ve­ket a ma­gya­rok min­dig tá­mo­gat­ták. Va­ló­já­ban a 13. szá­za­dig Cseh­or­szág, Mor­va­or­szág, Szi­lé­zia és Szlovenszkó a dél­szláv­ok köz­vet­len szom­széd­jai vol­tak Pan­nó­nia ré­vén, ahol Krajnával, Stá­jer­or­szág­gal és Al­só-Auszt­ria szláv­ja­i­val érint­kez­tek. A cseh­szlo­vák–ju­go­szláv szom­széd­sá­got a ma­gya­rok és a né­me­tek a 14. és 15. szá­zad­ban szét­tör­ték, és így szét­vá­lasz­tot­ták a két né­pet. Et­től kezd­ve a ma­gyar–né­met szö­vet­ség hos­­szú időn ke­resz­tül szét­vá­lasz­tot­ta az észa­ki és a dé­li szlá­vo­kat. E tör­té­nel­mi be­ve­ze­tő után a me­mo­ran­dum egy ja­vas­lat­tal áll elő. Azt ál­lít­ja, hogy mi­vel a ma­gyar és a né­met elem kö­zött élő szláv né­pes­ség még ma sem tűnt el tel­je­sen, Nyu­gat-Ma­gyar­or­szág ve­gyes la­kos­sá­ga kö­zül 25-30% szláv nem­ze­ti­sé­gű, az­az ké­zen­fek­vő a meg­ol­dás: Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell csa­tol­ni Moson és Sop­ron me­gyét, Ju­go­szlá­vi­á­hoz pe­dig Vas és Za­la me­gyét. Az így lét­re­jö­vő kor­ri­dor el­vá­laszt­ja egy­más­tól a né­me­te­ket és ma­gya­ro­kat, meg­szű­nik a pángermanizmus ma­gyar tá­ma­sza. A de­mok­ra­ti­zált ma­gya­rok kö­ze­led­ni fog­nak a két szláv ál­lam­hoz, és így a bé­ke ügyé­nek nagy szol­gá­la­tot tesz­nek.
A 6. fejezet23 a köz­le­ke­dé­si utak nem­zet­kö­zi­vé té­te­lé­vel fog­lal­ko­zik. Elő­ször a ví­zi utak­ról fej­ti ki a cseh­szlo­vák ál­lás­pon­tot. Is­mé­tel­ten ki­je­len­ti: Cseh­szlo­vá­kia du­nai ál­lam, ezért min­den­fé­le­kép­pen szük­sé­ge van a Du­ná­ra, pon­to­sab­ban an­nak nem­zet­kö­zi­vé té­te­lé­re. Cseh­szlo­vá­kia a Du­nán ke­resz­tül ke­rül kap­cso­lat­ba a Fe­ke­te-ten­ger­rel. Ugyan­ilyen fon­tos­sá­gú az El­ba nem­zet­kö­zi­vé té­te­le is, mert ez­ál­tal Cseh­szlo­vá­kia Ham­burg­gal ke­rül­het köz­vet­len ös­­sze­köt­te­tés­be. A Visz­tu­la nem­zet­kö­zi­vé té­te­le ré­vén pe­dig Cseh­szlo­vá­kia köz­vet­len ös­­sze­kö­te­tés­be ke­rül­het­ne Danziggal. A me­mo­ran­dum a vas­utak­ra is ki­tér, ki­je­lent­ve, hogy a Po­zsony–Tri­eszt, a Po­zsony–Fi­u­me, a Prága–Nürnberg–Strasbourg vo­na­la­kat szin­tén nem­zet­kö­zi­vé kell ten­ni. Ki­je­len­ti, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­nak köz­vet­len fran­cia kap­cso­lat­ra van szük­sé­ge, hi­szen az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia meg­szű­né­se óta Prá­ga Kö­zép-Eu­ró­pa köz­pont­ja, er­re kell át­ha­lad­nia a Nyu­gat­ról jö­vő gaz­da­sá­gi ös­­sze­kö­te­té­sek­nek.
A 7. fejezet24 a lausitzi szorbok ügyé­vel fog­lal­ko­zik: au­to­nó­mi­át és a cse­hek­kel va­ló köz­vet­len kap­cso­la­tot kí­ván ne­kik.
A III. szá­mú emlékirat25 a cseh­or­szá­gi né­met­kér­dés­sel fog­lal­ko­zik. Be­ve­ze­tés­kép­pen az 1910. évi nép­szám­lá­lá­si ada­to­kat is­mer­te­ti, me­lyek sze­rint Cseh­or­szág, Mor­va­or­szág és Szi­lé­zia te­rü­le­tén 3 512 583 né­met élt. Ezt kö­ve­tő­en ki­je­len­ti, hogy a né­met­kér­dés csu­pán Cseh­or­szág­ban lé­te­zik, mi­vel Mor­va­or­szág­ban a né­me­tek szét­szór­tan él­nek. Akár­csak a II. szá­mú me­mo­ran­dum Szlo­vá­ki­á­val fog­lal­ko­zó fe­je­ze­te, ez a me­mo­ran­dum is meg­bíz­ha­tat­lan­nak mond­ja a Mo­nar­chi­á­ban ké­szült sta­tisz­ti­ká­kat. Ki­je­len­ti, hogy leg­alább 800 000–1 000 000 fő le­vo­nan­dó a né­met­ség lét­szá­má­ból, mert az oszt­rá­kok rend­sze­re­sen meg­ha­mí­sí­tot­ták a sta­tisz­ti­ká­kat. Ezek után gaz­da­sá­gi in­dok­lás kö­vet­ke­zik, mely so­rán a me­mo­ran­dum ki­fej­ti, hogy Cseh­szlo­vá­kia nyers­anyag­for­rá­sa­i­nak igen je­len­tős ré­sze né­me­tek ál­tal la­kott te­rü­le­te­ken ta­lál­ha­tó, és ezek el­sza­kí­tá­sa tönk­re­ten­né az ál­la­mot. Kü­lö­nö­sen szük­sé­ge van a cseh­szlo­vák ál­lam­nak a nagy szén­vi­dé­kek­re. Cseh­or­szág oszt­ha­tat­lan­sá­gát stra­té­gi­ai okok is in­do­kol­ják: a né­me­tek ál­tal la­kott hegy­ko­szo­rú el­vé­te­le ki­szol­gál­tat­ná a cse­he­ket a né­me­tek­nek. Ezek után né­mi tör­té­nel­mi ér­ve­lés kö­vet­ke­zik (né­met ko­lo­ni­zá­ció, fe­hér­he­gyi csa­ta stb.), majd a me­mo­ran­dum biz­to­sít­ja ol­va­só­ját, hogy a né­me­tek a jö­ven­dő Cseh­szlo­vá­ki­á­ban tel­jes de­mok­rá­ci­á­ban fog­nak él­ni (ál­ta­lá­nos, egyen­lő, köz­vet­len és tit­kos vá­lasz­tó­jog), és szá­muk­ra az ös­­szes ki­sebb­sé­gi jo­got ga­ran­tál­ni fog­ják. Cseh­szlo­vá­kia má­so­dik Svájc lesz, a né­met pe­dig a má­so­dik ál­lam­nyelv.

A IV. szá­mú emlékirat26 Teschen kér­dé­sét elem­zi, ki­je­lent­ve, hogy ezen te­rü­let bir­tok­lá­sa lét­kér­dés Cseh­szlo­vá­kia szá­má­ra. A len­gyel több­ség va­ló­já­ban nem lé­te­zik, s csak azért mu­tat­nak ki a sta­tisz­ti­kák ilyen nagy szá­mú len­gyelt a te­rü­le­ten, mert hely­te­len nép­szám­lá­lá­si mód­szert al­kal­maz­tak. A szi­lé­zi­ai la­ko­so­kat, akik át­me­ne­tet je­len­te­nek a cse­hek és len­gye­lek kö­zött, a len­gye­lek ma­guk­hoz szá­mít­ják. Rá­adá­sul Cseh­szlo­vá­ki­á­nak a ki­ter­jedt szén­vi­dé­kek mi­att, il­let­ve a kassa–oderbergi vas­út­vo­nal mi­att min­den­fé­le­kép­pen szük­sé­ge van a te­rü­let­re. Len­gyel­or­szág pe­dig ta­lál­hat ma­gá­nak kár­pót­lást Po­rosz-Szi­lé­zi­á­ban.
Az V. szá­mú emlékirat27 Szlovenszkóval fog­lal­ko­zik négy fe­je­zet­ben. Az el­ső fe­je­zet ele­jén ki­je­len­ti: „A cseh­szlo­vák ná­ció szlo­vák ága már időt­len idők óta Észak­nyu­gat-Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén él, aho­vá jó­val a ma­gya­rok előtt te­le­pe­dett le. A te­rü­let, amely elő­ször hoz­zá­juk tar­to­zott, nem csu­pán a mai Szlo­vá­ki­á­ra kor­lá­to­zó­dott a Vág, a Nyitra, a Ga­ram és az Ipoly fo­lyók me­den­cé­jé­vel, ha­nem – mint egy zárt tö­meg – a Du­ná­ig ért, majd azu­tán ki­fe­lé, Ma­gyar­or­szág nyu­ga­ti ré­szé­re, a ré­gi Pan­nó­ni­át, a Fer­tő-tó­tól a Ba­la­to­nig ma­gá­ban fog­lal­ta. Ez az egész te­rü­let a cseh ná­ció egy ága, a szlo­vá­kok ál­tal volt elfoglalva.”28
A 9. szá­zad­ban a ma­gya­rok ki­ir­tot­ták Nyu­gat-Ma­gyar­or­szá­gon a szlá­vo­kat – mond­ja a me­mo­ran­dum –, de a Du­na túl­part­ján meg­ma­rad­tak a szlo­vá­kok. A kö­zép­kor fo­lya­mán a ma­gyar ki­rá­lyok a szlo­vá­kok­kal szem­ben a né­met ko­lo­ni­zá­ci­ó­nak ked­vez­tek. Az 1241. évi ta­tár­já­rás és ké­sőbb a tö­rök há­bo­rúk (1526–1718) a szlo­vá­ko­kat na­gyon meg­gyö­tör­ték. Az ezt kö­ve­tő el­nép­te­le­ne­dést egy erős né­met gyar­ma­to­sí­tás kö­vet­te. A ma­gyar ki­rá­lyok már ko­ráb­ban is, de leg­in­kább a 13. szá­zad­ban kezd­tek az ér­cek­ben gaz­dag szlo­vák vár­me­gyék­be – Szepes, Nóg­rád, Bars stb. – né­met gyar­ma­to­sí­tó­kat te­le­pít­tet­ni, hogy az ős­la­kos­ság ká­rá­ra nagy pri­vi­lé­gi­u­mo­kat ado­má­nyoz­za­nak ne­kik. A 15. szá­zad­ban már szin­te egyet­len olyan fa­lu sem volt, amely­ben nem vol­tak né­met csa­lá­dok. A ma­gya­rok a 18. szá­za­dig bi­zo­nyos mér­té­kig meg­tűr­ték a szlo­vák nyel­vet, de a 19. szá­zad ele­jén a ma­gya­rok a la­tin he­lyett a ma­gyart akar­ták hi­va­ta­los nyelv­vé ten­ni. En­nek meg­fe­le­lő­en a ma­gyar ál­lam min­den pol­gá­rát ar­ra akar­ták kény­sze­rí­te­ni, hogy a ma­gyar nyel­vet hasz­nál­ja az is­ko­lá­ban, a hi­va­ta­lok­ban, a ka­to­na­ság­nál és a nyil­vá­nos élet­ben. Et­től fog­va a szlo­vák nép­nek min­den ere­jé­re szük­sé­ge volt, hogy meg­véd­je ma­gát az erő­sza­kos ma­gya­ro­sí­tás­tól. A ma­gyar nép tö­me­gei le­néz­ték az or­szág más ná­ci­ó­it, és túl­zot­tan bíz­tak bru­tá­lis ha­tal­muk­ban. A szlo­vá­kok­ra vo­nat­ko­zó né­ző­pont­juk jól meg­mu­tat­ko­zik a kö­vet­ke­ző köz­mon­dás­ban: „Der Slowake ist keine Mensch” [A tót nem ember].”29 1868-ban a ma­gya­rok ugyan pa­pí­ron biz­to­sí­tot­ták a más nem­ze­ti­sé­gű­ek­nek is az ál­lam­pol­gá­ri jo­go­kat, de va­ló­já­ban a ma­gyar ál­lam el­uta­sí­tot­ta a nem­ze­ti­ség­hez és a nyelv­hez va­ló ter­mé­sze­tes jo­got. Eu­ró­pa tör­té­ne­lem­köny­ve­i­ben nem ta­lál­ko­zunk olyan el­nyo­más­sal, mint aho­gyan a ma­gya­rok el­nyom­ták a szlá­vo­kat – ér­té­ke­li a me­mo­ran­dum a du­a­lis­ta nem­ze­ti­sé­gi tör­vényt.
A má­so­dik fejezet30 az erő­sza­kos ma­gya­ro­sí­tás­sal fog­lal­ko­zik, s több íz­ben hi­vat­ko­zik Grünwald Bé­la Fel­vi­dék cí­mű röp­irat­ára. Szó sze­rint az aláb­bi mon­da­to­kat idé­zi Grünwald köny­vé­ből: „A nem-ma­gya­rok nem­ze­ti­sé­gi ér­zé­se­i­nek éb­re­dé­se a ma­gyar nem­zet szá­má­ra ve­szélyt je­lent. Ma­gyar­or­szá­gon csak egy ma­gyar kul­tú­ra le­het je­len. Le­he­tet­len a szlo­vá­ko­kat bé­kés esz­kö­zök­kel meg­győz­ni a ma­gyar ál­lam ide­á­já­val kap­cso­lat­ban. Az egyet­len le­he­tő­ség, amely szá­munk­ra ma­radt, hogy tel­je­sen ki­irt­suk a kul­tú­rá­ju­kat. Ha a ma­gya­rok helyt akar­nak áll­ni, ak­kor vé­rü­ket, a nem-ma­gya­rok as­­szi­mi­lá­ci­ó­ja so­rán gaz­da­gí­ta­ni­uk kell.”31
A me­mo­ran­dum gon­do­lat­me­ne­te az aláb­bi mó­don foly­ta­tó­dik: tel­je­sen ter­mé­sze­tes, hogy a ma­gya­rok a ma­gya­ro­sí­tás ér­de­ké­ben a szlo­vák nyel­vű is­ko­lák el­len lép­tek fel. 1874–1875-ben be­zár­ták a há­rom lé­te­ző szlo­vák gim­ná­zi­u­mot, le­fog­lal­ták va­gyo­nu­kat. Azok a szlo­vá­kok, akik ma­ga­sabb is­ko­lai kép­zés­ben sze­ret­tek vol­na ré­sze­sül­ni, kény­te­le­nek vol­tak ma­gyar is­ko­lá­ba irat­koz­ni, mi­vel ne­kik nem volt sa­ját is­ko­lá­juk. Ezen a pon­ton is­mét Grünwald Bé­la köny­vé­ből idéz a me­mo­ran­dum: „A kö­zép­is­ko­la olyan, mint egy nagy gép; az egyik ol­da­lán fi­a­tal szlo­vá­kok szá­za­it dob­ják be, és a má­sik ol­dalt kész ma­gya­rok jön­nek ki.”32
A szlo­vák is­ko­la­ügy sa­nya­rú hely­ze­té­nek ér­zé­kel­te­té­sé­re az aláb­bi sta­tisz­ti­kai adat­sort köz­li a me­mo­ran­dum:
„1916-ban Szlo­vá­ki­á­ban volt:
1. Óvo­dák: 448 ma­gyar, egy szlo­vák sem; 22 715 szlo­vák 3–5 éves gyer­mek­nek kel­lett ma­gyar óvo­dá­ba jár­nia.
2. Ál­ta­lá­nos is­ko­lák: 4253 ma­gyar, 365 szlo­vák, ame­lyek kö­zül az utób­bi­ak csak ne­vük­ben vol­tak szlo­vá­kok, mi­vel 1912-ben Wlassics Gyu­la val­lás- és köz­ok­ta­tás­ügyi mi­nisz­ter azt az uta­sí­tást ad­ta, hogy a ma­gyart a he­ti ös­­sze­sen 26 órá­ból min­den ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban 17–24 he­ti óra­szám­ban ok­tas­sák.
3. Szak­is­ko­lák, ke­res­ke­del­mi és ipa­ri is­ko­lák: 138 ma­gyar, egy szlo­vák sem. 7407 szlo­vák ta­nu­ló volt kény­te­len ma­gyar is­ko­lá­ba jár­ni.
4. Pol­gá­ri is­ko­lák: 112 ma­gyar, egy szlo­vák sem. 3181 szlo­vák di­ák­nak kel­lett ma­gyar is­ko­lá­ba jár­nia.
5. Ok­ta­tó­kép­ző in­téz­mé­nyek: 27 ma­gyar, egy szlo­vák sem.
6. Gim­ná­zi­u­mok és re­ál­is­ko­lák: 46 ma­gyar, egy szlo­vák sem.
7. Ma­ga­sabb szin­tű le­ány­is­ko­lák: 8 ma­gyar, szlo­vák nem volt.
8. Egye­te­mek, mű­sza­ki fő­is­ko­lák, jo­gi tan­fo­lyam­ok, fel­ső­fo­kú te­o­ló­gi­ai in­téz­mé­nyek és szak­is­ko­lák: va­la­men­­nyi magyar.”33
A fen­ti sta­tisz­ti­kai adat­sor után a gon­do­lat­me­net így foly­ta­tó­dik: a ma­gya­rok a szlo­vák temp­lo­mot sem kí­mél­ték, a ma­gya­ro­sí­tás esz­kö­ze­ként hasz­nál­ták. Csernovában, Liptó me­gyé­ben a szlo­vák ka­to­li­ku­sok fel­épí­tet­tek egy temp­lo­mot, és azt kö­ve­tel­ték, hogy egy szlo­vák pap szen­tel­je azt fel. A püs­pök azon­ban el­ren­del­te, hogy ma­gyar pap szen­tel­je fel. Ter­mé­sze­te­sen az egy­ház­köz­ség­be tar­to­zó hí­vők nem en­ged­ték, hogy a ma­gyar pa­pok be­lép­je­nek a temp­lom­ba. A ma­gyar ve­ze­tő­ség csend­őrö­ket kül­dött a ma­gyar pa­pok se­gít­sé­gé­re; en­nek az lett az ered­mé­nye, hogy 15 hí­vőt meg­öl­tek, töb­ben sú­lyo­san meg­sé­rül­tek, má­sok (hi­va­ta­los sze­mély el­le­ni) az ál­lam­ha­ta­lom­nak va­ló el­len­ál­lás mi­att bör­tön­be ke­rül­tek.
A ma­gyar po­li­ti­ku­sok a szlo­vák nép el­sor­vasz­tá­sa ér­de­ké­ben min­den esz­közt fel­hasz­nál­tak – mond­ja a me­mo­ran­dum. Pél­dá­ul: „A ma­gya­rok ki­mon­dott raz­zi­á­kat szer­vez­tek a szlo­vák gyer­me­kek ke­re­sé­sé­re, aki­ket a ma­gya­rok föld­jé­re, az Al­föld­re küld­tek. Ezek a raz­zi­ák 1874-től 1900-ig tar­tot­tak; ez idő alatt a szlo­vák gye­re­ke­ket el­sza­kí­tot­ták szü­le­ik­től, és mes­­sze vit­ték őket.”34
Sőt 1883-ban a ma­gya­rok egy olyan ma­gya­ro­sí­tó tár­sa­sá­got (FEMKA) ala­pí­tot­tak, amely a ve­ze­tő­ség se­gít­sé­gé­vel át­vet­te a szlo­vák gyer­me­kek de­por­tá­lá­sát, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a 12–15 éves fi­a­tal lá­nyok­ra, akik kö­zül so­kan bor­dély­há­zak­ba ke­rül­tek. A vi­lá­got le­súj­tot­ták ezek a té­nyek, ami­kor tu­do­mást sze­rez­tek ró­luk; 1889-ben Ale­xan­der Poptoff Szentpétervárott fran­cia nyel­ven köny­vet írt er­ről a tény­ről Rab­szol­ga­ság Eu­ró­pa szí­vé­ben cím­mel.
A szlo­vá­kok szen­ve­dé­se­i­nek (a me­mo­ran­dum a „már­tí­rom­ság” ki­fe­je­zést hasz­nál­ja) is­mer­te­té­se után a me­mo­ran­dum hos­­sza­san idé­zi a ma­gyar kor­mány gaz­da­sá­gi el­nyo­mó in­téz­ke­dé­se­it. Ki­je­len­ti, hogy a ma­gyar kor­mány igye­ke­zett meg­gá­tol­ni a szlo­vá­kok anya­gi gya­ra­po­dá­sát, ezért a ma­gyar el­nyo­más elől 739 565 fő me­ne­kült Ame­ri­ká­ba.
A 3. fejezet35 a ma­gyar nép­szám­lá­lás­sal, pon­to­sab­ban a ma­gyar sta­tisz­ti­kák­kal fog­lal­ko­zik. Ki­fej­ti, hogy a ma­gyar sta­tisz­ti­ka tu­da­to­san meg­ha­mi­sí­tot­ta a szlo­vá­kok szá­mát, Pest me­gyé­ben pél­dá­ul 20 ezer szlo­vá­kot ma­gyar­nak ír­tak be. Egy má­sik eset­ben így ér­vel: „Sza­bolcs me­gyé­ben tel­je­sen ma­gyar kör­nye­zet­ben van egy ré­gi szlo­vák ko­ló­nia: Nyír­egy­há­za vá­ro­sa. Ezen vá­ros la­kói (38 198 la­kos) ed­dig a szlo­vák nyel­vet be­szél­ték, és a temp­lom­ban szlo­vák nyel­ven tar­tot­ták a pré­di­ká­ci­ót. 1880-ban a ma­gyar sta­tisz­ti­ka még szlo­vák­ként is­mer­te el a né­pes­ség több­sé­gét. 1910-ben eb­ben a me­gyé­ben már csak 1117 szlo­vá­kot mu­tat­tak ki, de ugyan­eb­ben az idő­ben 18 719-re nőtt a szlo­vá­kul be­szé­lő ma­gya­rok szá­ma. Nyil­ván­va­ló, hogy egy tisz­tán ma­gyar me­gyé­ben nem a ma­gya­rok­nak állt ér­de­kük­ben, hogy szlo­vá­kul ta­nul­ja­nak meg, sok­kal in­kább a ma­gyar­ként fel­tün­te­tett szlo­vá­ko­ké (hogy ma­gya­rul tanuljanak).”36
Ezt kö­ve­tő­en a me­mo­ran­dum meg­vá­dol­ja a ma­gya­ro­kat, hogy több mint fél­mil­lió szlo­vá­kot ma­gyar­nak köny­vel­tek el a sta­tisz­ti­kák­ban, majd ki­je­len­ti, hogy „sok más is fel­jo­go­sít min­ket ar­ra, hogy ele­ve el­uta­sít­suk a hi­va­ta­los ma­gyar sta­tisz­ti­ká­kat, leg­in­kább az utol­só nép­szám­lá­lás­ét, amely a le­he­tő legpontatlanabb”.37 Egy­ér­tel­mű­en fel­fe­dez­he­tő az e ki­je­len­tés mö­gött rej­lő hát­só szán­dék, va­gyis az, hogy ha a ma­gyar fél a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án meg­pró­bál et­ni­kai-nép­szám­lá­lá­si ada­tok­kal ér­vel­ni, azo­kat hi­tel­te­len­nek kell nyil­vá­ní­ta­ni.
A 4. fejezet38 Szlo­vá­kia ha­tá­ra­i­val fog­lal­ko­zik, fa­lu­ne­ve­ket fel­tün­tet­ve is­mer­te­ti a kö­ve­telt ha­tárt, mely a Du­na bal part­ját kö­ve­ti Vá­cig, majd át­ha­lad a Cser­hát és a Bükk hegy­sé­gen, majd Miskolc–Tokaj–Sárospatak–Sátoraljaújhely vo­nal men­tén fut.
A VI. szá­mú emlékirat39 a ru­tén­kér­dés­sel fog­lal­ko­zik rész­le­te­sen, meg­is­mé­tel­ve a II. szá­mú em­lék­irat ide vo­nat­ko­zó ré­szét. Ki­je­len­ti, hogy a há­rom szó­ba jö­he­tő meg­ol­dás (len­gyel, uk­rán, cseh­szlo­vák) kö­zül a Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csa­to­lás a leg­he­lye­sebb. A Szlo­vá­ki­á­val fog­lal­ko­zó me­mo­ran­dum­hoz ha­son­ló­an eb­ben a me­mo­ran­dum­ban is ecse­te­li a ma­gyar el­nyo­mó in­téz­ke­dé­se­ket, il­let­ve ki­je­len­ti, hogy sok ru­tén a ma­gyar el­nyo­más elől me­ne­kült Ame­ri­ká­ba. Ki­eme­li a te­rü­let stra­té­gi­ai je­len­tő­sé­gét, hi­szen ha az Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz tar­toz­na, Cseh­szlo­vá­kia hi­dat nyer­ne Ro­má­nia fe­lé.
A to­váb­bi me­mo­ran­du­mok ki­sebb sú­lyú kér­dé­sek­kel fog­lal­koz­nak: a VII. szá­mú emlékirat40 a lausitzi szorbok sor­sát ecse­te­li, il­let­ve kö­ve­te­li a ven­dek fel­sza­ba­dí­tá­sát a né­met ura­lom alól. A VIII. szá­mú emlékirat41 Ratiboøzsal fog­lal­ko­zik, an­nak Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csa­to­lá­sát kö­ve­tel­ve. A IX. szá­mú emlékirat42 Glatzcal, an­nak ugyan­csak Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csa­to­lá­sát kö­ve­tel­ve. A X. szá­mú emlékirat43 a cseh–oszt­rák ha­tár ki­iga­zí­tá­sá­val fog­lal­ko­zik, il­let­ve a po­rosz-szi­lé­zi­ai ha­tár­ki­iga­zí­tás­ok szük­sé­ges­sé­gét ma­gya­ráz­za. A XI. szá­mú emlékirat44 jó­vá­té­telt és ha­di kár­pót­lást kí­ván mind­azo­kért, amit a cseh­szlo­vák­ok a há­bo­rú alatt el­szen­ved­tek.
A me­mo­ran­du­mok is­mer­te­té­sé­ből jól lát­ha­tó: cél­juk az volt, hogy meg­győz­zék az an­tant­ha­tal­ma­kat ar­ról, mi­lyen elő­nyök­kel is jár­na szá­muk­ra egy erős cseh­szlo­vák ál­lam lét­re­ho­zá­sa Kö­zép-Eu­ró­pá­ban. En­nek ér­de­ké­ben egy igen szé­les ala­po­kon nyug­vó érv­rend­szert ál­lí­tot­tak fel, mely­nek spekt­ru­ma a tör­té­net­böl­cse­le­ti ér­vek­től (a cse­hek kül­de­té­se, a hu­ma­ni­tás szol­gá­la­ta, a szel­le­mi és er­köl­csi ér­té­kek vé­del­me a né­met és ma­gyar bar­bár­ság­gal szem­ben) az egé­szen prag­ma­ti­kus, ún. gaz­da­sá­gi ér­ve­kig (kell a szén­me­den­ce, kell a vas­út­vo­nal, mert ezek nél­kül nem mű­kö­dik ál­la­munk) ter­jedt. Kü­lön ki kell emel­nünk, hogy a me­mo­ran­du­mok so­ro­za­to­san két­ség­be von­ták az oszt­rák és a ma­gyar nép­szám­lá­lás­ok ered­mé­nye­it, csa­lás­sal, ha­mi­sí­tás­sal vá­dol­va meg a Mo­nar­chia sta­tisz­ti­ku­sa­it és po­li­ti­ku­sa­it. Ugyan­ak­kor a me­mo­ran­dum ös­­sze­ál­lí­tói – ami­kor a szlo­vá­kok szá­má­ról volt szó – igen „kre­a­tív mó­don” bán­tak a sta­tisz­ti­kai ada­tok­kal.
Szin­tén fon­tos ele­me volt az érv­rend­szer­nek az ér­zel­mi hú­ro­kat is meg­pen­dí­tő (bor­dély­ba hur­colt fi­a­tal szlo­vák lá­nyok), ál­ta­luk „bru­tá­lis ma­gya­ro­sí­tás”-nak ne­ve­zett fo­lya­mat élénk szí­nek­kel tör­té­nő ecse­te­lé­se. Ugyan­ak­kor a me­mo­ran­dum szer­zői mé­lyen hall­gat­tak a Cseh­szlo­vá­ki­á­ban élő más nem­ze­ti­sé­gek ön­ren­del­ke­zé­si jo­gá­ról.
Marián Hronský tanulmányában45 rá­mu­tat, hogy a Szlo­vá­ki­át érin­tő me­mo­ran­du­mok ös­­sze­ál­lí­tá­sá­ban se­géd­ke­ző szlo­vák po­li­ti­ku­sok – akik a me­mo­ran­du­mok­hoz szük­sé­ges anya­gok ös­­sze­gyűj­té­sét Turócszentmártonban vé­gez­ték el – ere­de­ti­leg úgy vél­ték, hogy Szlo­vá­kia ha­tá­ra­i­nak meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz ele­gen­dő az et­ni­kai elv ér­vé­nye­sí­té­se, de Prá­gá­ból 1918 de­cem­be­ré­ben olyan uta­sí­tást kap­tak, hogy az et­nog­rá­fi­ai ér­de­ke­ken kí­vül a gaz­da­sá­gi, a köz­le­ke­dé­si és a stra­té­gi­ai ér­de­ket is ve­gyék fi­gye­lem­be.
Borsody Ist­ván aláb­bi sza­vai tö­ké­le­te­sen ki­fe­je­zik a me­mo­ran­du­mok lé­nye­gét: „Re­me­kül fel­ké­szült [már­mint Beneš – G. L.]. Nem ve­tőd­he­tett fel olyan kér­dés, ami­re nem lett vol­na irat­tás­ká­já­ban egy me­mo­ran­dum. A me­mo­ran­du­mok pe­dig mind azt bi­zo­nyí­tot­ták, hogy Eu­ró­pa, a vi­lág, az em­be­ri­ség, a bé­ke és igaz­ság sze­rint csak egy meg­ol­dás lé­te­zik, még­pe­dig az, ame­lyik meg­fe­lel a cseheknek.”46

A cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek szó­be­li be­ter­jesz­té­se

A bé­ke­kon­fe­ren­cia úgy ha­tá­ro­zott, hogy az igé­nyek írá­sos be­ter­jesz­té­sén kí­vül le­he­tő­sé­get ad a ki­sebb szö­vet­sé­ge­sek­nek, hogy azo­kat szó­ban is elő­ad­ják, még­pe­dig a leg­fel­ső szin­ten. Így Beneš a Leg­fel­ső Ta­nács előtt feb­ru­ár 5-én szó­ban is­mer­tet­te a cseh­szlo­vák igé­nye­ket. Ez­zel ala­po­san igény­be vet­te a Leg­fel­sőbb Ta­nács ide­jét és tü­rel­mét, hi­szen há­rom és fél órán ke­resz­tül be­szélt ha­zá­ja hely­ze­té­ről és te­rü­le­ti követeléseiről,47 bár azt is meg kell je­gyez­nünk, hogy kér­dé­sek­kel több­ször is meg­sza­kí­tot­ták elő­adá­sát.
Elő­adá­sa be­ve­ze­tő ré­szé­ben em­lé­kez­tet­te a hall­ga­tó­sá­gát ar­ra, hogy a cseh­szlo­vák nem­zet „so­ha­sem ha­bo­zott a szö­vet­sé­ge­sek s a de­mok­rá­cia ér­de­kei mel­lett ki­áll­ni. Nem a te­rü­let­szer­zés vit­te harc­ba, ha­nem ugyan­azon esz­mé­nyek, mint a szö­vet­sé­ges nem­ze­tek fi­a­it. Egy kö­zép­ko­ri di­nasz­tia el­len kelt fel, ame­lyet a bü­rok­rá­cia, a mi­li­ta­riz­mus, a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház s bi­zo­nyos mér­té­kig a nagy­tő­ke tar­tott fenn. […] Az egész nem­zet csu­pán sa­ját sor­sát kí­ván­ta a ke­zé­be venni.”48 Majd így foly­tat­ta: „A nem­zet há­rom­száz év­nyi szol­ga­ság és há­nyat­ta­tás után, amely kis hí­ján föl­emész­tet­te, most úgy ér­zi, bölcs­nek, mér­ték­le­tes­nek és igaz­sá­gos­nak kell len­nie szom­szé­da­i­hoz, hogy az irigy­sé­get és a vi­szá­lyok ki­úju­lá­sát el­ke­rül­je, ami is­mét ha­son­ló ve­szé­lyek­be sodorná.”49
Úgy vél­jük, hogy az írá­sos me­mo­ran­du­mok­ban meg­fo­gal­ma­zott cseh­szlo­vák igé­nyek is­me­re­té­ben erős kri­ti­ká­val kell ke­zel­nünk eze­ket a mon­da­to­kat. Beneš ezen emel­ke­dett be­ve­ze­tő után tért rá a te­rü­le­ti kér­dé­sek­re. A tör­té­nel­mi or­szág­ré­szek (Cseh- és Mor­va­or­szág, Szi­lé­zia) ese­té­ben tör­té­nel­mi ér­ve­lést al­kal­ma­zott, az­az ki­fej­tet­te, hogy ez a há­rom te­rü­let már a 6. szá­zad­ban egy ál­la­mot al­ko­tott egy cseh di­nasz­tia ural­ma alatt. 1526-tól a Habs­bur­gok ke­rül­tek Bohémia trón­já­ra, s no­ha de jure mind­vé­gig el­is­mer­ték a cseh in­téz­mé­nyek lé­tét, et­től az idő­től kezd­ve erős ha­tal­mi köz­pon­to­sí­tás­ba kezd­tek. A cseh nép há­rom­szor lá­zadt fel nem­csak az el­né­me­te­sí­tés el­len, ha­nem az arisz­tok­ra­ta és ka­to­li­kus ki­vált­sá­gok rend­sze­re el­len is.
Beneš ki­fej­tet­te, hogy a fe­hér­he­gyi csa­ta­vesz­tés okoz­ta ká­bu­lat­ból a fran­cia for­ra­da­lom ha­tá­sá­ra a nép ma­gá­hoz tért, s Kö­zép-Eu­ró­pa el­ső nem­ze­té­vé lett. Ahogy Beneš fo­gal­ma­zott: „nem­ze­tünk oly szor­go­san ipar­ko­dott, hogy a 20. szá­zad ele­jé­re ipa­ri, szel­le­mi és po­li­ti­kai te­kin­tet­ben egy­aránt Kö­zép-Eu­ró­pa leg­fej­let­tebb tár­sa­dal­má­vá nőt­te ki magát.”50
Ezek után ki­je­len­tet­te, hogy Cseh- és Mor­va­or­szág, va­la­mint Szi­lé­zia geo­grá­fi­ai és et­nog­rá­fi­ai szem­pont­ból egy­sé­get ké­pez. Ar­ra is ki­tért, hogy a né­met ko­lo­ni­zá­ció mi­att 2 400 000 né­met él ezen a te­rü­le­ten, de rög­tön hoz­zá­tet­te, hogy ez az adat az 1910. évi oszt­rák nép­szám­lá­lás ered­mé­nye, ám ezt a nép­szám­lá­lást az oszt­rák ha­tó­sá­gok meg­ha­mi­sí­tot­ták. En­nél a pont­nál Lloyd Ge­or­ge meg­kér­dez­te, hogy mit mu­tat­nak a ko­ráb­bi sta­tisz­ti­kai adatok.51 Beneš vá­la­szá­ban ki­fej­tet­te, hogy az 1900-as ada­tok ha­son­ló­ak az 1910-es ada­tok­hoz, de ez az­zal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy ezek­nél ugyan­olyan ha­mi­sí­tás tör­tént. Ek­kor Wilson el­nök meg­kér­dez­te, hogy hány cseh él a te­rü­le­ten, mi­re Beneš azt vá­la­szol­ta, hogy 4 500 000 fő.52
Ezek után Beneš gaz­da­sá­gi ér­ve­lést al­kal­ma­zott. Azt mond­ta, hogy Cseh­or­szág volt a Mo­nar­chia gaz­da­sá­gi­lag leg­fej­let­tebb ré­sze, pél­dá­ul a cu­kor­ipar 90%-a, a tex­til­ipar 70%-a, a vas­gyár­tás 55%-a, az al­ko­hol­gyár­tás 60%-a itt ta­lál­ha­tó, ez az ipar azon­ban a nem­ze­ti­sé­gi­leg ve­gyes, né­me­tek ál­tal la­kott ha­tár­te­rü­le­tek­re kon­cent­rá­ló­dik. Mi­vel a bel­ső, zö­mé­ben ag­rár­gaz­dál­ko­dás­sal fog­lal­ko­zó cseh te­rü­le­tek nem lé­tez­het­nek a pe­rem­te­rü­le­tek ipa­ra nél­kül, meg kell őriz­ni a te­rü­let egy­sé­gét, az­az a né­me­tek ál­tal la­kott pe­rem­te­rü­le­tek­nek is Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell tar­toz­ni­uk. En­nél a pont­nál Lloyd Ge­or­ge is­mét köz­be­szólt, s azt kér­dez­te, mi az oka an­nak, hogy az ipar a pe­rem­te­rü­le­tek­re koncentrálódik.53 Beneš azt vá­la­szol­ta, hogy azért, mert a nagy szén­me­zők a pe­rem­te­rü­le­te­ken ta­lál­ha­tók. Ezt kö­ve­tő­en egy ki­sebb – kö­rül­be­lül tíz­per­ces – be­szél­ge­tés bon­ta­ko­zott ki Lloyd Ge­or­ge, Arthur James Balfour, Beneš és Kramáø kö­zött a pe­rem­te­rü­le­tek et­ni­kai és gaz­da­sá­gi vi­szo­nya­i­ról, il­let­ve ezek ös­­sze­füg­gé­se­i­ről. Ek­kor Beneš is­mét meg­csil­lan­tot­ta pá­rat­lan prag­ma­tiz­mu­sát és ér­ve­lé­si tu­do­má­nyát, ki­fejt­ve, hogy a cseh­or­szá­gi né­me­tek is Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz sze­ret­né­nek tar­toz­ni, ugyan­is tisz­tá­ban van­nak az­zal, hogy amen­­nyi­ben Né­met­or­szág­hoz csa­tol­nák őket, nem len­né­nek ké­pe­sek a né­met­or­szá­gi ipar­ral ver­se­nyez­ni, és így ipa­ri vál­lal­ko­zá­sa­ik gyor­san csőd­be men­né­nek.
Ez után Teschen kér­dé­sé­vel foly­tat­ta elő­adá­sát, s ki­je­len­tet­te, hogy et­nog­rá­fi­ai és gaz­da­sá­gi okok mi­att ké­ri a te­rü­let Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csatolását.54 Is­mét az­zal vá­dol­ta meg az oszt­rák sta­tisz­ti­ku­so­kat, hogy po­li­ti­kai okok mi­att – ter­mé­sze­te­sen is­mét a cse­hek ká­rá­ra –, meg­ha­mi­sí­tot­ták a tescheni te­rü­let nem­ze­ti­sé­gi sta­tisz­ti­ká­it, va­gyis jó­val több cseh él itt, mint amit a sta­tisz­ti­kák ki­mu­tat­nak, sőt a len­gye­lek van­nak ki­sebb­ség­ben. Ezen a pon­ton Robert Lansing meg­kér­dez­te, hogy Masaryk el­nök mi­ért nyi­lat­koz­ta azt, hogy Teschen még nem ké­szült fel a népszavazásra.55 Beneš azt vá­la­szol­ta, hogy nem tud nép­sza­va­zá­si kez­de­mé­nye­zés­ről, de amen­­nyi­ben len­ne nép­sza­va­zás, biz­tos ben­ne, hogy az cseh si­ker­rel zá­rul­na. Majd is­mer­tet­te azo­kat a gaz­da­sá­gi ér­ve­ket, ame­lyek Teschen Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csa­to­lá­sa mel­lett szól­nak. Gya­kor­la­ti­lag meg­is­mé­tel­te a IV. szá­mú me­mo­ran­dum két ér­vét. Egy­részt a tescheni szén­me­zők­re – ame­lyek geo­ló­gi­a­i­lag egy­sé­ge­sek – min­den­fé­le­kép­pen szük­sé­ge van a cseh ipar­nak, mert az itt ta­lál­ha­tó szén nél­kül nem tud­na mű­köd­ni, más­részt Teschenen ke­resz­tül hú­zó­dik az a vas­út­vo­nal, amely ös­­sze­kö­ti Cseh­or­szá­got Szlo­vá­kia észa­ki ré­sze­i­vel.
Ezek után Beneš is­mét vis­­sza­tért a Cseh- és Mor­va­or­szág, ill. Szi­lé­zia ha­tá­ra­i­nak kér­dé­sé­re, és be­je­len­tet­te, hogy ké­ri Ratiboø és Glatz Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz va­ló csatolását,56 majd rá­tért a szlovákkérdésre.57 Ki­fej­tet­te, hogy Szlo­vá­kia egy­kor a cseh­szlo­vák ál­lam ré­szét ké­pez­te, de a ma­gya­rok a 10. szá­zad fo­lya­mán le­ro­han­ták. Ezek a hó­dí­tók si­ker­te­le­nül pró­bál­ták el­ma­gya­ro­sí­ta­ni ezt a te­rü­le­tet. A la­kos­ság mind­má­ig cseh ér­zel­mű, s az új ál­lam­hoz kí­ván tar­toz­ni. Beneš ki­fej­tet­te, hogy Szlo­vá­ki­át észak­ról a Kár­pá­tok, dél­ről a Du­na ha­tá­rol­ja. A Du­na dé­li irány­ba for­du­ló part­já­tól a Ti­szá­ig ter­je­dő ha­tár ré­szint ter­mé­sze­tes, ré­szint mes­ter­sé­ges. Ez a sza­kasz el­ke­rül­he­tet­len mó­don sok ma­gyart is le­vá­laszt, s er­re a prob­lé­má­ra a kon­fe­ren­ci­á­nak kell meg­ol­dást ta­lál­nia. Lloyd Ge­or­ge itt köz­be­szólt, és ki­fej­tet­te azon vé­le­mé­nyét, hogy a Szlo­vá­ki­á­ra vo­nat­ko­zó igé­nyek jo­gos­sá­gá­hoz nem fér sem­mi két­ség, és ezért azt ja­va­sol­ja Benešnek, hogy meg­jegy­zé­se­it csu­pán a vi­ta­tott pon­tok­ra korlátozza.58
Er­re Beneš is­mét le­szö­gez­te, hogy a du­nai ha­tár­hoz min­den­fé­le­kép­pen ra­gasz­ko­dik. „Szlo­vá­kia du­nai or­szág” – mond­ta, majd en­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra is­mét a tör­té­ne­lem­hez for­dult, ki­fejt­ve, hogy ami­kor a ma­gya­rok e te­rü­let­re be­jöt­tek, a szlo­vá­kok ural­ták egész Pan­nó­ni­át. A ma­gya­rok el­űz­ték őket a he­gyek­be, s mi­u­tán a Du­na jobb part­ját meg­tisz­tí­tot­ták a szlo­vá­kok­tól, köz­vet­len érint­ke­zés­be ke­rül­tek a né­me­tek­kel. A Du­na bal part­ján élő szlo­vá­ko­kat azon­ban nem tud­ták ki­ir­ta­ni. Ezek a föld­jü­kön ma­rad­tak, no­ha töb­bé-ke­vés­bé el­ma­gya­ro­sod­tak. A du­nai ha­tár igé­nyét Beneš gaz­da­sá­gi ér­vek­kel is meg­pró­bál­ta alá­tá­masz­ta­ni. Ki­je­len­tet­te, hogy: „A cseh­szlo­vák ál­lam­nak nincs köz­vet­len ten­ge­ri ha­tá­ra. Há­rom ol­dal­ról né­me­tek, a ne­gye­dik­ről ma­gya­rok ve­szik kö­rül. Ipa­ri or­szág lé­vén fel­tét­len szük­sé­ge van ten­ge­ri ki­já­rat­ra. Ezt csak a nem­zet­kö­zi­vé nyil­vá­ní­tott Du­na biz­to­sít­hat­ja szá­má­ra, az ál­lam gaz­da­sá­gi éle­té­nek alap­ja­ként. Ez geo­grá­fi­ai szük­ség­sze­rű­ség, amely nél­kül az új ál­lam nem létezhet.”59
Lloyd Ge­or­ge ek­kor meg­kér­dez­te, hogy a du­nai ré­gi­ó­ban mek­ko­ra a szlo­vá­kok aránya.60 Beneš azt vá­la­szol­ta, hogy a te­rü­let el­csa­to­lá­sá­val a cseh­szlo­vák ál­lam­hoz mint­egy 350 000 ma­gyar ke­rül­ne. Ám rög­tön hang­sú­lyoz­ta, hogy ezen a te­rü­le­ten erő­sza­kos el­ma­gya­ro­sí­tás folyt. Rá­adá­sul a fo­lyó túl­part­ján jó né­hány szlo­vák szór­vány­te­le­pü­lés van. Így pél­dá­ul Bu­da­pest kör­nyé­kén 150 000 szlo­vák él. őket kom­pen­zá­ci­ó­ként ma­gyar fenn­ha­tó­ság alatt hagy­nák – mondta.61 Sonnino olasz mi­nisz­ter­el­nök er­re meg­kér­dez­te, hogy mi­lyen a szlo­vá­kok ará­nya a ma­gya­rok­kal szemben.62 Ez­zel gya­kor­la­ti­lag Lloyd Ge­or­ge Beneš ál­tal meg­vá­la­szo­lat­la­nul ha­gyott kér­dé­sét is­mé­tel­te meg. Beneš azt vá­la­szol­ta, azok a vi­dé­kek, ame­lye­ken a fel­mé­ré­sek ala­pul­nak, észak–dé­li irány­ban hú­zód­nak, s ily mó­don erős ma­gyar több­sé­get mu­tat­nak. „ő ma­ga kü­lön­ben úgy be­csü­li, hogy az ál­ta­la em­lí­tett tér­ség­ben 60% a szlo­vák né­pes­ség ará­nya, de meg­bíz­ha­tó ada­tot igen ne­héz len­ne kö­zöl­ni, mi­vel e te­rü­let so­ha­sem kép­zett kü­lön­ál­ló nép­szám­lá­lá­si körzetet”63 – mond­ta.
Wilson el­nök ek­kor meg­kér­dez­te, hogy va­jon a vá­ro­sok­ról lé­tez­nek-e hoz­zá­fér­he­tő sta­tisz­ti­kák, il­let­ve igaz-e az az ál­lí­tás, mi­sze­rint a szlo­vák né­pes­ség egye­dül Po­zsony­nál érint­ke­zik a Du­ná­val. Beneš azt vá­la­szol­ta, hogy a szlo­vák­ság Bu­da­pest­től észak­ra el­éri a Du­nát, no­ha el kell is­mer­nie „hogy a fo­lyó men­ti la­kos­ság na­gyobb­részt magyar”.64
Ezek után Lloyd Ge­or­ge, Beneš és Kramáø a szlo­vák fo­lyók ha­józ­ha­tó­sá­gá­ról, il­let­ve a Du­ná­hoz vas­úton tör­té­nő ki­ju­tás­ról be­szél­get­tek. Beneš en­nek so­rán le­szö­gez­te, hogy az ál­ta­la elő­a­dott ha­tár­igé­nye­ket épp a vas­úti köz­le­ke­dés adott­sá­gai dik­tál­ják. A hegy­sé­gek észak–dé­li irá­nya mi­att ke­let és nyu­gat kö­zött cse­kély az érint­ke­zé­si le­he­tő­ség. En­nél­fog­va szük­ség van ar­ra a vas­út­vo­nal­ra, amely az ol­dal­irá­nyú ös­­sze­kö­te­tést egye­dül biz­to­sít­ja. Beneš el­is­mer­te, hogy a ha­tár ilyen mó­don tör­té­nő meg­hú­zá­sá­val te­kin­té­lyes szá­mú ma­gyar ke­rül­ne a cseh­szlo­vák ál­lam ke­re­tei kö­zé, de rög­tön ki­je­len­tet­te, hogy a ma­gyar sta­tisz­ti­kák még az oszt­rá­ko­ké­nál is meg­bíz­ha­tat­la­nab­bak. Itt je­le­nik meg elő­ször az a beneši érv, amely még 1945–1946-ban a szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re-tár­gya­lá­sok so­rán is fel­buk­kan, ugyan­is Beneš ki­je­len­tet­te, hogy ös­­szes­sé­gé­ben 650 000 ma­gyar ke­rül­ne a cseh­szlo­vák ál­lam ke­re­tei kö­zé, de ugyan­ek­kor 450 000 szlo­vák ma­rad­na Magyarországon.65
Ezek után Beneš is­mét elő­ve­szi a me­mo­ran­du­mok­ból már jól is­mert bru­tá­lis ma­gyar el­nyo­más ké­pét, s így be­szél: „A szlo­vá­ko­kat kü­lö­nö­sen súj­tot­ta az el­nyo­más, ma­ga Kos­suth mond­ta, hogy a szlo­vá­kok nem kap­hat­ják meg a vá­lasz­tó­jo­got. A ma­gya­rok nyíl­tan han­goz­tat­ták, hogy a szlo­vá­ko­kat nem tart­ják em­be­rek­nek. Szlo­vá­ki­á­ban 2300 hi­va­tal­nok kö­zül csu­pán 17 volt szlo­vák. 1700 bí­ró­ból mind­ös­­sze 1, 2500 adó­sze­dő­ből nem több mint 10! En­nek kö­vet­kez­té­ben a szlo­vák la­kos­ság ki­ván­do­rolt Ame­ri­ká­ba. Má­sok ott­ho­na­i­kat el­hagy­ván kön­­nyebb meg­él­he­tés re­mé­nyé­ben Ma­gyar­or­szág más vi­dé­ke­i­re te­le­pül­tek át, mint azt a Bu­da­pest mel­lett élő 90 000 s a Deb­re­cen kör­nyé­ki 80 000 szlo­vák pél­dá­ja tanúsítja.”66
Elő­adá­sa kö­vet­ke­ző ré­szé­ben Beneš Kár­pát­al­ja kér­dé­sét ve­tet­te fel, s így ér­velt: „A szlo­vá­kok szom­széd­sá­gá­ban, tő­lük ke­le­tebb­re van egy te­rü­let, ame­lyet ru­té­nok né­pe­sí­te­nek be. Ezek a ru­té­nok ugyan­azon törzs­ből szár­maz­nak, mint a ke­let-ga­lí­ci­a­i­ak, akik­től a Kár­pá­tok el­vá­laszt­ja őket. A szlo­vák­ság­gal szo­ros szom­széd­ság­ban él­nek, ha­son­ló tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi kö­rül­mé­nyek kö­zött, mi több, a két nép nyel­ve közt egy át­me­ne­ti nyelv­já­rás is lét­re­jött. A ru­té­nok nem kí­ván­nak ma­gyar fenn­ha­tó­ság alatt ma­rad­ni, s ezért fel­aján­lot­ták, hogy egy önál­ló ál­la­mot al­kot­va szo­ros fö­de­rá­ci­ó­ba lép­né­nek be Cseh­szlo­vá­ki­á­ba […] Igaz­ság­ta­lan­ság len­ne őket a ma­gya­rok ké­nye-ked­vé­re hagy­ni, s ha­bár a cseh­szlo­vák igé­nyek kö­zött nem sze­re­pel, ő [már­mint Beneš – G. L.] még­is vál­lal­ta, hogy ügyü­ket a kon­fe­ren­cia elé tárja.”67
Elő­adá­sa zá­ró ré­szé­ben Beneš fel­ve­tet­te az ún. kor­ri­dor kér­dé­sét, va­gyis azt kér­te a kon­fe­ren­ci­á­tól, hogy a ma­gya­rok és az oszt­rá­kok ro­vá­sá­ra Cseh­szlo­vá­kia és Ju­go­szlá­via kö­zött hoz­zák lét­re a kor­ri­dort, és így biz­to­sít­sák Cseh­szlo­vá­kia szá­má­ra az Ad­ri­ai-ten­ger­hez va­ló ki­ju­tás le­he­tő­sé­gét.
Az elő­adást szö­ve­gét ele­mez­ve meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy Beneš feb­ru­ár 5-i be­szé­dé­ben az írás­ban be­nyúj­tott 11 me­mo­ran­dum főbb ál­lí­tá­sa­it is­mé­tel­te meg. A cseh­szlo­vák igé­nyek alá­tá­masz­tá­sá­ul az ér­vek el­ké­pesz­tő­en szé­les spekt­ru­mát vo­nul­tat­ta fel a Leg­fel­sőbb Ta­nács előtt, be­szé­dé­ben a me­mo­ran­du­mok­ból már is­mert tör­té­net­böl­cse­le­ti, stra­té­gi­ai és gaz­da­sá­gi ér­vek mel­lett ta­lál­koz­ha­tunk geo­ló­gi­ai (lásd tescheni szén­me­zők egy­sé­ges­sé­ge) és nyel­vé­sze­ti (a ru­té­nok és a szlo­vá­kok kö­zös nyelv­já­rá­sa) ér­vek­kel is. Be­szé­dét fi­gye­lem­re­mél­tó­an le­le­mé­nyes­nek kell mi­nő­sí­te­nünk, hi­szen még ar­ra is ta­lált ér­vet, hogy meg­ma­gya­ráz­za, mi­ért lesz jó a né­me­tek­nek Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. Az ugyan tény, hogy Lloyd Ge­or­ge, Sonnino és Wilson szá­mos igen kel­le­met­len kér­dést – fő­kép­pen az el­csa­to­lan­dó te­rü­le­tek et­ni­kai ös­­sze­té­te­lé­re irá­nyu­ló kér­dést – tett fel, mu­tat­ja, hogy elő­adá­sá­nak szá­mos ál­lí­tá­sát kri­ti­ká­val fo­gad­ták a Leg­fel­sőbb Ta­nács tag­jai.
Beneš elő­adá­sá­nak meg­hall­ga­tá­sa után a Leg­fel­sőbb Ta­nács úgy dön­tött, ki­küld egy bi­zott­sá­got a cseh­szlo­vák ké­ré­sek megvizsgálására.68 Így jött lét­re „a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra meg­ala­kí­tott bi­zott­ság”.