László Gulyás: The Issue of the Hungarian–Slovak Border at the Versailles Peace Conference (Part 2)

English abstract

Discussions on the Czechoslovak Territorial Claims At the Versailles Conference the Supreme Council established a committee for the examination of Czechoslovak territorial claims. During the discussion of the Czechoslovak territorial claims a very sharp debate emerged concerning the Czechoslovak-Hungarian border, mainly in connection to the Csallóköz. Beneš referring to the situation of railway lines and the importance of the Duna pier intended to define the border of the two countries more to the south from the present border. Although the final declaration of the decision was strongly hindered by the Béla Kun-like take-over in 21st March in Hungary. The Béla Kun-like power take-over on 21st March 1919 enable another new opportunity for Beneš to oppose to the decision of the committee. The declaration of the Soviet Republic provided a perfect opportunity for the Czechoslovak politicians that under cover of the fight against Bolshevism to pull another new territories from Hungary. Beneš beside the diplomatic channels used his old well-proven gun, the press. The native political partners of Beneš reached again for the tool of fait accompli, on 20th March they passed a resolution that if it is necessary, the new demarkation line requested by them is to be occupied by gun. After the Romanians on 16th April began intervention against Hungary without any antant request, the Czechoslovak government decided that without French invitation, it starts the attack. Although at the territory of Salgótarján they faced sharp resistance. The Hungarian troops went into offensive, the so-called North Campaign of the Red Army was set in consequence of which the Czechoslovak units were forced back behind the demarkation line. Despite the expectations Béla Kun’s government seemed to be ready for any discussions concerning a peaceful arrangement. Béla Kun’s answer cancelled the legal bases of a concentrated army attack. The Supreme Council on 12th June accepted the Czechoslovak-Hungarian borderline proposed by the Council of

Content in original language

1. A cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár és a nagy­ha­tal­mak elő­ze­tes ál­lás­pont­ja

Ta­nul­má­nyunk el­ső ré­szé­nek zá­rá­sa­ként je­lez­tük, hogy a versailles-i kon­fe­ren­cia Leg­fel­sőbb Ta­ná­csa a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek meg­vizs­gá­lá­sá­ra fel­ál­lí­tot­ta „a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra ala­kí­tott bi­zott­ság”-ot, mely 1919. feb­ru­ár 27-én az aláb­bi po­li­ti­ku­sok rész­vé­te­lé­vel jött lét­re: Jules Gambon, Fran­cia­or­szág (el­nök); Salvago Roggi, Olasz­or­szág (al­el­nök); Charles Seymour, USA; Allen Dules, USA; Sir Joseph Cook, Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció; Sir Eyre Crowe, Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció; Harold Nicolson, Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció; Le Rond, Fran­cia­or­szág.
Itt je­gyez­zük meg, hogy a brit bé­ke­de­le­gá­ció hi­va­ta­los el­ne­ve­zé­se Bri­tish Em­pi­re Delegation, az­az Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció volt, ezért a to­váb­bi­ak­ban a szö­veg­ben brit po­li­ti­ku­sok­ról írunk, il­let­ve jobb meg­ol­dást nem ta­lál­ván az Ang­lia el­ne­ve­zés he­lyett a Nagy-Bri­tan­nia el­ne­ve­zést hasz­nál­juk.
A bi­zott­ság mun­ká­já­nak rész­le­tes be­mu­ta­tá­sa előtt néz­zük meg, hogy a bi­zott­ság­ba de­le­gá­tu­so­kat je­lö­lő nagy­ha­tal­mak (Nagy-Bri­tan­nia, Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok, Fran­cia­or­szág és Olasz­or­szág) a bé­ke­kon­fe­ren­cia meg­nyi­tá­sa előtt mi­lyen elő­ze­tes ál­lás­pon­tot ala­kí­tot­tak ki a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár vo­nat­ko­zá­sá­ban.
Nagy-Bri­tan­ni­á­ban Lloyd Ge­or­ge ja­vas­la­tá­ra 1917 ta­va­szán a Foreing Office-ban egy spe­ci­á­lis cso­por­tot hoz­tak lét­re a bé­ke­tár­gya­lás­okon szük­sé­ges anyag ös­­sze­gyűj­té­sé­re és a ki­kül­den­dő tiszt­vi­se­lők felkészítésére.1 A tör­té­nel­mi, a gaz­da­sá­gi és a sta­tisz­ti­kai ada­tok ös­­sze­gyűj­té­sé­ért Dr. G. W. Prothero – a Foreing Office tiszt­vi­se­lő­je – fe­lelt. Dr. Prothero fel­ada­ta az volt, hogy irá­nyí­tá­sá­val a mi­nisz­té­ri­um al­kal­ma­zot­tai egy olyan ké­zi­könyv­tá­rat ál­lít­sa­nak ös­­sze, amely­ből a brit de­le­gá­ció min­den fel­me­rü­lő kér­dés­re pon­tos és rész­le­tes vá­laszt kap­hat. A Peace Handbooks ne­vet vi­se­lő ké­zi­könyv­tár 163 kö­te­tes lett. Az Osztrák–Magyar Mo­nar­chi­á­val 7 kö­tet – va­ló­já­ban 20-80 ol­da­las kis fü­ze­tecs­kék – fog­lal­ko­zott, az aláb­bi címekkel2: Auszt­ria–Ma­gyar­or­szág tör­té­ne­te és kül­po­li­ti­ká­ja (1. köt.), Cseh és Mor­va­or­szág (2. köt.), Szlo­vá­kia (3. köt.), Oszt­rák-Szi­lé­zia (4. köt.), Bu­ko­vi­na (5. köt.), Er­dély és Bá­nát (6. köt.), Magyar-Ruténia (7. köt.).
Arday La­jos ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a 7 kö­tet ös­­sze­ál­lí­tá­sá­ban szak­ér­tő­ként Seton-Watson és Wickham Steed – az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia ré­gi el­len­fe­lei – ját­szot­tak fon­tos szerepet.3 Jól mu­tat­ja ezt, hogy az 1. kö­tet Auszt­ri­á­ra és a Mo­nar­chia kül­po­li­ti­ká­já­ra vo­nat­ko­zó ré­szei egy­ér­tel­mű­en Wickham Steed ko­ráb­bi írá­sa­i­ra épül­tek, míg a Ma­gyar­or­szág­ra és Szlo­vá­ki­á­ra vo­nat­ko­zó ré­szek el­sőd­le­ges for­rá­sa Seton-Watson 1908-ban Lon­don­ban meg­je­lent Racial Problems in Hun­ga­ry cí­mű mű­ve volt.
A szlo­vák–ma­gyar ha­tár tör­té­ne­te szem­pont­já­ból ki­emel­ten fon­tos a 3. kö­tet. E kö­tet is­me­ret­len szer­ző­je ki­fej­ti, hogy: „a tör­té­ne­lem fo­lya­mán so­ha nem volt szlo­vák ál­lam”, majd ezek után a nem lé­te­ző ál­la­mot az aláb­bi mó­don de­fi­ni­ál­ja: „A ma­gyar me­gyé­ket, ame­lyek­ben ki­sebb vagy na­gyobb szám­ban szlo­vá­kok ta­lál­ha­tók, az utób­bi idő­ben az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért Szlo­vá­ki­á­nak ne­vez­ték.”4
Jog­gal me­rül fel a kér­dés, va­jon mit je­lent az „egy­sze­rű­ség ked­vé­ért” meg­fo­gal­ma­zás. Tu­laj­don­kép­pen azt, hogy az is­me­ret­len brit „szak­ér­tő” meg­kö­ze­lí­té­sé­ben a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág 17 vár­me­gyé­je (Ár­va, Trencsén, Turóc, Liptó, Zó­lyom, Szepes, Sá­ros, Po­zsony, Nyitra, Bars, Esz­ter­gom, Hont, Nóg­rád, Gömör, Abaúj-Torna, Zemp­lén, Ung) egy 57 ezer négy­zet­ki­lo­mé­te­res 3,5 mil­lió la­ko­sú or­szág­gá – Szlo­vá­ki­á­vá –, s az utób­bi 10 me­gye dé­li ha­tá­ra mint­egy ál­lam­ha­tár­rá vált. A kö­tet egy má­sik he­lyén a szer­ző a szlo­vák–ma­gyar nyelv­ha­tár­ról így ír: „Po­zsony­tól ke­let­re, Vác­tól észak­ra és Kas­sá­tól dél­re húzódik.”5
A szak­ér­tő a fen­ti ala­pon tár­gyal­ja „mű­vé”-nek föld­raj­zi fe­je­ze­té­ben Szlo­vá­kia he­gyei kö­zött a Pi­list, a Mát­rát és a Bük­köt, fo­lyó­i­ként a Du­nát, a Ti­szát; to­váb­bá szlo­vák vá­ros­nak te­kin­ti Esz­ter­go­mot és Vá­cot, sőt in­terp­re­tá­ci­ó­já­ban Hegy­al­ja To­kaj­jal együtt szin­tén szlo­vák te­rü­let.
A 3. kö­tet be­fe­je­ző ol­da­lai a le­en­dő or­szág­ha­tár ki­tű­zé­sé­hez ad­nak konk­rét szem­pon­to­kat: „A Du­na bal part­já­nak köz­igaz­ga­tá­si kör­ze­tei tel­je­sen szlo­vá­kok, a Ti­sza jobb part­ján lé­vők is nagy­részt azok […] A két leg­fon­to­sabb vá­rost, Po­zsonyt és Kas­sát ez ide­ig né­me­tek, zsi­dók és ma­gya­rok ural­ták, s bi­zo­nyos­ra ve­he­tő, hogy e he­lyek bár­me­lyi­ké­nek, kü­lö­nö­sen Po­zsony­nak el­vesz­té­se, amely az egyet­len du­nai ki­kö­tő és a te­rü­let dél­nyu­ga­ti ka­pu­ja, meg­bé­ní­ta­ná Szlo­vá­kia gaz­da­sá­gi életét.”6
A bé­ke­kon­fe­ren­cia bi­zott­sá­gi tár­gya­lá­sa­i­nak is­me­re­té­ben (ahol a vas­út­vo­na­lak igen fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak) kü­lö­nö­sen fon­tos a 3. kö­tet vas­út­vo­na­lak­kal fog­lal­ko­zó ré­sze. Ugyan­is a szer­ző ki­fej­ti, hogy na­gyon fon­to­sak a Kas­sa–Mis­kolc, a Zólyom–Salgótarján–Hatvan, a Zó­lyom–Lo­sonc és a Zsolna–Galánta vas­út­vo­na­lak; ezek­ről így vé­le­ke­dik: „Bár az em­lí­tett út­vo­na­lak bi­zo­nyos ré­szei nem es­nek Szlo­vá­kia ha­tá­ra­in be­lül, vi­lá­gos, hogy azok mind­egyi­ke élet­be­vá­gó­an fon­tos Szlo­vá­kia gaz­da­sá­gi jó­lé­te szempontjából.”7
Itt kell rá­mu­tat­nunk ar­ra, hogy a Peace Handbooks-sorozat óri­á­si je­len­tő­sé­gű volt a ha­tá­rok ki­ala­kí­tá­sa­kor. Hi­szen azok­nak a brit po­li­ti­ku­sok­nak és tiszt­ség­vi­se­lők­nek, akik a bé­ke­kon­fe­ren­cia kü­lön­fé­le szer­ve­i­ben és bi­zott­sá­ga­i­ban a Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció ne­vé­ben Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­i­ról dön­töt­tek, nem volt sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­tuk az it­te­ni vi­szo­nyo­kat il­le­tő­en, így szá­muk­ra ezek a ki­ad­vány­ok szol­gál­tak ki­in­du­lá­si ala­pul a ha­tár­ja­vas­la­tok el­ké­szí­té­sé­nél és a tár­gya­lá­so­kon fel­me­rü­lő vi­ták el­dön­té­sé­nél. A handbookok tar­tal­má­ból az is vi­lá­go­san ki­de­rül, hogy a cseh­szlo­vák emig­rá­ció el­fo­gult brit tá­mo­ga­tói – gon­do­lunk itt el­ső­sor­ban Wickham Steedre és Seton-Watsonra –, ál­lás­pont­ju­kat je­len­tős mér­ték­ben ké­pe­sek vol­tak a szak­ér­tői anyag­nak szánt ké­zi­köny­vek­ben érvényesíteni.8
A Foreing Office mel­lett a brit had­ügy­mi­nisz­té­ri­um is fog­lal­ko­zott a le­en­dő szlo­vák–ma­gyar ha­tár­ral. Az 1918. ok­tó­ber 24-én el­ké­szí­tett ja­vas­la­tuk ér­tel­mé­ben a ha­tár a Duna–Vác–Miskolc–Ungvár vo­nal men­tén hú­zó­dott vol­na, az­az Po­zsony, Ér­sek­új­vár, Lé­va, Ba­las­sa­gyar­mat, Lo­sonc és Kas­sa, to­váb­bá Sal­gó­tar­ján, Sá­ros­pa­tak és Sá­tor­al­ja­új­hely is Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz ke­rült volna.9
Ha­son­ló­an a bri­tek­hez az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok is már a há­bo­rú alatt elő­ké­szü­le­te­ket tett a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra. 1917 szep­tem­be­ré­ben hív­ták élet­re a bé­ke­tár­gya­lá­so­kat elő­ké­szí­tő ku­ta­tó­cso­por­tot, a „The Inquiry”-t, Wilson el­nök bi­zal­ma­sa, Edward Mandell House ez­re­des vezetésével.10 Az Inquaryben 150 tu­dós dol­go­zott, akik 2000 je­len­tést és do­ku­men­tu­mot ké­szí­tet­tek el, s leg­alább 1500 tér­ké­pet raj­zol­tak meg. Az oszt­rák–ma­gyar rész­leg ve­ze­tő­je Charles Seymour 32 éves egye­te­mi do­cens lett, aki ko­ráb­ban a Mo­nar­chia nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­má­i­val fog­lal­ko­zott. Seymour so­ká­ig a Mo­nar­chia fö­de­ra­tív át­szer­ve­zé­sé­nek volt a szó­szó­ló­ja, még 1918 áp­ri­li­sá­ban is a Mo­nar­chia fö­de­ra­tív át­ala­kí­tá­sá­ra dol­go­zott ki terveket.11 Wilson el­nök azon­ban Seymour fö­de­rá­ci­ós ter­vé­vel szem­ben Robert Lansing – az USA kül­ügy­mi­nisz­te­re – „fel­szá­mol­ni” ál­lás­pont­ját fo­gad­ta el.
Az Inquary 1919. ja­nu­ár 21-én ja­vas­la­tot tett Wilson el­nök­nek a cseh­szlo­vák–ma­gyar, a ro­mán–ma­gyar és a ju­go­szláv–ma­gyar ha­tár vo­nat­ko­zá­sá­ban. Esze­rint Po­zsony és Ko­má­rom a Csal­ló­köz­zel Ma­gyar­or­szá­gé ma­radt, Ko­má­rom­tól Kas­sá­ig a tri­a­no­ni­ként is­mert mai ha­tárt ja­va­sol­ták. Kas­sá­tól dél­re Ung­vá­rig egy szé­le­sebb sáv ma­radt vol­na ma­gyar. Ung­vár ma­gyar ha­tár­vá­ros ma­radt vol­na. A Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ítélt „Ruténia” dél­nyu­ga­ti ha­tá­ra Ung­vár­tól, az Avas­tól dél­re, Bikszádig hú­zó­dott vol­na, on­nan pe­dig vé­gig a he­gyek lábánál.12
Azt mond­hat­juk, hogy az Inquary szak­ér­tői a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár ese­té­ben lé­nye­gé­ben et­ni­kai meg­gon­do­lá­sok alap­ján tet­tek ja­vas­la­tot, bár a ha­tár konk­rét vo­nal­ve­ze­tés­ét gaz­da­sá­gi té­nye­zők is be­fo­lyá­sol­ták. Ja­vas­la­tuk egy na­gyon lé­nye­ges ele­me volt, hogy a ru­té­nek nem ma­rad­hat­nak Ma­gyar­or­szág­nál, de ugyan­ak­kor Uk­raj­ná­hoz se ke­rül­het­nek, ezért Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell csa­tol­ni őket.
Fran­cia­or­szág­ban nem ta­lá­lunk a Peace Handbookhoz vagy az Inquiryhez ha­son­ló elő­ké­szü­le­te­ket. A fran­ci­ák­nak hos­­szú időn ke­resz­tül nem volt elő­ze­tes el­kép­ze­lé­sük ar­ról, hogy hol is kel­le­ne hú­zód­nia Cseh­szlo­vá­kia dé­li ha­tá­rá­nak. Csu­pán 1918. no­vem­ber 20-án ké­szült el az el­ső olyan do­ku­men­tum a fran­cia kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ban, mely Cseh­szlo­vá­kia ha­tá­ra­i­val foglalkozik.13 Az is­me­ret­len szak­ér­tő így ír: „Szlo­vá­kia nem egyéb mint egy mí­tosz: Észak-Ma­gyar­or­szág szlo­vák tör­zsei so­ha­sem al­kot­tak ál­la­mot; tí­pu­suk sem egy­sé­ges, fa­lu­ról fa­lu­ra változnak.”14 En­nek meg­fe­le­lő­en a szak­ér­tő sze­rint a szlo­vák–ma­gyar et­ni­ka ha­tár az Ung fo­lyó vo­na­lát kö­ve­ti, majd Sá­tor­al­ja­új­hely fe­lett Rozs­nyó­hoz és Ri­ma­szom­bat­hoz ka­nya­rog, Lo­sonc­nál éri el az Ipoly fo­lyót és azt észak fe­lé kö­ve­ti, majd le­haj­lik Nyitra alá és Po­zsony fe­lé lejt (de ma­gát a vá­rost nem éri el). A ta­nul­mány szer­ző­je le­szö­ge­zi: „Csu­pán e vo­nal mö­gött le­het szlo­vák föld­ről be­szél­ni. Sőt az iga­zán szlo­vák lak­ta te­rü­le­tet a Ga­ram vo­na­lá­ra kor­lá­toz­hat­juk, az et­től ke­let­re fek­vő te­rü­le­te­ken min­dig csak ki­sebb­ség­ben él­tek. Liptó, Zó­lyom, Trencsén he­gyes vi­dé­kei a va­ló­ban szlo­vák föl­dek […] Az ál­ta­lunk meg­hú­zott et­nog­rá­fi­ai vo­nal se­hol nem érin­ti a Du­nát, amely má­ig meg­ma­radt ma­gyar és né­met fo­lyam­nak. Nem fog­lal­ja ma­gá­ba Po­zsonyt sem, amely­nek üze­me­i­ben dol­goz­nak ugyan szlo­vák mun­ká­sok és amely­nek pi­a­ca oda­vonz­za a kör­nyék szlo­vák pa­raszt­ja­it, de ahol 42 né­met­re és 40 ma­gyar­ra mind­ösz­­sze 12 szlo­vák jut. Po­zsony nem szlo­vák fő­vá­ros, ha van ilyen, úgy az Turócszentmárton.”15
Meg kell je­gyez­nünk, hogy a fran­cia ta­nul­mány­ban fel­vá­zolt vo­nal töb­bé-ke­vés­bé meg­egye­zik az 1918. de­cem­ber 6-i Barta–Hodža-vonallal. A fran­cia ta­nul­mány ke­let­ke­zé­sé­vel szin­te egyidőben Beneš – em­lék­ira­tai ta­nú­sá­ga sze­rint va­la­mi­kor no­vem­ber 20. és 27. kö­zött – egy pro­pa­gan­da­tér­ké­pen be­je­löl­te azt a vo­na­lat, ame­lyet vé­le­mé­nye sze­rint meg kell száll­nia a cseh­szlo­vák­ok­nak. A Beneš ál­tal meg­fo­gal­ma­zott igé­nyek és az el­ső fran­cia meg­kö­ze­lí­tés igen mes­­sze es­tek egy­más­tól. Míg a no­vem­ber 20-i ta­nul­mány egy re­á­lis szlo­vák–ma­gyar ha­tárt ja­va­solt, ad­dig a Beneš ál­tal ja­va­solt vo­nal mé­lyen be­le­vá­gott a ma­gya­rok ál­tal la­kott te­rü­le­tek­be. Eh­hez ké­pest, ami­kor 1918. de­cem­ber 19-én a fran­cia kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um ki­je­löl­te a de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat, az kö­zép­ará­nyos volt a Bartha–Hodža-egyezmény és a Beneš ál­tal kö­ve­telt vo­nal kö­zött. Úgy vél­jük ez az el­moz­du­lás Beneš ki­tar­tó pá­ri­zsi mun­ká­já­nak az ered­mé­nye.
Bár Olasz­or­szág tag­ja volt a „Négy Nagy”-nak, ed­di­gi ku­ta­tá­sa­ink so­rán nem ta­lál­koz­tunk olyan in­for­má­ci­ó­val, mely sze­rint lett vol­na tu­da­tos olasz fel­ké­szü­lés a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra. A kér­dés­kör ne­ves ku­ta­tó­ja, L. Nagy Zsu­zsa sze­rint Ró­má­nak nem volt egy­sé­ges kon­cep­ci­ó­ja a kö­zép-eu­ró­pai kér­dé­sek ren­de­zé­sét il­le­tő­en, sőt Olasz­or­szág ese­té­ben a kö­vet­ke­ze­tes kül­po­li­ti­kai vo­nal ér­vé­nye­sí­té­sét sze­mé­lyi vál­to­zá­sok is terhelték.16 Vittorio Orlando (aki 1917 és 1919 kö­zött volt Olasz­or­szág mi­nisz­ter­el­nö­ke) és utó­da Francesco Nit­ti (1919 és 1920 kö­zött volt mi­nisz­ter­el­nök) kül­po­li­ti­kai irány­vo­na­la lé­nye­ges pon­to­kon tért el egymástól.17 Ha a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár meg­vo­ná­sát olasz szem­szög­ből vizs­gál­juk, ki­je­lent­het­jük, hogy az ola­szok nem vol­tak ér­de­kel­ve e ha­tár meg­vo­ná­sá­ban, s eb­ből kö­vet­ke­ző­en az et­ni­kai el­vet kép­vi­sel­ték. Így mind Csal­ló­közt, mind Po­zsonyt Ma­gyar­or­szág­nak ítél­ték vol­na, sőt egyik de­le­gá­tu­suk Salvago Roggi Kár­pát­al­ját ugyan­csak át­en­ged­te vol­na Magyarországnak.18

2. A bi­zott­sá­gi csa­tá­ro­zá­sok

Mint azt már fen­tebb em­lí­tet­tük „a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra ala­kí­tott bi­zott­ság” 1919. feb­ru­ár 27-én ült ös­­sze elő­ször, de ez csu­pán ala­ku­ló ülés volt, ér­de­mi mun­kát nem vé­gez­tek. Beneš azon­ban ezen a na­pon sem tét­len­ke­dett, a bi­zott­ság egyik an­gol tag­já­val, Harold Nicholsonnal ebé­delt. Nicholson em­lék­ira­ta­i­ban így ír er­ről: „Ebéd Benešsel és Kramáøzsal és azu­tán meg­vi­tat­juk a cseh ha­tá­ro­kat. Benešnél egész se­reg váz­la­tos tér­kép van, ame­lye­ket gye­re­kek és a Tí­zek Ta­ná­csa hasz­ná­la­tá­ra terveztek.”19
A bi­zott­ság má­so­dik ülé­sé­re feb­ru­ár 28-án ke­rült sor.20 Ezen az ülé­sen két ma­gyar vo­nat­ko­zá­sú na­pi­ren­di pont sze­re­pelt: egy­részt Szlo­vá­kia ha­tá­ra­i­nak ki­je­lö­lé­se, más­részt a ru­szin­kér­dés, az­az Kár­pát­al­ja sorsa.21 A szlo­vák–ma­gyar ha­tár kér­dé­sé­ben vi­ta bon­ta­ko­zott ki a de­le­gá­tu­sok kö­zött. Az an­gol, az ame­ri­kai és az olasz de­le­gá­ció Csal­ló­közt Ma­gyar­or­szág­nál kí­ván­ta hagy­ni. Ez­zel szem­ben a fran­cia de­le­gá­ció egyik tag­ja, Le Rond tá­bor­nok le­szö­gez­te, hogy a fran­ci­ák sze­rint Csal­ló­köz­nek Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell tar­toz­nia. Rá­adá­sul né­zet­kü­lönb­ség volt Ko­má­rom kér­dé­sé­ben is, az an­go­lok Ko­má­ro­mot Cseh­szlo­vá­ki­á­nak szán­ták, míg az ola­szok a ha­tárt Ko­má­rom­tól észak­ra sze­ret­ték vol­na meg­húz­ni. A né­zet­kü­lönb­ség mi­att a bi­zott­ság úgy dön­tött, hogy tech­ni­kai szak­ér­tők­ből ál­ló al­bi­zott­ság­ra bíz­za a ha­tár­vo­nal ki­je­lö­lé­sét.
A má­sik na­pi­ren­di pont vi­szony­lag rö­vid vi­ta után gyor­san le­zá­rult. Az olasz Salvago Roggi fel­ve­tet­te, hogy a ru­szi­nok lak­ta te­rü­le­tet – az­az Kár­pát­al­ját – en­ged­je át a bi­zott­ság Ma­gyar­or­szág­nak a lengyel–román–magyar érint­ke­zés biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben. Az an­gol Crowe je­lez­te, hogy ép­pen­ség­gel a ma­gyar be­éke­lő­dést kell el­ke­rül­ni. E rö­vid vi­ta után a bi­zott­ság el­fo­gad­ta az ame­ri­kai ja­vas­la­tot, mely sze­rint a ma­gyar­or­szá­gi ru­szi­nok­ból ál­ló au­to­nóm ál­la­mot kell fel­ál­lí­ta­ni cseh­szlo­vák véd­nök­ség alatt.22 Ez­zel a dön­tés­sel Kár­pát­al­ja a cseh­szlo­vák ál­lam ré­szé­vé vált.
A bi­zott­ság ál­tal ki­kül­dött al­bi­zott­ság már­ci­us 3-i ülé­sé­ről Nicholson nap­ló­já­ban az aláb­bi­a­kat rög­zí­tet­te: „Po­zson­­nyal kezd­jük és egyet­ér­tés­re ju­tunk [va­gyis egy­han­gú­lag Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ítél­ték – G. J. megj.]. Az­tán jön a Csal­ló­köz. A fran­ci­ák a cse­hek­nek akar­ják ad­ni. Az USA a ma­gya­rok­nak. Tar­tóz­ko­dom a vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás­tól, mond­ván, hogy ez at­tól függ, Né­met-Ma­gyar­or­szá­got [Burgerland] Auszt­ria kap­ja-e meg.”23
Is­mét azt lát­hat­juk, hogy Csal­ló­köz kér­dé­sé­ben a vi­ta új­ból kibontakozott.24 Az al­bi­zott­ság a dön­tést el­ha­lasz­tot­ta, és hoz­zá­fo­gott az észak­ke­le­ti ha­tár­vo­nal meg­tár­gya­lá­sá­hoz. Is­mét Nicholsont idéz­zük: „Az­tán meg­vizs­gál­juk a ha­tárt Ko­má­rom­tól az Ungig. Ör­dö­gi egy do­log. A jen­kik észa­kon akar­nak men­ni az et­ni­kai vo­nal men­tén, el­vág­va így az ös­­szes vas­utat. Mi dé­len aka­runk men­ni, meg­tart­va a Kas­sa–Ko­má­rom ol­dal­irá­nyú ös­­sze­köt­te­tést, an­nak el­le­né­re, hogy ez va­la­mi 80 ezer ma­gyar­nak cseh ura­lom alá he­lye­zé­sét fog­ja je­len­te­ni. Végülis komp­ro­mis­­szum. A jen­kik en­ged­nek az Ipolyt il­le­tő­en, és mi Mis­kolc­ra néz­ve. Ami a hát­ra­lé­vő dol­go­kat il­le­ti, úgy dön­tünk, vá­runk és meg­hall­gat­juk Benešt.” 25
Más­nap, te­hát már­ci­us 4-én az al­bi­zott­sá­ga meg­hall­gat­ta Benešt, aki „gör­dü­lé­ke­nyen és bő­be­szé­dű­en” – Nicholson így jel­le­mez­te Beneš bi­zott­sá­gi sze­rep­lé­sét – ad­ta meg vá­la­szát az al­bi­zott­ság kér­dé­se­i­nek vég­te­len so­rá­ra, és ter­mé­sze­te­sen kö­ve­tel­te a Csal­ló­közt és a Lo­sonc–Mis­kolc vas­út­vo­na­lat. Néz­zünk meg íze­lí­tő­ül egy rész­le­tet a jegyzőkönyvből26: „Le Rond tá­bor­nok (Fran­cia­or­szág) azt tu­da­kol­ja Beneštől, hogy vé­le­mé­nye sze­rint nem jár-e po­li­ti­kai szem­pont­ból va­la­mi­lyen ne­héz­ség­gel mind­ez [a csal­ló­kö­zi ma­gya­rok­ról van szó – G. J. megj.]. Beneš azt vá­la­szol­ja, hogy itt me­ző­gaz­da­sá­gi, jám­bor, bé­kés né­pes­ség­ről van szó. Hang­sú­lyoz­ni kí­ván­ja, mi­lyen rend­kí­vü­li je­len­tő­sé­ge van a Csal­ló­köz­nek a cseh­szlo­vák ál­lam gaz­da­sá­gi jö­vő­je szem­pont­já­ból. A cseh­szlo­vák­ok gaz­da­sá­gi te­kin­tet­ben min­den re­mény­sé­gü­ket Po­zsony­ba ve­tik, mi­vel csak ott jut­hat­nak fo­lya­mi ki­kö­tő­höz. Ez a nagy fo­lya­mi ki­kö­tő nél­kü­löz­he­tet­len az or­szág gaz­da­sá­gi fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból […] Ha Csal­ló­közt a ma­gya­rok­nak ad­nák, meg­foj­ta­nák Po­zsonyt.” 27
A kö­vet­ke­ző na­pok­ban élénk vi­ta lán­golt fel a bi­zott­sá­gon be­lül az egy­mást gyor­san kö­ve­tő már­ci­us 5-i,28 már­ci­us 7-i29 és már­ci­us 8-i30 ülé­se­ken, ahol a fő té­ma Csal­ló­köz sor­sa, il­let­ve a kü­lön­bö­ző vas­út­vo­na­lak fö­löt­ti hu­za­ko­dás volt.31 Emel­lett a már­ci­us 8-i ülé­sen meg­vi­tat­ták azt a cseh­szlo­vák elő­ter­jesz­tést, mely Burgerlandban cseh­szlo­vák–ju­go­szláv kor­ri­dort kí­vánt. Ezt az igényt a bi­zott­ság egy­han­gú­lag el­uta­sí­tot­ta.
Vé­gül az al­bi­zott­ság már­ci­us 8-án úgy dön­tött, hogy a Csal­ló­közt Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ad­ja. Mi­vel így a fő vi­ta­kér­dést a de­le­gá­tu­sok meg­ol­dot­ták, már­ci­us 12-én a cseh­szlo­vák bi­zott­ság el­fo­gad­ta az al­bi­zott­sá­ga ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott je­len­tést, az­az a kész ha­tár­vo­nal-ter­ve­ze­tet. Ma­ri­an Hronský ta­nul­má­nyá­ban rá­mu­tat ar­ra, hogy a bi­zott­ság tag­jai a ha­tár­vo­nal ki­ala­kí­tá­sa so­rán a gaz­da­sá­gi, a föld­raj­zi és a stra­té­gi­ai ér­vek­nek el­sőbb­sé­get biz­to­sí­tot­tak az et­ni­kai el­vek­kel szemben.32 Jel­lem­ző, hogy Nicholson mit jegy­zett be már­ci­us 12-én a nap­ló­já­ba: „Már­ci­us 12. Ha nem vol­na Kosica és a Csal­ló­köz, elég­gé bol­dog­nak érez­ném ma­gam ha­tá­ra­in­kat il­le­tő­en. Mind­két hely be­le fog vé­sőd­ni a szívembe.”33
A cseh­szlo­vák bi­zott­ság je­len­té­sét a ja­va­solt ha­tár­vo­nal-ter­ve­zet­tel fe­let­tes szer­ve, a Köz­pon­ti Te­rü­le­ti Bi­zott­ság elé ter­jesz­tet­te, mely az elő­ter­jesz­tést 1919. már­ci­us 24-én jó­vá­hagy­ta, és a „Négy Nagy” ke­zé­be he­lyez­te a vég­ső dön­tés ki­mon­dá­sát. Ezt azon­ban erő­sen kés­lel­tet­te a már­ci­us 21-i ma­gyar­or­szá­gi Kun Bé­la-fé­le ha­ta­lomátvétel.34 En­nek el­le­né­re a ké­sőb­bi ese­mé­nyek is­me­re­té­ben meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a ma­gyar–szlo­vák ha­tár 1919. már­ci­us 12-én nyer­te el vég­le­ges for­má­ját.
Beneš nap­ra­kész in­for­má­ci­ók­kal ren­del­ke­zett a cseh­szlo­vák bi­zott­ság te­vé­keny­sé­gé­ről, és mi­vel nem volt meg­elé­ged­ve a bi­zott­ság ál­tal meg­húz­ni kí­vánt ha­tá­rok­kal, meg­pró­bál­ta a ké­szü­lő dön­té­se­ket a fran­cia ve­zér­kar se­gít­sé­gé­vel kor­ri­gál­ni. Václav J. Klofáè cseh­szlo­vák had­ügy­mi­nisz­ter már­ci­us 9-én ki­dol­go­zott egy me­mo­ran­du­mot a szlo­vák–ma­gyar ha­tár dé­lebb­re tör­té­nő ki­ter­jesz­té­sé­ről, amely­ben hi­vat­ko­zott a rossz köz­le­ke­dé­si vi­szo­nyok­ra a ha­tá­rok men­tén, to­váb­bá Cseh­szlo­vá­kia ke­le­ti ré­sze és Prá­ga kö­zött az ös­­sze­köt­te­tés fon­tos­sá­gá­ra – mond­ván, az 1918. de­cem­ber 24-i Vix-jegyzék azt nem biztosítja.35 A me­mo­ran­du­mot már­ci­us 15-én Beneš Le Rond tá­bor­nok köz­ve­tí­té­sé­vel Foch mar­sall­hoz is el­ju­tat­ta. Foch el­küld­te a fran­cia kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­nak, de fog­lal­ko­zott a kér­dés­sel a fran­cia ve­zér­kar is. A ve­zér­kar­nál a kér­dés­ről már­ci­us 18-i dá­tum­mal rész­le­tes fel­jegy­zés ke­let­ke­zett, esze­rint a cseh­szlo­vák kor­mány a de­mar­ká­ci­ós vo­nal meg­vál­toz­ta­tá­sát „tisz­tán gaz­da­sá­gi” okok­ból kér­te, ar­ra hi­vat­koz­va, hogy más­ként nem tud­ja biz­to­sí­ta­ni Szlo­vá­kia élelmezését.36
Or­mos Má­ria ér­tel­me­zé­se sze­rint ez a fel­jegy­zés ar­ról vall, hogy a ma­gyar–ro­mán meg­ol­dás ana­ló­gi­á­já­ra Foch mar­sall a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tárt egy új de­mar­ká­ci­ós vo­nal se­gít­sé­gé­vel – a bi­zott­ság­ban el­ért ered­mé­nye­ken túl – a cseh­szlo­vák­ok ja­vá­ra kí­ván­ta mó­do­sí­ta­ni. En­nek ér­tel­mé­ben el­csa­tol­ták vol­na a Du­na vo­na­lát Vá­cig, a Bükk hegy­sé­get, a sal­gó­tar­já­ni szén­me­den­cét és a Lo­sonc–Mis­kolc vas­út­vo­na­lat. Beneš és Foch kö­zös ak­ci­ó­ja en­nek ér­de­ké­ben folyt.37
Beneš már­ci­us 21-én le­ve­let írt a fran­cia had­ügy­mi­nisz­ter­nek, és kér­te az Ipoly-vi­dék és a Lo­sonc–Mis­kolc vas­út­vo­nal Cseh­szlo­vá­ki­á­nak jut­ta­tá­sát. Foch mar­sall vi­szont a cseh­szlo­vák bi­zott­ság fran­cia el­nö­ké­hez Gambonhoz for­dult le­vél­lel, is­mer­tet­ve és tá­mo­gat­va a cseh­szlo­vák kö­ve­te­lést. A bi­zott­ság azon­ban el­ej­tet­te a Foch ál­tal fel­ve­tett kérdést.38

3. A szlo­vák–ma­gyar ha­tár és a ma­gyar Ta­nács­köz­tár­sa­ság

Az 1919. már­ci­us 21-i Kun Bé­la-fé­le ha­ta­lom­át­vé­tel egy újabb le­he­tő­sé­get adott Be­nešnek a bi­zott­sá­gi dön­tés­sel va­ló szem­be­szál­lás­ra. A Ta­nács­köz­tár­sa­ság ki­ki­ál­tá­sa ki­tű­nő le­he­tő­sé­get adott ar­ra a cseh­szlo­vák po­li­ti­ku­sok­nak, hogy „a bol­se­viz­mus el­le­ni harc lep­le alatt újabb ma­gyar­lak­ta te­rü­le­te­ket sza­kít­sa­nak el Ma­gyar­országtól.”39
Már­ci­us 21-e után Beneš is­mét ak­ci­ó­ba kez­dett, hogy a kon­fe­ren­ci­á­tól a bi­zott­ság ál­tal meg­hú­zott ha­tár­vo­nal­nál ked­ve­zőbb ha­tár­vo­na­lat csi­kar­jon ki. Már­ci­us 26-án Kramáø és Beneš újabb együt­te­sen szig­nált le­ve­let in­té­zett Georges Clemenceau-höz és Stephen Pichon-hoz.40 A le­vél a kö­vet­ke­ző­kép­pen kez­dő­dik: „A ma­gyar­or­szá­gi bol­se­vik for­ra­da­lom rend­kí­vül ne­héz hely­zet­be hoz­ta or­szá­gun­kat. Ber­lin­ben, Szász­or­szág­ban és Ba­jor­or­szág­ban mind na­gyobb te­ret nyer a spar­ta­kis­ta moz­ga­lom. A bu­da­pes­ti for­ra­da­lom igen erő­sen érez­he­tő Bécs­ben. Egy­elő­re nem tud­ni, mi tör­té­nik hol­nap Len­gyel­or­szág­ban. Egy­szó­val sem­mi két­ség nem fér­het hoz­zá, hely­ze­tünk mér­he­tet­le­nül ve­szé­lyes, mi­vel egyik nap­ról a má­sik­ra kö­rül­zár­hat ben­nün­ket az egy­re be­fo­lyá­so­sabb né­met, oszt­rák, ma­gyar, sőt – adott eset­ben – len­gyel bol­se­vik moz­ga­lom is. Kez­dünk szi­get­té vál­ni a si­va­tag­ban […] Ez az oka an­nak, hogy önök­höz for­du­lunk, ön­höz [Clemenceau-höz – G. J. megj.], mint a bé­ke­kon­fe­ren­cia és a Leg­fel­sőbb Ta­nács el­nö­ké­hez, ar­ra kér­ve önt, tel­je­sí­te­né né­hány ké­ré­sün­ket.” 41
A le­vél a fen­ti be­ve­ze­tés után ki­fej­tet­te, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­nak még min­dig nincs vég­le­ges ha­tá­ra, a de­mar­ká­ci­ós vo­nal pe­dig előny­te­len. (Beneš bi­zo­nyá­ra jól tud­ta, hogy azt már már­ci­us 12-én ki­je­löl­ték, hi­szen Foch mar­sall se­gít­sé­gé­vel ép­pen ezek el­len a ha­tá­rok el­len int­ri­kált.) Majd kö­zöl­te, hogy a cseh­szlo­vák de­le­gá­ció Foch mar­sall­nak már be­mu­ta­tott egy tér­ké­pet az új de­mar­ká­ci­ós vo­nal­ról. (Beneš fel­te­he­tő­en azt is tud­ta, hogy a Foch mar­sall ál­tal fel­ve­tett kér­dést a bi­zott­ság el­uta­sí­tot­ta.) Cseh­szlo­vá­kia – hang­sú­lyoz­ta a le­vél – csak úgy tud vé­de­kez­ni a bol­se­viz­mus el­len, ha el­fog­lal­ja a kért vo­na­lat, va­la­mint Kár­pát­al­ját. Emel­lett fegy­vert és lő­szert kért a bol­se­viz­mus el­le­ni harc­hoz. Itt meg kell je­gyez­nünk, hogy a cseh­szlo­vák bi­zott­ság Kár­pát­al­ját Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ítél­te már feb­ru­ár 28-án, de er­ről a kon­fe­ren­cia ma­ga­sabb szer­vei még nem dön­töt­tek.
Beneš a dip­lo­má­ci­ai csa­tor­nák mel­lett igény­be vet­te ré­gi jól be­vált fegy­ve­rét, a saj­tót is. A Ti­mes már­ci­us 27-én je­len­te­ti meg Beneš nyi­lat­ko­za­tát, amely­ben azon­na­li in­téz­ke­dést kö­ve­telt a ho­va­to­vább el­len­áll­ha­tat­lan bol­se­viz­mus meg­ál­lí­tá­sá­ra. Nem sza­bad en­ged­ni Kár­olyi és hon­fi­tár­sai zsa­ro­lá­sá­nak – ír­ja Beneš – „mert hol­nap Né­met­or­szág is kö­ve­ti Ma­gyar­or­szág példáját.”42 Majd ki­je­len­ti, hogy a bol­se­vis­ta Ma­gyar­or­szá­got izo­lál­ni kell. Azon­nal ki kell je­löl­ni a ha­tá­ro­kat, hi­szen a bi­zott­ság már be­fe­jez­te mun­ká­ját, és tüs­tént ér­te­sí­te­ni kell az il­le­té­kes kor­má­nyo­kat. Meg kell te­rem­te­ni Cseh­szlo­vá­kia és Ro­má­nia köz­vet­len kap­cso­la­tát, hogy tel­je­sen el­vág­ják Ma­gyar­or­szá­got Uk­raj­ná­tól és Orosz­or­szág­tól.
Mi­köz­ben Beneš egy­szer­re két csa­tor­nán is – dip­lo­má­ci­ai és saj­tó – lob­bi­zik a cseh­szlo­vák ér­de­kek mel­lett (ki­hasz­nál­va a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket), a bé­ke­kon­fe­ren­ci­át erő­sen meg­osz­tot­ta a Kun Béle-féle ha­ta­lom­át­vé­tel. Ez­zel kap­cso­lat­ban két mar­káns meg­íté­lést lát­ha­tunk. Lloyd Ge­or­ge a bu­da­pes­ti ese­mé­nye­ket kö­ve­tő ún. „fontainebleau-i me­mo­ran­dum”-ában a bol­se­viz­mus és a te­rü­le­ti kér­dé­sek ös­­sze­füg­gé­se­it vizs­gál­ta, és ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy a te­rü­le­ti igaz­ság­ta­lan­sá­gok a ki­vál­tói a né­met és a ma­gyar bol­se­viz­mus­nak. Idéz­zük: „So­ha nem lesz bé­ke Dél­ke­let-Eu­ró­pá­ban, ha a most lét­re­jö­vő kis ál­la­mok mind­egyi­ké­nek je­len­tős ma­gyar la­kos­sá­ga lesz. Ezért én a bé­ke ve­zér­elv­ének azt ven­ném, hogy amen­­nyi­re az em­be­ri­leg le­het­sé­ges, a kü­lön­bö­ző nép­faj­ok kap­ják meg sa­ját ha­zá­ju­kat, és hogy ez az et­ni­kai szem­pont előz­zön meg min­den stra­té­gi­ai, gaz­da­sá­gi vagy köz­le­ke­dé­si meg­gon­do­lást, me­lyek rend­sze­rint más mó­don is meg­old­ha­tók.” 43
A má­sik ol­dalt egy „ke­mény­vo­na­las” ál­lás­pont jel­le­mez­te. Vé­le­mé­nyü­ket a bé­ke­kon­fe­ren­cia egyik részt­ve­vő­jé­nek, Leepernek egy már­ci­us 24-i, a Ta­nács­köz­tár­sa­ság­ra vo­nat­ko­zó meg­jegy­zé­se tük­rö­zi a leg­job­ban: „A leg­gya­lá­za­to­sabb zsa­ro­lás is­ko­la­pél­dá­ja, mél­tó Ma­gyar­or­szág múlt­bé­li és je­len­le­gi ura­i­hoz. A hely­zet rend­kí­vül sú­lyos, és iga­zol­ja a ro­mán és cseh­szlo­vák kor­mány is­mé­telt ka­to­nai se­gély­ké­rel­mét.” 44
Már­ci­us 29-én, a „Négy Nagy” ta­nács­ko­zá­sán Lloyd Ge­or­ge fel­ve­tet­te, hogy ele­get kel­le­ne ten­ni Kun Bé­la ké­ré­sé­nek és egy szö­vet­sé­ges mis­­szi­ót kell kül­de­ni Ma­gyar­or­szág­ra. A „ke­mény­vo­na­las­ok”-hoz tar­to­zó Cle­men­ceau ar­ra hi­vat­koz­va, hogy eb­ben a kér­dés­ben meg kell hall­gat­ni a kül­ügy­mi­nisz­te­re­ket is, el­na­pol­tat­ta a dön­tést a Lloyd Ge­or­ge-ja­vas­lat ügyében.45 Már­ci­us 31-én hos­­szas vi­ta után győ­zött Lloyd Ge­or­ge ja­vas­la­ta, Smuts tá­bor­no­kot egy bi­zott­ság élén Ma­gyar­or­szág­ra küldték.46
Smuts áp­ri­lis el­ső he­té­ben le­zaj­ló bu­da­pes­ti tár­gya­lá­sa­i­nak fő té­má­ja a ma­gyar–ro­mán de­mar­ká­ci­ós vo­nal volt, így ter­je­del­mi ke­re­tek mi­att nem té­rünk ki a tár­gya­lás rész­le­tes ismertetésére.47 Ehe­lyett in­kább a Smuts-misszió cseh­szlo­vák vo­nat­ko­zá­sa­it emel­jük ki. Mi­u­tán Smuts áp­ri­lis 4-i és 5-i tár­gya­lá­sai Bu­da­pes­ten ku­darc­ba ful­lad­tak, Bu­da­pest­ről vis­­sza­té­rő­ben Lloyd Ge­or­ge meg­bí­zá­sá­ból Prá­gá­ba uta­zott, ahol áp­ri­lis 7-én tár­gya­lá­so­kat foly­ta­tott Masaryk elnökkel.48 Lloyd Ge­or­ge vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ben így ír Smuts prá­gai út­já­ról: „An­­nyi­ra nyug­ta­la­ní­tot­tak Beneš igé­nyei, hogy meg­kér­tem Smuts tá­bor­no­kot […] utaz­zon el Prá­gá­ba is, és vizs­gál­ja meg e ja­vas­la­tok ko­moly­sá­gát, és te­gyen je­len­tést. A hely­szí­ni ér­dek­lő­dés ko­moly ké­te­lye­ket tá­masz­tott ben­ne azon igé­nyek bölcs és be­csü­le­tes vol­ta iránt, hogy új ál­la­muk ha­tá­rát [már­mint a cseh­szlo­vák­ok – G. J. megj.] egé­szen a Du­ná­ig ter­jesz­­szék ki, te­kin­tet nél­kül a la­kos­ság nép­fa­ji ös­­sze­té­te­lé­re. Masaryk el­nök­nél tett lá­to­ga­tá­sa alatt [Smuts – G. J. megj.] nyíl­tan ki­fe­jez­te ké­te­lye­it és ros­­szal­lá­sát. Rá­mu­ta­tott ar­ra, hogy men­­nyi­re nem kí­vá­na­tos be­ke­be­lez­ni a cseh­szlo­vák ál­lam­ba a Du­ná­tól észak­ra la­kó na­gyon nagy és tisz­tán ma­gyar la­kos­sá­got […] Po­zsony­tól Ko­má­ro­mig. Ne­künk írt je­len­té­se sze­rint Masaryk ez­zel egyet­ér­tett, és azt mond­ta, hogy ő job­ban sze­ret­ne min­den ma­gyar te­rü­let­re vo­nat­ko­zó igény­ről le­mon­da­ni és a cseh ha­tárt észak­ra vis­­sza­von­ni, Ma­gyar­or­szág­nak hagy­va mind­ezt az et­ni­ka­i­lag ma­gyar te­rü­le­tet, az­zal a fel­té­tel­lel, hogy cse­ré­be Cseh­szlo­vá­ki­á­nak egy kis ma­gyar te­rü­let­sá­vot kell kap­nia a Du­ná­tól dél­re, Pozsonynál.”49
Ide kí­ván­ko­zik a meg­jegy­zés, hogy Masaryk ezen kis te­rü­let­sá­vot azért kér­te, hogy a Du­na mind­két part­ját bir­to­kol­va ki­épít­hes­sék a cseh­szlo­vák ál­lam ki­kö­tő­jét és dokk­ja­it.
Smuts és Masaryk prá­gai tár­gya­lá­sai al­kal­mat ad­tak az an­gol de­le­gá­ci­ó­nak, hogy a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án vis­­sza­tér­jen a Csal­ló­köz kér­dé­sé­re. Má­jus 3-án a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csá­ban meg­tár­gyal­ták Smuts prá­gai út­já­ról írt je­len­té­sét. Laroche je­lez­te a vi­ta so­rán, hogy Beneš sze­rint fél­re­ér­tés­ről van szó, Masaryk a Csal­ló­köz­re vo­nat­ko­zó gon­do­la­tot nem sa­ját­ja­ként ad­ta elő, ha­nem mint olyat, ame­lyet egye­sek val­la­nak, de amel­­lyel ő ma­ga nem ért egyet.50 A vi­ta mi­att a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa a Csal­ló­köz kér­dé­sét vis­­sza­utal­ta a cseh­szlo­vák bi­zott­ság elé.
A cseh­szlo­vák bi­zott­ság má­jus 5-i ülésén51 Nicholson meg­kí­sé­rel­te a Csal­ló­közt vissza­adat­ni Ma­gyar­or­szág­nak, de a bi­zott­ság a vál­toz­ta­tást el­ve­tet­te, va­gyis a Csal­ló­köz ma­radt Cseh­szlo­vá­ki­áé, vi­szont a cse­hek nem kap­ták meg a Masaryk ál­tal kért po­zso­nyi híd­főt. „[M]egkérdezték, hogy va­ló­já­ban mit is akar Kramáø, és ki tud­juk-e elé­gí­te­ni őt, mert az idő sür­get. Vis­­sza­uta­sí­tot­tuk a po­zso­nyit [már­mint a híd­főt – G. J. megj.], ami pe­dig az Ipolyt il­le­ti, ad­tunk ne­ki egy da­rab­kát, hogy nyug­ton maradjon.”52
Ez­zel pár­hu­za­mo­san Beneš sza­bá­lyo­san de­za­vu­ál­ta Masaryk el­nö­köt, idéz­zük a má­jus 5-i ülés jegy­ző­könyv­ét: „Laroche még hoz­zá­te­szi […] föl­ke­res­te Benešt, hogy tisz­táz­za, va­jon a cseh­szlo­vák kor­mány csak­ugyan Po­zson­­nyal szem­ben akar te­rü­let­hez jut­ni a Csal­ló­kö­zért cse­ré­be. Beneš vá­la­szá­ban ki­fej­tet­te, el­kép­zel­he­tő, hogy van olyan párt Cseh-Szlo­vá­ki­á­ban, amely tá­mo­gat­ja ezt az el­gon­do­lást, ám ez nem egye­zik meg a cseh-szlo­vák kor­mány ál­lás­pont­já­val, mely meg óhajt­ja őriz­ni a Csal­ló­közt. Min­den­eset­re Kramáø mi­nisz­ter­el­nök és Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter a Cseh-Szlovák Köz­tár­sa­ság fe­le­lős kép­vi­se­lői, ve­lük szem­ben Masaryk el­nök­nek tény­le­ge­sen nincs ré­sze a kor­mány­zat irányításában.”53
Itt kell meg­je­gyez­nünk, hogy Masaryk a fen­ti­ek­től egé­szen el­té­rő mó­don gon­dol­ko­dott sa­ját sze­re­pé­ről. Áp­ri­lis 8-án – te­hát egy nap­pal Smuts prá­gai lá­to­ga­tá­sa után – Benešhez írt le­ve­lé­ben, azt fej­te­get­te, hogy: „Ha az an­tant meg­hív en­gem [már­mint a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra – G. J. megj.] mint Ke­let-Eu­ró­pa szak­ér­tő­jét. Ha van fe­le­lős­ség­tu­da­tuk, a Né­gyek Ta­ná­csá­nak tag­já­vá válhatok.”54 Meg­döb­ben­tő so­rok, me­lyek azt jel­zik, hogy Masaryk – tel­je­sen ir­re­á­lis mó­don – ab­ban re­mény­ke­dett, hogy a Né­gyek Ta­ná­csá­nak tag­já­vá vál­hat.
Vis­­sza­tér­ve az ese­mé­nyek fő vo­nu­la­tá­ra, azt lát­hat­juk, hogy mi­köz­ben a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár­kér­dés ügye a bé­ke­kon­fe­ren­cia kü­lön­bö­ző szin­tű tes­tü­le­tei kö­zött ide-oda bo­lyon­gott, Beneš ha­zai po­li­ti­kus­tár­sai is­mét a fa­it accompli esz­kö­zé­hez kí­ván­tak nyúl­ni, már­ci­us 20-án olyan ha­tá­ro­za­tot hoz­tak, hogy amen­­nyi­ben szük­sé­ges, az ál­ta­luk kért új de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat fegy­ver­rel kell elfoglalni,55 de mi­vel eh­hez az ak­ci­ó­hoz Pá­rizs nem ad­ta meg a hoz­zá­já­ru­lást, a ka­to­nai ak­ció meg­in­dí­tá­sát fel­füg­gesz­tet­ték. Áp­ri­lis hó­nap el­ső fe­lé­ben a cseh­szlo­vák csa­pa­tok fran­cia fő­pa­rancs­no­ka, Pellé tá­bor­nok is­mét tá­mad­ni akart – in­ter­ven­ci­ót akart vég­re­haj­ta­ni a Ta­nács­köz­tár­sa­ság el­len –, el akar­ta fog­lal­ni Kár­pát­al­ját, il­let­ve a cseh­szlo­vák po­li­ti­ku­sok ál­tal kért új de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat, de mi­vel Cle­men­ceau hi­va­ta­lo­san nem kér­te fel a cseh­szlo­vá­ko­kat egy ma­gyar­el­le­nes in­ter­ven­ci­ó­ban va­ló rész­vé­tel­re a tá­ma­dás meg­in­dí­tá­sa elmaradt.56 Cle­men­ceau tisz­tá­ban volt ve­le, hogy amen­­nyi­ben a cseh­szlo­vák had­se­reg in­ter­ven­ci­ót hajt vég­re a ma­gya­rok el­len, ak­kor a cseh­szlo­vák po­li­ti­ku­sok be fog­ják nyúj­ta­ni a szám­lát (ami nem na­gyon le­het más mint egy új, ne­kik ked­ve­ző de­mar­ká­ci­ós vo­nal).
Mi­u­tán áp­ri­lis 16-án a ro­má­nok min­den­fé­le an­tant­fel­ké­rés nél­kül in­ter­ven­ci­ót in­dí­tot­tak Ma­gyar­or­szág el­len, a cseh­szlo­vák kor­mány úgy dön­tött, hogy fran­cia fel­ké­rés nél­kül is tá­ma­dás­ba len­dül. Áp­ri­lis 27-én – azon a na­pon, ami­kor a ro­má­nok el­fog­lal­ták Csa­pot – meg­in­dul­tak a cseh­szlo­vák csa­pa­tok Ma­gyar­or­szág el­len. A Václav J. Klofáè had­ügy­mi­nisz­ter ál­tal ki­adott pa­rancs Verőce–Mátra–Mályi–Gesz­tely–Tallya– Sárospatak vo­nal meg­szál­lá­sát ír­ta elő a cseh­szlo­vák had­se­reg szá­má­ra, be­le­ért­ve a sal­gó­tar­já­ni szén­me­den­cét, Mis­kol­cot és Hegyalját.57 A cseh­szlo­vák ak­ci­ó­val kap­cso­lat­ban Pá­rizs tel­jes né­ma­ság­ba bur­ko­ló­zott, Pellé tá­bor­nok hi­á­ba kért uta­sí­tást, sem jó­vá­ha­gyás, sem til­ta­ko­zás nem jött. A cseh­szlo­vák in­ter­ven­ció kez­det­ben si­ke­res volt, Hennoque tá­bor­nok csa­pa­tai el­fog­lal­ták Kár­pát­al­ját, míg a 6. had­osz­tály Rossi olasz tá­bor­nok ve­ze­té­sé­vel má­jus 1-jén meg­száll­ta Sátor­alja­újhelyet és Mis­kol­cot. Má­jus 2-án Csap­tól va­la­mi­vel dél­re a cseh­szlo­vák és ro­mán csa­pa­tok ta­lál­koz­tak. Ez­zel azon­ban le is zá­rult a cseh­szlo­vák csa­pa­tok si­ker­so­ro­za­ta. Sal­gó­tar­ján kör­nyé­kén ke­mény el­len­ál­lás­ba ütköztek.58 Sőt Sal­gó­tar­ján­nál az in­ter­ven­ció for­du­ló­pont­já­hoz ér­ke­zett, má­jus 10-én a ma­gyar csa­pa­tok tá­ma­dás­ba men­tek át, ki­bon­ta­ko­zott a Vö­rös Had­se­reg ún. észa­ki had­já­ra­ta, mely­nek ered­mé­nye­kép­pen a cseh­szlo­vák egy­sé­gek a de­mar­ká­ci­ós vo­nal mö­gé szo­rul­tak vissza. Jú­ni­us 16-ig a Vö­rös Had­se­reg nagy­já­ból a kö­vet­ke­ző te­rü­le­te­ket száll­ta meg a Fel­vi­dé­ken: Radvány, Ér­sek­új­vár, Nagysurány, Verebély, Aranyosmarót, Garam­szent­benedek, Új­bá­nya, Zó­lyom, Rozs­nyó, Korompa, Kisszeben, Bártfa, Nagymihály, Csap egé­szen a Ti­szá­ig. 1919. jú­ni­us 16-án Eper­je­sen ki­ki­ál­tot­ták a Szlo­vák Ta­nács­köz­tár­sa­sá­got.
A ma­gyar csa­pa­tok ha­di­si­ke­rei a bé­ke­kon­fe­ren­ci­át vá­lasz­lé­pé­sek­re kény­sze­rít­tet­ték. Cle­men­ceau jú­ni­us 7-én a ma­gyar­kér­dést a Leg­fel­sőbb Ta­nács elé ter­jesz­tet­te, azt ja­va­sol­ta, hogy a kon­fe­ren­cia küld­jön üze­ne­tet Budapestre.59 Eb­ben ígér­je meg, hogy az el­len­sé­ges­ke­dés meg­szün­te­té­se ese­tén a ma­gyar kor­mány meg­hí­vást kap a kon­fe­ren­ci­á­ra és bé­ke­szer­ző­dést köt­nek ve­le, el­len­ke­ző eset­ben vi­szont he­lyez­ze ki­lá­tás­ba a fegy­ve­res be­avat­ko­zást. A Leg­fel­sőbb Ta­nács a ja­vas­la­tot el­len­ve­tés nél­kül el­fo­gad­ta, Alby tá­bor­nok pe­dig azon­nal meg­fo­gal­maz­ta az üze­net szö­ve­gét, amely­ből azon­ban ki­ma­radt a ma­gyar de­le­gá­ció meg­hí­vá­sá­ra vo­nat­ko­zó ígéret.60 Mi­köz­ben a táv­irat el­ment a ma­gyar kor­mány ré­szé­re Cle­men­ceau be­in­dí­tot­ta a ka­to­nai elő­ké­szü­le­te­ket egy Ma­gyar­or­szág el­le­ni tá­ma­dás­hoz, ugyan­is ar­ra szá­mí­tot­tak, hogy a ma­gyar kor­mány el­uta­sít­ja a fel­szó­lí­tást. A vá­ra­ko­zá­sok el­le­né­re a ma­gyar kor­mány jú­ni­us 9-én po­zi­tí­van vá­la­szolt a táv­irat­ra, s ki­je­len­tet­te, hogy: „A Ma­gyar­or­szá­gi Ta­nács­köz­tár­sa­ság kor­má­nya a fö­lös­le­ges vér­on­tás el­ke­rü­lé­se ér­de­ké­ben is­mé­tel­ten ki­nyi­lat­koz­tat­ja kész­sé­gét az el­len­sé­ges­ke­dés ha­la­dék­ta­lan be­szün­te­té­sé­re mind­ezen ál­la­mok­kal szem­ben an­nak ér­de­ké­ben, hogy a szö­vet­sé­ge­sek­nek mód­juk le­gyen a Cseh-Szlovák Köz­tár­sa­ság­hoz, va­la­mint a Ju­go­szláv és Ro­mán Ki­rály­ság­hoz in­té­zett pa­ran­csa­ik­nak, il­let­ve a no­vem­ber 13-i ka­to­nai meg­ál­la­po­dás elő­írá­sa­i­nak ér­vényt sze­rez­ni és az ez­zel kap­cso­la­tos kér­dé­se­ket ren­dez­ni.”61
Az­az a fran­cia po­li­ti­ku­sok vá­ra­ko­zá­sá­val el­len­tét­ben Kun Bé­la kor­má­nya kész­nek mu­tat­ko­zott a bé­kés ren­de­zést elő­se­gí­tő min­den­fé­le tár­gya­lás­ra. Kun Bé­la vá­la­sza meg­sem­mi­sí­tet­te a kon­cent­rált ka­to­nai tá­ma­dás jo­gi alap­ja­it. A ma­gyar jegy­zék meg­ér­ke­zé­sé­nek nap­ján (te­hát jú­ni­us 9-én) új­ból ülé­se­zett a Leg­fel­ső Ta­nács. Ez a ta­nács­ko­zás a kis ál­la­mok „kel­le­met­len” nap­ja volt a konferencián.62 Lloyd Ge­or­ge éles sza­vak­kal bí­rál­ta a ro­má­no­kat, akik sem­mi­be vé­ve a fegy­ver­szü­ne­ti meg­ál­la­po­dást, mé­lyen be­ha­tol­tak Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­re. Majd ez­után Cavarello olasz tá­bor­nok a cseh­szlo­vá­ko­kat lep­lez­te le, be­je­len­tet­te, hogy Szlo­vá­ki­á­ban nem a ma­gya­rok, ha­nem a cseh­szlo­vák­ok tá­mad­tak. Is­mer­tet­te Klofáè had­ügy­mi­nisz­ter er­re vo­nat­ko­zó pa­ran­csát. A vi­ta to­váb­bi ré­sze­i­ben Lloyd Ge­or­ge ki­fe­je­zés­re jut­tat­ta gya­nú­ját, hogy a „bol­se­vik­el­le­nes fel­lé­pés”-t Ma­gyar­or­szág szom­szé­dai ta­lán nem ki­zá­ró­lag, vagy nem is el­ső­sor­ban a rend­szer meg­szün­te­té­sé­re, ha­nem újabb te­rü­let­szer­zés­re akar­ták fel­hasz­nál­ni. A szö­vet­sé­ges kis ál­la­mok­kal – Cseh­szlo­vá­kia és Ro­má­nia – szem­ben ki­ala­kult el­len­szenv ér­zé­kel­te­té­sé­re áll­jon itt egy rö­vid rész­let a jegy­ző­könyv­ből:
„Lloyd Ge­or­ge: Nem kel­le­ne-e ez­zel kap­cso­lat­ban Bratianu, to­váb­bá Kramáø vagy Beneš úr­ral be­szél­nünk?
Wilson el­nök: Nem sze­re­tek lő­szer­rak­tá­rak­kal ját­sza­doz­ni – en­nek rob­ba­nás le­het a kö­vet­kez­mé­nye.
Cle­men­ceau: Meg­hív­hat­juk őket ma dél­után­ra, ha Önök szük­sé­ges­nek íté­lik.
Lloyd Ge­or­ge: Ezek az em­be­rek [Beneš és Bratianu – G. J. megj.] mi­u­tán ők ma­guk hoz­ták kel­le­met­len hely­zet­be ma­gu­kat, fel­ke­res­nek ben­nün­ket, és se­gít­sé­get kér­nek. Ezek mind af­fé­le kis bri­gan­tik, akik csak azt le­sik, hogy te­rü­le­tet lopjanak.”63
A más­na­pi – az­az jú­ni­us 10-i – ülés­re meg­hív­ták a kis ál­la­mok kép­vi­se­lő­it, így az ülé­sen részt vett Beneš, Kramáø és Bratianu.64 Ez al­ka­lom­mal az an­gol mi­nisz­ter­el­nök és Wilson igen ke­mé­nyen kér­te szá­mon Bratianutól, il­let­ve Beneštől a Ma­gyar­or­szág­gal kap­cso­la­tos ed­di­gi cse­le­ke­de­te­i­ket. Beneš az­zal vé­de­ke­zett, hogy a cseh had­se­reg tá­ma­dá­sát Foch mar­sall jóváhagyta.65 Mi­u­tán az ülés­ről a cseh és ro­mán po­li­ti­ku­sok tá­voz­tak, Cle­men­ceau azt ja­va­sol­ta, hogy küld­je­nek ki egy mis­­szi­ót Bu­da­pest­re, amely ki­dol­goz­za azo­kat a vo­na­la­kat, me­lyek­re a ma­gyar, a ro­mán és a cseh­szlo­vák csa­pa­to­kat vis­­sza kell von­ni. Wilson el­nök el­len­ja­vas­la­tot tett: mis­­szió ki­kül­dé­se he­lyett a kon­fe­ren­cia vég­le­ge­sít­se a már ki­dol­go­zott ha­tá­ro­kat, s az új ha­tá­rok le­gye­nek azok a vo­na­lak, ame­lyek­re ki-ki vis­­sza­von­ja csa­pa­ta­it. Itt je­gyez­zük meg, hogy a Tí­zek Ta­ná­csa egy hó­nap­pal ko­ráb­ban – 1919. má­jus 12-én – vi­ta nél­kül el­fo­gad­ta a ma­gyar ha­tá­rok­ról szó­ló elő­ter­jesz­tést, az­az gya­kor­la­ti­lag Wilson ja­vas­la­ta tárt ka­pu­kat dön­ge­tett. Cle­men­ceau el­fo­gad­ta Wilson ja­vas­la­tát, ezek után a Leg­fel­sőbb Ta­nács fel­szó­lí­tot­ta a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csát, hogy jú­ni­us 11-én te­gyen nyi­lat­ko­za­tot a két ál­lam (már­mint Cseh­szlo­vá­kia és Ro­má­nia) kép­vi­se­lő­jé­nek a ha­tár­ról, mert a Leg­fel­sőbb Ta­nács nem lát­ja szük­sé­ges­nek új fegy­ver­szü­ne­ti vo­nal ki­je­lö­lé­sét, ehe­lyett a ma­gyar–cseh­szlo­vák, il­let­ve a ma­gyar–ro­mán el­len­sé­ges­ke­dés be­szün­te­té­se vé­gett a vég­le­ges ha­tá­rok alap­ján akar el­jár­ni.
A Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa jú­ni­us 11-én is­mer­tet­te a cseh­szlo­vák–ma­gyar és a ro­mán–ma­gyar ha­tárt a cseh­szlo­vák és a ro­mán delegációval.66 Kramáø és Beneš el­fo­gad­ta a ja­va­solt ha­tárt, de két pon­ton ki­iga­zí­tást kér­tek. Azt kér­ték, hogy a kon­fe­ren­cia ad­ja Cseh­szlo­vá­ki­á­nak a Csata–Kalonda–Losonc vas­út­vo­na­lat, s jut­tas­son Po­zsony alatt a Du­ná­tól dél­re egy tá­masz­pon­tot. A Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa a tör­tén­tek­ről azon­nal kon­zul­tált a Leg­fel­ső Ta­nác­­csal, majd a cseh­szlo­vák­ok mind­két ké­ré­sét el­uta­sí­tot­ta. Az el­sőt az­zal, hogy a Du­na a leg­meg­fe­le­lőbb ter­mé­sze­tes ha­tár, a má­so­di­kat azért, mert ki­elé­gí­té­se újabb je­len­tős szá­mú ma­gyar la­kos Ma­gyar­or­szág­ról va­ló el­csa­to­lá­sát je­len­te­né. Ja­va­sol­ta vi­szont a Leg­fel­sőbb Ta­nács­nak, hogy hajt­sa­nak vég­re kor­rek­ci­ót Ipoly­ság tér­sé­gé­ben, úgy, hogy az ot­ta­ni vas­úti cso­mó­pont a cseh­szlo­vák ál­lam bir­to­ká­ba jusson.67
A Leg­fel­ső Ta­nács jú­ni­us 12-én el­fo­gad­ta a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa ál­tal ja­va­solt cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár­vo­na­lat. A Leg­fel­ső Ta­nács fel­szó­lí­tot­ta a cseh­szlo­vák kor­mányt – és ve­le egy­szer­re a ro­mán kor­mányt is – szün­tes­se be az el­len­sé­ges­ke­dést, és csa­pa­ta­it tart­sa a jú­ni­us 11-én meg­ál­la­pí­tott határvonalon.68 Eköz­ben Kun Béláék el­fo­gad­ták az an­tant jegy­zé­két, s dön­té­sü­ket jú­ni­us 16-án táv­irat­ban tu­dat­ták a békekonferenciával.69
Ezek után két do­log­nak kel­lett vol­na tör­tén­nie: egy­részt a ro­mán csa­pa­tok visz­­sza­vo­nul­nak a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ma­gyar–ro­mán ha­tár­ra, más­részt a ma­gyar csa­pa­tok szin­tén vis­­sza­vo­nul­nak a Fel­vi­dék­ről a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ma­gyar–cseh­szlo­vák ha­tár­ra. Csak­hogy a Leg­fel­ső Ta­nács jú­ni­us 21-én újabb táv­ira­tot kül­dött a ma­gyar és a cseh­szlo­vák kor­mány­nak, en­nek lé­nye­ge, hogy a kon­fe­ren­cia csak ak­kor szó­lít­ja fel a ro­mán kor­mányt az el­fog­lalt te­rü­le­tek ki­ürí­té­sé­re, ami­kor a ma­gya­rok vis­­sza­vo­nu­lá­sa az észa­ki öve­zet­ben befejeződött.70 Ezt kö­ve­tő­en vet­te fel a ma­gyar fél­lel – Böhm Vil­mos­sal – a kap­cso­la­tot Pellé tá­bor­nok, a cseh­szlo­vák csa­pa­tok pa­rancs­no­ka. Böhm je­lez­te Pellének, hogy csak ak­kor kez­di meg a Fel­vi­dék ki­ürí­té­sét, ha ga­ran­ci­át kap a ro­mán csa­pa­tok vis­­sza­vo­ná­sá­ra. Köz­ben a kon­fe­ren­cia Bliss ame­ri­kai tá­bor­no­kot bíz­ta meg a csehszlovák–magyar–román kér­dés­komp­le­xum rendezésével.71 Bliss a cseh­szlo­vák–ma­gyar ügy ren­de­zé­sét egy­sze­rű­en ol­dot­ta meg, tár­gya­lá­so­kat kez­de­mé­nye­zett Benešsel.72
Kun Bé­la jú­ni­us 26-án új­ból fel­tet­te a kér­dést a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­nak: mi a biz­to­sí­ték ar­ra, hogy a ro­mán csa­pa­to­kat va­ló­ban kivonják?73 A kon­fe­ren­cia nem vá­la­szolt Kun Bé­lá­nak, vé­gül Bu­da­pes­ten az a gon­do­lat­me­net győ­zött, mely sze­rint: amen­­nyi­ben Ma­gyar­or­szág vég­re­hajt­ja a bé­ke­kon­fe­ren­cia ha­tá­ro­za­tát – va­gyis ki­ürí­ti a Fel­vi­dé­ket, vis­­sza­vo­nul a kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ha­tár­ra – úgy el­is­mert part­ner­ré vá­lik, és ha Ro­má­nia a ha­tá­ro­zat­nak nem tesz ele­get, jo­go­san le­het ve­le szem­ben fellépni.74 Így jú­ni­us 29-én Kun Bé­la táv­irat­ban ér­te­sí­tet­te a bé­ke­kon­fe­ren­ci­át, hogy a ma­gyar kor­mány ki­ad­ta a ki­ürí­té­si pa­ran­csot, s úgy fog­ja fel, hogy a kon­fe­ren­cia el­nö­ké­nek sza­va a ga­ran­cia a ha­tá­ro­zat má­so­dik ré­szé­nek, a ro­mán csa­pa­tok vis­­sza­vo­ná­sá­nak vég­re­haj­tá­sá­ra. En­nek meg­fe­le­lő­en a ma­gyar Vö­rös Had­se­reg jú­ni­us 30-án meg­kezd­te a vis­­sza­vo­nu­lást a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal meg­sza­bott vo­nal­ra. A Fel­vi­dék ki­ürí­té­se után a had­se­reg bom­la­ni kez­dett, jól mu­tat­ja ezt, hogy til­ta­ko­zá­sa je­lé­ül Strom­feld Au­rél – a ve­zér­ka­ri fönök – le­mon­dott, tiszt­tár­sai kö­zül pe­dig so­kan a Hor­thy Mik­lós irá­nyí­tá­sá­val Sze­ge­den szer­ve­ző­dő nem­ze­ti had­se­reg fe­lé ori­en­tá­lód­tak.
A ma­gyar csa­pa­tok vis­­sza­vo­ná­sa 1919. jú­li­us 4-én fe­je­ző­dött be. A cseh­szlo­vák had­se­reg jú­li­us 6-án ér­te el a ha­tár­vo­na­lat. Et­től a nap­tól szá­mít­hat­juk a tör­té­ne­lem el­ső szlo­vák–ma­gyar ál­lam­ha­tá­rát!
An­nak el­le­né­re, hogy a ma­gyar Vö­rös Had­se­reg ki­vo­nult a Fel­vi­dék­ről, a ro­má­nok egy lé­pést sem vo­nul­tak vis­­sza, rá­adá­sul a fran­cia kor­mány­kö­rök egy­szer­re két irány­ból is kí­sér­le­tet tet­tek a Ta­nács­köz­tár­sa­ság lik­vi­dá­lá­sá­ra. Egy­részt se­gí­tet­ték a ma­gyar el­len­for­ra­dal­mi cso­por­to­kat – Kár­olyi Gyu­la sze­ge­di cso­port­ját –, más­részt hoz­zá­fog­tak egy összövetségi ka­to­nai in­ter­ven­ció meg­szer­ve­zé­sé­hez. 1919. jú­li­us 5-én a kon­fe­ren­cia ta­ná­csa meg­hall­gat­ta az ún. Hoover-jelentést a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet­ről. A je­len­tés lé­nye­ge az volt, hogy a ma­gyar­or­szá­gi bol­se­viz­mus­sal szem­ben „nincs töb­bé he­lye meg­ér­tés­nek, be kell avat­koz­ni, meg kell száll­ni Budapestet.”75 A je­len­tés után vi­ta bon­ta­ko­zott ki, majd a kül­döt­tek úgy ha­tá­roz­tak, hogy a ka­to­nai szak­ér­tők 48 órán be­lül ké­szít­sék el az in­ter­ven­ci­ó­ra vo­nat­ko­zó ja­vas­la­ta­i­kat. A ka­to­nai in­ter­ven­ció ter­vét a ta­nács jú­li­us 9-én vi­tat­ta meg, de kér­dés­ként fel­me­rült, hogy hon­nan te­remt­sék elő az in­ter­ven­ci­ó­hoz szük­sé­ges ka­to­nai kontingenst.76 Ezért úgy dön­töt­tek, hogy jú­li­us 11-i ülé­sük­re meg­hív­ják a cseh­szlo­vák, a ro­mán és a ju­go­szláv de­le­gá­ció ve­ze­tő­it is.
A jú­li­us 11-i ta­nács­ko­zá­son nem Beneš, ha­nem Kramáø szó­lalt fel a cseh­szlo­vák­ok ne­vé­ben, és ki­je­len­tet­te, hogy or­szá­gá­nak egy ma­gyar­el­le­nes in­ter­ven­ció a le­he­tő leg­ros­­szabb­kor jönne.77 Ez­zel szem­ben jú­li­us 15-én Masaryk ér­te­sí­tet­te az in­ter­ven­ció ka­to­nai elő­ké­szí­té­sé­vel meg­bí­zott Foch mar­sallt, hogy Prá­ga kész az intervencióra.78 Eb­ből ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy Kramáø – aki idő­köz­ben le­mon­dott mi­nisz­ter­el­nö­ki poszt­já­ról – ál­lás­fog­la­lá­sá­val sem Masaryk, sem Beneš nem ér­tett egyet. Sőt Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter­ként hat gya­lo­gos- és két lo­vas­had­osz­tályt, ös­­sze­sen 100 ezer főt aján­lott fel Foch mar­sall­nak.
A jú­li­us 17-i újabb ta­nács­ko­zás­ra – mely­nek té­má­ja az in­ter­ven­ció volt – Benešt is meg­hív­ták, aki a ma­gya­rok­kal va­ló tár­gya­lás el­len szó­lalt fel. „Ha a ha­tal­mak tár­gyal­ni kez­de­nek a ma­gya­rok­kal, úgy szá­mol­ni­uk kell a ro­má­nok, a cseh­szlo­vák­ok és a ju­go­szlá­vok gyanakvásával.”79 De a kül­döt­tek kö­zött fel­me­rült el­len­té­tek mi­att sem ezen, sem az egy nap­pal ké­sőb­bi – jú­li­us 18-i – ta­nács­ko­zá­son a ta­nács nem tu­dott ál­lást fog­lal­ni a Foch-féle in­ter­ven­ci­ós terv­vel kap­cso­lat­ban, így az in­ter­ven­ció meg­in­dí­tá­sa késlekedett.80 Mi­köz­ben a kon­fe­ren­cia ma­gyar­el­le­nes in­ter­ven­ció elő­ké­szí­té­sé­vel volt el­fog­lal­va, a ma­gyar Vö­rös Had­se­reg jú­li­us 20-án tá­ma­dást in­dí­tott a ro­mán csa­pa­tok el­len, hogy el­fog­lal­ja a kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ma­gyar te­rü­le­te­ket.
A ma­gya­rok tá­ma­dá­sa a ro­má­nok el­len Prá­ga szá­má­ra jó ürügy lett vol­na a cseh­szlo­vák tá­ma­dás meg­in­dí­tá­sá­ra. Prá­gá­ból szin­te na­pon­ta ér­kez­tek táv­irat­ok Be­nešhez Pá­rizs­ba, hogy lép­jen fel az in­ter­ven­ció meg­in­dí­tá­sa érdekében.81 Vlastimil Tusaø – Cseh­szlo­vá­kia új mi­nisz­ter­el­nö­ke –, jú­li­us 29-i le­ve­lé­ben ar­ra hív­ta fel Beneš fi­gyel­mét, hogy ha a ro­má­nok száll­ják meg Bu­da­pes­tet, min­den anya­gi ja­vat zsák­má­nyul ejtenek.82 Beneš ma­ga is nagy fi­gyel­met szen­telt a kér­dés­nek, az aláb­bi­a­kat ír­ta jú­li­us 29-én Foch mar­sall­nak: „A cseh­szlo­vák had­se­reg kész meg­in­dí­ta­ni of­fen­zí­vá­ját a ma­gya­rok el­len. Nyom­ban meg­in­dul­hat­na, be nem vár­va a kon­fe­ren­cia dön­té­sét. Csak a kon­fe­ren­cia ál­ta­lá­nos po­li­ti­ká­já­ra va­ló te­kin­tet­tel van­nak meggondolásaim.”83 Le­ve­le to­váb­bi ré­szé­ben Beneš rá­mu­ta­tott ar­ra, hogy az an­tant még po­li­ti­kai tár­gya­lá­so­kat foly­tat a ma­gyar szo­ci­ál­de­mok­ra­ták­kal, és ha ily mó­don sem si­ke­rül a pro­le­tár­ha­ta­lom meg­dön­té­se, ak­kor jön­nek szá­mí­tás­ba a ro­má­nok és a cseh­szlo­vák­ok. Vé­le­mé­nye sze­rint a ro­má­nok egye­dül nem mer­nek Bu­da­pest­re tá­mad­ni, már a bé­ke­kon­fe­ren­cia mi­att sem. Vi­szont ha a ro­má­nok Bu­da­pest el­len vo­nul­nak, ak­kor ne­ki sincs ki­fo­gá­sa, hogy a cseh­szlo­vák had­se­reg is ezt te­gye. Egy­elő­re még vár­ni kell, mi­vel az idő előt­ti in­ter­ven­ció ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­ná Cseh­szlo­vá­kia hely­ze­tét a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án.
Köz­ben Klofáè had­ügy­mi­nisz­ter min­dent meg­tett az in­ter­ven­ció elő­ké­szí­té­se érdekében.84 Ez idő alatt Ma­gyar­or­szá­gon is dön­tő ese­mé­nyek tör­tén­tek, jú­li­us 31-én le­mon­dott a For­ra­dal­mi Kor­mány­zó Ta­nács, majd au­gusz­tus 1-jén hi­va­ta­lo­san meg­ala­kult a szak­szer­ve­ze­ti kor­mány. Au­gusz­tus 3-án a ro­mán csa­pa­tok be­vo­nul­tak Bu­da­pest­re. Eb­ben a hely­zet­ben a cseh­szlo­vák had­se­reg nagy si­et­ség­gel el­fog­lal­ta a sal­gó­tar­já­ni szén­me­den­cét, s meg akar­ta száll­ni Nyu­gat-Ma­gyar­or­szá­got s más te­rü­le­te­ket. Elő­re­nyo­mu­lá­su­kat azon­ban az an­tant és a ro­mán had­se­reg pa­rancs­nok­sá­ga el­len­ál­lá­sa mi­att kény­te­le­nek vol­tak le­ál­lí­ta­ni, sőt, Sal­gó­tar­jánt ki kel­lett ürí­te­ni­ük. Így vég­ző­dött az utol­só cseh­szlo­vák kí­sér­let, mel­­lyel Beneš és po­li­ti­kus­tár­sai meg­pró­bál­ták a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal meg­hú­zott szlo­vák–ma­gyar ha­tár­vo­na­lat meg­vál­toz­tat­ni. Jel­lem­ző mo­men­tum, hogy Beneš Cseh­szlo­vá­kia hű­sé­gé­re hi­vat­koz­va ar­ra kér­te Cle­men­ceau­-t, te­gye le­he­tő­vé, hogy az osz­toz­ko­dás so­rán Cseh­szlo­vá­kia is meg­kap­ja ré­szét a há­bo­rús zsák­mány­ból, amely­hez a ro­má­nok Bu­da­pest meg­szál­lá­sá­val hozzájutottak.85