Ortvay Tivadar katolikus pap, történész, régész, őskortörténeti, művészet- és politikatörténeti, természetrajzi és tudomány-népszerűsítő művek szerzője, ahogy a Pozsonyban 1876-ban megjelent írói névtár jellemzi, „szorgalmas és jeles történetnyomozó és régiségbúvár” (Moenich–Vutkovich 1876, 356. p.), kétségkívül a 19. század második felének és a 20. század elejének egyik legjelentősebb magyarországi társadalomtudósa.
Otthonosan mozgott a történet- és földrajztudomány, egyháztörténet, régészet, éremtan és művelődéstörténet cseppet sem akadálymentes, sőt felettébb igényes, szakmai felkészültséget, széles látókört, olvasottságot és újító lelkületet követelő területein. Sokrétű tudósi és majd fél évszázadot felölelő kutatói és publikációs tevékenysége annál inkább figyelemre méltó, mert ez a fajta polihisztori habitus napjainkra a társadalomtudományok specializálódásával, a történeti iskolák és képviselőik bizonyos fokú kanonizálódásával, az akadémiai műhelymunka elefántcsonttoronyba való bezárulásával (visszavonulásával) kiveszett, és inkább kivételnek, mint szabálynak számít. Manapság a történész szűk területen mozog vagy mainstream témákhoz nyúl, illetve azokhoz alkalmazkodik. A tudományos diskurzust a szociologizált modellek és nagystruktúrák tematizálják. Az újból és újból felbukkanó konjunkturális fogalmak, például identitás, kisebbség, elitek a reneszánszukat élik. A jelen sziszifuszi erőfeszítéseinek halmazaiból intellektuális felüdülés a historiográfiai hagyományokhoz való visszakanyarodás, de természetesen nem az ott való végleges lehorgonyzásról van szó, hanem ösztönző impulzusok befogadásáról.
Ez a tanulmány nem foglalkozhat az Ortvay-világ izgalmas és kiterjedt terrénumával és változatos domborzati viszonyaival, azok körültekintő bejárásával, szemrevételezésével. Ortvay 25 éves korától 73 éves koráig alkotott. 48 év alkotómunkájának részletes értékelésére természetszerűleg nem vállalkozhatom. Életrajzának legfontosabb állomásait kívánom bemutatni, és tudományos karrierjének vázlatos megrajzolására teszek kísérletet. Sokrétű munkásságát és szellemi irányultságát tézisszerűen, életrajzába ágyazom. Külön figyelmet szentelek a régészet, egyháztörténet és a város-, illetve régiótörténet területein kifejtett munkásságának, valamint az egyéb társadalomtudományi diszciplínákba vagy aldiszciplínákba (történeti földrajz, művészettörténet) besorolható műveit is bemutatom. Ortvay Pozsony-recepciójával és a város történelméről kialakított képével a várostörténeti fejezeten belül foglalkozom.
A pozsonyi és budapesti kutatást, ugyanúgy a kézirat megszületését Frideczky János és az Agentura Pacis Posonium nagylelkűen támogatta 2013-ban.1 Ortvay szellemi világának a feltérképezéséhez fontos impulzusokat adott a 2013. november 25-én, születésének 170. évfordulója alkalmából rendezett Ortvay-konferencia a Pozsonyi Casinóban.
A tanulmány kalandra és együttgondolkodásra hív, nem pótolhat egy több szempontú Ortvay-biográfiát. Annak megírására ösztönözhet. Emellett abban a reményben született, hogy Ortvay Tivadar emlékének az ápolására, egy pozsonyi Ortvay-kultusz felettébb szükséges voltára felhívjuk a figyelmet és tudományos munkásságát a jelen szakmai diskurzusába emeljük be. Elhunytának ez évi 100. évfordulója erre is kötelezhet bennünket.
A „hallgatag és szerény”, „lelkiismeretes buzgalmú” Ortvay Tivadar Károly, eredeti nevén Orthmayr, 1843. november 18-án született Csiklován/Csiklovabányán.2
Ortvay egy különleges történeti régióban látta meg a napvilágot. A 18–19. századi Bánátban (Bánságban) ugyanis nem utolsósorban a bécsi udvar gazdaság- és telepítéspolitikájának eredményeképpen differenciált munkamegosztási rendszer működött, gazdaságilag fejlett kultúrtáj volt. Mezőgazdasági, ipari és pénzügyi potenciálja a történelmi Magyarország legjelentősebb régiói közé emelte.3 Ez a gazdag múltú terület az etnikai és nyelvi tarkaság, sokféleség szinonimája: román, német, cseh, szlovák, különböző délszláv és balkáni népelemek, magyar, zsidó és cigány, sőt ugyan elenyésző arányban, de osztrák és francia élt egymás mellett évszázadokon keresztül. A hosszan elnyúló Csiklovabánya festői helyen, a bánáti erdős hegyek között található, a Krassó-Szörény megyei Oravicabányától délre, román etnikai területen, melyet nyugatról román–német vegyes terület és német etnikai sziget határolt.4
Ortvay német katolikus családban született. Lakásuk a csiklovai bányaigazgatóság épületében volt. A széles környéken híres, meredek sziklafalra épült, a Bánát legjelentősebb Mária-búcsújáró helyén, a helyi Sarlós Boldogasszony templomban keresztelték meg.5
A török hódoltság után német, cseh és egyéb telepesek, műszaki szakemberek, bányászok és ércverő munkások, illetve a több hullámban betelepülő román szénégetők lendítették fel itt a bányászatot. A település, melynek neve kora középkori szláv betelepülésre utalhat (Kiss 2006, 499. p.), a századok folyamán mindig román és ortodox többségű volt, valamint jelentős, aranymosásra szakosodott román anyanyelvű cigány kisebbséggel rendelkezett. A 18. század folyamán, a Temesi bánság bécsi telepítési mozgalma során betelepült németek a 19. század közepén adatolható 10% körüli aránya a 20. század elejére a töredékére csökkent.6
A Német- és Oláh-Csiklovára tagolódó község már a középkorban híres volt rézbányászatáról, de vasat és ólmot is bányásztak itt. Csiklova a 18. század második felében és a 19. század első felében élte a virágkorát. A település bányaipara 1718-tól a bécsi udvar folyamatos befektetéseinek és fejlesztéseinek köszönhetően (kiterjedt nyersanyagfeltárás, kohók, vízi energia felhasználása) lendült fel. Csiklován épült fel a régió első rézolvasztó kemencéje. A 19. század elején pedig meghatározó szerepet játszott a bánáti kohóipar, ércbányászat és -feldolgozás terén. Királyi pénzverdéje I. Ferenc uralkodása alatt működött, rézpénzeket vertek benne. (Kókai 2010, 80., 81. p.) A 19. század második felében az Osztrák–Magyar Államvasút Társaság fektetett be a csiklovai bányákba és modernizálta a termelést. A helyi sörgyártás a közelmúltig élő hagyományt képez. Kezdetei a német bányajogban rögzített kiváltságokra vezethetők vissza. (Woth 2006, 12–13. p.) A település gazdag növényvilágát már a 19. század első felében felfedezték és feltérképezték a külföldi botanikusok. (Flora, 1840, I. kötet, 363–364. p.) A falu jelentős szőlőtermő vidéken helyezkedett el. (Boros 2006, 10. p.)
Az Orthmayr család valamikor a 18. század folyamán telepedett le Boksánbányán, amely a Bánát meghatározó ipari-bányászati központja volt. Ortvay nagy- és dédapja a boksánbányai műveknél bányafőnökként dolgozott.7
Apja Orthmayr Károly, aki „folyékonyan beszélte a magyar nyelvet”, a selmecbányai bányászati akadémián végzett és két évet a nagyváradi jogakadémián tanult. A csiklovai bányák igazgatója volt. A magyar forradalmi kormány valószínűleg 1848-ban kinevezte a boksáni bányák főnökének, de a szabadságharc bukása után erről a posztról távoznia kellett. Szentkláray Jenő8 utal Ortvay apjának patrióta érzelmeire („a forradalmi mozgalmakban élénkebben nyilvánította hazafias érzelmeit”). Orthmayr Károly emiatt került a temesvári vizsgáló bizottság elé. A boksánbányai, jövedelmezőbb hivataltól ezután megfosztották, és a csiklovai bányák élére került vissza. Az Ortvay család ekkor költözött vissza Csiklovára. Apja 1857–1858-ban került az Osztrák–Magyar Államvasút Társaság szolgálatába, miután az állami bányabirtokokat a vállalat felvásárolta. Szászkabányára nevezték ki, majd egy erdélyi vasmű igazgatója lett. Betegsége miatt megvált állásától és Boksánbányán telepedett le, ahol 1864-ben hunyt el. (Szentkláray 1922, 8., 10. p.)
Anyja a horvát gyökerekkel is rendelkező, magyarul töredékesen beszélő Jendrássik Emília, aki orvosokat és ügyvédeket felmutató családból származott. Orthmayr Károly 1840. május 11-én vette feleségül. (Szentkláray 1922, 5–6. p.) Négy fiúgyermekük született: Miksa, Tivadar, István és Béla.9 Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy idősebb testvérének, Miksának a fia az elismert matematikus és fizikus, Ortvay Rudolf, az unokaöccse volt.10
A fiatal Ortvay gyermekkorában nem tudott magyarul. A családban a társalgási nyelv a német volt. Joggal feltételezhető, hogy vallásosságát az erős helyi német katolikus identitás, a Mária-kultusz, a család mélyen megélt katolikussága és hitbuzgalma ébresztette fel, mélyítette el.11 Idős korában betegen és magányosan sokszor visszakanyarodott gyermekéveihez.12 Apró mozzanat, de lehet, hogy bizonyos fokú valóságtartalommal bír: a történelem iránti érdeklődése, az új ismereteknek a felfedezése kiskorára visszavezethető. Az 1904-es pozsonyi tudomány-népszerűsítő előadásán ugyanis egy csiklovai emlékképet villantott fel, amire még hatvanegy évesen is emlékezett.13
Elemi iskoláit 1850–1855 között német nyelven Csiklován és Oravicán végezte.14 Apja 1854 őszén a nagyváradi premontrei gimnáziumba íratta be, ahol Ortvay nyolc évet töltött.15 Valószínűleg apja helyismerete és a gimnázium hírneve döntött tanulmányairól. Itt tanult meg magyarul és vállalt magyar identitásának a gyökerei is ide vezethetők vissza. Külön szerette a görög és latin nyelvet, a történelmet és irodalmat. Gimnáziumi tanárai nagy hatással voltak szellemi fejlődésére. (Szentkláray 1922, 9. p.) Középiskolai évei alatt magyar és német nyelvű verseket, novellákat, tájismertetéseket írt, de ezekből kevés jelent meg. A Nefelejts című lapban közölte első történeti elbeszélését. A Katholikus Néplapban több történeti cikket publikált. (Moenich–Vutkovich 1876, 356. p.)
Érettségi után 1862-ben jelentkezett a csanádi egyházmegye teológiai líceumába Temesvárott. A szemináriumban a magyar gyakorlóiskola megszervezője volt és az egylet elnöke lett. Az egylet pályadíját a régi magyarok vallásával foglalkozó tanulmányával nyerte el. Negyedéves teológusként megyéspüspöki jóváhagyással szerpappá szentelték. (Szentkláray 1922, 10. p.) 1866-ban dicséretes előmenetellel befejezte szemináriumi tanulmányait. Bonnaz Sándor16 csanádi püspök „fiatal koránál fogva pápai dispensatioval” 1866. július 20-án Temesvárott áldozópappá avatta. Első miséjét családtagjai és rokonai jelenlétében a boksáni plébániatemplomban tartotta. 1866 és 1870 között segédlelkész és hitoktató volt Nagykikindán, Oravicabányán és Fehértemplomban.17
Az 1870-es év fordulópont a fiatal, ambiciózus, tudósnak készülő Ortvay életében. A csanádi egyházmegye vezetése – személy szerint Bonnaz Sándor – tudományos igyekezetét méltányolta. Két, mellesleg névtelenül megjelent tanulmányára felfigyelve kinevezte Lugosra helyettes gimnáziumi tanárnak.
Az 1868-as, az idáig ismeretlen és Ortvay nevével nem jelölt Bél Mátyás-kézirat (De servitute Hungarica) kritikai ismertetéséről és a rá egy évre közölt Itészet és vitiligatizmus című értekezésről van szó.18
A Bél-féle dolgozatot nem véletlenül ajánlotta a Csanád megyei hittantári karnak, mert történészi szárnypróbálgatásait és kutatásait jó néhányan pártolták. A latin nyelvű Bél Mátyás-kéziratot, mely a magyar jobbágyság történeti fejlődésével foglalkozott, Knauz Nándor19 bocsátotta rendelkezésére, aki az idő tájt az esztergomi prímási levéltár archiváriusa volt. Ortvay Bél téziseit magyarázta, illetve forráshasználatát elemezte. A művet szigorú kritikai vizsgálat alá vette. Kiemelte az írás „absolut becsét”, „relatív értékét”, a korabeli forrásadottságot, és szemrevételezte a magyar történelem forrásainak a kutathatóságát.
Milyen volt az „ítészi” filozófiája? Erről a 26 éves Ortvay dagályosan, a német nyelv hatása alatt, de problémaközpontúan és hát mondjuk ki, történészi alázattal így fogalmazott: „Arról vagyunk meggyőződve, hogy ezen ismertetésből csak úgy háramlandik történeti irodalmunkra némi haszon, ha ennek fonalán kijelöljük azon jelentékeny hézagokat is, melyekkel e műben találkozunk, s ha figyelmeztetünk azon igényekre, melyek eddigelé történeti irodalmunk buja fejlődése daczára is e téren kielégítve nincsenek. Nem mintha ezáltal mások alapos tudományos készültségének rovására, a mienknek pedig dicsőítésére praejudikálni akarnánk; mert ily balgatag és félszeg gondolkodás valóban nem szállhatott meg oly embert, kit néhány évi figyelmes körültekintés a történeti irodalmi téren, valamint általában a tudomány fejlődésében oly óriásilag előrehaladó századunk történettudományi termékeinek folytonos szemmel kísérése – saját szellemi csekélységének tiszta öntudatára hozott –, hanem mert tudományos vívmányaink szigorú követelése s nézetközlési tekinteteknél fogva felette kívánatos, minthogy így javul történeti nézeteink rendszere, melynek oly nagy befolyást tapasztaljuk korunkban közügyeink igazgatására”. (Ortvay 1868, 17. p.)
Ennek a kéziratnak azonban van egy elfelejtett, újabb kori, mégpedig szlovák szellemi utózöngéje. Juraj Pavelek20 1956-ban közölt, a kornak megfelelően „haladó szellemben” írt, de alapos tanulmányában megkérdőjelezte Bél Mátyás szerzőségét. (Pavelek 1956, 54–72. p.)
Pavelek ismerte Ortvay értelmezését. Egyetértett vele a forrásfelhasználás és -kezelés egyoldalúságának kérdésében, jobban mondva elhanyagoltságában. Csupán azon csodálkozott, hogy Ortvayban ez nem ébresztett mélyebb kételkedést. Pavelek néhány lappangó ellentmondásra figyelt fel: a római jogra való hivatkozás, a szöveg jogi nyelvezete és a Szepes megyei vonatkozások. Felderítette az 1717–1718 körül született kézirat vándorlását, kalandos, hányatott történetét. Az igazi szerző létének felderítéséhez bemutatta a Bél-hagyaték hányatott sorsát a Batthyány József-féle gyűjteményen belül Pozsonyból Kalocsára, majd Esztergomba, a prímási könyvtárba. Pavelek szerint Ortvay nem az eredetit tanulmányozta, hanem Knauz másolatot küldött neki, amit Gál István készített. Pavelek bizonyította, hogy a kézirat szerzője a drezdai és jénai egyetemeket látogató, művelt, fémfeldolgozó vállalkozást üzemeltető szepesi polgár, Johannes Jony.21 Fő érvként hozta fel, hogy két Jony-féle publikált tanulmányra pontos hivatkozás történik.
A másik oldalon Ortvayt nem érti, hogyan kardoskodhat a kézirat történeti értéke mellett, mikor érvelésével bagatellizálja, és mintha Bél „kicsinységét”, egyben „saját nagyságát” emelné ki. Ortvayval kapcsolatban elfogultan fogalmaz (burzsoá történész, állítólagos öntömjénezése, az egyházi hierarchia haszonélvezője, állítólagos protestánsellenessége), akinek a tudományos alapállását „a feudális-jobbágyi viszonyok” ilyen jellegű elemzése „sértette”.
Ortvay Böhm Lénártnak22 a Temesi bánságról írt monográfiáját is a tudományos kritika boncasztalára helyezte.23 Ortvaynak az ismertetése a Bánát történetéről zajló élénk történészi párbeszédbe ágyazódott. Böhmnek a dél-magyarországi régió történelméről írt művét – hiányosságai ellenére – hézagpótlónak tekintette.
A fiatal Ortvay történészi habitusát, tárgyközpontúságát, a másik alkotó szellemi teljesítményének az elismerését és a szakmai gáncsoskodástól, személyeskedéstől való ódzkodást máig ható érvénnyel fejezik ki következő sorai: „Legyünk méltányosak egymás iránt, ítéljük meg egymást kímélettel és szeretettel, ezt s az ildomot szem előtt tartva, tiszteljük mindenha a személyt, mely őszintén s jóakarattal törekszik a jó ügyben előre, s csakis a tárgy legyen az, mellyel az igazság teljes szigorát éreztessük: Igen míveljük az ítészetet, de hagyjunk fel mindenkorra a vitiligatizmussal”. (Ortvay 1869, 105. p.)
Mindkét dolgozat közös tulajdonsága a következetes forráselemzés, a mértéktartó kritikusi attitűd, az összehasonlító módszer alkalmazása, nem utolsósorban a német historiográfia módszertanára támaszkodva, és egy-egy kutatási probléma értelmezési lehetőségeinek számbavétele.
Lugoson két évet működött, de ez a két év nagyon fontos volt a számára. Nemcsak nyilvános tanárként működött, ekkor kötött életre szóló barátságot az Eugen Neditsként született, szerb apával és magyar anyával rendelkező, önként magyarosodott, a Bánát historikusának nevezett Szentkláray Jenővel. Szentkláray a Temesváron megjelenő Történelmi adattár Csanád egyházmegye hajdanához és jelenéhez című nagyszabású munkájához 1869-ben Ortvayt társszerkesztőnek hívta meg. Együtt összesen 42 füzetet szerkesztettek 1871–1874 között, melyek – bár annak ellenére, hogy Ortvay néhány év elteltével úgy nyilatkozott, hogy az oklevélközlések egy része hibás és pontatlan (Márki 1923, 6. p.) – máig a délvidéki-bánáti egyháztörténet megkerülhetetlen irodalmának számítanak. Mindenesetre ez a kiadványsorozat kiugrási lehetőséget jelentett a fiatal történész számára és a kapcsolatépítést nagyban segítette.
Eredetileg azt tervezték, hogy a levéltári forrásokat a püspökségek, a káptalanok és a plébániák szerint elkülönítve teszik közzé, külön oklevéltárral. Ez azonban nem valósulhatott meg, minden bizonnyal az anyagi eszközök hiánya miatt, és az adatokat, alapos jegyzetanyaggal havonként megjelenő folyóiratban közölték. Mindenesetre a kezdeményezés Böhm Lénárt és Pesthy Frigyes,24 de Rómer Flóris25 és Ipolyi Arnold26 részéről is kedvező fogadtatásban részesült.
Ortvay az adattárat 1874. január 31-től Budapesten szerkesztette. Abban bízott, hogy a karrierépítés mellett a lap anyagi hátterét is sikerül biztosítania. Szentkláray ekkor már törökbecsei plébános volt. Útjaik ugyan szétváltak, de az együttműködésük megmaradt. Nem titkoltan támogatókat kerestek, és nem utolsósorban a fővárosi könyv- és levéltári gyűjteményeket tervezték alaposan kiaknázni. Törekvéseik végül sikertelenek maradtak. A folyóiratot támogatás hiányában 1874 júniusában megszüntették. (Márki 1923, 6., 8. p.)
Az 1870-es évek Ortvay hosszú, termékeny alkotói korszakát nyitották meg. Tanári munkája mellett kiterjedt Csanád megyei levéltári kutatásokat végzett, Szentklárayval püspöki, káptalani és plébániai levéltárakat látogatott, szorgalmasan és kitartóan szerkesztette az adattárat. Fokozatosan bekapcsolódott a tudományos közéletbe, melyben regionális szinten fontos kezdeményező szerepet játszott.
Pauler Tivadar27 vallás- és közoktatásügyi miniszter 1872-ben kinevezte a Műemlékek Országos Bizottságának tagjává. Ortvay a bizottság tagjaként a régészeti ásatások és leletmentés nagyobb arányú anyagi támogatását szorgalmazta. A magyar társadalomtudomány regionális intézményesedésében is tevékeny szerepet vállalt. Ő is támogatta 1872-ben a temesvári székhelyű Dél-Magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat létrehozását.28 A társulat választmányi tagjává 1872. szeptember 7-én választották meg. A társulatban már 1873. január 30-án előadást tartott a Délvidéken honfoglalás kori eredetűnek vélt Kund-kapitányságról, melynek létét vonta kétségbe és forrásszinten kimutatta az addigi téves értelmezéseket. (Márki 1923, 6–7. p. Az előadás megjelent: Ortvay 1875b.) Az egyesülettel később tiszteletbeli tagként Pozsonyból is kapcsolatban állt.
Időközben megjelent harmadik önálló, igencsak hosszú című műve a magyar határőrvidék történetéről. (Ortvay 1871.) Ez a könyve váltotta ki az első komolyabb szakmai kritikát Thaly Kálmán29 részéről. Szerinte a kötet tematikailag besorolhatatlan, számos nem társadalomtudományi területre kalandozik, és nem a történeti munkák között a helye. A szerző olvasottságát bizonyítgató folytonos idézés és a tárgyhoz szorosabban nem kapcsolódó témák a szövegértést akadályozzák, és inkább öncélnak tűnnek, mint hasznos építőelemeknek. Mondatfűzése bonyolult, németes. Egyszerre túlterhelt, rapszodikus és elvont. Mindezek mellett a levéltári forrásokat nem ismeri vagy alig használja. Lehetséges, hogy az éles kritika miatt nem folytatta ezt a munkát és inkább kisebb tanulmányok írására törekedett, miközben ismereteit igyekezett elmélyíteni és hiányosságait akarta kiküszöbölni. (Márki 1923, 5. p.)
Ortvay talán a legelsők között vagy csak éppen Rómer Flórist, 1872. március 8-án tájékoztatta elhatározásáról, hogy Budapesten szándékozik egy évet tölteni.30 Ekkor szó se volt arról, hogy Lugosról, hosszabb időre a fővárosba költözne.31
Bonnaz Sándor csanádi püspök egy évi fizetett szabadságot biztosított számára, hogy az egyetemet látogassa, múzeumi és levéltári kutatásokat végezzen és képezze magát. Az adattár körül végzett szerkesztői munkája felkeltette Ipolyi Arnold figyelmét, aki támogatni kezdte. A Szent István Társulatnál32 biztosított neki „szerény alkalmazást” és az akadémiai elit irányába egyengette lépteit.33
Ortvay beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karára, majd doktori disszertációján dolgozott. Doktori oklevelét 1874-ben szerezte summa cum laude minősítéssel, régészet–műtörténelem–numizmatika tárgyakból. Disszertációját Dáczia feliratos emlékei és térképe Mommsen kiadásában címmel 1874. július 2-án a Magyar Történelmi Társulatban olvasta fel. (Ortvay 1874b.) A tanulmányt, több más írásával együtt – fiatalkori lelkesültségtől és talán illúzióktól fűtve – elküldte Theodor Mommsennek,34 a kor legjelentősebb ókortudósának, a római történelem szakértőjének.35
Budapesten munkatársa lett az Archaeológiai Értesítőnek, az Archaeológiai Közleményeknek és az Egyetemes Magyar Encyklopédiának. Figyelemre méltó, hogy a magyarországi tudományos élet központjában, a Magyar Tudományos Akadémia hierarchizált és sajátos szokásjogra alapozott fellegvárában milyen gyorsan megtalálta a helyét, és fiatalon 32 évesen elismerést szerzett. Külön elismerésnek tekinthető, hogy 1874-ben az Akadémia régészeti bizottsága felkérte az Archaeológiai Értesítő szerkesztésére. A folyóiratot 1876-ig, pozsonyi tanári működésének kezdetéig szerkesztette. A karrierépítése és szakmai előrehaladása, az akadémiai keretekbe való integrálódása, melyre 1874-ben és 1875-ben nagy erőfeszítéseket tett, mégsem volt akadálymentes.36 Karrierje, nem utolsósorban kitartó szorgalma és következetessége miatt gyorsan ívelt fel, és magántanári képesítést is szerzett, a végkifejlet azonban annál fájdalmasabb volt.37
Ortvay előadásait az akadémiai elit némelyik tagja szigorú kritikai megjegyzésekkel illette, ellenben mások igyekezetét méltányolták, „atyailag” bátorították és ösztönözték. Ortvay 1873. február 6-án olvasta fel előadását a rumén faj eredetéről a Magyar Történelmi Társulat ülésén. A testületileg megrostált és jóváhagyott előadások, megfelelő jegyzetapparátussal a Századokban jelentek meg. Ortvay titáni lendülettel erre törekedett, de Thaly Kálmán másképp vélekedett, türelemre intette: „Orthmayr előadása, illetőleg irálya, előző munkájához képest tetemesen javult, egyszerűbbé, világosabbá lett, ami fölött csak gratulálhatunk neki, kivált, ha még a néhutt [sic!] most is tapasztalható dagályosságtól – mi történelmi előadásnak épen nem válik előnyére – menekülni igyekszik. Különben, értekező egész hévvel szentelte magát felkarolt tárgyának, annak körében nagy olvasottságot tanúsít, de az érvei támogatásául felhozott nagyszámú kútfőket nem elég kritikával látszik használni, nem igen tesz különbséget állításaik súlyára nézve – ami pedig különféle becsű, korú, irányú munkákról és adatoknál fölötte lényeges. És azért, mi legalább, a jelen értekezést, bár sok becses anyag van felhalmozva benne, még nem tartjuk kiforrottnak, megértnek arra, hogy ezen alakjában kiadassék. S ezt éppen a szerző érdekében!”38 Nos, ez már nem az 1871-es Thaly Kálmán megsemmisítő, elutasító és kiebrudaló hangja.
Rómer Flóris baráti pártfogásának köszönhetően 1873. augusztus 17-én lett a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának segédőre (korabeli hivatalos néven „tiszti segéd” lett).39 A múzeumban 1875. szeptember 30-ig dolgozott. Feladatul kapta az adminisztratív ügyek intézését és az éremgyűjtemény rendezését is. (Szende 2015, 72–73. p.) Ezt az állást rövid időn belül terhesnek érezhette, alkotóerejét gátló helynek tarthatta. Ez ügyben egykori tanárához, Rómerhez fordult, akitől támogatást remélt, és akinek az ajánlólevele ennek az útkeresésnek a részleteire és Ortvay jellemére jobban rávilágít.40
Rómer 1874. október 7-i levelében Neÿ Ferenc41 pesti reáliskolai igazgatónak a következőképpen írt Ortvayról: „Tanári állásért szándékozik Hozzád folyamodni, épen azon szakokból, melyekkel évek óta foglalkozik. Kellő készültségéről tanúskodnak eddigi irományai, és az, hogy ez idén a m. tudom. akadémia tagságra volt ajánlva, ahol csak egy szavazat hiányzott arra, hogy beválasztassék. – Tanári működéséről, főleg a tanítványokkal való szelíd bánásmódjáról, bizonyítványt teszen Igazgatója elismerése. Ortvaynak csak egy hibája van – ha mai napon hiba – hogy túlságig szerény. Ha békülékeny, pontos, lelkiismeretes, nem mindennapi készültségű tanárra van szüksége intézetednek – tiszta lelkiismerettel ajánlhatom folyamodót – kit, mint egyetemi hallgatómat szeretni, tisztelni tanultam, kit magam tartottam vissza a temesvári tanári állomás elfogadásától, hogy a fővárosi intézetekben magát tovább művelhesse – és idővel velünk közreműködjék. Ezen ajánlásnál egyéb sincsen szemem előtt, mint az, hogy jó erőt erősbödni segítsünk – és ha ideiglenesen is olyan tanerőt nyerjél, melyet továbbra is megtartani Magad fogsz óhajtani.”42
Ortvay állásügye azonban még 1874 nyarán sem rendeződött. Rómer biztatta, hogy tartson ki a történészi-kutatói pályán, és támogatásáról biztosította: „Azért, hogy jövője nincsen még eléggé biztosítva, ne tessék elkedvetlen[ed]ni. Kegyed jövőjének nem sokára el kell jobbra fordulnia, mert e miatt én sem fogok nyugodni, nehogy azon szemrehányást kelljen tennem, hogy ezen mostani [árva?] állapotának némileg én is oka vagyok”.43
Rómer Ortvayval, annak ellenére, hogy tanítványa budapesti intézeti állást nem kapott, végig kapcsolatban maradt.44 Bár köztük majd három évtizednyi korkülönbség volt, kapcsolatuk barátivá fejlődött. A kutatások során kölcsönösen támogatták egymást. Rómer még 1887-ben is Ortvay egyetemi tanári elhelyezkedésének ügyében próbált tenni, mikor a kolozsvári egyetem világtörténeti tanszékén szabadult fel hely. Rá egy évre Rómer betegségben elhunyt. Ortvay nemcsak patrónusát, hanem jó barátját is elveszítette.45
Három év alatt meghatározó társadalomtudományi folyóiratok munkatársa lett. Érdemei elismeréséül a Békés Vármegyei Történelmi és Régészeti Társaság tiszteletbeli tagjává fogadta. (A Békésvármegyei 1893, 46. p.) A Magyar Történelmi Társulatban 1873. június 5-én választmányi taggá választották. (Márki 1923, 7. p.) Többször bemutatkozott az Akadémia felolvasásain. Levelező akadémiai taggá 1875. május 26-án választották. Rómer fenti híradása szerint csak egy szavazat híján nem lett rendes tag. Akadémiai székfoglaló előadását két részben, 1875. január 3-án és május 26-án tartotta Margum és Contra-Margum helyfekvése címmel, mely két év múlva látott napvilágot.46 A terjedelmes és lelkiismeretesen adatolt tanulmány az 1875. májusi szerbiai terepszemle, a vonatkozó ókori kútfők, a releváns hazai és külföldi irodalom, valamint a levéltári kutatások eredményeire támaszkodott. A forráskritikai módszert és az eddigi értelmezések összehasonlítását következetesen alkalmazta. A két római erődítményt az al-dunai térségben lokalizálta hagyományos pozitivista szellemben, tehát minden történeti kérdést megfeleltetve egy-egy forrásnak és így a vélt objektivitásnak: „Egyrészt a források megbízhatatlansága, másrészt azok helytelen értelmezése annyi zavart idézett elő, hogy nyilván még sokáig fog kelleni a jó szerencsére várni, midőn majd minden egyes kérdés kútforrása fel lesz fedezve, az anachronismus kijavítva, a bonyolult, zavaros kérdés kritikailag tisztázva.” (Ortvay 1877b, 3. p.)
A szerbiai útja már jelezte, hogy támogatókat volt képes mozgósítani, hiszen kutatását a Műemlékek Országos Bizottsága anyagilag támogatta, és a külföldi kutatását a Külügyminisztérium is lehetővé tette. (Ortvay 1877b, 46.)
Fiatal tudósként a magyarországi tudóstársadalomnak ugyan elismert tagja lett, de a fővárosi, illetve a nagyobb erdélyi (kolozsvári) tudományos, oktatói és kutatóintézeti hálózatba nem sikerült beilleszkednie. Ezt még hosszú évek elteltével is mellőzésként élte meg.47
A Pozsonyi Jogakadémia nyilvános rendes tanárának 1875-ben nevezték ki. Már addig is sokrétű kutatásainak egy újabb területe nyílt meg a város- és régiótörténet irányába.
Ortvay Tivadar özvegy édesanyjával 1875-ben költözött a koronázóvárosba. Kötődése Pozsonyhoz azonban 1873-ra visszavezethető, hiszen a Pozsony Vármegyei Régészeti és Történelmi Egyesület egyik alapító tagja volt. (Magyar Tudományos Akadémiai Almanach 1916, 100. p.)
A pozsonyi jogakadémia nyilvános tanárává Ferenc József 1875. október 12-én nevezte ki. Közéleti, kulturális, oktatási és közművelődési tevékenysége a városban három évtizedet ölelt fel. A nagy múltú pozsonyi jogakadémia nyilvános rendes tanáraként magyar és egyetemes történelmet oktatott heti 13 órában. Tanári évei a nyugodt és kiegyensúlyozott időszakot jelentették életében. Párhuzamosan ezzel tovább folytatta és kibontakoztatta tudományos tevékenységét. Pozsonyba való költözése azonban nem jelentette, hogy kikerült volna a magyar történettudomány és régészet fő sodrából, sőt tudományosító és történelmet népszerűsítő tervei itt is szárba szökkentek. Ezeken kívül új témák tárháza nyílt ki a számára.
Az egyetemes történelem nagy ókori korszakai mellett európai, magyarországi művelődéstörténetet és Magyarország „oknyomozó” történetét, a történeti „kútforrások” elemzését, tehát történeti módszertant és forráskritikát is tanított. (Ortvay 1884.)
Az Orsolya-rend pozsonyi tanítóképző intézetének az igazgatójaként (1893–1900) virágoztatta fel az iskolát. (NyH, 1900. március 8. 2. p.) Az iskola éléről 1900 májusában mondott le. (NyH, 1906. szeptember 13. 2. p.) Vaszary Kolos48 esztergomi hercegprímás 1900. augusztus 30-án mentette fel igazgatói kötelességei alól.49
Magántanárként fontos elismerést kapott, hiszen Frigyes főherceg50 és felesége, Izabella51 négy lányának 1895 és 1905 között volt a házi tanítója. Heti két órában történelmet tanított.52
Szoros kapcsolat és együttműködés alakult ki Ortvay és a Pozsonyi Városi Múzeum között.53 Könyöki József54 segítette Ortvayt a Pozsony-sorozat elkészítésekor. Ortvay számos muzeális tárgyról kapott információt, illetve készíthetett rajzokat.55 A múzeumi bizottság tagjaként figyelemmel kísérte a múzeum gyűjteménygyarapítási és kiállítási tevékenységét. A Könyöki elhunyta után, 1900–1903 között megvalósult, Helmár Ágoston56 nevével fémjelzett koncepciózus gyűjteményszervezés, tárgyrevízió és új alapokra helyezett kiállítási stratégiát támogatta és meg is védte. (Archaeológiai Értesitő, 1903, 23. kötet, 1. szám, 93–94. p.) A városi múzeum regionális, szélesebb hatáskörű intézménnyé való – egyébként sikertelen – átalakítására tett kísérletet támogatta 1903-ban, mikor a Nyugat-Magyarországi Múzeum Egyesület megalakításának az ötlete is felmerült. Ez ügyben Kumlik Emillel57 és Helmár Ágostonnal együtt tervet tett közzé. (NyH, 1903. szeptember 24., 1903. október 27. 1–2. p.)
A városi elit képviselőivel, például Stampfel Károly58 könyvkereskedővel, Vutkovich Sándor59 újságíróval, Wertheimer Ede60 történésszel, Fésüs György61 jogakadémiai igazgatóval szoros barátságot kötött. Az egyháziak közül Rimely Károllyal,62 Dankó József Károllyal63 és Knauz Nándorral állt kapcsolatban. (Szentkláray 1922, 38–39. p.) Mellesleg Fadrusz Jánost támogatta, és nem kis szerepe volt abban, hogy Fadrusz a Mária Terézia-szobor pályázatát elnyerte.64 A Nyugatmagyarországi Hiradó szerkesztősége 60. születésnapja alkalmából 1903-ban aranyozott tollal ajándékozta meg.65 Születésnapján a Pozsonyi Jogászsegélyegyletnek 1000 koronás adományt juttatott. (NyH, 1903. november 19. 2. p.)
Több közéleti tisztséget is elvállalt. Tagja volt a Pozsonyi Közkönyvtár felügyelőbizottságának, a Városi Statisztikai Hivatalnak, alelnöke volt a Pozsony Vármegyei Régészeti és Történelmi Egyesületnek, a Toldy Körnek; a Közművelődési Társulat igazgató választmányának tagja. A város szellemi életében kiemelkedő szerepet játszó Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület alelnökévé választották 1896-ban, mely tisztet 1906-ig látta el. Ugyanakkor az egyesület közkönyvtári bizottságának lett a tagja 1899-ben. Az egyesület közleményeinek a szerkesztésében is részt vett 1901–1906 között, Fischer Jakabbal66 és Kornhuber Andrással67 együtt. Előadóként és szerzőként szintén serénykedett. (Fischer 1907, 16., 72. p.) A városban 1902-től pótolhatatlan népoktatási és közművelődési feladatokat felvállaló pozsonyi népszerű főiskolai tanfolyam bizottsági tagja volt 1906-ig.68 Érdemei elismeréséül 1902-ben a törvényhatósági bizottság tagjának választották, mely posztról 1906-ban lemondott.69
„Ő még mindig a miénk, mi még mindig számot tartunk Ő reá” – a pozsonyiak kötődését Ortvayhoz a Nyugatmagyarországi Hiradó ismeretlen cikkírója így fejezte ki. (NyH, 1906. február 8. 3. p.) Azonban édesanyja 1904-es elhunyta után már döntött: nyugdíjaztatását kéri, és a fárasztó pedagógusi feladatok elhagyásával kizárólag a történeti kutatásoknak szenteli magát. (Szentkláray 1922, 40. p) A pozsonyi préposti hely elnyerésére tett sikertelen kísérlete csak megerősíthette elhatározásában.
Ortvay 1904-ben nyugdíjas lett, de a pozsonyiak rábeszélésére még két évet tanított. A vallás- és közoktatásügyi miniszter végül 1906. május 11-i rendeletével nyugdíjaztatta. (NyH, 1906. augusztus 12. 4. p.) A Nyugatmagyarországi Hiradó cikke erről így írt: „a legfájdalmasabb veszteség azonban kétségkívül a pozsonyi kir. jogakadémiát éri. Ez az az intézet, melynek Pozsony tulajdonképpen köszönheti, hogy Ortvayja volt”. (NyH, 1906. augusztus 12. 4. p.) Ekkor már a pozsonyiak tudták, hogy Budapestre való költözése végleges.
Budapestre való távozásakor alapította Pozsonyban 1906-ban a Dr. Ortvay Tivadar Napközi Gyermekotthont, amit a városi lakosság nagymértékben méltányolt.70 Az alapítás külső és belső lelki mozgatórugók eredményeképpen szökkent szárba. A polgári korszak egyik jelképe volt a jótékonykodás, a közösségi ügyek anyagi támogatása és a szociális érzékenység megnyilvánulásaként az adományozás intézményesítése, nem utolsósorban az anyagi javak hatékony felhasználása (tőkésítés) és elosztása végett. A lelki indíttatást Ortvaynál egyrészt pedagógusi-nevelői magatartásában és nagyváradi gimnáziumi éveinek a tapasztalathalmazában vélem felfedezni.
Pozsonyban bensőségesen búcsúztatták. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület, (NyH, 1906. április 27. 4. p.) a Toldy Kör és a Jogakadémiai Jogászsegélyző Egylet (NyH, 1906. május 31. 4. p.) tiszteletbeli elnökévé választotta. A város törvényhatósági bizottsága pedig 1906. február 5-én, hogy „az összeköttetés a város és Ortvay között a jövőben is meglegyen”, díszpolgári címet adományozott neki. Küldöttség kereste fel, hogy a kitüntetésről értesítsék. A jogakadémia tanári kara, az élen Fésüs György akadémiai tanárral, szintén búcsúztatta.71 A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület Ortvay tiszteletére 1906. május 2-án bankettet szervezett a Magyar Király szállóban.72 Ortvay május 5-én hagyta el a várost, melyben három évtizedet töltött, és a pozsonyiak szeretetét, egyben nagyrabecsülését kivívta. (NyH, 1906. május 5. 3–4. p.) A szellemi kapcsolat azonban továbbra is megmaradt.73 Abból a városból távozott, amely tudósként menedéket nyújtott a számára.74
István Gaucsík
Theodor Ortvay. The Representative of the Scientists´ Republic
Theodore Ortvay (1843-1916) was one the best-known personalities of the 19th-century Hungarian positivist historiography. Nonetheless, his scientific biography featuring new aspects is still missing. This study is partly an attempt to compensate for this. Although the Slovak historical science considers him as a historian specialized on the medieval history of Bratislava, Ortvay´s academic activities were of a much wider range. His works of an enduring value encompassed the uneasy areas of social, economic and cultural history. Despite the fact that he spent three decades in Bratislava, his academic research remained mainstream. The author of this study deals with Ortvay´s career and achievements, he highlights the historian´s engagements in Bratislava from the perspective of fundamental research. He examines Ortvays´s works in the context of the 19th century social sciences in Hungary, in the contemporary discourse. He devotes special attention to the analysis of the historian´s scientific and public social networks (Szentkláray, Flóris Rómer, Arnold Ipolyi). A further, not-so-hidden objective of the study is to pave the way for Ortvay´s cult in Bratislava—in a positive sense, of course.
English