Mateusz Gniazdowski: Lengyel háborús menekültek az első bécsi döntés után Magyarországhoz csatolt szlovákiai területeken

A második világháborús lengyel menekültek magyarországi fogadtatása az újabb kori lengyel-magyar barátság egyik legszebb és legismertebb bizonyítéka. Az 1939 szeptemberében történtek a két háború között kiépülő lengyel-magyar kapcsolatok komoly szakítópróbájává váltak. Annak ellenére azonban, hogy a háborús konfliktus során Magyarország és Lengyelország ellentétes oldalra került, a két ország politikai kapcsolatait továbbra is a kölcsönös szimpátia határozta meg. A magyar kormány még egy héttel a háború kirobbanása előtt is azt közölte Hitlerrel, hogy Magyarország „erkölcsi okokból” nem vehet részt semmiféle Lengyelország ellen irányuló katonai akcióban. A magyarok abba sem egyeztek bele, hogy a német egységek Szlovákiából magyar területen keresztül vonulhassanak Lengyelország ellen, s így gyorsabban érhessék el Lemberget.1

A magyar kormány még a Lengyelország elleni német támadással szolidarizáló nyilatkozatot sem volt hajlandó kiadni. A lengyel-magyar barátságot azonban legkomolyabban a lengyel menekültek kérdése tette próbára. A menekültek fő hulláma az 1939 márciusában visszaszerzett, és mindkét fél részéről ünnepélyes keretek között visszaállított 180 km-es kárpátaljai közös határra irányult.2

A Lengyelország elleni 1939. szeptember 17-én meginduló szovjet támadás után, amikor már minden ellenállás reménytelennek látszott, jelentős számú lengyel katona – a háború előtti hadsereg több mint 7%-a – menekült valamely semleges állam területére. Közülük legtöbben, kb. 45 000 lengyel katona, Magyarországon lelt menedéket, ahol a menekültek összlétszáma elérte a 60 ezret is.3 A lengyel-magyar barátság ezáltal olyan dimenziókat nyert, amely immár több tízezer embert közvetlenül érintett. A diplomáciai szalonokban hangoztatott jóindulat magyar falvak százaiban állta ki a gyakorlat próbáját.

A második világháborús lengyel-magyar kapcsolatokkal foglalkozó szakirodalom viszonylag gazdag. Lengyelországban már a kommunizmus évtizedeiben is a témával foglalkozó számos visszaemlékezést, tanulmányt és könyvet publikáltak, köztük magyar szerzők munkáit is. Ezek a munkák annak ellenére is értékes történelmi ismereteket tartalmaztak, hogy szemléletük néha részrehajló, s a téma bizonyos aspektusait elhallgatták.4 Magyarországon azonban kényesnek számított a téma, hiszen nem illett be a Horthy-korszakról kialakított hivatalos képbe.5 Azzal a ténnyel pedig a szlovák historiográfia sem foglalkozott, hogy lengyel menekültek gyakran a mai Szlovákia területén, az első bécsi döntés által Magyarországhoz csatolt területeken leltek menedéket. Itteni jelenlétüket azonban azok a visszaemlékezések is bizonyítják, amelyek egyre gyakrabban bukkannak fel a magyar és lengyel könyvesboltok polcain.6 Ez a téma minden bizonnyal érdekes lehet a dél-szlovákiai olvasók számára.

Amikor 1939 szeptemberében a lengyel menekültek Magyarországra érkeztek, a lakosság szívélyesen fogadta őket, segített az élelmezésükben, és nyíltan kifejezte irántuk érzett szimpátiáját és együttérzését.7 A magyar hatóságok a 45 ezer internált sorkatonát és tisztet 140 katonai táborban helyezték el, a kb. 14 ezer civilt pedig 114 összpontosítási helyszínen.8 A háború első időszakában 35 olyan községben volt ilyen katonai tábor vagy összpontosítási helyszín, amely a mai Dél-Szlovákiában található. Annak, hogy ezek leginkább a volt magyar-szlovák határ közvetlen térségében voltak találhatók, érthető az oka, hiszen a menekültek elhelyezésére nagyszerűen ki lehetett használni a céljukat vesztett csehszlovák laktanyákat valamint a határ- és vámőrség elhagyott körleteit. Ugyanez volt a helyzet a volt határ magyar oldalán található objektumok esetében is, noha a menekülttáborok döntő többsége a bécsi döntés előtti határ szlovákiai oldalán volt található.9

Ha nyugatról kelet felé haladunk, akkor a következő dél-szlovákiai településekről van szó: a Duna mentén Komárom és Párkány; az Ipoly folyó mellett Ipolyszalka, Ipolypásztó, Ipolyság, Tesmag, Ipolyhídvég, Ipolybalog, Kóvár, Nagcsalomija és Kalonda; a gömöri Rimaszécs, Csízfürdő, Sajólénártfalva, Szentkirály, Naprágy, Sajószárnya, Özörény, Pelsőc és Szilice; valamint a Kassa alatti Perény. A visszacsatolt területen továbbá Királyfán, Érsekújvárban, Léván, Osgyánban, Jolsván, Kassán és Garanyban10, később pedig Rétimajorban, Pusztafödémesen, Ógyallán és Ipolyvarbón is létrehoztak ilyen táborokat.

A lengyel menekültek ezreinek Észak-Magyarország területére való érkezése nem kerülte el a szlovák hírszerzés figyelmét. A szlovák hírszerzés 1939 szeptemberének végén azt a következtetést vonta le, hogy a magyarok a lengyel egységekből „terrorista hordákat” készülnek szervezni, amelyek Szlovákia elleni szabotázsakciókban lesznek bevetve. A szlovák nyugtalanságot a Kárpátalja térségében nem sokkal korábban végrehajtott közös magyar-lengyel szabotázsakciók és a magyar hadseregnek a szlovák határ mentén végrehajtott csapatmozgásairól szóló hírek is fokozták. A szlovák szakértők szerint ezek az akciók Budapestnek abból a félelméből eredeztethető hogy a szovjet csapatok Magyarország területére való lépése kezdetét jelenthetné az első bécsi döntésben elveszített területek visszaszerzésére indított szlovák kezdeményezéseknek.11 A szlovák hírszerzés természetesen gyűjtötte a híreket az internáló táborokkal kapcsolatban, s több olyan lengyel menekültet is kihallgattak, akik Magyarországról Szlovákián keresztül tértek vissza a lengyel területekre.

A feltartóztatott és kihallgatott lengyelek közül sokan vallották azt, hogy Magyarországon lengyel légiókat szerveznek, amelyeket Jugoszlávián keresztül Franciaországba szállítanak, hogy ott a németek ellen harcoljanak. A hírek egy része alapján azonban az sem volt kizárható, hogy terrorista csapatok kiképzése is folyik. A csendőrség főparancsnoksága október 10-én arról informálta a Nemzetvédelmi Minisztériumot, hogy bizonyos hírek alapján arra lehet következtetni, miszerint a Magyarországon lévő lengyel hadsereg egységeit alkalmasint terrorista csapatokként is fel lehet használni, s azok a katonák, akik „beválnak”, később akár magyar állampolgárságot is kaphatnak, s le is telepedhetnek Magyarországon.12 Egy héttel később a német származású Gerg Winkler, lengyel tábori orvos úgy nyilatkozott a szlovák hatóságok előtt, hogy Magyarországon „a lengyel katonákból olyan szabadcsapatok kialakítása folyik, amelyeket Szlovákia ellen akarnak felhasználni.”13

A magyarországi lengyel hadseregről készült összefoglaló jelentésben a hadsereg főparancsnoksága arra hívta fel a figyelmet, hogy „a határ menti helyőrségekben lengyel menekülteket-katonakat szerveznek szabályszerű katonai alakulatokba. Ezeket az alakulatokat lengyel tisztek képezik ki, de magasabb rangú magyar tisztek felügyelete alatt. A lengyel hadsereg ezen maradékának nagyobb része az elcsatolt területeken lévő helyőrségekben van összpontosítva. A következő létszámú lengyel egységekről van szó: Galánta 800 fő, Érsekújvár 1 000 fő, Léva 3 000 fő, Zselíz 800 fő, Ipolyság 300 fő, Losonc 1 600 fő, Rimaszombat 1 000 fő, Rozsnyó 600 fő, Jolsva 1 500 fő, Kassa 2 000 fő, Munkács 1 000 fő, Beregszász 1 000 fő, Nagyberezna 1 000 fő, Rahó 600 fő. Ezek az egységek napközben rendes kiképzésben részesülnek, noha a katonák nincsenek felfegyverezve. A tisztek önvédelmi okokból oldalfegyvert viselhetnek. A kiképzés után a tisztek és a legénység szabadon mozoghat a városokban.”14

Habár a szlovák hírszerzés később megcáfolta a terrorista szabadcsapatok szervezéséről szóló híreket, a lengyel katonáknak a határ mentén való összpontosítása elegendő forrása volt a potenciális problémáknak. A szlovák vámőrség jelentése szerint 1939 októberében „600 felszerelés nélküli lengyel katona érkezett Lévára, akik két ágyút, két páncélautót, jelentős mennyiségű cukrot és lisztet hoztak magukkal. A lengyelek a régi laktanyában lettek elszállásolva. Amikor a lengyel katonák megjelentek az utcákon, a lakosság Hitler elleni demonstrációt kezdett, akit barbárnak neveztek, Tiso elnökre pedig azt kiabálták, dögöljön meg az a ganéj!”15

A határőrség által elhagyott objektumokon kívül, bérbe vett kastélyok, panziók és magánházak, sőt átalakított ipari létesítmények is szolgáltak a menekültek elhelyezésére. A lengyel menekültek elhelyezését számos logisztikai probléma nehezítette. 1939 októberében több táborban (pl. Hidasnémetiben) csupán hálóhelyiségek voltak, s több esetben a szalmazsákok is hiányoztak.16 A menekültek elhelyezésével, élelmezésével és zsebpénzével kapcsolatos költségeket az illetékes katonai körparancsnokságok és a Honvédelmi Minisztérium 21. szakosztálya fedezték. Az említett szakosztályon belül hozták létre a menekült lengyel katonák képviseletét. A lengyel nagykövetség javaslatára ennek vezetőjévé Stefan Dembinski tábornokot nevezték ki. Az egyes táborok és a honvédségi körparancsnokságok közötti kapcsolattartás az összekötő lengyel tisztek végezték. Dembinski tábornok 1940 tavaszáig töltötte be a legfelső összekötő tiszt szerepét, és képviselte a Honvédelmi Minisztériumban a lengyel katonákat.

A katonai internálótáborokon kívül a civil menekültek elhelyezésére szolgáló táborokat is létrehoztak Magyarországon. Ezek nem tipikus táborok voltak, s a menekülteket adminisztratív és anyagi okokból kifolyólag sokszor a kijelölt községekben a helyi lakosság házaiban helyezték el. Ezen „táborok” parancsnokai a községek polgármesterei voltak, a jegyzők segítségével ők vezették a lengyel menekültek nyilvántartását. A Magyarországhoz csatolt dél-szlovákiai területen 14 település fogadott szervezett keretek között civil lengyel menekülteket: Érsekújvár, Dunamocs, Ebed, Párkány, Helemba, Leled, Garamkövesd, Ipolyság, Csízfürdő, Rozsnyó, Garany és a háború után a Szovjetunióhoz csatolt Csap.17 Sajátos feladatot látott el a civil menekültek losonci átmeneti tábora, ahol eredetileg katonák voltak elhelyezve.18 Az internálás első heteiben az előírásokat szinte senki sem tartotta be. Lengyel katonák százai utaztak a vonatokon kíséret és engedély nélkül. Miközben ebben az időben az elfoglalt lengyel területekről még mindig újabb és újabb menekültek érkeztek Szlovákián keresztül Magyarországra.

A civil menekültekkel a Belügyminisztérium IX. szakosztálya foglalkozott. A szakosztályon belül a lengyel menekültekről való gondoskodás Dr. Antall Józsefre – a rendszerváltás utáni Magyarország első miniszterelnökének édesapjára – volt bízva. Ezen kívül hangsúlyozni kell, hogy a lengyel menekültek a budapesti lengyel nagykövetség védelme alatt álltak, miközben a Vöröskereszt és számos magyar, Ml. lengyel–magyar szervezet is segített nekik. Amikor Németország nyomására Magyarország kénytelen volt megszakítani a diplomáciai kapcsolatait Lengyelországgal, Teleki Pál miniszterelnök biztosította León Ortowski lengyel nagykövetet, hogy a lengyel menekültekről való gondoskodás a továbbiakban sem csökken, s erre maga a kormányzó, Horthy Miklós fog felügyelni.19 A lengyel nagykövetség 1941. január 15-i bezárását követően a magyar hatóságok a lengyelek hivatalos képviselőjének a Magyarországi Lengyel Menekültek Irányításáért Felelős Polgári Bizottságot (Komitet Obywa-telski dia Spraw Opieki nad Polskimi Uchodzcami na Wegrzech) tartották, amely a lengyel kormány, a katolikus egyház, az egészségügy és különféle civil szervezetek képviselőit tömörítette.

Az elszállásolási feltételeket illetően a táborok között nagy különbségek mutatkoztak. Budapesten, a Balatonnál és Visegrádon olykor luxuspanziókban voltak elhelyezve a menekültek. Az Ipoly menti határőrtáborokban viszont nagyon rossz körülmények közepette, itt a tisztek egy része is csupán szalmazsákon aludt. A helyi lakosság azonban mindenütt nagyon szívélyesen fogadta a lengyeleket, ami azok számára megkönnyítette a beilleszkedést. A lakosság és a menekültek szinte idillinek mondható kapcsolatára a szálkái és az Ipoly túlpartján lévő letkési tábor a jó példa. Az ottani táborok parancsnokai – Veszelák és Szimon – kifejezetten lengyelbarátok voltak. Ezen táborok lakói teljesen szabadon mozoghattak a községben, csupán az éjszakát kellett a táborban tölteniük. A fennmaradt forrásokból és visszaemlékezésekből az derül ki, hogy a lakosság testvérként bánt a lengyelekkel. Szinte minden családnak volt egy-két saját „lengyelé”, akit esténként étellel, itallal vártak. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően a lengyel menekültek egy része igazi családi atmoszférában élhette meg a karácsonyi ünnepeket.20 A szálkái tábor menekültjei viszonzásképpen újévi bált rendeztek, ahová a helyieket is meghívták. De szívélyesek voltak a kapcsolatok Párkányban, Ipolyságon, Ipolypásztón és más településeken is. A helyi lakosság különösen a lengyel gyerekekről és fiatalokról gondoskodott odaadó figyelemmel.21

A szakirodalomban és a visszaemlékezésekben természetesen leginkább a lengyel menekültek és a helyi magyar lakosság kapcsolata rezonál, de arra is találni bizonyítékokat, hogy a szlovák és a lengyel nyelv közelisége a lengyel-szlovák kapcsőlátók mellett a helyi magyaroknak is segítséget jelentett.22 Egy Léván elhelyezett menekült említi, hogy ha a helyiek lassan beszéltek szlovákul, akkor gond nélkül megértették azokat. Szintén elmondja, hogy a lengyelek az idegen nyelvek oktatásához (elsősorban a franciához) szlovák tankönyveket használtak.23 Az is előfordult, hogy a szlovákul tudó magyar katonák töltötték be a tolmácsok szerepét.24 A nyelvi akadályok miatt a lengyelek a napi híreket leginkább a német nyelvű Pester Lloyd-ból merítetek, de gyakran olvasták a szlovák kisebbség számára kiadott Slovenské noviny és Slovenská jednota című lapokat is.25

Lagzi I. írja, hogy a magyar hatóságok idegesen reagáltak a lengyel menekültek és a szlovákok Ml. csehek kapcsolataira.26 A magyarok nyugtalanul szemlélték a csehszlovák és lengyel emigráció közeledését is, a menekült lengyel tisztek esetében azonban nem kellett kételkedniük azok magyarbarát magatartásában. Ennek a magyarbarátságnak a nyílt kifejezése volt az, amikor Dembinski tábornok Nagy-Britanniába érkezését követően a BBC magyar adásában Dél-Szlovákia Magyarországhoz tartozását támogatta.27

Lagzi I. szerint a menekültek az ország lehetőségeinek és állapotának megfelelő körülmények között éltek.28 A menekültek nagy száma miatt azonban a kezdeti időszakban sok tábor túlzsúfolt volt, s ez rossz hatással volt a katonák moráljára. Folytonosnak volt mondható a táborok „evakuációja” vagyis a táborokból való szervezett menekülés. A katonákra természetesen rossz hatással volt a katonai vereség és a családjuktól való távollét, s ez többször vezetett az őrszemélyzettel való konfliktushoz. A túlhajtott italozás is sok baj forrása volt, s a helyi lakossággal való viszonyt és a lengyel hadseregről kialakult kedvező képet is rontotta.

Az internáló táborok egy részében laza volt a fegyelem, s meggyengült a tisztek autoritása. Más helyeken viszont a normális katonai szolgálathoz hasonló viszonyokat sikerült kialakítani. így történt Jolsván is, ahová szeptember 22-én 400 lengyel tiszt és 900 altiszt és közlegény érkezett. Később az 1940 közepéig működő tábor létszáma 2 000 főre nőtt. A jolsvai táborban jól szervezett vezérkar működött, és tiszti légió, lövészászlóalj (4 század), hadtáp és egészségügyi szolgálat is létrejött. A kiképzés fegyverek nélkül folyt, klub, tiszti kaszinó, kantin és katonazenekar is működött. A laktanyában szeptember 26-án jelent meg az első faliújság Polák na Wegrzech (Lengyelek Magyarországon) címmel, amely a lengyelországi és európai hírekről informálta a katonákat.29 Jan Korkozowicz alezredes szerint a katonai figyelmet sikerült megőrizniük, noha a nagy létszámú tiszti kar és az altisztek valamint a közkatonák között egyre barátibbá váltak a kapcsolatok.30

A magyar hatóságok többnyire rendkívül korrekten bántak a lengyel menekültekkel. A tisztekkel való kapcsolatban a két ország tisztikarának hasonló tradíciói, mentalitása volt a meghatározó. A szlovák hírszerzés jelentései is arra utalnak, hogy a lengyel tisztek „nagyon szívélyes fogadtatásban részesülnek a magyar tisztikar részéről.”31 A magyar katonai szervek azonban a lengyel közkatonákkal szemben is nagy jóindulattal viseltettek. Az internáltak a táborok egy részében meglehetősen szabadon élhettek. A táborok vezetőinek nagy része ugyanis baráti érzelmeket táplált a lengyelek iránt. így a táborlakók szabadságának korlátozását előíró rendeleteket és parancsokat sokszor vonakodva, hiányosan hajtották végre. De a magyar altisztek és a közlegénység is igyekezett segíteni a menekülteken.

A szakirodalom és a visszaemlékezések hatalmas mennyiségű bizonyítékot tartalmaznak a lengyelek iránt megnyilvánuló önzetlen segítőkészségről. Kevés szó esik azonban a magyar tisztikar és polgári szervek azon részéről, akik ellenségesen viseltettek a lengyelek iránt. Elsősorban a német orientáció hívei és a nyilasok jártak el így, akik szemében a lengyel menekültek pártfogolása ellentmondott az ország nemzetközi elkötelezettségének.

A németbarát tisztek és táborvezetők sokszor megkeserítették a menekültek életét, s többször voltak komoly konfliktusok okozói is. Sokszor az is problémákat okozott, hogy a táborvezetők tisztségét erre alkalmatlan személyek töltötték be. A kassai központú VIII. katonai körzet parancsnoksága ezért arra a következtetésre jutott, hogy a fiatal, túlságosan keménykezű és ambiciózus táborparancsnokokat idősebb törzstisztekkel esetleg tartalékos tisztekkel kell felváltani. Ezért Budapesthez fordultak, s olyan tiszteket kértek, akik tudnak németül, esetleg lengyelül vagy szlovákul. A Pestre küldött levélben azt hangsúlyozták, hogy az internáltak fel vannak háborodva, s ez „a helyzetnek megfelelő, megértő hozzáállást” kíván. A fiatal tisztek viselkedésükkel sok kárt okoznak -jelentik a kassaiak.32

Egyes táborokban kemény büntetésekkel sújtották a kihágásokat, miközben a lengyel hadseregben ismeretlen fizikai fenyítés sem volt ritka. A személyes szabadság korlátozása és az őrök érzéketlen viselkedése sokszor okozott nyugtalanságot a menekültek között. Az osgyáni tábor 30 lengyel tisztje magának Horthy Miklós kormányzónak küldött hivatalos tiltakozást. A levélben a lengyelek arra panaszkodnak, hogy fegyveresek kísérik őket, az őrszemélyzet visszaél hatalmával, a táborban pedig gond van az ivóvízzel és a szálláskörülményekkel.331939 végén és 1940 elején az elégedetlenség néhány táborban lázadáshoz, sőt elvétve fegyveres megmozduláshoz vezetett. Nagy visszhangot váltottak ki a Tornaija melletti naprágyi büntetőtáborban történtek. A magyar őrök ugyanis utánalőttek a szökésben lévő menekülteknek, a táborparancsnok pedig megütött egy sebesült lengyel katonát. Érsekújváron szintén lövésekre került sor34, Léván pedig két katonát kegyetlen fizikai büntetésnek tettek ki.35 Párkányban a tábor lengyel vezetése szokatlanul kemény büntetésre – 25 botütésre – ítélte azt a tizedest, aki ittas állapotban kézigránátot dobott egy magyar őrre (az incidens szerencsére halálos áldozat nélkül zajlott le).36

Nagyon rossz volt a híre Komáromnak, amely város és környéke a lengyel katonák összpontosításának egyik központja volt. Komáromba internálták többek között Maczek Stanistaw alezredes 10. páncélos brigádját, amely hősies harcok után szenvedett vereséget, s kelt át szeptember 19-én a lengyel-magyar határon.37 Az első transzporttal 96 tiszt és 1820 katona érkezett Komáromba, amely létszám később 147 tisztre és 3459 katonára nőtt. Komáromban a Duna mindkét oldalán hoztak létre táborokat – a központi erődben, az I. és II. bástyában, a Vilmos laktanyában, a Monostori és Igmándi erődben, az utászok bázisán és a Stark majorban.38 Az internáltak egy részét rendkívül mostoha körülmények között a komáromi erődrendszer földalatti részében helyezték el. Az ez ellen tiltakozó katonákat a magyar őrök puskatussal bántalmazták, s erőszakkal terelték be a cellákba.39 A szigorú rendszabályok ellenére az erődből 1940 júniusáig 136 lengyel szökött meg. Az ismétlődő szökéseket a tábor vezetése elfogadhatatlan eszközökkel torolta meg, s altisztek és katonák némelyike különösen brutális módon bánt a lengyelekkel. Emiatt Dem-biriski tábornoknak Budapesten kellett közbelépnie. A Honvédelmi Minisztérium 21. ügyosztályának írt levelében részletesen leírja a komáromi tábor körülményeit, s mások mellett „teljességgel megengedhetetlennek” minősíti a botozás büntetését.40 Egy lengyel orvos visszaemlékezései szerint viszont szinte atyai szeretettel gondoskodott a lengyelekről a Monostori erődben berendezett büntetőtábor parancsnoka.41 Ellentétben a naprágyi táborral, ahol a legénység nagyon rosszul bánt a menekültekkel.

1940 elején napi 100-150 lengyel katona érkezett Magyarországról Franciaországba, ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy az internáló táborok fokozatosan elnéptelenedtek.42 Evakuációjukat a magyarországi lengyel szervezetek irányították. A helyi magyar lakosság sokszor segítette a lengyelek szökését. A Gömörben lefolytatott vizsgálat egy helyi szervezetet is felgöngyölített, amely Pelsőcről, Jolsváról és Csízből segített megszökni a lengyeleknek.43

Ebben a folyamatban fontos szerepet játszott a jolsvai tábor. 1940 januárjától Mieczystaw Mtotek őrnagy szervezte a szökéseket, később pedig Budapestről koordinálta, ahol megváltoztatott vezetéknévvel (Junacki dr.) dolgozott a lengyel konzulátuson. A jolsvai tábor lengyel vezetője és magyar parancsnoka hallgatólagosan megegyezett, hogy naponta 10 közkatona és 3 tiszt szökhet meg. A jolsvaiak és a környékbeliek ebben készségesen segítettek. A megszökött katonák helyét olyan menekültekkel töltötték fel, akik addig magánházaknál voltak elszállásolva.44 Jolsvához hasonlóan más helyeken, így például Komáromban is a misék szolgáltattak lehetőséget a szökésekhez. A menekültek leleményessége nem ismert határokat. A Duna menti táborokból többször a folyón szöktek a katonák.45

Az Ipoly menti táborokból Józef Uzel kapitány szervezte a szökéseket, akinek ebben León Czerwinski tábori lelkész segített. Ő lelkipásztori feladatainak köszönhetően szabadon mozoghatott a táborok között. A Miskolci VII. katonai körzet parancsnoksága a lelkész áthelyezését kérte, mivel az prédikációjába nyíltan szökésre buzdította a katonákat. Ipolyhídvégen a következőket mondta a szószékről: „Mennyi ideig lesztek még itt, s miért nem vagytok már Franciaországban. Most ott minden rendes hazafi helye.”46 Természetesen nem minden szökés célja volt Franciaország. Egyesek Szlovákián keresztül az elfoglalt Lengyelországba igyekeztek. A magyar hatóságok vizsgálatot folytattak olyan embercsempészbandák ellen, akik hasonló szlovákiai csoportokkal működtek együtt.47

Embercsempészettel meglehetősen jó eredménnyel foglalkoztak a szlovák oldalon is. A betléri csendőrőrs 1940 februárjában egy olyan, helyiekből álló embercsempész banda lefülelését jelentette, akik aranyban kérték a fizetséget a lengyelektől.48 Még nagyobb sikert ért el az elhárítás a keleti határszélen. 1940 áprilisában egy olyan „lengyel kémhálózatot” lepleztek le, akik embercsempészetre specializálódtak. A vizsgálat kiderítette, hogy a menekültek segítését az ungvári lengyel konzulátus szervezte és finanszírozta.49 A konzulátus tevékenysége a németek figyelmét sem kerülte el, akik 1940 júliusában elérték a konzulátus bezárását.50

Jelenleg még nincsenek pontos adataink a Magyarországról „evakuált” lengyelek számáról. A történészek úgy vélik, hogy a központilag szervezett „diszkrét eva-kuáció” két éve alatt Magyarországról Nyugatra és a Közel-Keletre körülbelül 22 ezer személyt sikerült kijuttatni.51 Habár a tisztek leginkább nyugati irányba szöktek, az altisztek és közkatonák közül néhányan Szlovákián keresztül Lengyelország felé vették az irányt. Egy részüket a szlovák határőrség feltartóztatta, és lesti, Ml. nagyszombati táborokba szállították őket.52 A kihallgatások során – amelyeken olykor német megfigyelők is részt vettek – a menekültek azzal védekeztek, hogy Magyarországról szervezetten szöktetik Franciaországba a lengyeleket, s ezt a magyar hatóságok is támogatják. A magyar források alapján tudjuk, hogy ezeket az információkat a szlovákok kiszolgáltatták a németeknek, akik magyarellenes propagandájuk során felhasználták ezt.53 A szlovák hírszerzés valóban jó információkkal rendelkezett a lengyel menekültek Magyarországról való „evakuációjával” kapcsolatban. Egy a sziklaszorosi (Skalité) csendőrőrsről származó 1939. október 19-i jelentésben pontos információk találhatók a budapesti megbízottól a pesti lengyel konzulátus ez irányú tevékenységéről. A jelentés végén egy kézzel írt megjegyzés található: Jelentést készíteni a német katonai bizottság részére!”54

A Lengyelországba visszatért katonák számát 12 ezerre lehet becsülni, közben azonban Magyarországra is érkeztek újabb menekültek.55 Az evakuáció befejezése után kb. 15 ezer lengyel menekült maradt Magyarországon, ebből 1 475 volt a tiszt és 4 148 az altiszt és a közkatona.56 A civil menekültek között ezerre becsülik a gyerekek és fiatalok arányát.57 A táborok átszervezése során 1940 májusában a Duna mentén felszámolt táborokból a közkatonákat Jolsvára és Pelsőcre a tiszteket pedig Szentkirályra szállították. 1941 elejére azonban már a táborok döntő többségét megszüntették.581942-ben Magyarország területén 26 katonai tábor volt, s ebből a mai Dél-Szlovákiában csupán három: Szálkán, Ipolypásztón és Ipolyhídvégen (később Ipolyvarbón).59 Ez azonban nem jelenti azt, hogy ebből a térségből eltűntek a lengyel menekültek. A táborok részben azért tátongtak az ürességtől, mert a menekültek közül egyre többen vállaltak munkát a táborokon kívül. A civil menekülteket minden korlátozás nélkül lehetett alkalmazni, kivételt csupán a hadiipar képezett. Több táborban a katonák számára munkát is szerveztek, s az őket alkalmazó cégek nem diszkriminálhatták őket sem a fizetések sem a biztosítás terén.60 Már 1939 őszén létrehoztak speciális munkásszázadokat.61 A Magyarországon maradt lengyel menekültek egyre inkább tudatosították, hogy ittlétük hosszabb lesz, mint előzetesen gondolták. A táborokban előkelő tevékenységnek számított a munka. Nem számított sem a végzettség, sem a katonai rendfokozat, mindenki belevetette magát a munkába. Ebben persze az is közrejátszott, hogy egyre csökkent a menekültek támogatása.62 A menekültek sajtóorgánuma szerint „a munka itttartózkodásunk és vendéglátóink iránti hálánk legitimációja /…/, amely a menekültlét körülményei között egyedüli mércéje lehet nemzeti értékeinknek. Elsősorban azonban segít olyan légkört teremteni, amely megváltoztatja a menekültek pszichikáját és megvédi őket azok elől a hatások elől, amelynek minden olyan csoport ki van téve, amely kénytelen volt elhagyni otthonát.”63

Magyarország eközben munkaerőhiánnyal küszködött, s ezt a helyzetet a Szovjetunió elleni támadás tovább bonyolította. 1941 végén már 83 ezer magyar tartózkodott a keleti fronton. A lengyelek így könnyen találtak munkát a mezőgazdaságban, az iparban, de részt vállaltak a rosszul fizetett közhasznú munkákból is. A mai Szlovákia területén Érsekújvárott, Ipolypásztón és a diószegi cukorgyárhoz tartozó egyik majorban jött létre lengyel munkatábor.64 1941-ben a lengyel műszaki századok a Duna, a Vág, a Nyitra, a Zsitva, a Garam és az Ipoly folyón kezdtek regulációs munkákat.65

1941. július 7-től az érsekújvári Magyar Királyi Kultúrmérnöki Hivatalban (MKKH) alkalmazták Józef Palczyriski mérnököt. Később további 3 lengyel tisztet és 16 katonát alkalmaztak itt, akik közül 9 mérnök volt.66 A lengyelek feladata az Ógyalla környékén lévő vizek szabályozása volt. 1942-ben az MKKH érsekújvári igazgatójának, Weimann Bélának a kérésére a pilisvörösvári táborból 70 katonát rendeltek ki a Zsitva folyó szabályozására. Ezeket a munkákat a hadnagyi rangban lévő Zygmunt Rafalsky mérnök irányította.67 Az Ógyallán létrejött munkatáborban 1942 közepén 165 katona élt. A tábor magyar parancsnoka Danez István főhadnagy volt, a rangidős lengyel tiszt Kazimierz Schöpp százados, a lelkész pedig M. Sokotowski.68 A lengyel orvost, dr. Jankowskit az MKKH fizette, a katonák pedig ugyanazt a fizetést kapták, mint a magyar munkások. A munkákat kitűnő eredménnyel fejezték be.69

Ipolyság környékén is dolgozott egy lengyel műszaki alakulat. Később, Magyarország német megszállása idején, a munkahely különösen fontossá vált a lengyelek számára. Azokat a katonákat ugyanis, akik nem dolgoztak, a Harmadik Birodalom területére hurcolták. A magyar munkaadók azonban igyekeztek megvédeni lengyel alkalmazottaikat, már csak azért is, mert kevés volt a munkáskéz.™

Az Ipoly és a Duna menti lengyel közösségek természetesen részt vettek a magyarországi lengyelek kulturális életében. A menekültek között sok volt a fiatal és a gyerek. Első iskolájuk 1939 októberében nyílt meg a legnagyobb menekülttáborban, Nagykanizsán. Ezután fokozatosan újabb általános iskolák nyíltak, amelyek száma elérte a 27-et. Lengyel általános iskola működött például Jolsván és Dunamocson. Eben a Duna menti nagyközségben a háború egész ideje alatt működött a menekülttábor. A több mint 100 civil menekült kiváló kapcsolatokat ápolt a helyi lakossággal. A faluban működő könyvkötészet a budapesti lengyel intézmények számára dolgozott.71

A Magyarországon működő középiskolák közül a legjelentősebb a balatonbogiári líceum volt, amely az egyedüli lengyel gimnázium volt egész Európában. 1943-ban a bényi kastélyban lengyel mezőgazdasági és kereskedelmi iskolát nyitottak, amelyhez 30 fős fiúkollégium is tartozott.72 Ez az iskola az egyedüli lengyel szakiskola volt Magyarországon. Az iskolában, amely a mezőgazdasági minisztériumhoz tartozott, lengyel katonák is tanultak. Más táborokban speciális tanfolyamokat szerveztek a menekültek számára. Dunamocson például állampolgári ismeretekből, más helyeken pedig nyelvtanfolyamokat. Ipoylszalkán és Ipolyhídvégen katonai énekkarok alakultak.731943 elején a budapesti lengyel bábszínház szerepelt az Ipoly mentén, s nemcsak a lengyelek, de a helyi lakosság körében is nagy sikert aratott.

A második világháború idején a szlovák-magyar határvidék rendkívül jelentős szerepet játszott a lengyel ellenállás számára. A megszállt Lengyelország és a Magyarország közötti futár és embercsempész útvonal a mai Dél-Szlovákián keresztül haladt. Ez az útvonal biztosította a hazai ellenállás és az emigráció közötti kapcsolatokat. A katonai kapcsolattartás feladata a magyarországi W-sejt feladata volt. Ez a csoport már 1939 szeptemberétől itt tevékenykedett, s a kapcsolattartás mellett a katonák Franciaországba irányuló „evakuációját” is szervezte. 1940 közepén alakult meg az 1. számú bázis (Romek fedőnévvel), amely átvette a W-sejt feladatait.74

Ugyan már jeleztük a magyar hatóságnak a lengyel menekültek iránt tanúsított szívélyességét, külön ki kell azonban emelni, hogy ebben a testvéri együttműködésben jelentős szerep illeti Esterházy János grófot. Ő mint a szlovákiai magyarok képviselője már a háború előtt is közeli kapcsolatokat ápolt a lengyel külügyminisztériummal, elsősorban Ján Szembek államtitkárral. A háború idején Esterházy mind Magyarországon mind Szlovákiában segítette a lengyel menekülteket. A szlovák parlament tagjakén élvezett mentelmi jogát felhasználva autójában lengyeleket szállított át a szlovák-magyar határon. Az elfogott és a németeknek kiadott lengyel menekültek ügyében is közbenjárt a szlovák hatóságoknál.75

Az alábbiakban a lengyel ellenállás legfontosabb dél-szlovákiai központjait mutatjuk be: Pozsonyból kelet felé indulva az első illegális csoport Szencen volt. A lengyelek, akik kapcsolatban álltak Pavol Carnogurskyval, az ismert polonofillel, annak barátjának, Fekete Istvánnak a Szőllősön (Vajnory) található házából indultak. Fekete vezette őket Horvátgurabba, ahonnan a szőlőhegyeken keresztül könnyen át lehetett jutni a magyar oldalra. Pár kilométerrel odébb, Szencen a pozsonyi lengyel nagykövetség volt sajtóattaséjának, dr. Srokának a házában leltek menedékre.76

A határ illegális átlépéséhez Losonc környékén nagyon jók voltak a feltételek.77 Losonctól csupán néhány kilométerre, a határ szlovák oldalán terült el Losonctamási község, amely a lengyel ellenállás és emigráció közötti kapcsolattartás fontos állomása volt. 1940 júliusától innen indult az első reguláris ún. váltóútvonal {Szkota fedőnév alatt), amelyen a helyi futárok és a konspirációs csoportok az üzeneteket és küldeményeket szállították.78 Losoncon Bocsi József háza volt a találkozóhely. Mivel Losonctamási lakosainak magyar oldalon is voltak földjeik, a kishatár-forgalom keretén belül viszonylag szabadon átjárhattak a határon. Ezt a lehetőséget gyakran embercsempészésre használták fel. A budapesti bázis (Romekfedőnévvel) futára az árvái Jablonka futárával Losonctamásiban egy szlovák vasutas házában cserélte ki a küldeményeket.79 Ezzel a módszerrel Budapest és Varsó között három napig tartott a küldemények útja, s a futárszolgálat – 1941 tavaszáig – havonta 2 alkalommal tette meg ezt az utat. Hangsúlyozni kell, hogy a tiltott határátlépések segítése az egyik fő tevékenységi formája volt az Obrana národa – Juzné Sloven-sko elnevezésű kb. 90 fős csoportnak. Ez a csoport a cseh és szlovák menekültek mellett számos lengyelnek is segítséget nyújtott.80

A Szkota útvonal felszámolása és a futárok letartóztatása után, a postát a Karcz-ma fedőnevű útvonalon szállították. Ennek kiindulási pontja a magyar oldalon Rozsnyó volt, ahonnan a futárok a zöldhatáron keresztül jutottak át Veszverésre (Gemer-ská Poloma). A futárok Spernog Gyula és Mária ottani kocsmájában cserélték ki a küldeményeket. Segítséget és szállást Spernog Mária testvérének, Antal Istvánnak a házában leltek. A Karczma fedőnevű útvonal 1944 márciusáig működött.81

A keleten lévő futárútvonal szempontjából meghatározó szerepe Kassának és Garanynak volt. Kassa környékén Hernádkosztolány térségében jártak át a zöldhatáron.82 A határ mentén fekvő Garany mellett 1940-ig katonákat és civil menekülteket befogadó menekülttábor volt. A Garanyban lévő találkozási pont fedőneve Jaga volt, a kapcsolattartó pedig Stanistaw Rzepko-taski tábori lelkész. Az ottani határátlépésekben a helyiek segítettek: Málcáról (Malcice), Bánóéról (Bánoviec nad Ondavou) és Tőketerebesről.83

Garany azoknak a lengyeleknek a szempontjából volt fontos, akik a háború első időszakában Kelet-Szlovákián keresztül keltek át illegálisan Magyarországra. A határ átlépését követően általában bejelentkeztek a menekülttáborba, ahol igazolványt kaptak, ami lehetővé tette, hogy legálisan folytathassák az útjukat. A tábort azonban „kedvezőtlen földrajzi fekvése” miatt a magyar hatóságok 1940 júniusában felszámolták.84

Ma már nehéz felmérni, hogy a lengyel menekültek dél-szlovákiai tartózkodása milyen nyomokat hagyott a helyiek emlékezetében. Nincsenek adataink azokról a lengyelekről, akik itt telepedtek le, s alapítottak családot. A magyar-lengyel és egyben a lengyel-szlovák kapcsolatok ezen fejezetének feltárása az aprólékos levéltári kutatások mellett az események átélőinek vallomásait is megkívánná. A múló idő miatt azonban ezt egyre nehezebb megvalósítani.

 

Fordította: Simon Attila