Gaučík István: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. a gazdasági elitek példáján

1. Kutatási irányvonalak, megoldáskeresés, dilemmák

A gazdasági elitek joggal tekinthetők az újabb társadalomtörténeti kutatások egyik ki­emelt témájának. A kelet-közép-európai történetírásokban, ezek keretén belül a szlovák, cseh és magyar gazdaságtörténetre is gondolok, változó intenzitású érdeklődésnek örvendenek. Ami mégis hiányzik, az a közép-európai gazdasági elitkutatások helyzetének, eredményeinek és diskurzusainak tanulmányozása, külön tekintettel az egyes történészi koncepciókra és konstrukciókra. Kutatásaim egyik célja, hogy komparatív eszközökkel vizsgáljam három közép-európai történetírás gazdasági elitekkel foglalkozó munkáit. A kutatás további mozgatórugója: a tudományosság fejlődése érdekel, szűkebben véve a gazdasági elitekről való gondolkodás. A vizsgálatot másrészt az is indokolja, hogy a rendszerváltozást követően a szlovák történetírásban és azon belül a gazdaságtörténet-írásban többé-kevésbé, de mégis kitapintható egy – a többi kelet-európai történetíráshoz hasonlóan megkésett – paradigmaváltás (szerintem először 1997-ben, majd ezt „betetőzve” 2004-ben).2
Úgy gondolom, hogy időszerű ezeket az eredményeket mérlegre tenni, összehasonlítani más történetírásokkal, illetve hogy jobban lássuk helyzetünket, tágabb, nemzetközi perspektívából tekinteni rá.3 Ehhez azonban az összehasonlítás, mely az önreflexiót, a módszerek és megközelítések átvételét és alkalmazását csak segítheti, elengedhetetlen. Azt szeretném bizonyítani, hogy a gazdasági elitek értelmezései egy olyan kommunikatív tudományos rendszerekben zajlanak, amelyekben az elméletalkotás és a minőségértékelés elvárt követelmények.4 Ezt a tudományos diskurzust, mely az intern térben (kutatók, egyetem, kutatóintézet) és extern térben (nyilvánosság, szponzorok, állami intézmények) valósul meg és információs dimenziókat hoz létre, nálunk vagy semmisnek tekintik, vagy lebecsülik.5 Ez a nem is olyan régen még hagyományos diskurzus a (poszt)modern világban átalakult. Az immár kitágult, globalizált információs térben, új kommunikációs piacokon jelent meg, lásd például az elektronikus publikációkat az interneten, és ez a fajta diskurzus jól tapintható, kutatható jelenség. A szlovák történetírásban az intern térben folyó szaktudományos kommunikációk, így a tudósok egymás közti kommunikációinak, a személyes és intézményes interakcióknak, a publikált textusoknak mint ki- és befelé irányuló diskurzusoknak (itt a fogalom alatt a kutatási témákat és a problematizálás területeit értem) az értékelései háttérbe szorultak.6
Ezen a helyen kísérletet teszek a gazdasági elit fogalmának „árnyalására”. A gazdasági elit fogalmát az általános elitfogalomból vezetem le. A vállalkozástörténet legfontosabb irányzataival is foglalkozom, mert a gazdasági elitkutatásokhoz elengedhetetlen a tudományos háttér ismerete. A tanulmányban a Rimamurányi fejlődésének meghatározó „töréspontjával”, az 1918–1919-es államhatalmi változás gazdasági következményeivel foglalkozom. Részletesen áttekintem az óriásvállalat történetének szlovák és magyar recepcióit. Mérlegre helyezem a legfontosabb kutatási eredményeket. Az első világháborút követően előállt, teljesen új gazdasági helyzetnek a megértéséhez elengedhetetlen a csehszlovákiai és magyarországi gazdaság fejlődési irányainak bemutatása is. A Rimamurányi 1920-tól datálható új vállalatirányítási stratégiáját és a kereskedelmi politika fő jegyeit szintén fontosnak tartom bemutatni. Végül a pozsonyi képviselet létrehozásának körülményeit és működését kívánom tisztázni.

2. Az elitek értelmezései és ideologizálási veszélyei

Ezen a helyen az elitek „fogalmi meghatározásának” csupán vázlatos kísérletére, és nem a historiográfiákban vagy a rokon társadalomtudományokban, főleg a szociológiában megjelenő, használt és elfogadott terminus technicusok elemzésére vagy éppen tudományokon belüli genezisük bemutatására vállalkozhatok.7 Ez a fogalom, értelmezési és viszonyítási területeinek behatárolatlansága következtében képlékeny, gyakran műhelyenként és szerzőként változó fogalomnak tekinthető, így az értelmezési köre is tág.
Az értelmezések alkotását megnehezíti, hogy a 20. század politikaelmélet-teoretizálási „versenyében” az elitelmélet a marxizmussal szemben az ideológiai konfrontáció egyik szereplője volt.8 Általában a politikai és gazdasági elitek ennek következtében pejoratív és antidemokratikus konnotációt kaptak, hiszen a hatalomszerzés erőszakosságát, a tőke- és erőforrások feletti korlátlan hatalom birtoklását kapcsolták hozzájuk.9 Ezen irányzat képviselői azt posztulálták, hogy az elitek „létezése” szükségszerű és szerepük a politikai választási lehetőségek meglétében is hangsúlyos. Mindeközben kisebb hangsúlyt és figyelmet kapott a marxizmusnak mint elitista eszmeáramlatnak a kutatása, messianizmusra való „hajlama”, mely a választási lehetőségeket tagadta, azokat a determinisztikus haladás gondolatával helyettesítette.10 Az 1980-as évek nyugat-európai neoelitizmusa, célirányosan politikai elméletként, már árnyaltabban tekintett az elitek társadalomban elfoglalt helyére, vélt és valóságos szerepére, valamint az elitcsoportok közti együttműködésre. Nagy figyelmet kaptak és kulcsfontosságúvá váltak a különböző társadalmi rétegekhez, a „tömegekhez” fűződő kapcsolathálók is, a szervezetek befolyása és az elitek mobilitása, körforgása, nyitottsága vagy éppen elzárkózása.11
1989 után az elitek új diskurzusmezőbe kerültek. A kelet-közép-európai posztkommunista országok pártelitjeinek „átalakulása”, a régi és az új politikai elitek közti párhuzamok és az újkapitalista gazdasági elit tagjainak pályaképe, összetétele, karrierje, az elit újratermelődésének és körforgásának kérdései került a társadalomtudományok érdeklődésének központjába.12 A térség történettudományai eközben kénytelen-kelletlen a szociológiából kölcsönzött vagy teoretizálási ütköztetések nélkül használt általános fogalmakkal operáltak. A marxista kánon osztályszemlélete és az elitelmélet szimbiózisa, illetve az elitfogalom megkérdőjelezése egyszerre jelentek meg. Az 1990-es évek a nemzeti elitek reneszánszát is hozták, mely kéz a kézben járt az elitista (úgy is nevezhetjük klánokat, kasztokat megjelenítő) vonások kiemelésével és a nemzeti elitek kizárólagosságának sugalmazásával. Az elitek ebben a kontextusban mint racionális, a megfelelő és alkalmazható tudás birtokában lévő, különlegesnek láttatott csoportokként, a hatalom predesztinált birtokosaiként jelentek meg. A tömeg vagy a nép ellenben képlékeny massza lett, irracionális jelzőt kapott, melyet az eliteknek szinte kötelességük irányítani és befolyásolni.13
A megközelítések sokrétűségénél fogva és az elitelmélet formalizmusa, egyoldalúsága, az elitképződés és -csere során a társadalmi mobilitás lebecsülése miatt egy közmegegyezéses elitfogalom nem is alakulhat ki. A konszenzuálisan egységes elitekkel szemben jogos elvárás a demokratikus értékek képviselete és védelme, amely a demokratikus rendszert stabilizáló tényezőként működik. A nem egyetértő elit ellenben azt nem szilárdíthatja meg. Az ideológiailag egységes elit pedig áldemokrácia irányába mutató útra léphet. Az erkölcsösség követelménye és az etikus ellenőrzés lehetőségei pedig szintén az elitekkel szembeni bizalmat erősítő források.14

3. Gazdaság- és vállalkozástörténeti irányzatok

A gazdaságtörténet és egyben a gazdasági elitkutatás elméleti „gyökereinek”, a tudományos és módszertani differenciálódás folyamatának bemutatása és az irányzatok áttekintése témaválasztásunk szempontjából megkerülhetetlen.15
A gazdaságtörténet 19. századra visszavezethető hagyománya, a logikai sterilitást és részletes tényfeltárást feladatul kitűző nemzetgazdaságtan történeti iskolája, mely a történeti leírást és az elméletet is elválasztotta, fokozatosan átalakult. A gazdaságtörténet határvonalai az 1950-es évektől két irányban változtak meg.
1. A történeti gazdaságtan (historical economics) vagy új gazdaságtörténet (new economic history) a neoklasszikus ökonómiára támaszkodik. A neoklasszikus közgazdaságtan (neo-classical economics, Neoklassische Theorie) a 19. század utolsó harmadától az 1930-as évekig volt a közgazdaságtan meghatározó irányzata. A klasszikus közgazdaságtan néhány tételére – például az egyensúlyra törekvő, „tökéletes”, „öntisztító” piac, az állami beavatkozás ellenzése a gazdaságban – támaszkodik. A haszonra törekvő, gazdálkodó egyén (homo oeconomicus) a vizsgálati tárgya. Más vélemények szerint jelenleg „sem holt” irányzat, mert „résztudományai”, a mikro- és makroökonómia tovább élnek, külön közgazdasági részterületekké váltak. A mikroökonómia a piaci szereplőkkel (termelőkkel, fogyasztókkal) foglalkozik, akiket haszonmaximálás és költségminimalizálás jellemez. Fontos szerepet kap a háztartások fogyasztásának, a vállalatok termelési stratégiáinak és a piac jellegzetességeinek vizsgálata. A makroökonómiai szempont nemzetgazdaság-központú és a „realitásokkal” foglalkozik. Tárgyai az egyes gazdasági szektorok, a makrogazdasági mutatók, a növekedés, a munkanélküliség stb. A makro­ökonómia egyik központi gondolata, hogy az egyén racionális döntéseket hoz; hasznát és bevételeit, minél kevesebb befektetéssel, maximalizálni kívánja.16
Az új gazdaságtörténet ma is inkább angolszásznak jellemezhető irányzata az 1950-es évek végén keletkezett Amerikában.17 Megszületésének fő mozgatórugója az volt, hogy mindjobban nőtt a gazdasági elméletek és a gazdaságtörténet közti szakadék, és a két terület között az átjárhatóság mind nehezebbé vált. Az új gazdaságtörténet vagy más néven kliometria domináns módszertani jellegzetessége, hogy a matematikai közgazdaságtan egyik részterületére, az ökonometriára támaszkodik. Ez az irányzat „kvintesszenciája”, ezért ökonometrikai történetírásnak is nevezik, amely a gazdasági jelenségek matematikai elemzésével és modellezésével foglalkozik.18 A valószínűség-számítás, a statisztika és a címtárak tartoznak a kedvelt eszközei közé. Termelési és kereskedelmi adatokat használ, a szállítási költségek és a földtulajdon alakulása érdekli. A gazdaság növekedésének vizsgálatára kitüntetett figyelmet fordít.
A kliometrikus történetírás módszere, mely lépéseket tesz az eredmények verifikálására, a történészi ismeretszerzés tényeinek pontos ellenőrzésére törekszik. A nemzetközi és interregionális összehasonlítás a kedvelt terepe. A kliometria fő erejét az elméletek felhasználásával szembeni nyitottság alkotja. Általában elmondható, hogy kutatási alapját, a saját(os) feltevésalkotást és megnevezést követően a felállított modell elfogadását vita teszi lehetővé.19
A kliometria azonban módszertani nehézségekkel is küzd, melyeket a business history hívei előszeretettel támadnak. Az ellenérv az, hogy a kliometrikusok a gazdaságtörténeti alapkérdéseket tendenciózusan, ellentmondásoktól sem mentesen, szűk területen teszik fel, csak a neoklasszikus gazdaságelméletekre támaszkodva interpretálják, és mindent kvantifikálni akarnak (másrészt természetesen a kvantifikálás veszélyeit és a kritikát sem kell abszolutizálni). Olyan témák például, mint a nagyvállalkozók tulajdonstratégiái, az állami gazdaságpolitika ideológiai meghatározottságának szerepe vagy éppen a szociális változások jelentősége az életszínvonalra így „kilépnek” az új gazdaságtörténet területéről.
A kliometria, mely a közgazdaságtan logikáját „vitte be” a gazdaságtörténetbe, olyan formalizált modelleket használ, melyekben a piac irányítja a fogyasztókat. Ez az irányzat a hosszú távú gazdasági növekedés nagy kérdéseire összpontosít, mint a nekilendülés vagy az elmaradottság, és kvantitatív eljárásokat használ. Például az új számítási módszerekkel – nem csekély vitákra adva alkalmat – az amerikai vasúthálózat költség- és haszonelemzését, a déli ültetvények rabszolgatartásának racionalitását (R. W. Fogel), az angol ipari forradalom hatásait, a növekedés és lassulás mértékét kutatták (J. Mokyr, R. Floud, D. Mcclosky). A legjelentősebb ipari országok (USA, Nagy-Britannia, Németország) két világháború közti gazdasági helyzetét és gazdaságpolitikáját (P. O’ Brien, K. Borchardt), valamint az 1945 utáni gazdasági fejlődésüket vizsgálták (N. Crafts, A. Maddison). Az európai országok iparosodását nemzetközi összehasonlítás keretén belül vizsgálták (az Osztrák–Magyar Monarchiát J. Komlos, D. F. Good).20
John Komlosról külön érdemes szót ejteni, mert munkássága szorosan kötődik a német és részben a magyar gazdaságtörténethez. John Komlos 1989-ben „alapította” az antropometrikus gazdaságtörténeti irányzatot, melyet ő szellemi mozgalomnak nevez. Az antropometria a gazdaságnak az emberi szervezetre gyakorolt hatásait vizsgálja és az ember biológiai vonatkozásaival történeti szempontból foglalkozik. A testmagasság, az életszínvonal és a táplálkozás jelennek meg új kutatási témákként. Az irányzat eddig figyelemre nem méltatott forrásokat vont be a történészi érdeklődésbe (katonai összeírások) és a történeti demográfia módszereit is használja. Komlos a szerkesztője az általa 2003-ban alapított, Münchenben megjelenő Economics and Human Biology című folyóiratnak.21
Joggal állítható, hogy két, kontinentálisan továbbra is elkülönülő (amerikai–európai) gazdaságtörténeti hagyományról beszélhetünk. Európában a német gazdaságtörténet rendelkezik erős pozíciókkal. A németországi akadémiai és egyetemi rendszer, melyben a gazdaságtörténet szoros kapcsolatban áll a társadalomtörténettel, eltérő fejlődési pályára állította a kutatásokat. Az 1990-es évektől, nem utolsósorban John Komlos és Scott M. Eddie tevékenységének köszönhetően, mindjobban kibontakoztak a német kliometrikus gazdaságtörténeti kutatások, melyek főképpen a német iparosodásra és a weimari köztársaság gazdasági helyzetére irányultak, az irányzat bázisa azonban továbbra is az USA, illetve Anglia maradt.22
Az eljárás támadható oldalát az ellenfelek korán felfedezték, ugyanis a kliometrikus munkák definitív információkat nem szolgáltatnak, kvantitatív mérlegeket vonnak (termelésben, pénzügyben), és így mint „történetellenes”, „kontrafaktuális” kísérletek, melyek kizárólagosságra törekedve a jelenségeket hozzák egyoldalú összefüggésbe az elmélettel, kritizálják. Az irányzat hívei hangsúlyozzák, hogy ugyan végleges válaszokat nem képesek adni és nem is akarnak, azonban a konszenzuson alapuló megállapításokat teszik mérlegre, a mítoszokat cáfolják, és ezzel segítik a gazdaságtörténet útkeresését.23
2. A másik, a neoinstitucionalista közgazdaságtanhoz kötődő, amerikai gyökerekkel rendelkező, a német gazdaságtörténetet is megtermékenyítő, az 1960–1970-es évektől kibontakozó, leíró modelleket alkalmazó kutatási irányzat, a business history főképpen a vállalattörténetben terjedt el.
A neoinstitucionalizmus (new instutional economics, Neue Institutionenökonomik) az 1970-es évek folyamán vált a közgazdaságtan meghatározó irányzatává. Nemzetközileg szervezett irányzat, külön egyesülettel rendelkezik (International Society for New Institutional Economics). Az irányzat különböző iskolái (német, osztrák, freiburgi, amerikai) az intézményes keretek hatásait és fejlődésüket vizsgálják. Az állammal, a bürokráciával, az állami intézményekkel (Neue Politische Ökonomie, Public-Choice-Theorie), a piaccal, a piaci hierarchiákkal (vállalatokkal) és tulajdonjogokkal (property-rights, Verfügungsrechte) vagy éppen a megbízó-ügynök kapcsolattal (Prinzipal-Agent-Theorie), tehát a legnagyobb tiszta haszon érdekében hozott racionális döntésekkel foglalkoznak. Az irányzat mint kritika a neoklasszikus gondolatok továbbfejlődésének tekinthető. A neoklasszikus ökonómia téziseit nem veti el, hasznosaknak tartja, felhasználja, azonban távolinak tartja az emberek valóságos viselkedésétől. A piac kerül piedesztálra, és a piaci mechanizmusok hiba nélküli működésében bíznak. Az egyén, ebben a rendszerben, cselekvőként nem láthatja át az összefüggéseket. A közérdeket kizárják, csupán a gazdaságilag érdekeltek összességéről beszélnek.24
Az irányzat vizsgálódási alapja tehát az egyén és az egyének társulásai, az intézmények. Az irányzat fő jellemzője, hogy képviselői mikroszintű vizsgálatokat folytatnak, a „legfőbb mozgatót” nem a piacban, hanem a vállalat belső szervezetének irányítóiban, a menedzserekben látják. Ez az iskola nyitott más társadalomtudományok irányába és előszeretettel alkalmazza a szociológiai technikákat. Olyan új értelmezések fűződnek az irányzathoz, mint a hálózatelemzés szemléletével a bank-iparvállalat viszony átértékelése, az ún. összekapcsolódó igazgatósági helyek (interlocking directorship) azonosítása és a multinacionális vállalatok terjeszkedésének elméletei.25
Kiemelkedő amerikai képviselője Norman S. B. Gras, aki a business history tárgyát a nyereség elérésére szakosodott vállalkozók kutatására szűkítette. Tanítványa, Henrietta M. Larson szerint az irányzat a vállalkozók múltban lezajlott üzletirányításával (administration) és működésükkel (operation) foglalkozó tudományág. Kezdete Amerikában a 20. század elejére vezethető vissza, és a nagy gazdasági válság idején dolgozták ki téziseit. Az irányzat előfutárai a 19. század 40-es éveitől kibontakozó első, még nem tudományos érdeklődésből keletkeztek, hanem üzleti profilt prezentáló amerikai vállalattörténetek, melyek a csatornázási és vasúttársaságokkal, illetve az ezeket a vállalatokat irányító vállalkozókkal foglalkoztak. A történeti megközelítések a 19. század közepétől jelentkeztek (1850: American Railroad Journal, 1855: Elazar Lord New York-i vasúttörténete és további vasúttörténetek a század végéig). Számos amerikai pénzintézet az 1870-es évektől nagy érdeklődéssel fordult saját története felé. Az első banktörténetet Davis Rich Whitny publikálta a Suffolk Bankról (1878), melyet továbbiak követtek. Az ipari vállalatok és biztosítók történetének feldolgozásai is ekkor jelentek meg. Az első vállalkozástörténeti tudományos táraságot (Business History Society) 1925-ben alapították. Ezt követte a Journal of Economic and Business History szakmai folyóirat indulása 1928-ban. A 19. századi „tudomány előtti hagyományra” a 20. század második felében, immár tudományosan megalapozott, az 1940-es évek végétől vállalkozói biográfiákat felmutató és publikációs fórumokat kiépítő, elsősorban Gras és tanítványai munkásságának eredményeképpen akadémiai szinten intézményesült vállalkozástörténet támaszkodott. Az amerikai publikációs fórumokat az Explorations in Entrepreneurial History (1949–1969), a Business History Review (BHR, 1954-től) és az Explorations in Economic History (EEH, 1963-tól) jelentette-jelenti. A folyóiratok a nem amerikai vállalattörténeti kutatásoknak is teret szentelnek. A BHR az elmélet és az empíria közti középutat képviseli, az EEH a gazdaságtörténet nehéz fajsúlyú kérdéseivel foglalkozik.26 Az amerikai vállalkozástörténet „aranykora” a második világháború után köszöntött be. Számos kutatóintézet, egyetemi tanszék jött létre, és nagymértékben megnőtt a hézagpótló vállalatmonográfiák és esettanulmányok száma.
A Gras-féle iskola a 30-as évek végén definiálta a vállalkozástörténet őáltaluk viszonylag szűkre szabott tárgyát, melyet a vállalkozói üzletpolitika fogalma (Business Administration) alkotott. Az irányzat felfogásában az üzletpolitika a tudományág központi és lényeges kutatási problémája. Az üzletpolitika meghatározásához az üzleti célok megnevezése, az üzletemberek által megfelelő eszközök alkalmazása és gyakorlatba való átültetése, a lehetőségek közül való választás, a vállalkozói magatartás és a mindennapi rutinintézkedések vizsgálata fontos. Szerintük az üzleti-kereskedelmi élet tudományos kutatása nem kerülheti meg azt a tényt, hogy a vállalkozót a haszon érdekli és ez a tényező jelentősen befolyásolja üzletpolitikáját.27

Toni Pierenkemper három megjegyzést fűzött a Gras-féle tézishez. Először is teljesen helyénvaló, hogy az üzleti tevékenység képezi a kutatás tárgyát, azonban mégsem lehet semmiféle társadalmi jelenséget a priori előre kizárni és csak egy szűk területen vizsgálni a vállalkozói tevékenységet. Másodszor a fenti kutatási program hasznáról is szólt. A nagy számú vállalkozástörténeti munkák kétségkívül a történeti tudásunkat gazdagítják. Ezek a feldolgozások a történeti tudatot rögzítik és tudományos hozadékuk pótolhatatlan. Harmadszor a business history szűkre szabott tárgyválasztása nem kielégítő. A vállalkozót nemcsak mikroökonómiailag egyedi egységként lehet felfogni, hanem a nemzetgazdaság „részeként” is. A korai vállalkozástörténet monográfiaközpontú, „álizolált” szempontját ezért már korán kritika érte. Gras kritikusai felrótták, hogy a vállalkozói üzletpolitika korlátozott modellje (a vállalkozó haszonközpontúsága) az autonóm tudományos álláspont kialakítását veszélyezteti. Pierenkemper szerint végül is természetes a tudósok félénksége, hogy csak ilyen módon, behatárolt alapon fogalmazzák meg mondanivalójukat. A korlátozott témaválasztás az összehasonlításokat nehezíti, és számos tanulmány szenved attól, hogy a közgazdaságtan kínálatából semmiféle megfelelő elméletet nem vesz át. Kezdetben, főképpen a diszciplína kialakulásakor, az esettanulmányok új területeket világítottak meg, majd a rendszerezés és az elméletalkotás következett. A történészek az egyedi, elszigetelt esetekből indultak ki és a szemléletes elméletekig jutottak el. Az esettanulmányokkal a modellalkotást finomították és a problémakört immár társadalmi kontextusban vizsgálják.28
A vizsgálati perspektívát Arthur H. Cole munkássága szélesítette ki, aki 1948-ban hozta létre a Harvard Egyetemen működő vállalkozástörténeti kutatóintézetet (Research Center in Entrepreneurail History), melyet a Rockefeller Alapítvány támogatott. Vezetése alatt az amerikai business history új fejlődési irányt vett az „entrepreneurial approach” szemlélettel. A vállalkozónak azt a képét vezette be, aki szervezi, menedzseli a vállalatot vagy a vállalkozást (enterprise) és az akadályokat leküzdve kockáztat. Ez az irányvonal a vállalkozók személyére és alapvető társadalmi funkcióikra orientálódott.29 Ez a kép a schumpeteri vállalkozói modellel rokon, amelyben a vállalkozó a központi szereplő, aki dinamikus, kreatív, innovatív és az üzleti kockázatot vállalja, és aki a hosszú távú gazdasági fejlődés motorja, egyben a kapitalizmus evolúciójának segítője.30
Cole kísérletet tett egy pontosabb vállalkozómodell leírása. Rámutatott, hogy számos esetben ellentétes koncepciók állnak rendelkezésre a többarcú üzleti életben tevékenykedő vállalkozók leírására. Az őáltala javasolt, egységesnek tekinthető koncepció lényege, hogy alapjában véve az üzleti tevékenységet számos „tényező” biztosítja. A vállalkozók által megszerzett tudás és tapasztalat nemcsak az üzleti normákra és értékekre volt hatással, hanem a gazdasági intézmények (bank, börze) működésére is. A vállalkozói étosz nemcsak a gazdaság működtetésében és az anyagi javak előállításában játszott fontos szerepet, hanem a nem anyagi „szolgáltatások” biztosításában is. Cole a vállalkozók következő feladatait határolta körül: 1. az üzleti célok meghatározása, 2. a szervezet megtartása-megőrzése, 3. pénzügyi eszközök biztosítása, 4. alkalmazkodás a technikai fejlődéshez, 5. a termékek „alkalmazkodása” a piac fejlődéséhez, 6. a közéletben jó kapcsolatok ápolása a többi vállalkozóval. Az irányzat a vállalkozói tevékenységet befolyásoló ideákkal és ideológiákkal is foglalkozik, azok közül elsősorban azokra koncentrál, melyek az innovációs teljesítményt „növelik”.31 A business history cole-i kutatási programját Pierenkemper négy tételben foglalta össze: 1. az egyes vállalkozókkal, vállalkozói csoportokkal vagy ágazatokkal foglalkozó vállalattörténet, 2. vállalkozóbiográfiák, egyéni és kollektív csoportok, az egyes üzleti eszközök (bankjegyek, jelzálogkölcsönök, részvénytársaságok) kutatása, 3. az üzleti „eszmék” fejlődésének vizsgálata, 4. az üzleti rendszerek fejlődésének kutatása meghatározott régiókban vagy ágazatokban, 5. különféle szociális csoportok üzleti tevékenységének vizsgálata, illetve a tevékenységükben beállt változások vizsgálata és értékelése.32
Nem állítható, hogy ezzel a business history kutatási területe az előzőekben vázoltakkal lezárult vagy behatárolódott volna. Az elméletdeficitet felhánytorgató kritikák ellenére éppenhogy a területei kiszélesedtek és sokrétűek lettek. A tanulmányokban a „konzervatív stílus” visszatért, az egyedi esetekből való általánosra következtetés uralkodott el. A gazdasági intézmények és vállalatok hosszú távú stratégiáinak bemutatása került előtérbe. Az 1962-ben rögzített Cole-féle kutatási területek jelenleg is adekvátak. Ezek azok a súlypontok, melyek köré a business history kutatásai szerveződnek: 1. az ún. case study, mint rendszerszerű-elemző vizsgálat (gyakorlat) és hipotézisalkotás, melynek eredményeiből a jelenlegi üzletpolitikák profitálhatnak, 2. egy kvázi társadalomtörténeti perspektíva, nevezetesen az üzleti életet befolyásoló szociális és politikai változások folyamatainak vizsgálata, 3. a gazdasági fejlődés mozgató erejének gazdaságtörténeti vizsgálata.33
4. Mit értek gazdasági elit alatt?

A gazdasági elit fogalma általános elitdefiníciókból vezethető le, és ezzel egy átjárhatóság is rögzíthető, hiszen a gazdasági hatalom gyakran átváltható politikaivá és fordítva. A fogalom pontosításához elsődlegesen gazdasági alrendszert kell feltételeznünk. Ennek az alrendszernek a határait nem tekinthetjük szilárdaknak. Éppenhogy átfedésekkel van dolgunk. A gazdaság nyilvánvalóan társadalmi jelenség és a politika, kultúra, a társadalmi élet legkülönbözőbb formái felé talál utakat és átjárókat: beágyazódik a társadalomba és további alrendszerekkel kerül kölcsönhatásba.34
A gazdasági elit fogalma alatt ebben a tanulmányban a vállalkozó elitet értem.35 Ez belsőleg tagolt halmaznak tekinthető, melyben a csoportok egymáshoz való viszonya, a csoportok tagjainak privilegizált vagy domináns helyzete képezi kutatások tárgyát. A kiváltságok vizsgálata kiterjedhet a jövedelmi-vagyoni helyzetre, életmódra és -stílusra, a társadalmi nyitottságra-zártságra, szaktudásra, presztízsre. A dominancia elemzését a döntési kompetenciák, stratégiaalkotás, befolyásolás és pozícióhalmozás, a hierarchiában elfoglalt hely, illetve a szociális hálózatok témái biztosítják.36

5. A Rima a szlovák történetírásban37

Tény, hogy a Rima a szlovák gazdaságtörténet perifériáján található. A tematizálás, koncepcióalkotás és módszertani megoldások keresése megkésett. A problémák a szlovák gazdaságtörténet-írás nemzeti és marxista, illetve pozitivista hagyományaiban, jelenlegi helyzetében, irányultságában, a szakosodás és intézményesülés elmaradásában keresendő.38
Ezek mellett a felső-magyarországi régió történetének nacionalizálása zajlott. A történészek a gazdasági életet egy gazdaságilag „elkülönülő” szlovák etnikai térre, „piacra” korlátozták, miközben az 1918 előtti állami kontextus kiesett. A szlovák pénzintézetek és vállalkozások feltérképezése, a nemzetfejlődésben játszott szerepük ki- és túlhangsúlyozása, a nemzeti identitás „nyomon követése” és általában a gazdasági nacionalizmus felszínes jegyei kerültek előtérbe. A történelmi Magyarország gazdasága, az uradalmi gazdálkodás, a nagybirtokrendszer, a „nem szlovák” tőkecsoportok vállalkozói tevékenysége vagy a nemzetközi kartellek, szindikátusok máig hiányzó fejezetei a szlovákiai gazdaságtörténet-írásnak. A Koburgok, Andrássyak, Esterházyak, a zsidó nagyvállalkozók gazdaságszervezése mellett a Rima is ebbe a csoportba sorolható.39 A szlovák gazdasági elitkutatások számára „a kitörési utat” az etnikai szempontok háttérbe szorítása és a „szlovákiai territóriumon” túlra tekintés, általában a szlovák vállalkozók és vállalkozások országos kontextusba való helyezése jelentheti.40
A szlovák megközelítések a szűkebb gazdaságtörténet mezsgyéjén maradtak. A gazdasági szereplőket kizárólag marxista szempontok szerint értelmezték. A szlovák gazdaságtörténet „kirakatszekrényévé”, máig alig elemzett okok (érték- és ideológiasemlegesség, tényközpontúság, új pozitivizmus?) miatt a bányászattörténet vált.41 Ez a részdiszciplína számos fontos, a történelmi Magyarország bányászat- és technikatörténetére vonatkozó adattal gazdagította ismereteinket, technológiai és fejlesztési irányvonalakra mutatott rá, a szerzők a bányászati és kohászati mutatókat értékelték, ellenben a megalapozott üzemtörténeti kutatások hiányoztak.42
A szlovák összefoglaló jellegű, alapvetően még mindig politikaközpontú „szintézisekben” a Rima gyakorlatilag nem jelent meg, bár a kisebb tanulmányok hangsúlyozzák, hogy „kétségkívül” a legnagyobb bányászati és vasipari vállalat volt a mai Szlovákia területén. Ezek a munkák az üzemet csupán érintőlegesen említik, főképpen a „szlovákiai gazdasági tér” jellemzésekor, az állami gazdaságpolitikának mint elnyomó nemzetiségpolitikának az ábrázolásakor, régebben egy gazdaságilag önálló terület vízióját is felvetve, a bányászat és vasipar fejlettségének, a nyersanyaglelőhelyek gazdagságának a bemutatásakor.43
A Rima elődvállalatai és az 1881-es létrejötte, általában a pozicionális csoportok (arisztokraták, tisztviselők, bankárok, pénzügyi tanácsadók, kereskedők, jogászok; családi és rokoni kapcsolatok) nem kaptak megkülönböztetett figyelmet, csupán hellyel-közzel a Rimamurányvölgyi Vasművelő Egyesület 1851-es alapítását említik, de ebben az összefüggésben a Murányvölgyi Unió és a Rimai Coalitio sem szerepel.44 A vállalat gazdasági elitjéről pedig ezekből a publikációkból semmit sem tudhatunk meg. Az első világháború után Csehszlovákia területére került Rima-érdekeltségek, így a zólyomi Unió Vas- és Bádoggyár Társaság, a korompai Hernádvölgyi Magyar Vasipari Rt. történetét és a csehszlovák/szlovák gazdaságban elfoglalt pozícióikat is homály fedi vagy csak általános technikatörténeti adatok állnak a rendelkezésre.45 A Rima szlovákiai érdekeltségeinek 1923-tól kezdődő nosztrifikálása és felszámolásuk részletei, ugyanúgy a nagy kiterjedésű erdőbirtok sorsa sem ismert, illetve csak elszórt információkkal találkozhatunk.
6. A Rima a magyar történetírásban

A magyar gazdaságtörténetben a Rima nem tartozott és nem tartozik az elfelejtett fejezetek közé. A vállalat rövid történetével, tevékenységével, üzletpolitikájával és gazdasági vezetőrétegével, eltérő szempontrendszerek alapján, számos szerző foglalkozott.46
Részletesebben elsőként Réti László, 1972-ben, a magyarországi kartellfejlődés kontextusán belül, „osztályerő-összetevőket” figyelembe véve, nem utolsósorban a kartell történelmi szerepére keresve választ, vizsgálta a Rimát.47 A vállalat érdekérvényesítését és piaci pozícióinak megszilárdítását a vasiparon belüli kartelltevékenység marxista sablonjaiba helyezte. Ezek posztulátumai közé tartozott az ipari és banktőke „érdekegysége”, „a finánctőke és fináncoligarchia gazdasági és politikai befolyásának megszilárdulása”, és ellentmondásos módon, az egymással „harcban” álló burzsoá csoportok „egységes frontja” is. A szerző ezen vezérfonalát azonban mégis átszőtték olyan evidenciák – az elhúzódó válságra adott válaszokként –, mint a Rima ipari komplexumának termelésracionalizálása, a fejlesztési tervek, a kereskedelmi-értékesítési politika rugalmassága és „az ésszerű centralizáció”. Réti részletesen elemezte az osztrák–magyar kartellegyezmény felmondásának következményeit, az egyeztetéseket, és a Rima piacbővítő lépéseit. Mondanivalójának lényegét azonban a magyar vaskartell tisztességtelen árpolitikájának, saját „önző”, „profitszerző” érdekeinek bizonyításával és a finánctőkéhez való kapcsolódásával a társadalmi kizsákmányolásban játszott szerepének bizonyítása alkotta.
Réti nevéhez fűződik a máig egyetlen, aránytalanságai és ideológiai ballasztjai ellenére is megkerülhetetlen Rima (rész)szintézis, bár a kötet 1919-ig taglalja a vállalat történetét, és a magyarországi vasipar és kohászat fejlődésének csupán vázlatát nyújtja. A vállalat elődüzemeinek történetével és az 1881-es fúzióval részletesen foglalkozik. A vállalkozásokban szerepet vállaló, irányító-szervező feladatokat ellátó birtokosok, bankárok és műszaki értelmiségiek pályaképeit sem hagyja figyelmen kívül. Szembetűnő a kötet szerkezeti és tartalmi egyoldalúsága, hiszen a Tanácsköztársaság időszaka és a munkásmozgalmi szerveződések, megmozdulások, bérharcok kiemelt szerepet kaptak. A munka egyik fő üzenete, hogy a tőkés csoportok hatalma a világháború éveire csökkent, és a „rimai munkásság” „kilépett elszigeteltségéből, szervezettsége előrehaladt”. A Rima történetének a forradalmi néphatalom így válik „legfontosabb időszakává” és „integráns részévé”. A szerző javára írandó, hogy ipartörténeti munkáját a vállalat levéltári archívumában végzett alapos és körültekintő kutatásokra alapozta.48
A magyar üzemtörténeti kutatások egyik jelentős alakja, Koroknai Ákos Rétivel szinte egy időben foglalkozott a Rima-csoportosulással.49 Az immár szocialista nagyüzemmé átalakított ipari komplexumnak, az egykori Rimának a létrejöttét a magyarországi vasipar történetében méltán nevezte korszakhatárnak. Rétihez képest ugyan a Koroknai-féle interpretáció új elemet nem hozott, hiszen a már hagyományos ipar- és technológiatörténeti látásmód mellett az üzem érdekeltségi köréről, annak kompetenciáiról és az irányító testületeken belüli erőviszonyokról többet nem tudhatunk meg, azonban a menedzseruralom tézisének nyitott utat. Ellenben azt nem tudhatjuk meg, hogy a Borbély Lajos és Bíró Ármin nevével fémjelezhető „menedzseri vezetésnek” milyen külföldi párjai voltak, és mihez képest alakult ez ki „egyidejűleg”. A hasonlóságra is csak összehasonlítás útján lehetett volna rávilágítani.50
Az utolsó két évtized hozta meg a Rima új megközelítéseit. Lengyel György 1989-es máig fontos alapművében a magyarországi vállalkozó elit profilját rajzolta meg.51 Ez a kötet a magyar historiográfiában elsőként tisztázta a társadalmi és gazdasági elit fogalmát. Ezzel túllépett a marxista osztályszemléleten és megszüntette az elit körüli terminológiai zavart.52 Lengyelnél jelent meg a Rima elődüzemeinek szakértelmisége (Heincz Frigyes), kereskedelmi és műszaki igazgatói (Bíró Pál, Borbély Lajos, Quirin Leó Lipót), és a vállalathoz kapcsolódó arisztokraták (Andrássy Manó, Andrássy Géza). A gazdasági elit előző tagjait származásuk, karrierútjuk, kivívott-elért pozícióik és iskolai végzettségük alapján csoportosította.53

Tomka Béla tisztázta a magyarországi bank-ipar problémakörbe ágyazva a Rima és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (PMKB) kapcsolatát. Többek között a bank és iparvállalat közti erőviszonyokra, a bankuralomra és annak kiterjedtségére, valamint az ipar tőkeellátottságára keresett válaszokat. A Rima esetében annak önfinanszírozó és saját tőkefelhalmozó képességére, egyben pénzügyi önállóságára mutatott rá. Kiterjedt ipari komplexuma mind nagyobb mozgásteret tett számára lehetővé és a vállalati vezetés cselekvési szabadságát terjesztette ki. A nagyméretű ügyleteket, köztük a Rima alaptőke-emeléseit több bank együttműködése biztosította. Tomka a vállalat vezető testületeiben helyet foglalók személyi összeköttetéseit is megvizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy a Rima kereskedelempolitikai és fejlesztési döntéseinél a menedzserek rendelkeztek nagy befolyással. Ez nem jelentette a bankérdekek háttérbe szorulását. Kellő alkalmakkor az érdekérvényesítéstől és nyomásgyakorlástól nem álltak el. Az igazgatóságon belül a szabályozó és ellenőrző mechanizmusok szerepét hangsúlyozta. Kutatásai bizonyították, hogy a Rima nem volt a Pesti Magyar Keres­ke­delmi Bank vállalata.54
Kövér György a magyarországi ipari nagyvállalatok rangsorolásának statisztikai és koncepcionális újraértékelését végezte el. Tanulmányában egyszerre foglalkozik forráskritikával, főképpen a korabeli foglalkozási és vállalatstatisztika adataival, fogalommagyarázattal, elsősorban a „gyár”, „ipartelep” fogalmának eltérő meghatározásaival, ami a munkáslétszám eltérő adatait és a későbbi történészi értékelések elkanyarodó útjait eredményezte. Külön elemzi az 1980-as évek elején, Berend T. Iván és Ránki György nevéhez fűződő tézist, mely szerint a 19–20. század fordulóján a magyarországi ipart nagyfokú koncentráció jellemezte. Ennek a tézisnek a gyengéjét a következőkben látja. Egyrészt problémákat okozott az ipari koncentráció bizonyítása a monopolkapitalizmus tetőpontjának tartott 1900–1910 közötti időszakban, másrészt a magyarországi iparvállalati szerkezetet sajátosnak tekintő Berendék kis- és nagyüzem arányaiban, eltolódásaiban gondolkodtak. Eközben az ún. „kitöredezett” középüzemek kategóriája továbbra is elemezhetetlen maradt. A nagyüzemet, annak vezetési-igazgatási formáinak és vállalati szervezetének kialakulását a külföldi, főleg osztrák tőkecsoportok tevékenységének tulajdonították.55
Kövér rámutatott arra a tényre, hogy az üzem fogalmával a marxista politikai gazdaságtan és üzemtörténet a kapitalista vállalatot dehonesztálta. A vállalkozási típus fogalmi zavarainak és a korabeli statisztika történeti értelmezéseinek gordiuszi csomóját vágta szét, amikor azzal érvelt, hogy üzem és vállalat kategóriáit a kortársak felváltva használták, de következetesen ipartelepet értettek alatta. Az 1910-es vállalat­statisztika esetében az ezer főnél többet foglalkoztató nagyüzemek rangsorának használhatatlanságát hangsúlyozta, mert azok a vállalatot nem mint gazdálkodási egységet, hanem a gyártelepet mint termelő üzemet tartották nyilván.56 A következő konklúziót vonta le: „Summa summárum: ilyen típusú (ipartelepi) adatokból épp a modern vállalati formák térhódítására nem lehet következtetést levonni, ez láthatóan különösen igaz a csúcson található óriásvállalatok esetében.”57 A kiutat egy új forráscsoport, az 1912-es és 1937-es budapesti árjegyzékek bevonásával találta meg. Ezek a szelektált, de tényleges piaci pozíciókat mutató jegyzékek ugyan nemzetközi vizsgálatokkal is lehetővé tehették az összehasonlítást, de ez újabb módszertani gondokat vetett fel (a szerző ezek taglalására már nem tért ki). Kövér tehát az iparvállalati koncentráció fogalmát árnyalta. Véleménye szerint a koncentráció reális jelenség volt, de arányairól, mélységéről lehet vitatkozni. Ugyanakkor szemmel látható, hogy nemcsak a magyarországi, hanem a Lajtán inneni tartományokból is csak egyedi esetekben kerülhetett be egy-egy ilyen típusú nagyvállalat a nemzetközi mezőnybe. A hazai piacokon természetesen maghatározó szerepük és befolyásuk volt. A Rima is ezen kritériumok fényében rangsorolható. Az 1917-es adatok szerint a vas- és acélgyártás terén az első helyet foglalta el. A vállalatot az államkincstár és az államvasút-társaság követte. Az 1937-es árfolyamérték-adatok alapján a hatodik helyre került, a mérlegfőösszeg tekintetében negyedik volt.58 Mindezek mögött az első világháborút követő gazdasági felbomlás, a területváltozások okozta piacvesztés és a magyar gazdaság átrendeződése, a könnyűipar előtérbe kerülése húzódott meg.59
Vass Gergely az előzőekben bemutatott kutatási stratégiáktól eltérő irányt választott, miközben a Rima forrásadottságait hasznosította. A vállalatirányításban részt vevő és azt befolyásoló csoportokat (bankárok, menedzserek) és szerepüket vizsgálta a döntéshozási folyamatokban. Két problémára keresett választ: a banki befolyás milyenségére – mely befolyást nem értelmezett alárendelő célzattal, egyfajta meghatározó pénzügyi hegemóniaként, hanem részvételként – és a menedzserek, valamint a nem menedzserek befolyására (hatalmára), illetve a köztük feltételezhető „hatalommegosztás” arányaira. Az igazgatósági tagok (bankok képviselői, arisztokraták, politikusok) pozicionális megoszlásával és a vállalati igazgatók (Borbély Lajos, Bíró Ármin) hatáskörével, menedzserképével részletesen foglalkozott. Arra a következtetésre jutott, hogy a Rima legfontosabb stratégiai döntéseinél ugyan a menedzserek jelentős mozgásteret kaptak, azonban a bankárok kijelölték a mozgástér határait, és adott esetben jogaik érvényesítésétől sem riadtak vissza.60
Pogány Ágnes 2005-ben a több mint három évtizeddel korábban Réti által felvetett kartellkérdéshez nyúlt vissza és helyezte a témát új értelmezési mezőbe, nem mellőzve a komparáció lehetőségét sem – miközben Réti 1972-es munkájára nem is reflektált –, hiszen az osztrák, cseh és magyar kartellek közötti együttműködést vizsgálta. A kartell és szűkebben véve a magyar vaskartell fogalmát tisztította meg az ideologikus és elítélő címkéktől. Ezekben a gazdasági szervezetekben az együttműködés, az erőforrás-elosztás és piaci konszolidáció hatékony eszközét látta. Történeti jelentőségüket növelte, hogy a vállalatközi információcserét és a vállalkozók, menedzserek közti kapcsolatokat, együttműködésüket és a megállapodások megszületését is segítették. A konfliktuskezelés terén szintén pozitív szerepet játszottak.61
Az osztrák és a magyar vaskartell példáján, Rétire is támaszkodva, szemléltette a kooperáció és a rivalizálás jelenségeit. A 19. század 70-es és 80-as éveiben a kartell­alapítások fő szempontjait az áringadozások kivédése és az átlátható árszabályozás alkotta. Az üzleti partnerek közti együttműködés a piaci verseny korlátozása nélkül elképzelhetetlen lett volna. A közös, osztrák–magyar kartell megszületését 1886-ban a német vasipar expanziója hívta életre. A kartell rövid működése kudarcot vallott, hiszen az olcsóbb német árukat nem voltak képesek kiszorítani a monarchia piacáról, de közvetlen okát a Rima különutas gazdaságpolitikája okozta, amely a szállítási kvóta emelését akarta elérni, és áruit a kartell tudta nélkül az osztrák piacon is értékesítette. Pogány ellenben a piaci egyensúly „megbomlásának” hatásaira nem tér ki, melyek a Rima üzletpolitikáját a fenti irányba terelték. A Rimának az 1902-ben újraszervezett magyar kartellben döntő szava volt, hiszen nemcsak a legnagyobb országos vasipari vállalkozásról volt szó, hanem a kartell nyolc tagja közül három tartozott az érdekeltségi körébe (1900-tól Hernádvölgyi Magyar Vasipari Rt., Unió Vas- és Bádoggyár, 1906-tól Kaláni Kohó- és Bánya Rt.).62
Pogány Ágnes érdeme az 1902-től 1917-ig fennállt közös osztrák–magyar vaskartell méltó történeti értékelése (melyet Réti korábban elhalasztott).63 A kartell szervezeti működésével, a végrehajtó bizottság hatáskörével, az egyeztetések mechanizmusaival és a kooperáció elveivel részletesen foglalkozik. A kartell működését sikeresnek és eredményesnek jellemezte. Egyrészt az osztrák és magyar vasipar érdekegyeztetését és értékesítési piacok rögzítését segítette elő, másrészt nemzetközileg is komolyabb pozíciókat sikerült kivívnia, mint az első közös kartellnek.
A szerző elsőként foglalkozott a Rima első világháború utáni helyzetével is. Ezzel a nagyvállalatot közép-európai összefüggésrendszerbe helyezte. Kiemelte, bár bővebben nem elemezte „a csehszlovákiai modus vivendi”, tehát az 1922-es államközi egyezmény jelentőségét, a szlovákiai nyersanyagforrásokhoz és ipartelepekhez való szabad hozzáférést. A szlovákiai Rima-érdekeltségek irányításában a pozsonyi képviselet pótolhatatlan szerepére szintén rámutatott. Ezeket a Bíró Pál nevéhez köthető új vállalatirányítási stratégiához kapcsolódó lépéseket „a felerősödő gazdasági nacionalizmus időszakában nem lebecsülhető eredményként” jellemezte.64
A szakmai köztudatban hagyományozódott kép szerint a két világháború közti két évtizedet, melyet a dualista gazdaságszervezet felbomlása, a nemzetállami autarkia, a nemzeti tőkeközpontok megerősödése, valamint a politikai ellentétek terheltek, kizárólag a gazdasági elitek konfliktussorozatai érhetők tetten. Ellenben a legerősebb csehszlovák, osztrák, magyar vas- és acélipari vállalatok jó példái az együttműködésnek (még ha rövid ideig tartónak is), az érdekszférák és piacok (újra)elosztásának. E kiegyezések sikerességében nem utolsósorban az 1918 előtti személyes – ma még alig ismert – kapcsolathálóknak is fontos szerepük volt. Az 1925-ben megalakult „szövetség” Közép-Európai Csoport név alatt működött, és az öt legnagyobb cég alkotta.65 A külön-külön szétforgácsolódó csehszlovák, osztrák és magyar vasgyárak egy integrált csoportként jelentősebb termelési arányt képviselhettek, és így az európai piacokon is számításba vehették őket. Emellett a belföldi piacaikról a külföldi vetélytársakat kizárhatták. Az elvárások azonban nem teljesültek. A német–francia viszony elmérgesedése, a térségben tapasztalható kisnemzeti bizalmatlanság és a beköszöntő világgazdasági válság következtében ez az együttműködési forma felbomlott.
7. Két ország, két gazdaság

Az első Csehszlovák Köztársaság a felbomlott Monarchia gazdasági potenciáljának kb. 70%-át örökölte, az utódállamok között a legfejlettebbnek tekinthetjük. A cseh országrészek már a 20. század kezdetén a nyugat-európai gazdaságfejlődés jegyeit mutatták. Csehország a Habsburg Birodalom gazdasági motorjának számított. Ez az országrész a háború előtt, az egy főre jutó nemzeti jövedelmet tekintve, az osztrák tartományok mögött a második helyet foglalta el. Ezen a területen az összbirodalmi nemzeti jövedelem 42,8%-a keletkezett, emellett az ipar az agrárszférában dolgozó munkaerő jelentős hányadát a növekvő termelékenység következtében képes volt felszívni. Az ún. történelmi tartományokban több fontos iparágazatot találhatunk (kőszén- és barnaszénbányászat, vas-, ill. vegyipar), amelyek döntő hányaddal, 60–75%-os aránnyal kerültek az új utódállamhoz. Olyan fontos, régi hagyományra visszatekintő termelési ágazatok összpontosultak területén, mint az üveg- és porcelángyártás, a cukorgyártás, a kohászat vagy a textilipar. Ezenkívül a csehországi mezőgazdaságot európai szinten jelentős intenzifikáció és versenyképesség jellemezte.66
Ezek ellenére a masaryki köztársaság a kettős Monarchia felbomlását követő gazdasági dezintegrációból fokozatosan lábalt ki. A Habsburg Birodalom a cseh ipari termékek számára nagy felvevőpiacot jelentett, de 1918-at követően az ipari termelés beszűkült lehetőségek között keresett kitörési utakat.67 Főképpen az 1924–1929 közötti gazdasági konjunktúra hozott komoly gazdasági sikereket. Ezt nem utolsósorban az iparilag fejlett cseh-morva-sziléziai területek ipari kapacitásai és egy céltudatos gazdaságpolitika alapozta meg.68
A volt felföldi területek öröklött ipari kapacitása azonban a cseh- és morvaországi, illetve a sziléziai területekkel összehasonlítva kevésnek bizonyult. Az 1918 utáni szlovákiai régió a magyar ipari kapacitás 8,5%-val rendelkezett és 1913-ban, a bányászatot kivéve, az összmagyarországi termelésnek mintegy 18,6%-át állította elő. Magyarország legfejlettebb területének tekinthetjük, mely a 19. század utolsó két évtizedétől az iparfejlesztés súlypontja volt.69 A mai Szlovákia területe több iparágban domináns szerepet játszott. A papírgyártásból 53,7%-kal, a textiliparból 33,7%-kal részesedett, emellett 20% fölött részesedett a vasgyártásból és vasfeldolgozó iparból, a faiparból és a bőrfeldolgozásból.70 Szlovákia részesedése Magyarország nemzeti jövedelméből kb. 16,3%-ra becsülhető.71
Szlovákiában az 1921–1923-as gazdasági válságot az új államhatár, amely elvágta a hagyományos déli piacokat, az új és kiélezettebb versenyhelyzet, a cseh vállalatok kormányzati támogatása, a volt felföldi régió ipari vállalatai számára az állami támogatások elvesztése, a magas szállítási díjak, a közlekedési, szállítási, kiviteli és elhelyezési, valamint az értékesítési akadályok mélyítették el. Ez a válság valójában megmutatta a szlovákiai ipar gyenge pontjait és az addigi (magyarországi) iparosodási folyamat aránytalanságait.72
A második világháború küszöbéig Magyarország gazdasága a szlovákiaitól eltérő fejlődési pályát futott be. A magyar gazdaság a két világháború között a trianoni békeszerződés megszorító gazdasági következményeivel, a monarchiabeli közös vagyon és terhek megosztásának politikai és gazdasági kérdéseivel, illetve a vagyonvesztés hatalmas volumenével szembesült.73 Az új gazdaságpolitikának és gazdasági rekonstrukciónak a gazdaságföldrajzi tér beszűkülésével, a közlekedési hálózat megcsonkításával, a külföldi piacok átrendeződésével, a külföldi tőkeközpontok áthelyeződésével, a nyersanyaglelőhelyek és gazdasági központok elvesztésével, a munkaerő összetételének átalakulásával és a gazdasági ágazatok arányváltozásaival kellett számolnia.74 Az ipar és alapanyagok bázisaként szolgáló, főképpen volt felső-magyarországi peremterületek leszakadásával a feldolgozóipar koncentrálódott a magyar területeken. A mezőgazdaság termelékenységét a csallóközi, bánáti területek elvesztésén kívül olyan öröklött problémák akadályozták, mint a tőkehiány, a gépesítés elmaradása vagy a földbirtokszerkezet előnytelen összetétele és a gazdaságok alacsony fokú termelékenysége. Az ország a nyersanyagok (ércek, fa) tekintetében erőteljes behozatalra, a mezőgazdasági termények értékesítése terén pedig kivitelre szorult, tehát a külkereskedelemtől szorosan függő, annak kiszolgáltatott gazdasággá változott. Az exportképesség biztosítása tőkebefektetéseket, így a külföldi tőke importját igényelte.75 A protekcionista vámpolitikát, saját nemzetgazdasága megerősítése végett, az európai és a szomszéd államokhoz hasonlóan Magyarország is következetesen alkalmazta. Erre 1925-től került sor, miután az államháztartás stabilizálódott. A békeszerződés rendelkezései különösen sújtották a nehézipari termelést, kohászatot, szén- és vasércbányászatot. A nyersanyaglelőhelyek és erdők nagyobbrészt a határon túlra kerültek, ellenben a feldolgozóipar a megkisebbedett magyar területeken maradt.

8. A Rimamurányi útkeresése a gazdasági dezintegráció örvényében (1918–1922)

1919 novemberében a Horthy vezette Nemzeti Hadsereg csapatai bevonultak „a bűnös” és „bűneiért vezeklő” Budapestre. Az optimista vélemények szerint ezzel a belpolitikai zűrzavarnak és a gazdasági kilátástalanságnak is végérvényesen vége szakad. Ellenben a Rimamurányi budapesti székházában november 15-én ülésező igazgatósági tagok továbbra is gondterheltek voltak, hiszen az új határok és a magyar állam felbomlása hosszú távra meghatározta a vállalat helyzetét, egész ipari rendszerét, rentabilitását és tőkéit.
Az óriásvállalat anyagi veszteségei a forradalmak időszakában, a csehszlovák és román katonai intervenció, illetve a szepes-gömöri régió megszállása következtében megtöbbszöröződtek.76 A Rimamurányit 1919 januárjától a demarkációs vonal elvágta a Rima és a Sajó völgyében elhelyezkedő telepeitől. Az ózdi, salgótarjáni és nádasdi iparvidéket védő munkásezredek május folyamán nem tudták feltartóztatni a csehszlovák előrenyomulást. A csehszlovák legionárius egységek a stratégiailag fontos Bánrévét foglalták le. A román hadsereg augusztus 16-án szállta meg Ózdot és Nádasdot.77
A termelés 1918. november 1-jén leállt és csak 1919 februárjában indult újra.78 A kohók hosszabb ideig nem dolgoztak, nem kaptak sem kokszot, sem szenet. Az acélgyártás visszaesett. A cég a nyersvas- és féltermékkészleteit kezdte felhasználni. A Rima vezetőségét az 1919. március 22-én létrehozott négytagú direktórium ellenőrizte, amelynek feladatai közé tartozott a ki- és bejövő posta, valamint a vagyonkezelés felügyelete. A tantiémek kifizetéséhez is a direktórium hozzájárulása kellett. A munkásbérek nagy teherként, kb. évi 2 millió koronaként jelentek meg. A nyugdíjügyek rendezésére „felsőbb” nyomásra kötöttek kollektív szerződéseket. A másik oldalon a munkateljesítmény csökkent.79 Zorkóczy Sámuel80 műszaki igazgató a következőkről számolt be: „Mindenütt a 8 órai munkaidőre tértünk át, kénytelenek voltunk a munkásoknak mindinkább terjedő beavatkozását az üzemek vezetésébe türelemmel elviselni és a háború folyamán már megduplázott munkabéreket még egyszer megkétszerezni és ezen felül a munkanélküliek támogatása címén óriási összegek kerültek kifizetésre. Mindezen akadályok és nehézségek dacára sikerült a február elején felvett üzemet fenntartani és a március hó folyamán egy javuló tendenciát mutató emelkedő termelési eredményt elérni, amikor a március végével beállott változás minden eddigi fáradozásaink eredményét egyszerre tönkretette és miután a munkásság a hatalmat teljesen magához ragadta, minden befolyásunk teljesen megszűnt.”81
Az üzem nyersanyagtartalékai, telepei, fióküzemei és erdőbirtokai Csehszlová­kiában maradtak. Az ózdi, nádasdi és salgótarjáni kohók a nyersanyaghiány következtében leálltak. A korompai és zólyomi gyárakkal megszakadt a kapcsolatuk. A romániai kaláni vállalattal ugyanez történt. A politikai összeomlás válságos helyzetbe sodorta a vállalatot. A vállalat működésének fenntarthatósága, az ipari komplexum széthullása Damoklész-kardként lebegett mindenki feje felett. A legfontosabb döntéseket hozó testület tagjai immár egy éve nem is ültek össze teljes számban. Az előző 1919-es márciusi ülésre a Wiener Bankverein képviselőjét, Popper Bernátot82 és egy másik bécsi tagot, Márkus Hugót83 „az idő rövidsége” és az utazási nehézségek miatt meg sem hívták.
Bíró Pál84 novemberi helyzetértékelésének bevezetőjében a következőképpen fogalmazott: „Ez a pesszimizmus természetesen a legközelebbi néhány évre szól, mert a későbbi jövőbe tekintve mégiscsak túlsúlyba fog jönni az emberi megfontolásba vetett hit; ha majd az anyagtermelésnél és -elosztásnál a szociális szükségletek és a nemzeti különlegességek mellett ismét a gazdasági kérdés is szerephez fog jutni, akkor a természetes gazdasági összetartozás nem lesz figyelmen kívül hagyható, akkor ismét természetes lesz, hogy a gömöri vasércek ismét az ózdi kohó felé és nem Vitkovic vagy Kladnó felé fognak gravitálni, minekünk nem fog kelleni koldulni vagy kokszért nehéz ellenszolgáltatásokat nyújtani, ellenkezőleg kohóink újból az osztrau-karvinai szénmedence természetes fogyasztási területének fognak tekintetni.”85
A vezérigazgató „váteszi” beszédének számos eleme a későbbiekben nem valósult-valósulhatott meg. Az üzem normális működése előtt tornyosuló anyagbeszerzési és -ellátási problémákkal sürgősen meg kellett birkózni, valamint az üzemi forgótőke biztosítása is elodázhatatlan feladat volt. Bíró éppen ezen az igazgatósági ülésen vázolta a válságos helyzetből kivezető utakat. A „minimális verzió” szerint a Rima vagy felszámolt volna, vagy ha a részvényesek fenntartják, akkor is tetemes veszteségekkel kellett számolniuk. A vállalat termelése a békebeli évekhez viszonyítva nagymértékben visszaesett. A nyersvas előállítása terén 16%-ot, acélingónál 18%-ot, készárunál 18%-ot értek el. A készáru elszállítása 22%-ot tett ki, és a termelési költségek mindjobban növekedtek.
Bíró stratégiájában a csoportosulás pénzügyi szanálása kiemelt jelentőséget kapott. Ezt a lépést a hirtelen megnövekedett bankadósság, a pénzváltozás, a kialakuló szomszéd államok vámterületei és az anyagárak változásai idézték elő. Az önálló csehszlovák vámterület létrejötte, a pénzelkülönítés szlovákiai lebonyolítása 1919. március 3. és 12. között, a csehszlovák korona törvényes fizetőeszköznek nyilvánítása és a pénzforgalom szabályozása a határzárral együtt átmenetileg a Rima-központot elvágták az érdekeltségeitől.86 A Rima 1918 közepén a PMKB-kal szemben 25 millió korona értékben halmozott fel hitelt. A Wiener Bankverein és a brünni Morva Agrár- és Iparbank87 1918 október végén 37 millió korona hitelt nyújtott.88 A hitelfelvételt az akut csehkorona-hiány kényszerítette ki, mert 1919 február végéig csak a legnagyobb nehézségekkel voltak képesek ellátni a csehszlovákiai területre került affiliált vállalataikat készpénzzel. A kapcsolat, elég gyorsan, áprilisra helyreállt. A cseh koronában történő eladásokat még nem akarták realizálni, mert a kitermelt ércet a magyarországi kohóikban szánták feldolgozni.
A stabilizálás sikeressége érdekében a rövid távú hiteltörlesztés nem jöhetett szóba, így Bíró a részvénytőke emelését javasolta, még a nyilvánvaló kockázatok (veszteségek, bizonytalan jövő) ellenére is. Ez azt jelentette, hogy a részvénytőkét 10-ről 50 millió koronára emelik. A tervet az 1919. december 13. rendkívüli közgyűlés hagyta jóvá.89 Az átállás egyik „kombinációját” a csekélyebb hozamú nyereségesség megőrzése jelentette. Ennek alapját a vasérc- és széntermelés bevételei és az érdekeltségi vállalatok részvényjövedelmei biztosíthatták. A közgazdasági viszonyok rosszabbodásával pedig, ha kohók bezárására kerülne sor, a bevételt más ipartelepek megvásárlására fordítanák.
A Hernádvögyi helyzetéről a források szerint egyedül Bíró rendelkezett naprakész információkkal.90 A korompai üzem számára sok fejtörést okozott. Nemcsak a kiforratlan és változékony politikai helyzet, a valutakérdés, hanem a szanálás módja és a mind valószínűbbnek látszó cseh tőkebevonás és a helyi munkásság mind radikálisabb bérkövetelései miatt is. A cég 10 millió koronával „tartozott” az anyavállalatnak, és a hadikölcsön-tartozásai elérték a 3,34 millió koronát. Csupán a Wiener Bankverein gyorshitele segített ideig-óráig. Az igazgatóságot a cseh koronában való mérlegkészítés és a veszteségek feltüntetése vagy kozmetikázása dilemmák elé állította. Abban az esetben, ha az eladási értékeket tüntetik fel, de azokat alacsonyan állítják be, egy esetleges kisajátítás esetén a reális értékeket nem kapják vissza. Ha pedig az adatokat magasabban tüntetik fel, a vagyondézsma ró többletterheket a vállalatra.91 Egyébként „egy teljesen helyes becslés nem eszközölhető”.
Bíró Pál az üzemet őrző csehszlovák katonaság szerepére pozitívan tekintett, mert jelenlétükben a közbiztonság és a polgári vagyon megőrzésére látott esélyt: „[az embe­rek] mikor látták, hogy tulajdonképpen mindent megtehetnek büntetlenül, túlkapásaikban nem ismertek határt.”92

Az üzem szén- és kokszellátása akadozott, majd teljesen leállt. Így kudarcot vallott az a terv is, mely szerint a korompai vállalat „egyfajta önellátással”, átmenetileg képes biztosítani a két Martin-kemence működését. A problémát tetézte, hogy 1919 őszén a csehországi széntermelés is akadozott vagy éppen szünetelt, így ettől a vásárlási lehetőségtől is elestek. A Rima vezetősége már 1919 nyarán tájékoztatta a csehszlovák kormányt az üzem helyzetéről, és a szakszervezettel is tárgyalt a foglalkoztatási kérdésekről. Ezzel meg kívánták előzni az esetleges represszív csehszlovák lépéseket.
A zólyomi Unió helyzete, a problémák ellenére, összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a Hernádvölgyié. Pénzfölösleggel rendelkezett, és 7 millió koronát „hitelezett” is a Rimának. A gazdasági mutatói kedvezőek voltak, ami 7%-os osztalékfizetést is lehetővé tett. A valóságban, a kedvezőtlen értékesítési körülmények között, szintén holtpontra jutott az eladási üzlete. Az Unió irányítása, főleg 1919 tavaszán ütközött akadályokba, mert a telephely Zólyomban volt, de a székhelyét Bécsben jegyezték.93 A Rima igazgatósága ideiglenesen nem foganatosított intézkedéseket, a további fejleményekre várt.
A román fennhatóság alá került Kaláni Lemezgyár Rt. maradt az egyedüli olyan érdekeltség, mely 1918 és 1919 fordulóján meg tudta tartani aktivitását, önfinanszírozó képességét, és pénzügyi helyzete is kedvező maradt. Az igazgatóságnak a közeljövőben román részvénytöbbséggel kellett számolnia (amit a románok már félhivatalos utakon jeleztek is). Ennek „beköszöntét” mindenesetre késleltetni akarták. Prosperitása miatt nem gondoltak az üzem eladására, mert „a jövő Romániájában” nagy lehetőségeket láttak a terjeszkedésre.
Az 1920-as üzleti év Bíró jóslatai szerint alakult: az üzemek nyersanyagellátása nem javult, a kokszellátás sem rendeződött és a tartalékolt készleteiket használták. Kedvező jelként értelmezte, hogy a csehszlovák törekvések és nyomásgyakorlás ellenére a Rima megőrizte szervezeti egységét. A vállalat szempontjából létfontosságú gömöri érckészletekhez még mindig nem jutottak hozzá. A vezérigazgató kereskedelempolitikai értékelésében úgy látta, hogy egy év alatt bebizonyosodott, a gömöri ércet csak a borsodi kohókban dolgozhatják fel. A gömöri terület ebben a helyzetben „torzszülötté” vált. Önálló vasipart a csehszlovák állam ezeken a területeken, megfelelő tüzelőanyag hiányában nem tudott létrehozni, emellett a gömöri bányák kihasználatlansága a régióban növekvő munkanélküliséget eredményezett (a szakképzett szlovák munkaerő pedig Salgótarjánban és Ózdon hiányzott). Tehát a Rimának továbbra is arra kell törekednie, hogy jelen legyen a térségben. A cseh konkurencia, a morvaországi és sziléziai vasművek a gömöri nyersanyagtartalékok iránt nem érdeklődtek. Számukra a sokkal magasabb svéd vasércvásárlás is megfelelt (a Rima-bányák fuvardíjához képest négy- és ötszörös áron!).
Az érdekeltségi vállalatok mind súlyosabb helyzetbe kerültek. A Hernádvölgyi esetében a csehszlovák kormány nem engedélyezte a bécsi székhely áthelyezését. Bíró egy pozsonyi székhely kialakítását a fennálló pénzügyi helyzet (pénzszűke és az üzem adósságai94) miatt nem látta kivitelezhetőnek. Ez a lépés az igazgatóság átalakításával és a részvénybirtok egy részének eladásával járt volna. Legfontosabb célként a két Martin-kemence üzembe helyezését és a termelés elindítását jelölte meg, de az 1919. október–novemberi munkássztrájk ezt késleltette. Ezenkívül a magnezittégla hiánya mutatkozott.95 Az Unió gyakorlatilag 1920-ban nem üzemelt és mérsékelt hasznot hozott. Székhelyét Zólyomból Pozsonyba tervezték áthelyezni. Romániában a kaláni gyár tüzelőanyag-ellátása vált kritikussá, ezért ideiglenesen a költségesebb faszéntüzelésre kellett átállniuk. Nyersanyaghiány miatt 1919. június 1-je óta szünetelt a termelés.96 A wöllersdorfi ipartelepet, mely 1912-től nem üzemelt, 3,5 millió osztrák korona értékben adták el.
Összességében a fennálló problémák ellenére a Rima likviditása nem rendült meg, de anyagi helyzetére a csehszlovákiai és magyarországi pénz- és árviszonyok kedvezőtlen hatást gyakorolhattak.97 A pénzszűke beállta pedig „kellemetlen” helyzetet eredményezett volna. Bár az adósságokat a Rima képes volt fedezni, mert az anyagkészletei és kintlevőségei kellő fedezetet nyújtottak, a vezérigazgató azonban el akarta kerülni a kockázatokat. A csehszlovákiai bankokkal szemben az adósságállományukat végtelenségig nem növelhették, a magas hitelkamat is csak negatívan befolyásolta az üzleti eredményeket. A bankhitelre azonban szükség volt, főleg a nehezen beszerezhető csehszlovák koronára, hiszen a saját vagyon elégtelen volt az üzletek lebonyolítására. Elsősorban a gömöri bányák költségei és a kitermelt érc feldolgozatlansága következtében nőttek meg a kiadások. 1920-ra már 41,5 millió csehszlovák korona bankkölcsönt vettek igénybe. A tartozások tetemesek voltak. Az 1919 szeptemberi adatok szerint 40 millió magyar koronáról és 5,2 millió magyar korona értékben lombardírozott hadikölcsönről volt szó. Az adósság nagysága október folyamán megnőtt: osztrák–magyar koronában kb. 75 millió magyar koronára és 2 millió csehszlovák koronára.98

8.1. Az új vállalatszervezési és kereskedelempolitikai koncepció kibontakozása

Ebben a fejezetben két kérdésre keresek választ. Mikor és milyen céllal fogalmazódott meg Bíró Pálban a vállalat működésének új alapokra helyezése és a kereskedelmi politika átértékelése? A Rimamurányi kiszolgáltatott helyzetét képes volt-e egy új innovációs program megváltoztatni?
Az első kérdés megválaszolásához érdemes részletesebben bemutatni az 1919 elején lezajlott koncepcionális vitát Bíró Pál és a kereskedelemügyi minisztérium osztálytanácsosa, Ferenczy Móric között a világháborút követő magyar gazdaságpolitikáról, a vasipari termelés és kohászat kitörési irányairól. Mindkét tanulmány a béketárgyalásokra való felkészülést kívánta segíteni. Ferenczy a kormány felfogását képviselte. A földrajzi, szállítási és elosztási nehézségek ellenére a magyar vasipar helyzetét nem találta reménytelennek. Becslései szerint az 1913-as vasérctermelés 20%-a, a nyersvas- és acélgyártás 30%-a maradhat a megkisebbedett államterületen. Az alapanyagok kitermelése és a kohászat kapacitása közti aránytalanságot nem találta olyannak, amely alapjaiban veszélyeztetné az ágazat jövőjét. A vasércellátásra neki is válaszokat kellett keresnie. A határokon túlra került nyersanyagbázisok tekintetében a szepes-gömöri bányavidéket tekintette elsődleges fontosságúnak. Ha ezzel a régióval nem sikerül kapcsolatot létesíteni, akkor a boszniai és szerbiai lelőhelyek felé kellene orientálódni. A Ferenczy-féle elképzelés, mely a megcsonkított országterület beszűkült piacára kísérelte meg adaptálni a vasipari kapacitásokat, nem számolt a piacáthelyeződések és az utódállamok saját vasipari fejlesztéseivel, melyek rövid időn belül átrajzolják a közép-európai gazdasági erőviszonyokat és a kartellmegállapodásokat is átértelmezik.
Bíró koncepciójának lényegét alkotta a környező államokkal, különösen Csehszlovákiával való megegyezés elérése. A Rima nyersvastermeléssel kapcsolatos gondja egyben a magyar ipar problémájaként is jelentkezett. A vasérctermelés kapacitásainak 57%-a és a vasfélgyártmányokat előállító korompai, zólyombrézói és pohorellai üzemek, melyek 1913-ban az össztermelés 20%-át adták, kerültek csehszlovák államterületre. A nyersvasat, a korompai, nyustyai, likéri és tiszolci kohók elkerülésével, csupán az ózdi biztosíthatta. Bíró a balkáni vasérctartalékokkal nem számolt, mert szerinte azokra a kibontakozó jugoszláv vasipar tart majd igényt. Az egyedüli kivezető utat a bilaterális egyeztetésekben látta.99
A másik kérdés esetében az 1920-ban indított új beruházási programot kell elemezni, melynek legfőbb célját a vállalat termelésének stabilizálása alkotta. Ez a program négy pilléren nyugodott. A szénbányászat fejlesztésén, melyet nyolc év alatt láttak megvalósíthatónak. Ezeket a munkákat Gyürky Gyula100 bányaigazgató irányította. A farkaslyuki bánya kapott prioritást, emellett feltárásokat kezdtek a Sajó-völgyi, rozsnyói és luciabányai vasérclelőhelyeken. A második pillért a salgótarjáni kohóüzem fejlesztése jelentette (egy „villamos acélkemence” már régi terv volt). A harmadikat a bányamunkások lakóházainak építése, melyekre a fokozott széntermelés érdekében nagy szükség volt. A negyedik egy együttműködésről szólt a Salgótarjáni Kőszénbányával a borsodi szénmedence közös kiaknázásáról. Erre a célra egy közös vállalatot alapítottak volna 20 millió koronás alaptőkével.101
A vállalat alaptőke-emeléseit a pénzügyi helyzet javítása és a fejlesztések finanszírozása érdekében valósították meg.102 1921 márciusában a kiadások növekedése és a nagyarányú hitelszükséglet váltotta ki az újabb tőkeemelés tervét 70-ről 100 millió koronára. Ekkor újabb kokszvásárlási szerződéseket kötöttek (összesen 180 ezer q mennyiségben), hogy az ózdi kohókat minél hamarabb üzembe helyezzék. A gömöri üzemek pénzszükséglete is megnőtt, ezért majdnem 300 millió csehszlovák korona bankhitelt kellett felvenniük. A likéri kohót is újraindították.103 Az új kereskedelmi politika az érdekeltségi hálózat növelésére és a nyersanyagbázis kiszélesítésére támaszkodott. Ezt a célt szolgálta a Romeiser és fiai cég átalakítása, mellyel a Rima a Szerbiába és Bulgáriába irányuló vasexportot vette a kezébe, valamint a Bánvölgyi Szénbánya Rt. alapítása.104
A Rimamurányi tervezett tőkeemeléséhez a „közvetlen lökést” az 1920 októberében a prágai kormánnyal folytatott tárgyalások adták meg. A cseh kormány „elvileg” hozzájárult, hogy a gömöri bányáikból kitermelt ércet és meszet üzemeikbe szállítsák, illetve – mégha nem is kellő mennyiségben, de – kokszkiutalást is eszközöltek. Ez egy rövid távú kompenzációs üzlet lehetősége volt.105 A vállalat cserébe lisztet szállított. Havonta 200, esetleg 600 vagon kokszot kellett a Rimának kapnia (amúgy az igény békebeli időkben havi 1500 vagon volt). Az élelmiszerárak és munkabérek, valamint az acélgyártás kiadásainak finanszírozása is megkövetelte az alaptőke-emelést.106

8.1.1. A Rima pozsonyi képviselete

A Rimamurányinak Pozsonyban létrehozott képviselete (kezdetben Zentralbureau, Központi Iroda név alatt) a csehszlovákiai érdekképviselet, a prágai és pozsonyi kormány-, illetve szakmai körökkel való kapcsolatépítés és a szlovákiai ipartelepek, bányák, kohók működésének biztosítása szempontjából fontos szereppel bírt. A két világháború között, cégnévként, szlovák–német–magyar megjelölést használtak.107
Ez az iroda, később képviselet, 1919 tavaszán kezdte meg tevékenységét. „Gyökerei” 1919 áprilisára nyúltak vissza. A hivatal státusa 1923 februárjáig, a csehszlovák–magyar egyezmény ratifikálásáig iroda volt. Ezután szervezték képviseletté. Vezetője, Bíró bizalmi embere, Wilhelm Radwaner kereskedelmi tanácsos lett. Az 1920-as években a pozsonyi „csehszlovákiai képviselőség” két szervezeti egységből állt, az igazgatóságból és titkárságból. A Hernádvölgyi és az Unió felszámolásával, 1923. július 1-jével feloszlott a pozsonyi műszaki igazgatóság, és a szlovákiai üzemek irányítását a budapesti központ végezte.108 Rozsnyón, a hatékonyabb irányítás végett, külön bányaigazgatóságot szerveztek.109
Urbán Dávid Lipót110 és Wilhelm Radwaner, a cég kereskedelmi igazgatói 1919 tavaszán már Pozsonyban tartózkodtak (és szobaproblémákkal küszködtek).111 Ez annál is fontosabb eredmény, mert 1918 és 1919 fordulójára, 1919 elejére, a Pozsony és Budapest közti szárazföldi, vasúti, vízi összeköttetés szünetelt. Bécs irányából is nehéz volt a beutazás. A posta késve, 4–6 vagy 10–12 napos késésekkel kézbesítette a leveleket. A két város közti hajóközlekedés 1919 augusztusára állt helyre. A postai levélküldemények cenzúrájával is számolniuk kellett, ami a vállalat bizalmas jellegű információinak kiszivárgásával fenyegetett. Bíró és a Marienbadban tartózkodó családtagok egymással való kapcsolattartása is akadályokba ütközött. A pozsonyi iroda gyakorlatilag elszigetelve működött, a magyarországi politikai eseményekről nem voltak híreik. Az 1919 második felében tervezett „Direktor-konferenzet”, melyen a vezérigazgató is részt vett volna, és első kézből tájékozódott volna a szlovákiai helyzetről, többször elhalasztották.
Ebben a helyzetben, a bécsi Eisen- und Blechfabriks Gesellschaft Union központi irodája értékelődött fel, melyen keresztül a levelezés egy részét lebonyolították. A sürgősebb vagy magánjellegű leveleket megbízható ismerősökön keresztül továbbították. A banki átutalások is rendszertelenné és megbízhatatlanná váltak, ezért ezeket is bizalmi személyekkel oldották meg. Bíró Pál, az utazási lehetőségek legteljesebb kihasználásával, egyszerre intézte cégi és családi ügyeit. A Rimát támogató Wiener Bankverein is bécsi irodáján keresztül levelezett Budapesttel.112
Bíró igyekezett naprakész információkat szerezni a politikai és gazdasági helyzetről. A külföldi, főleg bécsi és prágai német napilapokon keresztül figyelemmel követte az eseményeket, a csehszlovák kormány és vasgyárak lépéseit. A kereskedelmi politika szempontjából a vastermékek eladási adatai osztrák és csehszlovák koronában, a devizaátszámítás árfolyamai és a nagykereskedelmi árak változásainak ismerete döntő fontosságúak voltak. Ezek mellett, a gyors lépések megtétele ügyében, bizalmas forrásokat is szerzett. Például a felső-sziléziai kokszszállítás biztosításához vagy bármilyen ügy elintézéséhez protekció és kenőpénz kellett. A kommunikációzavarral kapcsolatban Bíró Pál levelet intézett Urbánnak egy prágai „kapcsolat” (megfelelő egyén) kiépítése tárgyában, mert a prágai hivatalok lassúsága a Rima üzleteit akadályozta. Ez a kapcsolat valószínűleg nem valósult meg.113
A pozsonyi csoporthoz júniusban Bíró Pál testvére, Bíró Rudolf114 csatlakozott. A három személy közötti munkamegosztás a következőképpen festett. Urbán, együtt Radwanerrel – úgy tűnik, hogy ő szerepelt fő üzletkötőként –, ritkán Bíró Rudolffal, a prágai kormánykörök és gazdasági vezetők felé épített kapcsolatokat. A cseh vasiparral a Rima nevében kötöttek üzleteket. Heidler minisztert a munkáskérdéssel és Hampel minisztert a szénellátással kapcsolatban 1919 augusztusában keresték fel. Tárgyaltak a Bondy, Bruckmer és Podjebrad cégekkel és Vítkovicére látogattak.115 Urbán, a csehszlovákiai konjunktúra kezdetét és a cseh vasgyárak felvevőképessége csökkenését tapasztalva tárgyalt egy holland–cseh szindikátussal 300 vagon hengerelt áru eladásáról, melyet részben le is kötöttek. Urbán szervezésének köszönhetően hívták meg a Rimát 1919. szeptember 10-re a prágai vasgyári értekezletre, melyen az ócskavasárakat vitatták meg. Az értekezleten a Prager Eisenindustrie Gesellschaft, a Witkowitzer Bergbau und Eisenhütten Gesellschaft, a bécsi Firma C. T. Petzold és Österreichische Berg&Hütte vettek részt. Urbán látta el információkkal a vezérigazgatót a Rima vevő- és közvetítőkörének állapotáról is. A helyzetértékelés szerint ez a kör megmaradt, így Szlovákiában a Graber&Hecht cégek, illetve a cseh, osztrák és német piaci jelenlét is.116 Radwaner szerepe szintén fontos volt. A kereskedelmi ügyek intézése mellett a terepre is kiutazott. Figyelemmel kísérte a szlovákiai gazdasági helyzet alakulását, és a korompai, illetve zólyombrézói vállalat finanszírozását felügyelte.117 Bíró Rudolf 1916-tól a Hernádvölgyi és Unió ügyeivel is foglalkozott. A hatalomváltás után a két érdekeltség súlyos gondjai, így a szén- és kokszellátás nehézségei, a készletek hiánya mellett a munkásság gyakori sztrájkjai magas termelési költségeket eredményeztek. Csak az új béremelés 1920-ban 1,2–1,5 millió korona többletkiadást okozott. Ezenkívül fel kellett készítenie a dolgozókat a leépítésekre, a bérek csökkentésére. A gömöri bányavidéket többször meg kellett látogatnia. Tehát Bíró Rudolf vállára ez a munka komoly többletteherként nehezedett.118
A képviselet az üzletkötések előtt Budapestre továbbította az információkat a kereskedelmi cégek tevékenységéről és pénzügyi helyzetéről.119 Alapelv volt, hogy az alsóbb szintű csehszlovák katonai hatóságoknak nem szolgáltattak ki üzleti és kereskedelmi adatokat.120

A fentiek nyilvánvalóan jelzik Bíró Pál üzleti kezdeményezéseinek irányát és lényegét. A kereskedelmi célok mellett, a politikai és gazdasági zűrzavarban, a felvidéki területekről érkező korlátozott, ellentmondó információk és a demarkációs vonal ellenére Bíró Pál az új prágai, részben pozsonyi döntéshozók felé már 1919 kezdetén, legkésőbb az év első felében megtalálta az utakat. Minden bizonnyal korábbi ismeretségeit mozgósította és új kommunikációs csatornákat létesített. Adatolható, hogy kapcsolatban állt Milan Hodžával,121 aki a salgótarjáni csehszlovák kivonulásról tájékoztatta. „Ma reggel találkoztam Hodzsával, ki különben szintén ma utazik a hajóval Pozsonyba és onnan valószínűleg Prágába. Figyelmébe ajánlottam neki a tarjáni, illetve losonci állapotokat, amiket ő megjegyzett magának. Ő különben azon a nézeten van, hogy a Tarjánhoz nekik semmi közük és azt hiszi, hogy az onnan való újbóli kivonulás csak napok kérdése lehet. Hogy úgy lesz-e, nem tudom.”122 Emil Stodolánál123 a felszámolási mérlegek elkészítésének elhalasztását kérte és az ipari komplexum tűzbiztosításügyeit intézte. Egon Bondytól, a prágai behozatali és kiviteli bizottság elnökétől, gyárostól tudta meg a kiviteli árakat.124
A pozsonyi tisztviselők a szlovákiai területre jutott ipartelepek, bányák és erdők ügyeit intézték, nem éppen kedvező politikai légkörben: „Elégtelen személyzettel, idegen viszonyok között, egy részben ellenséges, de mindenesetre bizalmatlansággal megtöltött légkörben, és egy határozott közigazgatási anarchia közepette ezen urak csak nehéz és hálátlan munkát végeztek.”125 Alkalmazkodniuk kellett a csehszlovák törvényekhez, és peres ügyekben alá kellett vetniük magukat a csehszlovák bíróságoknak.
Kezdetben a hivatali körök magatartása nem volt „barátságtalan” a Rimával szemben, vagy még a nemzetesítő tendenciák felerősödését nem tapasztalták. A szlovákiai és romániai hivatalok Rimához való viszonyulásában kisebb különbségek voltak. Bíró úgy tapasztalta, hogy a prágai és pozsonyi minisztériumok felé az érintkezés „simán folyik”. Ugyanakkor érzékelte, hogy „a cseh kormány szívesen látná, ha a társaság jobban alkalmazkodnék az ő nemzeti kívánalmaikhoz”. Tagadhatatlanul jelen volt azonban, hogy a csehszlovák hatóságok bármikor képesek voltak kellemetlenségeket okozni, hiszen néhány Rima-hivatalnokot figyeltek és alkalmazottakat utasítottak ki. A prágai parlamentben ellenben nyílt Rima-ellenesség uralkodott. A vállalatban a magyarosítás gazdasági eszközét látták. A kaláni gyárnál a hivatalnokokat a román hatóságok még nem zaklatták, és a források politikai nyomásgyakorlásról sem tudósítanak.126