Szabó Tamás Péter: „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos.” A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében (Sebők Szilárd)
Szabó Tamás Péter: „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos.” A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Dunaszerdahely, Gramma, 2012, 286 p.1
A hatvanas évek végén jelent meg nyelvész körökben az a vélemény, miszerint a nyelvi jelenségek tanulmányozását érdemes kibővíteni a beszélők nyelvvel kapcsolatos vélekedéseinek vizsgálatával. A kutatási felület nagyságáról könnyű meggyőződni. Aligha akad olyan anyanyelvi beszélő, akinek például arról a mondatról, hogy „hát, ritkán talizunk” ne jutna eszébe valami, ami érdekes lehet a metanyelv kutatója számára.
Szabó Tamás Péter metanyelvi kutatásaihoz egy olyan közeget választott, ahol a diákok nyelvről való gondolkodásának alakítása mondhatni napirenden van – az általános és a középiskolát. Vizsgálatai kétsíkúak: a diákok nyelvvel, nyelvhasználattal kapcsolatos vélekedéseinek gyűjtése mellett, tanáraik nyelvtanítási és -javítási gyakorlatának a megismerésére is kiterjednek. Úgy is mondhatjuk, hogy a szerző egyszerre kutatja az iskolai „metanyelvhasználat” alakulását és alakítását. Megközelítése azonban egységes. Mivel a tanárok és diákok nyelvfelfogása alapvetően ugyanazt a laikusi szemléletet tükrözi, a kutatói perspektíva a tanárok és diákok metanyelvére mint társasan létrehozott diskurzusra irányult. Vagyis a szerzőt az érdekli, hogy milyen válaszok születnek iskolai közegben akkor, mikor a kutató nyelvvel kapcsolatos dolgokról, szabályokról kérdezi az ottaniakat. Tudományosabban föltéve a kérdést: milyen narratívák és nyelvi ideológiák mutathatók ki az iskolában folytatott metanyelvi diskurzusokból.
A kérdés hallatán szinte magától adódhatna az az elvárásunk, hogy a munka egyben a diákok metanyelvi gondolkodásáról is átfogó képet nyújtson, vagy éppen anyanyelv-pedagógiai jellegű kérdésekhez adjon segítséget, esetleg hogy az a nyelvművelés anyanyelvoktatásra kifejtett hatásáról értekezzen. A diskurzív szociálpszichológia és konverzációelemzés (röviden: diskurzív szemlélet) szigorú elméleti kerete azonban fölülírja ezeket az elvárásokat, és egy nem kevésbé izgalmas mederbe tereli az elemzést. A szerző nem foglalkozik az adatközlők megnyilatkozásainak „mögöttes”, mentális folyamataival, mint azt a kognitivista megközelítés diktálná, hanem kizárólag a rögzített interjúkra, kitöltött kérdőívekre és óravázlatokra vonatkozólag von le következtetéseket. Abból indul ki, hogy a diskurzust a beszélők közösen szerkesztik, folyamatosan alakítják, adott esetben természetesen a kutatóval együtt, s ezért a kutatás nemigen vállalkozhat többre, mint az így létrejövő „termékek” elemzésére.
A kutatás egyik igen érdekes jegye – ami a diskurzív szemléletből következik – a kutató mellérendelt pozíciója az adatközlőihez. Nem felülről szemlélődik, hanem saját interjúvezetői pozícióját és ideológiáit számba véve, a közösen létrehozott diskurzus jellegzetességeit elemzi. Akár a kérdőíveket, akár az interjúkat nézzük, az interjúvezető-kutató kérdései – mint azt olvashatjuk is – egyértelműen standardista2, sőt olykor lingvicizmusba3 is áthajló nyelvi ideológiai diskurzust kezdeményeznek és tartanak fenn. Ez persze indokolt, mivel a standardizmusnak Magyarországon is nagyok a hagyományai, és az erre a diskurzusra jellemző „helyes-helytelen”, „jó-rossz”, „magyaros-magyartalan” dichotómiák az anyanyelvoktatásban is erőteljesen jelen vannak.
Ezt támasztják alá a különböző tanórákon készített jegyzőkönyvek is. Az órajegyzőkönyvek ugyan első ránézésre csupán a tanár diskurzusirányító és -ellenőrző szerepét dokumentálják, az összegyűjtött szemelvények mégis új megvilágításba helyezik a tanórai standardista diskurzust. A szerző a tanárok szóbeli javításait nem próbálja meg szétválasztani az alapján, hogy azok a megnyilatkozás módjára (a diák nyelvhasználatára) vagy annak tartalmára vonatkoznak-e, mert ezek között nem mindig lehet különbséget tenni – például ebben a mondatban: „én értelek téged, de úgy mondd, hogy más is megértse!” Szabó ehelyett azokra a standardizált eljárásokra mutat rá, amelyek – akár a „helyes” nyelvhasználatot, akár egy kérdés „jó” megoldását nézzük – a diákot egészen addig alárendelt pozícióban tartják, míg ő azokat el nem sajátítja.
A standardista diskurzus további vizsgálatára egy kiterjedt kérdőíves adatgyűjtés formájában kerül sor. A szerző 52 osztály csaknem 1200 kérdőívét elemezve azokat a nyelvi ideológiákat igyekszik feltérképezni, melyeket a diákok a nyelvről való beszéd során elsajátítanak, újraalkotnak és továbbépítenek. Vagyis a fő kérdés az, hogy a diákok milyen nyelvi ideológiákat fogadnak el leginkább a standardista diskurzus továbbépítéséhez, és milyen esetekben szakítják meg ezt a diskurzust a felkínált válaszok elutasításával. Ez utóbbi abban a feladatban kapott központi szerepet, amelyben – jócskán a lingvicizmus diskurzusán belül – a diákoknak két lányt kellett megítélniük azok nyelvhasználata alapján. Azt kellett eldönteniük, hogy egy mindenkivel nyelvjárásban beszélő lány és egy kettősnyelvű, azaz a nyelvjárása mellett a köznyelvet is használó lány közül melyikük okosabb, szorgalmasabb, kedvesebb stb. A kérdőív más kérdéseihez képest ebben a feladatban utasították el legtöbben a diskurzus folytatását, és írták be a „nem tudom”, ill. „nem válaszolok” lehetőségeket, vagy fűztek a feladathoz csípős kommentárokat, jelezve, hogy a nyelvhasználat alapján ezekre a kérdésekre nem adható válasz.
A kérdőíves válaszok ilyen diskurzusalapú megközelítése jelzi, hogy a szerző a számadatok elemzésénél a diskurzus dinamikusan szerveződő jellegét is számításba veszi. A diskurzusnak ezt a természetét azonban legegyértelműbben a tanárokkal és diákokkal készített csaknem 48 órányi interjúanyag szemelvényei mutatják. Az átiratok közlése nem csupán különböző vélemények „jegyzőkönyvbe vételét” jelenti, hanem ezek ideológiai alapjainak bemutatását is. Ez azonban a standardizmushoz kapcsolódó ideológiák leltározásán messze túllép. Az interjúrészletek elemzéséből az derül ki, hogy a nyelvi ideológiák folyamatosan re- és dekonstruálódnak, adott esetben reprodukálódnak a nyelvről való beszéd során. Vagyis: az interjú résztvevői nem egy konzisztens álláspont „szócsöveiként”, hanem a diskurzus alakítóiként lépnek föl. A beszélgetés ideológiai alapú érvelései pedig – a résztvevők önpozicionálása, ill. a dominanciaviszonyok függvényében – folyamatosan teremtődnek újra, kérdőjeleződnek meg, vagy éppen, mintegy a tanár hangját kölcsönözve, idézetszerűen kerülnek bele a diskurzusba.
Mint az a monográfia zárszavából is kiderül, Szabó Tamás Péter nem vállalkozik annak kifejtésére, hogy eredményei miként lennének hasznosíthatók az anyanyelvoktatás módszertanában. Könyvét inkább gondolatébresztő munkának szánja. Azok érdeklődését, akik oktatás-módszertani kérdésekkel foglalkoznak, tanítanak, vagy egyszerűen csak szeretnék jobban megismerni saját nyelvi ideológiáikat, vélhetően máris sikerült fölkeltenie.
Sebők Szilárd