Eiler Ferenc : “Kisebbségi külpolitika.” Csehszlovákiai magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszus Tevékenységében 1925-1938

I. A magyar kisebbségek nemzetközi aktivitásának keretei

Az európai nemzeti kisebbségek szervezeteinek a két világháború között is csakkorlátozott mértékben volt lehetőségük arra, hogy kilépjenek a nemzetközi politikaiporondra. Ilyen jellegű aktivitást lényegében két irányban fejthettek ki: egyrészt panaszosként petíciókat juttathattak el a Nemzetek Szövetségéhez, másrészt önállószereplőként bekapcsolódhattak néhány- meglehetősen korlátozott nyomásgyakorló erővel rendelkező – nemzetek feletti organizáció tevékenységébe.

A Népszövetség által garantált, regionálisan korlátozott nemzetközi kisebbségvédelem olyan lehetőséget kínált az aktivitásra, mely több szempontból is speciálisnak tekinthető.1 A jogsértést regisztráló egyházi, kulturális és társadalmi szervezetek, pártok vagy magánszemélyek ugyanis saját államukkal szemben kértek védelmet a nemzetközi szervezettől, a vélt vagy valós sérelmek orvoslásának kikényszerítését remélve. A panaszeljárás szabályainak értelmében azonban a kisebbségekszerepe a petíció Genfbe való eljuttatásával lényegében ki is merült, mivel a jogsértést elszenvedők nemzetközi jogalanyiságát nem ismerték el, s az eljárás továbbilépéseibe sem vonták be őket. Az 1929-es madridi tanácsülésen elfogadott reformokig a kisebbségi panaszosokat hivatalosan még arról sem értesítették ki, hogya Tanács foglalkozik-e petíciójukkal, vagy megelégszik az érintett állam válaszával,egyszersmind ad acta téve ezzel az ügyet.

1921 és 1938 között összesen mintegy ezer petíció érkezett a Titkárságra, sezek közül mindössze 473 felelt meg az előírt formai és tartalmi kritériumoknak. Arostán fennakadtaknak már esélyük sem volt arra, hogy egy, a Tanács tagjaiból alakuló hármas (később esetenként ötös) bizottság elé kerüljenek, mely az előzetes eljárás keretében hivatott volt dönteni arról, hogy a Tanács megindítsa-e a hivataloseljárást az ügyben, vagy sem. A legtöbb petíció az első világháborúból területi gyarapodással kikerült államok kisebbségpolitikáját kifogásolta: Lengyelországot 203,Romániát 78, Görögországot 41, Csehszlovákiát 36, Jugoszláviát 35 továbbíthatónak minősített beadvány panaszolta be.2 Az első évek akklimatizációs periódusában még jórészt a magyar kormány, a magyarországi bejegyzésű társadalmi szervezetek (Magyar Asszonyok Szövetsége,Bocskai Szövetség, Magyar-Székely Egyesület stb.) beadványai voltak túlsúlyban amagyar kisebbségek helyzetét számon kérő, Népszövetséghez és más nemzetközifórumokhoz eljuttatott panaszok között. A magyar pártok megalakulásával s azutódállamok politikai életébe való bekapcsolódásával ez a tendencia alapvetőenmegváltozott: ettől kezdve a kisebbségek politikai, társadalmi és egyházi szervezetei már maguk fordultak Genfhez. 1920 és 1938 között összesen 90 beadvány érkezett a magyar kisebbségek érdekében a Népszövetséghez, 12 pedig más nemzetközi fórumokhoz.3 A petíciók közül 47 foglalkozott romániai, 24 csehszlovákiai és19 jugoszláviai sérelmekkel.4 A magyar megkeresések jelentős részét a Titkárságelfogadhatónak, azaz formailag és stílusában is megfelelőnek találta, ezért továbbküldte a Tanácsnak, ahol a panaszok kivizsgálására Hármas Bizottságok alakulhattak. A legtöbb beadvány esetében a bizottságok tudomásul vették az államok petícióra adott válaszát, s lezárták az ügyet. Néhány esetben azonban a kormányok -még mielőtt az ügy a Tanács elé került volna – önként orvosolták a sérelmet, vagya Bizottsággal folytatott színfalak mögötti tárgyalások kompromisszumos megoldáshoz vezettek.

Legkorábban a csehszlovákiai magyar kisebbség élt a Nemzetek Szövetsége által számára biztosított lehetőséggel: az 1921-1925 közötti periódusban 14 petíciófoglalkozott panaszaikkal.5 Ezek után jelentősen visszaesett a petíciós aktivitás, scsak 1930-1932 között vált még egyszer intenzívebbé (6 beadvány). A csehszlovákiai panaszok legtöbbje – eltekintve az általános helyzetet kifogásoló petícióktól – akisebbségi szerződésben kilátásba helyezett kárpátaljai autonómia hiányát, az agrárreform és az állampolgárság megszerzésének visszásságait tette szóvá. A Nemzetek Szövetsége azonban mindent egybevetve nem váltotta be a petensek hozzáfűzött reményeit, mivel a Tanács rendre tudomásul vette a csehszlovák kormány beadványokra adott válaszait. A tény, hogy 1932 után már csupán egy petíciót juttattak el Genfbe, egyértelműen a bizalomvesztésnek tudható be.6

A magyar kisebbségek nemzetközi porondon folytatott tevékenysége azonbannem merült ki a sérelmek orvoslását kérő genfi megkeresésekben. Annál is inkább,mivel a kisebbségvédelmi eljárás rendje mindvégig passzív szerepre kárhoztattaőket. A nemzetközi politikai élet szürke zónájában azonban létezett néhány olyanszervezet, melynek érdeklődési körébe a kisebbségi problematika is beletartozott,s melynek tevékenységébe kisebbségi politikusok is bekapcsolódhattak. A húszasévek közepéig a két legfontosabb ilyen jellegű organizáció az InterparlamentárisUnió és a Népszövetségi Ligák Uniója volt.

Az Interparlamentáris Unió 1923-tól, az Etnikai és Gyarmati Kérdések Bizottsága létrehozása után időről időre napirendre tűzte a nemzetközi kisebbségvédelemkérdését. Mivel ülésein teljes jogú képviselőként csak a törvényhozásba bekerültpolitikusok vehettek részt, a jugoszláviai Magyar Pártnak lényegében esélye semvolt arra, hogy bekapcsolódjék a szervezet munkájába, mivel csak 1927-1929 között küldött képviselőket a belgrádi parlamentbe. A romániai Országos Magyar Pártis mindössze egyetlen alkalommal vett részt az Unió egyik bizottságának ülésén,amikor 1923. február 14-15-én Jósika Samu pártelnök maga helyett kiküldte Párizsba Willer Józsefet, az Országos Magyar Párt prominens személyiségét, későbbi parlamenti képviselőt. Az erdélyi politikus tíz pontból álló javaslatcsomagját azonban, melynek centrális követelése a kisebbségek jogi személyként való elismerésevolt, a szervezet meglehetősen hűvösen fogadta. 1923 júliusa után az OMP és anemzetközi fórum közötti kapcsolat egyszer s mindenkorra meg is szakadt.7 A szervezet konferenciáin tehát csak a csehszlovákiai magyar politikai elit képviseltettemagát, többnyire Szüllő Géza révén.8

A másik, nemzetek feletti szervezet, a népszövetségi eszme népszerűsítését ésterjesztését célul kitűző Népszövetségi Ligák Uniója 1921. október 15-én, Bécsbentartott tanácsülésén határozta el egy Kisebbségi Bizottság megalakítását. Ennekvonzereje már jóval nagyobb volt a magyar kisebbségek politikai szerveződései számára, ezért – amint lehetőségük nyílt rá – ők is megalakították saját, a többséginemzetet reprezentáló egyesülésektől független tagszervezeteiket. A magyar ligákéletre hívása, illetve bejegyeztetése azonban nem ment simán, mivel a kormányoktartottak attól, hogy a kisebbségi politikusok nemzetközi fellépése negatívan befolyásolhatja azt a képet, melyet országaikról a nemzetközi közvélemény előtt igyekeztek kialakítani. A Romániai Magyar Népliga Egyesület például a hatóságok akadékoskodása miatt csak 1927. május 14-én alakulhatott meg Székelyudvarhelyen.9Ráadásul a Romániai Népliga Egyesületek Szövetsége, melyben természetesen aromán nemzetiségű tagok voltak többségben, sikeresen blokkolta a magyar egyesület hivatalos felvételét egészen 1930-ig.10

Az 1928. július 15-én Szabadkán megalakult jugoszláviai magyar liga esetébenazonban már nem csupán az alapszabály jóváhagyása körüli bonyodalmak jelentettek problémát.11 A pártok 1929-es feloszlatását, a diktatúra kikiáltását követőenugyanis – a jugoszláv kormány kezdeményezésére – az új rendszerrel együttműködő Szántó Gábor egy konkurens egyesületet alapított, melyet a hatóságok azonnalhivatalosan be is jegyeztek- szemben a magyar közösség legitim vezetőinek korábbi kezdeményezésével.12

Legkorábban a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga alakult meg Losoncon, 1922 első felében, s ez a tagcsoport fejtette ki a legaktívabb tevékenységet aszervezet keretein belül.13 Bár az egyesület alapszabályát a hivatalos szervek 1925-ig nem hagyták jóvá, ez nem akadályozta meg a magyar küldöttek részvételét azUnió közgyűlésén és kisebbségi bizottságában.14 Az Interparlamentáris Unióhoz hasonlóan ebben a szervezetben is Szüllő Géza képviselte legtöbbször a csehszlovákiai magyar kisebbséget. Szüllőt, aki 1925-ben az Országos KeresztényszocialistaPárt elnöke lett, erre személyes ambíciója, kitűnő nyelvismerete és félelmetesdebatter híre is predesztinálta. A szervezet vitáiban a konfliktusokat felvállaló, esetenként tudatosan kereső, meggyőződéses negativista politikus mindent elkövetettazért, hogy Csehszlovákia kisebbségpolitikáját a nemzetközi nyilvánosság előtt pellengérre állítsa, és a propaganda eszközét felhasználva Csehszlovákia nemzetközireputációjának lejáratásával előmozdítsa a területi revízió ügyét.15 A politikus szoroskapcsolatot ápolt a magyar miniszterelnökséggel és a külügyminisztériummal, s külföldi útjain begyűjtött tapasztalatairól rendszeresen tájékoztatta a magyar kormányszerveket.

A két nemzetközi szervezet számára azonban a kisebbségvédelem csupán egyvolt a sok vizsgálandó témakör közül, s tevékenységüknek csak egy szegmensét adta a kisebbségi kérdés. Bár kisebbségi bizottságaik mozgástere mindvégig meglehetősen szűk maradt, s elvi jellegű határozataiknak, ajánlásaiknak sem az államokra, sem a Népszövetségre nézve nem volt kötelező ereje, mégis egyfajta – erősenkorlátozott – nemzetközi nyilvánosságot biztosítottak a kisebbségek törekvései, sérelmei számára.16 Jelentőségüket azonban maguk a kisebbségi politikusok sem becsülték túl.17

1925-ben viszont alakult egy szervezet, melynek tematikájában már csupán a kisebbségvédelemmel szorosan összefüggő kérdések kaptak helyet, s melynek tag-sága kizárólag az európai szervezett nemzeti kisebbségekből tevődött össze. Az Eu-rópai Nemzetiségi Kongresszust Ewald Ammende észtországi újságíró és politikusalapította, s azt a célt tűzte ki elé, hogy a nemzeti kisebbségek reprezentatív szervezeteként a nemzetközi sajtónyilvánosságra és a kisebbségi szolidaritásra építveminél előbb olyan tényezővé nője ki magát, melynek hangjára a nagypolitika szerep-lői is odafigyelnek.18 Ez a szervezet kötötte le a magyar kisebbségek külpolitikai aktivitásának jelentős részét.

II. Magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszuson

A Kongresszus egy 14 éven át fennálló laza szervezet, önmeghatározása szerint„kongresszusi közösség” volt, melynek tagcsoportjai évente egyszer találkoztak -legtöbbször Genfben.19 Ezeken a többnyire háromnapos konferenciákon a választmány által előre meghatározott napirendi pontokat tárgyalták meg, s az összejövetelek végén a szervezet egységes állásfoglalásaként határozatokat fogadtak el, melyeket elküldték a Népszövetségnek és a sajtó munkatársainak is. A konferenciák közötti időszakban a különböző nemzetiségű csoportokat reprezentáló tagokból álló választmány volt jogosult lényegi kérdésekben döntést hozni. Az ügyek vitelét pedig 1925-től egészen az 1936-ban bekövetkezett haláláig főtitkárként maga az alapító,Ammende látta el, 1927-től bécsi állandó irodája élén.20 Természetes, hogy egy olyanorganizációban, melyben a tagok évente csak egyszer találkoznak, és több száz, esetenként több ezer kilométer távolságra élnek egymástól, a főállású titkár befolyásarendkívül megerősödik – még akkor is, ha hivatalosan egyetlen meghatározó kérdésben sem mondhatja ki a végső szót. így történt ez ebben az esetben is: Ammendeszemélyisége és kapcsolati hálója rányomta bélyegét a szervezet tevékenységére.

A Kongresszus nemzetközi elfogadtatása és zavartalan működése szempontjából Ammende már az előkészítés fázisában két fontos alapelvet tartott szem előtt:a szervezetnek el kellett ismernie a Népszövetséget a nemzetközi kisebbségvédelem legitim fórumának, elfogadva ezzel egyszersmind azt is, hogy az európai határok csak a Nemzetek Szövetsége előzetes kezdeményezése és beleegyezése esetén változtathatók meg, valamint hogy az egyes napirendi pontok megtárgyalásaközben a résztvevőknek tilos az államokat konkrét bírálat tárgyává tenniük. Amíg azelőbbi szabály egyértelműen a nemzetközi elfogadottság biztosítását célozta, azutóbbi megszorítás szerepe kettős volt. Egyrészt szerette volna kifogni a szelet azállamok oldaláról várható bírálatokból, másrészt igyekezett elejét venni annak, hogya tagkisebbségek az anyaállamok bírálata miatt egymás ellen forduljanak. Ennek agyakorlatnak két fontos következménye lett: a szervezet nem esett szét az időnkétfeszítőnek bizonyuló belső ellentétek ellenére sem, ugyanakkor azonban nyilvános tevékenysége szükségszerűen az elméleti kérdések boncolgatására korlátozódott,s így a külső szemlélő számára idővel ellaposodott.

A Kongresszus a külvilág felé független volt minden állami befolyástól, és működésének anyagi feltételeit – elvileg – maguknak a kisebbségeknek kellett előteremteniük. Valójában azonban a szervezet soha, egyetlen másodpercre sem volt mentesaz állami befolyástól. Bár a nemzetközi sajtó egy része a német kormány kezdeményezését sejtette az új szervezet mögött, ez nem felelt meg a valóságnak. Sőt, az Ammendeprojekt a német külügyminisztérium kifejezett tiltakozása ellenére – igaz,az Európai Német Népcsoportok Szövetsége bázisán és tapasztalatai alapján – indult be.21 Az Auswártiges Amt valójában csak 1928-ban döntött a szervezet anyagibebiztosítása mellett, ettől fogva azonban mindent el is követett azért, hogy a Kongresszusból Németország külpolitikai érdekeit jól szolgáló instrumentumot faragjon.22

A magyar kormány viszont már az első pillanatban felkarolta a kezdeményezést.Bethlen szabadsága idején magánbirtokán fogadta a német kisebbségi politikust,ami arra utalt, hogy a miniszterelnök komoly fantáziát látott az ötletben. Több szempontból is támogatandónak tartotta a tervezetet. Mindenekelőtt azt remélte tőle,hogy egy komoly propagandaértékű szervezet jelenik meg a nemzetközi politikai porondon, lehetőség szerint állandó irodával és saját lappal.23 Emellett természetesenabban is reménykedett, hogy a szervezet katalizátorként működve elősegíti majd anémet és a magyar kisebbségek revízióorientált együttműködését az utódállamokban. Ennek megfelelően a magyar kormányok a Kongresszus fennállásának 14 évealatt komoly összegekkel támogatták a szervezetet.24 Ammende később budapestilátogatásai alkalmával, valamint gyakori jelentéseiben rendszeresen beszámolt akülügyminisztérium vezető munkatársainak, így 1932-ig pl. a miniszter állandó helyettesének, Khuen-Héderváry Sándornak, a miniszterelnökség kisebbségi ügyekértfelelős államtitkárának, Pataky Tibornak, sőt alkalmanként magának Bethlen Istvánnak is terveiről, utazásai során szerzett tapasztalatairól vagy a nemzetközi szervezetek háza táján keringő hírekről.

Ammende a magyar kisebbségek politikai vezetőit is megkereste, hogy rábírjaőket a genfi konferencián való megjelenésre. A csehszlovákiai magyarok képviselőivel, a Népszövetségi Ligák Uniójának ülésein rendszeresen megjelenő s őt feltehetően már személyesen is ismerő Szüllővel és Flachbarthtal gond nélkül sikerültmegállapodnia. A romániai Országos Magyar Párt vezetői azonban csak azt követően adtak igenlő választ megkeresésére, hogy Budapesten és az erdélyi szászok vezetőinél is leellenőrizték a német politikust.25 Igazi nehézségekbe csak a jugoszláviai magyar politikai elitnél ütközött, ahol a vezető politikusok a megtorló intézkedésektől való félelmükben eleinte kereken elutasították a genfi út ötletét.26 Budapestegyértelmű és határozott nyomására volt szükség ahhoz, hogy végül ők is részt vegyenek az üléseken.27

Ettől kezdve a magyar kisebbségek minden évben elküldték képviselőiket a konferenciákra, ami rajtuk kívül egyedül a lengyelországi németekről mondható el. A delegáltak köre nem volt túlságosan széles: a Kongresszus ülésein összesen 16 magyar küldött vett részt legalább egyszer az évek során. Közülük azonban öten csakegy-egy alkalommal jelentek meg, így az ő szerepük valójában elhanyagolhatónak tekinthető. A szervezet ülésein legtöbbször Szüllő Géza képviselte a magyar kisebbségeket,aki a magyar csoportot megjelenítő alelnökként és választmányi tagként mind a tizennégyszer megjelent, s fel is szólalt a találkozókon. Ez rajta kívül mindössze a lengyelországi német Kürt Graebére, a Kongresszus szervezőbizottságának elnökérevolt igaz. Szüllő mellett a két másik meghatározó magyar politikus, a romániaiJakabffy Elemér tizenkétszer, a jugoszláviai Deák Leó pedig tizenegyszer utazott ezzel a megbízatással nyugatra, míg a csoport legfelkészültebb, nemzetközi hírű jogiszakértője, Balogh Arthur nyolcszor regisztráltatta magát.

A magyar küldöttek még a történelmi Magyarországon szocializálódott, jelentősrészben nemesi származású, többségükben jogvégzett személyek voltak, akik a magyar pártokban vagy azok holdudvarában komoly szerepet játszottak, s akikkelszemben a magyar miniszterelnökség nem fogalmazott meg fenntartásokat.28 Tizennégyen pártjaik országos vezetőségéhez tartoztak, kettejüket pedig elsősorban újságíróként, illetve közíróként tartottak számon. A magyar delegáltak felét a két világháború között legalább egyszer parlamenti képviselővé választották. Szüllő Géza,Jakabffy Elemér, Balogh Arthur és Jósika János többször is bekerült a törvényhozásba, Esterházy Jánost, Jaross Andort, Strelitzky Dénest és Sulyok Istvánt pedig egyszer-egyszer választották képviselővé. A résztvevők többsége egyúttal a Népszövetségi Ligák Uniójának magyar tagozataiban is vezető tisztséget töltött be.

A magyar csoport tagjainak és az illetékes magyarországi kormányszerveknek aKongresszussal kapcsolatos alapállása azonos volt, s ez volt a biztosíték arra, hogya szervezet működésére befolyással rendelkező magyar aktorok lényegében – eltekintve néhány összezördüléstől – a stratégiai kérdésekben problémamentesen működtek együtt. A szereplők a magyar külpolitikának ezt a mellékszálát is az axiómának számító revíziós törekvések összefüggésében értékelték. A szervezet szerepétmindenekelőtt a nemzetközi közvélemény kisebbségi kérdések iránti érdeklődésének felkeltésében, illetve fenntartásában látták. Ezzel összefüggésben természetesen olyan lobbieszköznek is tartották, mely bevethető a Népszövetség garanciaeljárásának megváltoztatására irányuló nemzetközi akciókban. Végül, de nem utolsósorban olyan fórumot láttak benne – legalábbis az első időkben -, amely jelentősen hozzájárulhat az utódállamok német és magyar kisebbségeinek politikai közeledéséhez, a magyarok irányában meglehetősen rezervált német kisebbségek revízióra hangolásához. Ennek megfelelően a Kongresszus történetének magyar szempontból való korszakolásánál a szervezet irányvonalához s ezzel összefüggésben anémet szereplőkhöz való viszony tekinthető meghatározónak.

Az első, 1925-1929 közötti időszak – mindent egybevetve – a harmonikusegyüttműködés jegyében telt. Az első öt évben kiépültek és megszilárdultak a Kongresszus szervezeti keretei, és az évenkénti konferenciák szisztematikusan feldolgozták a kisebbségi problematika aspektusait, a szervezet pedig kialakította elvi álláspontját csaknem minden lehetséges kérdésben.29 Igaz ugyan, hogy a lengyel ésa németországi kisebbségek arra hivatkozva, hogy számukra nem felel meg a kulturális autonómia németek által különösen forszírozott követelése, valamint hogy aKongresszus nem hajlandó nemzeti kisebbségként elismerni és sorai közé fogadnia németországi frízeket, elhagyták a szervezetet, de ez nem robbantotta szét aközösséget.30 Azt azonban nem sikerült elérni, hogy a Nemzetek Szövetsége partnerként fogadja el, s a Népszövetség reformjára 1928-29-ben indult nemzetközi akcióban való részvétele sem hozta meg a remélt eredményt.31

Ebben az időszakban mind a magyar kormányszerveket, mind a magyar küldöt-teket alapvetően a kivárás jellemezte. A miniszterelnökség és a külügyminisztériumszabályosan folyósította Ammende számára az összegeket (ekkoriban mégFlachbarthon keresztül), a küldöttek pedig kivették részüket mind a kongresszusokelőkészítéséből, mind a konferenciák tevékenységéből. Volt azonban néhány jel,ami előre vetítette a magyar csoport és a kongresszus vezetősége között kiéleződőfeszültség képét. Bár Budapest tisztában volt azzal, hogy a szervezet nem támaszthat olyan követeléseket a Népszövetség és az államok felé, melyek gyökeresen ellentmondanak a békeszerződéseknek, s ezért megértéssel viszonyult az elméletimunka ideiglenes előtérbe helyezéséhez, a csehszlovákiai küldöttek, Szüllő Géza ésFlachbarth Ernő egyre türelmetlenebbül követelték a főtitkártól az akadémikus megközelítés feladását és az egyes kisebbségeket ért konkrét sérelmek megtárgyalását.32 Ezzel kapcsolatban Budapest azt is kénytelen volt regisztrálni, hogy az időszakvégére a szervezetben egyre egyértelműbbé vált a német csoport, s rajtuk keresztül a német külügyminisztérium befolyásának előretörése.33 Ráadásul a német-magyar kisebbségi kapcsolatok javítása sem haladt előre. Igaz ugyan, hogy az 1928-as konferencián a romániai kisebbségek egy szándéknyilatkozatot írtak alá jövőbeni politikai lépéseik összehangolásáról, de ez a megállapodás nem volt hosszú életű, mivel még abban az évben a német párt a választásokon a kisebbségi blokk ötletét elvetve a kormánypárttal lépett szövetségre.34

Az 1929 és 1932 közötti időszakra az összjáték akadozása és a magyar fenntartások szaporodása volt jellemző. Ennek nyitányaként a magyar csoport egységesszínfalak mögötti fellépésével 1929-ben ki kényszerítette a Kongresszus vezetőségétől egy olyan könyv megjelentetését, amely tételesen beszámolt a tagkisebbségek helyzetéről, országonkénti és kisebbségenkénti bontásban.35 A kötet a konkrétsérelmek nyilvánosságra hozásának jegyében született, valójában azonban továbbra sem mozdította elő a konferenciákon a teoretikus munka konkrét bírálatokkal való felváltását.36

Időközben Ammende pozíciói is meginogtak Budapesten. Két éven keresztülugyanis nem volt képes elérni, hogy a jugoszláviai magyar kisebbség miniszterelnökség által legitimnek tartott vezetőit a diktatúra kikiáltása után időben kiengedjék akongresszusokra. Pataky ezért nyomás alá helyezte a főtitkárt, akinek ettől kezdvesikerült elérnie, hogy Deák időben megkapja útlevelét.37 Ez a „kisiklás” már önmagában véve is rossz pontnak számított Budapesten, de a főtitkár azon törekvése,hogy a szláv kisebbségek nyomásának engedve a magyarországi szlovákok legitimvezetőit is bekapcsolja a szervezet tevékenységébe, a helyzetet még inkább elmérgesítette. Ammende, aki két tűz között találta magát, személyesen Bethlentől kérttámogatást Szeberényi Lajos békéscsabai esperes számára.38 A miniszterelnökségfigyelmét felhívta arra, hogy ellenkező esetben a csehszlovák propagandagépezetteljes erővel Magyarország kisebbségpolitikája ellen fordul, s ezáltal Budapest anemzetközi közvélemény szemében vádlóból vádlottá válhat. Ennek ellenére Bethlen mindössze arra adott engedélyt, hogy Szeberényi a kormány bábszervezeténekvezetőjével, Bernolák Nándorral együtt utazzék ki Genfbe.39 Bár az esperes végülnem vett részt a Kongresszus ülésein, s a szlovákkérdés is egyszer s mindenkorra

130 Eiler Ferenc

lekerült a napirendről, az eset a főtitkár budapesti kapcsolataiban súlyos bizalmiválságot okozott.

Az utolsó hat év során lényegében állandósult a feszültség a Kongresszus vezetősége és német csoportja, valamint a magyar aktorok között. Az előző időszakhozképest mindenképpen komoly változást jelentett, hogy Bethlen hatalomból való távozásával és Kánya Kálmán miniszteri székbe kerülésével a főtitkár pozíciói jelentősen meggyengültek Budapesten. Kánya személyes ellenszenvet táplált Ammendeiránt, mivel az őt berlini követ korában állítólag felelősségre vonta a magyar nemzetiségpolitika hibái miatt, s a befektetett összeget sem tartotta arányosnak a Kongresszus által hajtott haszonnal.40 A magyar csoport kiléptetésének kérdése ettőlkezdve visszatérő téma lett a miniszterelnökség és a külügyminisztérium egyeztetésein. Pataky egyetértett ugyan Kánya fenntartásaival, de Szüllő és Jakabffy bennmaradás mellett felhozott érveit elfogadva megegyezett a külügyminiszterrel a támogatás további – bár csökkentett mértékű – folyósításáról. Az illúzióikat már régen elvesztett magyar kisebbségi vezetők több szempontból is fontosnak tartották a további részvételt: egyrészt tartottak attól, hogy távolmaradásuk esetén a kormányokhoz lojális kisebbségi politikusok jelennének meg a konferenciákon, másrészt nemszívesen mondtak volna le arról a lehetőségről, hogy évente egyszer a három országmeghatározó magyar politikusai zavartalan körülmények között találkozhassanak,ráadásul a Népszövetség székhelyén.41

A magyarországi német kisebbség képviselete körül kirobbant botrány továbbmélyítette az ellentéteket a magyar és a német csoport között. A német külügyminisztérium és az Európai Német Népcsoportok Szövetsége ugyanis a miniszterelnökséghez közel álló Magyarországi Német Népművelődési Egyesület vezetője,Gratz Gusztáv helyett inkább a radikálisabb, a kormány kisebbségpolitikáját mélyenelítélő s azzal nyilvánosan szembe is helyezkedő Basch-csoportot hívta meg – Budapest és a magyar küldöttek háta mögött. Ez a vita – mely hozzájárult ahhoz, hogyJakabffy Elemér a radikalizálódó német csoporttal való közösségvállalás elutasít-sa miatt elhagyja a szervezetet – a Kongresszus története alatt már nem jutottnyugvópontra.42 Az utolsó két évben csak úgy sikerült elkerülni a nyílt szakítást, hogya magyar és a német csoport megállapodást kötött arról, hogy a magyarországi német kisebbség egyetlen politikusa sem jelenik meg teljes jogú képviselőként a szervezet rendezvényein.

III. A csehszlovákiai magyar küldöttek és a Kongresszus

A magyar csoport ugyan kifelé mindvégig egységesen lépett fel a Kongresszus plenáris és bizottsági ülésein, vezető személyiségeinek viszonya a szervezethez a harmincas évek első harmadáig mégsem volt tökéletesen azonos. Ez a különböző attitűd részben az érintettek eltérő személyiségében gyökerezett, részben a Kongreszszus céljainak és követett taktikájának eltérő megítélésében. A magyar küldöttekközül a Csehszlovákiából érkezők voltak a legkevésbé türelmesek a főtitkár és azelnök által képviselt mérsékelt, a szervezet alapszabályához konzekvensen ragaszkodó, a kisebbségi problematika elméleti szintű feldolgozását előnyben részesítő, aszervezet túlélését mindenek előtt fontosnak tartó stratégiával szemben. Szüllő,Flachbarth, Jaross és Esterházy között ebben a kérdésben nem volt nézeteltérés.

A csehszlovákiai magyar küldöttek, és felszólalásaik

Résztvevők Szüllő Géza Flachbarth Ernő Jaross Andor Esterházy János Aixinger László Szvatkó Pál
Kongresszusok 25c, 26c, 27c, 28a, 29a, 30a, 31a, 32c,33b, 34a, 35a, 36c, 37c, 38a 25b, 26a, 27a, 28a,b 29, 30b, 32b 31b, 32b 32 32
Ossz./Félsz. 14/14 4/5 3/2 2/2 1/0 1/0

a) előadás; b) hozzászólás; c) üdvözlő beszéd

Ammende és Szüllő között szinte kezdettől fogva tapintható volt a feszültség, melynek az volt az oka, hogy Szüllő a Kongresszust szigorúan a kisebbségi propagandanemzetközi színterének tekintette, míg Ammende helyet keresett szervezetének anemzetközi politikai porondon, és semmi sem hiányzott neki kevésbé, minthogy aradikális hangvétel eluralkodása esetén a Kongresszust revizionista gyülekezetnekkönyveljék el.43 Ez nemcsak a Népszövetség és a sajtó előtt lehetetlenítette volnael teljesen a szervezetet, de a német kormányt is támogató hozzáállásának gyökeres felülvizsgálatára késztette volna.

Szüllő a választmányi üléseken, sőt némileg enyhébb formában a kongresszusokon is ugyanazt a taktikát és stílust képviselte, melyet a csehszlovák parlamentben.44Nem véletlen tehát, hogy a Németországi Népszövetségi Liga képviseletében 1926-ban megfigyelőként Genfben megjelenő Ottó Junghann rá utalva azt jelentette a német külügyminisztériumnak, hogy „a magyaroknak természetükhöz híven kevésbéfontos az egyes problémák szakszerű feldolgozása, és ők a nemzetközi kisebbségimozgalmat mindenekelőtt közvetlen propagandahatása alapján szemlélik.”45 Szüllőugyanis már ekkor, a második konferencia nyitónapján megsemmisítő kritikát akartgyakorolni megnyitóbeszédében a Népszövetség fölött, s csak az elnökség nyomására volt hajlandó kihúzni szövegéből a legkeményebb megállapításokat.46

A magyar politikus ugyanakkor elismerte Ammende képességeit, akit valóban tehetséges, komoly nemzetközi kapcsolati tőkével rendelkező embernek tartott.47 Viszont már 1928-ban kialakult benne az az – alapjában véve helyes – meggyőződés,hogy a főtitkár elsősorban a német érdekeket szolgálja, a magyar törekvéseket pedig igyekszik háttérbe szorítani.48 Szüllő ezt természetesen nem nézte tétlenül, s aválasztmányi üléseket gyakran harctérré változtatta. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy hozzáállásával nem sok hívet szerzett magának kollégái között, s azt isérezte, hogy Ammende nem kedveli, sőt egyenesen tart tőle.49 Ebben nem is tévedett. A főtitkár 1928 augusztusában a külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjénél tett látogatása során panaszt is tett Szüllőre, mivel attól tartott, hogy acsehszlovákiai magyar politikus nemzetközi porondon való fellépéseivel komoly károkat okozhat a kisebbségek ügyének. Ammende észrevételét ekkoriban mégJakabffy is osztotta. Szerinte ugyanis a csehszlovákiai politikus agresszivitása, személyeskedése a konferenciákon mindenkiben antipátiát keltett, ezért azt javasoltaaz illetékeseknek, hogy figyelmeztessék Szüllőt és Flachbarthtot arra, hogy előadásaikat már-már tudományos objektivitással tartsák meg, s óvakodjanak attól, hogyviselkedésük alapján a Rothermereakció propagandistáinak tartsák őket.50

Túlzás lenne azt állítani, hogy a két egymástól teljesen eltérő habitusú politikusközött komoly ellentét vagy tartós feszültség lett volna. Arról nem is beszélve, hogy

132 Eiler Ferenc

magyar kisebbségi politikusként mindkettőjük végső célja megegyezett. A konstruktívabb, objektivitásra törekvő Jakabffy egyszerűen nem tartotta célravezetőnekSzüllő tudatosan felvállalt konfliktuskereső, cinikus stílusát. Fenntartásaihoz feltehetően hozzájárult az is, hogy Szüllőben érezhetően jelen volt az utódállamok vezető népeivel szemben érzett magyar felsőbbrendűségtudat is, melyet az erdélyiJakabffy mindig is kifejezetten károsnak tartott.51 Az elégedetlenség azonban kölcsönös volt, mert Szüllő alig egy hónappal később a következőket írta a külügyminisztériumnak Jakabffyról: „Jakabbfynál bizonyos felvilágosításokra van szükség,mert ő öncélnak gondolja a kisebbségi konferenciát, meg van hatva annak nagyságától, és nehezen tudja belátni azt, hogy a mi célunk nem az, hogy mi megelégedettkisebbségek legyünk valamely országban, de a mi végső célunk az, hogy mi ne legyünk abban az idegen országban kisebbségek.”52

Az 1928-tól kezdve szintén Bécsben élő, Ammendével egyébként szorosanegyüttműködő elnök, az olaszországi szlovén Josip Wilfan iránt Szüllő kifejezett ellenszenvet táplált. Ennek több oka is volt. Az elnök a magyar politikussal ellentétben óvatos, főleg közvetítő szerepre törekvő személyiség volt. Ráadásul szoros kapcsolatban állt a jugoszláv külügyminisztériummal, s ezért Szüllő a magyar érdekekkel törvényszerűen szembenálló szláv lobbi egyik vezéralakját látta benne.53 Mindenfenntartása ellenére tisztában volt azonban azzal, hogy a Kongresszusnak szüksége van Wilfanra, mivel távozása esetén még inkább nyilvánvalóvá vált volna a szervezet német és magyar orientációja.54 Ennek ellenére távol állt tőle, hogy kerülje vele a konfliktusokat, s ezeket az ütközéseket Wilfan meglehetősen nehezen viselte.Az 1937-es bécsi választmányi ülésen történtekről például a következőképpen számolt be: „Wilfan egy prófétai szellemű beteg szlovén agitátor. Újból majd megütöt-e a szél, amikor rámásztam. Mindenesetre látom azt, hogy hogy gyűlölnek bennünket a szlávok, de ez ad nekem erőt.”55 A Szüllő által regisztrált ellenérzés valóbanélt Wilfanban, és nemcsak azért, mert az ő stílusától meglehetősen távol állt annakrámenőssége. A Kongresszus elméleti kérdéseket boncolgató gyakorlata valójábanmegfelelt neki, s ez ellen feltehetően a jugoszláv kormány sem emelt vétót, mivelaz alapszabály nem engedett teret az elszakadási törekvések artikulálásának. AKongresszus „akadémikus jellege miatt” Szüllő egyébként nemcsak az elnököt ésAmmendét kárhoztatta, hanem a zsidó csoport vezetőjét, Leo Motzkint is.

A Szüllő jelentéseiben szereplő német kisebbségi politikusok közül talán a cseh-szlovákiai Wilhelm Medingerről és a lettországi Paul Schiemannról volt a legjobb véleménnyel. Medinger azonban 1934-ben elhunyt, a demokrata meggyőződésűSchiemann pedig a nemzetiszocialista hatalomátvétel után gyorsan elvesztette addigi meghatározó szerepét a német kisebbségek nemzetközi aktivitásának szervezésében, s visszavonult a Kongresszustól. Ekkor már lényegében az új rezsimmelfeltétlenül együttműködő Werner Hasselblatt, az Európai Német Népcsoportok Szövetsége berlini irodavezetője kezében volt a német kisebbségi vezetők koordinálása, aki Ammende halála után Uexküllre támaszkodva – Wilfannal együttműködve -átvette a szervezet tényleges irányítását. Szüllő hozzájuk fűződő kapcsolatát is amagyar érdekek szempontjából értékelte. Bár egyáltalán nem rokonszenvezett anemzetiszocialista ideológiával, a szervezetben 1934 után megerősödő radikálisnémet vonal képviselőit mégsem elsősorban világnézeti alapon kritizálta, hanemaszerint, hogy gyakorlati lépéseik mennyire feleltek meg az általa egyedül helyesnek

„Kisebbségi külpolitika” 133

vélt magyar elvárásoknak.56 Az általa „náci féle kábult hegeli meghatározásoktólkonfúzussá lett félfilozófus”-ként emlegetett Hasselblatton lényegében ugyanaztkérte számon, mint Ruthán, a Szudétanémet Párt külpolitikusán, nevezetesen, hogytúlságosan passzív.57 Hasselblatt és Szüllő között a viszony végül annyira megromlott, hogy a magyarországi németek képviselete körül évek óta tartó huzavona az 1938-as stockholmi konferencián már kölcsönös fenyegetésbe és egymás nyílt kioktatásába torkollott.58

Flachbarth, Esterházy és Jaross lényegében osztotta Szüllő álláspontját, s ők isigyekeztek tágítani a szervezet általuk túl szűknek érzett kereteit. Ezért mindhárman többször is megszegték az államok nyilvános bírálatát tiltó szabályt. Rajtuk kívül csak a lengyelországi ukránokat kellett az üléseket levezető elnöknek többszörrendreutasítania. A részletekbe menő tárgyalás és a kemény, kritikus, államokat ismegnevezni kívánó új hang magyar követelése nem merült ki a Helyzetjelentések című kötet megjelenéséért folytatott küzdelemben. 1930-ban, első kongresszusi felszólalásában például Jaross Andor nagyrészt a háborúból területi nyereséggel kikerülő közép-európai kisállamok diszkriminációs gyakorlatával foglalkozott.59 Keménykritikával illette Lengyelországot, Romániát, Görögországot, Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Ezzel súlyosan vétett a Kongresszus alapszabálya ellen, s erre Wilfan nyomatékosan fel is hívta a figyelmét.60

Ilyen előzmények után valójában egyáltalán nem volt meglepő, hogy az 1932-esbécsi kongresszuson az elnök és az amúgy is radikális csehszlovákiai magyar csoport között kenyértörésre került sor. Esterházy János ugyanis ahelyett, hogy a napirendi pontról kezdett volna beszélni, a csehszlovák kormány diszkriminációs politikáját állította pellengérre.61 Beszédét Wilfan háromszor is félbeszakította, és élénkpolémia alakult ki a fiatal magyar és az idősebb szlovén politikus között. Az elnökEsterházyt a Kongresszus alapszabályára hivatkozva többször is rendreutasította, őazonban nem engedett, s ezért Wilfan félbeszakította az ülést, a teremből kivonulva pedig szívrohamot kapott. A délutáni ülésen egy rövid, de annál keményebb hozzászólásban Jaross is felsorakozott Esterházy véleménye mögé: „Eljön az idő -mondta -, amikor a Kongresszusnak radikálisabb álláspontra kell helyezkednie. Asok teoretikus vita ma már nem érdekli a kisebbségi népeket. Ezek jelentős, azegész föld figyelmét felkeltő szavakra várnak.”62

Szüllő a húszas évek végén a miniszterelnökségnek írt jelentéseiben többször iselítélően nyilatkozott a szervezetről. Ebben az is szerepet játszott, hogy egyre inkább úgy érezte, az irányítás egyértelműen a német csoport kezébe megy át. Annakpedig nem volt érdeke a Kongresszus hangvételét radikalizálni, pláne azután nem,hogy Németország 1933-ban kilépett a Népszövetségből. Ugyanakkor azonban aharmincas évek közepén a német csoport akciót indított a nagy-britanniai nyilvánosság megdolgozására, 1937-re pedig tervbe vette egy londoni kongresszus megtartását. A szigetországi akció valódi célja német részről abban állt, hogy a Szudétanémet Párt politikusai számára legális fellépési lehetőséget teremtsen, s az angolközvéleményt tájékoztassa a csehszlovákiai németek sérelmeiről és követeléseiről.63

A magyar külügyminiszter is támogatandónak tartotta a londoni konferencia ötletét, mivel a szudétanémet előretörést a magyar kisebbség érdekei szempontjábólis pozitív fejleményként értékelte.64 A kongresszus végül az előző konferenciákhoz lényegében hasonlóan zajlott le. Az előadók elsősorban arra koncentráltak, hogy aNépszövetség elégtelen működését pellengérre állítsák, az időszerűvé vált reformszükségszerűségét hangsúlyozzák, és a kisebbségi autonómia lehetséges konfliktusrendező volta mellett érveljenek.65 Emellett követelték, hogy az esetleges népszövetségi reform kérdésében a szervezetet ismerjék el teljes jogú tárgyalópartnernek. Feltűnő volt ugyanakkor, hogy a megjelent képviselők fele német volt, s közülük is kiemelkedett a Csehszlovákiából érkezettek száma.66 Szüllő a záróegyenlegmegvonásakor ugyan alapvetően hasznosnak tartotta a londoni kongresszust, véleménye azonban korántsem volt olyan pozitív, mint német kollégáié. Hasselblattal ellentétben ő sem a szervezést, sem a sajtóvisszhangot nem tartotta kielégítőnek.Ráadásul szerinte a rendezvényt a német küldöttek nagy száma miatt egyértelműen német ügyként kezelték, s ez sokat levont annak propagandaértékéből.67

A Szudétanémet Párt belpolitikai megerősödéséből következő feszítőerőnek voltköszönhető, hogy Szüllő – félretéve erős ellenérzését – hajlandó volt a magyarországi németek képviseletének kérdésében egy Jakabffyénál visszafogottabb, az ellentétet ideiglenesen szőnyeg alá söprő álláspontot elfoglalni.68 Szüllő a magyarországi németek ügyét alárendelte a csehszlovákiai politikai helyzetnek. Bár aggasztónaktartotta, hogy a „magyar nemzeti alapon szervezett és a magyar állam által is támogatott” Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet, jobban mondva a Gratzféle irányzatot a Kongresszusban aktív szerepet vivő német küldöttek kerekperec elutasították, a Csehszlovákia további gyengítéséhez esetlegesen hozzájáruló londoni konferencia érdekében mégis elfogadhatónak tartott egy olyan kompromisszuot, melynek értelmében egyetlen magyarországi német sem jelenhetett meg hivatalosan az üléseken. Érvei végül meghallgatásra találtak, s Budapest is beleegyezett az „ideiglenes fegyverszünetbe”.69

Az 1938-as stockholmi kongresszus után azonban a csehszlovákiai magyar politikus már azt javasolta a magyarországi illetékeseknek, hogy a magyar csoportotazonnal léptessék ki a Kongresszusról, s ezáltal „likvidálják” az immár teljesen haszontalan szervezetet. Bármennyire is felbosszantotta azonban Szüllőt Hasselblatttúlságosan is öntudatos, kioktató fellépése, kizárt dolog, hogy a pillanatnyi benyomások hatására döntött volna így, hiszen a szervezetet évek óta nem tartotta sokra, a német vezetőket pedig eddig sem becsülte túlságosan. Sokkal valószínűbbnektűnik, hogy a nagypolitikai események érlelték meg benne ezt az álláspontot. AzAnschluS után ugyanis Csehszlovákia körül is egyre jobban szorult a hurok, s vár-ható volt, hogy a területi revízió ideje rövid időn belül mindenképpen elérkezik. Ilyenkörülmények között pedig egy amúgy is leszálló ágban lévő szervezet már nem sokhasznot hajthatott.

A müncheni egyezmény után a német kisebbségi politikusok még megpróbáltakéletet lehelni a szervezetbe, és 1939-ben rendezni akartak még egy konferenciát.A főtitkár az előkészítés során megjelent Budapesten, de a magyar csoportok részvételére nézve nem kapott egyértelmű ígéretet, mivel Csáky külügyminiszter – elődjéhez hasonlóan – fölöttébb szkeptikus volt a Kongresszus értelmét illetően.70Amennyiben a magyar küldöttek részvételével mégis megrendezték volna az összejövetelt, akkor a szlovákiai magyar kisebbséget – megegyezés szerint – az első bécsi döntés után magyar állampolgárrá lett Szüllő Géza helyett Esterházy János képviselte volna…

Ferenc Eiler

„mlnority foreign policy.” participation of hungarians llving in czechoslovakia in

THE ACTIVITIES OF THE EUROPEAN NaTIONALITY CONGRESS 1925-1938

The European Nationality Congress established in 1925 set the goal to growintő such extents to command the attention of big politics’s participants asthe representative organisation of European nationality minorities, building oninternational press public and minority solidarity. The communities ofHungarians living in Jugoslavia, Románia, and Czechoslovakia sent their representatives to the organisation’s conferences organised yearly, who witheach other and in cooperation with the Hungárián government made efforts torightly influence the organisation’s direction and interests of the Hungáriánminority, and to harmonise them with the revision Hungárián efforts as muchas possible. In the Congress they first of all saw such a programme tool thatoffers the opportunity to keep the issue of unfairness of peace treaty in theeye of the international public opinion up-today constantly. Obviously, it was also pleasing for them that the Congress made constant efforts for the sakeof increasingthe effectiveness of minority protection.Theirthird importantgoalwas building on cooperation within the organisation, to harmonise theHungárián parties with leading Germán minority politicians of succession states.

The Hungárián minority living in Czechoslovakia through the whole durationof the organisation’s existence was practicably represented by Géza Szüllő,who at the same time as the representative of the Hungárián group, was the Vicepresident of the organisation. Expect for him, through a few years, ErnőFlachbarth, János Esterházy and Andor Jaross alsó joined the organisation.The Hungárián politics living in Czechoslovakia were very active at the conferences, and with their determined, critical representation many times got intőserious conflicts with the leaders of the organisation’s other nationalities,mainly Germans. The study introduces the activities of Hungárián representatives, while gives special attention to the relationship of Hungárián minoritypolitics with Budapest.