Juraj Marušiak: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (1. rész)

A szlovákiai magyar ellenzék tevékenysége, csakúgy mint a keresztény ellenzék éskorlátozott mértékben az úgynevezett polgári ellenzék aktivitása a hatvanas években kibontakozott folyamatokhoz kapcsolódik. A protagonisták (Duray Miklós, NagyLászló, Varga Sándor) a Csemadok munkatársai voltak, illetve az ifjúsági és diákmozgalomból indultak. A hatvanas évek liberális légköre lehetővé tette, hogy nyilvános szervezetek a hatóságok által hivatalosan nem engedélyezett tevékenységeketutólagosan elismertessenek. Ilyen volt például a József Attila Ifjúsági Klub, amelyugyan létrejötte idején (1964) önálló szervezetként nem működhetett, de a Csemadok utólag vállalta felette a védnökséget. A szerveződés kezdeti feladatainak ellátásában komoly munkát végzett Kajla Júlia és Németh István költő, majd1965-1967-ben Duray Miklós vette át a vezető szerepet, akit 1967-ben A. NagyLászló váltott fel. Az alapítók közé tartozott Varga Sándor és Kiss József történelemszakos egyetemi hallgatóként.

Ez a klub 1965-től kezdve tevékeny részt vállalt minden év március 15-én – az1848-as forradalom évfordulója alkalmából – a ligetfalui Petőfi-szobor koszorúzásának szervezésében. A ligetfalui szobor szinte a pozsonyi magyarok zarándokhelyévévált. A hatvanas évek második felében további, a brünni és a prágai magyar nemzetiségű diákokat tömörítő ifjúsági klubok jöttek létre. A klubmozgalom fokozatosankiterjedt nyári táborozások szervezésére, amelyek egyre inkább a diákok kritikai nézeteinek kifejezésre juttatását lehetővé tevő fórummá váltak.2

Az 1968-69-ben az immár reformszellemiségű Csemadok keretei között elkezdődött a szakértelmiségnek a nemzetiségi szellemi életbe való bekapcsolása is.Megalakult a Néprajzi Társaság és a Szociológiai-Szociográfiai Társaság létrehozásais elkezdődött. Ezek a kezdeményezések kedvező körülmények között kiterjedt nemzetiségi civilszerveződéssé terebélyesedhettek volna. Tevékenységük az úgynevezett normalizációs időszakban a Csemadokon belüli ún. konszolidálást végrehajtógarnitúra „jóvoltából” elsorvadt. Az egységes csehszlovákiai ifjúsági mozgalom, a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség(CSISZ) felbomlása után létrejött a Magyar Ifjúsági Szövetség (MISZ), melynek életre hívásában másokkal együtt részt vett Tóth Lajos és Duka-Zólyomi Árpád.3 A Szlovák Tudományos Akadémia Elnöksége kedvezően fogadta az etnikai kisebbségekképviselői által benyújtott, az Akadémia keretei közötti kisebbségi kutatóműhely létrehozását célzó javaslatot.4

A szakértelmiség összefogására irányuló törekvésekben azonban épp akkor,amikor 1969 végén kezdett lendületet venni, negatív törés állt be. Az 1968-banLőrincz Gyula helyett a Csemadok élére került Dobos Lászlónak és a kisebbségi alkotmánytörvény kidolgozásában tevékenyen részt vett Szabó Rezsőnek fokozatosantávozniuk kellett a közéletből, a Csemadokot is beleértve, helyettük új, úgynevezettnormalizáló garnitúra ragadta magához a vezető szerepet, amely Szlovákia Kommunista Pártjával együttműködve a szlovákiai magyar kisebbség önálló életének lehetetlenné tételére törekedett. Az intézkedések értelmi szerzői és kezdeményezéseinemritkán maguk a Csemadok-funkcionáriusok voltak. A vezető posztokra sok helyütt visszatértek az 50-es és 60-as évek hatalmi struktúrájával összefonódott személyiségek. A magyar kisebbség önálló szerveződéseit, illetve azok csíráit ellehetetlenítették, miközben a felszámolás az SZLKP vezetői részéről jövő informális nyomás és a Csemadok közvetlen hatalmi intézkedései folytán történt. így volt ez például a Magyar Ifjúsági Szövetség esetében, amely a normalizációs állapotok fojtogató légkörében már nem is kérte a regisztrálást. A Csemadok mint „a szlovákiaimagyar kisebbség társadalmi-érdekvédelmi szervezete”5 a Nemzeti Frontból kizárvaa Művelődésügyi Minisztrérium alárendeltségébe került.6 Ezzel jócskán csökkentközéleti szerepe. Nem javasolhatott például jelölteket a nemzeti bizottságokba történő és a parlamenti választások során. Szerepe leszűkült a kultúra területére, elvesztette azt a politikai súlyát, amellyel, ha korlátozott mértékben is 1969-ig rendelkezett. Főként az 50-es évek második felétől kezdve ugyanis az SZLKP hatalmidöntéshozatali csúcsvezetésének akarata ellenére jelentkeztek, főként az alsóbbszinteken a Csemadokot a magyar kisebbség politikai képviseleteként értelmezőtendenciák. A Csemadok ugyanakkor kezdettől fogva a kommunista rezsim mindentiltó igyekezete ellenére az elégedetlenség kifejezésre juttatásának fórumává vált.Mindez abból is adódott, hogy a magyar kisebbségnek egyedüli, a közösség egészére kiható hivatalosan elismert szervezete volt.

A Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló alkotmánytörvény elfogadása után több olyan lépés történt, amely a kisebségek1968-69-ben kifejezésre juttatott követelésének teljesítésére irányult. Bár a kisebbségek helyzetének alapvető elveit megszabó alkotmánytörvény létrehozása föderatív szinten történt, a kisebbségi jogköröket meghatározó törvényi keretek megteremtése és a nemzetiségi politika gyakorlati végrehajtása a két tagköztársaságrahárult. A Szlovák Szocialista Köztársaság kormányában a nemzetiségi politikávalfoglalkozó tárca nélküli miniszteri poszt létesült, melyet Dobos László töltött be, dea normalizációs tisztogatások folytán csak 1970. június 30-ig maradt tisztségében.Távozása után helyére már új minisztert nem neveztek ki.

A Szlovák Nemzeti Tanácsban Nemzetiségi Bizottság létesült, ugyanakkor az elnökség 1968. szeptember 23-i 83. számú határozata nyomán létrejött a SzlovákNemzeti Tanács Elnökségének Titkársága, az elnökség, illetve a Nemzetiségi Bizottság kisegítő szerveként. A Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya mellett Nemzetiségi Tanácsot hoztak létre Dobos László vezetésével, ugyanakkor a kormánynakis lett Nemzetiségi Titkársága, kisegítő, kezdeményező és szakfeladatokat ellátószervként. Ez egyben a tárca nélküli minisztérium apparátusának szerepét is betöltötte, és kifejezetten a kormánynak alárendelt funkciója is volt. Munkaköri leírását akormány 1969. augusztus 4-i 203-as számú határozata hagyta jóvá. A Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériumában Nemzetiségi Osztály, a Művelődésügyi Minisztériumban pedig nemzetiségi kultúrával foglalkozó munkacsoport alakult.7

A Nemzetiségi Titkárság a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatalán belül osztály szintű besorolást kapott, feladatai közé nemcsak a nemzetiségi politikátérintő kormányintézkedések előkészítése és véleményezése tartozott, hanem kiterjedtek a szociális-gazdasági problémáknak, a nemzetiségi kultúrák helyzetének ésa médiának az elemzésére is, beleértve a nemzetiségi problémákkal kapcsolatoselemzések és statisztikai feldolgozások elkészítését is. Továbbá alapanyagokat, javaslatokat, állásfoglalásokat és elemzéseket szolgáltatott a kormány NemzetiségiTanácsa számára is.

A Nemzetiségi Tanács programja eleinte roppant ambiciózus volt. A testület1969. április 4-én tartott első ülésén állandó munkabizottságokat alakítottak, külön a magyar és az ukrán részleg számára. Mindkét szakaszon szociálpolitikai, oktatásügyi és kulturális kérdésekkel foglalkozó munkabizottságokat hoztak létre, a kisebbségek soraiból származó szakértelmiségiek részvételével. Ezeken kívül ideiglenes munkacsoport alakult az eperjesi (Presov) Safárik Egyetem Bölcsészkaradékánhelyettesének és a Nemzetiségi Tanács alelnökének, Iván Bajcurának a vezetésével a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló törvényjavaslat politikai irányelveinek a kidolgozására. A munkacsoporton belül ad hoc„csapatokéra hárult a részproblémák (szervek és képviselet, oktatásügy, kultúra,nyelvhasználat) megvitatására. A Nemzetiségi Tanács munkatervében szerepelt anemzetiségi iskolaügyről szóló törvény téziseinek kidolgozása is, különös tekintettel a szakközépiskolák és tanonciskolák hálózatának kibővítésére. A Tanács sokszorosított eljárással készülő közlöny rendszeresítését is tervezte, amely fokozatosanidőszaki kiadványként jelent volna meg. A tervek között a Szlovák Tudományos Akadémián belül működő önálló Kisebbségkutató Intézet létrehozása is szerepelt,amelynek feladata a kisebbségi problematika komplex vizsgálata lett volna. Erre azintézetre hárult volna az alapanyagok elkészítése a Nemzetiségi Tanács számára.8

A Nemzetiségi Tanács 1969-ben még két ízben ülésezett Dobos László vezetésével, de a munka eredeti üteme lelassult. A második, 1969. július 7-én tartott ülésmegbízta Dobos Lászlót, Viliam Plevzát, Juraj Zvarát és Gyönyör Józsefet, hogy1969. júlus 21-ig dolgozzák ki a nemzetiségek helyzetéről szóló törvény politikaiirányelveit. A kormány Nemzetiségi Titkárságának vezetője, Tolvaj Bertalan a nemzetiségek helyzetével foglalkozó törvény alapelveinek téziseit terjesztette elő, amiremegbízást kapott. A Nemzetiségi Tanács a járási nemzeti bizotságok, illetve a helyinemzeti bizottságok mellett létrejövő nemzetiségi testületek problematikájával, valamint a nemzetiségek nyelvén történő televízióadásnak (az 1969-es év második felének végéig esedékes) előkészítésével és a nemzetiségek életét bemutató szlováknyelvű hírek és tudósítások sugárzásával. Programon szerepelt a Magyar TerületiSzínház létrehozása Kassa székhellyel.9 A Nemzetiségi Tanács következő ülésén 1969. december 2-án a nemzetiségek helyzetéről szóló törvénnyel kapcsolatosancsak szóbeli információk hangzottak el, legalábbis a hivatalos dokumentumok szerint a megelőző tanácskozáson született határozatok ellenőrzése elmaradt.10

A Kassai Thália Színház 1970-ben ugyan a komáromi Magyar Területi Színház kassai színpadaként létrejött11, de a Nemzetiségi Tanács és a Kormányhivatal mellettiNemzetiségi Titkárság működése a normalizációs tisztogatások megindulásávalmajd egy évre megrekedt. Még a tanács statútumának a kidolgozása sem vette kezdetét. A titkárság két vezetőjének, Tolvaj Bertalannak és Fedor Gondornak távozniakellett tisztségéből. Tolvajt kórházi kezelése közben bocsátottákel állásából. Okkéntegyebeken kívül azt hozták fel, hogy a Nemzetiségi Tanács az egyes tárcáknak a nemzetiségi politikával kapcsolatos tevékenységét összehangolni igyekvő szerepre akartszert tenni. Stefan Sádovsky, a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányának elnöke, aki Dobos László távozása után saját hatáskörébe utalta a nemzetiségi politikaintézését 1970. szeptember 30-i hatállyal lényegesen megváltoztatta a NemzetiségiTanács összetételtét. A Tanácsban létrejöttekor paritásos képviselettel rendelkezteka szlovákok, a magyarok és az ukránok. A Sádovsky által eszközölt változtatások nyomán a testületnek 9 szlovák, 6 magyar és 3 ukrán nemzetiségű tagja lett. Sádovskyezt a lépést úgy indokolta, hogy a kormány Nemzetiségi Tanácsának csupán kisegítő szerepe van, míg „a a nemzetiségi politika megvalósítása az államalkotó nemzetszerveire tartozik, az egyes nemzetiségek képvielőivel együttműködve”. A jelentésben, amelyet a Nemzetiségi Titkárság tevékenységéről a kormány elé terjesztett, közölte, hogy „tevékenységében komoly fogyatékosságok” merültek fel, nehezményezve például a miniszterekkel folytatott közvetlen levelezést és „az autonomitás bizonyos elemeit”.12 A Nemzetiségi Tanács Sádovsky vezetésével csak 1970. november20-án ült össze. Az egykori mérsékelt reformpárti Sádovsky hatalmi pozícióinak megőrzése érdekében a normalizációs politika odaadó, olykor rendkívül kezdeményezővégrehajtásának és formálásának szolgálatába szegődött. Ez viszont nem mentettemeg őt a hetvenes években attól, hogy politikai „hullá”-vá váljon. Stefan Sádovsky aNemzetiségi Tanács ülésén azzal vádolta meg a Nemzetiségi Titkárságot, hogy „túllépte hatáskörét, beavatkozott a szaktárcák ügyeinek intézésébe”. A nemzetiségiszakosztály szerinte csak tanácsadói és kezdeményező szerep betöltésére jogosult,feladatköre csupán a kifejezetten nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos anyagok kidolgozását foglalta magában. Ugyanakkor a Nemzetiségi Tanács hatásköre leszűkült akultúra és az oktatásügy területére, kiszorultak belőle a szociális és gazdasági kérdések. Míg 1970-ig a nemzetiségek helyzetéről szóló törvény előkészítésével kapcsolatos munkálatok minden valószínűség szerint főként informális politikai nyomás következtében akadoztak, Stefan Sádovsky 1970 novemberében nyilvánosan kijelentette, hogy a készülő törvény politikai alaptéziseinek javaslata „politikai okokból elfogadhatatlanok […] Ezért leállítottam a továbbfolytatást. Az egésznek teljesen újbólkell nekiállnunk”. Rögvest magyarázatot fűzött hozzá, hogy is képzeli el a törvényjavaslattal kapcsolatos teendők újrakezdését: „javaslom, hogy e munkálatoknak nevágjunk neki azon nyomban”.13 Mindez annak ellenére alakult így, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló törvényjavaslat jóváhagyásaa Szlovák Köztársaság kormánynyilatkozatát követően része volt – minduntalan eltolódva – a féléves munkaterveknek.14

Ugyanakkor 1970-ben a Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma kiadta az 1970/93-as számú rendeletét a községnevek, lakótelepek, utcák és nyilvános térségek elnevezésének használatáról. Ez a rendelet nem engedélyezte például az utca-, helység- és községnevek kétnyelvű használatát, kiadását állítólagos„nemzeti érdekek”-re hivatkozva indokolták.15 A Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1970/585-ös számú, 1970. december 14-én hozott döntése értelmében amely az említett rendelet 7. paragrafusára hivatkozott – pedig betiltotta a másodikvilágháború előtt használatos, történelmi helység- és utcanevek használatát a sajtóban és a tömegtájékoztató eszközökben. Ennek a döntésnek, illetve az idézettrendeletnek a megszegése okán a Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal a kiadókkal szemben „a törvényadta jogkörön belüli intézkedéseket foganatosíthat”-ott.16 Ahivatal hasonló döntéseket hozott, 405-ös szám alatt, 1971 augusztusában is. Ennek a rendeletnek az abszurd és diszkriminatív volta annál kirívóbb volt, hogy a szlovák nyelvben, természetszerűen, szankciómentesen használták az eredeti elnevezésektől eltérő földrajzi neveket (például Wien-Vieden).

A Nemzetiségi Tanács 1971-ben, csakúgy, mint a megelőző évben, csupán egyszer ült össze. A tanácskozás formális jellegű volt, nem tárgyalt semminemű elvianyagról.17 A normalizációs tisztogatások fő hullámának tetőzése idején, 1972-bena tanács munkája kezdett rendszeresebbé válni. Megtárgyalásra került a nemzetiségi iskolákban folyó szlováknyelv-oktatás, a magyar kisebbség helyzete az egyeskerületekben, új magyar osztályok nyitása egyes szakközépiskolákban stb. Olyan témák voltak ezek, amelyek nem váltottak ki komolyabb szembenállást.18 A SzlovákSzocialista Köztársaság Kormánya Elnökségének 1972. január 26-án hozott, 18-asszámú határozata jóváhagyta, négy évi formális fennállás után a Nemzetiségi Tanács statútumát.

A 70-es évek eleje az eredetileg proklamált kisebbségpolitikai törekvésektől való elkanyarodás időszaka volt. A nemzetiségi politika fokozatosan az akkori politikaielit érdeklődésének perifériájára szorult. Az új normalizációs politikai garnitúra anemzetiségi politika terén sem volt hajlandó belemenni az adott állapotok semminemű változtatásába. Kész volt azoknak a változásoknak a felszámolására is, amelyek a 60-as évek végén következtek be. Helyi szinten már 1969 őszén jelentkeznikezdtek némely, főként új iskolák, illetve magyar tanítási nyelvű osztályok megnyitására irányuló törekvésekkel kapcsolatos problémák.19

Sokkal súlyosabb kihatása volt azonban a Szlovák Szocialista Köztársaság legfelsőbb szerveinek szintjén történt intézkedéseknek. Már 1968 után abbamaradt atörvények és más jogi normák magyar nyelvű kiadásának korábbi gyakorlata. A Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságát az 1971-es választásokat követőenmegszüntették, illetve összevonták a Szlovák Nemzeti Tanács nemzeti bizottságokkal, államigazgatással és a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottságával. A valóságban azonban a nemzetiségi politika ezen a bizottságon belül is marginális szerepet játszott. Két év leforgása alatt ez a bizottság nem adott ki semminemű, anemzetiségekkel kapcsolatos tájékoztatást.

Az Oktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Főosztálya osztályszintre került, vagyisa tárcán belül visszaállt az eredeti állapot. A Szlovák Szocialista KöztársaságMűvelődésügyi Minisztériumában 1971 után a nemzetiségi problematika egyetlenmunkatársra tartozott. A kormány magyar nemzetiségű miniszterhelyetteseinek fokozatosan olyan ügykörök jutottak, amelyek össze sem függtek a nemzetiségi problematikával. Bonyolódott a magyar nemzetiségű diákok magyarországi főiskolai tanulmányait lehetővé tevő államközi megállapodás végrehajtása is. Az illetékes főiskolán történő felvételi megbeszéléseken túlmenően az érdeklődőknek a tantestülettől kapott véleményezésre és Szlovákia Kommunista Pártja iskolai szervezetének,a járási pártbizottságnak a beleegyezésére is szüksége volt, sőt külön az oktatásiminisztériumban lezajló felvételi megbeszéléseket is megköveteltek.

Míg a Cseh Szocialista Köztársaság kormánya 1970. február 20-án jóváhagyta,hogy a vegyes lakosságú kerületekben, járásokban, városokban, illetve községekben a nemzeti bizottságok mellett nemzetiségi testületek is létesüljenek, a SzlovákSzocialista Köztársaság Belügyminisztériuma hasonló testületek létrehozását1970/184-es számú, 1970. február 9-én kelt levelével elutasította.

A Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal intézkedései kedvezőtlenül érintették akisebbségi folyóiratokat, a három magyar hetilap bejegyzését (Hét, Világ, A/Ő) érvénytelenítették. Tehát ki voltak téve a megszűnés veszélyének, miközben a Hét a Csemadok lapja volt. Az említett lapok szerkesztőségi munkatársai felmondást kaptak,amelyet később visszavontak.20 A Szlovák Rádió 1971. január 3-i hatállyal megszüntette a napi ötperces híradást a szlovákiai országos hullámhosszon. Ennélfogva acsehszlovákiai magyar nyelvű rádióadás számára kijelölt hullámhossz Csehországban, avagy Észak-Szlovákiában élő és dolgozó magyarok számára hozzáférhetetlenné vált. A Csehszlovák Televízió magyar nyelvű, még 1969-ben tervezett adása ahetvenes évek elején sem valósult meg.

Vladimír Minác Dúchanie do pahríeb (Parázsfúvás) című alkotásának több szlovák folyórat általi közlése, majd könyvalakban történt megjelenése érthetően nemhozott javulást a szlovák-magyar kapcsolatokban, ellenkezőleg, a magyar értelmiség Minác irodalmi díjjal való kitüntetésében magyarellenes légkör kialakítására irányuló szándékot látott. Maga a közlés, de talán még az ilyen jellegű mű kitüntetésesem kellett, hogy aggályokat váltson ki, amennyiben Vladimír Minác érveivel vitábalehett volna szállni. Ez azonban az 1970-71-es év fordulóján már lehetetlen volt.

Ezidőtájt a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos egyes lépéseket bírálatnak vetette alá a kormány Nemzetiségi Titkárságának munkatársa, Gyönyör József, aki javasolta a kormány Nemzetiségi Tanácsának átszervezését, a nemzeti bizottságok melletti nemzetiségi testületek létrehozását és a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetével foglalkozó törvény kidolgozását.21 Továbbá bírálta a magyarszakember-utánpótlás képzése terén uralkodó helyzetet. A szlovák-magyar viszonyban meglevő negatív berögződések leküzdése érdekében javasolta a honismeret, aföldrajz és a történelemoktatásban használt tankönyvek kölcsönös összevetését.Keltezés nélküli elaborátumában írt a magyar tanítási nyelvű szakiskolák létesítésének, a magyar tanítási nyelvű óvodák és – főleg mezőgazdasági irányzatú – szakközépiskolák hálózatának felülvizsgálatának szükségességéről. Felhívta a figyelmet amagyar kulturális intézmények, úgymint könyvtárak, múzeumok és képtárak hézagosságára és javaslatot tett azok kiépítésére. Külön figyelmet szentelt a nemzetiségileg vegyes területek fejletlenségének, ahol a legégetőbb problémaként a munkalehetőségek hiányát, s az ezzel összefüggő elvándorlást jelölte meg. Problémát látott a magyar lakosság műveltségi szintjében is, alacsonynak tartva azt, továbbá amagyar lakosság kedvezőtlen szociális összetételében (a magyar kisbbseg 40%-a abban az időben a mezőgzdaságban dolgozott), a nők alacsony foglakoztatottságában, amely inkább csak szezonmunkákra korlátozódott, valamint a kisebbséglaktaterületek iparosításának alacsony szintjében. Ezek a tényezők visszatükröződtek anemzetiségi közösségek tagjainak alacsony életszínvonalában is.

Kedvezőtlen változások érték a Szlovák Szocialiata Köztársaság Kormánya Nemzetiségi Titkárságát is, főleg ama vádakat követően, amelyeket a tikárság munkatársai ellen Stefan Sadovsky részéről 1970 szeptemberében és novemberében megfogalmazódtak. Felülvizsgálatuk után kiderült, hogy semminemű jogsértés nem történt.22 A hivatal vezetősége a munkatársak panaszai szerint nem teremtette meg akedvező elhelyezési lehetőséget és nem biztosította a munkatársak megfelelő értékelését sem. Sadovsky miniszterelnök-helyttes döntése alapján a munkatársak száma a feladatok mennyiségére való tekintet nélkül az eredeti 15 főről 6-ra csökkent,az adminisztratív személyzetet is beleértve. A Kormányhivatal berkeiben 1973. március elején a titkárság megszüntetéséről szóló hírek keltek szárnyra. Ennek az intézkedésnek a végrehajtása június végéig lett volna esedékes. A titkárság alosztályként,illetve munkacsoportként olvadt volna be a Kormányhivatal 2. osztályába, vezetőjecsupán a Nemzetiségi Tanács titkári teendőit látta volna el, s midez együtt járt volnatovábbi jogkörcsorbítással és a munkatársak számának csökkentésével. A SzlovákSzocialista Köztársaság Kormányhivatalában és egyéb különböző pozsonyi központiszervek „háza táján” nem hivatalos úton olyan nézetek terjengtek, amelyek szerintfelesleges egy olyan részleg fenntartása mint a Nemzetiségi Titkárság.

A tervezett intézkedések ellen a Nemzetiségi Titkárság muntársai 1973. április4-én kelt levélben tiltakoztak. Rámutattak az ilyesfajta lépés kedvezőtlen következményeire, utalva például a magyar kisebbség és a szlovák többség kapcsolatát érintő feszült légkör kialakulására. Ugyanakkor arra is célzást tettek, hogy a Nemzetiségi Titkárság megszüntetése része a kormány Nemzetiségi Tanácsa leépítését ésfokozatos megszüntetését előkészítő folyamatnak. A titkárság megszüntetését fontolgató szándékok indoklásául a Cseh Szocialista Köztársaság tapasztait hozták fel,holott ott az 1970-es népszámlálás szerint német, illetve lengyel nemzitiségűnek80 ezer (0,8%), illetve 67 ezer (0,7%), azaz összességében a lakosság 1,5%-a vallotta magát, míg Szlovákiában a magyar és az ukrán lakosság aránya 13,1%-ot tettki. A szlováktól eltérő anyanyelvűnek a lakosság 14,7%-a vallotta magát. Mindezentúl a Nemzetiségi Titkárság hivatkozott a Cseh Nemzeti Tanácsnak a nemzeti bizottságokkal és nemzetiségekkel foglakozó bizottsága mellett létrehozott kisebbségitestületre, a Cseh Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma mellett kialakított tanácsadó testületre és a vegyes lakosságú régiók nemzeti bizottságainak valamennyi szintjén létező nemzetiségi testületekre. A Cseh Szocialista Köztársaságbannem hoztak olyan jogszabályt sem, mely tiltotta volna a „helytelen” helységnevek(tehát a kisebbség által használt elnevezések) használatát a nemzetiségi sajtóban.

A szóbanforgó dokumentum rámutatott az 1969 utáni nemzetiségi politika„hibái[ra] és fogytékosságai”-ra. A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala Nemzetiségi Titkárságának munkatársai szerint nem tartották be az egyes régiókarányos gazdasági-szociális fejlesztését, főként Dél- és Kelet-Szlovákiában. Ennekkövetkeztében az említett térségekben, kiváltképp Kelet-Szlovákiában munkaerőfelesleg mutatkozott, ami elvándorlást, illetve ingázást idézett elő. Az iskolaügy területén a beadványok szerzői bírálták a nem kielégítő magyar tanítási nyelvű szakközépiskolai hálózatot. A kisebbségi fiatalok gyakran nyelvi okokbólelőmeneteli problémákkal küszködtek. A műveltségszerzéshez való hozzáférhetőséghiányos lehetőségei folytán nem alakultak ki a nemzetiségi fiatalság elhelyezkedésének egyforma feltételei. A könyvtári állomány nem felelt meg a nemzetiségi arányoknak. Nyitott problémának számított a Magyarországról behozott könyvek magas ára.

A Titkárság munkatársai bírálták a nemzetiségeknek az államigazgatásban valórészvételi arányát is, méghozzá a magyar többségű járásokban, főleg a kerületi ésa járási nemzeti bizottságok apparátusát, a nemzeti bizottságok testületeit és a központi szerveket illetően.23 Az eredeti ígéretek ellenére nem létesültek nemzetiségitestületek a nemzeti bizottságok mellett. Bár a Csehszlovák Szocialista Köztársaság 1968/144-es számú alkotmánytörvénye megszabta a nemzetiségi problémákatszabályozó jogi normák meghozatalát, ilyenek kidolgozása elmaradt. Nem valósultmeg a jogszabályok magyar nyelvű kiadása sem. Elégedetlenséget váltott ki az atény, hogy a hetvenes évek elején eltávolították a kétnyelvű utcatáblákat is. A napisajtóban továbbra is tilos volt a magyar helységnévhasználat.24

A szlovákiai nemzetiségi problematikáról folyó közbeszédben 1973 után újbólkezdett téma lenni a kétnyelvűség gyakorlati alkalmazásának biztosítása a nemzetiségileg vegyes területeken. A Nemzetiségi Tanács pozitívan értékelte a kétnyelvűségtiszteletben tartását a bírósági gyakorlatban, ahol lehetőség nyílott az anyanyelvi ítélethozatalra és az anyanyelvű végzések kézbesítésére.25 A kétnyelvűséggel kapcsolatban különféle nézetek hangzottak el. A Szlovák Szocialista Köztársaság belügyminiszterének helyettese, Ján Gonda a Nemzetiségi Tanács 1973. június 6-ántartott ülésén ismételten rámutatott a „helytelen helységnevek” használatának tilalmára a már említett 1970-ből származó rendelet értelmében.26 Ez a probléma a politikai életben az elkövetkező években ismételten fel-fel vetődött anélkül, hogy sikerült volna megnyugtató megoldást találni. Bár a Belügyminisztérium 1970/93-asszámú rendelete értelmében az utcák és nyilvános térségek kétnyelvű megjelöléséta magyarlakta területeken nem tiltotta, a kétnyelvűség érvényesülése gyakran a járási tisztségviselők magatartásától függött.27 A már említett Ján Gonda korántsema rendelet mérsékelt értelmezését szorgalmazta. Az Érsekújvári Városi Nemzeti Bizottság folyamodványára, mely arról kért tájékoztatást, hogy feltüntethetők-e kétnyelven az utcanevek, azt válaszolta, hogy az utcák és a nyilvános térségek elnevezésének a szlovák nyelv szabályaihoz kell igazodnia, tehát idegennyelvű alak csak aszlovák elnevezésből származtatható. Az ügyet azzal zárta le, hogy „a szándék megvalósíthatatlan”. A döntést úgy indokolta, hogy az utcanevek és nyilvános térségekelnevezésének szlovák nyelvű használata a második világháború utáni hagyomány:„Ezt az állapotot politikailag úgy kell értelmezni mint a nemzeti és demokratrikusforradalom örökérvényű attribútumát”. A szóban forgó rendelet bárminemű megváltoztatását elvettette. A somorjai kétnyelvű utcaneveket úgy minősítette, mint „megengedhetetlen elnevezések” bevezetését. Az ottani városi nemzeti bizottság ezt azintézkedést még az 1971-i évi választások előtt hozta a járási nemzeti bizottság ésa Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság tudta nélkül.28 Annak ellenére, hogySomorja esetében úgynevezett megengedhetetlen utcanévhasználat érvényesült,senki sem merészelte eltávolítani a kétnyelvű utcatáblákat.

A Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma a helységek, illetve utcák és nyilvános térségek elnevezésének kérdésére 1973 júniusában tért vissza.Pepich belügyminiszter megállapította, hogy „rég megszüntetett helységnevek élednek újra” főleg a kisebbségi tömegtájékoztató eszközökben. Elvetette a kétnyelvűhelységnévhasználatot, mert „egész sor 1948-ból eredő elnevezésnek nincs másnyelvű megfelelője”. Azokban az esetekben, amikor úgymond 1948 után nem történt elnevezésváltás, Dunajská Síredával vagy Nővé Zámky^/al példálózva, Pepichszerint a kétnyelvű elnevezés használata „politikailag, jogilag és gyakorlatilag kivihetetlen”, minthogy a szlovák elnevezések már berögződtek. Ilyen esetben a kétnyelvűség bevezetése Pepich szerint egyet jelentene a kisebbségi elszigetelődésművi felelevenítésével. Ugyanakkor ellentétbe kerülne a nemzetek közeledésénekelvével. Ezzel kapcsolatban idézte Leonyid Iljics Brezsnyev szavait az orosz nyelvmás nemzetek általi elsajátításáról, amelyek a Szovjet Szocialista KöztársaságokSzövetségének 50. évfordulója alkalmából hangzottak el, hangsúlyozva, hogy „megengedhetetlen akadályok állítása a nemzetek közeledésének folyamatába”. Pepichkiemelte, hogy az utcák elnevezése az 1970-ben kiadott rendelet szerint csak másnyelvű alapszót tartalmazhat, de a kivitelezésnek a szlovák nyelv szabályaival összhangban kell történnie. Ezért szerinte megengedhető volt a Petőfiho ulica alak használata, de a Petőfi utca már nem. Somorja esetében idézte a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottságnak a „hibás utcatáblák” eltávolítására felszólító utasítását,hogy az ne váltson ki „politikailag nem kívánatos visszhangot”. Felhívta a figyelmetarra, hogy az elnevezéseket tartalmazó táblák gyártására monopóliumszerűén beállított Kodreta Myjava vállalat, és annak szakolcai üzeme belső rendszabály alapjánköteles ilyen elnevezésű, az érvényes rendelettel ellentétes táblák gyártását elutasítani. Hasonlóképpen a helységnévtáblák estében is csak a fenti „módosítás” érvényesülhetett. Határozottan elutasította például, hogy a szlovák etimológia szerinti elnevezés mellett például Sládkovicovo esetében magyar alakváltozat – Diószeg- is szerepeljen. Jelentésében azt állította, hogy a szlovák elnevezések már berögződtek a köztudatban. Az anyagból persze nem derül ki, hogy az adott problematikáról mi volt a nemzetiségileg vegyes területek lakosságának a véleménye. Ugyancsak valószínű, hogy bármely tisztségviselő, aki az adott kérdésben eltérő módonfoglalt volna állást, számítania kellett volna legalábbis a posztjáról való távozással.A belügyminiszter továbbá rámutatott arra is, hogy az Új Szó sem veszi figyelembeaz egynyelvű (szlovák nyelvű) helységnévtárat. A jelentésből nem világos: amennyiben a 1948 után jóváhagyott helységnevek berögződtek a köztudatban, honnanszármaztak a „helytelen” helységnevek és miért élt a kétnyelvű helységnévhasználat igénye. A belügyminiszter jelentése mindazonáltal leszögezte, hogy „a nyelvhasználati probléma lényegében megoldottnak tekinthető”.29

A kétnyelvűség kérdése vita tárgya lett például a Nemzetiségi Tanács 1974. február 11-i ülésén. Azidőtájt széles körben terjedt az a nézet, hogy a kétnyelvűség „relatívjelenség, amelyre csupán addig van szükség, amíg az egyes nemzetiségek képviselői nem tanultak meg szlovákul”. Ugyanakkor a tanács többi tagjai, szlovák nemzetiségűeket is beleértve, mint például Juraj Zvara, felhívták a figyelmet arra, hogy„a kétnyelvűség a vegyes lakosságú területeken tartós érvényű elvnek számít”. Felhozta a nemzetiségi nyelvhasználatnak a hivatalos érintkezésben való szükségességét is. Szorgalmazta a nemzetiségek helyzetével foglalkozó törvény jóváhagyását, ugyanakkor annak a véleménynek adott hangot, hogy a nyelhasználati kérdést központi szinten kellene rendezni. Hangsúlyozta, hogy „az állampolgárok jogtudatánakalakítására a nemzetiségi kapcsolatok terén is szükség van, annak ellenére, hogya nemzetiségi kapcsolatok voltaképpen politikai kapcsolatok”. Kijelentette, hogy anyelvhasználati kérdés megoldása „nemcsak a magyarok ügye, hanem elsősorbana mienké, a szlovákoké”. Juraj Zvara nézeteit támogatták a Nemzetiségi Tanács magyar és ukrán nemzetiségű tagjai is. A Nemzetiségi Tanács a Szlovák SzocialistaKöztársaság kormányának javasolta, hogy a nemzetiségek nyelvének használatát jogi szabályozással, illetve az érvényben levő intézkedések módosításával biztosítsa.30 A kétnyelvűséget illetően azonban az elkövetkező években sem került sor semminemű jogi norma elfogadására.

Ezekben az években a magyar kisebbség képviselői bírálóan tették szóvá, hogya magyar nyelvű beadványokra és panaszokra az etnikailag vegyes területeken az illetékes államigazgatási szervek szinte kizárólag szlovákul reagáltak, s állítólag ezmég a nyugdíjkérelmekre is kiterjedt.31 Általában azonban az adott községben mindig akadt valaki, aki a szlovákul nem tudó polgártársának az államigazgatási szervek végzését lefordította. Másrészt viszont a nemzetiségileg vegyes területeken magas volt a szlovák nyelvű beadványok (80-90%) aránya. A Nemzetiségi Tanács általkészített jelentés szerint e mögött a magyar nemzetiségű lakosok aggályai húzódtak meg, attól tartva, hogy beadványaik kedvezőtlenebb elintézésben részesülnek,ha nem szlovákul íródnak. Másrészt viszont a szóbeli érintkezés a nemzetiségi bizottságokon azon a nyelven történt, amit az illető használt. Amennyiben az adottnyelvet a nemzeti bizottság munkatársa vagy tisztségviselője nem beszélte, a tárgyalás tolmács segítségével történt. Helyi szinten a tárgyalási nyelv jórészt a magyar volt, ezen a nyelven jelentek meg az általános érvényű rendeletek is. Ugyanakkor viszont panaszok jelentkeztek a szlovák nemzetiségű lakosok részéről, hogy például a helyi hangszóró egyes községekben a híreket csak magyar nyelven teszi közzé. A polgári ügyek testületei által tartott polgári szertartások az említett jelentésszerint következetesen két nyelven történtek. A valóságban azonban előfordult,hogy a helyi nemzeti bizottság elnöke nem volt hajlandó magyarul esketni, ahogy azSzencen történt. A Dunaszerdahelyi, Érsekújvári és a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság ülésére kerülő anyagok két nyelven készültek, a nagykürtösi járásban állítólag maguk a magyar képviselők javasolták, hogy az alapanyagok csak szlovákul készüljenek, mert nincs szükség „a dolgok komplikálására”. A járási nemzeti bizottság ülésezésének magyarra fordításától Dunaszerdahelyen kívül eltekintettek. ANemzetiségi Tanács jelentése szerint az esetek döntő többségében a helyhatóságiképviselők és a nemzeti bizottságok munkatársai képesek voltak a jogi intézkedések szlovák nyelvű kezelésére. A jelentés megállapította, hogy a csehszlovákiai körülmények között a nyelvi jogok érvényesítésének szabályozásában a helyi szintűmegoldások a legelfogadhatóbbak. A jelentésből tehát az derült ki, hogy nincs szükség a nyelvhasználat törvényerejű szabályozására, a szlovák-magyar együttélés avegyes lakosságú területeken úgyszólván ideális.

A Nemzetiségi Tanács tagjai és minden valószínűség szerint a Nemzetiségi Titkárság tagjai is azonban más véleményen voltak. Bár a nemzeti bizottságok apparátusában alkalmazottak mintegy 20%-a tudott magyarul, komoly problémáik voltaka szakterminológiával. A nemzeti bizottságok munkatársainak nemzetiségi összetétele a nemzetiségi lakosság százalékarányának (főként a magyarság esetében) csupán helyi, illetve városi szinten felelt meg. A Nemzetiségi Tanács észrevételei alapján a magyar nyelvű jelentések számának csökkenésében közrejátszott a fordításokalacsony színnvonala is. Az 1971-es évvel kezdődően elmaradt a szavazócédulákkétnyelvű elkészítése is. Annak ellenére, hogy az érvényes törvények lehetővé tették, hogy a gyermekek magyar nyelvű keresztnevet kapjanak, a Szlovák SzocialistaKöztársaság Belügyminisztériuma által, az anyakönyvi hivatalok számára kiadott hivatalos névjegyzékben csak azok szlovák nyelvű megfelelője szerepelt. Előfordulthogy az anyakönywezető a magyar nevet csak a Szlovák Tudományos AkadémiaNyelvtudományi Intézetének ajánlására volt hajlandó elfogadni. A Nemzetiségi Tanács tagjai bírálták a Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1971-ből származó intézkedését is, mely szankciókat helyezett kilátásba a helységnevek magyar nyelvűhasználatáért. Szerintük ezek használata arról tanúskodott, hogy „a művi úton létrehozott helységnevek” nem gyökeresedtek meg a kisebbségi lakosság körében.32A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya csak egy 1980-ban hozott33 határozatával engedélyezte az államigazgatási szervek számára az utcák és térségek kétnyelvű megjelölését a kisebséglakta területeken.34

Az 1969-es évet követően a nenzetiségi tudományos kutatóhely létrehozásánaktémája is tabu lett. A Nemzetiségi Titkárság csak 1973 júniusában tért vissza errea kérdésre. A Szlovák Tudományos Akadémia első alelnöke, Vojtech Filkorn, akinekez a kérdés gondjaira lett bízva, arról tájékoztatott, hogy az SZTA Elnöksége melletta nemzetiségi kutatást koordináló bizottság alakult. Önálló tudományos kutatóhelylétrehozását már nem emlegette, annak ellenére, hogy az 1969-70-es években egyilyen lépés megtétele része volt a Nemzetiségi Tanács hivatalos programjának, amivel a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányának és Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának képviselői is egyet értettek. A nemzetiségi kutatásVojtech Filkorn szerint az Akadémia tudományos kollégiumának kibővítése révén valósítható meg. A Nemzetiségi Tanács a nemzetiségi szakkutatást a történelem, anyelvészet, az anyagi és szellemi kultúra és a szociológia területén szorgalmazta.35A szlovákiai nemzetiségekkel foglakozó önálló tudományos kutatóhely létrehozásának gondolatát Vojtech Filkorn végérvényesen 1977-ben futtatta zátonyra, amikor aNemzetiségi Tanács számára készített jelentésében közölte, hogy az Akadémia általa vezetett, a nemzetiségi kutatással foglalkozó bizottság számára elsődleges alétező tudományos intézmények nemzetiségi összetételének javítása.36

Nemcsak a magyar kisebbség tagjai, hanem a Szlovák Szocialista Köztársasághivatalos képviselői is 1970-től kezdve a szlovákiai magyar és ukrán lakosság súlyos problémájának tekintették az alacsony műveltségi szintet. Egyes nézetek szerint a magyar lakosság műveltségi színvonala volt a legalcsonyabb Csehszlovákianemzetei és nemzetiségei közül.37 Annak ellenére, hogy a gimnáziumok első osztályába felvett magyar tanulók száma az 1975/76-os iskolaévben megfelelt a magyaretnikum Szlovákia egész lakosságán belüli arányának, viszont a szakközépislolábafelvett tanulóknak csupán 7,65%-a volt magyar.

Más volt a helyzet a főiskolákon. A magyar nemzetiségű főiskolások számarányának növelését a Szlovák Szocialista Köztársaság 1973/238-as és 1977/290-esszámú határozata is szorgalmazta. Az 1975/76-os iskolaévben felvett 11 290 főiskolai hallgató közül csupán 514 volt magyar (1111 jentkező közül) és 134 ukrán (203 jelentkező közül). A csehországi főiskolákra 120 magyart és 15 ukránt vettekfel, 30 diák Magyarországon folytatta tanulmányait. A magyar nemzetiségű újdonsült főiskolai hallgatók tehát a tanulmányaikat megkezdő diákok csupán 5,87%-át,az ukránok pedig 1,35%-át tették ki. A Szlovák Szocialista Köztársaság oktatásügyiminiszerhelyettese, Marta Vlacihová 1975 októberében kelt jelentése hangsúlyozta: a magyar nemzetiségű közép- és főiskolai diákokra „fokozott figyelmet kell fordítani, hogy képesek legyenek elsajátítani a tananyagot és sikeresen folytathassákközép- és főiskolai tanulmányaikat”. Dél-Szlovákiát illetően a négyéves, érettségivelvégződő szakirányzatok megnyitásának előnyben részesítését szorgalmazta. Továbbá tanácsolta, hogy a felvételi megbeszélések során tekintettel kell lenni „az esetleges gyengébb szlovák nyelvű kifejezőkészségre” a magyar nemzetiségű jelentkezők esetében.38 A szlovák kormány 1976 szeptemberében döntést hozott a szakterminológia kétnyelvű oktatásáról a szaktantárgyakat és összefoglalókat illetően, valamint a szaktantárgyakkal kapcsolatos szlovák nyelvű konverzáció rendszeresítéséről.39 A magyar nyelvű óvodákban 1977. szeptember 9-ével kezdődően az ötödikéletévüket betöltött gyermekek számára bevezették a szlovák nyelvű artikulációsbázis napi gyakorlását.40 A kisebbségi nyelvek hivatalos érinkezésben, a nemzetiségi bizottságok ügyintézésében történő használatával kapcsolatos, 1977-ben történtfelmérés szerint – amelynek a kétnyelvűségre kiterjeszthető alkalmazhatóságát aNemzetiségi Tanács tagjai kétségbe vonták – a terebesi és a nagykütrtösi járásbana harminc éven aluli magyar nemzetiségű fiatalok megközelítőleg 90%-a bírta a szlovák nyelvet. A füleki és a dunaszerdahelyi járásban, ahol a legrosszabb volt a helyzet, ez az arány csupán a 60%-ot érte el. A hetven év fölötti korosztályokban a szlováknyelv-tudás szintje, járásoktól függően a 30-60% között mozgott. Ugyanakkor ajelentés leszögezte, hogy a 30-60 közötti korosztályok szlovák nyelvismerete jobbvolt, mint az iskolából kikerülő fiataloké.41 Ez a probléma nemcsak a hatalmi elitetnyugtalanította, hanem a magyar kisebbség egy részét is, mert a magyar népességalacsony műveltségi szintjében ez a tényező is közrejátszott.

Azonban 1978-ban ellenkező irányú, a szlovákiai nemzetiségi jogok korábbi színvonalának leszorítására irányuló tendenciák teljes mértékű kibontakozása is kezdetét vette. AZ 1978-as év tavaszán a szlovák hatóságok a nemzetiségi iskolákon folyó szlovák nyelvoktatás kiszélesítésére törekedve egyes, főként műszaki és természettudományi tantárgyak kétnyelvű oktatásának bevezetése mellett döntöttek, amivalójában egyet jelentett azok szlovák nyelvű oktatásával. A nemzetiségi oktatásügyben uralkodó tényleges helyzet folytán ez az intézkedés elsősorban a magyar tanítási nyelvű iskolákat érintette. A készülő intézkedések törvényi megalapozását mármeg is tárgyalta a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége. Ez ellen az intézkedés ellena magyar értelmiség soraiból jövő, egyének és csoportok által kezdeményezett tiltakozáshullám indult. A szóban forgó intézkedés adott ösztönzést a szlovákiai magyar ellenzék első szervezetének, a Csehlovákiai Magyar Jogvédő Bizottságnak alétrejöttéhez. A körülmények összejátszása folytán ez volt az első szlovákiai szervezett nem hivatalos csoportosulás a normalizáció időszakában. Az alapító tagok,Nagy László, Duray Miklós és Püspöki Nagy Péter a 60-as években részt vettek amagyar főiskolások József Attila Klubjának tevékenységében.42 A Jogvédő Bizottságbevezető nyilatkozatában elítélte a készülő intézkedéseket, a nemzetiségi diszkrimináció és asszimilációs tendenciák megnyilvánulásának nevezve azokat. A nyilatkozatnak szerepe volt abban, hogy az illetékes szervek egy bizonyos időre leállítottáka tervezett iskolaátszervezést.

A nemzetiségi iskolák oktatási nyelvének megváltoztatásával kapcsolatos elképzelések 1978 végén újból felbukkantak, miközben a Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatásügyi Minisztériuma ezeket a magyar nemzetiségű középiskolai tanulókés főiskolások, főként műszaki irányzatú diákok számának növelésére irányuló törekvésnek állította be. Ezek szerint egyes tantárgyak, például a matematika, fizika,kémia oktatása egy későbbi szakaszban, illetve az alapiskola felsőbb osztályaibantisztán szlovák nyelven történt volna. Kilátásba helyezték a „kétnyelvű” oktatás fokozatos bevezetését minden tantárgyra vonatkozóan, a magyar nyelvet kivéve. AzOktatási Minisztérium az említett javaslat indoklásaként többek között a magyarországi nemzetiségi iskolák gyakorlatára hivatkozott, ahol magyarul folyt valamennyitantárgy, illetve a természettudományi tantárgyak oktatása, a nemzetiségi nyelvetkivéve. Az első szakaszban, 1979. szeptenber l-jével kezdődően azokon az iskolákon indult volna meg ennek az elképzelésnek a megvalósítása, ahol erre megvoltaka politikai feltételek (a szülők beleegyezése), valamint a káder és nyelvi adottságok,például a városokban és az etnikailag vegyes területeken. Az oktatási nyelv megváltoztatását az iskolaigazgatóknak kellett kérelmezniük az illetékes nemzeti bizottságnál. A következő szakaszban a változásnak valamennyi nemzetiségi iskolán végbekellett mennie. A folyamat lezárulásával 1983-ra számoltak.43

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság Ján Gregorhoz, a Szlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnökéhez intézett, 1979. január 5-i keltezésű levelében akészülő intézkedéseket arra irányuló törekvésként minősítette, hogy „a magyarnemzetiségi kiépített iskolarendszert felszámolva csupán a magyar nyelvet is oktató iskolákat hozzanak létre”. A bizottság szerint ezek az intézkedések arra voltak hivatottak, hogy „elősegítsék a magyar, főként a magyar nemzetiség fokozatos felszámolását a csak szlovákok által lakott homogén szlovák állam létrehozása érdekében […] Ilyen politika nem erdményezhet jó állampolgárokat, hanem ellenséget,összesküvőket teremt, akik felhasználják az adandó lehetőségeket az elnyomó állam elleni fellépésekre. Nem szükséges hangsúlyozni ezeknek az intézkedéseknekvégzetesen téves és etnocid indíttatású voltát”.44 A Juraj Busa szlovák oktatási miniszter által előterjesztett javaslat negatív visszhangot váltott ki a magyar kisebbséghivatalos képviselői között is. A Nemzetiségi Tanács üléséről készült jegyzőkönyvnem teszi lehetővé a vita részletes rekonstruálását. Viszont az ülés résztvevői a javasolt intézkedések végrehajtására irányuló törekvést „rendkívül kényes politikai,szervezési és pedagógiai kérdés”-nek minősítették. Nézetük szerint az előterjesztettjavaslat az adott helyzetben „a káderbiztosítás szempontjá”-ból nehezen volt keresztülvihető. Ugyanakkor a Nemzetiségi Tanács tagjai javasolták az előterjesztettkoncepciónak a magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolák igazgatóival és széleskörű pedagógusi aktívájával történő konzultálását, hogy az intézkedés „ne válhasson nemzetiségi ellentétek forrásává”.45

A hozzáférhető források alapján feltételezhető, hogy a szlovák állami szervekbenés az SZLKP vezetésében ezidőtájt nem volt egyértelmű elképzelés a nemzetiségi politika további alakulását illetően. Az úgynevezett kétnyelvű oktatásra vonatkozó javaslatok 1978 tavaszán jelentek meg, miközben még ugyanezen év októberében a középfokú szaktanintézetekkel kapcsolatban az anyanyelvű oktatás kibővítését emlegették. Viszont az 1978-79-es év fordulóján, majd később az úgynevezett kétnyelvűoktatás kérdése rendkívül sürgetően vetődött fel, bár végleges döntés sohasem született. Minden valószínűség szerint a kommunista rendszer hatalmi elitjét Szlovákiában eleinte meglepetésként érte a magyar lakosság ellenállása, ami nemcsak az értelmiség, hanem a Csemadok hivatalos képviselői részéről is megnyilvánult, későbbpedig tartottak a szlovák-magyar feszültség növekedésétől. Miközben már a hasonló javaslatok puszta előterjesztése is nyugtalanságot és kedvezőtlen reakciót kelletthogy kiváltson a magyarság körében, hozzájárulva nemcsak az ellenzéki hangulat,hanem az állam belső stabilitását érintő potenciális kockázatok fokozódásához is.

A magyar kisebbséggel szembeni nemzetiségi politikát ezidőtájt több tényező isbefolyásolhatta. Ezek egyike minden valószínűség szerint annak a szovjet tézisneka hatása volt, mely a nemzetek és nemzetiségek közeledését és fejlődését szorgalmazta, miközben maga az így felfogott folyamat már kezdett átnőni az erőltetett öszszeolvadásba. Ez a tézis már a hatvanas években is felbukkant, viszont a hetvenesévekben, főleg a bolsevik forradalom 60. évfordulóját követően már elszabadult azúj minőségű egység formálódásának, az úgynevezett szovjet nép kialakulásánakhangsúlyozása az ideológiai életben. Az orosz nyelvben e fogalmat a „szovjetszkijnarod” kifejezéssel jelölték, ami etnikai kategóriaként, mint új nemzet formálódásaként is értelmezhetővé vált. A Szovjetunióban ez a koncepció az oktatás és egyáltalán a közélet eloroszosításában nyilvánult meg a nemorosz köztársaságokban. Valószínű, hogy a csehszlovákiai kommunista rezsim követte ezt a Szovjetunióbanmeghatározóvá vált trendet. Míg a Szovjetunió egyes területein az eloroszosítás számára kedvező körülmények alakultak ki, más régiókban, ahol a virtuális és a szociális valóság nem volt összhangban, ez a folyamat adminisztratív eszközök alkalmazásával történt. Ilyen helyzetbe került a dél-szlovákiai magyarság is, amely megőrizte a szervezettség és a nemzeti öntudat magas fokát

A csehszlovákiai kommunista hatalom részéről a magyar kisebbséggel szembeni kurzus éleződésének egyik oka minden valószínűség szerint az ellenzéki irányzatok mind csehszlovákiai, mind magyarországi, hetvenes évekbeli felélénküléséből isadódhatott. A magyarországi értelmiségiek valamennyi szellemi és irodalmi áramlatot felölelő csoportja, Konrád Györggyel kezdődően Csurka Istvánig nyilatkozatottett közzé, amelyben kifejezésre juttatták szolidaritásukat a Charta 77 üldözésnekkitett aláíróival. A Magyar Szocialista Munkáspárt óvatos reformpolitikája és a csehszlovákiai megtorlásokkal szembeni tartózkodó magatartása folytán a CSKP és azSZLKP belső köreiben Magyarország olyan országnak számított, melynek politikájaaz úgynevezett jobboldali opportunizmus és a marxizmus-leninizmus revíziójára irányuló törekvések jegyeit viseli. Ebből fakadt a főleg a magyar kisebbségi értelmiséget az anyaországtól, tehát a magyarországi szellemi élettől elszigetelni akaró igyekezet. Az egyetemes magyar nemzeti kultúrához való tartozás deklarálása ebben alátószögben nacionalizmusnak minősült.

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenységének konspiratív jellegevolt, dokumentumait kizárólag Duray Miklós írta alá, aki ennek a csoportosulásnaka tevékenységével járó felelősséget teljes mértékben magára vállalta. Ez a döntésa megtorló intézkedések esetén lehetővé tette, hogy a bizottság tevékenységét akommunista rezsim egyéni kezdeményezésnek, s ne szervezett csoport működésének tüntesse fel. Amennyiben ugyanis bebizonyosodik, hogy nem egyéni fellépésekről van szó, a tagokat, illetve az együttműködőket szigorúbb felelősségre vonás fenyegette. A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenységét másrészt viszont a hatalmi elit által foganatosítani tervezett intézkedésekkel kapcsolatos viszonylag magasfokú tájékozottság jellemezte. Ezeket az értesüléseket a bizottságaz államiigazgatás központi szerveiben dolgozó, illetve a kommunista rezsim hatalmi hierarchiájának alacsonyabb szintjein alkalmazott kisebbségi magyaroktól szerezte. Kiváltképp értékesek voltak a a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányamelletti Nemzetiségi Titkárság munkatársaitól származó információk. A bizottságdokumentumait a Charta 77 rendelkezésére bocsátották, aminek jóvoltából azokCsehszlovákiában és külföldön is publicitást kaptak. Duray Miklós 1979 májusábanVáclav Havel bátyjának, Iván Havelnak a közvetítésével kapcsolatot teremtett aCharta 77-tel és 1983-tól kezdve annak aláírói közzé tartozott. Később elsősorbanVáclav Benda cseh ellenzékivel tartott fenn kapcsolatot. A független magyar értelmiségiek gondolkodását erőteljesen befolyásolta Janics Kálmánnak a Hontalanságéve; című könyve,46 mely a szlovákiai magyarság 1945-1948 közötti helyzetével foglalkozott, amikor e közösség tagjait megfosztották a kisebbségi jogoktól és kollektíve államellenesnek kiáltották ki, kitelepítésük előkészítésével foglalkozva. A könyvbefejező fejezete a szlovák történettudomány álláspontját vizsgálta, reagálva a hetvenes években újjáéledt szlovák nacionalista mítoszokra, amelyek középponjábanazoknak a szlovák történészeknek a szemlélete állt, akik pozitív megvilágításba helyezték a magyar kisebbség állampolgári jogoktól való megfosztását.

A csehszlovák államszövetségről szóló alkotmánytörvény, valamint a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló alkotmánytörvény10. évfordulóját követően, 1979 májusában a Jogvédő Bizottság terjedelmes elaborátumot dolgozott ki, mely kiterjedt az iskolaügy, a kultúra, a gazdaság és a politikaterületén a bizottság tagjai által „alkotmányellenes diszkrimináció” megnyilvánulásaiként aposztrofált jelenségek számbavételére.

A bizottság megállapította, hogy az 1968/144-es alkotmánytörvény nem elégítette ki a nemzetiségek elvárásait, mert:

„1. nem biztosította a nemzetiségek szociális, gazdasági és kulturális fejlődésében a két nemzettel szemben meglévő, 1945 után előidézett szintkülönbségkiegyenlítődését;

2. nem biztosította a nemzetiségi iskolügy valamennyi szintjére kiterjedő arányosfejlődést;

3.  nem biztosította a nemzetiségek kollektív részvételét az ország politikai életében;

4.  nem biztosította a nemzetiségek erőszakos asszimilációjának leállítását”.47Bár a Charta 77 lehetővé tette, hogy a bizottság nyilatkozata nemzetközi publicitást nyerjen, a szlovák demokratikus emigráció e panaszokra rendkívül élesen reagált. Abban a dokumentumban, amelyet 1980 májusában New Yorkban aláírtEmanuel T. Böhm, Rudolf Frastacky, Imrich Kruzliak, Martin Kvetko és Jozef Stasko,az a megállapítás szerepelt, hogy e panaszok a közös védelem gyengítését és ellenségkeresést szolgálják olyan időben, amikor Közép-Kelet-Európa nemzetei közösellenséggel állnak szemben és közös szovjet elnyomásnak vannak kitéve. Sőt a dokumentum szerzőinek felrótták, hogy a Jogvédő Bizottság nem emel panaszt az emberi jogok és polgári szabadságjogok elégtelensége miatt, és akciójuk egyenesen ellentétbe kerül a disszidensek törekvéseivel. A levél aláírói kinyilatkoztatták, hogykellő információ hiányában a panaszok tartalmát illetően nem kívánnak állást foglalni. Ugyanakkor leszögezték, hogy számos probléma, úgymint a gyülekezési szabadság hiánya, a kollektív jogok elégtelensége, avagy a képviseleti testületek nemmegfelelő összetétele a szlovákok és magyarok közös problémája. Ezért elvetettéktöbb, a bizottság dokumentumában szereplő kérdés nemzetiségi jellegű problémaként való értelmezését. Jelentős figyelmet szenteltek a magyarországi, erőteljesasszimilációs folyamatnak kitett szlovák nemzetiség helyzetének is. Ezzel kapcsolatban megállapították, hogy „a szlovák-magyar probléma […] nem a csehszlovákföderáció létrejötte és a kisebbségekről szóló alkotmánytörvény elfogadása után keletkezett. Létezik régi eredetű szlovák-magyar hipotéka”.48

A Jogvédő Bizottság nyilatkozatainak hatására a Csemadok hivatalos képviselőiis kezdték erőteljesebben hangoztatni a nemzetiségi követeléseket. A CsemadokKözponti Bizottságának elnöke, Lőrincz Gyula 1980 októberében felvetette a nemzetiségi kulturális szövetségeknek a Nemzeti Frontba való újbóli felvételét. Ezzel aköveteléssel annak ellenére előállt, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnök helyettese, Martin Gregor, aki a nemzetiségi problematikát felügyelte, megpróbálta megakadályozni a nemzetiségek helyzetének pertraktálását. Lőrincz Gyulaazzal érvelt, hogy az adott helyzet bonyolítja ezeknek a szervezeteknek a működését községi és városi szinten, minthogy a nemzeti bizottságok nem hajlandók partnerül elgogadni azokat.49

A hatalmi elit azonban a 80-as évek elején nem volt hajlandó engedni pozícióiból. Annak ellenére, hogy a szlovák kormány 1980-ban beleegyezését adta az utcanevek és nyilvános térségek elnevezéseinek kétnyelvű használatát a városokban ésa falvakban, egy évre rá megszüntették a Népművelési Intézet NemzetiségiOsztályát.50 A Jogvédő Bizottság felhívta a figyelmet a magyar tanítási nyelvű iskolák oktatási nyelvének átalakítására irányuló újbóli szándékokra, amelyekkel a Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériumának kollégiuma foglalkozott1980 decemberében, majd 1981 áprilisában nyilatkozatot adott ki ezzel kapcsolatban. Ezúttal a minisztérium a készülőben levő ezirányú lépést hivatalosan a „nemzetiségi iskolügy színvonalának emelésé”-vel indokolta, olyan igyekezetként, „hogya magyar munkások és parasztok gyermekei jobban érvényesülhessenek a továbbtanulás terén és az életben”. A Jogvédő Bizottság nyilatkozatában az is szerepelt,hogy „a magyar nemzetiség csak akkor fogja a köztársaságot hazájának tekinteni,han nem lesz kénytelen elviselni nyelvének társadalmi lebecsülését”.51 A bizottság4. dokumentuma volt ez, egyébként a megalakulástól Duray 1982-ben történt letartóztatásáig összesen 10 dokumentumot jelentetett meg.

Csehszlovákia lakosainak életét 1981-től kezdődően bonyolították a Magyarországgal való turistaforgalomban bevezetett korlátozó intézkedések.52 Ezek mögöttminden valószínűség szerint a csehszlovákiai hatóságoknak főként a Magyarországra irányuló bevásárlási kirándulások visszafogása munkált. A magyar kisebbség számára azonban ez egyet jelentett a magyar kultúrával való kapcsolatfenntartásnak,valamint a rokoni és baráti szálaknak a korlátozásával.

A nyolcvanas évek elejére a szlovákiai magyar közösségen belül felnőtt az értelmiség új generációja, amely már nem rendelkezett az 1968-as időszak élettapasztalataival és a kommunista rendszerrel szemben egyértelműen elutasító magatartást tanúsított. Tagjai a magyar nemzetiségű egyetemisták köréből kerültek ki, s potencionális vezető alakká vált közöttük Tóth Károly és Öllös László. Társaikkal együtt márfőiskolásként kapcsolatot kerestek a magyarországi demokratikus ellenzék képviselőivel, így Konrád Györggyel, Bencze Györggyel, Tamás Miklós Gáspárral, DemszkyGáborral, Magyar Bálinttal, Szabó Miklóssal és a budapesti szamizdatként megjelenő folyóirat, a Beszélő későbbi szervezőivel, meg szerkesztőivel, Kis Jánossal és Kőszeg Ferenccel. Részt vettek olyan akciókban, mint amilyen a budapesti, úgynevezettrepülő egyetemek szervezése és a szamizdat irodalom Szlovákiába való kicsempészése volt. Az említett repülő egytemen épp Tóth Károly és Öllös László kezdeményezésére indítottak speciális kurzust a szlovákiai magyar diákok számára.

A nyolcvanas évek elején Tóth Károly és Öllös László több ízben járt Lengyelországban, ahol találkoztak a Szolidaritás mazovi képviselőivel, a magángazdálkodóföldműveseket tömörítő Szolidaritással és az ottani diákaktivistákkal. A kommunizmussal szembeni elutasító magatartásukat azzal is kifejezésre juttatták, hogy a főiskolai tanulmányaikat befejezve a rendszer hivatalos struktúrájával szemben – legalábbis egy ideig – fizikai munkát vállaltak.53 Az 1983-as évben létrejött a fiatal magyar írók független csoportja, az Iródia (az elnevezés az irodalom+paródia szópárosításból született). Olyan fiatalok szerveződése volt ez, akiknek nem állt módjukbanszínre lépni, illetőleg erre nem is törekedtek a Szlovák írószövetség struktáráján belül és folyóiratainak hasábjain. Tagjai közé tartozott Tóth Károlyon kívül példáulHizsnyai Zoltán, Krausz Tivadar, Hodossy Gyula és mások. E csoport 1983-1987között ugyanilyen elnevezéssel Érsekújvárott a városi nyomdában készített félhivatalos irodalmi füzetet is megjelentetett.

Negatív reakciót váltott ki Duray Miklós Kutyaszorító című 1979-ben született és1983-ban kiadott könyve. A szerző maga művét – amelyben az 50-es és a 60-asévek dél-szlovákiai nemzetiségi viszonyait ecseteli – „életrajzi esszé”-nek nevezi. Akönyv a szlovák közvéleményben rendkívül ellentmondásos visszhangot keltett, például az olyasfajta fogalmazással kapcsolatban, hogy: „Anyám és apám már kétévesházasok voltak, mikor meglepte őket a nemvárt, de óhajtott öröm. 1938 novemberében visszacsatolták Magyarországhoz Szlovákia magyarok által lakott területéneklegnagyobb részét. Az a tény, hogy ismét Magyarországon élhettek, feledtette velükmind a fasizmus veszélyét, mind a háború közelgő viharát. Egy általános lelkesedésbűvöletében éltek akkor, mert kiszabadultak egy idegen nemzet kötelékéből ésmegszabadultak a nemzeti elnyomástól […] 1938-ban Horthy hodvédjei a csehszlovákiai magyarok szempontjából ugyancsak szabadítok voltak […] Szüleim igyekeztekszlovákul tanítani, főleg iskolás korom előtt, de nem mutattam hajlandóságot, sőtinkább félelemmel teli csökönyös ellenállást tanúsítottam” (Duray 1983).

Duray Miklós fellépésének következményeként megszakadtak a Szlovákok Világkongresszusa és a Szabad Magyarok Európai Kongresszusa közötti, az együttműködésről folyó tárgyalások. Két olyan szervezetről volt szó, amelyek az egyes emigránsszervezetek tetőszervévé kívántak válni. A magyar enmigráció, beleértve a SzabadMagyarok Európai Kongresszusát is, Czettler Antallal az élén szolidaritást vállalt aCsehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság jelentésével.

A Kutyaszorító ellentmondásos hatása és a magyar tanítási nyelvű iskolák elszlovákosítására irányuló kísérlet elleni tiltakozások szervezésében való részvétel okánkerült sor 1982 júniusában Duray Miklós perbefogására, izgatás vádjával, a törvénykönyv 100. paragrafusa alapján. Duray lakásában két ízben, amikor még nem voltelőzetes letartóztatásban házkutatást tartottak. Letertóztatására 1982. október11-én került sor.56 Ezzel kapcsolatban az ügyészségre mintegy ötven személyt idéztek be, és a Duray által választott védőügyvéd a jogi védelem ellátásáról való lemondásra kényszerült. A vizsgálati fogság 1983. február 22-ig tartott, amikor is feltételesen szabadlábra helyezték. A pozsonyi városi ügyész Miroslav Jaksík 1982. december 28-án Durayt a köztársaság felforgatására irányuló bűncselekmény vádjával illette, a törvénykönyv 98. paragrafusa alapján. A Charta 77 erre a lépésre még aznapa Csehszlovák Szocialista Köztársaság legfőbb ügyészéhez intézett levélben reagált,melyet a Charta 77 szóvivői: Radim Palous, Anna Marvanová és Ladislav Lis írtakalá. A Charta 77 Duray védelmére kelt, óvva intve az említett paragrafus tendenciózusértelmezésétől.57 Bár Duray ellen a bűnvádi eljárás 1983. január 31-én elkezdődött,ítélet nem született és ideiglenesen szabadlábra helyezték. Ugyanakkor a bűnvádi eljárást nem szüntették meg Duray első bebörtönzése idején (1982-1983). A magyarkisebbség Jogvédő Bizottsága formálisan felfüggesztette működését, mert valamennyi dokumentuma Duray Miklós aláírásával jelent meg, aki a teljes felelősségetmagára vállalta. A valóságban a bizottság tevékenysége és a dokumentumok megjelentetése folytatódott a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportjának munkájában, melyben Tóth Károlyon kívül részt vett Öllös László, Kovács Tibor, Sándor Eleonóra, Németh Zsuzsanna és Bodnár Mária. Később, Duray szadiábra kerülése utánismét felújította tevékenységét az eredeti jogvédő bizottság.

Bár 1983 végétől a Csehszlovák Televízió heti 30 perces magyar nyelvű hírműsorral jelentkezett, ugyanabban az évben az SZLKP és az állami szervek vezető személyei tovább kezdeményezték a magyar tanítási nyelvű iskolák tanítási nyelvének megváltoztatását. Az oktatási törvény módosításának 22. paragrafusa a kerületi nemzeti bizottságok számára kilátásba helyezte azt a felhatalmazást, hogy a nemzetiségiiskolákon egyes tantárgyak oktatási nyelvének szlovák, illetve cseh nyelvre való megváltoztatásának javaslatával élhessen. Ilyen javaslat megtételére a kerületi nemzetibizottságok „az indítványnak az illető iskolába járó tanulók szüleivel történt megvitatása” után kaptak volna jogcímet.58 Mindennemű arra irányuló intézkedés ellenére,hogy a középiskolákba és a főiskolákra felvett magyar és ukrán anyanyelvű diákokszámaránya elérje a két nemzetiségnek az összlakosságon belüli arányát, a 80-asévek elején sem sikerült teljesíteni. (A magyar nemzetiségű tanulók aránya az alapiskolákon 10,1%-ot tett ki). Sőt fordított tendenciák érvényesültek. Az 1981/82-estanévben a középiskolákba felvett magyar és ukrán nemzetiségű tanulóifjúság aránya 8,6%-ra, illetve 0,9%-ra csökkent. így a középiskolákba felvett magyar tanulókaránya kezdett visszaesni az 1975/76. évi szintre, amikor is 7,6%-ot tett ki.

A főiskolákon valamivel kedvezőbb volt a helyzet, de a magyar nemzetiségű jelentkezők és a felvettek aránya ott sem felelt meg a magyar kisebbség összlakosságon belüli arányának. A Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma1982-ben a magyar nemzetiségű diákok főiskolai felvételére vonatkozó irányelvekethagyott jóvá. Minthogy a főiskolai felvételi megbeszélések sikertelensége gyakrana szlovák nyelv nem kielégítő ismeretén és a szlovák nyelvű gyenge kifejezőképességen múlott, az említett intézkedések a jelentkezők szlovák nyelvismerete iránti toleranciát is magában foglalta.59 Ennek ellenére sem következett be aránynövekedés, sőt inkább stagnálás, illetve visszaesés. Éppígy értelmezhető a magyar nemzetiségű középislolások arányának alakulása is. Az említett negatív tendenciák továbbélése folytán egyre csökkent a szlovákiai magyar közösség és a szlovák nyelvűlakosság közötti műveltségi szintkülönbség rövid távú kiegyenlítésének esélye.

A Nemzetiségi Tanács a magyar nemzetiségű középiskolások számának a szlovák kormány követelését fokozotabban szem előtt tartó növelését ajánlotta a tervlebontás során. Ugyanakkor azt is ajánlotta, hogy az oktatásügyi szervek időben ésalaposabban tájékoztassák az iskolákat, a szülőket és a tanulókat a középiskolákegyes típusairól és hálózatairól, nemkülönben az általuk nyújtott tanulási lehetőségekről és megkövetelt feltételekről. A magyar tanítási nyelvű iskolák diákjainak tájékoztatást kellett kapniuk arról, hogy a felvételi vizsgák azon a nyelven történnek,amelyen az általuk látogatott iskolában folyik a tanítás, nem pedig azon a nyelven,ahová jelentkeznek. M. Vlacihová miniszterhelyettes asszony továbbá tájékoztatójában szólt a minisztérium ama szándékáról is, „hogy nagyobb befolyást kell gyakorolni a magyar nemzetiségű diákokra a tekintetben, hogy ösztönzést kapjanaka szlovák tanítási nyelvű szakközépiskolákban és szaktanintézetekben való továbbtanuláshoz, és eközben kedvezőbb feltételek teremtődjenek az új közegben valóadaptálódáshoz.”60 Az említett pontokban nincs nyoma a nemzetiségi iskolák tanítási nyelvének megváltoztatására irányuló törekvésnek.

Ennek ellenére a Nemzetiségi Tanács néhány hónap múltán megtárgyalta az oktatási törvény módosítását. A kommunista hatalom nyilván tartott az információk kiszivárogtatásától, (vagy) a magyar kisebbséget kész ügy elé akarta állítani. Ezért M.Vlacihová az említett szándékról a tanácsot csak szóban tájékoztatta. Egyébkéntmaga a programpont megnevezése is annyira általános volt, hogy nem keltett semmiféle gyanút.61 Az oktatási törvény novelizállása 1984-ben már készen állt a Szlovák Nemzeti Tanács plenáris ülésén történő megtárgyalásra, amikor az anyagot azutolsó pillanatban visszavonták. Minderre, egyebeken kívül a magyar kisebbségképviselőinek – a Csemadok Központi Bizottságát is beleértve – tiltakozására kerültsor.62 A magyar iskolák védelmére alakult csoport tiltakozásában óvott attól az alattomos megfogalmazásban rejlő lehetőségtől, amelyet a tanítási nyelv megváltoztatását célzó javaslat kapcsán az illető iskolák tanulóinak szüleivel esedékes konzultáció szorgalmazása tartalmazott. „A tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy a “megtárgyalás” alatt inkább meggyőzést kell érteni, amit a beiratás kapcsán tapasztalhatunk.” Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy „az egyes tantárgyak” oktatási nyelvének megváltoztatásával kapcsolatos javaslat olyan szélsőséges lehetőséget is magában foglaló értelmezést nyerhet, mely egyet jelent az illető iskola tanítási nyelvének, illetve a nemzetiségi iskolák jellegének megváltoztatásával.63

A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala Nemzetiségi Titkárságánakalapító tagja, Gyönyör József 1984-ben nyugdíjba vonult. A Kormányhivatal Nemzetiségi osztálya vezetőjének indítványára ugyanezen év májusában 15 oldalas elaborátumot készített, amelyben elemezte a szlovákiai nemzetiségek jogainak érvényesülése terén uralkodó helyzetet. Megállapította, hogy az eltelt öt év során romlott aszlovák és a magyar lakosság közötti kapcsolatok alakulása, amihez hozzájárultaka magyar tanítási nyelvű iskolák tanítási nyelvének megváltoztatására irányuló ismételt adminisztrarív törekvések, amelyek a magyar kisebbség körében a nemzetiségiiskolák megszűnésétől tartó aggályokat váltottak ki. További okként a nemzetiségipolitika terén hozott intézkedések következetlen megvalósítását hozta fel. Az oktatásügyet illetően Gyönyör rámutatott a magyar tanítási nyelvű iskolákba járó diákokszámának csökkenésére, s megítélése szerint a magyar óvodahálózat fejletlenségeis közrejátszott abban, hogy a magyar nemzetiségű gyerekek jelentős része szlovákiskolába jár. Annak az állításnak adott hangot, hogy néhány éven belül a magyarnenzetiségű gyermekek csaknem fele nem nemzetiségi iskolát látogat majd. Hasonlóan bírálta a magyar tanítási nyelvű szakközépiskolák és ipari tanulóintézetek nemkielégítő hálózatát. A ipari tanulóintézetekben egyenesen a magyar fiatalok elnemzetlenítésének eszközét látta. Továbbá javasolta, hogy a főiskolai felvételi vizsgák akisebbség nyelvén is történhessenek, ami elősegítené a felvételi vizsgák eredményesebb letételét. A magyar és ukrán nemzetiségű fiatalok így a szlovák nemzetiségűekkel egyenlő vizsgalehetőségekhez juthatnának. Javaslatot tett előadások ésvizsgák magyar, illetve szlovák nyelven történő megtartásának fakultatív megválasztását lehetővé tevő feltételek kialakítására egyes főiskolákon, például a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán.

A kulturális szférát illetően bírálta a magyar nyelvű könyvállomány elégtelen voltát a könyvtárakban és a könyvárusi forgalmat biztosító Slovenská kniha könyvüzleteiben. Ez a magyar újságok és folyóiratok behozatalára és terjesztésére is vonatkozott. Kezdeményezte a magyar nyelvű hírszolgáltatást a Dél-Szlovákián kívül élőmagyar anyanyelvű állampolgárok számára is. Bírálta a magyar nyelvű televízióközvetítés elégtelen műsoridejét, s rámutatott arra, hogy hiányoznak a nemzetiségikönyvtárak, múzemok és galériák. A nyelvhasználat terén legfőbb problémának akétnyelvű helységnevek kérdését tekintette, azok hivatalos éritkezésben történőhasználatát is beleértve. Bírálta a lakosok beadványainak csupán szlovák nyelvű intézését az államigazgatásban. Megállapítása szerint egyes központi szerveknekgondoskodniuk kellene a határozatok kétnyelvű kiadásáról is. Az állampolgárok nemrészesültek kellő eligazításban a bírósági anyanyelvhasználat lehetőségét illetően.Javaslatot tett a törvények és egyéb jogi normáknak kisebbségi nyelven történő közzétételével kapcsolatos gyakorlat felújítására. Továbbá rámutatott a különböző magyar és ukrán nyelvű eligazító táblák fokozatos megszűnésére, főként a vasútállomásokon és a buszmegállókban. A kisebbségi jogok kérdésének rendezését különtörvényekben rögzítő megoldásban látta. Elaborátumában érintette a Kormány Nemzetiségi Tanácsának működését is. Véleménye szerint annak munkájában a kisebbségek képviselőinek is részt kell vennie.64

 

Fordította Kiss József(A tanulmány második, befejező részét lapunk következő számában közöljük.)