Pelle István: Ferencz Anna: Hitből táplálkozva. Az 1674-es pozsonyi vértörvényszék elé idézett gömöri lelkészek és tanítók
A koncepciós per előzetesen megtervezett,koholt vádakra alapozott, a törvényességetsértő, de külső formájában megtartó, politikai indíttatású eljárás. A koncepciós per fogalom hallatán a történelem iránt érdeklődőembernek először minden bizonnyal a 20.század diktatúrái jutnak eszébe, a nácizmusés a sztálinizmus monstre bírósági színjátékai. Ám visszatekintve a régebbi történelmikorokra, kiderül, hogy megrendezett, a kényelmetlen (például a politikai vagy vallási)ellenfelek likvidálását célul kitűző bíróságiprocedúrák az ókortól a jelenkorig nagyszámban felfedezhetők az emberiség történelmében.
A koncepciós perektől a magyar történelem sem mentes. A kommunista önkényuralom nagy kirakatperei, a Rajk László vagy aNagy Imre és társai ellen lefolytatott eljárás széles körben ismertek. Ám az talán kevésbé maradt meg a köztudatban, hogy példáula 17. századi magyar történelem milyen bőséges tárháza a koncepciós pereknek. Az1600-as évek elején lezajlott ún. fiskális perek sora, majd a század második felébenmegrendezett pozsonyi (1674) és eperjesivértörvényszék (1687) olyan események voltak, amelyek külföldön sem maradtak visszhang nélkül. A rajtuk áthúzódó vörös fonálnem más, mint a Habsburg uralkodók harcaa magyar rendiség ellen. A cél pedig, amelyelsősorban I. Lipótnál (1657-1705) mutatható ki markánsan, a francia mintájú uralkodói abszolutizmus megteremtése. Miután a16. század folyamán magyar rendek igennagy számban hagyták el a katolikus hitet,és tértek át valamelyik protestáns vallásra,a Habsburgok pedig- néhány kivételtől eltekintve – a római katolikus vallás szilárd védelmezői voltak, az abszolutizmus és a rendiség harca sokszor vallási köntösben jelentmeg. A fentebb megnevezett 17. századiesemények mindegyikében – kisebb-nagyobb mértékben – kimutatható a protestantizmus és a katolicizmus – ha úgy tetszik, areformáció és az ellenreformáció – összecsapása. Ebbe a konfliktusoktól terhelt világba viszi vissza az olvasót a tornaijai FerenczAnna. A Hitből táplálkozva. Az 1674-es pozsonyi vértörvényszék elé idézett gömöri lelkészek és tanítók című könyvének középpontjában az 1671-1681 közötti „gyászévtized” történései és az eseményekben jelentős szerepet játszó gömöri és kishonti protestánsok állnak – annak a régiónak a képviselői, ahonnan a szerző is származik. Asomorjai Méry Ratio gondozásában 125 oldalnyi terjedelemben megjelent kötet régi ésújabb kiadványok, protestáns lapokban közölt cikkek, református és evangélikus egyházmegyei jegyzőkönyvek segítségével készült. A témának, amint az a felhasznált források jegyzékéből is kitűnik, ma már bőséges irodalma van. Arra, hogy mégis mi késztette Ferencz Annát – aki szerényen a kötetösszeállítójának nevezi magát – egy újabbilyen tartalmú könyv megírására, az olvasóhoz írt bevezetőben kapunk választ: „…a gályarabságot szenvedett lelkészek és tanítókegyharmada Gömörből került ki, és aBuccariban fogva tartott prédikátorok kéthar-
mada ugyancsak szűkebb pátriám hitvallójavolt. […] Ez a könyv csupán a feledés falánszeretne rést ütni, hogy vértanúságuk ésszenvedésük mementóul szolgáljon az utókornak.”
A könyv tartalmi szempontból két jól elkülöníthető részből áll. Az első rész egy vázlatos történelmi bevezető: a szerző hat fejezetben, mintegy 25 oldalon, a reformációegyes irányzatainak magyarországi megjelenésétől és elterjedésétől a „gyászévtizedet”lezáró 1681. évi soproni országgyűlésig követi nyomon az eseményeket, míg a másodikrészben a pozsonyi vértörvényszék elé idézett gömöri protestáns lelkészek és tanítókéletrajzai olvashatók. Megjegyezzük, kár,hogy szerkesztő nem különítette el láthatóbban – mondjuk egy nagyobb méretű cím beiktatásával – az egyes részeket, így azokmajdhogynem minden átmenet nélkül követik egymást. A Hitből táplálkozva című könyvjól kivehetően protestáns, azon belül is református alapállásból íródott. Ez természetesen rányomja a bélyegét a korszak történelmi eseményeinek, jelenségeinek interpretációira. A történelmi bevezetőben, amely tulajdonképpen előkészítője a kötet leglényegesebbnek szánt részének, a prédikátorokbemutatásának, Ferencz Anna nem bonyolódik bele a részletekbe. Amit kicsit bővebbenmeg akar magyarázni, azt a csaknem háromoldalnyi jegyzetapparátus segítségével teszi.Ám ez a leegyszerűsítésre törekvés – valamint a fentebb már jelzett egyértelműen elkötelezett alapállás is – azzal a veszéllyeljár, hogy nem mindig sikerül az eseményeketszélesebb történelmi összefüggésekbe helyezni. Ferencz Anna különben gördülékeny,világos stílusban megírt történelmi bevezetőjében is találunk erre példákat. E pontonazonban az olvasó egy pillanatra elbizonytalanodik: számon kérhető-e a történelmi tárgyú munkáknál alapkövetelményként megfogalmazott multiperspektivikus megközelítésegy olyan könyvön, amely deklaráltan emléket akar állítani meghurcolt embereknek? Aválasz, úgy gondoljuk, igen, éppen azért,mert történelmi tárgyú munkáról van szó.
Főleg a történelmi vázlat első három fejezetében (A reformáció jegyében, Az ellenreformáció viharai, A gyászévtized és előzményei) nem sikerül a szerzőnek megfelelni
mindig a többszempontúság követelményének. A reformáció magyarországi villámgyorsés sikeres expanziójáról értekezve példáulnem esik szó arról, hogy a katolikus egyházban jelentkező mély válság kialakulásábanmilyen szerepe volt a mohácsi csatának,majd az azt követő politikai anarchiának, hogyan hatott az emberek lelkületére a középkori Magyarország összeomlása. S a Habsburg-dinasztia sem volt minden esetben akatolikus egyház „kitartó támasza”. Néhányfontos pozícióban levő tagja, például Máriakirályné, II. Lajos (1516-1526) felesége ésI. Miksa (1564-1576) császár-király szintén„megfertőződött” az új hittől.
A magyar főnemesség 17. század elejivallásváltoztatásának okait sem elegendő adinasztia és a főrendek törökkérdésben kialakuló (?) konszenzusára visszavezetni. Bárkétségtelen tény, hogy az 1608. évi pozsonyiországgyűlés után bekövetkezett bizonyosközeledés, de ez inkább a rendi jogok és avallásszabadság uralkodó általi megerősítésének köszönhető, mint a török politikának.Ezen túl szerepe volt a rekatolizacioban a reformáció kifulladásának, útkeresésének is,amelynek egyik biztos jele volt egy új irányzatnak, a puritanizmusnak a megjelenése. Snem utolsósorban a Bethlen Gábor és aRákócziak regnálása idején a sajátos erdélyiviszonyok között kifejlődő, a török szövetségre támaszkodó „nemzeti abszolutizmus” alternatívájának meglebegtetése is nyugtalanítólag hatott a mindenféle egyeduralmat elutasító arisztokratákra. A katolikus klérustsem lehet az egész tárgyalt korszakban idegen érdekek megjelenítőjeként láttatni. Egészen más volt ugyanis a katolikus egyházalapállása a széles látókörű Pázmány Pétervezetése alatt, mint például a Wesselényiösszeesküvésben való részvétele miatt a hatalom által zsarolható Szelepcsényi Györgyérájában. Pázmány korában a klérus – maikifejezéssel élve – „harmadikutas politikát”folytatott, távolságot tartva mind – a katolikus álláspont szerint – a protestantizmustólaz elviselhetőnél jobban „megfertőződött”nemességtől, mind a számára is elfogadhatatlanul abszolút uralomra törő Habsburgoktól. Ráadásul a Pázmány vezette egyház egyfajta nemzeti jelleggel is bírt. Ez, továbbá abíboros-érsek rendkívüli egyénisége, briliáns
hitvitázó képessége és elméleti felkészültsége sok főnemes számára hiteles volt. A protestáns oldal ekkor ilyen formátumú személyiséget nem tudott felvonultatni. Ezeknek atényezőknek az együtthatása mind elősegítette az arisztokrácia tömeges felekezetváltását.
Ugyancsak nem szerencsés a Habsburgok politikáját kizárólag magyar szemüvegenát szemlélni. Tudatosítanunk kell, hogy a dinasztia egy nagy európai birodalom élén állt,amelyben a magyarkérdés csak egy volt asok közül, s a magyarok ügye bizony sokszoralárendelődött a birodalom vélt vagy valósérdekeinek. A magyar közvéleményben a később súlyos belpolitikai következményekkeljáró vasvári béke (1664) megkötése jóformán kivétel nélkül elítélendő lépésnek számít. Ám nézzük meg, hogyan árnyalja a képeta korszak kutatója: „1664-ben Bécs semmiképpen sem akart háborút a törökkel. Eznem jelenti azt, hogy a magyarországi törökhódoltságot nem akarta felszámolni. 1664ben azonban sem belső szervezettségét,sem financiális erejét nem látta megfelelőnek ahhoz, hogy egy ilyen vállalkozásba belevágjon, s főként nem hitt abban, hogy XIV.Lajos Franciaországa mindezt keresztényszolidaritással vagy akár tétlenül nézné. Adomus Austrica, a Habsburg-ház inkább vállalta a nemzetközi presztízsveszteséget, amagyarországi ellenállást, a megalázó békét, mintsem a birodalmon belüli végzetespozícióvesztést s a kétfrontos háború veszélyét” (Hiller István: Zrínyi Miklós. Rubicon1999. 7. sz. 49. p.).
És még egy példa arra, hogy milyen nehéz ebben a bonyolult, akár hektikusnak ismondható korban bármiről is egyértelmű,vegytiszta ítéletet alkotni. Ferencz Anna a reformáció erdélyi elterjedésével kapcsolatbantermészetesen nem felejti el megemlíteni amagyar történelmi köztudat egyik népszerűtoposzát: a kialakuló fejedelemség országgyűlése egymás után hozza a vallási toleranciát hangsúlyozó határozatokat, amelyek végül a négy recepta religo (négy bevett vallás)békés egymás mellett élését biztosítják. Vitathatatlan, hogy akkor, amikor Angliában„Véres” Mária máglyákat gyújtat a protestánsok alatt, Franciaországban tömegmészárlásokkal és királygyilkosságokkal tarkított,
sok ezer ember halálát okozó vallásháborúdúl, Németalföldön a vallás okán (is) polgárháború robban ki, az erdélyi országgyűlés határozatai példaértékűek. Ellenben egy nevestörténész ezzel kapcsolatban az alábbiakrahívja fel a figyelmet: „…nem lehet eléggéhangsúlyozni, hogy szó sincs modern értelemben vett toleranciáról, a felekezetek ésképviselőik között fennálló erőegyensúly álla háttérben” (Fazekas István: Uralkodók ésfelekezetek. Vallási átalakulás a 16. századiMagyarországon. Rubicon, 2003. 11-12. sz.97. p.). S valóban, az erőegyensúly megbomlása után a 17. század nagy erdélyi fejedelmei jelentős – és nem is sikertelen – kísérleteket tettek a református vallás államvallássá nyilvánítására, ugyanakkor főleg I. Rákóczi György (1630-1648) és II. RákócziGyörgy (1648-1660) idején jelentős nyomást gyakoroltak a katolikusokra és a szentháromságtagadókra (antitrinitáriusok). Például az antitrinitarizmus radikális irányzatát,Dávid Ferenc követőit, a szombatosokat üldözték, képviselői az 1630-as évek másodikfelétől százával kerültek tömlöcbe. De szintén nem alhattak nyugodtan a reformátusvallás már említett irányzatának, a puritanizmusnak a követői sem.
Az említett három fejezeten belül azok abekezdések, amelyek a reformáció gömörielterjedésével, ottani intézményesülésével,a különböző protestáns felekezetek együttműködésével, majd azok egymás közötti rivalizálásával, a reformált vallásoknak a katolicizmus elleni harcával, végül az ellenreformáció felülkerekedésével foglalkoznak,már jóval kiegyensúlyozottabbak. A hat fejezetből álló történelmi vázlat legérdekesebbrészei viszont a három utolsó fejezetben (Apozsonyi vértörvényszék, A lelkészek végsőbüntetése, A gályarabok és Buccari foglyainak kiszabadítása) olvashatók. Ferencz Annanagyon pontosan és érzékletesen írja le aprotestáns lelkészek perbe fogásának, hamis vádak alapján történő elítélésének,meghurcoltatásának és az élve maradottakkiszabadulásának a történetét. Helyenkéntszépírói erényeket is megcsillant, főleg akkor, amikor a gályarab prédikátorok megpróbáltatásait ecseteli (24-26. p.). A történelmivázlat az 1681. évi, a Thököly-felkelés alattkikényszerített soproni országgyűlés rendel-
kezéseinek ismertetésével ér véget. S nagykár, hogy itt véget ér! Logikailag persze könynyen magyarázható: a soproni országgyűléssel zárul le a „gyászévtized”. Azonban egyáltalán nem vált volna a munka kárára, ha aszerző vagy a vázlat végére, vagy a zárszóelé beiktat egy kitekintést arról, hogy mikéntalakult a gömöri régió vallási képe a 18. században, a katolicizmus igazán nagy, újbólielőretörése idején, amely elsősorban a század uralkodóinak a nagyon is átgondolt telepítési politikájából fakadt, s amelynek révéna 16-17. század fordulóján már-már kihalásra ítélt római katolikus egyház követőinek aszáma országos szinten elérte (az immár jóval nagyobb lélekszámú) összlakosság közelfelét (49%). A protestánsoké meg együtt anegyedét sem (reformátusok 14%, evangélikusok 9%). Meg aztán a jelenlegi állapotokatsem lenne érdektelen közzétenni.
A könyv második részében a pozsonyivértörvényszék elé idézett protestáns lelkészek és tanítók életrajzai olvashatók(34-99. p.). Az olvasó összesen negyvenötgömöri (közülük egynek a neve nem ismert)és két kishonti prédikátorról talál hosszabbrövidebb ismertetést. Kalas Márton kálosaireformátus lelkészről mindössze négy sorszól, viszont Otrokocsi Fóris Ferenc rimaszécsi református lelkésznek, aki érdekesmódon jóval a megpróbáltatások után katolizált, és élete végén a katolikus és a protestáns vallások összebékítésén fáradozott sikertelenül, viszont több mint két teljes oldaljutott – az aránytalanságok nyilván a fellelhető forrásanyagok mennyiségéből adódnak. Aleírások- a jegyzetek tanúbizonysága szerint- egyébként nagyon sok forrás felhasználásával készültek. Az életrajzok után található,ügyesen összeállított összegzésekből(100-103. p.) az olvasó gyorsan képet kaphat a 47, vértörvényszék elé idézett gömöriés kishonti lelkész és tanító sorsáról. Akönyvet – a szerző zárszava és a felhasználtirodalom jegyzékét követően – a SárospatakiReformátus Kollégium Tudományos Gyűjteményeiből származó képi és írásos dokumentumok (105-123. p.) teszik teljessé.
Pelle István