Simon Attila: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történelmében. Nemzetközi kisebbségtörténeti konferencia
Egy konferencia, amely az adott tudományág legújabb eredményeinek bemutatásáttűz ki, nem csupán az új kutatási eredmények prezentálást szolgálja, hanem lehetőséget teremt arra is, hogy a különböző országokban dolgozó szakemberek megismerkedhessenek egymással. Ez volt a nyíltan bevallott célja annak a nemzetközikonferenciának is, amely a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a budapesti TelekiLászló Alapítvány közös rendezésében 2005. június 9-10-én a Fórum Kisebbségkutató Intézet somorjai székházában valósult meg.
Noha a konferencia csendben és nagyobb felhajtás nélkül zajlott le, valójában azegyik legrangosabb tudományos rendezvényről volt szó, amely az utóbbi évekbenDél-Szlovákiában megvalósult. A konferencián 8 országból (Magyarország, Ukrajna,Szerbia, Szlovénia, Románia, Szlovákia, Olaszország, USA) több mint 30 kutató vettrészt, akik közül mintegy húszan tartottak előadást. A konferencia tulajdonképpenfelvonultatta a magyar kisebbségek történetével foglalkozó kutatók színe-javát, noha mindenki természetesen nem vehetett részt a konferencián. Fontos azonbanmegjegyezni azt is, hogy a rendezvényen nem csupán a kutatói pályán már eredményeket elérő történészek vettek részt, hanem több olyan fiatal doktorandusz is, akikszámára a konferencia elsősorban a szakma képviselőivel való megismerkedés lehetőségét nyújtotta.
A konferencia szakmai programjának összeállítója, a Teleki László Intézet munkatársa, Bárdi Nándor volt, aki nem csupán arra törekedett, hogy minél több kutató és téma kapja meg a nyilvánosság lehetőségét, hanem arra is, hogy a hagyományos politikatörténeti megközelítés mellett más szempontok is szerepet kapjanak.
A konferencia alaphangját az a három előadás adta meg, amelyet a Kárpát-medencei magyar kisebbségek történetével foglalkozó kutatások három meghatározóalakja tartott. A. Sajti Enikő, Szarka László és Bárdi Nándor a konferencia címéhezigazodva a Trianon óta eltelt évtizedek kisebbségi túlélési stratégiáit vázolta fel. A.Sajti Enikő, aki a délvidéki magyarság történetéről szólt, inkább a hagyományos leíró jellegű történetírói megközelítést választotta, míg Szarka László és Bárdi Nándorelőadása az új módszertani megközelítések lehetőségét is felvillantotta. SzarkaLászló a (Cseh)szlovákia magyar kisebbség integrációs stratégiáit vizsgálva a nyolcévtized aktivista modelljeit vette számba, Bárdi Nándor pedig, aki a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozott, a romániai magyar kisebbségi elit fejlődését vázolta fel. Előadásukban mindketten számos olyan megközelítési lehetőségetprezentáltak a hallgatóság előtt, amelyek új fejezetet nyithatnak a kisebbségi magyar történetírásban.
A bevezető előadások után hét témakörre bontva folytatódott a tanácskozás. Etémakörök érintették a nemzetközi kapcsolatokat, a kisebbségi gazdasági önszerveződés és a földreformok kérdését, a visszacsatolások problematikáját, a kisebbségi intézményrendszer fejlődését és az ötvenes évek problematikáját. Bár az előadások felváltva foglalkoztak az erdélyi, a délvidéki és a felvidéki magyar kisebbségproblémáival, a látszólag nagy földrajzi távolságok ellenére is kitűnően kiegészítették egymást. Bebizonyosodott, hogy nemcsak az érintett magyar kisebbségek történetében van számos hasonlóság, de a velük szembeni többségi, kormányzati magatartásban is ugyanazok a beidegződések és mechanizmusok érvényesültek – legyen szó Erdélyről vagy a Felvidékről.
A konferencia előadásai nemcsak az eredmények felvonultatását tették lehetővé, hanem kijelölték azokat a témaköröket is, amelyek kutatása az eddigieknél nagyobb figyelmet kell, hogy kapjon. Mint többen is felhívták rá a figyelmet, a két világháború közötti időszakból például az eddiginél mindenképpen nagyobb figyelmetkell szentelni a Szarka László által is érintett kisebbségi aktivizmusnak, amelyneksem mozgatórugói, sem pedig eszköztára, módszerei nincsenek megfelelően feltárva. Hasonlóan feltáratlan például az, mi történt a szlovenszkói, kárpátaljai, erdélyi,stb. magyar kisebbséggel az 1938 és 1941 között bekövetkezett visszacsatolásokután, hiszen a bevonuló honvédség diadalittas fogadtatását a visszailleszkedés korántsem gond nélküli időszaka követte. A második világháború utáni korszak kutatásának sürgető feladatai közül – a kollektivizáció, a kisebbségi magyar intézményrendszer kiépülése – talán a kisebbségi magyar pártelit kialakulásának és működésének vizsgálata látszik az egyik legfontosabb feladatnak. Annál is inkább, mivel akorszak főszereplői még itt élnek közöttünk, akiknek megszólaltatása már nem tűrhet további halasztást. A kommunista elitek vizsgálata szempontjából példa értékűvolt az a kutatás, melyet a fiatal olaszországi kutató, Stefano Bottoni vázolt fel azerdélyi magyar politika kapcsán. Megközelítései és vizsgálati módszerei a szlovákiai magyar történetírás számára is irányadóak lehetnek.
Ami a szlovákiai magyar kisebbséget érintő előadásokat illeti, ezek számos, eddig háttérbe szoruló szempontra hívták fel a figyelmet. Gaucsík István a csehszlovákiai magyar gazdasági önszerveződés két háború közötti történetétnek néhány fejezetét villantotta fel, ami azért is volt különösen érdekes, mert előzőleg már elhangzott egy hasonló témájú előadás Erdélyről. A két előadást összevetve pedig kiderült, hogy a Trianon előtt is önálló életet élő Erdéllyel szemben a teljesen előzmények nélkül összezárt szlovákiai magyar kisebbség csupán korlátozott gazdaságieszközökkel rendelkezhetett.
Simon Attila a csehszlovák a szlovákiai magyar politikának a földreformhoz valóviszonyát vizsgálta. Előadásában azonban nemcsak arra hívta fel a figyelmet, hogya magyar pártok érdekérvényesítő ereje ebben a tekintetben meg sem közelítette aszudétanémet pártokét, hanem arra is, hogy a korabeli magyar pártpolitika vizsgálatában az eddiginél jóval nagyobb teret kell szentelni a baloldali mozgalmaknak. Akét világháború közötti magyar pártpolitikával foglalkozott Angyal Béla előadása is, aki a tárgyalt időszak politikatörténetének legfontosabb töréspontjait, illetve a magyar politikai erőknek a prágai kormányzathoz való viszonyát elemezte.
A felvidéki előadók közül a legtöbb újdonsággal talán Popély Árpád szolgált, akia pozsonyi magyar konzul Budapestre küldött jelentéseinek tükrében számolt be aCsemadok megalakulása körüli politikai csatározásokról. Előadásából azonban azis kiderült, hogy a Budapest naprakész információkkal rendelkezett a szlovákiai magyar kisebbséget érintő ügyekről, noha a kommunista diktatúrák időszaka kevés lehetőséget nyújtott arra, hogy ezeket az információkat a megfelelő módon fel is használják.
A konferencia része volt továbbá egy pozsonyi városnézés, valamint egy rögtönzött vitafórum arról, hogyan lehetne az eddigieknél hatékonyabbá tenni a kisebbségi magyarok történetével foglalkozó kutatók együttműködését. Ennek végkövetkeztetése az volt, hogy a somorjai konferencia rendkívül hasznos volt ebből a szempontból, hiszen lehetőséget teremtett arra, hogy a szakma művelői személyesen ismegismerhessék egymást. Igazi változást ezen a téren azonban talán azok a közöskutatási programok hozhatnak, amelyek megvalósításáról is szó esett Somorján. AFórum Kisebbségkutató Intézet és a Teleki László Alapítvány eddigi eredményei feltétlenül igazolják az ilyen együttműködés hasznosságát, amely ezek után talán másintézményekre és kutatóhelyekre is ki fog terjedni.
A szervezők ígérete szerint a konferencia anyaga külön kötetben fog megjelenni,amely minden bizonnyal nagy érdeklődést vált majd ki a téma iránt érdeklődő olvasóközönség körében.
Simon Attila