Ormos Mária: A gazdasági világválság magyar visszhangja (1929–1936) (Gaucsík István)
Ormos Mária: A gazdasági világválság magyar visszhangja (1929–1936). Budapest, Eötvös Kiadó–PolgART Könyvkiadó, 2004, 378 p.
A gazdasági világválság talán az egyik legkedveltebb témája a gazdaságtörténetnek. Ennek ellenére, ahogyan Rondo E. Cameron fogalmaz nagyívű világgazdasági áttekintésében (A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig. Budapest, Talentum Kft., 1994, 424–425. p. /Maecenas könyvek./), egyértelmű választ a kutatók nem tudnak adni arra a kérdésre, hogy mi vezetett ehhez a válsághoz. A vélemények ugyanis eltérnek, nincs egyetértés, hogy több nemzetközi szintű politikai és gazdasági tényező egymásra hatása okozta-e ezt a társadalmilag is döntő fontosságú eseménysorozatot, esetleg a pénzügyi folyamatok, a mezőgazdaság depressziója vagy a fogyasztás visszaesése. Az okok közé sorolják többek között az első világháború utáni rendezési folyamat nemzetállami célkitűzéseit, a gazdasági tényezők politikusok általi ignorálását, de a kisállami gazdasági nacionalizmusok akadályait, a jóvátételek ügyét vagy az aranyvaluta összeomlását, ill. a szűklátókörű nemzeti gazdaságpolitikákat.
Ormos Mária legújabb kötete a fentiekben említettek miatt azért is érdekes és izgalmas olvasmány, mert egészen más megközelítést választ, nem ír a gazdasági világválságról, hanem olvasatában a válság a korszak egyik legnagyobb társadalmi és szellemi kihívásaként és vízválasztójaként jelenik meg. Elemzésének központi témája ugyan a gazdaság, azonban azt vizsgálja, hogy a magyar értelmiség, hogyan reagált és milyen válaszokat adott erre a jelenségre. A szerző egy elsüllyedt és elfelejtett intellektuális világot tár elénk: „Tipikusnak tekinthető, hogy a magyar történelem nagy megrázkódtatásai rendre maguk alá temették az éppen nem »politikaképes« író-vitázó értelmiségi közösségeket, amelyek pedig bővelkedtek művelt, olvasott és bátor gondolkodókban, akik új eszméket érleltek, vagy nem riadtak viszsza az új ideák megvalósításától” (9. p.). Érvelése szerint a 20. századi magyar szellemi kontinuitás többször megszakadt, az előzményekről az utódok vagy nem akartak tudni, vagy pedig pártállástól és nemzetiségtől függően maradt a tudatos felejtés és ferdítés. Az ismeretlenek alkotta csoportokat is elfelejtették, hiszen munkásságukról korukban is csak a szűkebb szakma tudott. (Mennyire fokozottan érvényes ez a mindig újrakezdésekkel küszködő szlovákiai magyar értelmiségre és annak identitásalakulására!). Ormos eszme- és szellemtörténeti megközelítése az 1930-as évekbeli szellemi előfutárok és áramlatok újrafelfedezésére invitálja az olvasót. Az általa nem tipikusnak aposztrofált gondolatokat, az „etatikus, antikapitalista és antiszemita áramlatok közvetlen” elődeit is mérlegre teszi.
A kötet nyolc fejezetre tagolva tekinti át a válság keletkezését, az erre adott nemzetközi és magyarországi válaszokat, az irányadó eszmék hatásait, a kapitalizmusról folytatott vitákat és a nemzeti felemelkedés politikai, társadalmi és gazdasági buktatóit, akadályait. A gazdaság működési zavarairól és a továbbgyűrűző problémákról már az első világháború előtt születtek szellemi előrejelzések és szakmai munkák, de a döntéshozók ezeket figyelmen kívül hagyták. A „szabad kereskedelem” már nem létezett, a valóságban kötött, védővámos versengés folyt a nemzeti célokat követő országok között, és hát köztudomású: a békekonferencián a gazdasági szempontokat alárendelték a politikai és katonai céloknak. A szerző impozáns érvanyaggal támasztja alá megállapítását, mely szerint az igencsak ingatag európai gazdasági helyzetet 1919 és 1925 között, amely időszakban az egyes államok a nemzetgazdaság átalakításával vesződtek, az „egyensúlytalanság” konszolidálódása jellemezte. A rövid ideig tartó és csak néhány országot érintő fellendülés átmeneti jellegű és korlátozott volt, a kelet-európai kisállamok gazdasági leszakadása és Európa lemaradása Amerika mögött mindjobban tapasztalhatóvá vált. A válságjelekre adott gazdaságpolitikai válaszok áttekintésénél Ormos, a korszak különböző irányzatainak tisztázatlansága folytán, saját fogalomhasználatát rögzíti, egyben a történeti hátteret és a szellemtörténeti gyökereket is elemzi (pl. a spanyol és az olasz korporáció eszméje visszavezethető egyrészt a katolikus Rerum Novarumra, másrészt a szindikalizmusra). Neoliberalizmus alatt az 1930-as évek reformjait és az állami szerepvállalás demokratikus keretek között való megvalósítását érti. A tervgazdaság vagy irányított gazdaság a központosított, állami tervezésű és irányítású gazdaságot jelenti, amelynél különbséget tesz a sztálini modell, a német nemzetiszocialista és a fasiszta korporációs rendszerek között (de ezen gazdaságpolitikák egyes részelemeit a nem diktatorikus berendezkedésű államokban is megtalálhatjuk, lásd pl. Csehszlovákiát). A korabeli vélemények megoszlottak a demokratikus és diktatorikus rendszerek gazdaságpolitikai kísérleteiről, a gazdasági életet nem tekintették előre megtervezhetőnek, kiszámíthatónak. Mások a központosított, tervgazdálkodási modellek bukását jósolták és egyesek szerint a hagyományos elemek megőrzése, kisebb korrekciók beépítésével kivezethetett volna a válságból, megint mások „eklektikus” nézeteket vallottak. A magyar értelmiség szűkebben véve két irányzatot képviselt, egyrészt az osztrák liberális utat követték (Heller Farkas, Navratil Ákos), másrészt a német iskolát (Surányi-Unger Tivadar). A két csoport vitáinak központi elemét és gordiuszi csomóját az állami bevatkozás módja és mértéke alkotta, de „bizonytalan maradt az eszköz, az irány”.
A korszak közgazdasági irányzatainak színes palettáját is áttekinti, amelyek a hagyományos liberális elveket védelmezték (Max Weber), vitatták (Keynes) vagy a tőkés rendszer korrekcióját, átalakítását kezdeményezték (Hendrik De Mann). A közgazdászok és pénzügyi szakemberek koncepciói azonban, a nemzeti elzárkózás és a diktatorikus rezsimek okozta „gazdasági anomáliák” (a fajiságon nyugvó germán európai rend, olasz birodalmi autarkia, szovjet különút) nem jutottak (juthattak) el a konkrét problémák megoldásáig, kezeléséig. A szerző ezek után teszi fel a legnehezebb kérdést: mi lehetett egy kis ország stratégiája ebben a kényszerhelyzetben? És nemcsak Magyarországé, hanem mindegyik kelet-európai államé, hiszen a gazdaság problémái nagyon hasonlóak voltak (piacvesztések, a nemzetgazdaságok szervezése, szerkezetátalakítások, a mezőgazdasági termelés zavarai). Egyedüli út a regionális szintű és kétoldalú megoldások keresése lehetett volna. Konkrét javaslatok is születtek a Duna-völgyi együttműködés és gazdasági integráció kialakítására, de ezekkel az alternatívákkal szemben a külpolitikai szempontok és érdekek erősebbeknek bizonyultak, a közép- vagy kelet-európai térben a nemzeti öncélúság, az elzárkózás gondolata győzött.
Számomra a hagyományos és neoliberális eszmerendszerek tárgyalása és az osztrák, német és angolszász közgazdasági elméletek képviselőinek a bemutatása volt a legérdekfeszítőbb. Különböző politikai irányultságú, (új)liberális, szociáldemokrata, katolikus, konzervatív szerzőkkel foglalkozik, akik között hivatásos, tanult közgazdászokat, gazdasági területek szakértőit, szorosan a szakmákhoz nem kötődő írókat és dilettánsokat is találhatunk. Ormos részletekbe menően tárgyalja az egyes véleményeket, a gazdaság modernizációjára, a termelékenység növelésére, racionalizálására vonatkozó megalapozott és téves elképzeléseket, és felhívja a figyelmet a néhol burkoltan vagy nyíltabban felbukkanó veszélyes, voluntarista gondolatmenetekre is. A magyarországi közgazdászszakma eszmetörténeti hozadékát a következőképpen összegzi. A gondolkodók egy dologban egyetértettek: a világgazdaság kiépülésének a szemtanúi voltak, ezért a gazdasági kérdések szélesebb körű konszenzust, nemzetközi és állami szintű kezelést igényeltek. (Három szlovákiai magyar szerzőről tudok, aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozott: Kadosa Pál, Tarján Ödön és Farkas Gejza.) A liberális közgazdászok belenyugodtak a mindjobban erősödő állami szerepvállalásba, de a parancsuralmi politikai szándékokat elutasították. A problémák megoldási módját a foglalkoztatásban, a fogyasztásban és a pénzforgatásban jelölték meg. Az 1930-as évek végére meglátása szerint egy új liberális eszmerendszer nem tudott érvényre jutni, így a diktatúraközeli eszmék kerültek túlsúlyba. Megjegyezhetjük, hogy ennek megvoltak a szlovákiai magyar képviselői is, gondoljunk csak Hantos László ekkor született néhány gazdaságtörténeti tanulmányára, a politikában Jaross Andorra vagy Narancsik Imrére.
Egészen új megközelítésbe került az állam gazdasági szerepe és a parlamentarizmus fenntartása és további sorsa. Az újliberálisok és az ahhoz közelítő elméletek a parlamentáris rendszer fenntartását és a polgári szabadságjogok megőrzését tartották fontosnak, az állam szerepvállalását részlegesnek és korlátozottnak tekintették. A liberalizmus (és egyben a kapitalizmus) ellenségei az 1930-as évek elején még nem rendelkeztek sem mozgási térrel (a kommunista párt betiltása), sem tömegbázissal (szélsőjobboldal), a szociáldemokraták a liberálisokkal együtt védekező pozícióba szorultak. Az igazi radikalizmust, tehát a társadalmi és politikai újítást, mégha óvatosan is, a keresztényszocialisták képviselték. Az antikapitalista és antiliberális táboron belül a szerző két irányvonalat különböztet meg. Az egyik az érdekképviseleti (rendi, kooperatív) szemlélet, a másik az eltúlzott etatizmus, a totális állam eszménye, amit pl. Gömbös Gyula a modernizáció letéteményeseként mutatott be. Bethlen István 1934-es „történetfilozófiai fejtegetésé”-vel szintén foglalkozik, amely lényegében a gazdaság állami irányítását fogadta el, de a szabadságjogok korlátozott fenntartása mellett.
A további fejlemények közismertek. Szekfű Gyula Három nemzedéke (1920) adott „a tudományos körökben és egyúttal társadalmilag érvényes belépőt” az antiszemita retorikának. Itt Ormos több tényező egymásrahatását vázolja. A világválság az érdeklődés előterébe tolta a tőkét (bankok, bankárok, kartellek), amely pedig jórészt a zsidósághoz kötődött, így a bűnbakot könnyű volt megtalálni. A magyar gazdaság nemzetközi pénzügyi kötődései ekkor kezdtek megszűnni, ezért merült fel a „zsidó nagytőke” szerepének és szükségességének a megkérdőjelezése. Harmadik tényezőként a Gömbös-csoport antiszemitizmusát jelöli meg.
A katolicizmus, amely a szociális szolidaritásra fektetett nagy hangsúlyt, egyaránt bírálta a liberalizmust és a szocializmust, éppen azért, mert ezek mögött a zsidókat sejtette, de a keresztény szerzők nem vették figyelembe a korszakban jól kitapintható változásokat: a bírált liberalizmus már rég a múlté volt, a szociáldemokrácia azonosított formája pedig már nem létezett. A hitlerizmust ugyan a katolikus gondolkodók elutasították, Kovrig Béla szavaival, a hitlerizmus nem volt sem nemzeti, sem szocialista, de itt idézzük inkább Ormost: „[M]iként […] hallgattak az egyházat oly közelről érintő nemzetiszocialista támdások kérdésében, a későbbiekben is óvták látszólagos semlegességüket, illetve minduntalan demonstrálták a magyar államhoz való közeliségüket. Mindemellett a katolikus szerzők és egyházi vezetők egy része […] szellemileg is utat nyitott a náci ideológia egy szeletének, éppen annak, amely a zsidókra és az ő történelmi »bűneikre« irányult. Bár ők ezt nem faji, hanem teológiai, történelmi és lélektani alapon tették, az elhatárolódás alapjait mégis megvetették” (238. p.). (Ami a szlovákiai magyar viszonyokat illeti, érdemes és tanulságos átlapozni az Új Élet 1938 szeptemberi és októberi számában megjelent írásokat!) A kötet tisztázza a katolikus rendi elgondolások különállását és szellemi gyökereinek másságát az olasz korporatív mintákkal, ill. a Gömbös-féle programmal szemben. Összegzésül elmondható, a rendiségnek vagy a korporációknak nem volt Magyarországon támogatottsága.
A kötet utolsó két fejezete a szélsőjobboldali radikalizmus által hangoztatott, követelt autarkikus elképzeléseket és a magyarországi mezőgazdaság helyzetével foglalkozó véleményeket mutatja be. Az agrárium két világháború közötti súlyos problémáiról (alacsony termelékenység, elavult birtokstruktúra, beszűkült belső piac, elmaradt technikai fejlesztés stb.) érzékletes képet fest. Elemzésének végkövetkeztetése: „A nagy agrárvita tehát mindössze eszméket és javaslatokat termelt ki, megoldásokat azonban nem hozott. […] A modernizálás továbbra is elmaradt” (331. p.). Meglátása szerint a mezőgazdaság fejlesztése elképzelhetetlen volt az ipar fejlesztése nélkül, ill. mindkét szférát egyidejűleg kellet volna modernizálni (Mikos Ferenc, Varga István, Lederer Miklós, Lipták Miklós és mások érvrendszerét taglalja részletesebben).
Ormos Mária értékelése lényegretörő és szintetizáló. Egyaránt rámutat a nemzeti autarkia gondolatának zsákutcájára, hiszen a tárgyalt korszakban már létezett a világgazdaság, és egy nemzeti gazdaság ennek kiszolgáltatottja volt, ugyanakkor „kondíciója” a nagyhatalmak gazdaságpolitikájától is függött. A kötetben felvonultatott közgazdasági szakemberekről pozitívan ír, kiemeli tájékozottságukat, felkészültségüket, és következtetéseik közös nevezőjét abban látja, hogy elismerték az államnak a gazdasági életbe való beavatkozás jogát, emellett több fontos kérdésre is felhívták a figyelmet (az aranyvaluta-rendszer megváltoztatása, a mezőgazdaság támogatása, az Európa–Amerika viszony, a szovjetkérdés). Csak elenyésző és nem szakmabeli, dilettáns kisebbség támogatta az állami, fasiszta, nemzetiszocialista dirigizmust.
A szerzői üzenet a jelennek is szól: a két világháború között kialakuló világgazdaság globalizálódását a fogyasztás növekedése alapoz(hat)ta meg, korunkban pedig a fejlődő gazdaságot szintén a fogyasztás és a foglalkoztatottság növelése biztosítja, de egyben kulturális uniformizálódás is folyik. A könyv végén nagyon hasznos névmutató és egy rövid tájékoztató található a legfontosabb magyar gazdaságtörténeti művekről.
Gaucsík István