Ortutay Gyula: Napló 1., 2., 3. (Liszka József)
Ortutay Gyula: Napló 1. 1938–1954, 812 p.; Uő: Napló 2. 1955–1966, 644 p.; Uő: Napló 3. 1967–1977, 646 p. Mindhármat szerkesztette és a jegyzeteket írta Markó László. Budapest, Alexandra.
Ortutay tanszékén végeztem, személyesen sosem találkoztam vele. Népmese kurzusát két alkalommal is fölvettem, ám – ekkor már súlyos beteg – egyiket sem tartotta meg. Így, egyetemi indexemben még „autogrammal” sem rendelkezem tőle. Híres volt segítőkészségéről, amit viszont – a fentiek ellenére – magam is megtapasztaltam. 1976 nyarán, a ceglédi Kossuth Múzeumban voltam múzeumi gyakorlaton, aminek keretében tápiósági terepmunkára is sor került. A falu zegzugos utcáit, illetve (mint később kiderült) azoknak tűnő telkeit járva egyszer egy portára tévedtem, ahol egy, az elfogyasztott pálinkától már szemmel láthatóan a helyzet magaslatán leledző férfitársaság betonozott. Amint fölbukkantam, egy alacsony, klottgatyás atyafi termett előttem, s felszólított, hogy igazoljam magam, mivel „magánterületre hatoltam”. És hogy ő rendőr. Én meg közöltem, hogy ezt akárki mondhatja… Majd szó szót követett, s végül emberem kimondta azt a bűvös mondatot, ami azóta is egyik vezérelvem maradt (tudniillik ez általában a szakmai elhivatottság krédója is egyben): „Uram, a rendőr gatyában is rendőr!” Az incidens (nem mesélem végig) végül is békésen lezárult. Este a történtekről inkább csak mint egy jópofa élményről, s nem is mint sérelemként megélt eseményről számoltam be akkori múzeumi mentoromnak, Kocsis Gyulának. Ő viszont rettenetesen dühbe gurult, hogy a kutatómunkát részeg gatyás rendőrök hátráltatják, s megígérte, hogy nem hagyja annyiban. Jött az ősz, én már el is feledtem az egészet, amikor egyszer csak megállít a bölcsészkar ötödik emeleti folyosóján Tálasi István, a Tárgyi Néprajzi Tanszék vezetője, s hamiskásan rám kacsintva a hátamra üt: „No, ugye jól elbántunk Kovács törzsőrmesterrel?!” Értetlenül nézhettem rá, mert elmagyarázta: Kocsis Gyula nála tett panaszt, ő meg azonnal szólt Ortutay professzor úrnak, aki kinyomoztatta a tápiósági zaklatómat, és valamilyen fegyelmiben részesíttette „a komoly tudományos kutatómunka hátráltatása miatt”. Nos tehát: a (Voigt Vilmos akkori [!] szavaival) marxizmussal igazán nem vádolható Tálasi professzor úr szólt az Elnöki Tanács egyik tagjának, aki „igazságot tett” egy hosszú hajú, szakállas, a rendőrök által amúgy is állandóan vegzált (éppen ezért ez a tápiósági eset, mai szóval élve, életében a lightosabbak közé tartozott), valóban magánterületre tápészkodó egyetemista, s az őt molesztáló részeg rendőr között. Ilyen időket éltünk akkor, s ennyi a „személyes” élményem Ortutay Gyula elvtárssal kapcsolatban. Akit különben, mi egyetemisták, persze anélkül, hogy ismertük volna, nem szerettünk. Nyilván politikai szerepvállalásai miatt. Közben minduntalan megkerülhetetlennek tűnt: hol a Radnótival kapcsolatos barátsága okán botlottam bele, hol mesetanulmányai, vagy a szájhagyomány törvényszerűségeit feszegető elméleti dolgozatai révén.
Amikor megjelent Naplójának első kötete, azonnal rávetettem magam, s így tettem a következő hárommal is. A Naplók sajtóvisszhangja gyakran érzelmileg sem mentes, s egymásnak ellentmondó. Zömében a szerző politikai szerepvállalásaival, az azokkal kapcsolatos bejegyzésekkel foglalkoznak a recenzensek. Magam a továbbiakban a folklorista Ortutay Gyulát keresve a Naplóban szeretnék egyet s mást elmondani. Olvasása közben az elsődleges kérdés az volt számomra, mily mértéken egészítik ki az ott található bejegyzések a folklorista Ortutay Gyuláról amúgy is ismert (vagy legalábbis ismerhető) képet, milyen új információkkal szolgálnak Ortutay tudományos nézeteit illetően, s persze az sem érdektelen, miként vélekedett, miket pletykált össze kollégáiról, kortársairól, a korszak tudományos (vagy annak tűnő) életéről stb. Tudatában vagyok természetesen annak, hogy egy (mégoly terjedelmes) recenzió kereteiben legfeljebb csak a problematikára lehet felhívni a figyelmet. Szép egyetemi szakdolgozati témaként tudnám elképzelni Ortutay tudományos, tudománypolitikai nézeteinek elemzését naplófeljegyzései, valamint még életében megjelent tudományos publikációinak tükrében.
A szakmai típusú bejegyzéseket három csoportba sorolhatjuk: 1. a saját munkásságával kapcsolatos jegyzetekre (ide értve saját nézeteit a népi vagy ahogy ő talán szívesebben használta, paraszti kultúráról, annak „újratermelésről”), 2. tudományszervezési kérdésekkel foglalkozó adatokra, valamint 3. kollégákra vonatkozó, személyes (gyakran személyeskedő, pletykaszintű) megjegyzésekre. Hangsúlyozni szeretném, hogy az ilyen típusú (tehát a fenti három kategóriába tartozó) jegyzetek csak elenyészően kis töredékét képezik az egész Naplónak. Alapvetően közéleti szerepvállalásaival kapcsolatos megjegyzései, aggályai, vívódásai kerülnek inkább újra és újra terítékre, továbbá magánéletbeli (szerelmi) ügyeit részletezi (gyakran valóban a legapróbb részletek taglalásával!), majd – ahogy idősödött – egyre inkább a családi problémák, egészségügyi kérdések kerülnek előtérbe.
A személyes néprajzi kutató- és szervezőmunkával kapcsolatos jegyzetektől sokat vártam, hiszen amellett, hogy az általános tudományos nézeteiről (tudományos munkássága, könyvei, tanulmányai révén) kialakult képet is árnyalhatják, konkrét szlovákiai (magyar) kapcsolataihoz is szolgáltathatnak adalékokat. Mint kiderült, utóbbihoz csak rendkívül takarékosan. Szakmai körökben „lehet tudni”, sőt némi hírlapi lenyomata is van ennek, hogy az 1938-as határmódosításokat követően Ortutay több utat valósított meg a visszacsatolt területeken (pl. Érsekújvár, Rozsnyó). A Napló ezekkel kapcsolatban vagy hallgat, vagy rendkívül szűkszavú. Érsekújvári útját meg sem említi (Manga Jánossal ápolt kapcsolataira – aki akkoriban ógyallai tanító volt – viszont szán egy epés megjegyzést; I. 85–86. p.), s Rozsnyóval kapcsolatban is inkább csak (a korszellemnek megfelelő) általánosságokat fogalmaz meg: „1939.9.11. Ahogy útban Rozsnyó felé az autóbuszban a tájat szemléltem, a távoli hegyek halványkék, szürke rajzát, Makranc község házoromdíszeit, a sugárzó napot, a holdat s a csillagokat, a tornai várat, ahogy elhelyezkedett egy elpihenő ősállathoz hasonlító hegyvonulat tetején, ahogy a szádelői völgyet s a mind közelebb merészkedő hegyeket s erdőket figyeltem s az egyik Rozsnyó környéki kis fazekas-falut, Licét bejártam, az utolsó magyar falut a kezdődő szlovák falvak között – elszorult a szívem a fájdalomtól és az aggódó szeretettől. Ez a haza a miénk, patetikus és rajongó lettem” (I. 85. p.). Szinte biztosra vehetjük, hogy ez alkalmakkor találkozott a néprajz helyi letéteményeseivel, az érsekújvári Thain Jánossal és a rozsnyói Tichy Kálmánnal is. Futóak, további szorosabb kapcsolatokat nem eredményezőek lehettek ezek a találkozások, ami két tényből is következik: 1. a Napló nem említi őket név szerint sem ekkor, sem később; 2. Thain és Tichy munkássága, szellemisége (főleg az utóbbié) egészen más irányt vett, mint amit Ortutay képviselt. Az persze, hogy Ortutay ott és akkor éppen milyen tudományos álláspontot, milyen szellemiséget képviselhetett, további kérdéseket vet fel, hiszen írásaiból (ide értve a naplófeljegyzéseket is) viszonylag könnyűszerrel összeállítható egy párba állított, egymásnak ellentmondó állításokat tartalmazó lista. Miközben hajlamos volt a romantikus szemléletmódot tükröző, patetikus megfogalmazásokra, mély és differenciált ismeretei (s ebből adódóan) nézetei voltak a népi/paraszti kultúráról. Mindez persze nem feloldhatatlan ellentét, hiszen egy kutató nézetei élete során alakulhatnak, s pláne a naplófeljegyzések gyakran pillanatnyi fellángolást, lelkesedést tükröznek, ami nem okvetlen felel meg a hideg és egzaktságra törekvő tartósabb kutatói szemléletnek. „1939.9.4. …a sokác község milyen jókedvű, színes egészségtől duzzadó. A régi paraszti falu él itt, szőttesek, dallamok, mesék világa ez…” (I. 79. p.). Miközben Ortutay a Naplóban ilyen és hasonló, inkább a 19. század elejére jellemző romantikus sorokat is feljegyez, tud ő (időben a fenti bejegyzéstől nem is olyan távol) jóval kritikusabb is lenni: „1940.7.14. …egy kis szabadtéri színpadon a francia tájak néptáncait mutatták be, s ebből Zsuzsa szomorúságára igen keveset láthattunk, bár én a túl sok elzászi polkát nem nagyon sajnálom. A viseletek érdekesek, igen sokban igazolták volna Naumann1 elméletét, nagyjából a táncok is (…) bámészkodtam és szomorkodtam, hogy a nemzeties dekorációk, a gall kakas s egyebek itt is éppolyan ízléstelenek, mint az egyéb nemzetieskedések” (I. 152. p.). Egy jóval későbbi bejegyzésében még világosabban fogalmaz: „Még a nemzeti öntudat apostolává kiáltanak ki, pedig nagyon határozottan szóltam a vidékieskedés, a primitív szemlélet, a nemzetieskedés ellen, és hangsúlyoztam a helyi–nemzeti–egyetemes összefüggéseit” – írja 1970. október 15-én a Honismereti Országos Konferencián elmondott beszédének fogadtatását széljegyzetelve (III. 163. p.). Azt tehát, hogy Thain János vagy Tichy Kálmán további munkásságára volt-e hatással, s ha igen, akkor történetesen milyen hatással, jelen ismereteink szerint nem lehet megállapítani.
Köztudomású (?) továbbá, hogy Ortutaynak voltak (állítólagos?) csallóközi és zoborvidéki népmesegyűjtései is. Az ezekre vonatkozó feljegyzések, esetleges támpontok talán ahhoz is hozzásegíthettek volna, hogy ezek az egykori kéziratok előkerüljenek. A kiindulási pont Ortutay egy, még életében megjelent tanulmánya: „S itt van az 1956-os csehszlovákiai gyűjtés, anyaga: csallóközi, Nyitra-vidéki, Zobor környéki értékes anyag, büszke voltam rá – s akkor gyűjtöttem először magnóval, helyesebben ‚minifonnal‘. A Rádióban voltak a magnótekercsek, át akartam játszani, s ott pusztultak a Rádió ostrománál. Igaz, Sima Ferenc barátom, a nyelvész adataim, feljegyzéseim alapján (ezek maradtak meg!) újra gyűjtötte kérésemre az anyag jó részét, magnóra ő is, a tanszék könyvtárosa, Winkler Zsuzsa gépírásba tette, szinte kiadásra készen – úgy fájt az eredeti gyűjtés elvesztése, hogy máig nem vettem kézbe, egyik szekrényemben várja a nyomdába adást. Nagyon szerettem ezt a gyűjtést – gazdag anyag, olyan részletekkel, mint az egyik jó énektudású, mesélő asszony elmondta, hogyan ismerte meg Kodály Zoltánt, hogyan gyűjtött közöttük nehéz fonográffal, hogyan énekelt, s hogyan cipekedtek. Kislány volt akkor, nagy szeretettel emlékezett Kodályra. Azt se néztem meg azóta, hogy ez a faggatózásom s a Kodályra emlékező szavai ott vannak-e az újragyűjtött anyagban. Ki kellene adnom ezt is…”2
Nos, a naplófeljegyzések alapján sokkal többet sajnos nem tudunk meg erről a gyűjtőútról, amire 1956 szeptemberének második felében került sor, s Ortutay egy 1956. október 24-i feljegyzésében tér rá vissza: „Gyönyörű, eredményes út volt – egyik legszebb, legfárasztóbb gyűjtőutam: csak éppen azt nem tudom pillanatnyilag, hogy mi lesz ezzel az anyaggal. 168 mese, trufa etc. került a Minifon finom acéldrótjára, 10 tekercsre. Lehet ez vagy 550–600 oldalnyi anyag. S ezt az anyagot már át is adtam a Belügynek: ők játsszák át magnetofonszalagra – majd, ha egyszer erre is idejök lesz. Tőlük kaptam a két finom kis gépet, pénteken jöttem haza, nyomban átadtam. Most aztán a haza sorsa mellett ezért is van módom remegni. Elpusztulhat mind ez a felvétel is: több is veszett Mohácsnál, s most is több vész – hanem azért sajnálnám…” (II. 122. p.). Majd egy 1957. június 10-re keltezett lakonikus megjegyzés: „Elveszett a szlovákiai gyűjtésem teljes anyaga” (II. 125. p.). Hogy most a Belügyhöz vagy a Rádióhoz kerültek-e ezek a felvételek, talán már sosem tudjuk meg, a végeredményt tekintve mindegy is. A Sima Ferenc közreműködésével történt újragyűjtésnek a Naplóban nincs nyoma, mint ahogy (az eddigi keresgélések alapján) a legépelt, valamelyik szekrényben szunnyadozó változatnak sincs.
Némileg többet mondanak az olyan típusú bejegyzések, amelyek a naplóíró valamilyen jelenségre (szakmai, ideológiai stb. irányzatra) vonatkozó személyes véleményét tükrözik. Ilyen szempontból is tanulságos ez a három kötet, hiszen segítenek értelmezni Ortutay egyéb, ott és akkor közre is adott műveit, azok szellemiségét. Nyilvánvaló, hogy – mivel jól, annak minden mélységében ismerte a paraszti kultúrát, miközben az ún. magas kultúrában is magabiztosan mozgott – nem szenvedte a paraszti kultúra felszínes prezentálását, értelmezését. Györffy István halálakor (Ortutaytól nem várt módon) elismerően szólt az idősebb pályatárs tudományos munkásságáról, miközben azért, egy 1939. október 6-i feljegyzésében nem mulasztotta el megjegyezni: „ha én nem is értettem egyet elveivel tudományunk módszertanában s különösen nem művelődéspolitikájának egyes tételeivel,3 mégis szerettem és becsültem” (I. 94. p.). A Györffy által kitalált Gyöngyösbokréta Mozgalomról sem rejtette véka alá gondolatait: „Szomorú és kedvetlen vagyok: sohasem szerettem a narodnyikokat, s mindig is nagyon mélyről szerettem parasztságunkat, a paraszti kultúrát s izgatott az az antinómia, ami életük és oly sokáig őrzött, újrateremtett műveltségük között volt. Utáltam a Gyöngyösbokrétát éppúgy, mint a népieskedésből való éldegélést…” – írja 1955. február 13-án (II. 31. p.).
Ortutay folklorisztikai érdekeltségű bejegyzései gyakran inkább technikai jellegűek: szól egy-egy kötete megjelenése körüli problémákról, majd azok sikeréről, nagy nemzetközi kongresszusokra való kiutazások körülményeiről, gyakran kesereg azon is, hogy nem tud (pontosabban, hogy azért ne legyünk igazságtalanok: a tőle elvárt szinten nem tud) idegen nyelveket, de nem közli azokat a gondolatait, amelyek egy-egy könyvének, egy-egy tudományos előadásának a megírása közben foglalkoztatták. Nem műhelynaplóról van szó tehát, éppen ezért (?) szinte semmit nem tudunk meg a három vaskos kötet végigolvasásával Ortutay szakmai olvasmányairól, az azokról alkotott véleményéről.
Egy napló adatai, bejegyzései, főleg ha azok olyan foghíjasak, mint Ortutayéi, önmagukban természetesen nem alkalmasak egy adott korszak bármilyen jellegű történéseinek a bemutatására. Az egyéb források alapján megrajzolható képhez legfeljebb emberi dimenziókat kölcsönöznek. Így van ez a most szóban forgó napló esetében is. A három vaskos kötetnek a néprajzos kollégákra vonatkozó bejegyzései alapján úgy gondolná az olvasó, hogy Ortutay szinte mindenkivel haragban volt, valami miatt mindenkit lenézett, lesajnált, hiszen ezek szinte soha nem lépnek túl a pletykaszintű, sok esetben rosszízű, sőt talán rosszhiszemű anekdoták továbbmesélésének a szintjén (ebben némileg menti Ortutayt az a tény, hogy saját magával szemben sem viselkedik tapintatosan, az önkritika, önirónia – véleményem szerint – a napló egyik erőssége). A legtöbbször megemlegetett kollégák Bálint Sándor, Gunda Béla, Tálasi István, Vajda László, Vargyas Lajos… A velük kapcsolatos bejegyzések szinte kivétel nélkül lesújtóak, dehonesztálóak, jó esetben (barátian?) kritikusak, csipkelődők. Most anélkül, hogy (általában) konkrét nevekhez kapcsolnám őket (ezeket csak én hagytam el, a naplóíró nem szemérmeskedik!), mutatóba álljon itt néhány jellemző, a kortárs kollégákra vonatkozó bejegyzés:
1939.8.30.: „…jelentéktelennek tartom a magyar tudományban, s úton-útfélen megvallottam, legbizalmasabb híveinek s szolgáinak, hogy megvetem s utálom. Most sem érzem kötelezve magam a halottak iránti illendőségre.” (I. 62. p.)
1939.8.30.: „…ez a hatalmas zseni milyen kicsinyes, hiú, gonosz ember, s mennyire a maga imádata s nem a magyarság szolgálata a fő előtte.” (I. 65. p.)
1939.11.2.: „kevés ilyen hazug s ambiciózus ember van, mint őkigyelme.” (I. 99. p.)
1955.8.31.: „Délelőtt egy undorító Acta Ethnographica szerkesztőbizottsági ülés volt tegnap. X megint kimutatta a foga fehérét, aljas volt, de nem eléggé ügyes. Megnyertem vele szemben a játszmát. Úgy utálom ezeket a fickókat, ezeket a meddő és fontoskodó üléseket, N förtelmes érzékenykedéseit, mindenkinek a maga hasznára való pislogását.” (II. 70. p.)
1955.11.29.: „N-nel beszéltem egy órányit, s az éppen elég volt a magyar értelmiségből. N elvtárs igazán jó elvtárs.” (II. 87. p.)
1955.10.26.: „Egy bőrömet is viszkettető, ideges délelőtt a Néprajzi Múzeumban: az ’új’ Magyarság Néprajza elvi vitájának befejezése, az én összefoglalásom és a hozzászólások. Lapos szakszerűség, lapos frázisok – egyik se jobb a másiknál, s minden kérdés mögött személyes kis rágalmak, utálatok. Minden meg van itt mérgezve. Bár mindebben én is bűnös vagyok, nem tudok szabadulni az ideológiai frázisoktól.” (II. 80. p.)
1967.3.10.: „Épp elég nekem a kedves N, a becsületes, a tanítványait is feljelentő.” (III. 17. p.)
1970.9.5.: „kissé elképedtem, még a szemtelen-kedves XY is nagy fennszóval dicsért. (Hogy strukturalista lelke igazában mit gondolt, elképzelhetem.)” (III. 157. p.)
Talán csak az egy Marót Károlyról nincsenek negatív megjegyzései: 1955.3.3.: „Tegnap volt Marót Károly 70. születésnapja. A Néprajzi Társaság és a többi néprajzi szervezet nevében üdvözöltük, átadtuk az Acta Ethnographica ünnepi Marót-számának bekötött tördelt példányát (a szám majd áprilisban jelenik meg), s egy jó órát eltöltöttünk a sodródó új gratulálók közt mi is Károly bácsinál. Elmondhatatlanul szeretem s nagyra tartom őt, ha egy-egy elméleti eltúlzását bíráltam és bírálom is, életem egyik legnagyobb, egyik legjelentősebb tanítója. S menyit kellett volna tanulnom állhatatosságából, emberi tisztaságából, jóságából!” (II. 33. p.). S végezetül, ehhez kapcsolódva álljon itt egy teljes szöveg, főleg azért, mivel a reá érkezett kései reakció a naplóíró személyiségét is pontosan megmutatja. Ortutay 1957. február 24-én a többi között a következőket tartja feljegyzésre érdemesnek: „Délelőtt Marótnál. Elpanaszolja, hogy az ő káderanyagában talált egy jellemzést Vajda Lacitól: szemérmetlen, fúró volt. No. Hát bizony, Vajda jelleme és tehetsége fordított arányban állnak. Nagyon, nagyon rossz jellem, s közben imádja az erkölcsbíró szerepét.” (II. 186. p.)
A Münchenben élő Vajda László egy 2010. április 27-én keltezett levelében Ortutay Gyula vele kapcsolatos, fentebb idézett bejegyzésére is reagált (Vajda professzor levelének részletét lásd a Reflexió rovatban – a szerk. megj.). Ebből világosan látszik (ami végső soron minden napló sajátja), hogy gyakran pillanatnyi érzéseket, benyomásokat, félinformációkon alapuló megállapításokat (is) közöl. Ugyanerről a Vajdáról szól a következő, 1957. június 16-ra keltezett bejegyzés is: „Megszerettem ezt a rendetlen, nagyon tehetséges gyereket.” (II. 158. p.). Éppen ezért magát a műfajt, a naplóírás műfaját is a maga helyén kell kezelni.
Ortutay nevéhez a magyar néprajz számos olyan nagyvállalkozása kapcsolódik, amelyek indulásánál ott bábáskodott (Magyar néprajzi lexikon; Magyar néprajz nyolc kötetben – akkor még Új Magyarság Néprajza címen tervezték; Kis magyar néprajz a rádióban, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának létrehozása stb.). Nos, ezekkel kapcsolatban is rendkívül szórványosak (legfeljebb személyes vagy szófukar, technikai jellegűek) a bejegyzések. Ha a Napló jegyzetei alapján próbálnók megítélni e vállalkozások jelentőségét, akkor legfeljebb jelentéktelen ujjgyakorlatoknak gondolhatná őket a ember, miközben (minden hibájuk, esetlegességük ellenére) a magyar néprajztudomány háború utáni csúcsteljesítményeiről van szó. Noha a Napló köteteit gondosan széljegyzeteltem, a fontos (vagy annak vélt) passzusait rendre aláhúzogattam, most, hogy a Kis magyar néprajzra vonatkozó bejegyzéseket keresek például benne, hát, egyet sem találok. Pedig ez az 1970-ben indult vállalkozás évtizedekig élt, a magyar rádióban hetente legalább egy-két alkalommal (de volt olyan időszak, hogy sűrűbben is) jelentkezett (magát Ortutayt is túlélte), megmozgatta a magyar néprajzi élet legjavát, valószínűleg népszerűsített is, de egészen biztos, hogy megbízható ismereteket közölt. És magyar nemzedékek sorának a néprajzról, a népi kultúráról alkotott képét formálta! A naplóíró Ortutay mégsem tartotta fontosnak, hogy akárcsak egy odavetett sorban is megemlékezzen róla. Nem ismerte föl jelentőségét? Vagy csak a naplóírás jellegéből adódó esetlegesség okozta ezt az abszenciát? Akárhogy legyen is, egészen biztos: Ortutay Naplója nagyon sok mindent elárul írója személyiségéről, a korszak embereiről, eseményeiről, de rengeteget (tudatosan? következetlenség folytán?) el is hallgat. És az olvasó (mert hát az olvasó is ember) sok esetben sokkal inkább arra kíváncsi, ami a naplóból kimaradt. Ortutay esetében pedig (ahogy ez Márainál megtörtént) nincs esély egy, Ami a Naplóból kimaradt típusú kiegészítő kötet kivárására.
Végezetül álljon itt egy 1971. január 24-i bejegyzés, ami végső soron a fentebb tárgyalt három vaskos kötetet is értelmezi: „A naplómból jószerivel az se tűnne ki, hogy milyen könyveket szeretek olvasni, hányat is olvastam – mekkora a könyvtáram, nem is folytatom. Hát hiszen megírott könyveimből is kitűnhet valami, de hát egy ilyen napló (bár Széchenyié kivétel!) nem is adja a teljességet, nem is mindennap írom, s bizony az ilyen lereagáló feljegyzések sokszor éppen arra alkalmasak, hogy a napi vacak sérelmekre, indulatokra, pillanathoz kötött eseményre reagáljunk.” (III. 190. p.).
Liszka József