Az 1938-as nemzetiségi statútum és a magyar kisebbség *

A Milan Hodža kormányfő nevéhez fűződő nemzetiségi statútum a két háború közötti csehszlovák nemzetiségi politika legígéretesebb kísérlete volt a nemzetiségi kérdés rendezésére. Ennek ellenére az első Csehszlovák Köztársaság e kiváltságos pillanatáról meglehetősen keveset tud nem csupán a közvélemény, hanem a szakirodalom is.1 Hogy miért, annak sok oka lehet. Talán azért is, mivel tényleg csak kísérletről volt szó, amely – noha ez értékéből nem von le – a realizálás stádiumáig már nem juthatott el, sőt – utólagos ismereteink szerint – már megszületésekor kudarcra volt ítélve. Másrészt – s talán ez is visszatartja a cseh és szlovák kollégákat a mélyebb értékeléstől – a nemzetiségi statútum a nemzetiségek irányában tett nagyvonalú koncesszióival azt is jelzi, mekkora adóságai voltak a korábbi húsz év csehszlovák nemzetiségpolitikájának.

A statútum megalkotásának okai és körülményei

A többpárti parlamentarizmusként működő első Csehszlovák Köztársaság minden pozitív gyakorlata, a húszas évek látszólagos nyugalma és sikerei ellenére sem tudta megnyugtatóan megoldani az ország egyharmadát kitevő nemzetiségek helyzetét. S bár a csehországi német választók többsége mind az 1925-ös, mind az 1929-es parlamenti választásokon a prágai kormányzattal együttműködő ún. aktivista pártokra szavazott, s 1926-tól folyamatosan volt német minisztere a kormánynak, azt az alapvető ellentétet, ami a prágai kormányok nemzetállami tervei és a nemzetiségek igényei között feszült, ez sem tudta elfedni.

A csehszlovák belpolitika konszolidációját a harmincas évek elején bekövetkezett gazdasági, szociális és politikai folyamatok durván megszakították. A gazdasági válság hatására az ország határszélein található nemzetiségi területek különösen rossz helyzetbe kerültek, s a szociális problémák az itt élő lakosságnak a köztársaság iránti lojalitását is kikezdték. Ezzel párhuzamosan pedig olyan nemzetközi változások kezdődtek, amelyek következményeként a versailles-i rendszer fenntartásában érdekelt s addig fölényben levő erők defenzívába szorultak a fennálló rendet2 megváltoztatni kívánó országokkal – elsősorban a náci Németországgal szemben. A hitleri demagógia és Németország gazdasági megerősödése nem kis hatást gyakorolt a harmincas évek közepén még mindig a gazdasági válság súlyát nyögő szudétanémet lakosságra. A német választó elfordult az aktivistáktól, s az 1935-ös választásokon már a korábban betiltott két legszélsőségesebb német párt helyére lépő Szudétanémet Párt (SdP)3 szerezte meg a legtöbb szavazatot. S bár igaz, hogy az SdP akkor még inkább Othmar Spann rendi államának az elképzeléseihez volt közelebb,4 mint a nemzetiszocialista eszmékhez, ám értékrendje mindenképpen szemben állt a köztársaság berendezkedésével, s ez intő jel kellett, hogy legyen Prága számára. Az 1935-ös választások további tanulságát „a pártok és közvetve a csehszlovák társadalom egyes táborai közötti frontvonalak megmerevedése” szolgáltatta. A választási eredmények ugyanis véglegesen igazolták a társadalom kettészakadását, ahol az egyik oldalon a centralista és csehszlovakista állammodell támogatói, a másikon pedig az annak lebontásában érdekelt erők álltak. S az erőviszonyok ekkor már meglehetősen egyenlők voltak.

A nemzetközi politikai légkör megváltozására, a kisebbségi társadalmak összezárkózására és a revíziós fenyegetettség megerősödésére a prágai kormányzat is kénytelen volt reagálni s lépéseket tenni az ország biztonságának biztosítására. Az 1935-től a kormányfői tisztséget betöltő Milan Hodža – aki nem mellékesen az első köztársaság egyetlen szlovák származású miniszterelnöke volt – a korszak más cseh-szlovák politikusaitól is jobban érzékelte, hogy a köztársaság stabilitását csupán komplex lépésekkel lehet megteremteni. Ennek jegyében ő egyszerre akarta elérni a dunai térség országainak közeledését, megerősíteni az ország katonai védelmét, valamint rendezni a Csehszlovákián belüli nemzetiségi problémákat. Ezért 1936-tól kezdődően láthatóan megerősödtek azok a kormányzati szándékok, amelyekben a hangsúly egyrészt a szlovákkérdés megnyugtató rendezésére, másrészt – a csehszlovák nemzetiségi politika hagyományaihoz igazodva – a szudétanémet probléma pacifikálására esett, miközben Hodža a cseh politika elvárásaihoz igazodva ez utóbbira volt kénytelen helyezni a hangsúlyt.

A nemzetiségekkel való kiegyezést, illetve az ebben a folyamatban központi szerepet kapó szudétanémet-kérdés megoldását illetően azonban Hodža sem tudott a korábbi nemzetállami korlátokon túllépni, s továbbra sem a kisebbségi társadalmak nagy részét maguk mögött tudó ellenzéki pártokkal kívánta a modus vivendit elérni, hanem elsősorban az aktivista képviselőkkel való megegyezés útján kereste ezt. Egy ilyen megoldás azonban bármiféle pillanatnyi előny és siker ellenére sem hozhatott hosszú távú megoldást, mint ahogy nem is hozott. A kormány 1937. február 18-án nyilatkozatot tett a nemzetiségi kérdés rendezéséről, amelyben a német neoaktivisták követeléseit elfogadva a gazdasági válság által sújtott német területek szanálását, a közigazgatás német hivatalnokokkal való feltöltését, az addiginál méltányosabb nyelvi politikát, a sérelmek kivizsgálását ígérte,5 amiért cserében az aktivisták lemondtak az autonómia bármiféle formájának követeléséről. A kormánynyilatkozat legnagyobb gondja azonban mégis az volt, hogy gyakorlati eredményei csak lassan jelentkeztek, miközben a cseh közigazgatás – amelyet egzisztenciálisan is érintett – igyekezett elszabotálni azt. Bukását azonban mégsem ez, hanem az időfaktor okozta, hiszen mire eredményei beértek volna, addigra Csehszlovákia már a szétesés szélére került.

A Csehszlovákia fölött gyülekező viharfelhők 1938 tavaszán kezdtek sűrűsödni. Ausztria Németország általi lenyelése, az anschluss ugyanis egyértelműen jelezte, hogy Hitler könyörtelenül halad expanzív célja megvalósítása irányába. Afelől pedig nem volt kétség, hogy a következő áldozata Csehszlovákia lesz. A Csehszlovákia feldarabolását szorgalmazó német tervek nem számítottak újdonságnak, 1937 végén azonban új elemmel gazdagodtak. Ekkor ajánlotta fel ugyanis az SdP vezetője, Konrad Henlein a birodalmi kancellárnak címzett levelében, hogy a náci politika szolgálatába állítja pártja tevékenységét, s feltehetően ekkoriban fogalmazódott meg Hitler számára is, hogy a szudétanémet probléma felhasználható a szomszédos Csehszlovákia szétverésére.6 Innentől az SdP tulajdonképpen Hitler engedelmes eszközeként élt vissza a szudétanémet lakosságnak az önrendelkezés iránti legális igényével.

Az anschluss meghatározó jelentőséggel bírt a csehszlovák belpolitikára is. A „német élettér megnövekedésének” közvetett hatásait szinte azonnal érezni lehetett Csehszlovákiában. A Szudétanémet Párt vezetője, Konrad Henlein már másnap felhívásban fordult az összes csehszlovákiai némethez, amelyben a „német népcsoport” (Volksgruppe) azonnali politikai egységének megteremtésére szólította fel őket, miközben a többi német pártnak azt üzente, hogy nincs joguk a létezéshez.7 A címzettek megértették a nekik szóló üzenetet, s a következő hetekben (a szociáldemokrácia kivételével) még az aktivista pártok is beolvadtak az SdP-be. Ezzel párhuzamosan a Csehszlovákiában élő németek öntudata ugrásszerűen megnövekedett, s egyre nyíltabban kezdtek egy második anschlussról beszélni, ami az ő értelmezésükben a szudétanémet területek Németországhoz csatolását jelentette volna. Türelmetlenségük azonban ekkor még kínos volt Hitler számára, aki – bár a fegyveres megoldást se zárta ki – lehetőleg nagyhatalmi konszenzussal és háború nélkül akarta megoldani ezt a problémát is. Jó látta ezt a helyzetet a prágai magyar követség ügyvivője, Vörnle János, aki április folyamán a következő sorokat vetette papírra: „Senki előtt sem titok, hogy a szudétanémetek el vannak tökélve a német birodalomhoz való csatlakozásra: már csak az időpont vitás, és e tekintetben Hitler és az itteni németség kívánságai nehezen hozhatók összhangba. Míg ugyanis a Führer minden körülmények között el akarja kerülni a háborút és ezt a kérdést is az osztrák példa szerint kívánja elintézni, addig a szudétanémetek türelmetlensége forrpontra jutott és a Berlinnek engedelmeskedő vezetők legnagyobb gondját éppen a tömegek csitítása, türelemre és várakozásra intése képezi.”8

Természetesen Prágának valamiképpen szintén reagálnia kellett az anschlussra és következményeire, hiszen Németország most már nem csupán képletesen, hanem a valóságban is körülölelte Csehországot, s azt a csehszlovák vezetőknek is tudniuk kellett, hogy a német terjeszkedés következő áldozata éppen az ő államuk lehet. Mivel Hodža miniszterelnök azt is felismerte, hogy Berlin számára a szudétanémet-kérdés jelentheti a beavatkozás indokát, ezért a szudétanémet mozgalom pacifikálását tűzte ki célul, amelynek eszközéül az ún. nemzetiségi statútumot szánta. A nemzetiségi statútum (a megnevezésben tudatosan helyettesítette az addig gyakrabban használt kisebbség fogalmát a nemzetiség szóval) megalkotásának szándékát március 28-án jelentette be a miniszterelnök.

A statútum megalkotásának első szakasza (1938. április–július)

A nemzetiségi statútum megalkotása szándékának a miniszterelnök által március végén történő bejelentésétől a nemzetiségek helyzetének rendezéséről folyó tárgyalások szeptember közepén történő megszakadásáig mintegy öt és fél hónap telt el, amely idő alatt az, amit a statútum fogalma alatt értettek, alapvető változáson ment keresztül. Hodža ugyanis eredetileg csupán a már létező és a kisebbségek jogállását érintő törvények és jogszabályok valamiféle átstrukturálására és némileg feljavított újrakodifikálására gondolt,9 ám a körülmények hatására fokozatosan eljutott a csehszlovák nemzetiségi politika alapvetően új alapokra való helyezéséig, a csehszlovák nemzetállamnak nemzetiségi állammá való alakításának gondolatáig. Közben lényegesen megváltozott a statútum kezelésének a módja is, hiszen az anschluss utáni hetekben a csehszlovák vezetők, különösen Beneš elnök, Prága korábbi politikájával összhangban továbbra sem győzték elégszer hangsúlyozni, hogy a nemzetiségi kérdés rendezését kizárólagosan belügynek tekintik, ám a statútum az előkészítése során nemzetközi problémává szélesedett, s a csehszlovák kormányzat több ízben is egyeztetett e kérdésben Londonnal és Párizzsal is.

A statútumról folyó tárgyalások megértéséhez persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a tervezet a szudétanémet-kérdés megoldását célozta meg, s az egyéb nemzetiségek ügye, így magyaré is, csupán járulékos problémaként jelentkezett a tárgyalások során. Vagyis a statútum sikere vagy bukása azon múlt, sikerül-e megegyezni a német kisebbség vezető pártjával, a Szudétanémet Párttal. Csakhogy a Szudétanémet Párt valójában nem akarta a tárgyalások sikerét. Az SdP számára Hitler Csehszlovákia-ellenes terveivel összhangban a statútumról folyó tárgyalások csupán annak eszköze voltak, hogy olyan hosszan elhúzódó feszültség alakuljon ki a cseh–német viszonyban, amely a náci Németország számára megteremti és az európai közvélemény előtt elfogadhatóvá teszi a beavatkozást és ezzel Csehszlovákia felszámolását. Ezzel kapcsolatban elfogadhatjuk Milan Hodža utólagos értékelését, amely szerint „az 1938 márciusa és szeptembere közötti tárgyalások a csehszlovák és a német fél képviselői között egyenlőtlen erők és egyensúlyban nem lévő célok küzdelmét jelentették. A csehszlovák kormány a megoldások, a konszolidáció és a béke mellett állt ki; a német kisebbség, különösen az Anschluss után, a pusztulás irányában munkálkodott.”10 Ennélfogva pedig a tárgyalások végső kudarcáért még akkor is elsősorban a német fél okolható, ha tudjuk, hogy a csehszlovák kormányzat megegyezési szándéka sem őszinte nem volt, sem pedig önkéntes, hiszen a statútumban felajánlott engedmények nagy részét a körülmények hatására és a nyugati szövetségesei határozott nyomására tette meg.

A nemzetiségi statútum megalkotását az első időszakban meglehetős titokzatosság övezte, hiszen bár Hodža már április elsején egyeztetett az SdP vezetőivel, majd 8-án a kormány tagjai előtt is ismertette az elképzeléseit, ezekről a megbeszélésékről érdemi információk nem szivárogtak ki. Annyit azonban már ekkor sejteni lehetett, hogy a miniszterelnöknek a statútum kapcsán kétfrontos harcot kell majd vívnia, egyrészt a szudétanémetekkel (az SdP vezetői már az április elsejei megbeszélés után jelezték, hogy számukra Hodža ajánlatai elégtelenek), másrészt azokkal a cseh politikai erőkkel, sőt a cseh közvélemény nagyobb részével, akik nem értettek egyet a nemzetiségek irányában tett engedmények politikájával, és akik igyekeztek merev korlátok közé szorítani a kormányfőt a tárgyalások során.11

Ha Hodža s a mögötte álló erők ekkor még abban bíztak, hogy viszonylag kis engedmények árán vagy az SdP-nek a kormány munkájába való bevonásával kezelni tudják a helyzetet, és egy hosszabb időre szóló status quót alakíthatnak ki, nagyon gyorsan csalódniuk kellett, hiszen az SdP Karlovy Varyban megtartott kongresszusa mindezt illuzórikussá tette. A német területi autonómia létrehozásának és a náci világnézet szabad hirdetésének az igénye ugyanis még a legengedékenyebb cseh politikusok kompromisszumkészségét is meghaladta. Nem könnyítette Hodža helyzetét a cseh közvélemény magatartása sem, amely a karlsbadi pontok napvilágra jutása után még inkább elutasított mindenféle, a németek irányában tett engedményt.

Az angol és a francia kormány viszont egyre inkább érdemi engedményekre biztatta Prágát. Ezt az álláspontot tükrözte az a demars, amelyet a két kormány május 7-én nyújtott át Prágának, miközben Anglia a széles körű engedmények alatt minimálisan az autonómia megadását értette. A náci Németország felé teendő engedményekre hajlandó angol kormány azonban ekkor már valójában az autonómiát is csak átmeneti megoldásként képzelte el, s hosszú távon egyedül a németek lakta területek egy részének átadását tartotta életképesnek. Más források mellett erre utal lord Halifax külügyminiszternek Jan Masaryk londoni csehszlovák követtel folytatott tárgyalása is, amely során a brit politikus többek között azt a londoni angol–francia megbeszéléseken már felszínre került véleményt is kifejtette, hogy Anglia egy esetleges háborús győzelem esetén sem tudja garantálni Csehszlovákia számára a jelenlegi határokat.12

A prágai kormány azonban továbbra sem volt hajlandó bizonyos határokat átlépni. Az addigiaknál ugyan szélesebb körű engedményeket ígért, ám az SdP karlsbadi programja helyett továbbra is a saját javaslatait tekintette kiindulópontnak, miközben a területi autonómiáról, a kisebbségek kollektív jogairól, valamint a csehszlovák külpolitika orientációjának megváltoztatásáról nem volt hajlandó tárgyalni. Vagyis a csehszlovák magatartást május közepén még mindig a nemzetállami modellhez való ragaszkodás jellemezte.13 A megegyezés hiánya elsősorban mégsem rajtuk múlott, hiszen a Szudétanémet Párt már május 18-án (vagyis egy nappal az előtt, hogy a csehszlovák kormány elfogadta volna a statútumtervezet első verzióját)14 titkos stratégiai döntést hozott arról, hogy a statútumot – bármi legyen is tartalma – nem lehet elfogadni, mivel a német közösségnek már nem érdeke semmiféle, Csehszlovákián belüli megoldás támogatása.15

A felmerülő nehézségek ellenére Hodža miniszterelnök május végére már kész szövegtervezetet és annak parlament elé való terjesztését ígérte, ám a május 21-i részleges mobilizáció ezt végkép irreálissá tette. Így ismét az SdP volt az, amely egy a prágai kormányhoz intézett memoranduma által a kezdeményezést magához ragadta, s még a községi választások harmadik fordulója előtt, június 8-án 14 pontos javaslatot nyújtott be a kormánynak. A tervezet a Csehszlovákiában élő népcsoportok kollektív jogainak az elismerésére és lakóterületük etnikai alapú elhatárolására épült.

Noha a szudétanémet javaslat a Prága számára továbbra is elfogadhatatlan karlsbadi programra épült, s a szakirodalom szerint a csehszlovák állam működésképtelenségét eredményezte volna,16 pontjait a nemzetközi nyomás hatására a kormány mégis figyelembe vette a maga „második tervének” kidolgozásához. A június közepére elkészült tervezetet a kormánynak a koalíciós pártok vezetőivel kibővített június 30-i ülésén tovább formálták, majd elfogadták. Az így létrejött statútumjavaslat ugyan a koalíciós pártok által korábban felállított korlátok legtöbbjét nem lépte át (tehát nem feltételezte a csehszlovák külpolitika megváltoztatását, s a területi autonómia elvét sem támogatta), mégis jóval messzebb ment, mint minden addigi csehszlovák elképzelés, hiszen – Zdeněk Kárník szavaival élve – a nemzetiségi kérdést az állam demokratikus jellegének két irányba való kiszélesítésével, az önkormányzati jogok megerősítésével és a nemzetiségek jogainak kiterjesztésével kívánta megoldani.17 A javaslat – szakítva a csehszlovák állam addigi alapfilozófiájával – az államot nemzetállamból nemzetiségi állammá kívánta átépíteni. Ennek három fontos eszköze pedig a közigazgatás decentralizálása, egy új nyelvtörvény megalkotása és a nemzetiségek jogainak egy külön nemzetiségi statútum (törvénycsomag) általi átfogó átalakítása lett volna.

A tervezet a kisebbségi önkormányzatiságot18 a szudétanémetek által követelt területi autonómia helyett a Monarchia idejéből kölcsönvett mechanizmusok alapján, tartományi és járási önkormányzatok s az azok keretein belül létrehozandó nemzetiségi kúriák beiktatásával kívánta megoldani. Az egész ország továbbra is négy tartományra – Csehország, Morvaország és Szilézia, Szlovákia, Kárpátalja – oszlott volna.19 A megerősített jogkörű tartományok legfontosabb önkormányzati testülete a tartomány nagyságától függően 60–120 tagú tartományi gyűlés lett volna. A nemzetiségek önigazgatásának elvét azzal kívánták biztosítani, hogy a tartományi gyűlésbe megválasztott képviselők nemzetiségük alapján nemzetiségi kúriákba tömörültek volna, amelyeknek az adott nemzetiséget érintő minden kérdésben beleegyezési joguk lett volna.20 A decentralizált igazgatás másik fontos pillérének a járási önkormányzati szerveket szánták, amelyek az addigi gyakorlattól élesen eltérően elkülönültek volna az államigazgatástól, s hasonló módon működtek volna, mint a tartományi önkormányzati szervek.

A nemzetiségi statútum tervezete kimondta a Csehszlovákiában élő nemzetek teljes egyenlőségét és tiltotta az elnemzetlenítés minden formáját. Külön paragrafusok biztosították a nemzetiségek arányos részesedését a közhivatalokban, mégpedig a legutolsó népszámlálás arányszámai alapján, miközben az olyan hivatalokat, amelyek a nemzeti kisebbségek ügyeit intézik, csak a kisebbségekhez tartozó személyek által lehetett volna betölteni. Hasonló módon arányos részesedést kaptak volna a nemzeti kisebbségek a költségvetésből is. Mindezt a nemzeti kisebbségek teljes körű kulturális és oktatási autonómiája egészítette volna ki.

Az új nyelvtörvény ugyan az 1920-as törvénykezés talaján maradt volna, ám lényeges koncessziókkal a nemzetiségek felé. A csehszlovák nyelv megőrizte volna államnyelvi jellegét, ám azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbségek többséget alkottak, ezek nyelve hivatalos nyelvvé vált volna. A tervezet a nyelvi jogok érvényesítésének 20%-os határát 15%-ra szállította volna le,21 miközben ezek a rendelkezések az addigi gyakorlattal szemben a közigazgatáson kívül az állami vállalatokra, így a vasútra és a postára is érvényesek lettek volna.

A minisztertanács június végi kibővített ülésén elfogadott anyagot korántsem tekinteték véglegesnek, kikérték hozzá az egyes szakminisztériumok véleményét is. Azok, miközben elvben támogatták a statútum megalkotását, számos olyan kifogást emeltek ellene, amelyek jelentősen szűkítették volna kihatásait. Különösen a nemzetiségi proporcionalitásnak az állami szférába való esetleges bevezetése váltott ki heves ellenkezést. A szociális minisztérium például arra hivatkozva utasította el ezt az elvet, miszerint az állam szolgálata teljesen megbízható és elkötelezett hivatalnokokat követel.22 Más véleményezők is csupán az állam szempontjából teljes mértékben megbízható személyek állami alkalmazást tartották volna elképzelhetőnek – amely megoldás természetesen számos új problémát vetett volna fel. A nemzetvédelmi minisztérium pedig azt javasolta, hogy a proporcionalitás elve alól a hadsereg, a rendőrség, a határőrség, a politikai hivatalok, a posta, a vasút, az állami erdészet és minden olyan vállalat felmentést kapjon, amelynek tevékenysége az állam védelme szempontjából jelentőséggel bír.23

A magas politikában meglevő ellentétek, valamint a cseh közvélemény inkább elutasító magatartása ellenére a kormány végül a július 26-i ülésén elfogadta a törvényjavaslatok véglegesnek szánt szövegét, s egy nappal később információs céllal szét is küldte a külképviseletekre. Ekkor még abban bíztak, hogy augusztus 3-án a javaslatokat a nemzetgyűlés elé terjeszthetik, ahol megkezdődhet majd érdemi vitájuk. Ehhez azonban egyvalami még hiányzott, mégpedig a német fél pozitív visszajelzése, hiszen az SdP július folyamán szinte folyamatosan kitért az érdemi tárgyalások elől. Ezt észlelve a csehszlovák vezetésben az is felötlött, hogy a szudétanémetekkel való egyeztetés nélkül is a törvényhozás elé terjesztik a statútum tervezetét, ám az angol kormány ettől a leghatározottabban intette Prágát, és azt követelte, hogy „csak olyan anyagot terjesszenek a parlament elé, amiben a németekkel is megegyeztek”.24 A német válasz végül augusztus elsején érkezett meg, s egyértelműen elutasító volt, ami egyben az ún. második terv végét, illetve azt is jelentette, hogy a tervezet nem is került a nemzetgyűlés augusztus 3-i ülésének programjára. Annál inkább sem, mivel ezen a napon érkezett meg Prágába az angol kormány által „investigator” és „mediator” jelzővel illetett lord Runciman, akinek a missziója új fejezetet nyitott a szudétanémet-kérdés kezelésében.

Az EMP álláspontja a statútumtárgyalások első szakaszában

Az Szudétanémet Párt magatartásával ellentétben az Egyesült Magyar Pártnak (EMP) a Hodža által kezdeményezett nemzetiségi statútummal kapcsolatos álláspontja még korántsem feltárt. Nehezen olvashatósága elsősorban a releváns források hiányának tudható be, hiszen az EMP archívumának hiányában a kutatók leginkább csak a csehszlovák belügyi jelentésekre és Magyarország csehszlovákiai külképviseleteinek Budapestre küldött jelentéseire kénytelenek hagyatkozni, miközben az egymással sokszor feleselő adatokból nem feltétlenül rajzolódik ki egységes és világos kép az EMP magatartásával kapcsolatban.

Alapvető evidenciaként szögezhető le azonban, hogy az EMP hosszú távú taktikája a budapesti politika függvénye volt, és a revízió ügyében is annak irányvonalához igazodott, vagyis a nagyhatalmak konszenzusa melletti békés határváltozás ideáját favorizálta. Miáltal azonban ennek realitása, a nyugati államok minden ilyen irányú elkötelezettsége hiányában, 1938 tavaszán még nem látszott, Budapest az EMP felé azt kommunikálta, hogy a körülmények kedvező alakulásáig a csehszlovákiai létre kell berendezkedni, s minden lehetséges eszközt, a kormányzattal való megegyezést is ki kell használni a szlovákiai magyarok helyzetének javítása érdekében. Kizárták azonban minden olyan megegyezés lehetőségét, amely az érvényes határok stabilitását erősítették volna.

A statútumtárgyalások során a szlovákiai magyar kisebbség helyzete csupán marginális problémaként jelentkezett. Ehhez mérhető volt a kormányzatnak a magyar politikai erőkkel való kapcsolattartása is, hiszen a magyar pártok a statútum kidolgozásnak első időszakában gyakorlatilag semmiféle hivatalos információt nem kaptak, így az EMP vezetői leginkább a cseh és német sajtóból, valamint szudétanémet képviselőtársaiktól szerezték a statútummal kapcsolatos értesüléseiket. Mivel a statútum megalkotását bejelentő március 28-i rádióbeszédében Hodža konkrétan csak a németkérdés megoldását említette,25 s a témával kapcsolatos közbeszédben is csak ez visszhangzott, sőt a francia és angol kormány nyilatkozatai is erre szűkítették le Csehszlovákia nemzetiségi problémáit, az Egyesült Magyar Párt vezetői számára kezdetben az sem volt világos, hogy a Prága és az SdP közötti esetleges egyezség nyomán létrejövő statútum a szlovákiai magyar kisebbségre is fog-e vonatkozni, vagy nem.

Azzal kapcsolatban, hogy milyen álláspontra helyezkedik ebben az ügyben az EMP, Szüllő Gézának egy május közepén a Nemzet c. budapesti lapnak adott nyilatkozata jelenthet sorvezetőt.26 Ebben a magyar politikus a teljes nemzeti önrendelkezést és a költségvetésből való arányos részesedést jelölte meg olyan feltételekként, amelyek teljesülése esetén az Egyesült Magyar Párt elfogadja a statútumot. Ezt némileg kiegészíti Jaross Andornak egy szintén május közepén, Galántán elmondott választási beszéde, amelyben a pártvezér a következőkben jelölte meg a magyar párt kiindulási helyzetét: „…újból magyarrá kell tenni a magyarlakta területeket. Velünk csak akkor lehet megegyezni, ha ez bekövetkezik. Ezen az úton eddig semmi sem történt. (…) A kormánynak nincs joga arra, hogy a magyarlakta területeket ne magyarok igazgassák, ne magyarok bíráskodjanak a magyarok felett, ne magyarok őrködjenek a közbiztonság és a pénzügyi igazgatás felett, s ne magyarok műveljék a magyar veríték és vér öntözte barázdákat. A magyarságnak Szlovákia és Kárpátalja területi önkormányzatán belül teljes nemzeti önkormányzatra van szüksége.”27 Vagyis az EMP továbbra is Szlovákia autonómiáját tekintette alapnak, amelyen belül kulturális és oktatási autonómiával és a közigazgatás ellenőrzésével számolt.

Azokat a feltételeket, amelyekkel a párt a tárgyalásokat meg kívánta kezdeni, hivatalosan az EMP elnökségének május 17-i ülésén fogalmazták meg, ahol az ülést vezető Szüllő a lehető legkedvezőbbnek ítélte meg a helyzetet. Szerinte ugyanis a prágai kormányzat a lehetőségei határáig is el fog menni a kisebbségeknek nyújtott engedményekben, így a szlovákiai magyarok nagy nyereséggel zárhatják a tárgyalásokat. Ennek jegyében a párt a következő követeléseket határozta meg a leendő tárgyalások kiindulási alapjaként: Szlovákia közigazgatási autonómiája, a járások határainak az etnikai határokhoz való igazítása, egy magyar nemzetiségű tartományi alelnök kinevezése, a választójogi törvény módosítása, a nyelvtörvény módosítása, az állampolgárság kérdésének rendezése, a nyugdíjazott magyar közalkalmazottak helyzetének rendezése, magyar nemzetiségű hivatalnokok kinevezése, oktatási autonómia, magyar rádióállomás létesítése, magyar gazdasági tanács létrehozása, a magyar szövetkezetek (pl. a Hanza) állami támogatása, a magyarországi egyetemi oklevelek nosztrifikálása, magyar püspökség létrehozása, a földreform revíziója, arányos magyar képviselet nem csupán az államigazgatásban, hanem a biztosítókban, kereskedelmi kamarákban stb.28

Miután a csehszlovák és a német sajtó szinte naponta foglalkozott a statútum ügyével, s miután a miniszterelnök június elejére már kész tervezetet ígért, a június elején a párt berkeiből érkező források szerint az EMP-n belül egyre idegesebben fogadták, hogy a pártot továbbra sem szólította meg senki. Annál is inkább, mivel a magyar politikusok szerint a statútum rendelkezései nem lehetnek minden nemzetiség számára azonosak, hiszen a magyarságnak speciális, a szudétanémetekétől eltérő problémái is vannak. Ilyennek gondolták az állampolgárság megoldatlan ügyét vagy az elbocsátott magyar közalkalmazottak problémáját is.29 Mindamellett az EMP sem volt ebben az ügyben nagyon aktív, hanem a kivárásra rendezkedett be, figyelmesen értékelve az SdP közvetítésével hozzája érkező információkat.

A magyarkérdés hivatalosan június közepén került a nemzetiségi statútumról folyó tárgyalások napirendjére. Ám az Egyesült Magyar Párt nemtetszését kiváltva Hodža június 16-án a magyarok közül elsőként a Schulcz Ignác, Csomor István és Stunda István összetételű aktivista küldöttséggel ült le tárgyalni, ami a községi választások eredményeinek ismeretében kifejezetten rossz üzenetet jelentett a magyar választók felé. A kormányfőnek ez a taktikája arra utalt, hogy Prága még mindig nem mondott le az aktivista politika felhasználásáról. Mindamellett a nemzetiségi statútumot illetően maga az aktivista tábor sem volt egységes. A hivatalos aktivizmus, amely leginkább Ivan Dérer vonalát követte, meglehetősen kétkedve, sőt mi több, félelemmel fogadta Hodža terveit, s túlságosan soknak tartotta a németeknek meg a magyar ellenzéknek tett ígéreteket.30 Ezzel szemben a Schulczék lapja által nem is egyszer bírált és „műellenzékinek” nevezett kormánypárti Magyar Ujság teljes mellszélességgel kiállt a kormányfő politikája mellett. Sőt Dzurányi László vezércikkei a csehszlovák bürokrácia bírálatától sem voltak mentesek. A neves újságíró ugyanis úgy látta, hogy miközben Hodža szándékai őszinték a megegyezésre, „a bürokrácia egykedvűen halad tovább a maga útján, s néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve nem az állampolitika új szellemét juttatja kifejezésre, hanem változatlanul régi-magát adja, a szélsőnacionalizmus önzésével és rövidlátásával”.31

Az EMP-ben már június közepén megkezdték a felkészülést a statútumról folytatandó tárgyalásokra. Szándékuk szerint az első hullámban csupán az általános elvekről kívántak tárgyalni, s miután azokról megegyezés születik, utána kívántak a részletkérdésekre összpontosítani. A párt elnökségének döntése szerint az elvi jelegű megbeszéléseken való részvételre a párt vezető triója, Szüllő, Jaross és Esterházy János kapott felhatalmazást, akikhez a részletekről folyó későbbi tárgyalásokon további szakértők csatlakoznának. Így a gazdasági kérdéseket illetően Hantos László, a Gömör-Nógrád Megyei Gazdasági Egyesület titkára, Fodor Jenő mint ugyannak a szervezetnek az igazgatója és Kuthy Géza, a Hanza elnöke; kulturális kérdésekben Fleischmann Gyula, az Országos Keresztényszocialista Párt egyik volt vezető politikusa, jogi kérdésekben pedig Szilárd Marcell, Jankovics Marcell, Cottely János és Pajor Miklós lettek kijelölve.32

A miniszterelnök és a magyar pártvezérek Korláth Endrével kiegészült csoportja közötti első találkozóra végül június 29-én került sor. A találkozót, amelyet Szüllő és Korláth Budapestre küldött jelentéseiből ismerünk,33 Hodža miniszterelnök szemmel láthatólag tapogatózó jellegűnek szánta. A maga részéről kifejtette az eltökéltséget a nemzetiségi kérdés megnyugtató rendezésére, miközben azt is hangsúlyozta, hogy ebben a koalíciós pártok részéről érkező esetleges obstrukciók sem fogják megakadályozni. Tájékoztatta a magyar politikusokat arról, hogy a statútum tervezete még nincs kész, s így megvan a lehetőség a magyar észrevételek bedolgozására, ám a törvénytervezetet még július folyamán a parlament elé kívánja terjeszteni. Végül Esterházy megjegyzésére, aki kifogásolta, hogy a csehszlovák sajtó kizárólag cseh–német kérdésként kezeli a statútumot, a miniszterelnök leszögezte, hogy a statútum minden nemzetiségre egyformán fog vonatkozni, tehát a magyarok ugyanazokat a jogokat kapják majd meg, mint a németek.

Az EMP vezérkara a másnap, június 30-án tartott ülésén tárgyalta meg a találkozó fejleményeit. Miközben a miniszterelnök megegyezési szándékát őszintének minősítették, túl nagy esélyt a végső megegyezésre nem adtak. Úgy vélték ugyanis, hogy a csehszlovák kormánykoalíción belül nem mindenki híve a nemzetiségi követelések teljesítésének. Szkepticizmusukat a postai feliratok ügyében épp azokban a napokban kirobbant érsekújvári incidens is erősítette. Miközben ugyanis június második felében némely vidéken már megkezdődött a március 3-án a kétnyelvű vasúti és postai feliratok ügyében nyilvánosságra hozott kormányrendelet gyakorlati átültetése, a magyarság egyik gazdasági és politikai központjában, Érsekújvárott leszedték a magyar feliratokat a postán. Igaz, a városban az 1930-as népszámlálás szerint hivatalosan csak 45%-nyi volt a magyarok száma, ám Érsekújvár továbbra is magyar jelleget mutatott. A magyar nyelvű táblák leszerelése ügyében nem csupán az EMP, hanem Schulcz szociáldemokrata képviselő is szót emelt a miniszterelnöknél, így végül július közepén az érsekújvári postán visszaállították az eredeti állapotot.34

Mindenesetre az EMP-ben – többek között Esterházynak és Jarossnak Imrédy miniszterelnökkel folytatott megbeszélése alapján – az a vélemény alakult ki, hogy a tárgyalásokat a szudétanémetek szándékai ellenére is komolyan kell venniük, mert Budapest nem látja reálisnak a határmódosítást, s így a szlovákiai magyaroknak továbbra is az érvényes államhatárok nyújtotta keretekben kell tervezniük.35 A kormányzattal folytatott tárgyalások mellett azonban továbbra is hangsúlyt kívántak helyezni az autonomista bázisra épülő együttműködésre, amely a statútumtárgyalások során még szorosabbá vált, így július 7-én az SdP, a Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSĽS) és az EMP képviselői abban is megegyeztek, hogy a kormányzattal folytatott tárgyalásaikon egyik párt sem tesz a többek számára elfogadhatatlan lépéseket, s hogy kölcsönösen tájékoztatni fogják egymást a tárgyalásokról.

Ha másra nem, a miniszterelnöki audiencia arra mégis jó volt, hogy az EMP gépezetét némileg mozgásba hozza. Mint az Korláth és Szüllő jelentéséből is kiderült, a magyar pártvezérek nem nagyon tudtak világos választ adni Hodžának arra a kérdésére, hogy az autonómiát a gyakorlatban miként képzelik el. Ezt talán maguk is érezve, már a június 30-i klubülésen egy háromtagú bizottságot (Jaross, Salkovszky Jenő és Szilágyi Gyula) bíztak meg a nemzetiségi autonómia alapelveinek kidolgozásával, ami az első fontos lépés volt afelé, hogy a párt Szlovákia autonómiájának követelésétől eljusson a magyar nemzetiségi autonómia követeléséig.

Másrészt a szlovákiai magyar ügy körüli diplomáciai aktivitás is felerősödött, hiszen egyrészt Budapesten, másrészt az Esterházyn keresztül a szlovákiai magyar üggyel szimpatizáló lengyel kormányzati körökben is felvetődött annak az ötlete, hogy egy EMP-delegáció látogasson el Londonba, hogy ott Henlein – amúgy rendkívül sikeres – útjait lemásolva megpróbálja felkelteni az angol politika figyelmét a szlovákiai magyar ügy iránt.36 Sőt Varsó szerint nem csupán Esterházynak és Jarossnak kellett volna utaznia, hanem a lengyel kapcsolatait sohasem titkoló Karol Sidor Hlinka-párti szlovák politikusnak is, így jelezve, hogy nem a magyarok és a szlovákok között van probléma, hanem Prága politikájában. Ebből az ötletből azonban végül semmi sem lett. Feltehetőleg elsősorban a brit politika elutasító magatartása miatt. Nem mellékes azonban az a tény sem, hogy a varsói magyar követ szerint a londoni út terve „bizonyos személyi érzékenység” miatt hiúsult meg, amely megjegyzés minden bizonnyal Szüllő Géza féltékenységére utalhatott, aki mindig is igyekezett magának vindikálni a magyar párt külkapcsolatainak irányítását.

Július 20-án Hodža kormányfő a statútumtárgyalások során másodízben is magához kérette az Egyesült Magyar Párt vezetőit. A találkozó azonban, amelyen magyar részről ugyanaz a négy politikus vett részt, mint a júniusi megbeszélésen, azt az érzést erősítette, hogy Prága továbbra sem veszi komolyan a magyarkérdés megoldását. Milan Hodža ugyanis miközben azzal az okkal hívta magához a magyar politikusokat, hogy átadja nekik a statútum tervezetét, a találkozón már arra való hivatkozással, hogy azt közben szétosztotta és neki nem maradt egyetlen példánya sem, továbbra sem tudott semmiféle írásos anyagot átnyújtani az EMP képviselőinek.37 Ehelyett szóban ismertette a közigazgatás átalakítására vonatkozó elképzeléseit, majd meghallgatta a magyar politikusok panaszait.

Mivel a tárgyaláson a miniszterelnök ígéretet tett arra, hogy a statútum tervezetét hamarosan írásban is átnyújtja, az EMP két nappal későbbi klubülésén arról született döntés, hogy a nemzetiségi statútum szövegének elemzésével Jaross, Turchányi Imre és Salkovszky Jenő, a nyelvtörvényjavaslat vizsgálatával Esterházy, Pajor Miklós és Virágh Béla, a közigazgatási javaslatok értékelésével pedig Szilassy Béla, Holota János és Giller János lesznek megbízva.38 A kormányfő által ígért szövegtervezeteket az Egyesült Párt végül július 26-án kapta kézhez, igaz, a közigazgatási törvényjavaslat szövege nélkül. A statútumtervezetre és az új nyelvtörvény tervezetére meglehetősen gyorsan válaszolt a párt, amely választ augusztus 3-án juttatták vissza a kormányfőnek.

Az EMP válasza a nemzetiségi jogok újrafogalmazását s az új nyelvtörvényt ígérő tervezetekre a papírformát beteljesítve elutasító volt, hiszen egy pozitív válasz megbontotta volna azt a formálódó ellenzéki tábort, amely az autonomizmus jelszava körül a német, magyar, szlovák és lengyel pártokból kialakulni látszott. Szintén a tervezetek elutasítása mellett szólt az a tény is, hogy ebben az időszakban a nemzetállam nemzetiségi állammá alakításának eszközei még meglehetősen képlékenyek voltak, s az EMP is joggal számíthatott arra, hogy a határozottabb ellenzéki fellépés további, a kormány részéről történő engedmények elérését eredményezheti.

A statútumtervezet elutasítását a válasz bevezetőjében az EMP azzal indokolta, hogy miközben a párt 1938-ban két ízben (a nemzetgyűlésben felolvasott 12 pontos és a miniszterelnöknek átnyújtott 81 pontos memorandumban) jelezte a magyarság alapvető sérelmeit, s azt, hogy ezek megoldását csak az érvényes alkotmányos kerteteket meghaladó önkormányzat bevezetésével tudja elképzelni, a statútumtervezet ebből semmit sem tartalmaz.39 Az EMP szerint ugyanis a statútum leginkább csak olyan általános alapelveket foglal magába, amelyek – a végrehajtás garanciája nélkül – eddig is kodifikálva voltak. Ezt pedig azok az elemek sem tudják ellensúlyozni, amelyek újak és üdvözlendők: mint az elnemzetlenítés büntetendősége vagy az arányos részesedés elvének alkalmazása. Ezért az EMP véleménye szerint nem nemzetiségi statútumra van szükség, hanem első lépésként a Csehszlovákiában élő valamennyi nemzet teljes egyenjogúságát kimondó törvényre, amelyet a nemzeti önkormányzat és a sérelmek teljes körű jóvátétele kell, hogy kövessenek. Ezek tehát olyan igények voltak, amelyek túlmutattak az aktuális csehszlovák ajánlatokon.

A statútumtervezethez hasonlóan kemény bírálattal illette a párt a nyelvtörvényjavaslatot is.40 Elégtelennek minősítette a nyelvhasználati határ 20%-ról 15%-ra való leszállítását, hiszen így továbbra is mintegy 200 ezer magyar maradna nyelvi jogok nélkül, másrészt a közigazgatási határok megváltoztatásával – mint arra korábban már volt példa – ezt ismét kijátszhatná a kormányzat. Bírálta a válasz a törvénytervezet túlságosan is általános voltát, és azt, hogy a részleteket a később kibocsátandó kormányrendeletek rendeznék. Ezt a megoldást a korábbi tapasztalatokra hivatkozva az EMP elutasította. Harmadjára pedig azt kifogásolta a válasz, hogy törvénytervezet a nemzetiségi nyelvhasználatnak több esetben is csak a lehetőségét irányozza elő, ami az EMP számára kevés.

A válaszlevél további részében az EMP 18 pontba rendezve fejtette ki, hogy mely alapelveket tartja kívánatosnak egy új nyelvtörvénybe átültetni. Ezek közül a legfontosabbak a következők voltak:

1. Az állam hivatalos nyelve az államban élő valamennyi nemzet (cseh, szlovák, német, magyar, orosz, lengyel) nyelve legyen. 2. A köztársaság valamennyi bírósága és hatósága valamennyi fentebb felsorolt nyelvű beadványt köteles legyen elfogadni, azt a beadvány nyelvén tárgyalni, a választ azon a nyelven kiadni. A bíróságok és hatóságok a községekkel azon a nyelven legyenek kötelesek érintkezni, amely nyelv az adott községben többséggel bír. 3. Az anyakönyveket, kataszteri könyveket, cégbejegyzéseket az adott község nyelvén kell vezetni. 4. Az önkormányzatokban minden képviselő tárgyalási nyelvként használhassa saját anyanyelvét. A községek hivatalos elnevezése, az utcák, terek neve az adott község önkormányzatának valamennyi tárgyalási nyelvén és azok helyesírása szerint legyenek feltüntetendők. 5. Az iskolák és kulturális intézmények saját nyelvükön érintkezzenek a hatóságokkal. 6. A jogi személyek és egyesületek maguk állapíthassák meg ügykezelési nyelvüket.41

Összességében tehát elmondható, hogy az Egyesült Magyar Párt a kormányfő által július végén előterjesztett statútumtervezetet és nyelvtörvénytervezetet, noha a priori nem utasította el, sőt több elemüket előrelépésként értelmezte, a szlovákiai magyarok szempontjából mégis elégtelennek találta. Az elutasítás hátterében azonban ott rejtőzött az is, hogy joggal reménykedhetett abban, hogy az angol közvetítő, Runciman lord megérkezése új impulzusokat vihet a tárgyalásokba, s további engedményekre kényszeríti a csehszlovák kormányzatot.

Küzdelem az egyenlő bánásmód elvéért – a Runciman-misszió napjai (1938. augusztus–szeptember)

Prága mindig is szerette volna a nemzetiségi problémákat belügyként kezelni, a nemzetközi közvéleményt kizárva. Ez a koncepció azonban 1938 kora nyarára véglegesen kudarcba fulladt. Ebben nem kis szerepe volt a német diplomácia tudatos lépéseinek, amelyeknek köszönhetően a szudétanémet-kérdés fokozatosan az európai közvélemény figyelmének centrumába került. A szudétanémet-kérdés nemzetközi problémává terebélyesedését leginkább sir Walter Runciman angol politikusnak a missziója jelezte.

Runciman valójában nem független megfigyelő volt, hanem az angol politika, sőt személyesen Chamberlain küldötte, akinek a feladata az angol érdekek képviselete volt. A Foreign Office által neki adott instrukciók szerint Runcimannek a végső esetben akár egy nagyhatalmi konferencia vagy népszavazás útján is, de le kellett volna zárnia a szudétanémet-kérdést,42 így az angol lord minden erejével azon volt, hogy a képlékenyebb csehszlovák elképzeléseket a meglehetősen mereven kijelölt német követelésekhez közelítse.

Runciman jelenlétének az első eredménye az ún. harmadik terv megszületése volt, amelynek alapját a lord munkatársának, Ashton-Gwatkinnak Kundt és Sebekowsky szudétanémet képviselőkkel folytatott megbeszélése jelentette. Ennek alapján terjesztette elő a kormányfőt egyre inkább mellékvágányra szorító Beneš elnök43 augusztus végén az általa harmadiknak nevezett tervet, amely a közszolgálati arányosság és a nyelvi jogok kiszélesítése mellett három német többségű megye létrehozását helyezte kilátásba, amelyek önálló költségvetéssel és helyi (tehát német) rendfenntartó erőkkel rendelkeztek volna.44 Az SdP tárgyalói a tervet szinte azonnal elvetették, hivatalosan pedig szeptember 2-án tették meg ugyanezt. Az angol lord ezért, miközben már saját rendezési tervén dolgozott, további engedményekre ösztönözte a csehszlovák vezetést, amely a nemzetközi reakciók miatt is egyre inkább érdekeltté vált a tárgyalásos rendezésben. Elsősorban ennek a tudható be az ún. negyedik terv megszületése, amely Prága részéről a szudétanémet követelések előtti szinte teljes meghátrálást jelentette. Az ismét csak Beneš elnök által megalkotott, a kormány által szeptember 5-én elfogadott és az SdP-nek két nappal később előterjesztett tervezet Runciman szerint is a lehetséges csehszlovák engedmények végső határát súrolta, hiszen Prága a legtöbb pontban elfogadta a karlsbadi igényeket, és az állami alkalmazottak, valamint a költségvetésből meg az állami megrendelésekből való részesedés arányosságát és paritásos bizottság általi ellenőrzését; a német, a rutén, a magyar és a lengyel nyelvnek a csehszlovákkal való egyenjogúsítását; nemzeti kataszter bevezetését ígérte. Elkutasította viszont a nemzetiszocialista világnézet szabad gyakorlásának a követelést, valamint a területi autonómia helyett az etnikai elvek alapján kialakított megyék autonómiáját helyezte kilátásba.45

Az SdP vezetői ezúttal nem merték direkt módon visszautasítani a prágai kormány javaslatát, hiszen azzal saját addigi hivatalos politikájukat hazudtolták volna meg, ezért időt akartak nyerni Hitler szeptember 12-re tervezett nürnbergi beszédéig. A tárgyalások megszakítására a szeptember 7-i Moravská Ostrava-i incidens adott okot,46 amelyet követően a szudétanémet küldöttség szeptember 13-ig felfüggesztette a tárgyalásokat.

Hitler nürnbergi beszéde, amellett, hogy bolsevizmussal vádolta Csehszlovákiát, a szudétanémeteknek pedig önrendelkezési jogot követelt az „elnyomás” helyett, a szokásos megtévesztő manőver volt, hiszen Berlin utasítására még aznap fegyveres incidensek egész sora kezdődött el Csehszlovákia németek által lakott vidékein. Az SdP fegyveres csoportjai csendőrőrsöket, hivatalokat, ott élő cseheket támadtak meg, cseh és zsidó tulajdonú boltokat fosztottak ki. A csehszlovák kormány ezúttal határozott lépésekkel válaszolt, 13 járásban statáriumot rendelt el, s keményen fellépett minden rendbontással szemben. Ezt látva Henlein szeptember 15-én először Hitlerhez intézett felhívást, s a német többségű csehországi területek megszállását követelte, majd pedig a közvéleményhez fordulva rádiónyilatkozatban jelentette be, hogy a szudétanémet lakosság már nem elégszik meg semmiféle, Csehszlovákián belüli megoldással: „Ebben az órában lépek elétek és kijelentem: mint szabad németek akarunk élni, újra békét és munkát akarunk hazánkban. Haza akarunk kerülni a birodalomba. Isten áldása legyen rajtunk és a mi igazságos harcunkon.”47 Az SdP vezetése ezután átlépte az államhatárt és Németországba távozott, a csehszlovák kormány pedig ezzel párhuzamosan betiltotta a párt működését.

Az események alakulása véglegesen elásta a kisebbségi kérdés Csehszlovákián belüli tárgyalásos megoldásának és a nemzetiségi statútum megalkotásának esélyét. Ezt felismerve Runciman szeptember 16-án elhagyta Prágát. Misszióját a brit miniszterelnöknek írt jelentése zárta le. Véleménye bár nem perdöntő, mégis fontos adalék az egész szudétanémet krízis értékeléséhez. A tárgyalások kudarcáért elsősorban a Szudétanémet Párt vezetőit hibáztatta: „A tárgyalások végleges megszakadásáért a felelősség véleményem szerint elsősorban Henlein urat, Frank urat és csehszlovákiai és külföldi híveiket terheli…” Azt is látta azonban, hogy a kialakult helyzetért a csehszlovák kormányzatot is felelősség terheli: „Az a meggyőződésem alakult ki, hogy noha az elmúlt húsz évben a csehszlovák kormány nem volt a Szudéta-vidéken elnyomó és biztosan nem »terrorisztikus«, magatartását mégis az érzéketlenség, a megértés hiánya, a kicsinyes intolerancia és a diszkrimináció jellemezte…” Éppen ezért végső megoldásként azt javasolta, hogy „azok a járások, ahol a szudétanémetek élnek, azonnali hatállyal önrendelkezési jogot kapjanak. S ha szükséges lesz valamilyen terület átadására, azt hiszem, ezt azonnal és minden késlekedés nélkül végre kell hajtani”.48

Runciman Csehszlovákiába érkezése – amelynek az EMP vezetői talán a valóságosnál is nagyobb jelentőséget tulajdonítottak – meglehetősen felkavarta a szlovenszkói magyar politika állóvizét. A Prágai Magyar Hírlap a lordot angol–magyar nyelvű vezércikkel üdvözölte, Jaross pedig nyílt levélben fordult az angol közvetítőhöz, amelyben azt fejtette ki, hogy a szlovákiai magyarság számára csupán az önrendelkezési jog érvényesülése adhatja meg a becsületes élet lehetőségét.49 Természetesen a párt feléledő reményei nem csupán, illetve nem feltétlenül csak Runciman személyének szóltak, hanem annak, hogy az angol politika végre tudomásul veszi a szlovákiai magyar közösség igényeit is, és támogatni fogja az egyenlő elbánás elvét. Ez, vagyis annak elérése, hogy a statútumtárgyalások során a magyar ügy ugyanolyan érvénnyel jelenjen meg, mint a német, s mind Prága, mind pedig a nyugati hatalmak mondják ki azt, hogy a magyarok ugyanazt fogják kapni, mint a németek, a Runciman-misszióval kapcsolatos magyar remények legfontosabb momentumát jelentették. Ennek érdekében költözött be Esterházy a Runcimannek is átmeneti szállásául szolgáló prágai Alcron Szállóba – amelyet a magyar követ jelentése méregdrágának minősített –, hogy ott „mint a magyar kisebbségi problémának egy testet öltött szemrehányó sóhaja, nap-nap után szem előtt” legyen az angol küldöttségnek.50

A Runciman-misszió azonban ismét felszínre hozta az EMP vezetésén belüli személyes és olykor nevetségesen kicsinyes ellentéteket, hiszen Szüllő, aki határozott hangon formált igényt arra, hogy a párt vezéreként az övé legyen a rendelkezési jog, mindenáron el akarta távolítani Esterházyt Prágából. A prágai magyar követ szerint úgy gondolta, „hogy az angol mentalitást csak ő ismervén (aminek az ellenkezőjét okmányilag tudnám bizonyítani), a Runciman misszióval való érintkezés joga kizárólag őt illeti”.51 Ezért szentantali birtokára is meg akarta hívni az angol lordot (aki egyébként szívesen fogadta el a csehországi arisztokrácia hasonló invitálását), arra az esetre pedig, ha Esterházy mégis Prágában marad, Imrédy miniszterelnökhöz kívánt az ügyben fordulni. A prágai magyar követ – aki szemmel láthatóan Esterházy pártján állt ebben a konfliktusban – jelentésében szarkasztikusan jegyezte meg, hogy „Szüllő Géza az angolokkal való érintkezésre egyáltalán nem alkalmas, mert ő az angol nyelvnek egy csallóközi válfaját beszéli, amit senki a világon nem ért”.

Eközben Hodža miniszterelnök augusztus 2-án ismét fogadta a magyar aktivisták küldöttségét, akik átnyújtották neki a nemzetiségi kérdés megoldására irányuló javaslataikat és a községi választásokon elért eredményeikről készült beszámolót.52 S bár a tárgyalások hangvételéről semmiféle információnk nincs, már önmagában az is beszédes, hogy tartalmukról még az aktivista sajtó sem tudósított, s hiányoztak az olyan korábbról megszokott kommentárok is, miszerint a kormányzat az aktivistákkal karöltve kívánja rendezni a magyar ügyet.

Mindezek arra mutatnak, hogy Hodža már maga is belátta, hogy a magyar aktivizmus túl kis potenciállal rendelkezik ahhoz, hogy reá építse terveit. Ám arra, hogy továbbra sem mondott le a szlovákiai magyar közösség megosztásának szándékáról, s ebben bizonyos szerepet még mindig szánt az aktivizmusnak, a másnap, augusztus 3-án néhány általa kiválasztott és meghívott csehszlovákiai magyar közéleti személyiséggel való találkozója volt a bizonyíték.

Az a tény, hogy Hodža miniszterelnök ezekben a rendkívül feszült és bizonyára zsúfolt napokban a saját kezdeményezésére 10 magyar kulturális és egyházi személyiséget magához invitált, és a statútum részleteit velük megtárgyalta, önmagában is érdekes fejlemény, s egyaránt tanúskodhat a miniszterelnök nagyvonalúságáról, ám megosztó szándékairól is. Magunk ez utóbbit tartjuk valószínűnek, annál is inkább, mivel felhatalmazás nélküli személyekről volt szó, akik önmagukon kívül senkit sem képviseltek, viszont nevük és személyük legitimáló erővel bírhatott volna. A meghívottak névsorát feltehetőleg a „látens magyar aktivizmus” vezéralakja, Lelley Jenő állította össze, mégpedig úgy, hogy saját magát is beleértve 5 aktivista (Lelley, Tyukoss Evangelista János, Nagy Jenő, Balla József kárpátaljai szociáldemokrata szenátor és Katona Móricz csallóközi földbirtokos) és 5 ellenzékiként számon tartott személy (Gömöry János, a Kazinczy Társaság elnöke, Pfeiffer Miklós és Privitzky Gyula kanonokok, Izsák Imre református esperes, Nagyidai Ernő ügyvéd) kapott meghívót.53 A találkozón a miniszterelnök ismertette a jelenlevőkkel a nemzetiségi kérdés megoldására irányuló szándékait, majd arra kérte őket, hogy az írásban is megkapott szöveget két héten belül véleményezzék. Hodža azonban ismét ugyanazt játszotta el, mint korábban az EMP vezetőinek látogatása során, írásos anyagot nem tudott vagy akart a meghívottaknak adni, csupán arra tett ígéretet, hogy pár nap múlva megküldi nekik. Erre azonban nem került sor.

Valójában nem is maga a találkozó az, ami az utókor számára érdekes lehet, hanem az utóélete, ezen belül is az EMP reakciója. A párt lapjai ugyanis keményen rátámadtak a résztvevőkre, válogatás nélkül az aktivizmus szekértolóinak minősítve őket, sőt a párton belül felvetődött a felvidéki magyar kultúra egyik meghatározó szereplőjének, Gömöry Jánosnak a kizárása is az EMP-ből.54

Gömöry, Pfeiffer és Izsák számára ezek a támadások annál is kellemetlenebbek voltak, mivel ők már az augusztus 3-i találkozó estéjén találkoztak Pajor Miklós szenátorral, majd Esterházy Jánossal is, akiknek beszámoltak a találkozón történtekről, s arról is, hogy miért fogadták el az arra való meghívást.55 Esterházy néhány nappal később levélben fordult Gömöryhez, Pfeifferhez, Privitzkyhez és Izsákhoz, amelyben arra kérte őket, hogy ne tegyenek eleget Hodža kérésének, s ne véleményezzék a statútumot, hanem jelezzék, hogy mindenben azonosítják magukat az EMP álláspontjával.56

A megszólítottak azonban csak részben fogadták meg Esterházy kérését. Elutasították ugyan azt, amit Lelleyék szerettek volna, hogy a találkozó résztvevői közös választ fogalmazzanak meg,57 ám a külön válaszadás jogát fenntartva mégis véleményt mondtak a tervezetről. A válaszok közül Pfeiffer és Izsák, valamint Balla szenátor válasza a Prágai Nemzeti Levéltár fondjaiban fellelhető, Gömöry pedig könyvében közölte a magáét.

A miniszterelnökhöz eljuttatott válaszok közül Balla szenátoré kizárólag a statútumnak a Kárpátaljára való alkalmazásával, Izsáké pedig a református egyház ügyeivel foglalkozik. Általánosabb érvényű véleményt csupán Pfeiffer Miklós adott, aki magyar nyelvű levelének bevezető részében leszögezte, hogy ő ugyan nem tagja az EMP-nek, de szimpatizánsa, s politikai kérdésekben az Egyesült Magyar Pártot tartja egyedül illetékesnek nyilatkozni. Majd a javaslatokra rátérve Pfeiffer a nemzeti megbékélés alapfeltételeként az állami hivataloknak a magyar lakossággal szembeni – eddig korántsem szívélyes és előzékeny – magatartásának a megváltozását nevezte meg, amellyel párhuzamosan arra is felszólította a miniszterelnököt, hogy állítsa le a többségi sajtó magyarellenes kirohanásait s a Szlovák Liga magyarellenes tevékenységét. Mint írta, csupán mindezeket követően lehetséges a megegyezés, amelynek alapját a magyarság közigazgatási, kulturális és gazdasági önigazgatása, a magyaroknak a közigazgatásban és közmunkákban való arányos részesedése, az állampolgársági kérdés megoldása és a földreform revíziója kell, hogy képezze.58

Mint már jeleztük, az EMP-n belül rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítottak Runciman szerepének, s ezért már a párt elnökségének augusztus 2-i ülésén döntés született, hogy a magyar párt követeléseit egy angol nyelvű memorandumban kell összefoglalni. A magyar kisebbség helyzete Csehszlovákiában című 33 oldalas anyag egy általános bevezetőből, majd a részproblémák 15 fejezetben való tárgyalásából állt.59 A bevezető részben először a versailles-i békerendszer kritikáját fogalmazták meg, majd a történelmi Magyarország egységes tradícióival szembeállítva, a csehszlovák egység fikciójára épülő államnak minősítették Csehszlovákiát. A magyar kisebbség követeléseit a békeszerződéssel, az abban is hangsúlyozott önrendelkezési joggal összhangban levőnek nevezték. Ezt követően azt az angol közvéleményben elterjedt véleményt igyekeztek cáfolni, amely szerint azért nincs meg a magyarság egyenjogúsága, mert a magyarok eleve államellenesek. Az állammal szembeni lojalitás bizonyítékaként azt nevezték meg, hogy hivatalos körökben is nemegyszer elismerték, a magyarok a legjobb katonái a köztársaságnak és vér- s pénzbeli adójukat mindenkor lelkiismeretesen teljesítik.

A memorandum a következőkben (az EMP 20 éven át folytatott sérelmi politikájához hűen) nem a helyzet megoldásának felvázolására helyezte a hangsúlyt, hanem a magyarság 15 csoportba szerkesztett sérelmeit sorolta fel, miközben a legnagyobb hangsúlyt az oktatási sérelmek, a csehszlovák népszámlálások gyakorlata, a telepítéspolitika, az elnemzetlenítés eszközei, valamint az 1936-os államvédelmi törvény bírálata kapták.

Az EMP és Runciman között az első közvetlen kapcsolatfelvételre augusztus 10-én került sor, amikor is az angol megbízott az Alcron Szállóban fogadta Esterházyt, aki ismertette előtte a magyarkérdés alapvetéseit. A memorandumot, feltehetően elkészültének késedelme miatt, ekkor Esterházy még nem tudta átnyújtani, ám ezt már másnap pótolta. Runciman még aznap áttanulmányozta a szöveget, majd augusztus 12-én újból fogadta Esterházyt, akit ekkor már Szüllő és Jaross is elkísért.60 A találkozóról kevés információval rendelkezünk, néhány később elejtett megjegyzésből azonban arra következtetünk, hogy az EMP vezetői elégedettek voltak a megbeszéléssel, ahol Runciman azt a meggyőződését fejtette ki, hogy lát esélyt a nemzetiségi kérdés Csehszlovákián belüli kezelésére, miközben a magyaroknak ugyanazon jogokat kell biztosítani, mint a szudétanémeteknek.

A statútumtárgyalások miatt ezekben a hetekben az EMP szűkebb vezetősége rendkívül sűrűn találkozott és tanácskozott, a szélesebb pártapparátus és a párt tagsága azonban csak alkalmi információkkal rendelkezett a fejleményekről. Éppen ezért az EMP a lévai szabadtéri játékokat kívánta felhasználni arra, hogy ott szélesebb körben is ismertesse a pártnak az aktuális helyzettel kapcsolatos álláspontját. A János vitéz bemutatójának első napján, augusztus 13-án megtartott pártértekezleten a meghívott 180 funkcionáriusból 164 jelent meg, akik előtt Jaross Andor pártelnök ismertette az elmúlt hetek fejleményeit.61 Kemény hangú beszédében a húsz év alatt felhalmozódó sérelmek jóvátételét követelte, és teljes egyenlőséget a köztársaságban élő magyarok számára. A Hodža miniszterelnökkel való megegyezést lehetségesnek tartotta, ám azt sem zárta ki, hogy a megbékélés ellen dolgozó koalíciós képviselők végül megbuktatják a miniszterelnököt, amely helyzet előbb vagy utóbb katonai diktatúrához és végül háborúhoz vezethet. Jaross beszélt arról is, hogy a szlovenszkói magyarok helyzete különösen azért nehéz, mivel Prága mellett a német expanzív politika is fenyegeti őket, s bár az EMP is kénytelen volt átvenni az SdP néhány módszerét, a magyarság között erős a nemzetiszocializmussal szembeni antipátia.

Noha az EMP megnyilatkozásai a megegyezés szándékát tükrözték, bizonyos jelek arra mutatnak, hogy az EMP augusztus közepén egyre inkább a kivárás mellett tette le voksát, nem törekedett azonnali egyezségre Prágával (mint ahogyan Prága sem az EMP-vel), hanem a nemzetközi politika fejleményeitől tette függővé lépéseit. Különösen a Magyarország és a kisantant államok között Bledben folyó tárgyalások s Horthy Miklós kormányzó közelgő németországi útja volt az, amitől fontos útmutatást reméltek az Egyesült Magyar Párt vezetői.

Ugyanakkor egy jól látható változás is felfedezhető az EMP célkitűzéseiben, hiszen augusztus végére a párt elállt Szlovákia autonómiájának követelésétől, ehelyett a magyar etnikai területek autonómiájának célja került előtérbe. Noha ezt a váltást a fennmaradt források szerint elsősorban Runciman azon kérése váltotta ki, hogy „tisztán magyar” követeléseket fogalmazzanak meg,62 valójában olyan döntésről volt szó, amelynek logikus okai voltak: egyrészt az SdP követeléseihez igazodtak vele, másrészt a szlovák autonómia támogatása korábban is csak taktikai elem volt, s a pártvezetés többsége félt attól, hogy az a szlovákiai magyarok helyzetének romlását idézné elő.

A megváltozott hangsúlyokat igazolja az a válasz is, amelyet az EMP a közigazgatási reformnak arra a tervezetére adott, amelynek átadására a miniszterelnök még a magyar pártvezérek július 20-i látogatásakor tett ígéretet, de amely csupán augusztus derekán jutott el a címzetthez. Az augusztus 24-én a párt képviselőinek értekezletén elfogadott, majd másnap elküldött válasz már eleve jelezte, hogy az események túlhaladtak a tervezeten, s így a válasznak is inkább csak levéltári értéke van.63 Bár a válaszban az EMP részletesen taglalja a kormánytervezet gyengéit, az elutasítás mégsem a részleteknek, hanem magának a tervezet egészének szólt, hiszen az EMP a tartományi és járási önkormányzatok jogköreinek bővítése helyett a Csehszlovákiában élő nemzetek teljes önkormányzatában látta a közigazgatási problémájának megoldását. Vagyis ekkor már területi önkormányzatot, értsd: autonómiát követeltek a Szlovákiában és Kárpátalján élő magyarságnak.

Azok a statútumtárgyalások során felmerülő közigazgatásireform-javaslatok, amelyek Csehszlovákiát etnikai alapokon kialakított megyékre osztották volna fel, s így egy magyar többségű megyével (kantonnal) is számoltak volna, valamint azok a magyar elképzelések, amelyek Szlovákia autonómiája helyett a dél-szlovákiai magyar területek önkormányzatával számoltak, szikrázóvá tették az egyébként is inkább csak deklarált, de kevés valódi tartalommal bíró EMP–HSĽS együttműködést. A HSĽS számára ugyanis – bármilyen intenzitású volt is az épp aktuális viszonya az EMP-hez – mindig alapvető evidenciának számított Szlovákia területi egységének oszthatatlansága és Szlovákia teljes területének autonómiája. Ezt tükrözte a pártnak a választási kampány finisében, 1938. június 5-én elfogadott autonómiaprogramja, amely saját országgyűlést és kormányzatot követelt Szlovákia számára. Ugyanígy Szlovákia egészének autonómiáját feltételezte az a memorandum is, amelyet a vezérét, Andrej Hlinkát azokban a napokban elveszítő64 néppárt Runcimannek átadott. Ebben a HSĽS imperialista fikciónak nevezte a csehszlovák nemzet elméletét, s a szlovákokat a németekhez és a magyarokhoz hasonlóan nemzeti kisebbségként határozta meg.

Ezért is váltott ki meglehetősen negatív visszhangot szlovák körökben a magyar autonómia terve s azok a kormányzati elképzelések, amelyek az ún. harmadik, majd negyedik tervben fogalmazódtak meg, s amelyek Csehszlovákiát nemzetiségi alapokon megalkotott megyékre (kantonokra) osztották volna fel. Ezek megvalósulása ugyanis Csehországban 3 német, Szlovákiában pedig 1 magyar többségű (Érsekújvári székhelyű) „kantont” eredményezett volna, ami természetesen szöges ellentétben állt a szlovák autonomisták egységes Szlovákiáról szövögetett terveivel. Nem véletlen tehát, hogy a HSĽS napilapja, a Slovák szeptember 1-jei számában éles ellenvéleményt fogalmazott meg a kantonokkal szemben, miközben állást foglalt Szlovákia integritása mellett.65

Az EMP ezekben a hetekben a remény és a kétségbeesés szélsőségei között hánykolódott, hiszen Prágának a szudétanémetek felé tett egyre nagyobb engedményei növelték optimizmusát, ám a másik részről folyamatosan éreztették vele, hogy a magyar ügy egyelőre nincs terítéken, s az engedmények csak a németeknek szólnak. S nem csupán a prágai vezetéstől kaptak ilyen impulzusokat, hanem Anglia részéről is. Így amikor az EMP egyik vezetője augusztus végén azzal a kéréssel fordult a Runciman delegációjához tartozó Robert Stopfordhoz, hogy az hivatalosan informálja őt a tárgyalások állásáról, az angol diplomata azzal utasította vissza, hogy: „ma hivatalosan a missziónk egyedül a cseh–német probléma megoldása. Másra nem lettünk felkérve és így nem is vállalkozhatunk egyéb kérdésekben álláspontot foglalni.”66

Miután augusztus utolsó napjaiban az ún. harmadik terv is elkészült, s azt Prága mind az SdP, mind Runciman elé terjesztette, Hodža ismét magához kérette Jarosst és Esterházyt. A barátságos hangvételű beszélgetés tartalmilag azonban kevés újat hozott, hiszen a csehszlovák miniszterelnök ismét nem tudott semmi konkrétumot a magyar tárgyalópartnerei elé terjeszteni, s csupán nagy vonalakban ismertette az etnikai elvek alapján kialakított „megyerendszerre” alapozott rendezés szempontjait. A részletes tervezet átadása helyett csupán annyit tudott ígérni, hogy miután a németektől választ kapnak, s azokkal egyezséget kötöttek, csak utána kíván a tervről a magyar politikusokkal érdemben tárgyalni.67

A Prága által a szudétanémeteknek felkínált koncessziók azonban – legalábbis a rendelkezésünkre álló források ezt jelzik – így is elnyerték az EMP vezetőinek tetszését, s azokat megfelelő alapnak tekintették egy végleges megegyezéshez.68 Ugyanakkor azt is feltételezték, hogy az esetleges tárgyalások még meglehetősen sokáig elhúzódhatnak, s így végkifejletük továbbra is bizonytalan.

Ebben a helyzetben az EMP-nek tehát továbbra sem jutott más szerep, mint bevárni a cseh–német egyeztetések eredményét, miközben a helyzetet leginkább az SdP különböző szintű vezetőitől kapott információk alapján kísérelték meg értelmezni. Ez a szituáció azonban bizonyos szempontból meg is felelt nekik, hiszen így anélkül tudták hangsúlyozni megegyezési szándékukat, hogy arra Prága bármiféle esélyt is adott volna.

A statútum körüli feszültség kiéleződésével párhuzamosan a magyar aktivisták szerepe egyre inkább elhalványult. Annyit azonban még sikerült elérniük, hogy Runciman, akinek a magyar politikusok memorandumot nyújtottak át a nemzetiségi kérdés megoldásáról, szeptember 9-én fogadta a szociáldemokraták két vezetőjét, Csizmazia György pártelnököt és Schulcz Ignác képviselőt. A memorandum szellemisége leginkább a csehszlovák kormányzat héjáinak irányvonalával volt összhangban, hiszen miközben deklarálta a nemzetiségek egyenjogúságának igényét, élesen elutasította az autonómiát mint megoldást.69 A memorandumban részletesen szétírt követelések kevés újdonságot tartalmaztak, s a nemzetiségi kérdés olyan rendezését irányozták elő, amely nem igényelte volna a köztársaság addigi rendjének változását.

Összegzés

Chamberlain szeptember 15-i berchtesgadeni útját követően az érvényes államhatárok revíziójának a kérdése került előtérbe, amely folyamat végeredményben a müncheni, majd pedig az első bécsi döntéshez vezetett. A Csehszlovákián belüli nemzetiségi kiegyezés kudarca azonban nem feltétlenül jelenti a nemzetiségi statútum tartalmi kudarcát is egyben, hiszen a szorosabban vett statútum és az ahhoz kapcsolódó nyelvtörvényjavaslat meg az új közigazgatási rendezés javaslatának június végén jóváhagyott verziója, nemkülönben a Beneš elnök ennél is tovább menő ún. negyedik terve a nemzetiségi kérdés átfogó, az addigiaknál igazságosabb, a nemzetiségek jogos igényeinek elébe menő rendezését jelentette volna. Olyan minőségi változást, amelynek alapját a csehszlovák nemzetiségi politikának a saját nemzetállami terveivel való végleges leszámolás adta volna, s amely a szlovákiai magyarok számára is a kisebbségi lét új, teljesebb megélése előtt nyitott volna utat. Ám mint a két háború közötti nemzetiségi jog kiváló ismerője, René Petráš is figyelmeztet rá, ezeket a tervezeteket mégsem szabad túlértékelnünk, hiszen maximum a kormányjavaslat szintjéig jutottak el, a parlament elé nem is kerültek. A törvények igazi próbáját azonban nem is a parlamenti vita, hanem a gyakorlati életbe való átültetésük jelentette volna. Már csak azért is, mert a statútum előkészítése során a kormányhoz érkezett és a sajtóban is napvilágot látó reakciók alapján a cseh-szlovák közvélemény egy jelentős része meglehetősen elutasítóan fogadta a nemzetállami mechanizmusok feladását. „Ez az állam a csehek és szlovákok fegyverrel megvívott harcának eredménye, így egyedül ők jogosultak arra, hogy maguk és különösen a kisebbségek fölött uralkodjanak” – írta egy olvasó a Csallóközben megjelenő szlovák nyelvű lapban.70

Az Egyesült Magyar Párt számára a statútum olyan lehetőségként jelentkezett, amely – a hosszú távon érvényes revíziós célok megvalósulásáig – megnyugtató módon rendezhette volna a szlovákiai magyarok helyzetét. Ennek jegyében az EMP az utolsó pillanatokig a tárgyalásos megoldás híve volt, ám az is nyilvánvalónak látszott, hogy csupán olyan egyezségbe lett volna hajlandó belemenni, amely nem erősítené az érvényes államhatárok legitimitását. Így amikor a München előtti napokban Prága részéről olyan ajánlatok jöttek, hogy a csehszlovák kormányzat minden olyan engedményt hajlandó lett volna a szlovákiai magyar kisebbség számára biztosítani, amelyeket a korábbi tárgyalásokon a németeknek megígértek,71 ezek a javaslatok magyar részről már süket fülekre találtak. A szeptember elején-közepén lejátszódó események ugyanis a magyar párt számára is nyilvánvalóvá tették, hogy a határrevízió lehetősége sokkal korábban jött el, mint azt bármikor is gondolták. Innentől kezdve, mint azt az EMP szeptember 17-i határozata is tükrözte,72 a Csehszlovákián belüli megoldás helyett az önrendelkezési elv, a népszavazás és a határrevízió jelszava kerül politikájuk középpontjába. Egy dologban azonban változatlan maradt mind az Egyesült Magyar Párt, mind a szlovákiai magyarság magatartása: céljaik eléréséhez továbbra sem kívántak erőszakos eszközöket felhasználni, hanem megmaradtak a parlamentáris eszközök talaján.

Jegyzetek

Az általánosabb témájú munkákban fellelhető értékeléseken kívül lásd az alábbiakat: Harna Josef: Národnostní politika Hodžovy vlády. In Národnostní politika v Polsku a Československu v meziválečném období. Sborník z mezinárodní vědecké konference. Praha, 2005, 94–107. p.; Bystrický, Valerián: Národnostný štatút a štátoprávne programy na Slovensku roku 1938. In Bystrický, Valerián: Od autonómie k vzniku slovenského štátu. Bratislava, HÚ SAV, 2008, 84–99. p.; Szarka László: Národnostní statut a rozpory mezi Benešem a Hodžou 1935–1940. Střední Evropa, 1992, 26. sz. 50–53. p.
A változás igényét nem lehet csupán a határok megváltoztatására redukálni, hiszen azoknak az egyenlőtlenségeknek az eltávolítása éppúgy beleértendő, amelyek az első világháború győztesei és vesztesei között mesterséges módon fel voltak tartva.
Az 1933-ban alapított párt eredetileg a Sudetendeutsche Heimatfront (SHF) nevet viselte, s csupán a választások előestéjén, a választási törvény előírásához alkalmazkodva vette fel a Sudetendeutsche Partei nevet.
Othmar Spann osztrák filozófus az 1921-ben megjelentetett Der wahre Staat című könyvében a demokratikus és szocialista állam közötti ún. harmadik utat próbálta felvázolni. Ideálja egy bécsi központú, a régiót uraló univerzális német rendi állam volt. Antidemokratikus elképzelései számos tekintetben találkoztak ugyan a náci ideológiával (pl. az antiszemitizmusában), ám egyfajta alternatíváját is jelentették azoknak, így Berlin számára nem kívánt konkurenciát is jelentettek.
Beneš, Edvard: Paměti I. Mníchovské dny. Praha, Academia, 2007. 156. p. Vö. Kárník, Zdeněk: České země v éře první republiky (1918–1938). Díl 3. O přežití a o život (1936–1938). Praha, Libri, 2003. 82. p.
Vö. Kural, Václav: Konflikt místo spoločenství. Češi a Němci v československém státě (1918-1938). Praha, Ústav mezinárodních vztahů, 1993, 165–167. p. Ebben az a felismerés is közrejátszott, hogy a Chamberlain vezette Nagy-Britannia egyre inkább hajlandónak mutatkozott a versailles-i határok békés eszközöket alkalmazó revíziójára.
Kárník, Zdeněk: i. m. 504. p.
Magyar Országos Levéltár, Budapest. Külügyminisztérium, Politikai Osztály Iratai (MOL, K-63), 63. cs, 7/4 t. 1356/pol.1938.
Kural: i. m. 172–173. p.
Hodža, Milan: Szövetség Közép-Európában. Pozsony, Kalligram, 2004, 204. p. Az idézetben található pusztulás helyett az eredeti szövegnek tartalmilag jobban megfelel a rombolás kifejezés.
Čelovský, Bořivoj: Mníchovská dohoda 1938. Ostrava, Tilia, 1999, 139. p.
Uo. 161. A beszélgetés érdekes momentumát képezte az, amikor Masaryk arról igyekezett meggyőzni Halifaxot, hogy ő személyesen nincs ellene a radikális megoldásoknak sem, hiszen annak idején az apja sem akarta a Szudéta-területeket Csehszlovákiához csatolni, csupán Lloyd George nyomásának engedett.
Ezt igazolja Beneš elnöknek a prágai angol követtel folytatott május 17-i megbeszélése is. Vö. uo. 162. p.
Beneš: i. m. 225. p.
Vö. Kural: i. m. 174. p.
Kárnik: i. m. 539. p.
Uo. 542. p.
Beneš a Prága által javasolt megoldást az angol self-government kifejezéssel próbálta magyarázni. Vö. Beneš: i. m. 236. p.
Archív Ministerstva zahraničných věcí, Praha (AMZV), f. III. sekce, k. 609. fasc. 4.
Archív Národního muzea, Praha (ANM), f. Ivan Dérer, k. 11, 522, Reforma správy.
Uo.
Národní archív České republiky (NA ČR), f. PMR, k. 3217, 2511/1938.prez.
ANM, f. Ivan Dérer, k. 11, 522, Reforma správy.
Dejmek, Jindřich: Historik v čele diplomacier: Kamil Krofta. Praha, Karolinum, 1998. 264. p.
A cseh-szlovák politikusok, köztük a miniszterelnök, csak itt-ott elejtett megjegyzésekben jelezték, hogy a statútum a magyarokat is érinti. Ezek közül figyelmet érdemel az az interjú, amelyet Hodža miniszterelnök június első napjaiban az angol Daily Mail c. lapnak adott, s amelyben az újságíró erre irányuló kérdésére világosan kifejtette, hogy amíg a szlovákkérdés nem tartozik a nemzetiségi ügyek közé, addig a többi nemzetiség ugyanazokat a jogokat fogja megkapni, amelyeket a szudétanémetek. Ennek szellemében pedig a magyar kisebbség problémáját is a helyi önkormányzatok útján fogják megoldani. Magyar Ujság, 1938. június 5.
Új Hírek, 1938. május 24.
Új Hírek, 1937. május 17.
Slovenský národný archív, Bratislava (SNA), f. KÚ BA, k. 254. 31833/1938.prez.
SNA, f. KÚ BA, k. 254. 36263.
Vö. Csehszlovákiai Népszava, 1938. július 24.
Magyar Ujság, 1938. július 3.
SNA, f. KÚ BA, k. 254. 38960.
Magyar Országos Levéltár, Budapest. Külügyminisztérium, Politikai Osztály rezervált Iratai (MOL, K-64), 79. cs. 65. t. 571/res.pol.1938 és 597/res.pol.1938.
NA ČR, f. PMR, k. 218, 5616/1938.
SNA, f. KÚ BA, k. 254. 45605/1938.prez. Azzal kapcsolatban, hogy a hivatalos Magyarország mennyire látta tisztán a német szándékokat, megoszlanak a vélemények. A szerző Ormos Mária véleményével ért egyet, aki szerint Budapest hosszú időn keresztül sem Németország Csehszlovákia-ellenes háborús szándékaival nem volt tisztában, sem annak lehetőségét nem látta, hogy 1938-ban sor kerülhet a trianoni határok revíziójára. Vö. Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában 1914–1945. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1998. 178. p.
MOL, K-64, 79. cs. 7a. t. 591/res.pol.1938.
MOL, K-64, 79. cs. 65. t. 633/res.pol.1938.
Új Hírek, 1938. július 24.
MOL, K-63, 63. cs. 7/4. t. 195/pol.1938.
Uo.
Uo.
Čelovský: i. m. 236. p. A cseh történész szerint a nagyhatalmi konferencián Lengyelország és Magyarország esetleges részvételével is számoltak.
Emlékirataiban Beneš úgy emlékszik vissza, hogy a tárgyalások eredménytelenségét látva ő maga három ízben is kezdeményezte a kormányfő cseréjét, de eredménytelenül. Hodža félreállítását többek között azzal is indokolja, hogy maga Henlein jelentette be, hogy a továbbiakban csak a köztársasági elnökkel hajlandó tárgyalni. Vö. Beneš: i. m. 269. és 277. p. A Hodža és Beneš közötti koncepcionális ellentétekkel kapcsolatban lásd Szarka: i. m.
Dejmek: i. m. 279. p.
Az addig meglehetősen merev korlátok között mozgó Beneš ilyen mértékű meghátrálása azóta is viták tárgya. Egyesek őszinte megegyezési szándékot látnak mögötte, mások szerint viszont Beneš kockázatos játékba kezdett, hiszen azt feltételezte, hogy a németek nem akarják a megegyezést, s úgyis visszautasítják majd az ajánlatát. A nagyhatalmak és a nemzetközi közvélemény viszont ezek után nem tehet majd mást, mint hogy egyértelműen Prága mögé sorakozik fel. Vö. Čelovský: i. m. 240. p. Noha a csehszlovák köztársasági elnök utólagos értékeléseit mindig nagy óvatossággal kell kezelnünk, a fenti véleményt erősíti, hogy a háborús évek alatt Beneš több ízben is úgy nyilatkozott, hogy a negyedeik tervet ő maga az alkotmánnyal ellentétesnek és egyben megvalósíthatatlannak tartotta. Vö. Beneš: i. m. 306. p.
Az incidens lefolyása ismert, a felelősökről azonban máig vita folyik. A helyi bíróság előtt társaik szabadon bocsátása érdekében tüntető német diákok ugyanis összetűzésbe kerültek a rendfenntartó erőkkel, miközben a lovas rendőrök a tüntetőket vezető szudétanémet parlamenti képviselőt is bántalmazták.
PMH, 1938. szeptember 16.
Lord Runciman to the Prime Minister. A jelentést közli Wojtasek, Charles: From Trianon to the First Vienna Arbitral Award. Montreal, Institute of Comperative Civilizations, 1981, 201–204. p.
PMH, 1938. augusztus 3.
MOL, K-64, 79. cs. 65. t. 769/res.pol.1938.
Uo.
Csehszlovákiai Népszava, 1938. augusztus 7.
MOL, K-63, 63. cs. 7/4. t. 85/pol.1938.
SNA, f. KÚ BA, k. 254. 52818/1938.prez.
Gömöry János: Emlékeim egy letűnt világról. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1964, 182. p.
Uo. 184. Gömöry könyvében közli Esterházy augusztus 13-i lévai felszólalásának egy részletét is, amelyben a pártvezér a kedélyeket megnyugtatni akarván nyilvánosan is kihangsúlyozta a meghívottak közötti különbséget, s a „Lelley-Tyúkos-féle” aktivistáktól eltérően Gömöryéket védelmébe vette. A párttól Gömöry csupán 1939 januárjában kapott elégtételt, amikor is a már magyarországi illetőségű pártvezetőség határozatban mondta ki, hogy Gömöry nem vétett a magyar érdekek ellen. Uo. 187–192. p.
Új Hírek, 1938. augusztus 5.
NA ČR, f. PMR, k. 218.
A memorandum angol nyelvű szövege megtalálható: MOL, K-63, 63. cs. 7/4. t.; a szöveg magyar nyelvű fordítása: MOL, K-63, 64. cs. 7/4. t.
Popély Gyula: A szlovákiai magyar kisebbség kronológiája 1915–1945. Kézirat. Fórum Kisebbségkutató Intézet.
SNA, f. KÚ BA, k. 254. 53393/1938.prez.
SNA, f. KÚ BA, k. 254. 55633/1938.prez.
MOL, K-63, 64. cs. 7/4. t. 229/pol.1938.
A HSĽS alapítója és megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetője, Andrej Hlinka 1938. augusztus 16-án hunyt el.
Slovák, 1938. szeptember 1.
Ádám Magda et. al. (szerk.): Az első bécsi döntés okmánytára, 1938. augusztus 3. – 1939. március 15. Kézirat.
MOL, K-64, 75. cs. 777/res.pol.1938.
NA ČR, f. PMV-AMV 225, k. 1090, 26756.
Csehszlovákiai Népszava, 1938. szeptember 18.
Žitný ostrov, 1938. augusztus 1.
Ádám Magda: A versailles-i Közép-Európa összeomlása. A müncheni válság és Magyarország. Századok, 1999, 4. sz. 707. p.
SNA, f. KÚ BA, k. 254, bez. č.