Eiler Ferenc: Németek, helyi társadalom, és hatalom

Eiler Ferenc: Németek, helyi társadalom, és hatalom. Harta, 1920–1989. H. n., Argu­men­tum, 2011, 221 p.

A Duna és az Ipoly bal oldalán élő magyarság mindennapi életének egyik alapvető befolyásoló tényezője a kisebbségi lét. Ki jobban, ki kevésbé, de valamilyen mértékben átérzi, átéli ennek súlyát és hatását. Az átlagos szlovákiai magyar tisztában van azzal, hogy legalább még három nemzetrész él hasonló viszonyok között. Arról is vannak ismeretei, hogy a történeti Magyarország nem volt nemzetállam, sőt arányát tekintve több nemzetiségi lakosa volt, mint a mai Szlovákiának, illetve hogy ezek az emberek mai lakhelyüket a törökdúlás után bekövetkező jelentős be- és áttelepülés során foglalták el. Természetesen tud a németekről is, de sokkal inkább egy-egy vidékhez köti őket. A Felvidéken ilyenek voltak a szászok vagy a szintén ezen a néven ismert erdélyi németek. Az átlagos szlovákiai magyar hallott a bánsági németségről is. Azt, hogy Magyarország számos vidékén is jelentős számú német élt, már kevesebben tudják. Ez részben abból is adódik, hogy saját helyzetének javítását békésen kívánja megoldani, és általában sikeres nyugat-európai példákat keres, nyugat-európai kisebbségek jogait és történetét tanulmányozza. Közép-Európa nem magyar nemzetiségei gondját-baját kevésbé tartja számon.
A hartai németség sorsa egy szlovákiai magyar előtt bizonyára ismeretlen. Ez tulajdonképpen érthető, hiszen egy olyan községről van szó, amelyhez nem köthető történelmi esemény, és lakhelyükön ők maguk is szigetet képeznek a magyar többség között. A könyv egy fontos ponton mégis érinti a szlovákiai magyarságot. A háború utáni lakosságcserékben a Hartáról távozó németek helyébe részben csehszlovákiai magyarokat telepítettek.

Habár a könyv alcíme alapján a hartai németek sorsát csak Trianon és a ’89-es rendszerváltás közötti időszakban kellene nyomon követni, néhány oldalon megismerjük az idetelepülésük történetét, és olvashatunk a 19. század utolsó harmadának időszakáról is. A munka négy nagyobb részre tagozódik: a két világháború közti korszakra; a második világháborút megelőző nemzeti öntudatosodást elindító időszakra, amely a háborús évekkel van egybekötve; a világháborút követő megpróbáltatásokat és a kitelepítéseket leíró részre; végül a szocializmus időszakára. A kötetet egy harminc oldalt kitevő dokumentumcsomag egészíti ki.

A szerző az Előszóban maga is bevallja, hogy valamelyest érintett a könyv témájában, mivel a szomszédos településről származik. Ez az „érzelmi többlet” mindvégig érezhető, de az is tény, hogy egyáltalán nem megy az objektivitás rovására.

Eiler Ferenc egy jól megírt könyvet tett le az asztalra. A szöveg olvasmányos, tudományos szempontból pedig kifogástalan. A szakirodalmi válogatás igazán reprezentatív. Annak ellenére, hogy csak egy kis közösség sorsát meséli el, mégis érdekes lehet a szélesebb, esetleg hasonló sorsú olvasóközönség számára is. A könyvet okkal nevezhetjük akár egy sok általános megállapítást közlő szocio­gráfiai esettanulmánynak is.

Hogy mi található a könyvben, nem szükséges felsorolni, ugyanis minden, amit egy szociográfia munkának tartalmaznia kell. Amit érdemes kiemelni az az, hogy Eiler Ferencnek igazán remekül sikerült megfognia a változást, miként alakult át a hartaiak identitása, pontosabban hogy a 20. század folyamán hogyan kerültek szembe a modern nemzetállam határozott nemzetiségi hovatartozás megvallására kényszerítő és azt szigorúan nyilvántartó hatalmával. A bevezetőben megtudjuk, hogy a hartaiak abban az időszakban kerültek át a francia határhoz közeli német vidékekről Magyarországra, amikor még nem indult be a nemzeti öntudatosodás. A 19. század második felében német anyanyelvűként aztán magukat is a magyar nemzet tagjának kezdték vallani. A világháborúk közötti évtizedek népszámlálásai komoly identitászavart okoztak számukra, magukat német anyanyelvű magyarként próbálták meg meghatározni. A kötelező magyar nyelvű iskolai oktatás ellen akkor még egy emberként tiltakoztak, ellenben nem egyöntetű lelkesedés kísérte a magyarországi német népművelődési egyleti tagságot. A 40-es években még kevesebben léptek be, illetve lettek aktív tagjai a Volksbundnak. E társaságokra inkább mint nemzetiséget megtartó, nem pedig mint politikai szervezetekre tekintettek. A második világháború újabb kihívást jelentett önmeghatározásukra, amikor katonaként Németország is igényt formált rájuk. Sokuk számára nagy csapást jelentett, hogy a háború után a magyar állam németként kollektív bűnösöknek bélyegezte őket (egy újabb hasonlóság a csehszlovákiai magyarsággal). A kitelepítések már nem csupán komoly világnézeti és identitásbeli problémákat okoztak, hanem nem egy alkalommal tragédiába torkolltak. Végül láthatjuk, hogy a szocializmus alatt a már megfogyatkozott és egyre csökkenő létszámú németség miként próbált meg élni a lassan bővülő kulturális lehetőségekkel. Az egyik legfontosabb identitásmegőrző lehetőség a saját tsz megalakítása volt, amely idővel persze szintén magyarrá vált. Minden időszak alatt végigvonul a német hartaikat összekötő lutheránus egyház szerepe.

Amint az fentebb említettük, a szerző szeretettel ír a falu lakosairól. Egyik ilyen példa lehetne a hartaik híres munkabírásának és takarékoskodásának a taglalása (31–32. p.), amikor a lakosok háromkor kelnek, és napfelkeltekor már a földeken dolgoznak. Másik példa lehetne még a hartaiak jó néhány alkalommal emlegetett hazafisága, többek között bizalmatlansága a Volksbunddal szemben (84. p.), vagy amikor a világháború után a magyar kormány által elrendelt kitelepítések ellen a magyar hazafiságukkal érveltek (123–144. p.)

A szlovákiai magyarság sorsát a hartaiak sorsa abban keresztezi, hogy a magyarországi belső telepítések és a Délvidékről érkezők mellett diószegieket, nagyfödémesieket, nagymácsédiakat, gútoriakat, csölösztőieket, tejfalusiakat, garamlökieket és ágónyíriakat költöztettek be Hartára (140. p.) A könyv szerint a tősgyökeres német hartaiak és felvidékiek között valószínűleg a sorsközösség miatt kevesebb konfliktus alakult ki, mint az őslakosok és magyarországi betelepülők között.
Az igazán élvezetes munka nem tartózkodik a könnyedebb témáktól sem. A szegény hartaiakról írva egy kedves visszaemlékezést idéz, mikor az egyik család egész nap a tyúk fenekét leste, mikor pottyanja ki a tojást, hogy ezt élesztőre vagy cukorra cserélhessék (39. p.)

A könyv legnagyobb hiányosságai is tulajdonképpen Hartát és a helyi viszonyokat nem ismerő olvasó esetében felmerülő tájékozatlanságából adódnak. Nagyon jó szolgálatot tett volna egy térkép. A bevezetőben csak annyit tudunk meg, hogy Harta – a mai közigazgatás szerint – Bács-Kiskun megyében található, és hogy közel fekszik Soltvad­kert­hez. Pár oldallal később még megemlíti Dunapatajt és Akasztót mint közeli településeket. Mivel a későbbiek folyamán az író több alkalommal említi a falu külterületét, nagyon hasznos lett volna, ha valamilyen helyrajzot is mellékel, akár saját maga által készítettet. Hasonló a helyzet a rövidítésekkel. Már az első oldalon hivatkozik egy OTKA-kutatásra, aminek jelentése később se derül ki. Az először a 48 oldalon emlegetett „C típusú elemi iskola” rejtélyét csak az 54. oldal 4. lábjegyzetében, majd ismételten az 58. oldalon fedi fel. A gyakran használt MNNE (Magyarországi Német Népművelődési Egylet) betűszó jelentését kétszer is megmagyarázza (46. és 54. p.), a dunai gőzhajózási társaságot (DDSG) csak körülírja – 44 oldal. Természetesen előfordultak olyan betűszók is, amelyeket nem kellett magyarázni, és erre nem is került sor (MOVE, SZEB, HNF), ellenben a 104. oldalon említett UKOSZ és FÉKOSZ betűszók értelmét sajnos nem tudjuk meg. Ugyanez érvényes még a 102. és 103. oldalon található táblázatokban említett pártok betűszóira; az MKP, FGKP, MSZDP és NPP rövidítéseket még máshol kiírja, illetve értelmüket ki lehet bogozni, de a „PDP” és „MFP” pártokét már nem. Ez mondható el néhány, a lábjegyzetben előforduló rövidítésre is (M.E. rendeletei). Végül a nem beavatottak számára a német szövegeknek sem kell érthetőknek lenniük: ilyen a 158. oldal 58. lábjegyzetében „egy Knodel” vagy a 166. oldali „Ortsgeschlichtliche Sammlung”.

Szerkesztési szempontból esetleg az kifogásolható, hogy a szerző néha ismétli magát. Amit pedig szubjektíven hiányolunk az az, hogy a szerző többször megemlíti az SS-sorozásokat, de egy kivételtől eltekintve arról nem ír, mi lett az oda besorozott emberek sorsa.