A nyelvi ideológiák működési mechanizmusairól, avagy nyelvi ideológiák szem előtt tartása és „szembe állítása” 1

Bevezetés

Nyelvi-nyelvhasználati kérdésekkel kapcsolatos véleményét manapság bárki könnyen megoszthatja a nyilvánossággal. Internetes fórumokon, blogokon gyorsan utána lehet járni, hogy egy-egy (új) nyelvi formát a közvélekedés szerint „szabad-e használni”, avagy – a népi nyelvészet keretébe ültetve a kérdést – milyen attitűdök és sztereotípiák kapcsolódnak egy-egy kifejezésmódhoz. A laikus vagy féllaikus nyelvhasználók vélekedéseit általában az jellemzi, hogy a nyelvi jelenségek értékelésénél a helyes–helytelen dichotómiát érvényesítik (l. Domonkosi 2007, 141–143. p.). A szakértői vélemények ezzel szemben tartózkodnak az ilyen fekete-fehér látásmódtól, és saját hozzászólásaikat inkább a tudományos diszciplína követelményeihez, mintsem egyéni értékítéleteikhez igazítják. A sokféle érvelésmódban azonban függetlenül attól, hogy azok helytelenítenek-e vagy magyaráznak-e valamilyen nyelvi vonatkozású tényt, van egy közös vonás: a jelenség értelmezését többnyire mint teljesen magától értetődő, ésszerű megállapítást tüntetik föl.

Dolgozatom középpontjában ez utóbbi „magától értetődő”, nyelvről szóló vélekedések lesznek. Ezek éppen mert „magától értetődőek” nagyon leszűkítik a nyelvről való gondolkodás lehetőségeit, és úgymond eltakarják azokat a megközelítésmódokat, amelyek kívül esnek a „jól bevett” (konvencionalizálódott) gondolkodásmódokon.
Az ilyen jellegű kijelentések elemzéséhez először arra van szükség, hogy megtudjuk, milyen nyelvi ideológiákat hordoz magában az a megszokott stratégia, amely szerint egy nyelvi jelenséget értelmezni szokás. Úgy is kérdezhetjük: milyen nyelvi ideológiák mentén szerveződik egy metanyelvi diskurzus? Másodszor: a fölfedett nyelvi ideológiák alapján megkísérelhetünk választ adni arra a metodológiai jellegű kérdésre, hogy az egyes nyelvi ideológiák hogyan válnak fölfedhetővé: talán egy mindentudó ideológiakritikus pozíciójából? Vagy: a kérdés ennél sokkal bonyolultabb? Harmadszor: melyik az a gondolkodási stratégia, amely megbízható útmutatást adhat az előző kérdés megválaszolásához?

Ezeket a kérdéseket persze fordított sorrendben is föltehetjük. Az a vélekedés, miszerint a nyelvi ideológiák fölfedéséhez előbb szükség van egy leleplező módszerre, a módszernek pedig valamiféle stratégián kell alapulnia, ugyanolyan elfogadható sorrend, mint ha az ideológiák fölfedéséből indulnánk ki, és az ehhez kapcsolódó módszertant csupán utólagos, magyarázó modellnek tekintenénk. Nem is foglalok állást ezzel kapcsolatban, mert úgy tűnik, elemzéskor mindhárom kérdést egyszerre kell föltenni. A történetmesélés lineáris jellegéhez igazodva viszont mégis elkezdjük az egyik végén, méghozzá a gondolkodási stratégia kiválasztásával.
A stratégia megválasztásánál abból indulunk ki, hogy az ideológia csakis az emberek fejében, azaz „idebent” létező fogalom, amelynek az „odakint” létező (tárgyi) világban semmilyen konkrét megfelelője nincsen.2 Leírásunkat ezért elsősorban ennek az „idebent” létező fogalomnak a „külső termékeire”, azaz a nyelvhasználat és az abban visszatükröződő gondolkodási stratégiák föltérképezésére fogjuk alapozni. Ez gyakorlatilag a (nyelvi) ideológiákról folyó diskurzusokban megjelenő metaforák kutatását jelenti, melyek „megfoghatóvá” teszik ezt az elvont, „idebent” létező fogalmat, és fölfedik ennek „működési mechanizmusait”.3 A kérdést a kognitív nyelvészet eszközeivel közelítjük meg,4 és ugyanebben az elméleti keretben szóetimológiai szempontokat is figyelembe veszünk. Az így nyert eredmények értelmezésével, a második fejezetben, megpróbálkozunk az ideológiák „természetére” vonatkozó elméleti keret fölvázolásával, végül pedig ennek gyakorlati alkalmazását fogjuk kipróbálni egy konkrét példa, nevezetesen egy nyelvművelő szócikk nyelvi ideológiai szempontú elemzésével.

Mit árul el az ideológiák „működéséről” a nyelv(használat)?

A címben megfogalmazott kérdés megválaszoláshoz elsőként nézzük meg, mit mondanak a szótárak az ideológia szóról! A TESz.-ből azt tudhatjuk meg, hogy mesterséges szóösszetétellel keletkezett a görög ιδέα és λογία szavakból. Az ιδέα ebben az összefüggésben ’eszme, idea’ jelentésű, de önállóan, emellett ’alak, forma; megjelenési mód’ jelentése is van; a λογία pedig a ’gyűjtemény; tan’ szavakkal magyarítható (TESz. 1970, 187., 185. p.). A szótár idea szócikkéből az is kiderül, hogy a szó a görög ’meglát, észrevesz, megismer’ – a Filozófiai lexikon szerint pedig a ’nézni’ – jelentésű ιδεiν igére megy vissza (Brugger 2005, 193. p.). Ez utóbbi adat arra mutat rá, hogy az ideológia szó idea eleme, annak ellenére, hogy elvont eszméket értünk alatta, valójában az érzékelésre, illetve az aisthesisre, esetünkben a dolgok látás útján való megtapasztalására vezethető vissza. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a láthatatlan ideák szóetimológiai szempontból a látható dolgok érzékelésében gyökereznek. Ezt – Tolcsvai Nagy Gábor szavait kölcsönözve (Tolcsvai Nagy 2001, 88. p.) – nyelvtörténeti értelemben vett metaforának is nevezhetjük (metaphors in a historical sense), azaz olyan metaforának, melynek ilyen jellege manapság már egyáltalán nem érződik a beszélők számára, és az csupán nyelvtörténeti tényként mutatható ki.5 A szó etimológiájában feltűnő „optikai háttér” fölfedezése ugyanakkor nem csak egy metaforára irányítja rá a figyelmünket, melyet adatszerűen följegyzünk, hanem kutatásunk menetét is befolyásolja. Azt a kérdést, hogy az ideológiákról folyó beszédmód hátterében milyen metaforák húzódnak, olyan irányba tereli, ahol elsősorban arra kell keresni a választ, hogy az említett diskurzusba milyen módon szivárog be az érzékelés. Ezt szem előtt tartva nézzünk meg néhány további szócikket!

Az ÉKsz.2 szerint az ideológia ’valamely politikai párt, korszak stb. eszméinek, fogalmainak (a filozófiában, művészetben, a politikai és erkölcsi nézetekben kifejeződő) egységes rendszere’ (2009). A Bakos-féle Idegen szavak és kifejezések szótárában ezt találjuk: ’vmely politikai párt, korszak stb. által vallott eszmék, nézetek, fogalmak egységes rendszere, amely különféle formákban (pl. a filozófiában, művészetben, a politikai és erkölcsi nézetekben stb.) jut kifejezésre’ (2003); a szótár korábbi, 1983-as kiadása pedig az előbbiek kicsit eltérő megfogalmazása után azt is hozzáteszi, hogy az ideológia a ’társadalmi lét tükröződése az emberek tudatában’. Második jelentését pedig – az eltérő stílusminősítést leszámítva – mindkét kiadás egyformán értelmezi: ’üres képzelgés, elvont okoskodás’. Tolcsvai Nagy Gábor Idegen szavak szótárában a címszó második jelentésénél ez az értelmezés áll: ’valamely társadalmi csoport, réteg, osztály, párt érdekeit és viselkedését irányító és igazolni kívánó eszmék rendszere, látszólag morális, filozófiai, tudományos v. vallásos igazságként megjelenítve’ (2007; kiemelések mindenütt tőlem).

Mint azt a dőlt betűk jelzik, az értelmezésekben mindenhol megjelenik valamilyen optikai élmény.6 Leginkább az ideológia nézet jellege van hangsúlyozva, vagyis az, hogy az ideológia a világot mindig valamilyen nézőpontból ragadja meg, azaz a dolgokat nem egészében mutatja meg, hanem csupán egyik oldalukat láttatja, illetve engedi nézni.7 Ugyanerre utal az ideológia Magyar szókincstárban föltüntetett első két szinonimájának szó szerinti jelentése: világnézet, világszemlélet (Kiss 2005). Tolcsvai Nagy Gábor szótárában a látszólag szó utal a vizualitásra, illetve arra, hogy az ideológia nem képes megragadni valamiféle „nagy igazságot”, hanem csupán egyetlen lehetséges látószöget mutat meg. A vizualitás ugyanúgy megvan az ideológia szó „régies”, illetve „pejoratív” stílusminősítésű ’üres képzelgés’ jelentésében is, mivel a képzelgés a képzel ige továbbképzése a gyakorító és folyamatos cselekvést kifejező -g igeképzővel, valamint az -és főnévképzővel – a képzel igét pedig a TESz. a kép főnévre vezeti vissza (1970).8 Az érzékek világára vezethető vissza az Idegen szavak és kifejezések szótárában (1983) talált „tükröződés” is, ti. arra, ahogy a dolgok, esetünkben a társadalmi lét megjelenik az emberek számára, azaz ahogy látják ezt. Vagyis itt, akárcsak az összes többi idézett esetben, az ideológia „működésének” a megragadásához utalni kell valamiféle optikai élményre.9

Az ideológia szótári értelmezései után nézzük meg, miként jelenik meg az „ideológia optikája” a szó hétköznapi használatában! Tekintsük át a Magyar Nemzeti Szövegtár egy kétszáz elemű véletlen mintájából válogatott példákat!

(1) Ez az ideológia a munkavállalásban látta a nők megszabadulását a családon belüli reproduktív munka személyes kötöttségi viszonyától.
(2) Az uralkodó ideológia képviselői hamar fölismerték, hogy a vitaanyag világképük létét és értelmét érinti.
(3) Én azt mondom, hogy MadroC néha agresszív mindent-tagadása és lázadása sokkal közelebb áll hozzám, mint az, ha valaki elbújik egy ideológia mögé, és semmi mást nem hajlandó észrevenni a világból.
(4) …mondanák nyilván azok, akik az ideológia szemellenzőjén keresztül látták (pontosabban nem látták) a filmet, és abból egyetlen szót, egyetlen jelenetet sem értettek.
(5) Annyi korrupt érdek, annyi elvakult ideológia fonja körül őket, annyi ügyészi, rendőrségi, ügyvédi, hivatali körmönfontság és csűrés-csavarás, hogy csoda, ha néha képesek méltányolható ítéletet hozni.
(6) A kaliforniai ideológia alapvető zavarosságát tükrözi az a tény, hogy nem pusztán optimista és egyenjogúsító, hanem egyszersmind mélyen pesszimista és elnyomó látomása a jövőnek.

Mint az a példamondatokból kiderül, az ideológia – metonimikus értelemben – láthat, illetve látni engedhet valamit (1), amit akár világképnek is nevezhetnénk (2); viszont maga mögé bújtat, s ezáltal észrevehetetlenné tesz minden olyan dolgot, ami ezen a világképen kívül esik (3); úgy is mondhatjuk, hogy egyfajta szemellenzőként működik, ami ellehetetleníti az összefüggések meglátását (4), és elvakultan követeli az előre eltervezett irány megtartását (5) valamiféle látomás felé (6; vö. angol vision – 9. lábj.).
A példák sora természetesen folytatható lenne, értelmezésünket pedig még tovább lehetne árnyalni, de annak szemléltetésére, hogy a láthatóság/láthatatlanság mint gondolkodási stratégia jellemzően megjelenik az ideológiák „működését” érintő diskurzusokban, ez a hat darab is elegendő. Fontos azonban hozzátenni, hogy a kétszáz elemű mintának nagy része egyáltalán nem lehetett volna alkalmas az állításunk illusztrálására, mivel egyrészt nem jelenik meg benne semmilyen „optikai élmény”, másrészt, az ideológia fogalmához egészen más szemléletek kapcsolódtak. Szó volt például „hígított” vagy „összemosott” ideológiákról. Az ilyen jelzők azonban mégsem teszik érvénytelenné eddigi állításainkat: nem egy áthidalhatatlan ellentmondást hoznak magukkal az ideológiák „optikájára” vonatkozólag, hanem egy az „optikai élmény”-től eltérő strukturális metaforát, illetve gondolkodási stratégiát mutatnak meg, amely feltehetőleg „az ideológia folyékony anyag” ontológiai metaforában gyökerezik. Mivel azonban elemzésünk nem az ideológia szó használatához kapcsolódó összes metaforát igyekszik feltérképezni, hanem csupán azt, amelyik az ideológiák „működésének” kutatásához nyújt megfelelő alapot, az imént említett metaforát mellőzhetjük, és haladhatunk tovább az optika vagy a látás–láthatóság „logikája” szerint.
Ezúttal azt nézzük meg röviden, hogy a nyelvtudomány diskurzusában milyen metaforák mentén szokás a nyelvi ideológiák „működéséről” gondolkodni. Ennek felkutatása nem igényel nagy erőfeszítést, mert a tudományos diskurzus rendszerint nagyon egyértelműen utal rá, ha magyarázatait metaforikus keretbe helyezi (vö. Sebők 2012b). Az egyik ilyen lehetséges keret a szemüveg-metafora. Ez a metafora kézenfekvő szemléltető eszköze például Lanstyák István nyelvi ideológiákról szóló egyetemi előadásának, és Szilágyi N. Sándor is az egyik – az internetről is letölthető – előadásában interaktív szemüvegről beszél a tudomány és az ideológia viszonya kapcsán (Szilágyi N. 2011, 14. előadás 18. perc). Juraj Dolník szintén hasonló gondolkodási stratégiát követ az ideológiák tárgyalásakor. Látszólag ugyan nem említi a szemüveg-metaforát, a világ ideológiai szemüvegen keresztül való érzékelésének attribútumait viszont igen. Ezt írja: „V diskurze sa upevňuje interpretačný konštrukt ako dispozičný filter, cez ktorý sa vníma daný výsek sveta, pričom vnímanie cez tento filter nadobúda príznaky »prirodzené«‚ »správne«” (Dolník 2010a, 239. p.). Ezek szerint a körülöttünk lévő világ szeleteit mindig egy bizonyos szűrőn keresztül érzékeljük és/vagy értelmezzük, és ezek eredményeit tartjuk „természetesnek”, illetve „helyesnek” (vö. Barthes 1983, 5. p.). Woolard–Schieffelin tanulmányában a nyelvi valóságnak szintén ezzel az ideológiai szűrőjével találkozunk (interpretive filter), amely meghatározza a nyelv és társadalom közötti kapcsolat értelmezését (Woolard–Schieffelin 1994, 62. p.).

A nyelvi ideológiák ilyen, metaforikus megközelítésének nagy előnye, hogy a perspektívaváltást könnyen megfoghatóvá teszi, és anélkül hogy bonyolult magyarázatokba kellene bocsátkozni, egyszerűen, a mindennapi élethez közel állóan tudja szemléltetni azt. A szemüvegek cserélgetése hétköznapi tapasztalat: más szemüveget lehet fölvenni az olvasáshoz, mást a távolabbi dolgok részleteinek kiemeléséhez, megint mást a szem napsugaraktól való megóvásához; az ilyen szemüvegeket ráadásul nemcsak eltérő funkcióik miatt lehet váltogatni, hanem az azonos funkciójúakat is lehet a változó divathoz, esetleg alkalomhoz, öltözködéshez stb. igazítani. Minden egyes szemüveg másként „rajzolja át” a valóságot: más elemeit emeli ki, más színben tünteti föl, és ezáltal más-más szemléleti módot enged meg. A „szemüvegcsere” metaforája a perspektívaváltásnak azt a tulajdonságát, illetve velejáróját is jól szemlélteti, hogy – mint Szilágyi idézett előadásában rámutat – a másik szemüveg nem teszi lehetővé, hogy látszódjon az, ami az előzővel észrevehető volt. A nyelvi ideológiáknak ezt a tulajdonságát Lanstyák István szavaival azok „»vakító« hatásának” is nevezhetjük,10 mert azzal, hogy az egyik „szemüveg” láthatóvá tesz valamit, egyben homályba is burkolja azokat a dolgokat, amelyeket egy másik „szemüveg” mutat meg a legszebben.11 A szemüveg-metafora előnyeinek számba vétele után ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül legnagyobb korlátját sem: azzal, hogy a szemüvegek nem csak cserélgethetőek, hanem le is vethetőek, a metafora azt sugallja, hogy nyelvet ideológiai meggyőződésektől mentesen is lehet szemlélni (erről l. még alább a neutralizmusnál és az objektivitás kérdésénél).
A nyelvi ideológiák „működése” kapcsán használatos másik jellegzetes metafora a maszké. Ez a metafora az ideológiát álarcként képzeli el, amely eltakarja a megfigyelt dolgok valódi jellegét. Az ideológiai elemzés fő célja ebben a keretben az, hogy lerántsa a leplet, az „ideológiai álarcot” a vizsgált dolgokról,12 vagy – kissé visszafogottabb célokat kitűzve – segítsen tudatosítani, hogy az elénk táruló „látvány” csupán egyfajta látszat.13 Ez a fajta szemlélet a felszín alatt megbúvó „valódi” értelmet keresi – képletesen mondva: az álarc mögött megbúvó valódi arcot.14 Arra keresi a választ, hogy mi a mondottak mögött megbúvó valódi mondanivaló, illetve a szövegben milyen ki nem mondott érdekek nyernek tudatosan vagy nem tudatosan igazolást (a „mögöttes” értelem keresését vö. Foucault 2002, 45–46. p.). A metafora korlátjaként viszont meg kell említeni, hogy az feltételez egy maszk nélküli, ideológiamentes állapotot. Ez a gondolkodási stratégia pedig a diskurzuselemzőt könnyen abba az illúzióba ringathatja, hogy az ideológiák leleplezésével egy letisztult, objektív valóság tárul föl előtte (vö. Pokorný 2009, 322. p.). Abban viszont igazából soha nem lehet biztos, hogy bizonyos eljárások kritikájával nem más, de ugyanúgy ideológiai gyakorlat elterjesztését segítette-e elő (Fairclough 1995, 83. p.). Az ideológia ugyanis annál hatékonyabban „működik”, minél kevésbé „látható”,15 vagyis akkor a leghatékonyabb, amikor az „álarcnak” semmilyen szüksége nincs rá, hogy „valóságos” voltát bizonygassa.

A szemüveg- és maszk-metaforáról mondottak összegzéseképpen tehát két fontos megállapítást tehetünk. Először: az ideológia szó használatával kapcsolatos föntebbi megállapításainkkal összhangban, e két említett metafora is az optikai tapasztalatokból indul ki: az előbbi egy szem elé tartott optikai szűrő hatásaiból, az utóbbi pedig a nyelvhasználatban is tükröződő eltakarás/eltakartság, illetve a láthatóság/láthatatlanság tapasztalataiból. Másodszor: mindkét metafora a valóság torzulásának vagy leszűkülésének feltételezésén alapszik: csak az előbbi a szemlélődő oldalán (valaki egy ideológiai szemüvegen át „szemlélődik”), az utóbbi pedig a dolgok megjelenési módjában keresi ugyanezt (valaki egy ideológiai „álarcot” ismer meg egy „valódi” arc helyett). Ugyanakkor mindkét metafora „logikája” – éppen a szemüveg és a maszk levehetőségére alapozva – feltételez egy olyan állapotot, amely mentes a (nyelvi) ideológiák torzító hatásától. A továbbiakban ezt a legutóbb említett területet fogjuk megvizsgálni: hogy ez a metaforáink nem kívánatos hozadékának tekintett ideológiamentes állapot, illetve objektív megközelítés valóban fenntartható-e az ideológiakutatás során. A kérdés megválaszolásához egy másik – az első megállapításunkhoz hűen – optikai tapasztalatra visszavezethető gondolkodási stratégiát választunk: a perspektívák sokaságáét.16 Úgy is mondhatjuk, hogy a szemüveg- és a maszk-metafora korlátainak tisztázásához (vagy ahhoz, hogy ezeken a korlátokon túlléphessünk) egy másik gondolkodási stratégiát, a perspektívák metaforáját választjuk, abban a reményben, hogy ez meg tudja mutatni azt a területet, amelyet az előző kettő metafora eltakart előlünk, illetve félrevezetően tárt elénk (a különböző metaforák mellérendelő viszonyáról l. Szilágyi 1999).

A nyelvi ideológiák és a perspektívák sokasága

A szemüveg- és maszk-metafora használatának – mint írtuk – nagy előnye, hogy nagyon megkönnyíti a gondolkodást a nyelvi ideológia nehezen elképzelhető fogalmáról (a metaforák ilyen előnyeiről l. Lakoff–Johnson 2003, 8–10. p.). Probléma csak azzal van, hogy nehéz megkülönböztetni, mikor gondolkodunk az ideológiákról valamelyik metaforánk szellemében, és mikor kezdünk a metafora hatására ideológiák helyett valóságos tárgyakról, szemüvegről és maszkról beszélni. Mert ha ez utóbbi eset áll fönn, könnyen előfordulhat, hogy azokat a jellemzőket is az ideológiák sajátjának tekintjük, amelyek igazából a segítségül hívott szemüveg- vagy maszk-metaforának a tartozékai. Például ha az említett két metaforát „túl komolyan vesszük”, azaz saját, említett korlátain kívül is érvényesítjük, akkor a diskurzuselemzés a tervezetthez képest könnyen egészen más irányt vehet.

Ha nem vesszük figyelembe a két említett metafora korlátait, előfordulhat, hogy arra jutunk: létezik valamiféle biztos pont vagy fogódzó, amely alapján fölfejthetők a nyelvi ideológiák; vagy megfordítva: amelyhez a nyelvi ideológiák leleplezésével el lehet jutni. Eszerint minél több nyelvi ideológiát sikerül fölismernünk, illetve kiiktatnunk, annál közelebb kerülünk egy mindennemű ideológiai torzítástól mentes metanyelvi diskurzushoz.
Ennek a szemléletnek a helyességét mindeközben az élettelen világ természettudományának objektivitása is megerősíti, és azt a benyomást kelti, mintha a nyelv is vizsgálható lenne természettudományos módszerekkel. Az a tény pedig elkerüli a figyelmet, hogy míg az élettelen világ természettudósa kísérletek végzésével határt tud szabni saját értelmezéseinek, és valóban olyan eredményre juthat, ami objektíve érvényes, addig a nyelv, pontosabban a valós diskurzusok elemzése során nincs olyan objektív kritérium, amely segítségével egyértelműen elválasztó lenne a nyelv értelmezése a nyelvi ideológiáktól.17
A nyelvi ideológiák vizsgálata kapcsán tehát a szubjektív : objektív szembenállás elveszíti eredeti értelmét és jelentőségét. A szubjektivitás a nyelvi ideológiák kutatásánál nem tudományosan irreleváns, hátráltató tényezőként jelenik meg, hanem mint a nyelvi jelenségek egyik lehetséges megközelítésmódja (vö. Woolard–Schieffelin 1994, 69–70. p.). Az objektivitás pedig itt nem emberi akaraton és szándékon fölülemelkedett megközelítésmódot jelent, hanem legfeljebb a metanyelvi tevékenységet befolyásoló ideológiák tudatosításának a szándékát.

A nyelvi ideológiák kutatója számára tehát minden olyan adat érdekes lehet – igazságértéktől függetlenül –, amely a nyelvet, a nyelvhasználatot, a nyelvi közösségek helyzetét, a nyelvek egymáshoz való viszonyát stb. igyekszik valamilyen módon értelmezni. Ezekre a kutató nem mint a nyelvi valóság „eltorzítására”, az emberek „szándékos félrevezetésére” vagy egy felvilágosult, objektív ellenőrző szerv „hiányára” tekint. A „torzulást” ehelyett mint a metanyelvi diskurzusok, illetve az egyes nyelvtudományi paradigmák szerves részét értelmezi, amely lehet ugyan félrevezető – ami azt jelenti, hogy a vélekedés nem feltétlenül felel meg a nyelvi valóságról alkotott tudományosan elfogadott képek egyikének sem (l. nyelvi mítoszok) –, de ugyanúgy része lehet a tudományos diskurzusnak is.
Ezek fényében tehát az objektív : szubjektív oppozíciót a perspektívák sokaságával váltjuk föl. Ennek lényege, hogy a diskurzuselemző nem helyezkedik a 19. századi regény mindentudó szerzőjének pozíciójába (aki objektív látásmódjának köszönhetően mindig mindenre tudja a választ). Ehelyett a regény olvasójaként és egyben értelmezőjeként lép föl, aki a szöveg dialógusaiban megjelenő szereplők különböző szempontjait követi nyomon – összehasonlítva azokat egymással és más szövegek dialógusaival. Hasonlatok nélkül: a diskurzuselemző nem képzel el valamiféle, objektivitásnak nevezett központot, amely alapján minden megnyilatkozás ideológiai szempontból értelmezhetővé válik, hanem különféle szempontokkal dolgozik, amelyeket egymással szembeállít, függetlenül attól, hogy ő melyik állásponttal – a dialógus mely szereplőjével – azonosul (vö. Wodak–Meyer 2009, 7. p.).

Az arkhimédészi pont, illetve az „ideológiamentes objektivitás” elutasítása kapcsán azonban könnyen fölmerülhet a kérdés, hogy ez az elgondolás milyen megoldást kínál olyan esetekben, amikor egy tudományos szöveg szerzője az egyes nyelvi jelenségek tárgyalása során egyetlen utalást sem tesz a jelenségekhez fűződő saját viszonyára, és azokat kizárólag értéksemleges fogalmakkal írja le. Kérdés tehát, hogy hogyan lehet ilyen megközelítéssel kezelni azt, amikor a metanyelvi szöveg nem foglal állást sem a nyelvi jelenség visszaszorítása, sem annak támogatása mellett – ehelyett azt egyszerűen más jelenségekkel egyenrangúként kezeli. Az elméleti keretünk ezt a problémát úgy oldja meg, hogy az ilyen megközelítésmódot a nyelvi neutralizmus ideológiájának tekinti (vö. Pokorný 2009, 321. p.).

Mivel az arkhimédészi pont hiánya elméleti keretünk alapja, és egyben egyik sarkalatos kérdése, mondhatni Achilles-sarka, érdemes megvilágítani, hogy a neutralizmus miért tartható számon a nyelvi ideológiák sorában. Kiindulópontul Roland Barthes Pierre abbé ikonográfiája c. írásából választottam egy részletet, amelynek analógiájával tisztázhatónak látszik a kérdés. Érdemes egy hosszabb idézetet megengednünk.

„A csaknem kopaszra nyírt hajzat […] kétségtelenül egy olyan frizurát igyekszik megvalósítani, amely teljesen független a műgondtól, sőt a technikától is, és amely nem egyéb, mint a hajviselet nulla foka. Nyiratkoznia persze muszáj az embernek, e szükségszerű műveletnek azonban nem szabad semmiféle sajátos létezési formában megtestesülnie: csak van, anélkül, hogy lenne valami. Pierre abbé hajviselete tehát, amely látnivalóan valamiféle semleges egyensúlyra törekszik a rövid haj (amely az illem szerint a feltűnés elkerülésének egyezményes jele) és a torzonborz üstök között (amely az összes illemszabály megvetését sugallja), a szent hajviseletének őstípusát utánozza; a szent ugyanis olyan lény, aki formális szempontból senkihez sem hasonlítható: a divat eszméje összeegyeztethetetlen a szentségével. A dolgot azonban […] az bonyolítja, hogy itt, miként másutt is, a semlegesség végül a semlegesség jelévé válik, és ha csakugyan el akarnók kerülni a feltűnést, mindent elölről kellene kezdenünk. Ami például a hajviselet nulla fokát illeti, ez egyszerűen a ferences szellem jele; […]” (Barthes 1983, 57–58. p.).

Ebben a szövegrészben Barthes, bár merőben más összefüggésben, de ugyanazzal a problémával néz szembe, mint ami a nyelvi neutralizmus kapcsán fölmerült, s mivel ő a maga helyén magyarázatot is kínál erre, ezt most megpróbáljuk átültetni a nyelvi ideológiák elméleti keretébe.
A hajviselet nulla foka számunkra a nyelvi jelenségekhez való semleges viszonyulást jelenti. Ez az a megközelítésmód, amely egyfelől attól akarja távol tartani magát, hogy valamiféle standardizált nyelvállapotot vegyen a védelmébe, vagy az ehhez való hűséget hangsúlyozza (l. pl. nyelvművelés); másfelől attól, hogy az említett nyelvállapoton (egyelőre) kívül eső formákat, megnyilatkozási módokat igyekezzen „egyenjogúsítani”, támogatni (l. pl. egyes nyelvi ismeretterjesztő munkákat). Ehelyett egyfajta semleges álláspontot foglal el ezek között, amely kívül esik a pozitív és negatív értékítéleteken, mert ezeket összeegyeztethetetlennek tartja a leírói „objektivitással”. A deskriptív hangnem azonban egy idő után nem pusztán az értékítéletektől való távolmaradást jelenti, hanem egy új értékelő szempont születését, amely a nyelvi jelenségek értékelő megítélésének helyébe, az ilyen megítélések elítélését állítja. Tehát: az ítélkezés mozzanata az ilyen, semleges megközelítésben is megtalálható, de nem a konkrét nyelvi jelenségeket rendezi pozitív vagy negatív pólusokba, hanem az effajta rendezést ítéli meg negatívan, mert az ellentétben áll a tudományos álláspont alapvető kritériumával. E kritérium szerint – ahogy Lanstyák István fogalmaz a neutralizmus kapcsán – „a nyelvi változások általában véve nem értékelhetők kedvezőnek vagy kedvezőtlennek”, az ezekbe való emberi beavatkozás pedig aggályos (Lanstyák 2011b, 53–54. p.). Az eredeti kritériumok mellé, amelyek a nyelvi jelenségek megítélését pozitív vagy negatív irányba igyekeztek eltolni, tehát egy új kritérium, a nullpont kritériuma került, amely szintén nem tartható értékítélet-mentesnek, mivel az előbbi kritériumokhoz hasonlóan értékel. Csakhogy ez azt a pontot képviseli, amelyhez a többi értékítélet viszonyítva van (erről l. Flusser 1997, 70. p.). Ezek fényében tehát érthető, hogy a semlegesség, amely Barthes-nál a semlegesség jelévé vált, nálunk a neutralista nyelvi ideológia ismertetőjegyévé lesz.18
A perspektívák sokaságának metaforája és az ezek alapján kibontott elméleti háttér kapcsán azonban föl kell tennünk a kérdést, hogy vajon nem léptünk-e mi is az ideológia „csapdájába”, azaz – mint arra Pokorný is utal – a nyelvi ideológiák kritikája nem vált-e titokban saját ideológiáink védelmévé (Pokorný 2009, 321. p.).
Megközelítésünkből nyilvánvaló, hogy az pozitív értéknek tekinti az ideológiai nézőpontok sokaságát, és hogy minél több ideológiai szempontot sikerül fölfejtenie, annál értékesebbnek tartja a kutatás eredményeit. Célként pedig a metanyelvi diskurzusok hátterében húzódó ideológiai sokféleség hiteles és pontos földerítését, valamint a homogén ideológiai látásmód fölszámolását tűzi ki. Ezek az ismertetőjegyek leginkább a pluralizmus ideológiájára, sőt mondhatni, ennek kutatási módszerként való alkalmazására utalnak.19

A pluralista megközelítésnek számos előnye van a kutatásra nézve. Az ugyan axióma, hogy a pluralizmus is csupán egyetlen szemléletmódot foglalhat magában, mégis ez az az „ideológiai szemüveg”, amelyen keresztül lehet úgy nézni az összes többi, egymással összhangban vagy akár ellentétben álló ideológiára, hogy azok egyetlen egységben maradnak. Azaz: egy olyan egységes látásmódot kínál, amelyben nem az ideológiák mögött meghúzódó érdekek és célok meg/elítélése, hanem a sokféleség válik a fő szemponttá. A pluralizmussal ellentétes, a homogenitást támogató (nyelvi) ideológiák törekvései pedig ezek alapján egyszerűen a sokféleség megnyilvánulásaiként tarthatók számon. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a pluralizmus ideológiája megfelelő kiindulópontként szolgálhat ahhoz, hogy a kutatás nyitott maradhasson más nézőpontok irányába – még akkor is, ha a pluralizmus is csak egy ideológiai szemléletmód. Ebben rejlik az ilyen ideológián alapuló kutatási módszer ereje: nem szab gátat más nézőpontok érvényesülésének, és szabad kezet enged a kutatónak ahhoz, hogy alakalmilag, különböző nézőpontból szemlélje kutatásának tárgyát. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a pluralista megközelítés nem egyszerűen egy ideológiai állásfoglalás explicit kifejezése, hanem – úgy tűnik – módszertani követelmény is: objektív értelmezési pozíció híjával ugyanis csak a különféle nézőpontok számba vétele és ütköztetése tűnik reális kutatási célnak.

Mindemellett azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez az ideológia is csupán egyetlen szemléletmódot takar a sok lehetséges közül. Ennélfogva a pluralizmusra is úgy kell tekintenünk, mint olyan megközelítésre, amely ugyan a többi ideológiához képest rendkívül nyitott szemléletet jelent, végeredményben ez is egy behatárolt perspektíván belül mozog, amely nem engedi látni azt, ami ezen kívül esik. Tehát még ha a pluralizmusra továbbra is mint a kutatási módszerünk alapvető kiindulópontjára tekintünk, nem elégedhetünk meg vele. Ki kell egészíteni más ideológiák szemléleti módjával, sőt megkockáztathatjuk: az összes többi ideológiáéval, mivel mindegyik valamelyik más oldalát, illetve tulajdonságát mutatja meg az értelmezett – esetünkben: nyelvi vagy nyelvi vonatkozású – jelenségnek. Az pedig, hogy ezek közül mi válik láthatóvá és mi az, ami rejtve marad, a különböző ideológiai szemléletmódokból vehető csak észre. A következő fejezetben azt nézzük meg, hogy mindez hogyan működik a gyakorlatban.

Nyelvi ideológiai perspektívák találkozásai

A címben foglalt kérdést közelítsük meg egy példán keresztül! A páros testrészek nevének többes számú használata ellen vagy mellett, két teljesen különböző ideológiai álláspontból is lehet „teljesen megalapozottan”, azaz meggyőzően érvelni.20 A nyelvművelő álláspont szerint a páros testrészek nevét egyes számban kell használni. Eszerint: a turista nem azért üldögél az út szélén, mert fájnak a lábai, hanem mert a lába fáj – akkor is, ha mindkettőt feltörte a bakancs. Állításukat konzervativista módon, a hagyományra hivatkozva próbálják igazolni, még ha – mint Szepesy Gyula írja – „semmi okunk sincs föltételezni, hogy nyelvünkben valaha is kizárólagosan egyes számot használtak volna a páros testrészekkel kapcsolatban” (Szepesy 1986, 80. p.). A purista nyelvi ideológia azonban ezt fölülírja, és kontaktushatással, azaz a környező nyelvek többes számú formáinak magyar nyelvre gyakorolt hatásával igyekszik bizonyítani az egyes számú alakok „hagyományos” voltát. Ez ugyanis jól összecseng azzal a nyelvi nacionalista elgondolással, hogy az „ősi magyar” (egyes számú) formák eredendően helyesebbek az újabban, idegen hatásra létrejött (többes számú) alakoknál.
A páros testrészek nevének többes számú használatát azonban teljesen más ideológiai látószögből is megközelíthetjük. A nyelvi liberalizmus számára a többes számú alak úgynevezett „helyességét” egyszerűen az a tény indokolja, hogy azt a magyar anyanyelvi beszélők rendszeresen használják. Az egyes variánsok, illetve nyelvváltozatok közötti értékbeli különbséget a nyelvi pluralizmus ideológiája értelmében el lehet utasítani. A többes számú alak használatát pedig a nyelvi internacionalizmus értelmezése szerint előnynek is lehet tartani, mivel ez csökkenti a magyar és a vele gyakran érintkező indoeurópai nyelvek közötti különbséget, megkönnyítve ezzel a kultúraközi kommunikációt, az indoeurópai nyelvek tanulását, az ezekből való fordítást stb. Emellett a kifejezés tartalmi pontosságát abszolút értéknek tekintő nyelvi egzaktizmus is – a lábak számához illően – a többes számú alak használatát támogatja, mert így a nyelvi izomorfista érdekekkel egyezően, az egyes és többes számú forma használata funkcionálisan elkülönül. Ha tehát valaki az izomorfista ideológiát érvényesítve mondja, hogy fáj a lába, akkor beszédpartnerét egyben arról is biztosítja, hogy csupán az egyik lábával van probléma – a másik teljesen rendben van.

A példa jól mutatja, hogy azok az „érvek”, amelyek az egyik látószögből teljesen természetesnek és alig megkérdőjelezhetőnek tűnnek, a másik látószögből egészen mást mutatnak: a konzervativista, purista és nacionalista megközelítésnek a maga keretében „nemes” céljai, a liberalizmus, pluralizmus, internacionalizmus, egzaktizmus és izomorfizmus szemével nézve a nyelvhasználat „értelmetlen korlátozásaként” tűnnek föl; fordított esetben viszont ez utóbbi hozzáállás nyitottsága tüntethető föl „veszélyes könnyelműségnek” – vagy legalábbis joggal vethető föl a kérdés, hogy mi szab határt ennek az említett nyitottságnak. De a maga látóterén belül maradva egyik megközelítés sem „tudja” magát kívülről szemlélni, és saját határait meghatározni. Erre csak további ideológiákkal való kapcsolatba kerülés útján képesek.
Annak szemléltetésére, hogy ez a megállapítás mit takar, nézzünk meg egy az előbbinél jóval összetettebb példát, amely az ideológiai mechanizmusok „működését” nem elszigetelten, hanem egy konkrét szöveget alapul véve, a gyakorlatban mutatja be.

Az elemzéshez a Nyelvművelő kézikönyvből az elszeparál szócikket választottam. A választást elsősorban az indokolja, hogy a szó a nyelvművelő irodalom egyik reprezentatív kiadványából származik, azaz ismeretes az értelmezés kontextusa. Ez azért fontos, mert a nyelvművelésről, ennek nyelvalakító tanácsairól és az ezek mögött meghúzódó nyelvi ideológiákról számos nyelvészeti munka készült; így a nyelvművelés nyelvi ideológiai sajátosságairól van egy kialakult képünk.21 Ennek köszönhetően eltekinthetünk a kontextus, azaz a szótár és más hasonló kiadványok ideológiai hátterének különálló, részletes vizsgálatától, és állításainkat ezek ismeretében fogalmazhatjuk meg. A választott szócikk a következő:

„Főleg a vulgáris nyelvhasználatra, a kevésbé iskolázottak beszédére jellemző szó. Azok használják, akik nem érzik v. nem tudják, hogy a latin eredetű szeparál ige már maga is ezt jelenti: ’elkülönít, elválaszt’. Ennélfogva fölösleges eléje még a magyar el igekötőt is odatenni. Az ~ alaknál tehát mindenképpen jobb a szeparál, de még helyesebben járunk el akkor, ha ezt meghagyjuk tejipari szakszónak – jelentése ott: ’(tejet) szeparátorral lefölöz’ –, egyébként pedig valamelyik magyar egyenértékesével helyettesítjük: el- v. leválaszt, elkülönít, elszigetel, elzár” (NymKsz.2 2005, 144. p.).

A szótárban írottak nyelvi ideológiai elemzéséhez azonban el kell még készítenünk a szócikk leírói szempontú változatát is – nevezzük ezt is szócikknek –, hogy saját álláspontunk is egyértelmű legyen. Így elkerülhetjük azt a látszatot, mintha egy objektív álláspontból elemeznénk, és a két szócikk eltérő nyelvi ideológiai megközelítését egyszerre vizsgálhatjuk, egyértelműen utalva rá, hogy az egyik ideológiát melyik másik „teszi láthatóvá”.

A szeparál szó a latin ’elkülönített, elválasztott’ jelentésű separatus igére vezethető vissza, amelynek se- prefixuma a magyar el-, illetve szét- igekötővel visszaadható különvál(aszt)ás mozzanatát fejezi ki, és az ’(el/elő)készít’ jelentésű parare igével kapcsolódik össze. A magyarba átkerülve a szó átadó nyelvbeli morfológiai szerkezete elhomályosult, vagyis az átadó nyelvben igekötőnek minősülő elem – az átvevő nyelvben – már a szótővel egy egységet alkot. Az irányultság viszont így a magyar nyelvi beszélők számára valószínűleg nem fejeződik ki elég hangsúlyosan, s ezért az idegen eredetű szót a különvál(aszt)ást egyértelműen kifejező magyar igekötővel egészítik ki – részben irányjelölő, részben perfektiváló funkciója miatt (vö. Sebők 2010, 115. p.).

A két szócikk hátterében húzódó nyelvi ideológiák „működési mechanizmusainak” bemutatását értelemszerűen az ideológiák feltérképezésével kell kezdeni. A leírás során nem lineárisan, azaz a szöveg olvasásának irányában fogjuk föltüntetni az egyes ideológiákat, hanem a jobb követhetőség kedvéért ezeket két csoportra osztom: általánosabb nyelvi ideológiákra, azaz olyanokra, amelyek egy a nyelvi jelenségekhez való általánosabb vélekedést, viszonyulást fejeznek ki, és – Lanstyák István rendszerezésének egyik csoportját alapul véve (Lanstyák 2011b, 34–37. p.) – nyelvhelyességi ideológiákra. A két csoporton belül pedig az egymáshoz tartalmilag közel álló ideológiák alcsoportjai szerinti lebontásban haladunk majd. Az implicit és explicit jelzőket Susan Galtól kölcsönzöm, és arra fognak utalni, hogy az ideológia kifejtetten jelenik-e meg a szócikkben, vagy csak következtetni lehet a jelenlétére (Gal 2006, 164. p.; vö. Lanstyák 2011b, 16–17. p.). Az egyes nyelvi ideológiák értelmezései mind Lanstyák imént idézett művéből származnak (46–57. p.). Az ideológiáknak csak főbb jellegzetességeit tüntetem föl a szövegben, és a pontos meghatározásukat csak olyan esetben idézem, ha ennek hiánya nehezítené vagy akadályozná az írottak jó megértését. A szöveg folyamatosságának megőrzése és a jobb olvashatóság kedvéért a meghatározások alapjául szolgáló munkára sem utalok többször a szövegben.

Először tehát nézzük meg az általánosabb nyelvi ideológiákat a Nyelvművelő kéziszótárból származó szócikkben! Ennek kiindulópontjául az az általánosabb jellegű nyelvi ideológia szolgál, mely szerint a nyelvben léteznek romlott, azaz a használat kontextusától függetlenül helytelen nyelvi formák. Erre a defektivista meggyőződésre mindenekelőtt a szócikk „jobb” eleme utal, amely feltételezi a „rosszabb” elemek létezését – esetünkben az elszeparál ige ilyen minőségét. A defektivizmus a nyelvi dekadentizmus által szerez legitimációt, amelynek hívei bár úgy vélik, romlik a nyelv, a „romlást” nyelvművelő tevékenységgel megakadályozhatónak tartják. Ennek egyik módja a hagyományos, „romlatlan” kifejezések támogatása, azaz a nyelvi konzervativizmus érvényesítése. Esetünkben ez az igekötő nélküli latin jövevényszó, vagy még inkább az igekötős, de nem idegen eredetű szinonimák ajánlását jelenti.

A szócikk a következő lépésben racionális érveket próbál meg felsorakoztatni az elmarasztalt forma ellen. Abból a racionalista feltevésből indul ki, hogy a nyelv rendszerének logikusan kell fölépülnie, azaz illeszkednie kell az emberi gondolkodás törvényszerűségeihez. Erre nagyon könnyen rákapcsolható az a nyelvi deficitizmuson alapuló meggyőződés, miszerint az elszeparál forma nyelvi okokból alacsonyabb rendű annak standard változataitól, mivel a szeparál ige már magában is ’elkülönít, elválaszt’ jelentésű. Ezt a vélekedést a szócikkben implicite megjelenő nyelvi kommunikacionista22 érvelésmód igazolja, amely a nyelvi közlés funkcióját egy adott tartalom átadására szűkíti le – az el- igekötő pedig a mi példánkban túllép ezen a funkción.

Az igekötős forma negatív értékelését tovább erősíti, hogy annak használata a szócikkben nyíltan a „rossz” nyelvtudáshoz, sőt az alacsony intelligenciához kapcsolódik: a nyelvi kompetencionizmus értelmében a helytelennek bélyegzett nyelvi formák használata ugyanis eleve gyöngébb nyelvtudást feltételez. Ennek mintaszerű megfogalmazását pedig a szócikk második mondata adja meg. Ilyen összefüggésben a kifogásolt forma használatának a kevésbé iskolázott beszélőkhöz kötése sem a szociolingvisztikai kutatások eredményeinek összefoglalását jelenti, hanem sokkal inkább a nyelvi mentalizmus23 óvatos megfogalmazását.24 A helytelennek bélyegzett forma használatához kapcsolódó, a beszélő nyelvi kompetenciáját és mentális képességeit megkérdőjelező „vádak” implicite nagyobb fokú nyelvhasználati tudatosságra ösztönzik az olvasót (nyelvi monitorizmus). A nagyobb fokú tudatosság itt természetesen nem a saját nyelvhasználatunk jobb megértését jelenti, hanem a „helyes” formák tudatos, kizárólagos használatát (vö. Dolník 2010a, 125. p.). Mindez pedig egy olyan keretbe illeszkedik, amely a nyelvi folyamatok tudatos befolyásolását támogatja (nyelvi intervencionizmus) – például az idézett szócikk segítségével, és annak imént vázolt érvelésmódjával. Ilyen ideológiai háttérrel a nyelvművelés gyakorlatilag önmagát tudja igazolni.
A kimutatott általánosabb nyelvi ideológiák mögött meghúzódó érvelésmódot a következőképpen foglalhatjuk össze: a nyelv „romlik”, amit a „romlott” nyelvi formák igazolnak; ez ellen pedig csak a nyelvhelyességi szabályok megtanulásával vehetjük föl a harcot, melyeket a nyelvművelés tesz elérhetővé a számunkra. Ezekre az alapokra további, ún. nyelvhelyességi ideológiák rakódnak rá, amelyeknek alapvetően az a funkciója, hogy megmagyarázzák, miért „romlottak” az ilyennek minősített kifejezésmódok, és hogy miért kell ezek helyett inkább egy másik variánst választani.

A racionalizmus és a hozzá közel álló kommunikacionizmus jó táptalaja a nyelvhelyességi ideológiáknak. A szócikk explicite utal a nyelvi necesszizmus25 ideológiájára, azzal, hogy az el- igekötőt „fölösleges” szóelemnek, ezáltal pedig az elszeparál igét „fölösleges” szónak minősíti. Az igekötős ige ilyen jellegét a közlés tömörségét abszolút értéknek tekintő nyelvi szintetizmus igazolja, melyhez – implicit módon – a gazdaságos, rövid közlést szorgalmazó effektivista nyelvi ideológia társul. A nyelvi originalizmus pedig, amely szerint az eredeti, etimológiai szempontból elsődleges alak eredendően helyesebb a később létrejött alaknál, a latin se- prefixum irányjelölő funkciójának hangsúlyozásával, mindhárom ideológiai álláspontnak jó hivatkozási alapot nyújt. Az ilyen levezetés után „nyert” igekötőmentes forma használatánál azonban – mint kiderül – még mindig van „helyesebb” megoldás: ha a nyelvi izomorfizmus26 érvényesítésével a szó jelentését egyetlen speciális funkcióra, és használatát egyetlen szaknyelvi regiszterre korlátozzuk. A korlátozás következtében fellépő „hiány” pedig – a domeszticista27 nyelvi ideológia érvényesítésével – az idegen eredetű szó sokkal inkább meghonosodott variánsaival tölthető ki. A „meghonosodottság” itt purista érdekeket takar. Ez abból látszik, hogy a szócikk nem „más egyenértékesek”-et, hanem hangsúlyozottan „magyar egyenértékesek”-et ajánl a szeparál ige helyett, implicite arra utalva, hogy az „nem eléggé magyar”, és a legjobb, ha az az izomorfista ideológia által „elszigetelve”, csupán tejipari szakszóként van a variánsok listáján. Az elszeparál szó elutasítása egyfajta nyelvhasználati alapú elkülönülést, mondhatni elszeparálódást is jelent. Erre az „azok” mutató névmásból lehet következtetni: azt sugallja, hogy az egyik oldalon mi állunk, a szócikkben foglaltak érdeklődő olvasói, akik tudják, hogy a latin prefixum mit jelent, a másik oldalon pedig „azok”, akik sem ezzel, sem a „helyes” nyelvhasználattal nincsenek tisztában (vö. „igényesen beszélők klubja” – Szabó 2011). Ez a nyelvi elitizmus ideológiájának a lényege.

A másik, leíró szemléletű szócikkben az általánosabb nyelvi ideológiák közül egy sem fejeződik ki explicit módon. Olyan meggyőződésekről beszélhetünk csak, amelyek a szócikk neutrális hangvitelét támogatják. Az egyik fontos kiindulópont az intaktizmus ideológiája, amely szerint nincs szükség a nyelvi folyamatokba való mesterséges beavatkozásra, ha pedig valamelyest szükség is van rá, akkor annak érintetlenül kell hagynia az új nyelvi jelenségeknek – esetünkben a szeparál ige el- igekötővel való „megtoldásának” – a leírását. Ezt a liberalizmus ideológiája igazolja, amely a nyelvhasználat módját minden beszélő magánügyének tekinti. Ilyen megfontolásból az új nyelvi fejleményeket igyekszik neutralista módon, pozitív vagy negatív értékítéletektől mentesen leírni, illetve magyarázni. Ez a megközelítés azonban a szó értéksemleges leírásánál annak funkcióját csupán egy bizonyos jelentéstartalom átadására szűkíti le, azaz a nyelvi kommunikacionizmus ideológiáján keresztül tekint rá. Ennek viszont az az ára, hogy a szó más funkciói, amilyen például az identitásjelölő funkció, észrevétlenek maradnak.28

A leíró szócikkben nem találtam egyetlen nyelvhelyességi ideológiát sem.29

Elemzésünk azt próbálta illusztrálni, hogy a nyelvi ideológiák hogyan képesek egymást, s ezáltal egy érvelésmódot erősíteni. Az elemzések eddig egymástól el voltak különítve. Most arra teszünk kísérletet, hogy a két ellentétes érvelésmódot, pontosabban az ezek hátterében húzódó nyelvi ideológiákat egymással szembeállítsuk, és megmagyarázzuk, hogy melyik ideológia milyen látószögből válik észrevehetővé.

Elsőként nézzük meg a nyelvi spontaneizmust,30 amely ugyan nem jelenik meg az egyik szócikkben sem, mégis kulcsfontosságú szerepet tölt be az elemzés során. Elsősorban ez az ideológia képes láthatóvá tenni számunkra a racionalizmus, kompetencionizmus, mentalizmus, monitorizmus, szintetizmus, purizmus, effektivizmus, domeszticizmus, originalizmus és izomorfizmus nyelvi ideológiáit, azzal, hogy a laikus beszélők ajkán, spontán módon létrejött nyelvi formákat tekinti a nyelv alapvető értékeinek. Ezzel a más formák támogatására tett erőfeszítések, melyek az ésszerűségtől kezdve, a nyelvtudáson keresztül, a hatékonyságra vagy az ún. magyarosságra mint értékre hivatkoznak, ebből a szemszögből megkérdőjelezhetőek. A spontaneizmus értékrendje ugyanis összeegyeztethetetlen a nyelvi ideológiák bemutatott csoportjának értékrendjével. Ez az oppozíció egy másik oppozíció által válik jól láthatóvá: a neutralizmus és a különböző, sőt ellentétes, pozitív értékek szerint szerveződő ideológiák szembenállásával. Ilyen módon kerül a nyelvi neutralizmus a leíró jellegű szócikk implicit ideológiái közé, és így válnak láthatóvá a nyelvművelő szócikk említett ideológiái. Ugyanakkor: a neutralizmus ezeknek az ellentétes értékeket képviselő ideológiáknak a szemszögéből válik láthatóvá. Mindezt a következő ábra szemlélteti:

sebok1

Ugyanilyen „logika” szerint „tehetjük láthatóvá” a szövegek többi ideológiáját is: olyan ideológiai pozíciót kell választani, amelyből a Nyelvművelő kéziszótár szócikkéből kielemzett ideológiák egy része – az eltérő értékrend miatt – jól látható. Úgy tűnik, hogy ilyen célból leginkább a nyelvi pluralizmus felel meg – melyet föntebb már részletesen tárgyaltunk. A pluralizmus azzal, hogy a nyelvi és nyelvváltozati sokféleséget a nyelv lényegi tulajdonságának tartja, és pozitívan értékeli azt, szembehelyezkedik azokkal az ideológiákkal, amelyek a jó–rossz, helyes–helytelen dichotómia fenntartására irányulnak. A kielemzett nyelvi ideológiák közül ehhez a csoporthoz a defektivizmus, dekadentizmus, deficitizmus és a necesszizmus tartozik. E csoport és a pluralizmus szembenállását ismét a nyelvi neutralizmus érvényesítésével lehet láthatóvá tenni. Mindezt az alábbi ábra szemlélteti:

sebok2

A szembenállásokat hasonlóképpen lehet működtetni az intervencionizmus, az elitizmus és a konzervativizmus nyelvi ideológiáinak esetében. A nyelvművelő szócikk intervencionizmusával szembeállítható a másik szócikk intaktizmusa, az elitizmussal az egalitarizmus32 (amelyre az elemzés során nem találtunk példát), a nyelvművelői konzervativizmussal pedig az ennek meglátását segítő, de a szócikkünkben nem jelenlévő modernizmus33 állítható ellentétbe. A nyelvi ideológiák ilyen oppozíciói pedig ebben az esetben is az értékítélet-mentességet értéknek tartó neutralizmus pozíciójából rajzolódnak ki, vagy megfordítva: a neutralizmus az említett ideológiai oppozíciókból válik láthatóvá.

Végül: nézzük meg a nyelvi kommunikacionizmus esetét. Ennek az ideológiának a jelenléte például a nyelvi dekorizmus34 vagy a nyelvi elitizmus oldaláról is jól észrevehető, mivel ezek a közlés tartalma helyett annak más tulajdonságait emelik ki: esztétikai előnyeit, illetve egy nagy presztízzsel rendelkező társadalmi réteghez való tartozás vagy tartozni akarás identitásjelölő funkcióját. Esetünkben viszont a kommunikacionizmus mind a két szócikkben más-más funkcióban jelenik meg. Nyelvművelői kontextusban ez a nyelvi ideológia azt az elgondolást igyekszik „racionalizálni”, hogy a beszélők nyelvérzékét nem kell figyelembe venni; eszerint teljesen mellékes, hogy az elemzett szó esetében mi „szükségük” volt a beszélőknek az el igekötőre, annyival is meg lehet elégedni, hogy az igekötő „fölösleges”, mert nem járul hozzá a közlés tartalmához. A leírói szemléletű szövegben ugyanez az ideológia úgy jelenik meg, mint a nyelvi elemek objektív, értékítéletektől mentes kezelésmódja, amely nem foglalkozhat a nyelvbe úgymond kívülről érkező hatásokkal, a kifejezések különféle társas jellemzőivel, az értékjelentéssel, a szavak hangulatával, azok identitásjelölő funkciójával stb. A két megközelítés egyaránt tartalomra „csupaszított” nyelvi elemekkel dolgozik, csak a nyelvművelő szócikkben ez nem egy következetes, koherens gondolkodásmód részeként jelenik meg, hanem más nyelvi ideológiai érdekek egyik támpontjaként. Például: a szócikkben implicite megjelenő „érvként” szolgál a nyelvérzék érvényesítése ellen, ugyanakkor ezzel olyan ideológiáknak készíti elő a terepet, amelyeknek sem a nyelvérzékhez, sem a közlés információtartalmához semmi köze nincsen (l. purizmus). Ezek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a kommunikacionizmus nem csak más nyelvi ideológiák pozíciójából válik láthatóvá, hanem akkor is, ha az egyazon értékek mentén szerveződő ideológia „szemüvege” mögött két különböző helyzetű és látásmódú ember (vagy intézmény) áll.

Ezt az ideológiai „önellentmondást” nagyon szemléletesen mutatja be Susan Gal egyik példája. Gal a hetvenes években jegyzett föl egy olyan tendenciát, hogy a felsőőri magyar kisebbség magyarországi útjai során, másodnyelvét, a németet használja, mivel az ausztriai magyar nyelvváltozat archaikusnak és provinciálisnak hat a magyarországi egynyelvű környezetben, és nincs összhangban az anyaországi, iskolában tanult standard nyelvi ideálokkal (Gal 2006, 167–168. p.). A nyelvi viselkedésükre adott magyarázat alapja a standardista nyelvi ideológiában, illetve az ezen alapuló ún. standard nyelvi kultúrában keresendő (e fogalomra l. Milroy 2001, 530., 539. p.). A standard nyelvi kultúra két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy a magyar nyelv szinonimájaként használatos a magyar standard nyelv kifejezés (Laihonen 2009, 38. p.), azaz magyar nyelv fogalma alatt ilyen kultúrában legtöbbször magyar standard nyelv értendő.35 Másrészt pedig azt, hogy a standard magyar nyelv egy kiemelkedő szerepű nyelvváltozatként van számon tartva, amelyre mint a helyesség zsinórmértékére, a műveltség megszerzésének és a társadalmi előrehaladás elengedhetetlen eszközére kell tekinteni (Lanstyák 2011b, 56. p.; 2010b, 101. p.). A standard nyelvváltozat ilyen pozíciójához két szemszögből lehet közelíteni: egyfelől azoknak a beszélőknek az oldaláról, akik ezt többé-kevésbé anyanyelvként sajátították el, másfelől azok oldaláról, akiknek az anyanyelvváltozatuk meglehetősen eltér a standard nyelvi ideáltól. Mindkét szemszögből tiszteletben lehet tartani a standard nyelvi kultúrát, de míg az első esetben ez egy egységes nyelv létrehozását jelenti, amelyhez a beszélők hozzáigazíthatják nyelvhasználatukat, addig a másik esetben ugyanez azt hozza magával, hogy a beszélő inkább azon a nyelven szólal meg, amelynek standard változatát jobban ismeri. Vagyis az egységes nyelv védelmezése kétnyelvű környezetben könnyen azoknak a beszélőknek a marginalizálását jelentheti, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, amelynek a standard igazából csupán az egyik nagy presztízzsel rendelkező nyelvváltozata.36

összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a standardista megfontolások egyfelől a beszélők érdekeit igyekeznek szolgálni egy ideálisnak tartott, egységes nyelv létrehozásával; másfelől viszont – annak ellenére, hogy ugyanarról az ideológiai látószögről van szó – nem szolgálják a beszélők érdekeit, mert kizárják azokat a beszélőket, akik bár elfogadják ezt az ideológiát, de a standard nyelvváltozatot kevésbé ismerik (a standardizmus kizáró jellegéről l. Milroy 2001, 537. p.).

Összegzés

Dolgozatomban a nyelvi ideológiák „működési mechanizmusait” kutattam. Vizsgálódásaim a nyelvhasználat, illetve a tudományos diskurzusok beszéd- és gondolkodásmódja mögött húzódó metaforák feltérképezésére irányultak, amelyekből következtetni lehet az ideológiák „működésére”. Az ideológia szó és egyes ezzel összefüggő fogalmak etimológiáinak áttekintésével, valamint ideológiákról szóló szövegek elemzésével arra a következtetésre jutottunk, hogy az ideológiák „működését” leginkább valamilyen optikai tapasztalat összefüggésében szokás elképzelni. Ezt bizonyítják például a nézet, képzelgés, látszólagosság, szempont vagy szemszög kifejezések, és ugyanezt az eredményt erősíti a tudományos diskurzus metaforahasználata is, amely az ideológiák „működését” szemüvegek vagy álarcok cserélgetéséhez hasonlítja. Ezeknek a metaforáknak a korlátait körüljárva, az optikai metaforához hűen, perspektívák sokaságaként gondoltuk tovább az ideológiák „működésének” kérdését. Fejtegetéseink arra mutattak rá, hogy a (nyelvi) ideológiák nem a nyelvi valóság értelmezését eltorzító gondolatok, hanem annak szerves részei. A „perspektívák sokaságának” a stratégiája szerint gondolkodva ugyanis nem létezik ideológiamentes objektív nyelvértelmezés, amely mentes volna minden torzító hatású ideológiai szemüvegtől. Ehelyett ilyen szemüvegek sokaságáról kell beszélni, amelyeket sorban föl lehet próbálni; a „torzítás” kategóriáját pedig nincs értelme tovább fönntartani a nyelvi ideológiák „működéséről” gondolkodva, ha úgyis minden szemüveg a maga módján eltorzítja a valóságot. Az ideológiák felkutatása ennélfogva nem egy objektív álláspont érvényesítésén alapszik, hanem különböző perspektívák ütköztetésén. A nyelvi ideológiák ugyanis – mint azt az elemzett példáinkkal is igyekeztünk alátámasztani – csak más ideológiai perspektívából „válnak láthatóvá”.

Felhasznált irodalom

Bakos 1983. Bakos Ferenc (szerk.) Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Hatodik átnézett, függelékkel kiegészített kiadás.)
Bakos 2003. Bakos Ferenc (főszerk.) Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Második, átdolgozott kiadás; változatlan lenyomat.)
Barthes, Roland 1983. Mitológiák. Budapest, Európa Könyvkiadó.
Brugger, Walter 2005. Filozófiai lexikon. Budapest, Szent István Társulat.
Dolník, Juraj 1997. Kritika jazykovej kritiky. In Slavomír Ondrejovič (szerk.): Slovenčina na konci 20. storočia, jej normy a perspektívy. Sociolinguistica slovaca 3. Bratislava, Veda, 28–34. p.
Dolník, Juraj 2010a. Teória spisovného jazyka so zreteľom na spisovnú slovenčinu. Bratislava, Veda.
Dolník, Juraj 2010b. Jazyk – človek – kultúra. Bratislava, Kalligram.
Domonkosi Ágnes 2007. Nyelvi babonák és sztereotípiák: a helyes és a helytelen a népi nyelvészeti szemléletben. In Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerdahely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó, 141–153. p.
ÉKsz.2 2009. Pusztai Ferenc (főszerk.) Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó. (2., átdolgozott kiadás, változatlan utánnyomás.)
ÉrtSz. 1959–1962. Bárczi Géza–Országh László (főszerk.) A magyar nyelv értelmező szótára I–VII. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Fairclough, Norman 1989. Language and power. London, Longman.
Fairclough, Norman 1995. Language and ideology. In Critical discourse analysis: the critical study of language. Harlow, Longman, 70–83. p.
Flusser, Vilém 1997. Az írás. Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám–Intermedia.
Foucault, Michel 2002/1969. Archeologie vědění. Praha, Hermann & synové.
Gal, Susan 2006. Contradictions of standard language in Europe: Implications for the study of practices and publics. Social Anthropology, 14., 163–181. p.
KSSJ 2003. Kačala, J.–Pisárčiková, M.–Považaj, M. (szerk.) Krátky slovník slovenského jazyka. Bratislava, Veda. (4., doplnené a upravené vydanie.) [http://slovniky.korpus.sk/]
Laihonen, Petteri 2009. Language Ideologies in the Romanian Banat. Analysis of Interviews and Academic Writings among the Hungarians and Germans. Jyväskylä, University of Jyväskylä.
Lakoff, George–Johnson, Mark 2003/1980. Metaphors We Live By. London, The University of Chicago Press.
Lanstyák István 2003. A Magyar értelmező kéziszótár a nyelvhelyesség fogságában. Magyar Nyelvőr, 127/4., 370–388. p.
Lanstyák István 2007. Általános nyelvi mítoszok. In Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerdahely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó, 174–212. p.
Lanstyák István 2009. Nyelvi ideológiák és filozófiák. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 1. sz. 27–44. p.
Lanstyák István 2010a. Nyelvhelyesség és nyelvi ideológia. In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 117–145. p.
Lanstyák István 2010b. A nyelvi babonák életerejéről. (Nyelvi ideológiák és filozófiák a Nyelvművelő kéziszótárban). In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 95–116. p.
Lanstyák István 2011a. Nyelvi problémák és nyelvi ideológiák. In Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitikai és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai. Budapest–Beregszász, Tinta Könyvkiadó, II. RFKF–Hodinka Antal Intézet, 48–58. p.
Lanstyák István 2011b. A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia (A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve). Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 13–57. p.
Lanstyák István 2012. A nyelvi dekorizmus és a hozzá kapcsolódó nyelvhelyességi ideológiák. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia 2. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó. Megjelenés alatt.
Lippi-Green, Rosina 1994. Accent, standard language ideology, and discriminatory pretext in the courts. In Language in Society. Cambridge University Press, Vol. 23 No. 2, 163–198. p.
MGr. 2000. Keszler Borbála (szerk.) Magyar grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Milroy, James 2001. Language ideologies and the consequences of standardization. Journal of Sociolinguistics 5/4., 530–555. p.
NymKsz.2 2005. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.) Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, Tinta Könyvkiadó. (Második, javított és bővített kiadás.)
Pokorný, Jan 2009. Jazyková ideologie. In Lingvistická antropologie. Grada.
Sándor Klára 2001a. Nyelvművelés és ideológia. In uő. (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Tanulmányok a társasnyelvészet tanításához. Szeged, JGYF Kiadó, 153–216. p.
Sebők Szilárd 2010. Az igekötő-használat változásainak néhány jellegzetes esetéről, avagy „ledöbbentő igekötős formák bevállalása”. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 4. sz. 111–128. p.
Sebők Szilárd 2012a. Nyelvi ideológiai mechanizmusok vizsgálata. Szakdolgozat. Pozsony, FF UK.
Sebők Szilárd 2012b. A metaforák és a nyelvi ideológiák kapcsolata egyes matanyelvi diskurzusokban. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia 2. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó. Megjelenés alatt.
SSS 2004. Mária Pisárčiková (főszerk.) Synonymický slovník slovenčiny. Bratislava, Veda. (Tretie, nezmenené vydanie.) [http://slovniky.korpus.sk/]
Szabó Tamás Péter 2011. Klubtagsági. [http://www.nyest.hu/hirek/klubtagsagi – 2012. szeptember 14.]
Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? (Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára). Kolozsvár.
Szilágyi N. Sándor 1999. A szent mókus, avagy a módszer buktatói. In Pozsgai P. (szerk.): Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Budapest, 345–365. p.
Szilágyi N. Sándor 2002. Nyelvében él a nemzet. REGIO, 2002/4., 159–177. p.
Szilágyi N. Sándor 2011. A szimpatikus ember- és viselkedéstudomány. In Jelek és szimbólumok (multimédiás könyv), 14. előadás. [http://mnytud.arts.klte.hu/szilagyi/szimp_embertud/index.html]
TESz. 1967–1984. Benkő Lóránd (főszerk.) A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–IV. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Tolcsvai Nagy Gábor 2001. Conceptual metaphors and blends of “understanding” and “knowledge” in Hungarian. In Acta Linguistica Hungarica, 48 (1–3.), 79–100. p.
Tolcsvai Nagy Gábor 2007. Idegen szavak szótára. Budapest, Osiris Kiadó.
Váradi Tamás 2002. The Hungarian National Corpus. In Proceedings of the 3rd LREC Conference. Las Palmas, Spanyolország, 385–389. p. [http://corpus.nytud.hu/mnsz]
Webster’s Online Dictionary 2006. [http://www.websters-online-dictionary.org/]
Welsch, Wolfgang 1993. Estetika a anestetika. In Estetické myslenie. Brarislava, Archa, 9–31. p.
Wodak, Ruth – Meyer, Michael 2009. Critical discourse analysis: history, agenda, theory and methodology. In Wodak, Ruth–Meyer, Michael (ed.): Mothods of Critical Discourse Analysis. London, Sage, 1–33. p. (Second edition.)
Woolard, Kathryn A.–Schieffelin Bambi B. 1994. Language Ideology. Annual Review of Anthropology, Vol. 23., 55–82. p.
Woolard, K. A. 1998. Language Ideology as a Field of Inquiry. In Schieffelin, B. B.–Woolard, K. A.– Kroskity (szerk.): Language Ideologies. Practice and Theory. New York/Oxford, Oxford University Press.

Szilárd Sebők
On Operating Mechanisms of Language Ideologies

The paper examines the operation of language ideology mechanisms. The examination is based partly on revealing metaphors of usage, referring implicitly to ideological “operations”, and partly on mapping explicitly expressed metaphors of scientific discourse, also related to the conception of ideological “operations”. The research has pointed out that all of the metaphors are linked with visuality; consequently, the principle of ideological operations can be described by means of the conceptual metaphor of optical experience. On the one hand, it proves expressions picturing ideologies in language usage as “way of looking at things”, which “allows to see something”, but simultaneously “blinds somebody to notice other ways of looking at things”. On the other hand, this conceptual metaphor is supported by the metaphors of scientific discourses related to ideologies, i.e. by the metaphor of spectacles and mask which, in both cases, distort the “perception” of reality. In accordance with this finding, the multiplicity of ideologies has been identified with plurality of perspectives, which avoids the possibility of the objective, ideologically free standpoint of the researcher. As it has been pointed out, the research of ideologies should be based on confrontation of different ideological perspectives. At the end of the work, the results of theoretical explanations has been shown in practice, by comparing ideological background of the article elszeparál of Concise Dictionary of Correct Usage (NymKsz.2) and the descriptive version of this article written by the author of this paper.

Szilárd Sebők 81`1
On Operating Mechanisms of Language Ideologies 81`27
316.347
341.234

Keywords: Language ideology. Discourse analysis. Metaphor. Cognitive linguistics. Prescriptive linguistics.