Az Országos Színészegyesület részéről azonban továbbra sem szűntek meg a Relle elleni, minden eredményét és igyekezetét, jó szándékú törekvéseit figyelmen kívül hagyó támadások, s az módszeresen folytatta – a hangadók közt változatlanul Molnár Lász­lóval és Hegedűs Bélával – őt célzó lejárató kampányát. A Nyugatmagyarországi Híradó (a bibliográfiai adatolásban a továbbiakban: NYMH) 1900. február 17-i száma idézte például a Színészek Lapját, mely szerint a Színészegyesület arra kérte a belügyminisztert, hogy a direktíváikat figyelmen kívül hagyó Relle „az alapszabályok betartására szoríttassék”, mert az igazgató „a magyar színészetet megalázta”.

„A tankönyvek ugyanúgy lehetnek az egymás elleni gyűlölködésre, mint a népek közötti egyetértésre, lojalitásra nevelés eszközei. Különösen vonatkozik ez a történelemtankönyvekre, amelyek gyakran inkább az egyes né­pekkel szembeni előítéletek, mint a mások iránti tisztelet szellemét sugározzák. Így válik a tankönyv a politika eszközévé!”1

Nyelvi-nyelvhasználati kérdésekkel kapcsolatos véleményét manapság bárki könnyen megoszthatja a nyilvánossággal. Internetes fórumokon, blogokon gyorsan utána lehet járni, hogy egy-egy (új) nyelvi formát a közvélekedés szerint „szabad-e használni”, avagy – a népi nyelvészet keretébe ültetve a kérdést – milyen attitűdök és sztereotípiák kapcsolódnak egy-egy kifejezésmódhoz. A laikus vagy féllaikus nyelvhasználók vélekedéseit általában az jellemzi, hogy a nyelvi jelenségek értékelésénél a helyes–helytelen dichotómiát érvényesítik (l. Domonkosi 2007, 141–143. p.). A szakértői vélemények ezzel szemben tartózkodnak az ilyen fekete-fehér látásmódtól, és saját hozzászólásaikat inkább a tudományos diszciplína követelményeihez, mintsem egyéni értékítéleteikhez igazítják. A sokféle érvelésmódban azonban függetlenül attól, hogy azok helytelenítenek-e vagy magyaráznak-e valamilyen nyelvi vonatkozású tényt, van egy közös vonás: a jelenség értelmezését többnyire mint teljesen magától értetődő, ésszerű megállapítást tüntetik föl.