Nemzetképek vizsgálata, avagy magyarok a tankönyvekben a szlovákok szemszögéből

„A tankönyvek ugyanúgy lehetnek az egymás elleni gyűlölködésre, mint a népek közötti egyetértésre, lojalitásra nevelés eszközei. Különösen vonatkozik ez a történelemtankönyvekre, amelyek gyakran inkább az egyes né­pekkel szembeni előítéletek, mint a mások iránti tisztelet szellemét sugározzák. Így válik a tankönyv a politika eszközévé!”1

Bevezetés

A dolgozat a ma használatos általános iskolai szlovák történelemkönyvek alapján tesz kísérletet a rólunk szlovák szemmel látott magyarságkép rekonstruálására. Elkészítéséhez a ma egységesen használatos iskolai tankönyveket vettük alapul, melyekből a szlovák tannyelvű általános iskolákban tanítják a felső tagozatú diákok számára a történelmet. Az általános iskolák számára egy rendszeresített, hivatalos történelemkönyvi sorozat készült, melyeknek valamennyi szerzője ma élő ismert szlovák történész. A rólunk kialakított magyarságkép szlovák tankönyvekben való ábrázolása már csak azért is fontos számunkra, mert a jövő nemzedéke nő fel rajtuk. Mind nemzetkarakterológia, mind nemzeti teljesítmény szempontjából is döntően befolyásolja a fiatal generáció véleményét a vele egy államban vagy épp valaha egy államban élő szomszédos nemzetről. (Vö. Pataki 1999, 12 p.) Kijelenthetjük, hogy a szlovák nemzeti történelmet tárgyaló történelemkönyvek csak másodlagos szempontból tárgyalják a magyar történelmet. Többé-kevésbé foglalkoznak a magyar történelemmel is – végül is Szlovákia történetét 1918-ig nem lehet a magyar történelem nélkül megérteni. Hogy milyen formában, mennyiségben és stílusban adják ezt elő a 10–14 éves tanulóknak az általános iskolákban, az már más kérdés. A szlovákok magyarságképének kialakításához a tanulmány a ma használatos szlovák tankönyvek alapján próbálja megvilágítani a témát.

Mit nevezünk nemzetképnek? Első nekifutásra talán olyan jelenségről beszélhetünk, mely tartalmilag egy saját vagy egy másik kulturális közösségre vonatkozó általános karakterjegyeken kívül sztereotípiákat és mítoszokat tartalmaz. (Vö. Kiss Gy. 1999, 72 p.) A közös múlttal rendelkező nemzetek történelemkönyveiben gyakorta találkozunk jókora adag nemzeti elfogultsággal és az egymás elleni gyűlölet magvaival, melyek mélyen hordozzák magukban a vélt vagy valós sérelmeket, előítéleteket és az ezek nyomán kialakult ellenségérzetet. Kiváltképp érvényes ez a szlovákokra és a magyarokra, kiknek történelmük szorosan összefonódott az évszázadok alatt. A tudatlanság pedig óriási téveszmeképző erő.
Bevezetésképp, a nemzetképeket taglalva jogosan vetődik fel a kérdés: a nemzetkép alatt államnemzetet, vagy kultúrnemzetet értünk? Ezt vizsgálja tanulmányában Hunyady György is, aki a nemzeti identitás, a nemzethez való tartozás és a nemzeti sztereotípiák eredetére keresi a választ (Hunyady 1999). Jelen esetünkben a magyarokról mint a Kárpát-medencében élő kultúrnemzetről beszélhetünk. A szlovákok magyarságképe nagyrészt azoknak a nemzeti és történelmi mitológiáknak a jegyében alakult, amelyeket megformáltak önmagukról, saját politikai törekvéseik megalapozására. Ebben a vonatkozásban sajnos a szlovák nemzeti mitológia magyarellenes jelleget öltött. (Vö. Pomogáts 1999, 24 p.) A rólunk mások által kialakított nemzetkép ugyanakkor éppolyan fontos, mint a nemzeti önismeret.
Szlovákiában a 9. évfolyam bevezetésével az általános iskolák felső tagozatának tanulói négy évfolyamban (6–9. osztály) tanulnak történelmet. Ahogyan Kollai István is kifejti a szlovákiai és a magyarországi történelemtankönyveket összehasonlító tanulmányában, a szlovák tankönyvkiadás állami kézben maradt, így egy tantárgyhoz egy tankönyvi sorozat tartozik (Kollai 2009, 284 p.). Az általános iskolák számára tehát egy rendszeresített, hivatalos történelemkönyvi sorozat készült, melynek valamennyi szerzője ma élő ismert szlovák történész.

A vizsgált kötetek:
Dejepis 2. Slovensko v stredoveku a na začiatku novoveku (Történelem 2. Szlovákia a középkorban és a kora újkorban). Pozsony, Orbis Pictus Istropolitana, 1997. Első ki­adás. Szerzői: PhDr. Pavel Dvořák,2 PhDr. Ivan Mrva, CSc.,3 PaedDr. Viliam Kratochvíl.4 Történelemkönyv az általános iskolák 7. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 2. évfolyama számára. (A bibliográfiai hivatkozásokban a továbbiakban: Dejepis2.)
Dejepis 3. Slovensko na prahu nového veku (Történelem 3. Szlovákia az újkor küszöbén). Pozsony, Orbis Pictus Istropolitana, 1995. Második kiadás. Szerzői: PhDr. Dušan Kováč, DrSc.,5 PhDr. Vojtech Kopčan, CSc.,6 PaedDr. Viliam Kratochvíl. Történelemkönyv az általános iskolák 8. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 3. évfolyama számára. (A bibliográfiai hivatkozásokban a továbbiakban: Dejepis3.)
Dejepis 4. Slovensko v novom storočí (Történelem 4. Szlovákia az új században). Pozsony, Orbis Pictus Istropolitana, 1997. Első kiadás. Szerzői: PhDr. Dušan Kováč, DrSc., PhDr. Ivan Kamenec, CSc.,7 PaedDr. Viliam Kratochvíl. Történelemkönyv az általános iskolák 9. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 4. évfolyama számára. (A bibliográfiai hivatkozásokban a továbbiakban: Dejepis4Slovensko.)
Dejepis 4. Svet v novom storočí (Történelem 4. A világ az új században). Pozsony, Orbis Pictus Istropolitana, 1995. Első kiadás. Szerzői: PhDr. Dušan Kováč, DrSc., Doc. PhDr. Herta Tkadlečková, CSc.,8 PaedDr. Viliam Kratochvíl. Történelemkönyv az általános iskolák 8. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 4. évfolyama számára. (A bibliográfiai hivatkozásokban a továbbiakban: Dejepis2Svet.)
A 2011/2012-es iskolaévben napvilágot látott egy vadonatúj történelemkönyv-széria is – nem mellesleg tán elődje hiányosságait volt hivatott korrigálni –, melynek egyik kötete a közelmúltban jelent meg, többi része pedig még szerkesztés és nyomdai megjelenés alatt áll. Mivel az új tankönyvsorozat még nem képezi részét teljes egészében az általános iskolai oktatásnak, ezért tanulmányunkban részletesen nem térünk ki rá, csupán érintőlegesen említjük:
Dejepis pre 8. ročník základnej školy a 3. ročník gymnázia s osemročným štúdiom (Történelem az általános iskolák 8. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 3. évfolyama számára). Martin, Matica slovenská, 2011. Első kiadás. Szerzői: PhDr. Marcela Bednárová,9 PhD., Mgr. Branislav Krasnovský,10 PhD., PaedDr. Barbora Ulrichová.11 Szakmai védnök: prof. PhDr. Róbert Letz PhD.12

Mielőtt rátérnénk az egyes fejezetszemelvények konkrét vizsgálatára, általánosságban kijelenthetjük, hogy a szlovák nemzeti történelmet tárgyaló történelemkönyvek csak másodlagos szempontból tárgyalják a magyar történelmet. Ilyen viszonylatban Magyarország történelméről hézagos ismereteket nyerünk, a csak bizonyos részek kiemelése és mások hanyagolása folytán lényeges összefüggéseket veszít a magyarságkép. Ahogy Szabolcs Ottó is megállapította, a szlovák történelemtanítás a dolgok logikája következtében lényegi totalitásában tárgyalja a magyar történelmet, vagy a kronológiai teljességéből azt, amit Szlovákia szempontjából fontosnak tart. (L. Szabolcs 1990, 95. p.) Érdekes az is, hogy a szlovák tankönyvekben a mai Szlovákia folyamatosan önálló életre kel, a tanulókban tévesen mint önálló politikai-gazdasági egységként lép színre akkor is, amikor még nem is létezett. A tankönyvek úgy jellemzik Szlovákiát, mintha valamiféle önálló egység lett volna minden időben, olyan látszatot keltve a diákokban, mintha Szlovákia tartománya lett volna Magyarországnak, majd pedig a megalakult Csehszlovákiának, nem pedig ezeknek egységes része. Szabolcs Ottó kifejti, ez talán abból származik, hogy míg Erdély és Horvátország történelme saját autonómiájában is vizsgálható, addig a mai szlovák terület a történelem folyamán soha és semmilyen formában nem különült el Magyarországtól. Nem egy „Magyar Birodalomnak”, hanem Magyarországnak képezte szerves részét. (L. Szabolcs 1990, 39. p.) Szlovákiának mint területi egységnek tehát nincs külön története egészen 1939-ig. Kiváló példa erre Vladimír Mináč 1970-ben írt, Tu žije národ. Dúchanie do pahrieb c. esszéje, mely azzal a mondattal indít, hogy a szlovákoknak nincs történelmük, ezért találniuk kell. (L. Mináč 1989.) A szlovák prózaíró és publicista részletesen elemzi a 19. századi gömöri szlovák mozgalmakat, emellett pedig a szlovákságra mint a „kezdetektől jelen lévő és egyhelyben élő” önálló nemzetre mutat rá, mely felett az aktuális hatalom (tatárok, törökök, osztrákok, magyarok) át-átsuhant. Kiss Gy. Csaba is említi azt a szlovák identitástudatot, mely a virtuális szlovák hazát akarta „saját állam híján” megteremteni, s ezzel kapcsolatban rávilágít: az elképzelt szlovák nemzet nem azonos a korabeli Magyar Királyság egészével; itt is az ún. „nemzet kitalálása” jelenségről beszélhetünk. (L. Kiss Gy. 1999, 73. p.)

A használatban levő szlovák tankönyvek magyarságképét az alábbi tematikus tananyagrész-csoportokban vizsgáltuk, a terminológiai különbségekre („Uhorsko”, „Maďarsko”, „uhorské”, „maďarské”, „Slovensko”, „Uhorsko”, „národný”, „národnostný” stb.) is figyelve: 1. honfoglalás – a magyarok bejövetele; 2. az 1848/49-es forradalom és szabadságharc; 3. boldog békeidők; 4. Trianon; 5. 1938 – az 1. bécsi döntés.
Honfoglalás – a magyarok bejövetele

A honfoglalás eseménye közvetlenül érintette a szlovákokat, ezért ezzel a témával meglehetősen részletesen foglalkozik a tankönyv, mégpedig meglehetősen negatív színben: a honfoglaló magyarokra mint az addig összefüggő szláv etnikum közé agresszíven beékelődő nemzetre tekintenek. A tankönyv fejezete az Érkeznek az ősmagyarok… címmel, és a Mi volt a Nagymorva Birodalom szétesésének az oka? kérdéssel indít. A tankönyv Árpádot és a magyar törzseket ősmagyaroknak (staromaďari) nevezi: „A 9. század végén Árpád ősmagyar fejedelem behozta harcosait és pásztorait a Duna vonaláig. Ez időtől fogva Európa jelentős részének tartós veszélyt jelentettek. 906-ban a nagymorva hadsereg még sikeresen legyőzte az ősmagyarok seregét. A háromszoros nyomás hatására (ősmagyarok, frankok, belső ellenálló hatalmak) végül a Nagymorva Birodalom szétesett. A dunántúli szlávok – Koceľ – birodalmát teljesen elfoglalták az ősmagyarok.” (Dejepis2., 16. p.)

A tankönyv a Nagymorva Birodalom szétesésének fő tényezőjeként egyértelműen a magyar törzseknek a Kárpát-medencébe való beáramlását tartja: „A Nagymorva Birodalom felbomlása után az ősmagyarok az egész Duna-medencét elfoglalták. A Duna két oldalán élő szlávokat már semmi sem tudta megmenteni, még északon sem, a mai Szlovákia területén. Az ősmagyarok azonban előbb nyugat felé fordultak. …907-ben Pozsonynál (pri Bratislave) a magyarok véres ütközetben teljesen szétverték a bajor hadsereget. Aztán 50 éven át a magyar harcosok (maďarskí bojovníci) Európa nagy részének rémeivé váltak. Gyors lovakon mozgó íjászaik verhetetlenek voltak. Némely lovasok ferde szablyával voltak felszerelve, melynek csak az egyik vége volt éles – ez volt az ázsiai portyázó csapatok tipikus fegyvere, melyet Európába épp az avar és a magyar harcosok hoztak be. …Végül az európai hadseregek megtanultak ellenállni a magyar katonai taktikának. 955 nyarán a magyarok egy 12 000 fős erős sereggel Bajorországra támadtak. Egyik vezére, Lél (neve szlovákul is: Lél) a Duna és a Rajna közti vidéket pusztította (pustošil krajinu). A másik, Bulcsu (szlovákul ugyanígy van írva) körbevette Augsburg városát. I. Ottó német király nagy hadsereget küldött ellenük. A Lech folyó menti ütközet megtörte az ősmagyarok erejét. A német hadsereg győzött, és a magyar harcosokat teljesen szétverte. A csatában csaknem 10 000 magyar esett el. A szájhagyomány szerint a hazába csak hét harcos érkezett vissza. Lél és Bulcsu is fogságba estek, akiket rablókként akasztottak fel. […] Nyugat felé már többé képtelenek voltak támadni, így Szlovákia területére (na územie Slovenska) fordultak vissza, ahol semmilyen felvértezett egységes ellenálló erő nem állt az útjukban. …Az ősmagyar társadalom is megváltozott. Olyan vezérek kerültek a hatalomra, akik egységes államot kezdtek kovácsolni. Először megtörték az ellenálló ősmagyar vezérek hatalmát, és a leendő magyar államba (uhorský štát) fokozatosan a mai Szlovákia területét is beolvasztották. A helyi szláv vezérek (slovanskí náčelníci) néha megegyeztek az új hatalommal, másutt inkább adót fizettek, helyenként pedig rablótámadások áldozataivá váltak. Térségünk tulajdonképpen nem néptelenedett el, hanem fokozatosan új hatalom alá került, és a kedélyek lenyugvása után a nép aktívan részt vett Magyarország (Uhorsko) kiépítésében. …Az ősmagyarok a sztyeppi pásztoréletet a tartós letelepedéshez előnyösebb marhatartással és mezőgazdasággal váltották fel. Így lett a Kárpát-medence közepe az ősmagyar törzsek új hazája.” (Dejepis2., 16. p.)

Érdekes az a leírás is, ahogyan a tankönyv a honfoglaló magyarokat jellemzi: „Az ősmagyarok vándorló pásztorok voltak, akik Közép-Európába az orosz sztyeppékről jöttek. Nagyon különböztek a mi szláv őseinktől, nemcsak küllemben, ruházatban, beszédben és szokásokban, hanem életstílusukkal is. Vándorló pásztornép voltak. Bölcs Leó bizánci császár úgy ír róluk, mint fürge és szerény népről, mely ugyanakkor ravasz és számító is, akik nem szemtől szembe, hanem minden oldalról támadták az ellenséget. A régi források beszámolnak az ősmagyar törzsek neveiről, melyek között a Megyer is szerepel, ez adta tulajdonképpen a mai magyar elnevezést. A bizánciak az ősmagyarokat törököknek nevezték, a szlávok az »Uhri« kifejezést használták rájuk. Vezérük Árpád volt.” (Dejepis2., 17. p.)
A tankönyv e fejezetében képekkel is illusztrálták a tananyagot, egy „ősmagyar” harcost ábrázoló freskóval, egy tarsollyal, az ősmagyarok lakhelyének bemutatásával, Géza fejedelem kardjával, ősmagyar sírokból felhozott tárgyakkal – hajfonatkorongok –, Árpád fejedelem képmásával a Thuróczi-krónikából (Turóciho Kronika), ill. a 907-es magyar–bajor ütközetről készült illusztrációval próbálják megismertetni a gyermekekkel a „honfoglalást”, ami a leírtak alapján inkább olyan színben tünteti fel a magyar törzseket, mint akik egy már meglévő birodalmat szétverve „fészkelték be” magukat a Kárpát-medencébe. A magyarok mint folyton izgága, barbár hódítók, a szlávok pedig leigázott, nyugodt népként tűnnek fel a tankönyvben – sajnos ezt a ferde képet alakítva ki a diákokban.

A nemzeti szellemű történelemoktatás már ebben a fejezetben megmutatkozik. Bizonyítja ezt többek között a „Slovensko – Szlovákia” terminológia használata is, holott a népvándorlás-honfoglalás korában ilyen államalakulat még nem létezett. Ez a fajta nemzeti szemlélet a múltat (nem mellesleg: a közös múltat) kizárólag Szlovákia jelenlegi politikai államhatárainak keretei között vizsgálja és oktatja. Erre a téves szemléletre mutat rá esszétanulmányában Simon Attila is, aki a szlovák gimnáziumi történelemkönyveket vette górcső alá. (L. bővebben Simon 2009, 62. p.)

Ahogy a későbbiekben is látni fogjuk, a történelemtankönyvek azt a képzetet keltik, mintha a mai határok között létező Szlovákiának az elmúlt ezer évben mindig is létezett volna valamilyen előképe. Kiegészítésként s mintegy másik megközelítésként Kollai István szerint a „Slovensko” kifejezésre tán a magyar Felvidék kifejezést lehetne alkalmazni, melynek azonban szlovák variánsa – „Horná zem” – a szlovákok számára sértő. (Vö. Kollai 2009, 286. p.)
Visszatérve tankönyvünk fejezetére: éles kontrasztot vonultat fel a honfoglaló magyarok pogány-nomád kultúrája és a már Kárpát-medencében élő szlávok keresztény-földműves kultúrája között – ebben a kontextusban a természetesen a földműves szlávok jelennek meg pozitív értékként, szemben a nomád és pogány magyarokkal mint negatív jelenséggel. A magyarságképnek ez a fajta „belépője”, a magyarok negatív színben – ellenfélként vagy ellenségként – való feltüntetése végigkíséri a tankönyv további fejezeteit is.
Negatívumként könyvelhetjük el a helységnevek használatának módját is, ezt egyébként a későbbiekben is tapasztalni fogunk: a szlovák tankönyvekbe kizárólag a jelenlegi hivatalos szlovák településnevek kerültek be, vagyis Pozsony ennek értelmében a honfoglaló magyarok idején is Bratislava alakban szerepel.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc

A szlovák tankönyvek meglehetősen részletesen foglalkoznak az 1848-as forradalmi tavasszal, a klasszikus értelemben vett nemzetté válás korszakával. Először a magyarországi eseményeket ismerteti a vonatkozó tankönyv egy fejezetben, és a következő fejezetekben foglalkozik csak részletesen a szlovák nemzeti megmozdulásokkal. Ez a hozzáállás egyébként jellegzetes vonása a szlovák történetírási módszernek (vö. Simon 2009, 62. p.): a szlovák történelemnek a Magyar Királyság eseményei adnak hátteret, a diák a legfontosabb országos eseményekről is értesül, találkozik az országos történések legjelentősebb képviselőinek – uralkodók, politikusok, hadvezérek – nevével, mielőtt megismerné saját nemzeti történelmét.

Ebben a témakörben azokat a momentumokat próbáljuk megragadni, amikor ki­mon­dottan a magyar szabadságharc eseményeiről írnak a tankönyvben, ez pedig a Forradalmi Magyarország (Revolučné Uhorsko) fejezetcímmel indít. Magyarországot egyébként mindenhol Uhorskoként emlegetik, nevének kétféle használata a szlovák történelemkönyvekben – vagyis az Uhorsko és a Maďarsko fogalmak megkülönböztetése – is utal egyfajta megkülönböztetésre a történelmi államalakulat és a szlovákok által lakott terület (Szlovenszkó) között. (Harmadrészt a magyarok lakta déli területet nevezik Maďarynak; ebből kifolyólag 1918 után Magyarországot Maďarskonak, ami Kiss Gy. Csaba szerint kihangsúlyozza a két állam – az Uhorsko és a Maďarsko – közötti kontinuitás föltételezésének nemlétét. – L. Kiss Gy. 1999, 74. p.)
„Magyarországon (Uhorsko) a forradalmárok nemzeti követelésekkel is előálltak (národné požiadavky). Ezek a követelések az egyes nemzetek függetlenségének elismerését, nyelvi, kulturális és politikai jogainak elismerését jelentették, vagyis a nemzeti területek önrendelkezését. A magyar forradalmárok (maďarskí revolucionári) Kossuth Lajos (neve szlovákul Lajos Kossuth-ként van feltüntetve) vezetése alatt Magyaror­szágnak Bécstől való önállóságát és függetlenedését szeretették volna elérni. Ezzel párhuzamosan azonban az egységes magyar nemzetű Magyarország (jednotný maďar­ský národ v Uhorsku) gondolatát próbálták elültetni. Csak a magyarok számára (len pre Maďarov) kértek politikai önállóságot és nemzeti jogokat (národné práva), Magyar­ország többi nemzetétől e jogokat elvitatták. A magyar forradalmárok politikája ezért azt eredményezte, hogy a többi nemzet forradalmi ereje ellenük fordult. …A bécsi kormány a Bécsben és Prágában kitört forradalom után elutasította a független Magyaror­szág elismerését. Az ifjú osztrák császár, I. Ferenc József és a segítségére siető orosz cár egységes csapatai végül 1849 augusztusában Világosnál leverték a magyar (ma­ďar­ské) csapatokat. A magyarok vereségével (porážkou Maďarov) véget ért a Habsburg Monarchiában a forradalom.” (Dejepis3., 46. p.)

Ugyanebben a fejezetben a tananyagot – a magyar vonatkozást tekintve – kiegészíti egy Kossuth Lajost bemutató szócikk: „Magyar liberális politikus, egyike az 1848–49-es forradalom vezéreinek Magyarországon (Uhorsku). Lenyűgöző szónok, jó szervezőkészséggel rendelkező publicista. Az egységes magyar nemzet (jednotný maďarský národ) eszméjét hirdette, és saját szavaival élve hitte, hogy a szabadsághoz való jog és az ebből fakadó jólét az ember számára fontosabb, mint a puszta beszéd.” (Dejepis3., 47. p.)
Érdekességként megemlítik a Világos szónak a szlovák közbeszédben elterjedt, köznevesült és frazeológiává vált alakját: Bude z toho világoš. (Jelentése: ennek rossz vége lesz.) Ami a képanyagot illeti, ehhez a fejezethez csatolták Kossuth arcképét, a világosi fegyverletételt ábrázoló metszetet A magyar seregek (maďarské vojská) veresége Világosnál címszó alatt, ill. az első felelős magyar kormány (uhorská vláda) tagjainak portréját, a miniszterelnök neve pedig helyesen szerepel: gróf Lajos Batthyány. A fejezet legvégén itt is ismétlő kérdésekkel fordul a tankönyv a tanulók felé: „Milyen célokkal és követelésekkel álltak elő a magyarországi forradalmárok (revolucionári v Uhorsku)? Miért volt a magyar forradalmárok (maďarskí revolucionári) nemzeti programja elfogadhatatlan a többi nemzet számára, és milyen következményei voltak ennek? Mely legfontosabb törvényeket fogadta el 1848 márciusában a Magyar Országgyűlés (uhorský snem)? Érvényben maradtak ezek a törvények 1849 után is?” (Dejepis3., 47. p.)
A szlovák historiográfia terminológiai pontatlanságának példájával szembesülhet az olvasó és sajnos a mit sem sejtő diák is. A szlovák nyelv ugyanis két különböző szóval különbözteti meg egymástól a soknemzetiségű történelmi Magyarországot, melyet Uhorsko-ként nevez, és az etnikai értelemben vett Trianon utáni Magyarországot, melyet Maďarsko-nak hív. A szlovák tankönyvek így nagyon helyesen Uhorsko-nak nevezik Magyarországot, viszont ezzel a kifejezéssel sajnos vissza is élnek. Mint az a fenti szemelvényből is látható, s ahogyan Simon Attila is rámutat (Simon 2009, 63. p.), az 1848/49-es szabadságharc kapcsán a tankönyv szerzői sajátos felfogásban használják az említett fogalmakat – a szabadságharc hadseregével kapcsolatban nem az „uhorská armáda” (magyarországi hadsereg) kifejezést használják, hanem a „maďarská armáda” (magyar hadsereg) kifejezést, így keltve azt a tudatot, mintha a szabadságharc kizárólag magyar ügy lett volna, mintha Kossuth zászlai alatt nem harcoltak volna más nemzethez tartozók tízezrei. Egyértelmű példája ez mindannak, hogy ami 1918-ig történt és negatív érzelmeket keltő történelmi eseményhez köthető a szlovák historiográfia számára, vagy pedig a magyarokról szőtt negatív előítéletek megerősítése a cél, az mind „maďarské” (magyar), nem pedig „uhorské” (magyarországi) – ezt a fajta hozzáállást a következő fejezetekben is érzékelhetjük.

A következő, szintén az 1848–49-es szabadságharccal foglalkozó további két fejezet a szlovák forradalmi mozgalmakra tér ki, az első fejezet A szlovák nemzet követelései (Žiadosti slovenského národa) címet viseli. Ezekben szintén megemlítik elvétve a magyarokat, főleg az 1848. május 11-én kikiáltott szlovák nemzeti követelésekkel kapcsolatban (žiadosti slovenského národa): „A szlovák nemzet követeléseit a szlovák képviselet a magyar kormányhoz (uhorskej vláde) küldte. Az azonban nem volt hajlandó elfogadni azokat. Ellenkezőleg, azzal válaszolt, hogy a szlovák megyékben statáriumot (stanné právo) hirdetett, és elfogatóparancsot adott ki Štúrra, Hurbanra és Hodžára. A magyar politikusok készségének hiánya (neochota maďarských politikov) a szlovákok jogos követeléseinek (oprávnené požiadavky) elismerésére és az ellenük elkövetett szigorú lépések ahhoz vezettek, hogy a szlovákok nem támogatták a magyar forradalmat (maďarskú revolúciu). A szlovákok megértették, hogy legfőbb ellenségük az igazságos követeléseikkel szemben a magyar kormány (maďarská vláda), és nemzeti követeléseiket az ellene való harcban tudják csak elérni.” (Dejepis3., 48. p.)
E tananyagrészhez csatolva van az a Kossuth által 1848. október 17-én szlovák nyelven kiadott Kiáltvány, melyben Štúrt, Hurbant és Hodžát igazoltan felbujtóknak titulálja, s akiket hazaárulással vádol, Magyarországról kitoloncoltat, és elfogatásukra 50 arany jutalmat ígér. E dokumentumon Kossuth neve Ludvik Kossuth-ként szerepel. Mint látható, ezek a példák is arra szolgálnak, hogy erősítsék a tanulókban a magyarok önző viselkedésmódját saját szabadságukért mások – főleg a szlovákok – kárára. A terminológia meggondolatlan kezelése nemcsak a „maďarská vláda – uhorská vláda” önkényes váltogatásában mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a helységneveket nem a korabeli, hanem a mai használatnak megfelelő alakban tünteti fel a könyv: Pressburg vagy Prešporok helyett Bratislava – „V Bratislave zasadá uhorský snem” (Bratislavában ülésezik a magyar országgyűlés) –, Pest-Buda helyett Budapešť, holott a város csak 1873-ben egyesül. (Dejepis3., 48. p.)

A következő, Szlovák önkéntesek címszó alatti fejezet sem kíméli a magyarokat attól, hogy rossz színben tüntessék fel őket. A tananyag az önkéntes szlovák seregek toborzását részletezi. „Amíg Bécs hadban állt a magyar forradalmárokkal (s maďarskými revolucionármi), elhatározta a szlovákok támogatását. …Miután az első önkéntes szlovák katonai csapatokat 1848 őszén kiszorították Magyarország határain túlra, a magyar kormány (uhorská vláda) terrort vezetett be a szlovák megyékben, ami a szlovák hazafiak tömeges letartóztatásával járt. Október végén Galgócon két szlovák felkelőt végeztek ki – Karol Holubyt és Vilko Šulekot.” (Dejepis3., 50. p.) Ugyane fejezet Szótár részében a „magyar gárda” kifejezést magyarázza a tankönyv: „Maďarské gardy – ozbrojené sily maďarských revolucionárov, košútovci” (azaz a magyar forradalmárok felfegyverzett ereje, Kossuth-serege). A tankönyv e fejezetének Érdekességek rovatában azt olvashatják az általános iskolák 7. osztályának tanulói: „Hurban, Hodža és Štúr elfogatóparancsa és a szlovák nemzet követeléseinek elutasítása ellenére a szlovák képviselet reménykedett abban, hogy a magyarokkal (s Maďarmi) meg tudnak egyezni. Hurban a szláv kongresszuson kijelentette: »Amennyiben a magyarok (Maďari) megadják nekünk, ami jár, nem foghatunk ellenük kardot. Ha a magyarok (Maďari) viszont nem adnak, akkor harc lesz!«” (Dejepis3., 50. p.)

Sajnos a tankönyv egyetlen momentumról nem ejt szót – amire egyébként Szabolcs Ottó is figyelmeztet (Szabolcs 1990, 158. p.), hogy a szlovák parasztok, akiknek javát ugyanúgy szolgálták az őket védő magyar intézkedések, jelentős számban álltak be honvédnek. Számszerűleg többször annyi szlovák katona harcolt a honvédseregben, mint a szabadságharcra rátámadó Štúr-féle gárdákban. Ez az egyetlen mondat hiánya, mely a szlovák–magyar kapcsolatok megerősítésére mutatna rá, tovább fokozza a tanulókban a két nemzet közti ellentétek kiéleződését. Annál inkább kelti a gyermekben azt az érzést, hogy a szlovákok elég nagy fokú lojalitást mutattak a Habsburgokhoz.

Boldog békeidők

A kiegyezés kora korántsem volt olyan „boldog” korszak a szlovákok, mint a magyarok számára. A tankönyv e fejezetében – Vznik Rakúsko-Uhorska (Ausztria-Magyarország megalakulása) – ekképp jellemzi a kialakult helyzetet: „Magyarországot (Uhorsko) teljesen a magyarok (Maďari) uralták. Arra használták a kiegyezést, hogy végrehajtsák tervüket az egynemzetű (jednonárodný), vagyis tiszta magyar (maďarský) Magyaror­szág (Uhorsko) megteremtésére. Állami centralizmust hoztak létre, a nemesség pedig sok kiváltságot megtartott. …Magyarország más nemzeteinek, a magyarokon kívül, nem volt lehetősége önálló fejlődésre. Ellenkezőleg, az államhatalom hamarosan megkezdte erőszakos magyarosítását (násilná maďarizácia). A szlovákok számára a dualizmus időszaka a nemzetiségi elnyomást (národnostný útlak) jelentette, és folyamatos magyar nyomásnak (maďarský nátlak) voltak kitéve.” (Dejepis3., 56. p.)

A tananyagot egy Osztrák–Magyar Monarchiáról készült karikatúra egészíti ki, meg egy korabeli térkép, mely a felosztott tartományokat – Ausztria, Magyarország, Horvátország, Lombardia és Velence – ábrázolja. E fejezet egyértelműen befeketíti a magyarokat mint a mindenért felelős népet, erősítve a tanulóban a „magyar úr – szlovák szolga” szemléletmódot. A gyermekek számára szintén megtévesztő lehet az a három, rajz alatti kísérőszöveg is, mely Magyarországot mint királyságot teljesen figyelmen kívül hagyja. Az első illusztráció Ferenc József 1867-es budai koronázását (a név­alak itt helyesen Budín alakban szerepel) mutatja – azt viszont a tankönyv elfelejti megemlíteni, hogy mivé is koronázták. A második festményen Peter Michal Bohúň korabeli szlovák portréfestő I. Ferenc József császárról (sic!) készült képmásával ismerkedhet meg a kisdiák. A harmadik portré ugyanattól a szerzőtől Erzsébet császárnét (sic!) ábrázolja. (Dejepis3., 57. p.) Az uralkodók portréi alatti szövegismertetés végig a „császár” és „császárné” kifejezést használja, holott a tananyag az Osztrák–Magyar ki­egyezésről szól, nem mellesleg pedig a magyar királlyá és királynévá való koronázásról. Az uralkodói cím pontatlan használata tévesen azt a benyomást keltheti a diákban, hogy a dualizmussal lényegében semmi nem változott az államformán, Magyar Királyságról pedig egyáltalán szó sincs.

A tananyag Szótár részében a dualizmus kifejezés kerül magyarázatra, mely értelmében Ausztria-Magyarország (Rakúsko-Uhorsko) „két államalakulat összekapcsolása, melyeknek közös uralkodójuk és három közös minisztériumuk volt: hadügy, külügy, pénzügy”. (Dejepis3., 57. p.)
A magyarokra vonatkozóan ekképp folytatódik a sor a tankönyv ipartörténeti fejezetében, mely Az ipar és a vasút fejlődése nevet viseli: „A magyar kormány (uhorská vláda) a 19. század végén az iparosodást támogatta oly módon, hogy adókedvezményeket nyújtott. Magyarosító politikája (maďarizačná politika) viszont azt eredményezte, hogy a támogatásban előnyben részesítették a magyar vagy az elmagyarosodott (maďarských a pomaďarčených) vállalkozókat. Így a szlovák vállalkozók csak nagy nehézségek árán tudtak érvényre jutni.” (Dejepis3., 60. p.) Példaként a liptószentmiklósi (a korabeli névalak helyesen, Liptovský Sv. Mikuláš-ként szerepel) Hubka Péter bőrgyárost említi a könyv, aki a szerzők szerint valójában szlovák vállalkozóként nyerte el az érmét 1885-ben a Budapesten tartott Országos Általános Kiállításon. A tankönyv ilyen módban leírt része optikai csalódásba ejtheti a tanulót, mely újabb példája a „magyar úr – szlovák szolga” szemléletnek.
A szintén a kiegyezés korszakát taglaló Cseh-szlovák együttműködés c. fejezet egyértelműen rámutat arra, mi vezetett a csehek és a szlovákok egymáshoz való közeledéséhez: „Az osztrák–magyar kiegyezés (rakúsko-maďarské vyrovnanie!!!) előnytelen volt mind a csehek, mind a szlovákok számára. A csehek szemére hányták az osztrák kormánynak, hogy csak a magyar állammal (s uhorským štátom) egyezett ki, a történelmi cseh államot nem volt hajlandó elismerni. A szlovákok pedig az osztrák–magyar kiegyezés után magyar elnyomásnak (maďarskému útlaku) voltak kitéve. E nehéz helyzetben keresték a csehek és a szlovákok is az egymáshoz vezető utat, a kölcsönös együttműködést.” (Dejepis3., 62. p.)

A fenti rövid szemelvény újból a „magyar” és a „magyarországi” terminológia helytelen használatát mutatja be – a szerzők hol a rakúsko-maďarské vyrovnanie, hol pedig a Rakúsko-Uhorsko kifejezést használják egy és ugyanazon kapcsolatra, nem meglepően azokon a helyeken választva a maďarské jelzőt, ahol negatív eseményről van szó, amit egyébként a következő fejezet is tanúsít.

A millennium korszakában az oktatás magyarosításának (Maďarizácia školstva) külön fejezetet szentelnek, szinte ez az egyetlen anyagrész, amely végig a magyarokról szól, végig pejoratív értelemben. A folytatódó tankönyvi szövegek tovább erősítik a tanulókban a magyarokkal szembeni ellenérzést: „Az egész 19. század folyamán a magyar nemesség (maďarská šľachta) és a magyar politikai élet képviselői (maďarskí politickí predstavitelia) azon igyekeztek, hogy Magyarországot (Uhorsko) egynemzetiségű országgá változtassák. Ezért Magyarország összes nemzetét (národy) magyarrá igyekeztek változtatni (pomaďarčiť). A magyarosítás legjobb eszköze az oktatás volt. Az anyanyelven folyó oktatás eltörlésének célja a nemzetiségi intelligencia likvidálása volt. Nemzetiségi intelligencia hiányában ugyanis a szlovákok halott nemzet lennének, fokozatos megszűnésnek kitéve. Hasonló helyzetbe kerültek Magyarország összes nem magyar (nemaďarské) nemzetei:
„A magyarosítás időszaka a kiegyezés korában dívott, de a 20. század elején csúcsosodott ki igazán. A magyar uralkodó hatóság (maďarská vrchnosť) elkezdte a szlovák nyelv kiszorítását a népiskolákban, és helyébe a magyar nyelvet ültette. …Az oktatás magyarosodásának csúcspontja Magyarországon az 1907-ben kiadott törvények, melyeket az akkori iskolaügyi miniszterről, Apponyiról neveztek el. A törvény értelmében a tanárokat kötelezték, hogy a diákokat hazafias, magyar szellemben (v maďarskom duchu) neveljék. A törvény tulajdonképpen a magyarizátor szerepét öltette a tanárokra. Fizetésük aszerint emelkedett, mennyire voltak sikeresek a magyarosításban. Ha nem értek el jó eredményeket, megbüntették őket, sőt eltiltották az oktatástól. …Apponyi iskolatörvényei megszabták, hogy minden diák a negyedik évfolyam végéig köteles elsajátítani a magyar nyelvet szóban és írásban egyaránt. A szlovák gyermekek, aki az iskolakötelesség előtt egy szót sem tudtak magyarul, komoly nehézségekbe ütköztek. Ha a tanár valóban meg akarta tanítani a gyermekeket magyarul, az más tantárgyak rovására ment. Így fokozatosan azon iskolákban is, ahol formálisan még a szlovák volt a tanítás nyelve, valójában magyarul folyt az oktatás. A kormány végül 1909-ben azt is elrendelte, hogy kötelező jelleggel a vallást is csak magyar nyelven tanítsák egész Magyarországon. Ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a gyermekek még rendes vallási nevelést sem kaptak, mivel a nyelvet nem értették. Az alacsonyabb beosztású papok hiába lázadtak ez ellen, az egyházi hatalmasok a magyarizációt támogatták.” (Dejepis3., 66. p.)

Ennyit és így írnak erről a korszakról a szlovák tankönyvek, de ez is bőven elég. Amint látjuk, az „ő” nézőpontjuk különbözik a „miénktől”, s a tananyag elolvasása után a tanulóban fokozódó magyarellenesség alakulhat ki. A fejezetet kiegészíti egy rövid bemutatás gróf Apponyi Albertről (neve helyesen magyarul van leírva): „Magyar (maďarský) konzervatív politikus, iskolaügyi és kulturális miniszter. Iskolai törvényei által lett ismert, melyeknek fő célja Magyarország nem magyar ajkú iskolaköteles gyermekeinek szellemi és szóbeli magyarosodásának elmélyítése.” (Dejepis3., 66. p.) A fejezet Szótár részében a millennium kifejezést magyarázzák: „Ezredév, ezeréves évforduló, millenáris ünnepségek a magyarok (Maďari) Kárpát-medencébe való ezeréves bejövetelének emlékére 1896-ban.” (Dejepis3., 67. p.) A tananyag képes része korabeli magyar nyelvű iskolai füzetekből, bizonyítványból és a társas élet magyarosodására utaló jelvényekből (Trencsénből – mint szlovák környezetből – származó táncrend és legyező magyar felirattal, nemzetiszín piros-fehér-zöld szalaggal) áll.

Egyértelműen ez az a tananyagrész, amelyben megjelenik az ezeréves magyar elnyomás képe. A dualizmus időszaka a szlovák tankönyvekben, így a szóban forgó általános iskolai tankönyvben is mint az erőszakos magyarosítás időszaka – „maďa­rizácia” – jelenik meg. A terminológia variábilis használata itt is érvényesül, nemcsak a „maďarské” és „uhorské” jelzőkkel, hanem abban is, hogy nem ismer különbséget a magyarosítás és a magyarosodás között – a szlovák lakosság ténylegesen fellépő asszimilációjában ugyanis mindkettő szerepet játszott. (L. Simon 2009, 64. p.) Az utóbbi fogalmat (magyarosodás) a szlovák historiográfia nem is tartja számon. Ennek értelmében a szlovák–magyar viszony végig az „elnyomott szlovák szolga – pökhendi magyar úr” viszonylatban jelenik meg a tankönyv hasábjain. A tankönyvekben éles ellentét mutatkozik meg a két nemzet között, mely eléggé egyoldalú és elfogult megközelítést kínál a tanulóknak, mintegy tudatosan formálva a gyermek szemléletmódját: a szlovák mint leigázott szenvedő, ugyanakkor dolgos és alázatos szolganép, ezzel szemben pedig szlovákokat sanyargató magyar fölényes földesúr és birtokos arisztokrácia. E társadalmi különbséget a tankönyv jókora adag nemzeti tartalommal megtöltve tálalja az elkövetkező fejezetekben is, folyamatosan táplálva a negatív magyarságképet. A tanulókban azt az érzést kelti, hogy a régi Magyarország egyfajta „népek börtöne” volt, amely csak sanyargatta a nem magyar lakosait.
A fentebb tárgyaltakat árnyalhatja Pomogáts Bélának az a felismerése, mely szerint a történelmi Magyarország mégsem volt-lehetett a nemzeti türelmetlenség földje, ha a szlovákok létszámának fokozatos növekedését és a kiegyezés korában végbement folyamatos kulturális fejlődésüket tekintjük. (L. bővebben Pomogáts 1999, 21. p.) A fent leírtak ellen szól a századfordulón végbement polgárosodási folyamat is, mely nemcsak a magyarokat, hanem a szlovákokat is egyaránt érintette. Sajnos a tankönyv ez esetben is torzít, Magyarországot és a magyarokat szándékosan kedvezőtlen színben tünteti fel.

Trianon

A nem magyar történelemkönyvek tán legérdekesebb pontja, hogyan látják mások a magyar történelem mindmáig legtragikusabb eseményét, a trianoni békét. Szabolcs Ottó szerint a történelemkönyvekbe ekkor már nyíltabban tolakszik be a politika. (Szabolcs 1990, 218. p.) Az első világháborút lezáró békediktátumról és az ezt körülölelő vitáról a szlovák tankönyvek csupán tömören számolnak be, a határkérdés nem kerül előtérbe. Mielőtt még a békediktátumról szó esne, a Monarchia szétesése is követel némi figyelmet magának, amit A szlovákok szakítása Magyarországgal és Csehszlovákia megalakulás című fejezet alatt közöl a tankönyv, melyből egyértelműen kihangsúlyozódik a lehetséges nemzeti felszabadulás mozzanata az ezeréves igából:

„1918 folyamán már a hazai szlovák politikusok is elkezdtek fellépni Magyarországgal (Uhorsko) szemben. A május 1-jei liptószentmiklósi határozatban Vavro Šrobár kérelmezte a csehek és a szlovákok közös államának megalakulását. A magyar hatóságok (uhorské úrady) emiatt bebörtönözték őt, de a zúduló lavinát már nem lehetett megállítani. A végső elhatározást a csehekkel való társulásra 1918. május 24-én a Turócszentmártonban tartott titkos választáson tették meg a szlovák politikusok. Itt határozták el magukat a szlovák politikusok a Magyarországgal (Uhorsko) való szakításra és a csehekkel való közös állam létrehozására. Ezt a döntést azonban nyilvánosan is jóvá kellett hagyni. A magyar hatóságok (uhorské úrady) nyomása alatt ez még mindig nagyon nehéz feladatnak bizonyult. …A háború a végéhez közeledett. A magyar politikusok (maďarskí politici), akik megértették, hogy a háborút elvesztették, a szlovák számára kedvezőbb politikát kezdtek folytatni így igyekezvén megnyerni őket a Magyarországon való maradásban. Ezért megengedték számukra a nyilvános gyülekezést. Erre 1918. október 30-án került sor Turócszentmártonban. Itt nyilvánosan megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács, és elfogadták a Mártoni deklaráció néven elhíresült nyilatkozatot, melyben a szlovákok kimondták a társulásukat a közös államhoz a csehekkel. Ausztria-Magyarország (Rakúsko-Uhorsko) a háborúban vereséget szenvedett és felbomlott.” (Dejepis4Slovensko., 14. p.) Ez a fejezet egyébként egy elhíresült szállóigével kezdődik: „Mondjuk ki nyíltan, hogy a csehszlovák irányultság mellett vagyunk. A magyarokkal folytatott ezeréves házasság nem sikerült. Szét kell mennünk.” A sorok Andrej Hlinka katolikus pap szájából hangzottak el a szlovák politikusok május 24-i tanácskozásán Turócszentmártonban. A tanfejezethez tartozó feladatkérdések között pedig a következővel találkozunk: „Sorold fel az államokat, amik Ausztria-Magyarország romjain keletkeztek (na troskách Rakúsko-Uhorska)!” (Dejepis4Slovensko., uo.)

A következő, a háború befejezését taglaló fejezetekben már Maďarsko-ként emlegetik Magyarországot, s bár a „maďarské” – „uhorské” terminológiai káosz tovább uralkodik, ez az a pont, ahol végül is kettéválik a „szlovák történelem” és a „magyar történelem”. (Kollai 2009, 307. p.) A Szlovákia belépése a cseh–szlovák államba (Slovensko vstupuje do česko-slovenského štátu) c. részben a tankönyv így eleveníti fel a békeszerződés értelmében hozott döntést: „Csehszlovákia egyike volt azon utódállamoknak, melyek az Osztrák–Magyar Monarchia romjain jöttek létre. Határvonalai nehezen születtek. A párizsi béketárgyalások és a hazai földön végbement harcok (zápasy na domácom území) tárgyát képezték. Csehszlovákia végleges határait csak az 1919–1920-ban aláírt nemzetközi békeegyezmények biztosították. …Szlovákia betagolódása az új csehszlovák államba nem volt egyszerű. A magyar kormány (maďarská vláda) nemhogy nem respektálta a turócszentmártoni nyilatkozatot (Martinská deklarácia), még az ideiglenes szlovák–magyar (slovensko-maďarské) határ kérdését rendező nagyhatalmak döntését sem tartotta tiszteletben. A magyar kormány (maďarská vláda) képviselői Szlovákiában hagyták (nechali na Slovensku) saját katonaságukat, a rendőrséget és az állami alkalmazottakat is. A helyi nemzeti tanácsok és nemzeti gárdák (národné rady a národné gardy) néhol megpróbálták átvenni a hatalmat a magyar hivatalnokoktól (od uhorských úradníkov). Ezek a gárdák törődtek a renddel, irányították a nyilvános és gazdasági életet. Ez csak részben sikerült nekik. A szlovák területet fokozatosan kezdték elfoglalni az alakuló cseh–szlovák katonai egységek, legionáriusok és önkéntesek. Szlovákia területe teljes egészében az 1919. év végére lett felszabadítva (bolo oslobodené). …1920 júniusában a Nagy-Trianon nevű franciaországi kastélyban aláírták a szlovák–magyar határkérdésről szóló egyezményt. …1921-ben Romá­niával és Jugoszláviával közösen létrehozták az ún. kisantantot, mely azon célból jött létre, hogy megvédje Szlovákia területét Magyarország (Maďarsko) területi követeléseivel szemben.” (Dejepis4Slovensko., 16. p.)

A tananyagrészt egy kördiagram egészíti ki, mely szemlélteti az újdonsült Csehszlovákia nemzetiségi összetételét 1921-es adatok szerint; a magyarok száma 745.000-et mutat. Érdekességként egy felbélyegzett osztrák–magyar százkoronást szemléltet a tankönyv, valamint a magyar vörös hadsereg beáramlását is részletezi, mellékanyagként, kisbetűkkel: „A magyar vörös hadsereg (maďarská červená armáda) a szocialista forradalom ürügye alatt betört Szlovákia területére. Ez egyike volt a kétségbeesett magyar politikának (maďarská politika) megtartani Szlovákiát Magyaror­szágon belül (v Uhorskom štáte) és megakadályozni a Csehszlovákiához való csatlakozást. Az agresszorokkal folytatott harcokban több mint 2000 cseh és szlovák katona esett el. 1919 júniusában a magyar bolsevikok (maďarskí bolševici) Szlovákia megszállt részén (na okupovanom území Slovenska) a Magyar Tanácsköztársaság (Ma­ďarská republika rád) mintájára kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Ez a forradalmi fejezet azonban csak két hétig tartott.” (Dejepis4Slovensko., 17. p.)

Ugyanakkor a Miről mesélnek a régi iratok c. kiegészítő anyagrészben Vix tábornoknak, a francia katonai misszió parancsnokának 1918 decemberében Budapesten elhangzott mondatát idézi a könyv: „A csehszlovák államnak joga van elfoglalni a szlovák területet, mivel a háborút vezető antanthatalmak közé tartozik. A magyar kormány (maďarská vláda) felszólíttatik, hogy saját katonaságát vonja vissza a szlovák területről.” (Dejepis4Slovensko., uo.)

A versailles-i békerendszerről az ugyanezen évfolyamnak szánt világtörténelemről szóló tankönyvben olvashatnak a tanulók bővebben. A fejezet címe Új államok Európa térképén: „A hármasszövetség veresége a szláv nemzetek számára is új lehetőségeket nyitott, melyek eddig az Osztrák–Magyar Monarchiában éltek. Amikor a szláv nemzetek 1918-ban a háború befejezése után elszakadtak a Habsburg Monarchiától, megváltak a császári Bécstől és Budapesttől. Az utolsó magyar király (uhorský kráľ) és osztrák császár, Habs­burg Károly a magyar kormány (maďarská vláda) sürgetésére lemondott a trónról. Így a régi, hajdan híres monarchia helyén önálló államok jöttek létre – Magyar Királyság (Maďar­ské kráľovstvo), Osztrák Köztársaság, Lengyelország, Csehszlovák Köztársaság és Jugo­szlá­via. Magyarország (Maďarsko) már önálló államként írta alá a békeszerződést. A hadisarcon és katonai korlátozásokon kívül egyúttal fogadalmat tett arra is, hogy tiszteletben tartja az új határvonalat.” (Dejepis4Svet., 16. p.) A tananyagrészt kiegészíti két térkép Közép-Európa 1914-es és 1919-es állapotáról, összehasonlítva a megszűnt és létrejött utódállamokat. Az anyag már ebben a fejezetben foglalkozik a kisebbségekkel: „Az új államokban a többségben lévő nemzeteken kívül, melyek létrehozták saját államukat, nemzetiségi kisebbségek is éltek (národnostné menšiny).” Valamint: „A párizsi békekonferencia az új államokba került kisebbségek helyzetével is foglalkozott. Az egyes államok kormányai külön szerződésekben le kellett, hogy szögezzék, hogy a nemzetiségi kisebbségek az új államokban egyenlő bánásmódban részesüljenek.” (Dejepis4Svet., 16. p.) Kie­gé­szítésként Woodrow Wilson 14 pontját is közlik a tanulók részére, a végén pedig nem hiányozhatnak az ismétlő kérdések, köztük: „Milyen előnyökkel és hátrányokkal jár különféle nemzetiségű lakosok kölcsönös együttélése egy államon belül?” (Dejepis4Svet., 16. p.)
A frissen kiadott, még nem teljes szériában megjelent legújabb, 2011/2012-es tanévben napvilágot látott szlovák történelemkönyv sem számol be terjedelmesebben az első világháborút lezáró eseményekről. Ezzel a témával, melyet a magyar tankönyvekben oly részletesen ecsetelnek, a szlovákok különösebben nem foglalkoznak. A Cseh­szlovákiához került területeket úgy kezelik a szlovák tankönyvek, mint olyasmit, ami a szlovákoknak jogosan jár, azt az érzést keltve a tanulókban, hogy egy történelmi államalakulat szétesésével lényegében a területén élő összes nemzet jól jár, hiszen a határvonalak etnikai alapon rajzolódtak meg, s mindezt tetőzi Magyarországnak mint vesztes államnak kihangsúlyozása, amely büntetést érdemel. Az új tankönyv a régi változatot nem sokkal haladja túl: „A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után sem volt egyszerű a helyzet Szlovákiában. Annak ellenére, hogy a győztes nagyhatalmak sorra elismerték Csehszlovákia létrejöttét, az újonnan megalakult Magyarország politikusai továbbra is igényt tartottak a szlovák területre. A határvonalat mindkét állam között végérvényesen a trianoni békediktátum szabta meg, melyet két évvel a háború befejezése után, 1920. június 4-én írtak alá Franciaországban.”13 A tananyagot itt még kiegészíti egy korfotó a trianoni eseményekről, ill. az aláírt és pecsétekkel ellátott békediktátumról készült fénykép. Az anyag végén lévő ismétlő kérdések és feladatok lényegében az új tankönyvben is szerepelnek, tartalmilag ugyanazokat felvonultatva, mint elődje.

1938 – az 1. bécsi döntés

Az 1938-as őszi események a magyar és a szlovák történetírásban mérföldkőnek számítanak. Míg az egyik fél számára örömet hoztak, a másik félnek inkább előnytelen helyzetet eredményeztek. A szlovák tankönyvek a Horthy-rendszerről nem számolnak be, azonban ekképp vélekednek a II. világháborút közvetlenül megelőző magyar revíziós törekvésekről, a bécsi döntésről és annak körülményeiről: három fejezetben tárgyalják a II. világháborút megelőző eseményeket, melyek a következő címet viselik – Ború Csehszlovákia felett, Az autonómiától a függetlenségig, valamint Az új állam megalakulása. „Németország erősen felfegyverkezett. Egyik nemzetközi szerződést a másik után szegte meg, és háborúval fenyegetőzött. A német követeléseken és erejükön lovagolt a magyar fél is, Magyarország (Maďarsko) ugyanis továbbra is Nagy-Magyarország (veľké Uhorsko) visszaállításáról, vagy csak részbeni visszacsatolásáról álmodozott. Németország és Magyarország Csehszlovákia belsőleges elfoglalására az itteni német és magyar lakosságot használta fel, legfőképpen pedig azok kisebbségi politikai pártjait. Míg Csehországban a Szudétanémet Párt, addig Szlovákiában (na Slovensku) a Kárpátnémet Párt lettek a náci Németország politikai eszközei, melyek Csehszlovákia területi egysége ellen voltak beállítva. Hasonló szerepet játszott Szlovákiában (újból na Slovensku, holott ez idő tájt még ilyen államforma nem létezett) az Egyesült Magyar Párt (Dejepis4Slovensko., 34. p.). …1938. november 2-án a német és az olasz kormány meghozta a bécsi döntést, melynek értelmében Szlovákia területének egyötöd része (beleértve Kassát is) el lett szakítva (bola odtrhnutá) és Magyarországhoz (Maďarsko) lett csatolva. Szlovákiának muszáj volt e területét (800.000 lakossal) átengedni (odovzdať) Magyarországnak. Dél-Szlovákiában a magyar lakosságon kívül több mint negyedmillió szlovák is élt. Az elfoglalt területen (na zabranom území) ideiglenesen katonai diktatúra keletkezett. A megszállás minden lakosnak az életszínvonal gyors hanyatlását jelentette, a szlovák polgárok számára ráadásul még kemény nemzetiségi elnyomást (národnostný útlak) is hozott.” (Dejepis4Slovensko., 36. p.)
A tananyagrészt a magyar vonatkozást tekintve egy korfotó egészíti ki, melyen a bécsi döntést Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter olvassa fel. Továbbá a Szótár részben az arbitrázs szó megmagyarázása kerül sor, a tankönyv szerint jelentése: nemzetközi vagy nagyhatalmak általi egyezkedés és konfliktushelyzetek megoldása két állam között. Az anyag magyarázatában egy a bécsi döntés következtében elcsatolt területeket szemléltető térkép segíti a könnyebb megértést. A fejezetek végén található összefoglaló kérdések között pedig némelyik igencsak elgondolkodtató: „Milyen szerepet játszottak a nemzetiségi kisebbségek politikai pártjai Hitler csehszlovákellenes politikájában?”

A továbbiakban Magyarországról és a magyar kérdésről már nem esik szó. A 20. századi szlovák historiográfia tipikus szemléletmódja a bécsi döntésre az „arbitrázs” fogalom használata, míg a magyar történetírás „visszacsatolásról” tanít a tankönyvekben. A mai dél-szlovákiai területek egy ún. „senki földjét” szimbolizáltak, melyet mindkét nemzet, mind a szlovák, mind a magyar fél saját területi részének tekintett. Ez a kérdés sajnos mind a mai napig nyitott résként tátong, melyet sem a szlovák, sem pedig a magyar történészek nem tudnak multiperspektív szemléletmódban értelmezni.

A tankönyv a későbbiekben még tudósít az önálló szlovák állam kikiáltásáról, ezt ráadásul Magyarországgal is összefüggésbe hozza. Az 1939. március 14-én létrejött első Szlovákiát is azzal magyarázza, hogy „Szlovákia vagy kikiáltja függetlenségét, vagy sorsára hagyja. Ez annyit jelent, hogy a magyar (maďarské) katonai alakulatok elfoglalása után Magyarországhoz lesz csatolva”. (Dejepis4Slovensko., 38. p.)

A következő fejezetben, mely a Szlovák köztársaság Európa térképén címet viseli, ekképp véleményezik a magyarokat és Magyarországot: „A szlovák államot már pár nappal megalakulása után megtámadta a magyar hadsereg (maďarská armáda). Ez volt az egyetlen védelmi háborúja, mely »kis háború« néven lépett a történelembe. Befejezése után Szlovákiának területet kellett átengednie Magyarország részére a keleti államrészben 40.000 lakossal és tiszta szlovák falvakkal. …Szlovákia és Magyarország között feszült volt a viszony. Ennek ellenére mindkét állam megtartotta gazdasági kapcsolatait egymással. Elidegenítette viszont őket egymástól a bizalmatlanság és főleg az egymással szembeni területi követelések. Szlovákia vissza akarta kapni az 1938–1939-es években elvesztett területeit. Magyarország viszont Szlovákia kárára újabb területeket szeretett volna szerezni. Mindkét állam a német kormányhoz fordult panaszaival, mely azonban mindkét félnek üres ígéreteket tett csupán. Teljesítésüket a háborús győzelemtől tette függővé, melyhez mind Magyarországnak, mind Szlovákiának hozzá kellett járulnia. Szlovákia déli területén, melyet Magyarország tartott megszállva (okupovalo), 270.000 szlovák élt. Politikai és nemzetiségi nyomásnak voltak kitéve. A szlovák földműveseket elzavarták a földekről, melyeket a földreform révén nyertek. A hivatalok hatására számos szlovák tanító, pap és hivatalnok elhagyta lakhelyét. A terrort és az elnyomást részben enyhítették a szlovák kormány visszavágó fellépései a Szlovákiában élő magyar nemzetiségi kisebbséggel szemben.” (Dejepis4Slovensko., 40. p.)

A tananyagrész más, magyarságképet kiegészítő segédanyaggal, ábrával, térképpel stb. nem rendelkezik sem a fenti fejezetben, sem pedig a későbbiekben. A szlovák narratívában újból megjelenik a „senki földje” modell, ill. az „elnyomott szlovákok – terrorizáló magyarok” motívuma.

Összegzés

A fent tárgyalt szemelvények egy nem éppen barátságos magyarságképet engednek sejtetni az olvasó számára, sőt inkább fokozzák a magyarok iránti ellenszenvet. Ahogyan Kiss Gy. Csaba is fogalmaz, ha az egyik nemzet kollektív tudatában léteznek képek a másik nemzetről, ez a két közösség valamilyen interakciójának az eredménye – közös vagy ellentétes érdekek, konfliktusok vagy együttműködés termékei, és folyamatosan hatással vannak a két közösség kapcsolataira. (Kiss Gy. 1999, 71. p.) Minden népnek, így a magyarnak is, a szlováknak is fontos, hogy mit mond és tanít róla más. Sajnos – ahogy azt a szlovák tankönyvek szemelvényeiből is láthattuk – a magyarokat, ill. a szlovákiai magyarságot történeti érvek segítségével kívánják másodrendű helyzetbe hozni, beszivárgó vándornépségként vagy erőszakos ázsiai hordaként megbélyegezni. Mindezt a gyermek a tananyaggal magába szívja. Ahogyan Viliam Kratochvíl, a szlovák történelemdidaktika jeles képviselője is kifejti, a homogén nemzetállam megjelenése a tankönyvekben egyfajta közép-európai jelenség. Ennek alapstruktúrájában az a tendencia uralkodik, hogy leegyszerűsítse, erősítse az együvé tartozás érzését, ill. hogy a másik oldalon ellentéteket szítson, kihangsúlyozva azt, ami elválaszt. (Kratochvíl 2011.) A szerző felhívja a figyelmet a szlovák tankönyvekben megjelenő túlzott nacionalizmusra, a fölérendeltség („mi”) és az alárendeltség („azok a mások”) szemléletmódra, mely gyakorta a tankönyvszerzők saját elképzeléseiben, ill. az állam oktatási programjában gyökerezik.

Sajnálatos tényként konstatálhatjuk, hogy a vizsgálat tárgyát képező szlovák általános iskolai tankönyvekben az egyetlen pozitív vonás a magyar történelmi személynevek – többnyire – magyar megfelelő alakban való használata, így köszön vissza a lapokról Árpád, Kossuth Lajos, Apponyi Albert vagy Batthyány Lajos neve.14
A vizsgált korpuszban tanúi lehettünk azon sztereotípiáknak, előítéleteknek és elfogultságnak, melyek a magyarságképet illetően a ma használatos általános iskolai szlovák történelemkönyveket jellemzik. Sajnos még mindig érződik az állam igen nagy mértékű beleszólása az oktatott tananyagban, a múlt fölötti felügyelet gyakorlásának kényszere. Már csak ezért is kellene az iskolai oktatásra nagyobb hangsúlyt fektetni. S alighanem ebből a megfontolásból született meg 1996-ban a szlovák s a magyar történészek részéről egy közös szlovák–magyar tankönyv kiadásának gondolata, hogy megegyezéses alapon ún. multiperspektív képet adjanak mindkét nemzet legfiatalabb nemzedékeinek. E kérdésekkel foglalkozik tanulmányában Vajda Barnabás, aki a közös történelemkönyv kialakulásáról, a kezdeti lelkesedésről, a projekt nehézségeiről, módszeréről és az évek óta húzódó anyaggyűjtésről számol be. Megítélése szerint „ahhoz képest, hogy kezdetben senkinek sem volt világos a pontos cél, mára sokkal tisztábban látunk. Látjuk a feladat erős dualitását, a közös ügy egyfelől intenzív szlovák–magyar párbeszédet, másfelől történészek és módszertanosok koordinációját jelenti”. (Vajda 2008, 65. p.) A tankönyv szerkesztésében olyan jeles szlovák, magyar, szlovákiai magyar és magyarországi szlovák történészek és tanárok működnek közre, mint Kovács László, Simon Attila, Szarka László, Csukovits Enikő, Viliam Kratochvíl, Dušan Škvarna, Peter Zelenák, vagy Štefan Šutaj. A gimnáziumi tankönyv ügye a Szlovák–Magyar Történész Vegyes Bizottság elé került, de 16 év elteltével is csupán az előkészületek, a tanulmányok gyűjtése-egyeztetése folyik. A történészek évek óta tartó küzdelmes erőfeszítése, hogy kiküszöböljék a nemzeti sztereotípiákat, a berögződött nemzetképeket, egyfajta multiperspektív „mi” módon megközelítve a közös múlt feldolgozását, azonban – úgy látszik – csak nagyon nehezen akar beérni.

Felhasznált irodalom

Hunyady György 1999. A nemzeti identitás és a sztereotípiák görbe tükre. In Pataki Ferenc–Ritoók Zsigmond (szerk.): Magyarságkép és történeti változásai. Budapest, MTA.
Kiss Gy. Csaba 1998. A Kárpátok felől … A lengyel és a szlovák magyarságkép változásai a 20. században. História, 20. évf. 9–10. sz. 29–31. p.
Kollai István 2009. A szlovák középiskolai történelemtankönyvek összehasonlító jellegű bemutatása. In Kutatási füzetek 14. Magyarságkép a közép-európai tankönyvekben a 20. században. Pécs, Pécsi Tudományegyetem. 283–320. p.
Kratochvíl, Viliam 2011. Etnikai sztereotípiák a történelemtankönyvek „mi” és „ők” konstrukcióiban. Történelemtanítás. Online történelemdidaktikai folyóirat, 3. sz.
Mináč, Vladimír 1989. Dúchanie do pahrieb. Bratislava, Slovenský spisovateľ.
Pataki Ferenc 1999. Magyarságkép és történeti változásai. In Pataki Ferenc–Ritoók Zsigmond (szerk.): Magyarságkép és történeti változásai. Budapest, MTA.
Pomogáts Béla 1999. A magyarságkép és az ország külpolitikai stratégiája. In Pataki Ferenc–Ritoók Zsigmond (szerk.): Magyarságkép és történeti változásai. Budapest, MTA.
Simon Attila 2009. Ugyanarról másként. Magyarságkép a szlovák gimnáziumi történelemtankönyvekben. Rubicon, 19. évf. 4. sz. 62–64. p.
Szabolcs Ottó 1990. A külföldi tankönyvek magyarságképe. Budapest, Tankönyvkiadó.
Vajda Barnabás 2008. Multiperspektivitás és történelmi megbékélés. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 10. évf. 4. sz. 65–74. p.

Éva Kerényi
Examination of national images, or Hungarians in the textbooks, from the perspective of Slovaks

This paper makes an attempt to reconstruct the image of Hungarians seen in the eyes of the Slovaks, examining the history textbooks used in the elementary schools of Slovakia today. In the process, we have taken as a basis the standard history textbooks which the upper grade students of primary schools with Slovak as the language of instruction learn from. There is an official, systemized history book edition published for primary schools, all the authors of which are contemporary, well-known Slovak historians. The image of us, Hungarians described in the Slovak textbooks is so much the more important for us, because the next generation is growing up with the information written in them. This makes a decisive impact on the opinion of the young generation, both in terms of national characterology and national performance, on the neighbouring nation living in the same state today or in the past. We can state that the Slovak history textbooks discussing the history of the Slovak nation treat Hungarian history only as a secondary aspect. They are, more or less dealing with the Hungarian history too – after all, the history of Slovakia up to 1918 is not possible to understand without the history of Hungary. It is another question, in what form, quantity and style the authors interpret it for pupils aged 10–14. The study (notable also for the differences in terminology) attempts to help shaping the image of Hungarians in the eyes of the Slovaks with clarifying the issue on the basis of the currently used Slovak history textbooks, examining the following five thematic sub-groups of the curriculum: 1. conquest of the homeland – the arrival of the Magyars; 2. the revolution and

Éva Kerényi 93/94:371.671(=162.4)
Examination of national images, or Hungarians in the textbooks, 94(=511.141)
from the perspective of Slovaks 316.022.4(=511.141)(437.6)

Keywords: Slovak history textbooks. Hungarians in Slovakia. Image of Hungarians in the Slovak history textbooks. The weight and character of the Hungarian history in the Slovak history textbooks.