Egy hamvába holt kísérlet – 2.* (Relle Iván kétnyelvű színháza és a Nyugatmagyarországi Híradó Pozsonyban 1899–1902)

A magyar művészet „szégyenfoltja”(?)

Az Országos Színészegyesület részéről azonban továbbra sem szűntek meg a Relle elleni, minden eredményét és igyekezetét, jó szándékú törekvéseit figyelmen kívül hagyó támadások, s az módszeresen folytatta – a hangadók közt változatlanul Molnár Lász­lóval és Hegedűs Bélával – őt célzó lejárató kampányát. A Nyugatmagyarországi Híradó (a bibliográfiai adatolásban a továbbiakban: NYMH) 1900. február 17-i száma idézte például a Színészek Lapját, mely szerint a Színészegyesület arra kérte a belügyminisztert, hogy a direktíváikat figyelmen kívül hagyó Relle „az alapszabályok betartására szoríttassék”, mert az igazgató „a magyar színészetet megalázta”. Másutt Relle színészeire hivatkozva azt állította a fővárosi lap, hogy Pozsonyban „baj van a színháznál”, mindenki háborog, a színészek szerint „az igazgató nem érti a dolgát”, „nem ért a műsorhoz, [a] rendezéshez és a szerepkiosztáshoz”, „nem tud rendet és fegyelmet tartani”, „nincs olyan színházi ruhatára és nincsenek olyan színházi kellékei, hogy azokkal a pozsonyi színháznál minden igényt ki lehessen elégíteni”, „az előadások azt a hatást teszik a szakértőre, mintha valamely színésziskola növendékei tartanának vizsgát”. A fővárosiak kritikáját még mindig visszafogottan kommentáló pozsonyi lap, bár elismeri, hogy nem teljesen alaptalanok a Rellét ért bírálatok, továbbra is bízik abban, hogy annak magyar nyelvű előadásai idővel színvonalasabbak lesznek, mert „kitartással és jó akarattal sok mindent helyre lehet még hozni…” (Relle színigazgatói engedélye és előadásai. NYMH, 1. p.). A helyzet azonban az idény végére – továbbra is a fővárosi lapok (Budapesti Napló, Pesti Hírlap, Magyar Hírlap, Magyarország) hangos szerepvállalásával – egyre inkább elmérgesedett, sőt némelyikük már „a kétnyelvű színészet bukását” jövendölte, ám a helyi sajtó még mindig viszonylag visszafogott, megállapítva, hogy a kétnyelvű színház „áldatlan terve ellen valójában az Országos Színészegyesület indított mozgalmat” (A pozsonyi színházügy. NYMH, 1900. április 5., 1–2. p.), illetve hogy „ennek az intézménynek Budapesten nincs barátja” (A kétnyelvű színészet. Uo., 2. p.). A város s német többségű közgyűlése ebben a helyzetben feliratot intézett Széll Kálmánhoz, melyben kérték, hogy a pozsonyi színházat tegye függetlenné az Országos Színészegyesülettől.1 Széll salamoni döntésének az volt a lényege, hogy Relle vállalkozását egy évi időtartamra továbbra is meghagyta az egyesület kötelekében, ám tekintettel a direktor különleges helyzetére és Pozsonnyal kötött szerződésére, egyik-másik „kötelező színészegyesületi szabály alól felmentette” (A miniszterelnök döntése a pozsonyi színházügyben. NYMH, 1900. április 8., 1. p.). Széll e döntésére a Nyugatma­gyar­országi Híradó 1900. április 15-i számában dr. Nagy Olivér reagált, dicsérve a politikus „államférfiúi bölcsességét”, s elismerve, hogy az Országos Színészegyesület „hangja nem volt mindig a legkíméletesebb”, sőt „némelykor talán a Relle Iván kétnyelvű vállalata elleni antipathia vezérelte…”, úgy vélte, hogy „a döntéssel mindenki meg lehet elégedve” (Dr. Nagy Olivér: Széll Kálmán és a pozsonyi színház ügye. I. m., 1. p.). Pár nappal később pedig ugyanő visszafogott, körültekintően fogalmazó, elemző cikket tett közzé ugyanitt Relléék működéséről, melyben nemcsak az igazgató, hanem a rendezők és a színészek felelősségével is foglalkozott (Dr. Nagy Olivér: A pozsonyi kétnyelvű színház. NYMH, 1900. április 15., 2–3. p.).

A pozsonyi magyar színészet ügye s Relle működése persze a május elején Buda­pesten megrendezett országos színészkongresszuson is téma volt, szinte már meg sem kell említeni: Molnár László jóvoltából, aki a pozsonyi színházat egyenesen a magyar művészet „szégyenfoltjának” nevezte, de volt kifogásolnivalója vele kapcsolatban a Színészegyesület irodaigazgatójának, Mészáros Kálmánnak – aki egyben a Színészek Lapját is szerkesztette –, a Szöveges és Képes Magyar Színpad című műsorújság szerkesztőjének, Márkus Józsefnek, s a Kolozsvári Nemzeti Színház országos hírű művészének, Janovics Jenőnek is. Relle természetesen védekezett, leszögezve, hogy „az egyesület nem tesz jó szolgálatot – úgymond a magyar színészetnek, midőn a pozsonyi színház ellen háborút visel”. Persze, meghallgatásra a legkevésbé sem talált, sőt valaki azt is felvetette, hogy a színészeknek bojkottálniuk kellene Rellét (A pozsonyi kétnyelvű színészet ügye az országos színészkongresszuson. NYMH, 1900. május 4., 1. p.). A pozsonyi városi közgyűlés azonban május 7-én szavazattöbbséggel elfogadta a tanács előterjesztését, hogy szükség esetén újabb feliratot intézzenek a miniszterelnökhöz azért, hogy a pozsonyi színházat vegyék ki az Országos Színészegyesület kötelékéből (Városi közgyűlés. A polgármester-helyettes választása. NYMH, 1900. május 8., 1. p.).
Relle az első nyári arénai műsorsorozatát – a színügyi bizottság május 21-i ülésén tett bejelentése szerint – június 1-jén kívánta – Csepreghy Ferenc Piros bugyellárisával – kezdeni (Az arena megnyitása. NYMH, 1900. május 22., 2. p.). Valamivel az eredetileg tervezett határidő után, május végére ugyanis elkészült a „díszes múzsacsarnok”, a Relle által pozsonyi működése feltételéül szabott új ligeti nyári színkör. Az építmény végül is 1900 személy befogadására alkalmas – „…más kérdés, hogy lesz-e benne valaha ennyi?”, tamáskodott a Nyugatmagyarországi Híradó cikkírója –; a látványos előadásokra is megfelelő tágas színpadot „hatásvilágítással” látták el, a zenészek számára külön zenekari árkot alakítottak ki, viszont a tizenkét „ketrecalakú páholy” és a kényelmetlen ülésekkel telezsúfolt nézőtér egyáltalán nem szolgálhatta a felhőtlen szórakozást (Az aréna. NYMH, 1900. május 24., 3. p.). Ellenben „az akusztéka kielégítő”, igaz, csak „ha a szereplő a közönséggel szemközt beszél”, mert „az oldalfalak hangvisszaverése igen rossz” ([yr.]: Az új nyári színkör megnyitása. NYMH, 1900. június 2., 3. p.). A Piros bugyellárissal egyébként – mind a rendezést, mind a színészek játékát tekintve – a „nem valami nagy számú közönség” s a pozsonyi magyar nyelvű hírlap tudósítója egyként elégedett volt (uo.), és tetszett a pozsonyiaknak a társulat „szép, iskolázott hanggal bíró” új primadonnájának, a Szabadkáról Pozsonyba szerződött Gábos Kornéliának (Gábos Nellinek) a bemutatkozása is A denevér Adéljának szerepében (NYMH, 1900. június 6., 3. p.). S a továbbiakban is csendben, viszonylagos nyugalomban és különösebb botrányok nélkül telt el Relle első arénai hónapja, bár a Nyugatmagyarországi Híradó cikkírója nem mulasztotta el bírálni a színház német társulatának (!) műsorát, féltve tőle a magyar közönség ízlését, mivel az „a német kultú­rának nem virágát, hanem fattyú hajtásait törekszik a pozsonyi német ajkú polgárságba beoltani”, s kijelentette, nem fogják tűrni, hogy „az internationalis selejtes portékával városunkban a művészet niveaujját leszállítsák” (Dr. Ejury Jenő: Városi színkör. NYMH, 1900. július 5., 3. p.), de kifogásolta a német előadások színvonalát két helybeli német lap, a Pressburger Zeitung és a Pressburger Tagblatt is (Relle Iván megtérése. NYMH, 1900. július 18., 2. p.). A nyári arénai évad végül augusztus 30-án zárult, a nyitányra utalva, stílusosan, egy újabb Csepreghy-darabbal, a divatos népszínműíró Strogoff Mihály utazása Moszkvától Irkuczig című Verne-átiratával.

A vegyes nyelvű csemete gyógyíthatatlan betegsége

Ha Relle Iván első pozsonyi főidényét, illetve nyári szezonját a helyi sajtó bizonyos visszafogottsággal jellemzett várakozással fogadta is, az új, 1900. október 1-jével kezdődő, Városi Színház-beli évadban már nyílt lapokkal játszott mindenki, amitől aztán már egyenes volt az út a nevezett színidirektor színházi kísérletének másfél évvel későbbi teljes összeomlásáig. A Nyugatmagyarországi Híradó felelős szerkesztője, Dr. Nagy Olivér az új évad megnyitása előtt két folytatásban szedte ízekre lapjában Rellének a városi színügyi bizottsághoz benyújtott írásos önértékelését, valamint legújabb terveit, sorra megcáfolva, illetve visszautasítva érveit. A cikkíró szerint annak, hogy a színigazgató egyre nehezebben talál megfelelő magyar színészeket a társulatának, színészei „aránytalanul csekély gázsija” is oka lehet. Az pedig, hogy egy olyan színészegyéniségnek, mint a több hónapra állandó tagként társulatához szerződött Beregi Oszkárnak nem tudott színészi képességeinek megfelelő elfoglaltságot találni, „a vegyesnyelvűség folyománya volt”, ugyanis míg magyar részlegének műsora megoszlott a prózai és a zenés műfajok között, addig német társulata csak prózai darabokat adott. Ami pedig az arénát illeti, már eddig is 234 000 koronába került, vagyis kár többet belefektetni. Ezenkívül kifogásolta, hogy – a várossal kötött szerződésével szemben – Relle a nyári ligeti idényt szeretné megrövidíteni (május közepétől június végéig), valamint hogy a nyári idényben a legszívesebben lemondana a magyar operett-előadásokról, mivel azok igen költségesek, miközben már nekiállt szervezni a német operettegyüttesét. S visszautasította a színházigazgatónak a Nyugatmagyarországi Híradó folytonos akadékoskodására vonatkozó panaszát is, azzal, hogy „Dicsérni a rosszat nem fogjuk…”, egyúttal kijelentve, hogy bár kezdettől küzdöttek a kétnyelvű színház rossz rendszere ellen, Rellét, „aki az egész vállalatnak csupán tapasztalatlan és sajnálatraméltó áldozata, aki olyasmibe fogott, amit maga sem ismert”, soha nem bántották és nem is bántják, sőt inkább sajnálják, mert „jobb ügyhöz méltó buzgalommal viszi előre a hímnős csodaszörny által vont, meg-megfeneklő szekerét” (Dr. Nagy Olivér: Relle beszámolója és programja I–II. NYMH, 1900. szeptember 23., 1–3. p. és szeptember 26., 1. p.). De nemcsak a kezdettől fogva Relle-ellenes erők hangja élesedett, hanem korábbi pártolói közül is egyre többen felléptek ellene. Jó példa erre a városi színügyi bizottság szeptember 25-i ülése, amely a színigazgatónak az új évaddal kapcsolatos kéréseit tárgyalta, ahol a város polgármestere, Brolly Tivadar is szembeszegezte vele az együttesével kapcsolatos, a gyakori „hanyag rendezésre” és „szerep nem tudásra”, a „felületes játékra”, a „szerepkörök helytelen betöltésére” stb. vonatkozó kifogásokat, figyelmeztetve őt, hogy „A vegyesnyelvű színház védelme […] nem megy addig, hogy annak a hibáit és kinövéseit is védelmezzük” (Relle ügyes-bajos dolgai. NYMH, 1900. szeptember 27., 2. p.).

Az államigazgatás szintjén még a nyár folyamán újabb fontos lépések történtek a vidéki színészet rendezése, színvonalának emelése ügyében. A miniszterelnök-belügyminiszter ugyanis ekkor nevezte ki gróf Festetics Andort, a budapesti Nemzeti Színház addigi színész-igazgatóját a terület országos felügyelőjévé, aki a későbbiekben fontos szerepet játszott a vidéki színészet korszerű rendszerének kiépítésében, a színpártoló egyesületek és színügyi bizottságok munkájának kiszélesítésében és hatékonnyá tételében. Festetics gróf tevékenységének egyik legfontosabb eleme a színikerületi rendszer kialakítása volt, amely az idetartozó társulatok állami és helyi szubvencionálását igyekezett összhangba hozni, két-három város összekapcsolásával egész évadra szervezett játéklehetőséget biztosítva így a színészeknek, társulatoknak. E rendszeren belül négy vidéki város – Pozsony, Kassa, Kolozsvár és Arad – kap a jövőre nézve önálló társulat szervezésére lehetőséget.

A pozsonyiaknak azonban addig is el kellett dönteniük, milyen lépéseket tegyenek a Relle és a város hároméves szerződésének következő évben esedékes lejárta utáni időszakra vonatkozóan. A Nyugatmagyarországi Híradó javaslata, hogy a város illetékesei lépjenek kapcsolatba valamelyik „előbbkelő magyar színigazgatóval”, illetve újból elevenítsék föl a magyar színészet pozsonyi állandósításának gondolatát (Mi történjék a színházunkkal? NYMH, 1901. január 16., 3. p.). Az ugyanis már világos volt mindenki számára, így a Nyugatmagyarországi Híradó elemzője a lap február 9-i számában, hogy „a vegyesnyelvűség végnapjait éli”, bár ő sem gondolja, hogy „a haldoklás rövid lesz”, sőt akár egy esztendőbe is beletelhet, „amíg ez a szerencsétlen beteg gyermek veleszületett gyengeségének áldozatul esik és hosszas gyötrelmeitől megváltja a halál”, az orvosok azonban már lemondtak róla, ugyanis „a vegyesnyelvű csemetének gyógyíthatatlan betegsége van: a vére igen petyhüdt, nem pezseg”, ami viszont olyan szervi rendellenesség, „amelyen nem segít a legjobb orvos, a szubvenció sem”. Megoldást a pozsonyi színészet bajaira tehát csak a hat hónapos téli magyar idény hozhat, szemben azokkal a javaslatokkal is, melyek két különálló, külön igazgatású, egy magyar, illetve egy német nyelvű színház működtetésében látnák a megoldás kulcsát. Az ügyben nyilatkozók egy harmadik csoportja viszont csak legyintett a vitára, mondván, hogy ebben a helyzetben be kell zárni a színházat. Vagy akár le is bontani? – kérdezi ezektől a cikkíró, hiszen, úgymond, „Minek áll ott? Csak bosszantja a békés polgárokat. Ahányszor elmennek mellette, egész napjuk el van rontva. Hát kinek van haszna belőle?” (Csukjuk be a színházat! NYMH, 1901. február 9., 2. p.).

A belügyminisztériumban később újfent szóba került a pozsonyi színészet kérdése, ahol ismét felvetődött – az ország újonnan tervezett huszonkét színikerülete egyikeként – az önálló pozsonyi színikerület létesítésének terve, mert a város, úgymond, „egymaga képes egy színtársulatot eltartani”. A Nyugatmagyarországi Híradó azonban nehezményezte, hogy a Bezerédj Viktor színügyi referens irodájában tartott megbeszélésre, melyen gróf Festetics Andor is jelen volt, Pozsonyból senkit sem hívtak meg, aminek – így a helybeli lap – oka lehet az is, hogy „a mi színházi viszonyainkat oly züllötteknek találják, ahonnan már jó tanács sem nőhet”. Elképzelés szerint a kormánynak legalább évi 200 000 koronát kell a jövőben szánnia a vidéki magyar színészet támogatására, melyből Pozsony 20 000 korona államsegélyt kapna, azzal, hogy „a mostani oktalan vegyesnyelvűséget megszünteti és télen át állandósítja a magyar színészetet” (A pozsonyi magyar színészet jövője. Húszezer korona államsegély. NYMH, 1901. január 1., 1–2. p.). A február 5-i lapszám teljes első oldalán Arkauer Imre2 ezzel – tehát a magyar színészet pozsonyi állandósításával – kapcsolatban háromkolumnás értekezést tett közzé. Ebben először is leszögezi, hogy Pozsonynak mindenekelőtt olyan, „a mai modern ízlésnek megfelelő”, magas színvonalat képviselő színházra, illetve színtársulatra van szüksége, mely minden tekintetben kielégíti a kényes ízlésű helybeli „műértő közönséget”, beleértve az ún. „magasabb társadalom” ízlését és igényeit is. Viszont a cikkíró szembehelyezkedik azokkal a pozsonyiakkal, akik a magyar közönség igényeit a „Die Kunst ist international” jelszavával igyekeznek negligálni. Amely még igaz is lehet, ám kérdés – így Arkauer Imre –, e jelszó tartalmazza-e a magyar művészetet is. Amennyiben igen, minden rendben, csakhogy, szerinte, ha mégis „vannak köztünk olyan polgártársak, akik még nem vették fel a magyar művészetet a »Die Kunst ist international« kebelébe, akkor már kiderül a lóláb: »Die Kunst ist international«, de csak akkor, ha nem magyar; ecce nem lehet a városi színház ügyét megoldani, mert még Pozsonyban a magyar művészet nem internationális”. Ezért a helyi német lapok azzal tehetnék a legjobb szolgálatot a városnak és olvasóiknak, ha „érthető jóakarattal” világosítanák fel őket a tekintetben, hogy a német művészet mellett a magyarnak is teljes jogú helye van a városban. Ami azt is jelenti, hogy a pozsonyi színészet támogatására kilátásba helyezett 20 000 koronára elengedhetetlen szükség van, amely csak akkor kerül jó helyre, ha a legkiválóbb fővárosi színészek pozsonyi vendégjátékaira, a budapesti opera és balett vendégfellépéseire, továbbá egyfajta vonzó bérletrendszerre, kedvező jegyárakra stb. fordítják, mert ez a magyar játékszín pozsonyi állandósulása mellett azt is jelentené, hogy a város végre túllépjen azon, hogy – sok német óhaja szerint – afféle „Vorstadt von Wien”, vagyis Bécs külvárosa legyen (Arkauer Imre: A magyar színház állandósítása Pozsonyban. NYMH, 1901. február 5., 1. p.). Mindent egybevéve, úgy tűnik, hogy Relle pozsonyi működése idején a város magyar nyelvű színjátszásának színvonala valóban visszaesett (bár, igaz, számszerűleg valamelyest megnőtt a magyar előadások száma), míg a német játékszín – Bécs és művészei közelsége okán is, akik hetente többször is felléphettek Pozsonyban, sokakat átcsábítva ezzel a magyar előadásokból kiábrándult közönség soraiból a német előadásokra –,3 az előbbi kárára, erőteljesen fellendült. Ugyanezt mondja erről a futó pillantásra talán ésszerű, végső soron azonban szerencsétlen ötletről Benyovszky Károly is, akiről pedig tudvalevő, hogy maga is a város kétnyelvű, kétkultúrájú – magyar–német – polgárai közé tartozott.4 A vegyes nyelvű színházat illetően egyébként bizonyos párhuzamosságok mutathatók ki Pozsony és a szintén jelentős német népességű Sopron között, ahol szintén nem kis „dulakodás” folyt a színház ügyében a város német és magyar polgársága között,5 s színészeti kérdésekben – de nemcsak azokban – a két város sokszor egymás példájára hivatkozott,6 vagy közös megoldásokon töprengett.

A nyilatkozatháború

Az Országos Színészegyesület március 19-i budapesti közgyűlésén aztán addig soha nem tapasztalt mértékben elszabadultak az indulatok, ahol – a pozsonyi lap beszámolója szerint – városukkal kapcsolatban egyenesen a „vegyesnyelvű” színház „rettenetes chimérájáról” beszéltek; arról, hogy „a pozsonyi kétnyelvű színészet fekély a nemzet testén”; s megkongatták a vészharangot, mert az ottani „hímnős színházban gyűlölik, gyalázzák a magyart”; és hogy immár „nem művészeti, hanem nemzeti kérdésről” van szó. Relle színházában ugyanis – aki most a várossal kötött szerződésének a német operettegyüttes működtetésére vonatkozó tilalmát készült megszegni – a német színészek állítólag a kollegialitás legcsekélyebb fokát sem ismerték magyar társaikkal kapcsolatban, és „Kossuth-Hundnak” meg „Ungraischer Ochsenkopf”-nak nevezték őket. A kitörő hangzavarban Relle védekezni próbált, tagadva az elhangzottakat, és a színházán belüli béke bizonyításaként színészeire: Polgár Károlyra, dr. Dalnoki Viktorra és Thury Elemérre hivatkozott. Csakhogy Polgár ellentmondott igazgatójának, és igazolta az elhangzott vádakat, hozzátéve: a német színészek azzal dicsekszenek, hogy „ők keresik a magyar színészeknek a kenyeret”. Mire Relle azt felelte, hogy Polgár azért vádaskodik, mert „elvette tőle az operák rendezését”, mivel nem ért hozzá, amit viszont Polgár cáfolt, utalva rá, hogy a direktor korábban nyilvánosan dicsérte meg az operarendezéseit. Ezután dr. Dalnoki Viktor is megerősítette, hogy március 15-én a német színészek a kokárdás magyar színészeket Kossuth-kutyáknak nevezték, Thury Elemér viszont csak általánosságokat fűzött hozzá az elhangzottakhoz (Botrányos állapotok a pozsonyi színházban. Leleplezések az országos színészegyesület közgyűlésén. NYMH, 1901. március 21., 1–2. p.).

Az ügy azonban itt nem ért véget, s a háborúság a pozsonyi színészek és igazgatójuk között odahaza, a Városi Színházban is folytatódott. Megelőzően a Pressburger Tagblatt március 21-én heves kirohanást intézett az Országos Színészegyesület ellen a közgyűlésén elhangzottak miatt, mire Ditrói Mór, az egyesület elnöke is kiadott egy, a német lapot és a pozsonyi helyzetet elítélő sajtónyilatkozatot, az egyesület pedig sajtópert helyezett kilátásba. De a pozsonyi színházi iroda, illetve a német társulat is közzétett egy nyilatkozatot az elhangzottak cáfolatára, melyek viszont Polgár Károlyt fenyegették meg becsületsértés és rágalmazás címén feljelentéssel. Mindemellett a német társulat főrendezője, Anton Freytag és Pölz karmester szintén nyilatkozatban utasították vissza a társulatukat és személyüket ért vádakat, s bizonyítandó azok alaptalanságát, az Ocskay brigadéros előadásán koszorút készültek átadni Thury Elemérnek (Háborúság a színházban. NYMH, 1901. március 24., 2. p.).

A továbbiakban a még mindig a magyar fővárosban tartózkodó dr. Dalnoki Viktor is küldött egy levelet a Nyugatmagyarországi Híradónak, miszerint ő csak azoktól a színésznőktől hallotta, hogy német kollégáik Kossuth-kutyáknak nevezték őket, akiket ez az állítólagos sérelem ért a március 15-i kokárdájuk miatt. Relle magyar színtársulata viszont arról biztosította a lapot és olvasóit, hogy német kollégáikkal természetesen soha semmilyen konfliktusuk nem volt, őket soha senki a német színészek részéről nem szidalmazta, sőt éppen Polgár Károly volt az, aki „a nemzeti érzület nevetségessé tétele végett”, közmegbotránkozásra, „keblének egyik felén magyar nemzeti, másik felén fekete-sárga kokárdával jelent meg”. Ezen 1901. március 24-én kelt, s a szerkesztőséghez a színházi irodától átküldött nyilatkozatot Hatvani Ede, Somlár Zsigmond, Ladiszlay József, Polgár Antal, Csiszér Róza, Szántó Gáspár, Balogh Árpád, Lángh Lajos, Sz. Nagy Imre, Sz. Nagy Imréné, Dabis József, Thuryné Csige Böske, Csige Ilka, Petrik Ágnes, Korányi Frida, Fehér Camilla, Farkas Mihály, Körössy Giza, Galantay Aranka, Lángh Irma, Bődy Irén, Szécsi Dezső, Tihanyi Miklós, Kárpáth Rezső, Németh János, Soproni Ervin, Kövessy Ilon, Kovács Juci, B. Homoki Anna, Rácz Ida, H. Lévai Berta, Lévai Etel, Bende Ödön, Gábos Nelly, Follinuszné Etel, Kovács Mariska, Tombory Aladár, Izsó Miklós, Kolozsvári A., Juhászi Lenke, Bognár Irma, Bán Antal, Dézsy Sándor és – természetesen – Relle Iván írták alá.

Persze Polgár Károly sem hagyta annyiban a dolgot, s szintén nyilatkozatban védte meg igazát, kiemelve, „hogy mennyi értéke van ama nyilatkozatnak, melyet a társulat nagy része Relle igazgató úr hatásos beszéde és kérelme után írt alá, bizonyítja az a körülmény, hogy többen a társulat tagjai közül […] nem is láttak március 15-én, mégis aláírták azt a nyilatkozatot, melyben legfőképpen a március 15-iki eseményekről van szó”.

De arra vonatkozóan is született egy nyilatkozat – Szabolcsi Ignác, Halász Alfréd és Dabis József aláírásával –, hogy saját fülükkel hallották, amikor három német színész (Ries, ifj. Wahle és Wesseli) kijelentette: a magyar színészeket a német társulat tartja el. Szabolcsi Ignác, Ágh Aladár, Halász Alfréd, Dabis József, Szécsi Dezső, Szánthó Gáspár és Kolozsvári A. viszont azt hallották, amint Pölz karmester „magyar ökröknek” nevezte őket, sőt az esetről Relle igazgatót is tájékoztatták, akinél azonban panaszuk nem talált meghallgatásra.

A legjellemzőbb közlemény azonban mind közül kétségkívül Somlár Zsigmondé volt, aki szerint Polgár Károly ugyan igazat mondott, amikor őrá hivatkozva idézte Rellét, aki kijelentette, hogy „A hazámról nem akarok tudni semmit!”, mert ezt Polgár valóban tőle tudja, arra viszont nem hatalmazta fel, hogy „ezt valahol nyilvánosságra hozza”.
Polgár Károly ekkor újból megszólalt, hogy kimagyarázza magát az osztrák nemzetiszín kitűzővel kapcsolatban, amit ő egyszerű tréfának gondolt, s „mint a pozsonyi vegyesnyelvű színház jelképét” tűzte fel magára a magyar mellé a fekete-sárgát is, ám miután „a többiekkel együtt jól mulattak” a dolgon, „néhány perc múlva” le is vette. Nyilatkozatának százszázalékos valóságtartalmát Pesti Kálmán, Németh János, Sz. Nagy Imre, Kárpáth Rezső, Fehér Camilla, Kolozsvári A., Soproni Ervin, B. Kovács Mariska, Szántó Gáspár, Hatvani Ede, Dézsi Sándor, Ágh Aladár, Szabolcsi Ignác, Halász Alfréd, Dabis József, Szécsi Dezső és Somlár Zsigmond igazolta, Farkas Mihály és Petrik Ágnes viszont azt bizonygatták, hogy egyikük sem láthatta március 15-én Polgár kokárdáját, mert ők nem is voltak akkor színpadon (Háborúság a színházban. Ifj. Polgár Károly ügye. NYMH, 1901. március 27., 1–2. p.). A nyilvánvalóan a pozsonyi lap szerkesztőinek kedvére való, kabaréjelleget öltött nyilatkozatosdi újabb fordulatát Pesti Kálmán közleménye jelentette, aki elvből nem írta alá a Relle fogalmazta társulati deklarációt, mert az ellenkezett a valósággal, amit az is bizonyít, hogy a hivatalos színházi állásfoglalás aláírói közül többen az ellennyilatkozatokat is aláírták (Háborúság a színházban. NYMH, 1901. március 28., 2. p.). E komédiát talán leghitelesebben a Pesti Napló március 27-i számának kis szatírája jellemezi s minősíti is egyben: a pozsonyi „színtársulat igazgatóján, karmesterén és tagjain, magyarokon és németeken egyaránt, veszedelmes betegség jelei mutatkoznak: kitört rajtuk a nyilatkozó düh (furor expectorationis), melyet súlyosabbá komplikál az ellentmondó viszketeg (mania contradictionis)…” és így tovább, és így tovább (A pozsonyi nyilatkozatháború. NYMH, 1901. március 28., 3. p.).

A helyzet elmérgesedéséért többek között a városi színügyi bizottságot is felelősség terhelte, amely annak idején a kétnyelvű színház mellett voksolt, s azután is Relle egyik nyílt támogatója volt. A bizottság egyébiránt Relle ama kérését is megszavazta, hogy a város engedjen el neki 2000 koronányi színházbérleti díjat, ám a pénzügyi bizottság, illetve a városi tanács a színigazgató kérését elutasította. S bár a soros városi közgyűlés vitájában többen is kifogást emeltek Relle ellen, a végszavazásnál a közgyűlés négy szavazattöbbséggel mégis felmentette őt bérletfizetési elmaradásának megtérítése alól (Közgyűlés a városházán. NYMH, 1901. április 2., 2. p.). Ez idő tájt Brolly Tivadar polgármester, 16188. sz., június 24-én kelt felterjesztésével 4000 korona rendkívüli segélyt szeretett volna kieszközölni a belügyminiszternél Relle német operett-társulata szervezési költségeire, amit azonban Széll Kálmán július 22-én – 71241/I. sz. leiratával – egyértelműen elutasított. A miniszterelnök-belügyminiszter ugyanis világossá tette, hogy a pozsonyi színészet „jelenlegi rendszere” soha nem találkozott a helyeslésével, „mert az […] a magyar színészet fejlődésére és térfoglalására nézve hátrányos eredményeket mutat”, mely helyzetet csak tovább súlyosbítja „a német nyelvű operette előadások szervezése”. Ezért „ennek az immár beigazoltan hibás alapokra fektetett rendszernek [a] rendkívüli támogatását” – a Relle részére a jelenlegi évadra már ki­utalt 6000 koronán felül – nem találta indokoltnak (Relle Iván szubvenciója. NYMH, 1901. július 26., 1. p.).

A szavazás és a szavazók

1901. április 22-én, hétfőn, rendkívüli közgyűlésre jöttek össze a városi képviselők, hogy a pozsonyi magyar színészet szempontjából létfontosságúnak ítélt, s országosan sem elhanyagolható kérdésben döntsenek: a tét a kétnyelvű színház megszüntetése vagy meghosszabbítása volt. Egy nappal korábban, a Nyugatmagyarországi Híradó április 21-i számában dr. Pávai Vajna Gábor, a magyar színészet pozsonyi állandósításának egyik legfőbb prókátora s a színházi kétnyelvűség rendszerének ellenzője hosszú, majd két oldalt megtöltő, ötkolumnás dolgozatban „kampányolt” igaza mellett, s arra kérte a közgyűlést, ne szavazza meg a jelenlegi rendszer meghosszabbítását, hanem helyette egy önálló magyar társulat október 1-je és február 28-a közti évada mellett döntsön (Dr. Pávai Vajna Gábor: A pozsonyi színügyi kérdésről. NYMH, 1–2. p.).7 Pávai Vajna dr. ezúttal is az erős és célirányos magyarosítás híveként állt ki a porondra, azt tanácsolva a helybeli német sajtónak is, hogy jobban tenné, ha oda hatna, hogy „ez a szép város nyelvében is mennél előbb olvadjon be az állam testébe, mert így különben »státust in statu« képezve, bomlasztólag hat a magyar nemzeti állam kiépítésének nagy munkájában”.8 Egyébiránt nemcsak a helyi német sajtó, hanem a színügyi bizottság is a Relle-féle „kettős nyelvű” színtársulat mellett szavazott. De Pávai Vajna dr. szerint az, hogy „két egymás mellett működő és Pozsony magasra fejlett műigényeinek megfelelő és egyaránt jó magyar és német társulat” jöjjön létre a városban, aligha vihető keresztül, mivel a „már csak kissé nagyobb hírnévre jutott magyar színművészek” általában a fővárosba törekszenek, ahol jól megfizetik őket, miáltal a „vidéknek […] csak a rosszul díjazott gyengébb erők maradnak”, ellentétben a német színészettel, „hol a túltermelés nagy s emellett sokszor jobb és olcsóbb is, mint a magyar”. Mindemellett azt a körülményt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Pozsonynak nincs akkora „vagyonos és a színházat állandóan látogató magyar közönsége”, mint német, mert itt a magyar elemet jobbára állami hivatalnokok, orvosok, ügyvédek, tanárok, megyei tisztviselők, városi, illetve gyári alkalmazottak jelentik, akik anyagi helyzete, a „megélhetés sokoldalú nehézségénél fogva, még a legjobb akarat mellett sem engedi meg a gyakori színházlátogatást”, a vagyonosabb „törzsökös” polgárság, valamint az arisztokrácia s „a nagyszámú helyőrség tisztikara” pedig legnagyobb részt még mindig német, vagyis „joggal tehető fel a kérdés: »mi lesz ennek a biztos vége«”?9 Ezt a helyzetet ellensúlyozhatná az orvosdoktor korábbi javaslata szerinti, legalább október 1-jétől február végéig tartó téli magyar évad, mert az részben a német közönséget is bevihetné a magyar előadásokra, részben talán a „szerényebb anyagi helyzetű magyar közönség is” könnyebben vállalna anyagi áldozatot ezekben a hónapokban, mint az év többi részében.10
Ámde minden hiába, a rendkívüli közgyűlés 71:51 szavazataránnyal Relle szerződésének további hat évvel történő meghosszabbítását határozta el, s ismét felvetette az – elsősorban német – elképzelést, hogy a pozsonyi társulatot ki kell vonni az Országos Színészegyesület fennhatósága alól, illetve német operett- és operaszemélyzettel kell kibővíteni (A magyar ügy bukása. Rendkívüli közgyűlés a városházán. NYMH, 1901. április 23., 1–2. p.). Több szempontból sem érdektelen itt felsorolni a közgyűlés pró és kontra – Relléék mellett, illetve Relléék ellen – szavazó képviselőit.11

E szerint a Relle-féle színtársulat mellett tették le a voksukat: „Dr. Adler Rezső gyógyszerész, Albrecht Pál szőlőművelő, Angermayer Károly nyomdász, Bäumler S. A. hentes, Beranek N. szőlőművelő, Bettelheim N. F. kereskedő, Biffl Gyula kereskedő, Bittü Miklós cukrász, Bode Ferenc magánzó, dr. Bugél Ödön orvos, dr. Celler Nándor orvos, Dax Gottlieb szőlőművelő, Dax Mihály szőlőművelő, Dill Károly szőlőművelő, Duschinszky Frigyes rövidáru-kereskedő, Dworák Jakab orvos, Eckhardt Simon asztalos, Éder István nyomdász, Effenhauszer József hentes, Eremit Lajos építőmester, Fischer Zsigmond szeszkereskedő, Fleischner J. üveges, Gestettner Lázár gabonakereskedő, Görgl N., Greiner szőlőművelő, Grosz szőlőművelő, Hacker Károly ügyvéd, Hammer N., Heim Károly ügyvéd, Herzfeld Ignác kereskedő, Horárik Lajos lakatos, Hörnes Henrik bőrkereskedő, Hubert Ferenc ács, Jaklitsch Jánosd fűszeres, Jenikovszky magánzó, Kárig Adolf szappanos, Kohn Zsigmond rövidáru-kereskedő, Korce Zsigmond pék, Kuchynka fogtechnikus, Leitersdorf Lipót kereskedő, Lieberth András magánzó, Lorenz szőlőművelő, Mangl mészáros, Márton Vilmos városi alszámvevő, Marsó Gyula fűszeres, Müllner Samu szőlőművelő, Nass Dávid kereskedő, Ott János kocsmáros, Palugyay József borkereskedő, Palugyay Károly vendéglős, Pfeiffer pék, Plank Rezső kádár, Porubszky Dávid szűcs, Schenk Samu fuvaros, Schlemmer takarékpénztári hivatalnok, Schmidt Gyula borkereskedő, Schnitzler György cipész, Schulpe György magánzó, Sendlein János esztergályos, simonyi és varsányi Simonyi Iván német laptulajdonos, Stelzer Henrik szőlőművelő, Striegler Sándor kereskedő, Udvardi Ferenc nyugalmazott igazgató, Walenta A. hentes, Weinert Győző uradalmi hivatalnok, Welser András szőlőművelő, Wigand Mór háztulajdonos, Wowy György szőlőművelő, Zalkai Alajos német munkáslapszerkesztő. Akik pedig – dr. Pávai Vajna Gáboron kívül – a magyar színügy helyzetének javítása mellé álltak: Andrássy Aurél városi főjegyző, Bartal György királyi közjegyző, Boboth Ede nyugdíjas főerdész, Beck Vilmos anyakönyvvezető, dr. Dobrovits Mátyás kórházi főorvos, Dröxler Gusztáv királyi tanácsos, nyugalmazott polgármester, Ejury Károly királyi törvényszéki bíró, Felicides Emil takarékpénztári igazgató, dr. Fischer Jakab kórházi főorvos, Forray István kereskedő, Fülep Jónás ügyvéd, Fülöp Ferenc háztulajdonos, dr. Gervay Nándor királyi tanácsos, takarékpénztári igazgató, Göndör Károly iskolaigazgató, Heim Vendel gyógyszertár-tulajdonos, Kánya Richárd városi tanácsos, Kemény Lajos városi főszámvevő, dr. Kovács György városi tiszti főorvos, dr. Kramolin Viktor királyi főügyészhelyettes, Kutsera István rendőrkapitány, Kumlik Tódor helyettes polgármester, Laubner Gyula városi főmérnök, Lederer József városi alpénztáros, Lehóczky Kálmán tanácsos, a királyi ítélőtábla elnöke, dr. Löwinger Vilmos ügyvéd, Mann Károly városi közgyám, ifj. Márton Lajos műlakatos, Merényi Ödön gyógyszertár-tulajdonos, Mitterhauszer Károly városi tanácsos, Molec Dani városi főügyész, Molnár Imre kereskedő, Okolicsányi György ügyvéd, Péterffy Zoltán királyi iparfelügyelő, Pirchala Imre tankerületi főigazgató, dr. Pohl Károly királyi főjegyző, Rovara Frigyes, gróf Esterházy Mihály jószágigazgatója, Samarjay Mihály nyugalmazott főreáliskolai igazgató, Schier Nándor városi aljegyző, Schuszter Károly városi aljegyző, Sóltz Rezső gyógyszerész, Slubek Gyula gyáros, dr. Stein Lipót főorvos, Stelzer Endre városi tanácsos, dr. Tauscher Béla tiszti főorvos, Takács Endre háztulajdonos, Vízkelety József nyugalmazott huszárkapitány, Werner zongoragyáros, Wolf Zsiga ipartestületi igazgató, Zernek Károly ügyvéd.12

A Nyugatmagyarországi Híradó egyértelmű csatavesztésként értékeli a szavazás eredményét, ami viszont – siet hozzá tenni a hírmagyarázó – egyáltalán nem jelent erkölcsi vereséget, hiszen sokatmondó, hogy az értelmiségi szavazók többsége a német érdekek ellenében adta le voksát, de hiába – teszi hozzá a cikkíró nyilvánvaló elitista szemlélettel –, „nem a qualitas, hanem a quantitas szerint számítják a többséget” (Dr. Ejury Jenő: Mozaik a városi közgyűlésből. NYMH, 1901. április 24., 1. p.). E nyomon haladva a lap további munkatársa, a már szintén többször említett Nozdroviczky Jenő nem rest tételesen megszámolni, hogy foglalkozásuk és társadalmi helyzetük szerint kik álltak a német oldalra (többségükben „kapások”, rőfösök, hentesek, fűszeresek, lakatosok, nyomdászok, kereskedők és kocsmárosok, építőmesterek, további iparosok stb.), s kik szavaztak a magyar érdekek mellett (köztük királyi ítélőtáblai elnökkel, főügyészhelyettessel, nyugalmazott polgármesterrel, tankerületi főigazgatóval, gyárigazgatóval, orvosokkal, ügyvédekkel, közjegyzőkkel, iskolaigazgatókkal főbb városi tisztviselőkkel stb.), s ugye – hangzik a végén a sokat sejtető következtetés –, „gondolkozó főnek ennyi is elég” (–zdr–: Utóhangok. Uo., 2. p.). A szavazás eredménye egyébként Nozdroviczky Jenő joghallgató szervezésében egy – a „napokban lefolyt gyászos események fölött bírálatot mondó” – tüntetés(sorozato)t is elindított.13 A tüntetők előbb a magyar színház mellett hitet tevő dr. Dobrovits Mátyás főorvost köszöntötték lakásánál, majd a magyarok ellen agitáló Grenzbote szerkesztősége elé vonultak, ahol tiltakozásul tojással dobálták meg Simonyi Iván városi képviselő főszerkesztői ablakát, innen pedig a színházhoz mentek, hogy Rellénél is tiltakozzanak, ám amikor nem találták,14 átvonultak az egyik, a német színház mellett szavazó városi képviselő, Duschinszky Frigyes rövidáru-kereskedő lakásához, ahol azonban a rendőrség már közbelépett, és kardlapozással kergette szét a tüntetőket, nem kímélve az „ott levő nőket és [a] gyermekeket sem”. A tudósító természetesen most sem maradt adós a következtetéssel: „Hát már annyira vagyunk, hogy megkardlapozzák Pozsonyban azt a fiatalembert, aki magyar voltát meri dokumentálni” (Hazafias tüntetés. NYMH, 1901. április 26., 2. p.). További fejlemény, hogy a közgyűlés ominózus határozatát fellebbezésükkel támadták meg a belügyminiszternél dr. Pávai Vajna Gábor, dr. Dobrovits Mátyás, dr. Fischer Jakab állami kórházi főorvosok, továbbá Merényi Ödön és Heim Vendel gyógyszerészek, valamint Okolicsányi György ügyvéd, illetve Bartal György közjegyző és Zernek Károly ügyvéd (Fellebbezés színházügyben. NYMH, 1901. május 9., 2. p.). Nevezettek fellebbezését Széll Kálmán miniszterelnök-belügyminiszter 1901. május 28-i keletű, 54571/I. sz. levelével nyugtázta, melyben az ügy kivizsgálására tett ígéretet. A pozsonyi magyar nyelvű hírlap kommentátora ezt úgy értelmezte, hogy a belügyminiszteri tárcával is megbízott kormányfő nem hagyta jóvá a közgyűlés vitatott határozatát, s most „oly megoldást keres, mely hivatva lesz végleg végét vetni a már évek óta húzódó áldatlan színházi vitának” (A miniszterelnök határozata a pozsonyi színházi kérdésben. NYMH, 1901. június 9., 2. p.). Mi több, a helyzet felmérésére már június 11-én Pozsonyba küldte Herczeg Ferenc írót, országgyűlési képviselőt és Márkus Józsefet, az Országos Színészegyesület igazgatótanácsának tagját, akik többek között találkoztak a színügyi bizottság tagjaival, s egyetértés alakult ki köztük a tekintetben , hogy a megoldást a stagionerendszer visszaállításában, valamint a téli színházi idénynek a magyar társulat számára való biztosításában kell keresniük (A pozsonyi színházi kérdés. NYMH, 1901. június 12., 1–2. p.). Herczeg és Márkus pozsonyi megbeszéléseiről a „csaknem félhivatalos” Budapesti Napló másnapi száma is beszámolt, megállapítva, hogy „évek hosszú sora óta nem volt a magyar színészetnek kényesebb kérdése a pozsonyi színészetnél”. A két fővárosi személyiség szerint azonban a magyar, illetve a német színészetet pártolók viszálya rövid úton elrendeződhet, mert több érintkezési pontot is sikerült találniuk a két felfogás között (A pozsonyi színészet ügye. NYMH, 1901. június 14., 1–2. p.).

Mindeközben Rellék már javában benne jártak – június 1-jén, egy német operettel indított – második nyári, arénai színiidényükben, amikor is az igazgatónak azzal a színügyi bizottsághoz benyújtott kérelmével sikerült újabb botrányt kavarnia, hogy mentsék fel őt a másnaponkénti magyar nyelvű előadások kötelezettsége alól, s azok számát gazdasági érdekei szerint ritkíthassa.15 A Nyugatmagyarországi Híradó 1901. július 11-i számában dr. Vutkovich Ödön, a lap új szerkesztője viszont emlékeztette a bizottságot, hogy Relle kötelezettségeit annak idején a városi közgyűlés szabta meg, s ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania (Dr. V. Ö.: A magyar színészet csődje Pozsonyban. I. m., 1. p.), ám a színügyi bizottság Relle kérelmét július 11-én, ennek ellenére – s támogatólag – a közgyűlés elé utalta (zdr.: A magyar színészet sírásói. NYMH, 1901. július 12., 2. p.), amely július 15-én többségi szavazattal már bele is egyezett Relle magyar nyelvű arénai előadásainak ritkításába (zdr.: Ahol a magyarság jogait nyirbálják. NYMH, 1901. július 16., 1. p.). Dr. Ejury Jenő hírmagyarázata ugyanitt keserűen veszi tudomásul a döntést, melyet szerinte előre lehetett tudni, hiszen Relle színházi vállalkozásában „befolyásos emberek pénzükkel érdekelve vannak […], mert privát kölcsönt adtak” neki (Dr. Ejury Jenő: Relle szerződésszegése. Uo., 1–2. p.). Nozdroviczky Jenő ez eset kapcsán is elemében volt szokásos pozsonyi glosszafüzérében: „Az arénára bátran kitehetik a fekete-sárga lobogót. Nemzeti Múzsánkat a tegnapi nappal előleges felmondás nélkül szállították ki belőle, mert a direktor szerint a német múzsa jobb lakó. Többet fizet azért a pajtáért s a ki többet ad, s annak már csak több joga is van, mint a szerényebben fizetőnek. A magyar színészek és színésznők elmehetnek üdülni, ki Ligetfalura, ki Oroszvárra, már ahogy a gusztusuk kívánja. Fizetést kapnak, játszaniok nem kell; akad még egy olyan aranyos direktor, mint Relle Iván? Bizonnyal nem. Ő unikum. (zdr.: Pozsonyi élet. NYMH, 1901. július 17., 2. p.).16

Ez már tehát, amint Nozdroviczky következő cikkének címe is jelzi, az agónia – bár elég hosszan elhúzódó – időszaka (Nozdroviczky Jenő: Az agónia. NYMH, 1901. július 19., 1–2. p.), amit – mint láttuk – színházon belüli, színészek közti belviszályok is egyre gyakrabban tarkítanak (Dr. Ejury Jenő: Belháború a pozsonyi magyar színtársulat kebelében. NYMH, 1901. július 25., 2–3. p.). Egyelőre mégsem világos, merre vezethet innen út, még ha a legvalószínűbb eshetőséget többek számára a stagionerendszer visszaállítása jelenti, amiről már a leghosszabb életű magyarországi lap, az 1764–1928 között mindvégig magas színvonalon szerkesztett Pressburger Zeitung is cikkezni kezdett, s a városi színügyi bizottságban is azt fontolgatták, hogy mely várossal tudnának újból – Pozsony számára előnyös – színi szövetséget kötni (Nozdroviczky Jenő: Az agónia. NYMH, 1901. július 19., 1–2. p.).

Közben Sopronban is forrponton volt a színház ügye, s nyilván a problémáik hasonlósága, illetve a két város közelsége is közrejátszott abban, hogy a belügyminisztérium egyetértésével a pozsonyi városi tanács már 1901-ben – tehát Relle idejében – szorgalmazta, hogy a két város alkosson közös színikerületet egymással. A pozsonyiak javaslatát azonban – jelesül, hogy évadjuk október 1-jétől január 15-ig terjedhetne, s színészeik ezután utaznának Sopronba, ahol egészen április 30-ig maradnának – a soproniak egy része magukra nézve előnytelennek tartotta.17 A pozsonyi színügyi bizottság az ottani elképzelések kipuhatolására Andrássy Aurél főjegyzőt és Korce János képviselőt Sopronba küldte, így a szeptember 2-i városi közgyűlésen Andrássy már a nevezett szomszédvárral való szövetségkötést indítványozta, oly értelemben, hogy – amennyiben a budapesti Opera és Nemzeti Színház ösztöndíjasai a kormány támogatásával díjtalanul felléphetnek náluk – a következő hat esztendőben október 1-jétől január 15-ig Pozsonyban, január 15-től április végéig Sopronban játszanának a magyar színészek, akiket mindkét helyen a német társulat váltana. Az ügyben október 5-én határozott a soproni közgyűlés, állást foglalva a pozsony–soproni színi szövetség mellett, azzal, hogy adott esetben azt már három év után is fölbonthatják, illetve hogy januártól április végéig a teljes pozsonyi magyar színtársulat költözzön át Sopronba (A pozsony–soproni színi szövetség. NYMH, 1901. október 8., 2. p.).
Ezek után a pozsonyi tanács 1901. október 29-én azzal a felterjesztéssel fordult a belügyminiszterhez, hogy bár április 22-i közgyűlési határozatuk értelmében a status quót újabb hat évre, 1902. október 1-jétől 1908. szeptember 30-ig fenntartani akarták, ezért kezdeményezték a pozsonyi színigazgató és társulata kivonását a velük szemben elfogult Országos Színészegyesület hatásköre alól, az időközben történt fejleményeknek megfelelően a miniszter tegye lehetővé számukra a színi szövetséget Sopronnal (Pozsony város felterjesztése a színügy rendezése tárgyában. NYMH, 1901. november 10., 1–2. p.).

A végjáték

A fejlemények hatására mintha Relle is valamelyest összeszedte volna magát, s szeptember 29-én kezdett városi színházi magyar évada indulását már Nozdroviczky Jenő is „összehasonlíthatatlanul különbnek” értékelte Nyugatmagyarországi Híradó-beli glosszáiban, mint a megelőzőt, a társulat pedig „békés egyetértéssel igyekszik […] jót produkálni” (–yő.–: Pozsonyi élet. NYMH, 1901. november 21., 1. p.); igaz, ez időre esett botrányba fulladt kísérlete is Jókainé Nagy Bella szerepeltetésével. Mindenesetre tény, Relle addigi műsorán is megpróbált változtatni, igaz, a színikritikus most meg azt vetette a szemére, hogy színházában „túl sok a szomorújáték”, s nem ártana nagyobb változatosságra törekednie, hiszen „vannak jó vígjátékok is” (NYMH, 1901. december 5., 2. p.). Ugyanekkor viszont benső vívódásait, meghasonlását valószínűsíti, hogy 1901 novemberében Zilahi Gyula aradi igazgatónak eladta teljes ruhatárát, könyvtárát és díszlettárát (Relle Iván eladta színházi felszerelését! NYMH, 1901. november 30.), ami – pozsonyi – színigazgatói bukása beismerését is jelent(h)ette.

December 16-án Brolly Tivadar polgármester, Andrássy Aurél főjegyző, valamint Korce János képviselő Budapesten, a belügyminisztériumban egyeztettek – gróf Festetics Andor jelenlétében – Bezerédj Viktor miniszteri tanácsosnál a pozsonyi színügyi helyzet megoldásáról (A pozsonyi színügy rendezése. NYMH, 1901. december 19.), mely megbeszélés után nem sokkal, december 21-én Széll Kálmán már meg is adta az engedélyt a pozsony–soproni színikerület létesítésére (A pozsonyi színház jövője. NYMH, 1901. december 22., 1–2. p.).18 S bár előzetes hírek szerint Komjáthy János színigazgatót is érdekelte volna e színikerület, akit a pozsonyiak korábban Krecsányi Ignác hősszerelmeseként ismerhettek meg (Színügyünk rendezése. NYMH, 1901. de­cember 12., 2. p.), a pozsonyi döntnökök figyelme Szendrey Mihály kassai színigazgató felé fordult, aki december 22-én már be is mutatkozott a helyi hatóságnál, „ahol egyénisége élénk rokonszenvet keltett” (A pozsonyi színház új igazgatója. NYMH, 1901. december 24., 1. p.), s azt tervezték, hogy külön pályázat nélkül szerződtetik, amit természetesen a soproniakkal is egyeztettek. A január 8-i városi közgyűlésen megválasztott új színügyi bizottság19 azonban jónak látta, ha elküldi Kassára megbízottját: Batka János levéltárost, hogy személyesen győződjön meg Szendrey Mihály társulatának színvonaláról, ahonnan az a legkedvezőbb véleménnyel tért haza (A Szendrey-féle színtársulat. NYMH, 1902. január 11., 2. p.). Pozsonyban mindenki érezte-tudta, bőven itt az ideje a változásnak. Relle előadásait már a közönség megmaradt része is teljes apátiával fogadta, mint azt A dolovai nábob leánya című, Könyves Jenő rendezte „ideális színművének” üres ház előtti előadása is mutatta. Ezt a Nyugatmagyarországi Híradó színházi elemzője, dr. Ejury Jenő azzal magyarázta, hogy „a színházlátogató közönség és a színtársulat között” Pozsonyban megszakadt minden kapcsolat, s az emberekben „megjegecesedett a tudat, hogy a színházban élvezetet nem találnak”, de részben a színészek is elvesztették ambíciójukat, kihalt belőlük az önbizalom, s lelküket „betöltötte a resignatio”, míg másik részükön „a romboló hatású makrokephalus: a határtalan önképzelődés és elbizakodottság” lett úrrá. Mindez, így a cikkíró, „régi bűnök rettenetes büntetése”, a kétnyelvűség rendszerének „átkos gyümölcse”, amihez hozzájárult az igazgató „ingatag természete” is, mely „minden külső befolyásnak engedett s legjobb barátainak mindig azokat tartotta, kik legjobban hízelegtek neki, mert ez ölte ki társulatából az egységet és teremtette meg a 19-féle nyilatkozattal illusztrált örökös belviszályt”. Relle Iván rendszere tehát megbukott, s vele bukott ő maga is, ám a cikk­író mégsem kívánta, hogy „egészen tönkrement emberként” hagyja el városukat, mivel azt, hogy „felemelte kezét a magyarság ellen”, eléggé megbűnhődte már; s ha a lap küzdött is ellene, „míg a magyarság és a művészet ügyére veszélyes lehetett, de ma anyagi romlására törni nemtelen lenne” (Dr. Ejury Jenő: A dolovai nábob leánya. NYMH, 1902. január 22., 3. p.).
Februárra végleg eldőlt, hogy Relle kétnyelvű színházát magyar részről Szendrey Iván, német részről pedig Paul Blasel váltja fel. És megköttetik a Sopronnal való színi szövetség is, s ezzel visszaáll a stagionerendszer, melynek értelmében október 1-jétől, illetve szeptember 15-től január 15-ig a magyar, január 15-től április végéig pedig a német társulat játszik a pozsonyi Városi Színházban. Természetesen ezzel a pozsonyi magyar erők és érdekek korántsem érték el végcéljukat – a magyar színészet állandósítását –, figyelmeztet az idézett helyi hírlap, de ez a mostani jelentős lépés e tekintetben is. Már csak az a lényeg, hogy „erős és nagy társulatot hozzon” a városba Szendrey (A pozsonyi színügy rendezése. NYMH, 1902. február 13., 1. p.). Relle végül 1902. március 23-án, virágvasárnap tartotta utolsó magyar nyelvű pozsonyi előadását Kövessy Albert A primadonna című énekes bohózatával, s a következő napon, március 24-én Andrássy Aurél városi főjegyző már vissza is vette a Városi Színházat Rellétől, akinek „pozsonyi szereplése egyszer s mindenkorra véget ért” (A Városi Színház átvétele. NYMH, 1902. március 25., 3. p.). A Nyugatmagyarországi Híradó március 23-i, vasárnapi számának vezércikke virágvasárnap ünnepének jelentőségét boncolgatva kitért arra is, hogy a pozsonyiak számára az is fokozza e nap fényét, hogy „végleg sírba száll” a kétnyelvű színház „lehetetlen, a művészet csődjére vezető rendszere”, melyet „halottaiból nem fog akarni már senki többé feltámasztani” (Virágvasárnapján. I. m., 1. p.).

Az ezután következő három évben tehát Szendrey Mihály kapott júliusi–augusztusi kezdettel – január végéig három éven keresztül – féléves évadokat Pozsonyban,20 ahol 1905-re végül a teljes idénycsere is lezajlott a magyar és a német társulat között, s a város „törvényhatósága egyhangúan megszavazta a magyar színészet állandósítását”,21 ami azt jelentette, hogy ez időtől a magyar színészek az egész téli évadban játszottak. Ezzel gyakorlatilag megszűnt az a magyar színészet szempontjából hátrányos helyzet, amely a Relle-féle vegyes nyelvű színház félresikerült kísérletét is életre hívta. Relle pedig 1902 tavaszán történt felmentését követően – rövid időn belüli másodszori színházvezetői kudarca után – csalódottan hátat fordított a színészetnek, s – teljes pályamódosítással – később vezető beosztást elnyert postahivatalnok lett (az ő kezdeményezésére szervezték meg például az első postai tudakozót is). Az egykori fővárosi, majd pozsonyi színigazgató élete 1914. november 2-án ért véget – nem egészen ötvennégy éves korában. Haláláról két nappal később a Nyugatmagyarországi Híradó is beszámolt, tárgyszerűen felvázolva pályafutását, megemlítve életének másfél évtizeddel korábbi, „lokális harcokkal” terhes pozsonyi színházigazgatói szakaszát is, s hogy ezt követően „búcsút mondott a színészetnek”. „Új pályáján” azonban „kiváló szakerőnek bizonyult és gyorsan haladt előre”, megszerezve a posta- és távirdai főtanácsosi rangot,22 illetve, az első világháború kitörésekor, a tábori posta igazgatójává nevezték ki, ahol „nehéz föladatát” szintén „nagy kötelességtudással végezte” (Relle Iván volt pozsonyi színigazgató meghalt. NYMH, 1914. november 4., 4. p.). Relle november 4-i budapesti temetésén – melyről a Nyugatmagyarországi Híradó fővárosi „dolgozótársa” tudósította a lapot – hivatalból megjelentek a kereskedelmi minisztérium, továbbá a postaigazgatóság, valamint a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézete vezető tisztviselői, illetve a Petőfi páholy-beli társai és – két színész: Relle egykori Népszínház-beli kollégája, Szirmai Imre és Balassa Jenő. A Magyar Színház és a pozsonyi Városi Színház, esetleg az itteni színügyi bizottság vagy városi tanács hivatalos képviseletéről nem szól az újsághír (Relle Iván temetése. NYMH, 1914. november 6., 5. p.). Arról sincs tudomásom, korai halálát mennyire siettette az a kudarcos négy-öt esztendő, amelyet a budapesti Magyar Színház, majd a pozsonyi Városi Színház élén eltöltött (bár a haláláról szóló gyászhír kiújuló szívbajára való utalása sokatmondó lehet e tekintetben), bizonyos, hogy bukásába számos rajta kívül álló, a korabeli színházi és társadalmi-nemzetiségi viszonyokból eredő tényező is belejátszott. Ami pedig életét több-kevesebb ideig meghatározta – a pozsonyi magyar és német nyelvű színjátszás, továbbá a pozsonyi magyarság és németség dominanciaharca, s persze a telefonos tudakozó is – a különböző internetes keresők korában – mára már szintén történelmi időnek számít.

Felhasznált irodalom

Ady Endre összes prózai művei 2. http://mek.niif.hu/05500/05551/html/adypr0118.html Letöltés: 2012. 05. 24.
Benyovszky Károly 1933. A szlovenszkói magyar színészet vázlatos története. Bratislava-Pozsony, Steiner Zsigmond könyvkereskedése.
Berecz Dezső 1976. Küzdelem a magyar színészetért Sopronban 1885 és 1905 között. Soproni Szemle, XXX. évf. 4. sz. 289–307. p.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1981. Premeny divadla. Inonárodné divadlá na Slovensku do roku 1918. Bratislava, Veda, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1997. Geschichte des deutschsprachingen Theaters in der Slowakei. Köln–Weimar–Wien, Böhlau Verlag.
Enyedi Sándor 2008. A Tragédia a színpadon. 125 év. Madách Könyvtár – Új Folyam 60. Budapest, Madách Irodalmi Társaság.
Fogarassy László 1993. Pozsony város nemzetiségi összetétele a 20. században a népszámlálási adatok és a választási eredmények tükrében. In Veres Géza (összeáll.): Új Mindenes Gyűjtemény 10. kötet. Bratislava/Pozsony, Madách Könyvkiadó, 113–136. p.
Gajdó Tamás 1997. A színháztörténet-írás módszerei. Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó.
Gajdó Tamás (szerk.) 2001. Magyar színháztörténet 1873–1920 II. Magyar színháztörténet. Főszerk.: Székely György. Budapest, Magyar Könyvklub–Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet.
Hont Ferenc (szerk.) 1962. Magyar színháztörténet. Budapest, Gondolat Kiadó.
Hoza, Štefan 1953. Opera na Slovensku 1–2. Martin, Osveta.
Katona Ferenc (szerk.) 1976. A debreceni színészet története. Debrecen, DMVT.
Képviselőházi napló 1896. XXVI. kötet. 1900. január 18. – március 1. Országgyűlési dokumentumok – naplók és irományok 1861–1990. http://www.mpgy.ogyk.hu Letöltve: 2012. június 6. http://www3.arcanum.hu/onap/pics/a.pdf?v=pdf&a=pdf&p=PDF&id=kn-1896_26/kn-1896_26%20509&no=0
Kováč, Dušan 2010. Problém písania mien historických osobností z obdobia uhorských dejín. Historický časopis, 58. évf. 1. sz. 135–137. p.
Láng József 1975. Jókai Mórné Nagy Bella emlékirata. ItK, 3. sz. 354–377. p.
Mannová, Elena 2005. Pozsony historiográfiája. Egy multietnikus város múltjának differenciált bemutatása a 19. és a 20. század politikai fordulatai után. In Czoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 47–61. p.
Mészáros András 2004. A magyar nyelv és irodalom oktatása a Pozsonyi Királyi Akadémián és a Pozsonyi Evangélikus Líceumban a XIX. században. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 6. évf. 2. sz. 3–20. p.
Nagy Miklós 1975. Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. /Arcok és vallomások/
E. Nagy Olivér, dr. 1904. Színészet. In Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai – Pozsony vármegye. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság, 394–401. p.
Pávai Vajna Gábor, dr. 1901. A pozsonyi színügyi kérdésről. Klny. A Nyugatmagyarországi Híradó 1901. ápr. 21-iki számából. Pozsony, Wigand F. K. Könyvnyomdája.
Rajnai Edit 1985. A Budapesti Magyar Színház első tíz éve 1897–1907. Színháztudományi Szemle, 16. Budapest, Magyar Színházi Intézet–Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottsága, 115–185. p.
Szajbély Mihály 2010. Jókai Mór (1925–1904). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. /Magyarok emlékezete/
Szarka László 2005. Pozsony etnikai változásai és a város közigazgatása a két világháború között. In Czoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 401–419. p.
Valentovič, Štefan (fel. szerk.) 1986. Slovenský biografický slovník (od roku 833 do roku 1990) I. Martin, Matica slovenská.
Vörös Tibor 1990. A Fedák. Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó.

László Tóth
A lame-duck attempt. The bilingual theatre of Iván Relle and the News of Western Hungary in Bratislava 1899–1902.

Bratislava plays a special, although far not a central role in the history of the Hungarian theatre playing. This is indicated also by the fact that the first strolling group – that of Dávid Kilényi – visited the coronation city near Vienna with predominantly German population and culture only in 1820. But the Hungarian theatre could not take root here for long. The German domination began to equalize in a more dynamic pace only after the 1880s, in the result of the national efforts taken for organization and support of country theatre and for the promotion of Magyarization on the territories with non-Hungarian population. From this perspective, a distinctive and unique experiment was made by Iván Relle, earlier engaged in foundation of a theatre and setting up a company in Budapest, who was commissioned to establish a bilingual theatre and coordinate the work of a Hungarian and German theatre company. The experiment – despite that Hungarian and German language performances took place in the Municipal Theatre in a day shift, what seemed promising for some time, quickly failed because of the qualitative differences between the two companies, in favour of the German theatre, and in the result of the Hungarian and German public of the city and also due to the dispute of the city board representatives arising from their different ideas. This study makes a survey on the lights and shadows of the above experiment, as it was presented in the contemporary press and the views of the Hungarian and Slovak theatre history writers.

László Tóth 792(=511.141)(437.6)”1899/1902”
A lame-duck attempt. The bilingual theatre of Iván Relle and 792(=112.2)(437.6)”1899/1902”
the News of Western Hungary in Bratislava 1899–1902. 316.7(437.6)”1899/1902”

Keywords: Bratislava. Magyarization. Hungarian–German co-existence. The Toldy Circle. Károly Somogyi. Bilingual theatre performing in Bratislava 1899–1902. Gábor Pávai Vajna. Iván Relle. Sári Fedák.