Minya Károly: Változó szókincsünk (Bilász Boglárka)

Minya Károly: Változó szókincsünk. Buda­pest, Tinta Könyvkiadó, 2011, 155 p.

Minya Károly a magyar neologizmusokkal foglalkozó munkájában arra törekszik, hogy feltárja az elmúlt két évtized új szavainak világát egy széles korpuszból merítve. A neologizmusokat mint viszonyfogalmat értelmezi, és megpróbálja megalkotni ezek rendszerét, kategóriáit. A szerző tizenkét fejezetben foglalkozik a neologizmusok rendszerezésével, a magyarítás lehetőségeivel, a neologizmusokhoz kapcsolódó nyelvhelyességi kérdésekkel, a tulajdonnevek, divatszavak és stilisztikai neologizmusok mibenlétével, a neologizmusok és az archaizmusok skaláris jellemzésével, a kötet utolsó fejezeteiben pedig filmcím-, keresztnév- és szómutató könnyíti meg a kötetben való tájékozódást.
Minya Károly a bevezetőben alapvető céljaként a neologizmusok különböző szempontok szerinti csoportosítását, szótárazási lehetőségeinek feltárását és a viszonykategóriák meghatározását fogalmazza meg. Az is kiderül, hogy a kötetet alapozó műnek szánja, mely a későbbi kutatásokhoz iránymutatóként szolgálhat. A szerző arra törekszik, hogy a szókincskutatás legújabb eredményeit összefoglalva a Mai magyar nyelvújítás (Buda­pest, Tinta könyvkiadó, 2003) című könyvének szerves folytatása legyen.
1. Az első fejezet röviden értelmezi a nyelvi változás fogalmát és a folyamatot befolyásoló tényezőket, valamint dióhéjban kitér a nyelvújítás lehetőségeire napjainkban. Bár nem használja ezt a kifejezést, a nyelvújítás feladatainak felsorolása (pl. szaknyelvi regiszterek fejlesztése) a nyelvi tervezés lehetőségeit juttatja az olvasó eszébe.
2. A második fejezetben található a neologizmusok rendszerezése, melynek létrehozását a szerző fő célként határozza meg. A neologizmusok meghatározási lehetőségeinek a szerző csak egy bekezdést szentel, ami később, a rendszerezés értelmezésében nehézségeket okozhat, de sok problematikus kérdést tisztáz a rendszerezés kategóriáival kapcsolatban. Fontos problémára világít rá azzal, hogy – bár csak érintőlegesen – felhívja a figyelmet egy lexikográfiai kérdésre: az újabb keletkezésű szavak szótárazhatóságának lehetőségeire, illetve a szótári minősítések használatára neologizmusok estében. Minya felveti, hogy talán épp a szótárérettség jelezheti, hogy egy neologizmus már nem neologizmus többé. Ezen fejezet alfejezetei a Minya által meghatározott csoportosítási rendszer 8 szempontját mutatják be részletesen. Az első szempont a neologizmusok szándékoltság (akarat) szerinti felosztása, mely szerint megkülönböztetünk tudatos és spontán neologizmusokat. A tudatos neologizmusok (kalandpark, túlparáz) esetében már a nevükből is kiderül, hogy tudatos szóalkotás áll a hátterükben, a spontán neologizmusok (önhivalkodó) pedig „a megfogalmazási nehézség pillanatnyi áthidalására születnek” (16. p.). A spontán neologizmusok esetében nehézséget okozhat az elkülönítésük a tévesztésektől, botlásoktól (erre a szerző is utal a 4. alfejezetben – 27. p.). Az alfejezet további részeiben Minya bemutatja a spontán neologizmusok szóalkotási módjait példákkal gazdagon illusztrálva (kóborpoéma, törzsszülött, polgárdurrantó). A má­sodik alfejezet egy újabb szempont szerint kategorizálja a neologizmusokat: a létrejöttük célja szerint. Ez alapján az új keletkezésű szavak lehetnek szükségszerűek („a nyelv állományának szükségszerű bővítése” – DVD, hangulatjel, vakrandi) és stilisztikaiak („a pillanatnyi tartalmi, stiláris szükségszerűség hozza létre” – megtartüffölődött, szipirtyőz, csóklé). A stilisztikai neologizmusok nem kerülnek be a szótárakba, az egyediség, egyszeriség a jellemzőjük, mindig a tudatos neologizmusok kategóriájába sorolhatók – a szerző külön fejezetet szentel ennek a kategóriának. A harmadik alfejezetben a neologizmusokat gyakoriságuk alapján elterjedt (több mint 1000 Google-találat, de még nem található meg a szótárakban, nem szótárérett – lúzer, twitter, életjáradék) és alkalmi (kevesebb mint 1000 Google-találat – szendvicsgeneráció, korhatárosítás, celebsajtó) neologizmusoknak nevezi. Nehezíti a kategóriákba való besorolást, hogy a szerző a – maga által is homályosnak minősített – szótárérett kategóriával operál, illetve nem határozza meg, mely szótárakat tekint mérvadónak a kategória meghatározásában. A következő alfejezetben a neologizmusokat kommunikációs formájuk szerint osztja fel szóbeliekre (Nézd már, ott egy geopárd!), írásbeliekre (időkapszula, dugódíj, véleményklíma) és írott beszélt nyelviekre (mexoktuk, 7fő, Nyócker). A szóbeli neologizmusok jellemzője, hogy csak szóban fordulnak elő, ezért az interneten egyetlen találat sincs rájuk, így körülhatárolható korpusz híján éppúgy nehéz a vizsgálatuk, mint a spontán neologizmusoké (ez a két kategória gyakran átfedi egymást). Az ötödik alfejezet a szemantikai csoportosítás kategóriáit sorolja (politika, gazdaság, kultúra, internet- és mobilkommunikáció, sport, egészség, szórakozás, étkezés, tárgynevek, foglalkozásnevek) példákkal illusztrálva, melyek sora a fogalmi tartalom alapján tovább bővíthető. A következő rész a neologizmusok morfológiájára tér ki, részletesen tárgyalja a szóalkotás leggyakoribb 11 módját: szóösszetétel (partiarc), szóképzés (forintosítható), elvonás (tömegközlekedik), elvonás és képzés (testfestve), szórövidülés (emó), szórövidülés és képzés (piriburi), mozaikszók (zrt.), szóösszerántás és kontamináció (motkány), szószerkezet kialakulása (láthatósági mellény), jelentésbővülés (ikon). A hetedik alfejezetből megtudhatjuk, hogy a neologizmusok leggyakrabban főnevek; melléknév, ige és igenév ennél ritkábban jön létre. A helyesírási neologizmusokról szóló részben olyan szavakról van szó, melyek helyesírásukban szándékosan térnek el a szabályostól (Miskolci boniésklájd – filmcím; Siráj – Csehov-adaptáció). A szerző célja a kategória létjogosultságának alátámasztása és eddig létrejött csoportosításainak összegzése. Minya konkrét példák segítségével mutatja be, hogy ez a neologizmustípus milyen jelentésbeli többletet hordozhat (reklámszlogen: Gyomrom? S[z]avam sincs!).
3. A harmadik fejezet címe Neolo­gizmusok a szókincs társadalmi tagozódása alapján, melyben a informatika és a mobilkommunikáció szókincsével, a bulvárstílusban megjelenő nyelvi újításokkal, a diáknyelv, valamint az internetes szleng neologizmusaival foglalkozik a szerző. Az első alfejezetet az angol informatikai terminusok fordítási lehetőségeinek szenteli (pl. javaslatok az internet fordítására: információs szupersztráda, világfalu, világszőttes stb.), és röviden összefoglalja a virtuális térben történő kommunikáció során használt szmájlik és emotikonok kialakulásának történetét. A következő részben a bulvárstílusban megjelenő neologizmusokat (zúzda, rágyúr) vizsgálja a szerző, melyeket az ifjúsági nyelv szavaival tekinti sok tekintetben hasonlónak, ezért a szleng kategóriájába sorolja őket. Az alfejezet címéből arra következtethetnénk, hogy a kiindulási korpuszt bulvárlapok alkotják, de valójában fiataloknak szóló havilapok szövegeit használja a szerző. Lehetséges, hogy azért is értékeli az általa összegyűjtött szóanyagot az ifjúsági nyelvhez közelállónak, mivel a lapok célközönsége a fiatal generáció. Minya a diáknyelvet külön alfejezetben tárgyalja, de nem határolja el élesen sem az előző részben megjelenő ifjúsági nyelvtől, sem a következő alfejezetben tárgyalt internetes szlengtől.
4. A negyedik fejezet a szómagyarítás és a neologizmusok kapcsolatával foglalkozik. Bemutatja egy szómagyarító honlap működését, és néhány példával illusztrálva a beérkező magyarítási javaslatok sokféleségét (adatbot ’pendrive’, brutusz ’bluetooth’), valamint azok problematikus voltát. A jelenség történeti bemutatása után a szerző a szaknyelvi magyarítás jelentőségére tér ki, majd ennek különböző szempontú megítéléseit mutatja be. Állásfoglalásában főként nyelvtervezési szempontok alapján ítéli meg a szómagyarítás létjogosultságát különböző konkrét esetek kapcsán, nem teljesen világos azonban egyes idegen szavak esetében a „szükségtelen” jelző használata (pl. cumani ’szökőár’), míg más szavaknál a magyarítást tartja „szükségtelennek” (pl. karaoke, fornetti). A harmadik alfejezetben a purizmus által motivált neologizmusalkotásra tér ki röviden két ilyen jellegű kezdeményezés bemutatásán keresztül.
5. Az ötödik fejezet a neologizmusként létrejött tulajdonnevek néhány csoportját mutatja be. Az egyes alfejezetekben kitér a műsorcímek (Kultúrfitnesz, MobilVers), filmcímek (Tor-túra), keresztnevek, üzletnevek (Szimpatika, Tingli-Tanga) és egyéb tulajdonnevek (könyvcímek, becenevek, együttesnevek, nicknevek) megalkotásának motivációira és leggyakoribb szóalkotási módjaira.
6. A hatodik fejezet azt boncolgatja, hogy vajon a neologizmusok kapcsán felmerülő nyelvhelyességi kérdéseknek van-e létjogosultságuk. A szerző a norma értelmezése felől közelíti meg a problémát, és a szituációfüggőséget, valamint a kommunikáció céljának figyelembevételét hangsúlyozza. Arról is ír, hogy gyakran nyelvhelyességi hibának tekintik a stilisztikai neologizmust, melyre Parti Nagy Lajos – Sárbogárdi Jolán szerző nevében írt – A test angyala című „habszódiájából” hoz példákat (pl. „…azt kategorikus nem eljövésével jelezze!”), majd kitér a pleonazmus és a tautológia különbségeire. A redundancia e két megvalósulási formáját úgy különíti el, hogy míg a pleonazmus esetében az alaptag egy elengedhetetlen jellemzőjét emeli ki a bővítmény (jövőbeli terv, előre prognosztizál), a tautológia esetében ugyanaz a jelentés ismétlődik meg többször, szinonimaként (elsődleges prioritás, hipotetikus feltételezés). Az alaktani jellegű újítások is a neologizmusok gyakran kifogásolt csoportjába tartoznak. A szerző egy alfejezetet szentel ezeknek, melyben a létrejöttük okait és módjait mutatja be, különösen nagy figyelmet szentelve annak a típusnak, mikor az ige új tőváltozata hozza létre a neologizmust (boholytalanító; Futócipő, heti 1-2 alkalomas használatra.). A jelentésbővüléssel keletkező neologizmusokkal foglalkozó alfejezetben újszerű jelentésben használt kifejezéseken illusztrálja, hogyan jöhet létre a jelentésbővülés (sportlegenda; visszaégett az erdő – ’újra kigyulladt’), és ezekkel kapcsolatos különböző vélekedésekre hoz példákat. Az ötödik alfejezetben a határozóraggal ellátott névutók (a nyár előttre, két órán belülre, határon túlról), valamint a ragos névszóból keletkezett névutók (öt óra magasságában) megítéléséről beszél a szerző, majd az utolsó alfejezetben a szintaktikai neologizmusokra (pl. Nagyon zene – rádióadó szlogenje) tér ki röviden.
7. A hetedik fejezetet Minya a divatszó fogalmának meghatározásával kezdi, majd a divatszavak (médiamogul, botrányképes, divatdiktátor stb.) bemutatása után a szóalkotási divatokkal (pl. az -s képzővel létrehozott melléknevek: Hogy milyen bulikat szeretek? Egyet fizetős, kettőt kapós.) és a divatos tárgyakhoz kapcsolódó szinonimasorokkal (platformcipő, pata, csótánytaposó – ’magas talpú cipő’) foglalkozik. Kitér még az analógia jelentőségére a divatszavak keletkezésénél, valamint a több országban megrendezett szószavazó versenyekről ír, melyek célja a legkedveltebb szavak megállapítása.
8. A nyolcadik fejezetben a szerző a szépirodalomban megjelenő stilisztikai neologizmusokat tárgyalja Parti Nagy Lajos Tartuffe-újrafordítása kapcsán, valamint bemutatja a Parti Nagy Tisztújítás című drámájában megjelenő ritkább szóalkotási módokat. Minya ebben a részben főként a posztmodern irodalomban megjelenő neologizmusok funkciójával foglalkozik, de összeveti ezeket az expresszionizmus szóösszetételeivel is.
9. A neologizmusokról nem beszélhetünk anélkül, hogy az archaizmusokra ne térjünk ki. Minya a neologizmusok és az archaizmusok skaláris viszonyának tisztázását érzi elhanyagolt témának, ezért külön fejezetet szentel ennek a problémának. Mindkét kategória kapcsán bevezet egy kontinuumot, mely a neologizmusok elterjedtségét (neologizmusskála) és az archaizmusok kikopását (archaizmusskála) jelöli. Az archaizmusokon belül megkülönböztet természetes és művészi (stilisztikai) archaizmusokat.
10. A tizedik fejezetben a szerző a neologizmus kategóriájába sorolható filmcímeket rendszerez szóalkotási módjuk szerint, miközben a filmek rövid tartalmát is közli, hogy az olvasó számára világos legyen a címadás motivációja (Kamukém, Agymenők, Pancserock, Idétlen időkig stb.).
11. A neologizmusok egy másik kategóriájából is készült szószedet, mégpedig egy keresztnévmutató olyan keresztnevek felsorolásával, melyek Ladó János Ma­gyar utónévkönyv című könyvébe nem kerültek bele, a Magyar Nyelvtudományi Intézet honlapján viszont megtalálhatóak (Brá­jen, Györke, Magnólia, Palmira, Vad­virág stb.).
Minya Károly könyve nemcsak a neologizmusokkal kapcsolatos ismeretek alaposan megszerkesztett összefoglalója – ahogy ezt célként meg is fogalmazza –, hanem ezeket sok tekintetben kiegészítve és egyes fontos kérdésköreit kiemelve mutatja be a szókincskutatás ezen területének jelenlegi állását. Egyik legnagyobb erénye a szerző abbéli törekvése, hogy megalkossa a neologizmusok kategorizálásának rendszerét. A témák sokfélesége miatt sok esetben csak a probléma felvetéséig jut el a szerző, és a felmerülő kérdések megválaszolását újabb kutatások céljaiként vetíti előre. Több kényes kérdésben (főként ami a nyelvhelyességet illeti), igyekszik többféle szempontot felsorakoztatni, ám maga nem minden esetben foglal állást. Fontos kiemelni, hogy a mű több szempontból is hiánypótló, a témával foglakozó vagy foglalkozni szándékozó kutatók számára megkerülhetetlen.

Bilász Boglárka