Vörös Ferenc: Mutatvány az 1720-as országos összeírás névföldrajzából (Angyal László)
Vörös Ferenc: Mutatvány az 1720-as országos összeírás névföldrajzából. Szombathely, Savaria University Press, 2013, 217 p.
Vörös Ferenc nyelvész, főiskolai tanár tudományos szorgalma, a személy- és családnevek iránti fogékonysága eddigi munkásságának mércéjében mérendő. A kompakt Kárpát-medencei névanyag feldolgozásának általa felvázolt szükségessége a névtan állandó kihívásának számít. A szerző már nyitrai vendégtanári időszakában lelkes megszállottja lett a személynévgyűjtésnek, s hallgatói köréből nem egy, később elismert névtanost üdvözölhetett a szakterület. Mintegy másfél évtized óta foglalkoztatja a Mai magyar családnévatlasz (MMCsNa) létrehozása. Eredendően a felvidéki magyar nyelvterület ezredfordulós névanyagának feldolgozását tűzte ki célul, de anyagi támogatás híján először a keresztneves adatbázishoz jutott hozzá, melyet a Kalligram Kiadó által megjelentetett Nyelvek és kultúrák vonzásában című nagymonográfiájában használt fel. Legújabban a falu névrészt tartalmazó családnevek vizsgálatával foglalkozott (A „falu” névrészt tartalmazó családnevek és a nyelvföldrajz, 2011).
Jelen kötet azonban mégis sok újdonságot tud felmutatni. Az 1720-as országos összeírás a rokon szakterületek számára is kiapadhatatlan korpuszforrás. Adatbázisát szervesen hozzákapcsolja a közelmúltban összeállt elektronikusan tárolt bázisához. Az egész kötetet végigszövi a családnévföldrajzban mostanra megkerülhetetlen nyelvföldrajzi szemlélet. A szöveges elemzésen túlmenően térképek segítségével mutatja be a korabeli férfi- és női keresztnevek divatjának egyes időszeleteit. Ennek a szemlélődésnek ugyan nagy hagyománya van a névtanban, mégis sok hiányosságát tudjuk szembesíteni a mai, új szemléletekkel összehasonlítva. Kiváló névtanosunk, Hajdú Mihály kutatópontjait átértékelve, továbbgondolva teszi teljessé a magyar nyelvterület földrajzi térségeit. A kutatás főbb előzményei című részben azt is megtudhatjuk, hogy miért éppen az 1720-as conscriptiót vette alapul a nevek forrásaként. A két időszelet különbségeinek számbavételekor külön említést érdemel, hogy az 1720-as korpuszban a családnevek vizsgálatán túl a keresztnévállomány tanulmányozására is lehetőség kínálkozik (21. p.). A mai időmetszet hasonló vizsgálatának gátat szabnak a személyiségi jogi szabályok. Hangsúlyos megjegyezni, hogy a 18. század eleji Magyarországon már vitán felüli tény a kételemű névrendszer általánossá válása. A korpusznak ebben a szeletében a szerző 902 ide sorolható esetét mutatta ki. Az 1720-as korpuszban aliasos neveket is találni („másként” jelentésben): Joannes Barna alias Nagj, Matthias Horvat alias Nagy stb. A szerző a kötet 3. fejezetében (27–31. p.) az adatbázis-építés és a téri ábrázolástechnika gyakorlatát vázolja fel kellő aprólékossággal, amely az MMCsNa munkálataihoz is nagy segítséget nyújtott számára. Ma már minden térinformatikai szoftverrel előállított névtani térkép az ún. raszteres technikát alkalmazza. A 4. fejezet (31–192. p.) a kötet fő gerincét alkotja. Első alfejezetében az 1720-as összeírás történelmi hátterével ismerkedhetünk meg. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy az 1720-as összeírás a korábbi, 1715-ös conscriptio kiegészítéseként rendeltetett el. A szerző a további oldalakon ismerteti az összeírás szakirodalombeli előfordulását. Elsősorban történészek aknázták ki a lehetőségeit, de az első névtani feldolgozását Rudolf Forstinger végezte el, mégpedig Sáros és Szepes megye keresztneveinek gyakorisági mutatóit összeállítva (36. p.). Megidézésre kerül Kázmér Miklós családnévszótára is, amely igencsak hiányos az adatok felhasználhatóságában. A szerző figyelmét az az igény sem kerülte meg, hogy a korpuszt rávetítse a Trianon után létrejött utódállamok területére. Ezt táblázatban manifesztálja. Ebből tisztán látható, hogy az összeírás neveinek döntő többsége a mai Magyarország és Szlovákia területére lokalizálható. Folytatásként rávetíti a korpusz adatait az 1910-es vármegyebeosztásra is. A következő alfejezetekben már a korpusz család- és keresztneveinek nyelvföldrajzi bemutatásához érkezünk. Először a keresztnevek és gyakorisági listáik kerülnek terítékre. Vörös Ferenc minden esetben túlmutat Hajdú Mihály és Kázmér Miklós ide vonatkozó kutatásain. A leggyakoribb keresztnevek lexikai típusait táblázatszerűen foglalja össze. Külön tárgyalja a női és férfineveket. Ebből kiderül, hogy a leggyakoribb férfikeresztnévnek a Joannes, a legfrekventáltabb nőinek pedig a Catharina számított. Ezek után a Mária keresztnév divatjának kronológiai áttekintése következik 1526 és 1967 között. Az illusztrációként szolgáló diagramok és térképek ott vannak, ahol lenniük kell, szervesen illeszkednek a tárgyaltakhoz. Igen tanulságos az a térkép is, amelyen a női nevek felbukkanásának helyei vannak szemléltetve a történelmi Magyarországon (61. p.). A továbbiakban a Joannes és a Georgius lexikai típusát reprezentáló térképek következnek.
A kettős keresztnevek kutatása a névtan elhanyagolt területének számított. A szerző ezt is kiküszöbölte azzal, hogy értekezik a többes keresztnevekről. Divatjukat kezdetben a városok éltették, a kisebb falvakba csak később jutottak el. A jelenség a felvidéki, illetőleg a nyugat- és közép-magyarországi városokban vert gyökeret. Másrészt az 1720-as évek tájékán a magyarországi német ajkú városok polgársága viselhetett az átlagosnál gyakrabban kettős keresztneveket. A 371 adatból egy esetben jegyeztek fel hármas keresztnevet: Joannes Carolus Otto. A keresztnevek után a szerző számba veszi, majd táblázatban is demonstrálja az összeírás leggyakoribb családneveit (101. p.). Ezután a Kovács családnév nyelvföldrajzával foglalkozik. A következő alfejezetekben a Szabó, a Nagy és a Tót családnév nyelvföldrajzi bemutatása következik. A 18. század eleji kettős családnevek vizsgálata rendkívül sok kérdést vet fel a kutatók számára. Maguknak a két- vagy többelemű családneveknek a névrészei közötti viszonyt többnyire szintagmatikus kapcsolatokra szokás visszavezetni. Vörös itt foglalkozik a vegyes kódú többes tagolódású családnevekkel. A Bauer és Pauer eseteit markánsan választja szét. A dolgozat utolsó részében a magyar és szláv asszonynévképzős nevek nyelvföldrajzi vetületei élveznek primátust. Bemutatásra kerülnek a -ka, az -ička, de az -ova birtokos képzős családnevek is. A -ni képzős családnevek nyelvi hovatartozása vitathatatlanul magyar eredetűnek minősíthető. Még akkor is így van ez, ha a tő etimológiája vegyeskódúságot eredményez. A dolgozat eredményeinek terjedelmes mivoltából is arra engedhetünk következtetni, hogy egy hosszú munka közbülső állomása kíván lenni. Felvillant egy-egy szeletet belőle, de a komplex vizsgálat még várat magára. A kötetet gazdag irodalomjegyzék zárja.
A magyar névtudományi kutatásoknak egyik régi adóssága a jelenkori családnévkataszter és -atlasz létrehozása. Ennek pótlására vállalkozott tudományos munkásságával a szerző, aki felbecsülhetetlen leletmentést végez a névtanban. Ezt már több monográfiájával, kisebb-nagyobb tanulmányaival, honi és külföldi konferenciákon elhangzott előadásaival, valamint oktatómunkájával is bizonyította. A kötet felépítése, a fejezetek egymásra épülése jó, címrendszere jól áttekinthető, kifejtése logikus, világos. Fogalmazása, nyelvhasználata gondos, szakszerű, helyesírása igényes. Hivatkozásai, szakirodalmi utalásai, könyvészeti adatai, irodalomjegyzéke mintaszerű, gyakorlott névkutatóra vall.
A kötetet minden esetben a sokoldalúság jellemzi, hiszen szertefutó nyelvföldrajzi témákat ölel fel. A névkataszter elkészítése mellett legalább ennyire várat magára egy családnévatlasz létrehozása, amely nemcsak a névtanosok munkáját könnyítené meg, de a nyelvtörténeti kutatások számára is fontos információkat szolgáltathatna. Az eredmények lezáratlanságára való tekintettel bátran kijelenthetjük, hogy a feladatok folytathatók, és reméljük, hogy a közeljövőben az egyes témák, problémakörök alaposabb kifejtését üdvözölhetjük, akár a szerző egyik újabb kiadványában.
Angyal László