Zsidók deportálása Szlovákiából 1938 novemberében és zsidó táborok a (cseh)szlovák–magyar határ menti „senki földjén”

Az 1938-as müncheni egyezmény egyfelől alapvető geopolitikai változásokat eredményezett Közép-Európában, a térség fölötti náci Németország hatalmát tükrözve, másfelől Csehszlovákia viszonylatában az ország történetének meglepően gyors és lényegi belpolitikai fordulópontjához is vezetett. A második köztársaság más politikai rendszerré vált, s nemcsak az új külpolitikai orientációja miatt, hanem elsősorban gyors belpolitikai változásai következtében. A parlamentáris demokráciát fokozatosan felváltja – a cseh országrészekben – a két párttól függő irányított demokrácia, az „önkényes nemzetállam” (Gebhart–Kuklík 2004; Rataj 1993, 6–154. p.) iránti igény, a második csehszlovák köztársaságban az 1938. decemberi felhatalmazási törvény, ez utóbbi pedig a parlamentáris demokrácia végét jelentette. Az autonómiáról szóló alkotmánytörvény elfogadása egyben Szlovákia helyzetének megváltozását is jelentette.

A Hlinka-féle Szlovák Néppárt kihasználva Csehszlovákia meggyengülését, 1938. október 6-án kihirdette Szlovákia autonómiáját. (Bystrický 2008; Slovensko… 2012; Hájek 1959; Hoensch 1965; Lipscher 1957; Lipták 1966; Nižňanský 2002) A HSĽS hatására a többi párt is ugyanezt tette – kivéve a szociáldemokratákat, a kommunistákat és a zsidó pártokat. A HSĽS képviselői aztán a autonomista rendszert nagyon hamar egypártrendszerré alakították,1 sőt az ország további politikai, kulturális, szellemi és vallási fejlődését egyetlen elképzelésre szűkítették. A liberális társadalom és a plurális demokrácia alapjai, az ellenzékkel szembeni politikai tolerancia, a konszenzuson vagy vitán alapuló problémamegoldás vagy a kisebbségekhez való korrekt viszonyulás – mindez egyre nagyobb hiánycikké vált, mígnem teljesen eltűnt Szlovákia politikai életéből.

Véleményem szerint azonban Szlovákia autonómiájának van még két további politikai síkja is, melyeken keresztül a rendszer a maga kudarcait ventilálta vagy melyek által híveinek radikalizmusát irányította. Az egyik az antiszemitizmus, a másik a Szlovákiában élő cseh közösséggel szembeni ellenségesség, sőt mondhatni csehofóbia. (Rychlík 1997, 141–172. p.) 1938 októberében és novemberében főként a cseheket érintő vad tisztogatásokra került sor az iskolaügyben,2 beleértve a főiskolákat is,3 a közigazgatásban,4 a csendőrségen belül stb. Az intolerancia légkörét főként a napisajtó éltette, melyet másfelől már cenzúráztak, majd fokozatosan gleichschaltoltak.5 A sajtó irányítását a már 1938 októberében megalakított Propagandahivatal is végezte, élén Alexander Machhal. 1938 októberében és novemberében (de később is) a szlovák lapok tele vannak elbocsátottak névsoraival6 – az ilyesmire nyilván a HSĽS új, a hatalmat gyorsan megragadó elitjének alacsony politikai kultúrája is hatással volt. A hatalomra való hosszas „várakozás” radikalizálta a pártot. A HSĽS politikai nacionalizmusa egybefonódott az autonómia tekintélyelvű rendszerének építésével.

Közben másrészt az akkori politikai vezetők azt hangsúlyozták nyilatkozataikban, hogy a nehézségek törvényes és tisztességes megoldását pártolják, beleértve mindkét említett „síkot” is. Az autonóm kormány elnöke, Jozef Tiso a november 2-i beszédében egyebek közt kijelentette: „A szlovák kormány minden lakosnak megfelelő segítséget és védelmet nyújt.” (Slovák, 1938. 11. 6., 2. p.)

Külpolitikai szempontból Szlovákia későbbi irányvonalát illetően a legfontosabb eseménynek az – 1938. november 2-i – 1. bécsi döntés számított. (Deák 1990; Deák 1998; Vávra–Eibel 1963; Vietor 1968; Žudel 1991, 34–43. p.) Nemcsak a második köztársaság, hanem elsősorban a szlovák autonóm kormány szenvedte el a döntéssel a München utáni első külpolitikai vereségét.7

 

A zsidó közösség helyzete Szlovákiában az első Csehszlovák Köztársaság végnapjaiban

Az 1930-as népszámlálás szerint Szlovákiában 136 737 zsidó vallású8 személy élt, a lakosság 4,11%-a.9 Nemzetiségüket tekintve megoszlásuk a következő volt: cseh és szlovák (a statisztika megnevezése szerint: csehszlovák nemzetiségű) 44 019 (32,19%), német 9945 (7,27%) és zsidó 65 385 (47,81%). (Naučný… 1939, 96. p.)

Szlovákia 2658 községe és városa közül 1435-ben éltek zsidók. A legnagyobb zsidó közösségű városok: Pozsony (mintegy 15 000), Nyitra (4358), Eperjes (4308), Nagymihály (3955), Zsolna (2917), Nagytapolcsány (2459), Nagyszombat (2445), Bártfa (2441), Homonna (2172) és Trencsén (1619). (Rothkirchen 1998, 50. p.; Bárkány–Dojč 1991)

Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt nemzetiségi hovatartozás szempontjából a zsidó közösség fokozatos változáson ment keresztül. 1921-ben 16,5%-uk vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 1930-ban már csak 9% – a cseh és szlovák (a statisztika szerint: csehszlovák) nemzetiségűek aránya fordítva változott: 1921-ben csak 22%-uk vallotta magát ennek, 1930-ban már több mint 32%-uk. (Büchler 1992, 23. p.)10

A bécsi döntés miatti területvesztés következtében változott a Szlovákiában élő zsidó közösség lélekszáma. Magyarország javára Szlovákia 879 697 lakost veszített, közülük a statisztika szerint 45 292 tartozott a zsidó valláshoz, ebből zsidó nemzetiségűnek 26 227-en vallották magukat. (Naučný… 1939, 96. p.) Ha így volna, akkor Szlovákiában körülbelül 91 445, magát Mózes-hitűnek valló lakos maradt volna. Ezek az adatok azonban nem tekinthetők teljesen irányadónak, mert nem tartalmazták a zsidó menekültek számát, főként a náci Németországból és az egykori – 1938 márciusa után a harmadik birodalom részévé vált – Ausztriából menekülőkét. Az osztrák Jonny Moser szerint csak Ausztriából fokozatosan mintegy 2650 zsidó települt át Szlovákia területére. (Moser 2000, 83–85. p.) Az önálló Szlovákia kezdetén Szlovákiában hozzávetőlegesen 90 000 zsidó élt.11

Foglalkozásukat illetően az 1930-as statisztika alapján a következők állíthatók: kereskedelem és szolgáltatások: 49,5%, közszolgálatban: 30 151-en dolgoztak. Ugyanakkor a zsidók mintegy fele ügyvédségben volt érintett. (Národné noviny, 1938. 11. 8., 2. p.)12 1939-ben az orvosi kamara kimutatása szerint 1414-re emelkedett az orvosok száma, ennek 43,9%-át képezték zsidók. Hasonló adatokat említhetnénk gyógysze­részeket vagy állatorvosokat illetően: 1921-ben 167 gyógyszerész dolgozott (ebből 32 zsidó, azaz 19,2%), 141 állatorvos (30 zsidó, 21%). (Suláček 2005) Nagyon jelentős képviseletük volt a vállalkozások terén is. Ezeket az adatokat azonban történelmi kontextusban kell kezelnünk: a zsidó közösség szakmai formálódása a középkortól követhető. Mivel földet zsidók nem birtokolhattak, maradt számukra az üzlet és a pénzügyek. A modern kor pedig éppen ezeknek az ágazatoknak a jelentőségét erősítette, a hagyományos mezőgazdaság hátrányára. A zsidók tehát ekkor kamatoztathatták tapasztalataikat, melyek megszerzésére az előző korszakokban „kényszerültek”. Szociális rétegezettségét tekintve a szlovákiai zsidóság a középosztály (kereskedők, iparosok, szabad foglalkozásúak) tekintélyes hányadát alkotta. Szociális összetételük ugyanakkor fokozatosan változott is a cseh s részint a szlovák tőke érvényesítése következtében.13

A zsidók vallásorientációjában a 19. században bekövetkezett szakadás eredményeként a hitközségek különváltak. Livia Rothkirchen 167 szlovákiai zsidó hitközséget említ, ebből 107 volt ortodox, 29 neológ, 31 pedig status quo ante. (Rothkirchen 1998, 65. p.)14 A zsidó közösség 75%-a tehát az ortodox irányzathoz tartozott. A neológ és a status quo ante hitközségek alkották a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségét, a Jesurunt, az ortodox hitközségek pedig egy központi iroda ernyőszervezete alatt tömörültek.

A politikai hovatartozást illetően az első Csehszlovák Köztársaság végnapjaiban Szlovákia területén két cionista párt működött, a Zsidó Párt és a szociáldemokrata Egyesült Szocialista-cionista Munkáspárt, valamint a teljesen jelentéktelen, asszimilációs programot hirdető Szlovákiai Ortodox Zsidók Szlovák Pártja.

A zsidó közösség vezetői jól tudták, mit jelent az első köztársaság parlamentáris demokráciája, s ez még inkább tudatosult bennük Hitler 1933. évi fellépését követően, a környező államokban (Lengyelország, Magyarország, Románia) a 30-as években végigsöprő antiszemitizmus-hullám után vagy miután a harmadik birodalom bekebelezte Ausztriát. Arnošt (Ernst) Frischer, a Zsidó Párt elnöke az egyesült zsidó pártok pozsonyi gyűlésén 1938. június 7-én nagyon lényegre törően így fogalmazott: „Köztársaságunk ideális demokratikus állam, mert még ha a többség uralkodna is a kisebbségen, az is demokratikus volna, de nálunk mindenkinek akkora politikai súlya van, amennyire erős s amilyen mértékben képes mozgósítani híveit. A zsidóság úgymond jellegéből adódóan mindig is hajlamos a kompromisszumra, ám a jelenlegi nemzetközi politikai helyzetben nem lehetséges a kompromisszum, és a csehszlovákiai zsidóságnak tudatosítania kell, hogy a Csehszlovák Köztársasággal együtt áll vagy bukik. Ha a zsidók nem fognak arra törekedni, hogy a politikai történések alanyaivá váljanak, akaratuk ellenére politikai jelszavak tárgyaivá fognak válni. A zsidóságnak fel kell hagynia kicsinyes rendi harcaival, össze kell fognia politikai és gazdasági jogai megvédéséért.”15

Természetesen parlamentáris demokrácián belül is létezhet antiszemitizmus, de a 20. században csakis fasiszta és totalitárius rendszerekben vagy diktatúrákban volt szervezett formája.

 

Az 1938. novemberi deportálások menete

Abban a hektikus időszakban, amikor az első bécsi döntés formájában Szlovákiára az első külpolitikai vereség várt, Pozsonyban tüntetésre került sor. 1938 november 1-jén a magyar határkijelölő bizottság szálláshelyéül szolgáló Carlton Szálló előtt néhány száz zsidó tüntető gyűlt össze. Magyarbarát jelszavakat skandáltak, sőt ilyen szórólapokat terjesztettek. A rendőrség nagyon gyorsan elfojtotta a tüntetést. Abszurd volna feltételezni, hogy egy ilyen tüntetés befolyásolhatta volna a döntőbírói szerződést előkészítő náci Németországot és a fasiszta Olaszországot. Az akciót propagandisztikusan, zsidóellenesen kihasználták: Pozsonyban és másutt is zsidóellenes tüntetésekre került sor, házak ablakait és boltok kirakatait törték össze, sőt szétvert boltokat raboltak ki. A Slovák c. napilap a Carlton előtti tüntetés résztvevőinek címezve írta: „Ezért a tüntetők és felbujtóik is jobban teszik, ha le­vonják a következtetéseket és elhagyják Szlovákiát. Senki sem fogja ebben akadályozni őket.” (Slovák, 1938. 11. 3., 3. p.) Az akkor kialakult helyzetet jól jellemzi, hogy a zsidóellenes tüntetéseket és kirakatrombolásokat követően Pozsonyban megjelentek a „Nem zsidó üzlet”, „Keresztény üzlet” stb. feliratok.

Az első bécsi döntés alapján a magyar hadseregnek november 5-től kellett elfoglalnia az átengedett területeket, Szlovákiának pedig november 10-ig kellett átadnia a Magyarországnak odaítélt területeket. A szlovák autonóm kormánynak és a cseh-szlovák államigazgatásnak épp elég dolga volt, hogy a bécsi döntésből eredő kötelességeinek eleget tehessen. Ennek ellenére az autonóm kormány ebben a helyzetben váratlan és nagyon szigorú zsidóellenes lépésre szánta el magát: a zsidók deportálására Szlovákiából. A szakirodalom ennek a zsidóellenes akciónak a kezdetét eddig 1938. november 4-ére tette. (Kamenec 1991, 25. p.; Lipscher 1992, 18–19. p.)

A deportálási akció16 kezdete azonban már a Tartományi Hivatal 1938. november 2-i rendeletével függött össze – ez lényegében megakadályozta a zsidók távozását arról a területről, melyet Magyarországnak kellett átadni. A rendeletben szó szerint ez állt: „Ami a zsidókat illeti, olyan intézkedéseket kell foganatosítani, hogy a magyar vidékek átadásakor a helyükön maradjanak, tehát lehetetlenné kell tenni evakuálásukat vagy az olyan vidékekre való elutazásukat, melyek nem kerülnek átadásra.”17 Ezzel a rendelettel valójában lehetetlenné vált a zsidók mozgása a megszállt területekről Szlovákia irányában. Az sem esett latba, vajon külföldiekről volt-e szó vagy csehszlovák állampolgárokról. Azt lehet mondani, hogy az átengedett dél-szlovákiai területeken élő zsidók egészen a magyar szervek megérkezéséig „ideiglenesen internáltak” voltak. A rendelet másnapján (november 3.) Pavol Teplanský mezőgazdasági és kereskedelmi miniszter aláírta azt a határozatot, mely megtiltja a Magyarországnak átadandó területekre a pénz, az értékek és bármilyen ingóság kivitelét.18 Mihelyt megkezdődtek a deportálások (1938. november 4-én), ezt a rendeletet ki is használták, és a deportált zsidók csak nagyon kevés anyagi eszközt (50 koronát) vihettek magukkal az útra.

Szó szerint az utolsó pillanatban, egy nappal az átengedett dél-szlovákiai területek elfoglalása előtt, november 4-én, déltájt az alábbi telefonogramot kaptán a járási hiva­talok: „Dr. Tiso kormányalelnök úr parancsából az alábbiak végrehajtandók. A belügy­minisztérium rendelete alapján november 4-én legkésőbb 12 óráig Dél-Szlovákia minden járási és csendőrállomását, valamint a Hlinka Gárda vezető egységeit tájékoztatni kell arról, hogy tartóztassák fel a körzetükben tartózkodó vagyontalan zsidókat, s családtagjaikkal együtt közös transzportokban teherautókon toloncolják őket legkésőbb november 4-én 24 óráig az új határon át.”19 Az autonóm kormány elnöke, J. Tiso ezzel a magára vette az ilyen akcióval járó politikai felelősséget, és megparan­csolta a vagyontalan zsidók Szlovákiából való deportálását. A telefonogram további utasítása a „megfelelő” anyagi keretre (fejenkénti 50 korona) vonatkozott, arra, hogy a deportáltakat az átadott terület több kilométeres mélységébe kell elszállítani. A dokumentum kitért arra is, hogy a deportálandó többi pénzét feltétlenül vissza kell tartani, lakásaikat és vállalkozásukat lepecsételni. Az akciót a csendőrőrsöknek kellett végrehajtaniuk a Hlinka Gárda segítségével, aznap éjfélig. A rendelet másik részében az áll, hogy azokat a zsidókat, akiknek több mint 500 ezer korona vagyonuk van, ideiglenesen internálni kell, nehogy a vagyonukat külföldre menekítsék. A zsidó családok ily módon lényegében a szlovák autonóm kormány túszaivá váltak – a deportálások kiváltotta félelem is maradásra bírta őket. A kormány tehát kihasználta a bécsi döntést követő pár napot arra, hogy a szegény zsidóktól megszabaduljon, a tehetősebb réteget pedig nagyvonalúan Szlovákiában marasztalta. A rendeletből világosan kitűnik, hogy az egyetlen szempont a vagyoni volt. Az említett rendelet harmadik részében az áll, hogy a rendelet a német, a lengyel, a magyar és a román állampolgárságú zsidókra is vonatkozik.

Nagyon érdekes az említett rendelet 5. pontja is: „A helyi hivatalos szervek kötelesek benyújtani a szlovákiai zsidóprobléma megoldására létrejött központnak a pozsonyi rendőrkapitányságon, Dr. Faláthnak a kitoloncolásra kijelölt összes zsidót a személyes adataikkal, valamint a lepecsételt lakások és üzletek és a lefoglalt ingóság listáját.” A központ felé jelenteni kellett az internálásra szánt gazdag zsidókat is. Az autonomista kormány ezzel politikai antiszemitizmusáról is tanúbizonyságot tett.

A kormányfő s egyúttal belügyminiszter Tiso által aláírt rendeletben volt néhány egyenetlenség. Mindenekelőtt problematikus az a része, mely egyfelől kimondja a va­gyontalan zsidók deportálását, másfelől nem felejti el megemlíteni, hogy vissza kell tartani a pénzüket, az értékeiket, sőt a lepecsételt lakásukat meg vállalkozásukat is. A vagyontalan embernek szegénynek kellene lennie, tehát a felsoroltaknak elvben nincs birtokában. Az ilyen értelmű rendelettel nagyon könnyű visszaélni, mert körvonalazatlanul határozza meg a „vagyontalan” fogalmát, s mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja – amiként valóban így is történt. Tehát már 1938 novemberében születik egy olyan rendelet, mellyel nagyon könnyű volt visszaélni, arról nem is szólva, hogy a kormány elnökének nem volt alkotmány biztosította joga arra, hogy ilyen dokumentumot küldjön az államigazgatási szerveknek. Az alárendelt járási hivatalok, a HG vagy a helyi szervezetek azonban rögtön hozzáláttak, hogy Szlovákia egyes járásaiban keresztülvigyék az utasítást. (Fiamová 2008a, 4–18. p.; Fiamová 2008b, 220–235. p.; Fiamová 2012, 172–205. p.; Nižňanský 1999b, 64–79. p.; Nižňanský 2000)

Izidor Koso elnökségi főnök és Ján Jusko rendőrigazgató később azt vallották, hogy 1938. november 4-én felkeresték Tisót, magyarázatot kérve a zsidóellenes akcióra. Jusko szerint Tiso ezt mondta: „Tegnap volt itt a Carltonban a magyar delegáció. A Carlton előtt Pozsony Magyarországhoz csatolásáért zajlott tüntetés,20 főként zsidók részvételével. Nos, ha annyira oda húz a szívük, menjenek oda.” Hasonlóan vallott a háború után a Tisónál tett látogatásukról Koso is: „Dr. Tisóval közöltem, mit láttam a rendőrkapitányságon és mi zajlik ott, dr. Faláth tevékenységére utalva, és magyarázatot kértem. Dr. Tiso talán szó szerint ezt mondta: »Tegnap volt itt egy magyar delegáció a Carltonban, a Carlton előtt tüntetés zajlott, ezen többnyire zsidók vettek részt, és Pozsonynak Magyarországhoz csatolását követelték. Nos, ha annyira oda húz a szívük, menjenek oda.« Én elmagyaráztam dr. Tisónak, hogy ők is a mi állampolgáraink, hogy a mi állampolgáraink közt nekünk kell rendet csinálnunk, s hogy ebből nemzetközi és államközi bonyodalmaink származhatnak. Abból, hogy dr. Tisót nem lepték meg a szavaim, megértettem, hogy tudott erről és hogy dr. Faláth az ő jóváhagyására cselekedett. Az hozzászólásom előadása után dr. Tiso utasította dr. Juskót az akció leállításáról. Hogy a deportálások valóban leálltak-e, s hogy mi történt azokkal, akiket a határra toloncoltak, nem tudom.”

Koso és Jusko korabeli vallomásai (noha időben máskor hangzottak el) alátámasztják, hogy Tiso tudott a deportálásokról, s okukat a november 1-jei magyarbarát tüntetésben jelölte meg. Tiso ezek szerint „bedőlt” a korabeli propagandának – mely szerint a zsidók menjenek csak oda, ahol úgy gondolják, hogy jobb lesz nekik –, melyet a kormány is terjesztett. Tiso magatartásának ilyen magyarázata szerint a deportálás a zsidó közösség kollektív büntetése lett volna néhány száz tagjának tüntetése miatt. Koso érvelése csak annyit ért el nála, hogy változtasson a deportálás körülményein, de meg nem állította őket. 1938. november 4-én este a járási hivatalok újabb telefonogramot kaptak,21 ezzel a rendelet sújtotta zsidók összetétele változott. Deportálás várt az idegen állampolgárságú zsidókra, s „azok a zsidók, akiknek nem a tartózkodási helyükön van az állandó lakhelyük, sürgősen legyenek kiutasítva állandó lakhelyükre.”22 Ezzel a deportálási folyamatban a káosz és a rendetlenség lett úrrá. Az egyes járási hivatalok a csendőrség, a HG vagy az FS segítségével hajtották végre a deportálást. Tiso végül a deportálási akciót Julián Šimko tartományi elnök közreműködésével november 7-én leállította. A járási hivataloknak azonban jelentést kellett küldeniük az akcióról, hogy az állam fontos információkhoz jusson a deportálásokról.23

 

A Szlovákiából deportált zsidók száma

A deportáltak pontos számát megszabni elég nehéz, elsősorban azért, mert nem maradtak fönn minden járásból az erőszakosan kiszállítottak névsorai, és több járás más-más jelentésében más-más adatok szerepelnek. A deportáltak nyilvántartása 38 járásból maradt fenn24 (Szlovákiában a bécsi döntés után 62 járás volt). A legtöbb deportált Pozsonyból származott, mintegy 4000,25 a többi járásból így alakult a deportáltak száma: Bártfa: 308, Nagymihály: 299, Késmárk: 238, Poprád: 228, Nyitra: 209, Eperjes: 197. A legnagyobb számmal Bártfa szolgált, mert az ottani járásparancs­nok razziát rendelt el a városban. Nyitra kivételével, ahol a deportálások szervezésében fontos szerepük volt az ún. bécsi legionáriusoknak, az összes város kelet-szlovákiai: itt élt a szlovákiai zsidók többsége. A deportáltak Késmárkon kimutatott magas száma azzal a pogrommal függ össze, melyen nemcsak a HG és az FS alakulatai vettek részt, hanem maguk a lakosok is – az államhatalomnak lényegében kicsúszott a gyeplő a kezei közül. A rendelkezésre álló adatok alapján Pozsonyon kívül összesen 3650 zsidót deportáltak, a fővárosiakkal együtt tehát mintegy 7500-at. Nem lehet pontosan megmondani, közülük hányan tértek vissza városukba vagy településükre. Az eddigi kutatások alapján csehszlovák állampolgárságú zsidó lakost legalább 12 járásból26 szállítottak el. Korukat tekintve voltak köztük idősek,27 gyerekek28 és terhes nők is. Néhány járásból a rabbikat is deportálták, így a Liptószentmiklósiból (A. Deutsch), a Námesztóiból (J. Reich), a Vágújhelyiből (S. Schreiber) és a Nagyszombatiból (A. Duschinský).29 Néhány hitközség kántorát és sakterét is deportálták. Mindez veszélyeztette az egyes hitközségek alkotmány szerint még mindig biztosított szabad vallási életét.

 

Zsidó táborok a „senki földjén”

Jozef Tiso ugyan 1938. november 7-én lefújta a deportálást, de az akkor már önálló életet élt s nem volt egyszerű befejezni. A deportált zsidók gondja az államigazgatás központi szervére, a Tartományi Hivatalra (TH) hárult, mely a belügy alá tartozott (ennek Tiso volt a vezetője). Már november 8-án kiadott a TH egy „Zsidókérdés Szlovákiában – útmutató” c. rendeletet, melyben az egész ügynek valamiféle jogi alapot igyekszik biztosítani. Mindenekelőtt elrendeli, hogy az idegen zsidók „kitoloncolása” a vagyontalanokra vonatkozik, a vagyontalan hajléktalanokat pedig Kárpátaljára kell telepíteni. A tartományi bíróság elrendelte, hogy a járási hivatalok szolgáltassák vissza az elkobzott értékeket, a pénzt, a lakást, az üzletet vagy a vállalkozásukat azoknak a zsidóknak, akik már visszatértek. Érdekes ezeknek a tudnivalóknak az utolsó mondata is, mely közli, hogy „a pozsonyi rendőrkapitányságon nincs semmilyen, zsidókérdés rendezésére hivatott osztály.”30 Az említett „központ” is megszűnt, illetve a Tartományi Hivatal úgy viselkedett, mintha ilyen központ sosem létezett volna. A jelek arra utaltak, hogy egy hét elteltével minden visszatér a régi kerékvágásba, és senki semmi gyanúsat nem tapasztal már.

Tiso ugyan gondolhatta azt, hogy a szlovákiai zsidókat egyszerűen kiszállítja az át­adott területekre, de vajon mért fogadná be őket a magyar fél? A magyar hivatalok rögtön a terület elfoglalása után elkezdték a deportált zsidók összefogdosását és összegyűjtését s visszaszállították őket a szlovák határhoz. A szlovák állami szervek azonban nem akarták őket visszaengedni Szlovákiába. A magyar hivatalok szintén visszaéltek a zűrzavaros helyzettel, és „a maguk kényelmetlen zsidóit” (Vietor 1968, 35–36. p.) is a határra zavarták. A senki földjén, az új cseh-szlovák–magyar határon fokozatosan két tábor jött létre, Annamajorban (Miloslavov,31 Pozsony mellett) és Nagykéren (Veľký Kýr, Nyitra mellett), melyekben több száz különböző korú és nemű zsidót összpontosítottak. Ezek voltak Szlovákia területének első zsidó internálótáborai.

A táborok keletkezésének pontos ideje nem ismert, csak hozzávetőlegesen kikövetkeztethető. M. Schmolková az 1938. november 27-i jelentésében (Heumos 1985, 272–274. p.) azt írja, hogy Miloslavovban már két hete vannak zsidók, vagyis körülbelül november 14. óta. H. Schwarz megbízásán, melyet a Szlovákiai Autonóm Ortodox Zsidó Hitközségek Központi Irodája állított ki, hogy képviselje a miloslavovi táborba deportáltakat, a november 15-i dátum látható. A nagykéri táborról ennél későbbi időből van csak tudomásunk.32

A senki földjén tartózkodó csehszlovák állampolgárságú zsidók helyzetén kívánt enyhíteni a TH november 24-i rendelete, mely a visszatérésüket engedélyezte. „A járási hivatalok szabadon engedhetik azokat a zsidókat, akik bizonyítani tudják, hogy szlovákiai illetőségűek. Azok a zsidók, akik kárpátaljai vagy lengyelországi illetőségűek, nem fogadhatók be, őket a magyar hivatalok fogják Kárpátaljának vagy Lengyelországnak átadni. A cseh és morva zsidók átadására az országuk határán kerül sor. Ezekről kell értesíteni a Nyitrai Járási Hivatal helyettesét az 1938. november 26-i tanácskozáson.” Ezzel az engedéllyel azonban a deportáltak helyzete egyáltalán nem oldódott meg, néhány százan továbbra is a két táborban maradtak.

A szlovákiai zsidó szervezetek étellel és ruházattal igyekeztek segíteni a táborlakókon, de a helyzet egyre tarthatatlanabbá vált. 1938. november 29-én ezért a Szlovákiai Autonóm Ortodox Zsidó Hitközségek Központi Irodája közvetlen Jozef Tisóhoz fordult segítségért. Levelükben egyebek közt megemlítik: „Ennek az alázatos kérésnek a szenvedő alanyai azok a személyek, akik 1938 novemberéig Szlovákiában élnek s akiket akkor a magyarok által elfoglalt területekre szállítottak át, a magyar hivatalok által pedig két héttel ezelőtt ismét a határra állítottak, ahol is leírhatatlanul kétségbeesett helyzetben vannak. Sokan közülük a nélkülözés és a hideg miatt megbetegedtek. (…) Mischdorfban, Pozsony mellett mintegy 302 különböző korú személy tartózkodik, 120 férfi, 77 nő és 105 gyermek. Van köztük néhány csecsemő is. (…) A Nyitra melletti Nagykéren mintegy 344 személy tartózkodik, 132 férfi, 73 nő és 139 gyermek.”33

Az iroda felveti, hogy a nevezettek Szlovákiába való visszatérése esetén nemcsak az elhelyezésükről gondoskodnának, hanem a ellátásukról és gyógykezelésükről is. Az idegenek számára is követelték a visszatérés jogát addig, míg lehetőségük nem lesz legálisan kivándorolni.

1938. december 4-én Tisót meglátogatta a másik zsidó szervezet, a Központi Zsidó Hivatal is, hogy kieszközölje a deportált zsidók Szlovákiába való visszatérését. Az előbbi szervezethez hasonlóan ők is segítségüket ajánlották föl s az egész akció anyagi terheit magukra vállalták. (Neumann 1956, 18. p.)

A többségi lakosság nemigen szerezhetett tudomást a táborokról. A legégetőbb kérdés az első bécsi döntés után kialakult helyzet volt, tehát a telepesek kérdése – őket a magyar szervek tömegesen üldözték el a megszállt területekről. A táborokról a szlovák sajtóban egyetlen cikk sem jelent meg. A szlovák nyelven megjelenő Židovské noviny azonban leközölte Oskar Neumann írását,34 amely nagyon részletesen beszámol a zsidók tábori életéről. „Napjaink szóhasználatában van egy hátborzongató kifejezés, egy kifejezés, melynek látszólagos jelentéktelensége mögött meghökkentő emberi tragédiák és elmondhatatlan szenvedések húzódnak meg: a »senki földje« kifejezés. Ez az általában jelentéktelen földdarab abban a pillanatban kap kegyetlen jelentést, amikor az események tragédiája erőszakosan ide sodorja az embereket, akik azzal a hirtelen valósággal, hogy ezen a területen állnak, meg vannak bélyegezve mint otthontalanok, s ezáltal jogfosztottakká és védtelenekké válnak. Otthontalannak lenni a senki földjén, körülzárva felhők és szuronyok által, talán szögesdrót által is, alighanem a legszörnyűbb sors, a legkegyetlenebb büntetés, ami ma embert érthet, ma, a legna­gyobb technikai vívmányok idején. Vagy van-e kegyetlenebb dolog ennél: az embereket, akik évtizedeken át naponta elmentek a megszokott munkahelyükre, az üzletembereket, iparosokat, orvosokat, ügyvédeket, olyan embereket, akik soha senkinek nem ártottak, férfiakat, nőket, aggokat és kiskorú gyermekeket hirtelen kiragadnak hajlékukból, elégtelen öltözékben, élelmiszer nélkül, s hosszú éjjeli menetelés után erre a szuronyokkal szegélyezett »béke szigetére« vitték őket. Fedél nélkül, kitéve az időjárás viszontagságainak, a legjobb esetben is a közeli hozzátartozóik könyöradományára szorulva, állnak most órákig ezen a sivár földdarabon, amely sem reményt nem nyújthat számukra, sem megélhetést, semmit. Ettől az órától ezeknek a nyomorultaknak megpróbáltatás lesz a soruk, lelki és fizikai szenvedések sora, melyeknek ecsetelésére Dante tollára volna szükség… Láttatok már gondterhelt, tanács­talan beteg öregeket egy táborban, a senki földjén – s nem hatódtatok meg a lelketek mélyén? Ahol csak azért kényszerül élni az ember, csak az az egyetlen vétke, hogy zsidó? Hol marad az emberség hangja, az emberi lelkiismeret kiáltása, ha ártatlan csecsemők és vének, tanácstalan tömegek ki vannak téve e szörnyűségnek: otthontalannak lenni? De az ember a monoteizmus magasabb rendű erkölcsi tanítása okán olyan lény, aki isteni képmásra teremtetett! Vajon lehetséges-e az istenit ennyire mélyen megalázni és megbecsteleníteni – hogy az embert az állatnál is értéktelenebbnek tartsák? Az emberiesség nevében fel kell emelnünk a hangunkat ezekért a szerencsétlen testvéreinkért, s azoknak a lelkiismeretére hivatkozni, akik még nem veszítették el a szenvedő és nélkülöző ember iránti maradék érzéseiket. Számítunk mindenkire, aki kereszténynek és irgalmasnak vallja magát, aki a szenvedő emberre – tartozzon bár más valláshoz vagy nemzethez, legyen akár zsidó – úgy tekintenek, mint emberi lényre, akinek azonos joga van az életre, a boldogságra, az otthonra. Az emberiesség nevében kiáltunk hozzátok, emberek, szabadítsátok ki ezeket a szerencsétleneket a senki földjéről, kegyelmezzetek az ártatlan gyerekeken, a beteg időseken és mindenkin, akiknek egyetlen bűnük a reménytelenség földjén való tartózkodásra, a senki földjén – hogy zsidók.”

A táborokba terelt zsidók sorsa iránt nemzetközi zsidó szervezetek is érdeklődtek. A HICEM35 zsidó-cionista szervezet képviselője, M. Schmolková 1938. november 27-én ellátogatott a miloslavovi táborba. (Heumos 1985, 272–274. p.) Jelentését megküldte Nagy-Britannia akkori csehszlovák nagykövetének, B. C. Newtonnak,36 aki a jelentést továbbította a brit külügyminisztériumnak. E jelentés alapján van tudomásunk az egyetlen esetről, amikor is a táborban élő zsidók érdekében valaki eljárt – éppen a nevezett brit nagykövet, december 9-én, František Chvalkovský külügyminiszternél.37

Schmolková terjedelmes jelentéséből az alábbiakat érdemes idézni: „(…) Az egyetlen segítség, amit a pozsonyi zsidó kaptak, a cseh hadseregparancsnoktól érkezett (a tábor mintegy 20 km-re fekszik Pozsonytól). Becsületére szolgál a derék parancsnoknak az is, hogy egy asszonynak, aki egész éjjel szülési fájdalmakkal küzdött, és kiáltozása szinte az őrületbe kergette a kétségbeesett menekülteket, saját felelősségére lehetővé tette a kórházba szállítását. Az utóbbi héten (a menekültek már 14. napja tartózkodnak Mischdorf mellett) a zsidóknak sikerült négy szállítóautót szerezniük, melyekben azok, akik nagyon betegek, szalmára fektetve pihenhetnek, a többiek számára pedig alacsony sátrakat állítottak. Egy sátorban 20 személyt láttam, mások még mindig kukoricaszárból épített kunyhókban vannak. Mostanáig egy 1 km-re levő helyről kellett a vizet hordaniuk, csak mostanra ástak kutat. Az egész táborban nincs egyetlen szék vagy asztal, a menekültek nagy része a napjait az autóban vagy a sátorban fekve tölti, így védekezve a hideg ellen. Bár a pozsonyi zsidók nagy mennyiségű ruhát és takarót hoztak, sok a fagysérülés. Az egészségi állapotuk napról napra láthatóan romlik, van a táborban egy bécsi orvos, s bár átléphetné a határt, nem tesz eleget a családja kérésének, mert nem hajlandó elhagyni a betegeit. A segítsége nélkül elképzelhetetlen volna itt a szenvedés. A szállítóautókban fekvő betegek látványa szörnyű. Egymás mellett fekszenek, bénán, nem képesek mozdulni se, egy vak nő, aki súlyos betegséggel, gyomorhemorhagiával küszködik, háborús rokkantak, magas lázban égők, tüdőbetegek, nők súlyos női betegségekkel stb. Amikor az orvostól megkérdezték, hol mosakszanak az emberek, azt válaszolta, eddig még nem mosakodtak, eddig ő az egyetlen, aki mosakodott. A sátrak közelében a nyílt ég alatt üstök vannak, melyekben az ennivaló készül, mellettük kasokban szén. A menekültek közt akad 5, 7 és 9 gyermekes család is. Az egyik férfi arra kéri a küldöttséget, szóljon az érdekében, hogy beköltözhessen 9 gyermekével abba az autóba, ami ott, a távolban látható, s amit a rokonai szereztek neki. Egy özvegy, akinek 9 gyermeke van, de csak 3 tartózkodik vele, azért rimánkodik, hogy a Pozsonyban maradt maradék 6 gyermekét is hozzák el a táborba, mert attól tart, a városban rosszabb soruk lesz, mint itt. Egy következő anya arra kéri a látogatókat, hogy vigyék magukkal a 6 hetes kisbabáját, így mentve meg a haláltól. De lehetetlen a kérésének eleget tenni, mert az őrség nem engedi. Egy idősebb, 60-65 év körüli házaspár, melynek a Zsidó utcában van étterme, sírva fakad a látogatók előtt, s azt hajtogatják, nem akarnak emigrálni, haza akarnak térni. Az orvosnak nemcsak a testi bajokkal kell felvennie a harcot, hanem a tömeg­pszichózis eseteivel szemben is. A pozsonyi zsidók legnagyobb rémálma, hogy ha véglegesítik a határokat, nem lesz módjuk a táborban élőknek élelmet szállítani. Magyar zsidóknak mindennemű támogatást tilos nyújtani. Arra számítanak, hogy Szlovákia és Magyarország megegyeznek, hogy mindegyik ország vinné a maga állampolgárait, ám így az állampolgárság nélküliek sorsa eléggé reménytelennek látszik. (…) Olyan hírt is kaptunk, hogy hasonló tábor, 470 személlyel, Nyitra mellett is létesült.”38

Schmolková jelentése képezte az alapját annak az egyetlen ismert cseh cikknek, mely a Přítomnost hasábjain jelent meg: „(…) Mit jelent, ha egy háromszáz emberből álló csoport télen éjszakára kint marad a határban – amint ez Pozsony mellett megtörtént? Mit jelent ez a haladás és a lakáskultúra századában? Mit jelent ez a müncheni szerződés után? Ezt? Az apa puszta kézzel kiváj a kemény földben három gödröt, mindegyikbe beletesz egy gyereket, száraz kukoricacsuhéból tetőt fon föléjük, maga pedig leül melléjük a földre. Ha nem segítenének a környékbeli emberek, alighanem meghalnának az éhségtől, a hidegtől és a szégyentől. De az emberek segítenek. Ételt hoznak, meleg ruhát, takarókat, sátrat, kimustrált bútorszállító kocsit. A kocsiba szalmát. Ide költöznek át a leginkább rászorultak: egy férfi, akinek gyomorvérzése van, egy nő, aki néhány nap múlva szülni fog, egy másik, aki itt, a földeken már megszült és ajándék ruhákba bugyolálta az újszülöttet, egy öreg, aki béna s akit minden alkalommal messze kell kivinni a kocsitól, egy másik öreg, aki vak, s csak ül a sarokban a szalmán. Két súlyos beteg: egy tüdőbeteg, görcsös köhögéssel s egy másik, egyelőre ismeretlen, magas lázzal járó betegségben. A többiek mind a kivájt gödrökben maradtak vagy csak egy árva takarójuk van. Egy osztrák zsidó orvos tüsténkedik közöttük, elsőként kapott engedélyt a tábor elhagyására. De csak mosolyog: hogyan is mehetett volna el? Utolsónak ment. Addig ott sürgött-forgott a zakójában, egy pillanatra sem vesztve lélekjelenlétét s nyugalmát. Amikor lefagyott, véres ujjpercekkel hoztak hozzá gyerekeket, ezt mondta: gyere, bekenem. Amikor egy látogató delegáció állt meg előtte földbe gyökerezett lábakkal a nyomorúság és szerencsétlenség láttán, ezt mondta: »Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik. Jöjjenek velem. Higgyék el, meg lehet szokni.« Vízért egy kilométer messzire kellett járniuk. Ennivalót zsákokban hordtak nekik a közelből s távolabbról is, mégis kevésnek bizonyult, mert háromszáz embert élelmezni nem egyszerű. Mosdókat is kaptak, de néhány elveszett. Hogyan veszhettek el, törték a fejüket. Hiszen körben mindenütt szögesdrót. Aztán kiderült, hogy némelyek ezt kértek az ételért: az ajándékba kapott pléh mosdótálért cserében. Láthatjuk, még a senki földjére rekedt embereken is lehet kereskedni. Így éltek ezek az emberek heteken át.”39

Ez ideig a legtöbb tényt a táborok embertelen körülményeiről a csehszlovák hadsereg tisztjeinek jelentéseiben találjuk. A hadseregnek a bécsi döntést követően az új határokon való helyzet biztosítása volt a feladata. A határ menti övezetben minden járási hivatalba kirendeltek egy összekötő tisztet, akinek jelentenie kellett. Ezekben a jelentésekben sok információt találunk a zsidó táborokról is. Leginkább a Pozsony és Nyitra közti terület összekötő tisztjeinek jelentései maradtak fenn, s ezekből nemcsak a miloslavovi és nagykéri táborok zsidó polgárainak élete rekonstruálható, hanem a táborok számát illetően is megoldódott a kérdés.

Éppen a pozsonyi szakasz összekötő tisztje, A. Šlejmar adott engedélyt a pozsonyi zsidó hitközség képviselőinek, Henrich Schwarznak, Áron Grünhutnak, Mikuláš Eichnernek és Herman Kaczvernak a miloslavovi táborba való belépéshez. Logikus, hogy a határ menti mozgást illetően épp az összekötő tiszteknek kellett együttmű­ködniük. Bejl tábornok, az A szakasz parancsnoka a demarkációs vonal átlépésére vonatkozóan 1938. november 19-én az alábbi rendeletet adta ki: „Azoknak a személyeknek, akik tartósan vagy huzamosabb időre Magyarországra távoznak, Szered– Nagymácsédnál engedélyezett a határátlépés. (…) A demarkációs vonal minden esetben 8 és 16 óra között léphető át. A visszatérés csak a távozással azonos útvo­nalon lehetséges. (…) A hivatalos engedélyt a járás összekötő tisztje állítja ki.”40

A pozsonyi hitközség támogatásáról Václav Engler ezredes jelentéséből is tudunk: „(…) A zsidók gyülekezése a demarkációs vonal előtt azt eredményezi, hogy a pozsonyi zsidók egész autókonvojokkal érkeznek Erzsébetmajorba, részint hogy segítsenek nekik, részint hogy csak lássák sorstársaik nyomorúságos helyzetét. A rendfenn­tartáshoz az SOS41 őrség minden erejére szükség volt, így a látogatásokat betiltottuk, ezentúl csak a zsidó hitközség engedéllyel rendelkező küldöttségének szabad ezekkel a kitelepítettekkel törődnie.”

A következő jelentés erről a táborról J. Přibán alezredestől származik, aki 1938. november 26-án ezt jelentette: „(…) A demarkációs vonal előtt a magyar oldalon, kelet­re az Erzsébetmajortól 360 zsidó tartózkodik. A hírek szerint a magyarok által elfoglalt területekről még ma további 5 vagon zsidó érkezik. Ezeknek az ellátásáról jobbára a pozsonyi zsidók gondoskodtak autókkal. Minden lehetséges dologgal ellátták őket. Mivel az említett táborban egyre nő a zsidók száma (…), a helyszínen a megerősített őrség sem tudott rendet tartani, s nagyon nehéz megakadályozni átlépésüket hozzánk. (…) Kérem ugyanakkor, hogy ezeknek a zsidóknak a sorsáról valahogy a lehető leg­gyorsabban döntsenek a magyar hivatalokkal egyetértésben, mert tulajdonképpen ma­gyar területen vannak. Ellenkezőleg a helyzetük kritikussá válik.”42 A miloslavovi táborral kapcsolatban interveniált a határtérség parancsnoka, Beneš tábornok is: „Kéretik sürgősen és a legnagyobb határozottsággal oda hatni illetékes helyeken, hogy a zsidó tábor, noha a demarkációs vonal mögött fekszik, minél hamarabb felszámoltassék, mert a rendfenntartás meghaladja erőnket.”43

A miloslavovi táborról A. Šlejmar november 26-i, a nagyszombati Rafael parancs­nokságnak tett jelentése is említést tesz: „Végül jelentem, hogy a szlovák kormány közvetlen utasítása szerint azokat a zsidóknak, akiknek nincs állampolgárságuk, semmi szín alatt nem szabad a területünkre beengedni, s ha a magyarok esetleg valamelyik helyen átcsempészik őket, más helyen vissza kell őket a magyaroknak juttatni. A határ magyar oldalán, Erzsébetmajor és Miloslavov környékén létesített zsidó tábor helyzete kezd kritikussá válni, és szükséges volna a helyzetet valahogy rendezni. Leginkább úgy, hogy azokat a zsidókat, akik meggyőzően bizonyíthatják, hogy a mi állampolgáraink, átengednénk hozzánk, a többieket meg kitelepítenénk Magyar­or­szág­ra, leginkább úgy, hogy más helyen át volnának csempészve magyar területre. Ez különösen azért fontos, mert nem kizárt, hogy az a terület, ahol most a zsidó táborok találhatók, a határ végső meghúzásakor hozzánk fog tartozni, s akkor már nehéz volna tőlük megszabadulni. Határozatot kérek.”44

Šlejmar alezredes egy a miloslavovi táborról szóló terjedelmes jelentés szerzője is: „Jelentem, hogy tegnap, f. é. XI. 29-én személyesen ellátogattam a kiűzött zsidó családok Erzsébetmajor melletti táborába. Ez a tábor a demarkációs vonal mögött fekszik, Az Erzsébetmajorból Németsók, illetve Béke felé vezető földúton, tehát már magyar területen. A tábor néhány földbe vájt odúból áll meg különféle sátrakból és néhány öreg bútorszállító kocsiból, ahol mintegy 280 személy lakik, férfiak, nők és gyerekek. Az elmúlt 48 órában állítólag a megszállt területekről már nem küldözgetnek ide zsidókat. A tábor úgy alakult ki, hogy a pozsonyi szakasz parancsnoksága, pontosabban a parancsnoka, 39 alezr. a pozsonyi zsidó hitközség három45 képviselőjének engedélyezte, hogy ezt a zsidó tábort ellássa. Ennek következtében a tábor ma takarókkal, főzésre alkalmas katlanokkal, sátrakkal stb. van ellátva. Vizsgálódásomat követően az ottani SOS parancsnoka tudatta velem, hogy mindazok, akik bizonyítani tudták, hogy csehszl. állampolgárok, már a területünkre lettek engedve.46 Azokról, akik azt állítják magukról, hogy a mi állampolgáraink, de ezt nem tudják dokumentummal igazolni, névsor született, melyet a csendőrség átadott a pozsonyi rendőrkapitányságnak, az pedig állítólag továbbította ezt a névsort a szl. kormánynak. Ezenkívül a táborban a zsidók maguk összeírták mindazokat, akik Palesztinába vagy Dél-Amerikába akarnak kivándorolni. Jelentem, hogy az Ön parancsa értelmében megkértem a Pozsony-vidéki járás járásparancsnokát, adja parancsba a csendőrőrseinek, hogy ezzel a táborral a demarkációs vonal felénk eső oldaláról mindennemű kapcsolatot állítsanak le, azaz hogy ne tűrjék a tábor pozsonyi zsidó szervezetek általi ellátását se. Erre vonatkozó parancsát közöltem Engler vezérkari ezredessel is. Mindketten kijelentették, hogy a parancsnak azonnal eleget tesznek. Így tehát részünkről ezzel a zsidó táborral a holnapi naptól mindennemű kapcsolat megszakadna. Ezzel szemben azt a jelentést kaptam, hogy magyar részről mától a zsidó táborba mindenféle építőanyagot szállítanak, úgymint gerendát, szöget, falemezt, és magyar utászok állítólag már megkezdték a fabarakkok építését. Ezt Engler ezredes közölte.” Az A szakasz parancs­noka, J. Bejl tábornok elrendelte, hogy 1938. november 30-ig mindennemű kapcsolat szűnjön meg a miloslavovi táborral. Ezzel a deportáltak helyzete tovább romlott. A „senki földjén” létesült táborok nem maradhatnak életben „külső” segítség nélkül. Éppen ebben az időszakban kerül sor a zsidó hitközségek közbenjárására.47 1938. december 3-án tehát ismét engedélyezik a táborok ellátását. „Dr. Klinovskýnak, a biztonsági szolgálat elnökének rendelete alapján a Hideghét mellett kiutasított zsidók táborába az ügy végső rendezéséig szabad élelmiszert szállítani.”48

Šlejmar ezredes naplójában a táborokról 1938. december 7-én található az utolsó bejegyzés: ekkor Turanec őrnaggyal és Bochesa alezredessel találkozva megbeszélték a zsidó táborok felszámolását, valamint megegyeztek abban, hogy „az átengedett területekről a magyarok nem fognak több zsidót kiutasítani.”49 Elmondható: a felek rájöttek arra, hogy a demarkációs vonalon rekedt zsidók helyzetének rendezéséhez politikai döntés szükséges. A katonák tudták, hogy ők maguk ezt nem oldhatják meg.

A miloslavovi táborról a pozsonyi járásparancsnok is beszámolt 1938. december 6-i jelentésében: „(…) Helyszíne a nyílt térben van, a határban, semmitől sem védve. A számuk (…) kb. 250 fő, mindkét nemben, különböző életkorban. Akad köztük számos nagyon idős és fizikailag erőtlen ember meg kisgyerek (többen csecsszopók), és mind nagyon siralmas állapotban vannak elégtelen táplálkozás, hajléktalanság és a higiénia teljes hiánya miatt… a beálló téli és esős időben hajlékhiány miatt mind súlyos, a legrosszabb végű betegségnek vannak kitéve (…) Tisztelettel kérek ezért további utasítást, hogyan volna lehetséges ezt a zsidó telepet még időben felszámolni, mielőtt a különféle fertőző betegségek elterjedése áldatlan következményekkel járna a szomszédos civil lakosságra és a csehszl. hadsereg azon tagjaira nézve is, akik a közvetlen közelükben teljesítik nehéz szolgálatukat.”50 A táborok megszüntetéséről a Tartományi Hivatal 1938. december 8-i határozata döntött.

Sokkal kevesebb információval rendelkezünk a másik, a Nyitra melletti nagykéri táborról. Az első jelentést erről a táborról a nyitrai járásparancsnok küldte november 24-én a Tartományi Hivatalnak. Ez azonban az összekötő tiszt információin alapszik: „(…) F. hó 23-án Nagykéren a magyar összekötő tiszt közölte a csehszlovák összekötő tiszttel, hogy kb. 1000 csehszl. állampolgárt kellene átadnia a mi hivatalainknak. Miután bizalmas személy útján megállapítást nyert, hogy ezek többségükben különböző országokból emigrált zsidók, a folytatásban óvatosságra volt szükség. Kiküldtem az összekötő tiszthez Ján Izákot, (…) és dr. Viktor Čerepant, (…), hogy alaposan vizsgálják meg, a kiutasított emberek közül kiket lehetne átvenni… Még körülbelül 600 személy volt ott, különféle országok zsidó emigránsai és az átengedett területekről származók is, akiktől az újvári katonai parancsnok, Bochesa alezredes akart megszabadulni. Ezeket nem vettük át, ezért a magyarok járművekre rakták, s kijelentették, hogy koncentrációs táborba viszik őket. Ezek az emberek embertelenül meg voltak kínozva, verve és ki voltak éheztetve.”51

A demarkációs vonal menti zsidókról a szeredi járási hivatalnál szolgáló összekötő tiszt is tájékoztatott: „Tegnap, 1938. XI. 24-én közben kellett járnom a magyar összekötő tisztnél, hogy a magyarok ne küldözgessenek a területünkre illegális úton zsidókat, akiket aztán muszáj megint visszaküldenünk. Ezt a felhívásomat a szeredi járásparancsnok /:helyettese Dr. Salát:/ jelenlétében tettem Vághosszúfalu mellett a demarkációs vonalon. Magyar részről jelen volt Bochesa Teodor alezredes. (…) Nevezett összekötő tiszt követelte, hogy a) ne küldjenek Magyarországra zsidókat, se magyar állampolgárokat, se a mieinket, s ugyanígy fognak eljárni ők is. b) 1938. XI. 26-án a nagykéri sorompónál jelenjen meg a nyitrai és a szeredi összekötő tiszt és a két város járási parancsnoka az a) pontban megjelölt kérdés végleges egyeztetésére. A szeredi járásparancsnok helyettese egyetértett ezzel az eljárással és javaslatomra közölte a magyar összekötő tiszttel, hogy ha ezt az ideiglenes egyezséget magyar részről nem tartanák tiszteletben és továbbra is küldözgetnék illegális módon területeinkre a zsidókat, az ilyen zsidókat kénytelenek volnánk azonnal visszaküldeni az ő területükre. A végső döntést november 26-án hozzák meg Nagykéren a demarkációs vonalon a szeredi járási hivatalnak küldendő telefonogram alapján.”52

November 26-án megtörtént a cseh-szlovák összekötő tisztek, V. Jarolímek alezredes és J. Turanec őrnagy találkozása a magyar összekötő tiszttel, Teodor Boches alezredessel. Ezen részt vett Jozef Náčin szeredi járási parancsnok és Dr. Viktor Čerepan, a nyitrai járási hivatal képviselője is. Aláírták az egyezményt, mely a Tartományi Hivatal 1938. november 24-i engedélye alapján lehetővé teszi Szlovákia területére engedni azokat a zsidókat, akik csehszlovák állampolgárok. Rendelkezett arról is, mi legyen a táborokban található más zsidókkal. Az egyezményt 1938. december 1-jén a Tartományi Hivatal az alábbi záradékkal hagyta jóvá: „…hogy a Cseh-Szlovák Köztársaság minden állampolgára fejében részünkről Magyarországnak átadatik egy magyar állampolgár (azaz azonos számú személy).”53

Maga az egyezmény azonban nem rendezte véglegesen a deportáltak helyzetét. Erre vall Šlejmar ezredes november 27-i válasza Turanec őrnagynak: „Az elcsatolt területekről az ideiglenes határon át hozzánk irányított, illetve visszairányított zsidók ügyében végérvényesen a szlovák kormány illetékes dönteni. Döntéséről értesítve lesz, amiként a Jaroslav54 parancsnokság is, hogy az összes egységet értesíthesse.”55

A helyzet a táborok felszámolása után sem volt teljesen megnyugtató, és továbbra is megesett, hogy zsidó polgártársaink tartózkodtak a határ menti övezetben.

A magyar fél nem tartotta magát az egyezményhez, erről egyebek közt Turanec őrnagy december 3-i jelentése tájékoztat, eszerint még előfordul, „hogy az SOS egységei idegen nemzetiségű zsidókat eresztenek át a határon hozzánk… Ezek a zsidók ugyanakkor haladéktalanul vissza vannak szállítva. Kívánatos volna, ha a kompetens katonai vezetőség, amely alá az SOS egységek tartoznak, írásos irányelvekben adná tudtára az SOS-nek, hogy akadályozzák meg ezeknek a nem kívánatos elemeknek a mi államhatáraink bármilyen átlépését. Az a gyanúm, hogy ezeket az ingyenélőket nyilván kémkedni küldik hozzánk a magyarok. Az sem érdekli őket, hogy azonnal vissza vannak küldve, de akik beljebb jutottak a területeinkre, nyilván jó szolgálatot tesznek a magy. hírszerzésnek. Úgyszintén fontos, hogy minden zsidó /:a mi állampolgárunk is:/ kompetens szervek /:vámosok:/ által alaposan át legyen vizsgálva, mert ez az elem nyilvánvalóan rosszban sántikál stb. Úgy vélem, hogy ezt a szolgálatot, tehát a határon való vizsgálatot /:kofferek, ruházat stb.:/ nem kellő intenzitással végzik. Kérem tehát ez ügyben a megfelelő parancsok kiadását a kompetens határvédelmi szervek részére.”56 Más tiszteknek a zsidókról szóló jelentéseivel ellentétben itt érezhető Turanec – a korabeli kormánypropaganda határain belül elhelyezhető – antiszemitizmusa.

Šlejmar ezredes 1938. december 14-én még ezt jelentette Bejl tábornoknak: „A demark. vonal magy. oldalán, Nyitrasárfőnél 6 zsidó tartózkodik, szenci illetőségűeknek mondják magukat, házuk is ott található. A határon bódéban élnek, magyar oldalról látják el őket, illetőségük szerint az átengedett területekhez tartoznak. Utasítottam a modori összekötő tisztet, hogy a magyarok ügyében az egyezmény értelmében járjanak el, a magyarok ugyanis kötelezték magukat, hogy további zsidókat, ha az átengedett területen van lakhelyük, nem toloncolnak ki, hogy végre likvidálhassuk a határ menti táborokat.”57

A nyitrai szakasz összekötő tisztje, Varhaník ezredes még 1938. december 30-án ezt jelenti: „Összesen 12 személyt vettünk át, ebből három zsidó.”58 1938-ban ez az utolsó jelentés zsidók átvételéről.

Mint említettük, 1938. december 8-án végül a Tartományi Hivatal jóváhagyta a zsidók visszatérését Szlovákiába mindkét táborból. Átvételük a járási hivatalok feladata volt, miközben ügyelniük kellett arra, hogy ne kerüljenek Szlovákiába olyan zsidók, akik korábban nem itt éltek. A magyar hivatalok ugyanis szintén éltek a helyzettel, és az új határra zavarták a „számukra kényelmetlen” zsidókat. (Vietor 1968, 35–36. p.) A Tartományi Hivatal utasításai szerint „alapvetően csak az olyan személyek kerüljenek átvételre, akik tömegesen vagy egyenként a mai Szlovákország területéről lettek ki­utasítva, függetlenül attól, hogy Szlovákország, Kárpátalja, Csehország, Németország vagy Lengyelország állampolgárai, vagyis akik a kiutasításukig a mai Szlovákiában éltek.”59 Ezzel végre adva volt a politikai döntés, hogy a határon létesült táborokat felszámolhassák. Azok a zsidók, akiknek állandó lakhelyük Szlovákiában volt, visszatérhettek otthonaikba. A csehországi, kárpátaljai és lengyelországi zsidókat fokozatosan irányították az országukba.

A többieket néhány „táborba” összpontosították. Ilyen tábor alakult Nyitrán, az Aranyosmaróti járásban és a pozsonyi Patrongyár negyedben. 1938. december 19-én Miloslavovból 118 zsidót, köztük 36 gyermeket helyeztek el a Patrongyárban.60 Az aranyosmaróti táborról csak közvetett információink vannak a Galgóci Járási Hivatal jelentésekből, néhány internáltat épp ez a hivatal vett át. Az Aranyosmaróti járás jelentéseiben ez az adat nem szerepel.

A nagykéri tábor lakóiból a Nyitrai Járási Hivatal vett át 158 zsidót, közülük 50-et a szomszédos járásokba irányítottak, 31-et Kárpátaljára küldtek, a maradék 77-et Nyitrán internálták, egy „tábor”-ban, mely a zsidó kórház épületében volt.61

A nagykéri tábor felszámolásáról valamivel több információnk van. A Nyitrai Járási Hivatal december 12-én értesítette a környező járásokat, hogy a deportáltakat Nagykéren lehet átvenni, minden héten kedden és pénteken, és minden járási hivatal maga köteles átvenni a maga zsidóit. A hivatal arra is figyelmeztette őket, hogy a deportáltakért teherautóval és őrkísérettel kell jönniük. Figyelemre méltó, hogy az utasítás értelmében a szállítással kapcsolatot mindennemű kiadás a zsidó hitközséget terhelte. Az állam tehát a maga által elkezdett deportálások beszüntetését a zsidó hitközségek pénzén végeztette.

Ezzel a deportálások a szlovák központi kormányhatalom szempontjából véget értek. A zsidók az említett táborokból fokozatosan külföldre emigráltak. A patrongyári táborról még 1939 márciusából is van információnk: március 5-én a tábort meglátogatta Fridtjof Nansen fia – ekkor még 136 menekültet talált ott. A sajtó62 szerint a kormányfő arra kérte Nansent, hogy tegye lehetővé minél több zsidó kivándorlását. A patrongyári tábort 1939. július 18-án oszlatták fel. A pozsonyi rendőrkapitányság rendelete kimondta: „Ha vannak köztük személyek, melyek megérdemelnék a börtönbüntetést, eszközöljék ki az illavai fegyházba való átszállításuk módját. Ha ezek a személyek Pozsonyban maradnának, kerüljenek rendőri felügyelet alá, és gyakoroltassék nyomás a Központi Zsidó Hivatalra, hogy minél hamarabb gondoskodjon a külföldre szállításukról.”63

Talán még annyit hozzá kell tenni, hogy a Námestói járásból deportált 32 zsidó szintén a „senki földjén” tartózkodott 1938. november 5. és 18. között, egy elhagyott öreg malomban Korpona járásban a demarkációs vonalon, míg csak meg nem engedték visszatérésüket Námestóba.64

A Vágújhelyi Járási Hivatalnak küldött jelentésből származik az érsekújvári és a kassai magyar táborok létezéséről szóló információm. Ugyane forrás szerint a magyar hivatalok néhány deportáltat éppen Érsekújvárról szállítottak Nagykérre. E magyar táborok létezését azonban a szlovák dokumentumok nem említik.

A „senki földjén” kialakított táborok s főként azok sorsa, akik 1938 novembere és decembere fordulóján néhány hetet voltak kénytelenek eltölteni bennük, előhírnöke volt annak, mire lesz képes a későbbiekben a szlovák kormány a zsidó közösséggel kapcsolatban. A táborokban élő zsidók eltérő létszáma annak tudható be, hogy a táborokban megforduló jelentéstevők más-más időben szerezték ezeket az információikat, valamint hogy a táborokban élők száma is változott. Bizonyos azonban, hogy a két táborban mintegy 700 ember volt, beleértve nőket, gyermekeket és csecsemőket, és a szlovák kormány nem iparkodott azonnal és valóban megoldani a gondot, így sokan egészen 1938. december 19-éig voltak kénytelenek ott élni. A táborokról szóló jelentések, mind a zsidók, mind a hadsereg vagy a közigazgatás részéről hasonlóan jellemzik a táborbeli viszonyokat: egyszerűen emberteleneknek. S közben a táborlakók valóban egyetlen bűne az volt, amit O. Neumann is említ, hogy zsidók voltak.

A táborokról szólva végül megemlíthető a korabeli megnevezésük kérdése is. Érdekes, mennyire különböző fogalmakkal találkozhatunk az államigazgatás jelentéseiben a „tábor” kifejezéssel kapcsolatban. Már ekkor többször előfordul a „koncent­rációs tábor” kifejezés, az „internálótábor”, gyakran sima „tábor”, a Késmárki Járási Hivatal a „kolónia” szót használja. A nyitrai táborra, mely a nagykéri tábor felszámolásával jött létre, a „zsidó internálótábor” kifejezést használták.

 

Összegzés – az 1938-as deportálások

 

Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt releváns politikailag szervezett antiszemitizmusról nem lehetett szó. Bár zsidóellenes kirohanások a HSĽS vagy a Fasiszta Nemzeti Közösség s hasonló fasiszta szervezetek sajtójában (pl. a Slovenské fašistické noviny vagy az Občianske noviny) mindig is voltak, a parlamentáris demokrácia Csehszlovákiában lehetetlenné tette a bármely kisebbség ilyen támadását. Csak megismételhető, hogy az antiszemitizmus ugyan demokratikus parlamentáris államokban is létezhet, de a 20. században szervezett formája csak fasiszta, totalitárius rendszerekben és diktatúrákban volt. Ezért is meglepő, milyen gyorsasággal, egyúttal milyen bürokratikus következetességgel valósultak meg Szlovákiában a deportálások már 1938 novemberében.

A deportálás a szlovák autonóm kormány közvetlen reakciója volt az első bécsi döntésre. Néhány héttel azt követően, hogy sikerült kivívni az autonómiát és a HSĽS kormányt alakított Szlovákiában, bekövetkezett a külpolitikai vereség, mely a HSĽS politikáját megkérdőjelezte. Tisónak és munkatársainak szükségük volt ebben a helyzetben egy „áldozati bárányra”, mely felelőssé tehető a területi veszteségekért, amikkel a bécsi döntés járt. A bűnbak szerepe a zsidóké lett, akik propagandisztikusan mint „idegen, nem szlovák, sőt ellenséges elem” lettek beállítva. A HSĽS vezető politikai rétegének xenofóbiája, hogy mindenáron áldozatnak tartotta magát, gyűlöletet szült, valamint radikális, könyörtelen, embertelen „megoldást”. Az egész akció utolsó katalizátora az 1938. november 1-jei, néhány száz zsidó lényegtelen szlovákellenes tüntetése volt Pozsonyban, mely szemernyit sem változtathatott a bécsi döntés tartalmán. A szlovák kormány nem tehette a döntőbírósági eredményért felelőssé az akkori európai nagyhatalmakat, a náci Németországot vagy a fasiszta Olaszországot.65 Abban az időben Szlovákiában a zsidók voltak az egyedüli „kisebbség”, mely semmiféle védelmet nem élvezett. Egyszóval azokon „a mások”-on csattant az ostor, akikkel szemben a szlovák autonóm kormány fel mert lépni. Hasonló támadás a magyarok vagy a németek ellen az idő tájt nemcsak elképzelhetetlen volt, de az említett kisebbségek külföldi védelmezőinek köszönhetően egyszerűen lehetetlen. A csehek elleni támadások más síkon folytak – az iskolaügyben, a rendőrség soraiban, a közigazgatásban stb.

Még a HSĽS akkori elitje felől nézve is problematikus volt a deportálás eszméje – a szlovákiai zsidó lakosság több mint 8%-ának deportálása a Magyarországnak átadott területekre nemcsak antidemokratikus és antihumánus volt, de alapjában véve még megvalósítóinak logikája szerint is kérdéses. Miért is egyezett volna bele Magyarország abba, hogy befogadja a deportáltakat? Magyarország elvégre a bécsi döntés győztese volt. A deportáltakat nem is fogadta be, így aztán 1938 novemberében és decemberében a „senki földjén” létrejöttek az első táborok: Miloslavovban és Nagykéren. Amit az emberek ezekben a táborokban elszenvedtek, az a szlovák kormány ez időszakban elkövetett legnagyobb kegyetlensége volt. A deportáltak ezreinek egyéni sorsa teljességgel nem rekonstruálható. Másfelől a vagyonos zsidók egy része lényegében a rendszer túszává vált, nehogy a rokonaik kivihessék a megváltozott Szlovákiából a vagyonukat. A deportálások irracionalizmusát az is erősíti, hogy a szlovák autonóm kormányt nem érdekelte, hogy épp ezekben a napokban a megszállt déli területeken szállítóeszközökre volt szüksége, nemkülönben a közigazgatás, a rendőrség és a hadsereg bevetésére.

Nagyon érdekes a deportálások „alulról” való támogatásának dinamikája is. Meglepő, hogy az államigazgatás és a rendőrség alárendelt szervei (a HG-nek vagy a HSĽS-nek való teljes alárendeltségre itt most fölösleges emlékeztetni) mennyire ellenkezés nélkül és gyorsan megvalósították Tiso utasításait. Véleményem szerint ez arra jó példa, hogy a központosított államigazgatás mennyire lelketlenül képes a felsőbb szervek utasításait végrehajtani egy átmeneti korban, útban a plurális demokráciából a bizonyos típusú diktatúrába – amikor maguk e szakosztályok képvi­selői veszélyeztetve érzik az államigazgatásban betöltött szerepüket. A „saját munkahely” elvesztése fölötti félelmükben pontosan és ellenkezés nélkül teljesítik azokat az utasításokat, amelyekről tudják, hogy alkotmányellenesek. De az autonómia kikiáltása után lassan hozzászoktak a törvény megszegéséhez is. Itt megemlíthető az is, hogy 1938. október 6. után a helyi parancsnokok tömeges leváltására is sor került.

Az 1938. névemberi deportálások lebonyolításában négy szintet különböztetek meg:

1. Feltűnő az autonóm kormány antiszemitizmus-politikájának gyors foga­na­to­sí­tá­sa: ez 1938. november 4-én két rendeletet szült.66 Az antiszemitizmus intézményestése hozta létre az olyan speciális szervet, mint „A pozsonyi rendőrkapitányság mellett működő, a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központ” – mely csak pár napig létezett J. Faláth vezetésével.
2. A kormány és a sajtó zsidóellenes hadjárata olyan termőtalajt teremtett, mely pl. a Késmárki járásban (a helyi fasizált német kisebbség közreműködésével) lokális pogromhoz vezetett. Az antiszemita fanatizmus ebben az időben főként a Hlinka Gárda és az FS soraiban volt jellemző. Ennek bizonyítéka a Tiso-féle november 4-i és 5-i utasítások végrehajtása, melyek nemcsak férfiakat és nőket sújtottak, hanem idős embereket és gyerekeket (valamint csecsemőket és terhes nőket). Ugyanide sorolhatók a nyitrai és a bártfai széles körű fellépések az ún. bécsi légiósok hathatós segítségével.
3. Az államigazgatás szerveinek (a járási és anyakönyvi hivatalok) aktív részvétele és tervezett tevékenysége nélkül ilyen nagy deportálásokat nem lehetett volna megvalósítani. Az autonóm kormány elnöke, a belügyminisztérium, a gazdasági minisztérium és a Tartományi Hivatal együttműködtek a deportálások előkészítésén és megvalósításában. Sőt még egy hosszú nevű, a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központot is létrehoztak az egész akció koordinálására. Az alárendelt járási hivatalok és rendőri szervek azonnal végrehajtották az utasításokat, amiket kaptak.
4. Az 1938. novemberi deportálások politikai felelőssége Tisót terheli, aki nemcsak az autonóm kormány elnöke volt, hanem belügyminiszter is. Lényegében egymaga döntött, mert az idő tájt nem volt egyetlen olyan szerv sem, aki a döntéshozatalba beleszólhatott volna. Az 1938. november 4-i két rendeletet a deportálásokról J. Tiso írta alá. A deportálások elrendelése szöges ellentétben állt az akkor még érvényes cseh­szlovák alkotmánnyal. Tiso, a szlovák kormány és a később megválasztott országgyűlés is tudatosították az autonómia időszakának több jogtalanságát, ezért fogadták el 1940. június 5-én azt az alkotmánytörvényt, mely az ilyen tetteket visszamenőlegesen is legalizálta.67 E tekintetben a lényegre tapintott rá Katarína Zavacká jogtörténész, aki a kormány által a „kitoloncolásra” hivatkozó jogi normákat vizsgálva rámutat azok kétségességére s az alábbi következtetésre jut: „Tekintettel arra, hogy az érvényben levő jogszabályozás Szlovákiában nem ismerte a honossági jog rendőrségi célú elvét, (…) nem ismerte ennek büntetését sem, az illetékes községbe való tuszkolást. A biztonsági őrizet [a vagyonos zsidók túszul ejtése – E.N.] is törvényellenes volt. (…) Nem volt jogalapja a vagyonelkobzásnak és a betétkönyvek elkobzásának, valamint az állampolgár vagyoni helyzete felmérésének sem, ezt nem is lehetett mivel indokolni.” (Zavacká 2000, 137–139. p.) Az 1938. novemberi deportálásokkal Tiso a maga antiszemita irányvonalát követte, mely az autochton katolikus antijudaizmusban gyökerezett, de befolyásolta a háborút megelőző antiszemitizmus gazdasági, politikai és nemzeti vetülete is. A deportálások beszüntetése után – szervezésileg csak a szlovák–magyar határ menti „senki földjén” álló internálótáborok 1938. decemberi feloszlatásával értek véget – 1939 februárjában képes volt kijelenteni: „…a zsidókérdés Szlovákiában igazságosan, szociálisan és emberileg lesz megoldva.”68

A novemberi deportálások a zsidó közösség számára de facto félelmet, aggodalmakat és bizonytalanságot jelentettek. Az első Csehszlovák Köztársaságban a zsidók szabad állampolgároknak érezhették magukat. Normális civilizált életüknek már Szlovákia autonómiája is a végét jelentette. Nehéz választás elé kerültek: áldozattá válni, vagy emigrálni?

 

 

Függelék

 

1. dokumentum

 

Jozef Tiso 1938. november 4-i rendelete a vagyontalan zsidók deportálásáról Szlovákia területéről a Magyarországnak átadott területekre. Ezzel együtt a gazdag, 500.000 korona feletti vagyonú zsidók ideiglenes internálásának elrendelése, nehogy elhagyhassák Szlovákia területét.

(Štátny archív Banská Bystrica, pobočka Zvolen, fond Okresný úrad Zvolen, kartón 58, 210/1939 prez.)

 

Rendőrkapitányság, Pozsony. Dr. Kozinka.

Telefonogram

A Magyarországnak átengedett járásokba nem eljuttatni

Dr. Tiso miniszterelnök úr parancsára a szlovákiai zsidókérdés gyorsabb rendezése érdekében elrendeltetik az itt letelepült vagyontalan zsidók többségének áthelyezése az átadott területekre, mielőtt még azokat a magyarok elfoglalnák. Ezért szükséges legkésőbb 1938. XI. 5-ig a következő intézkedéseket megtenni:

I./ 1./ 1938. XI. 4-én déli 12 óráig minden rendőrhivatalt és csendőrőrsöt, valamint a Hlinka Gárda egységeinek vezetőit értesíteni kell arról, hogy a körzetükben tartózkodó zsidókat vegyék őrizetbe és családtagjaikkal együtt tömegesen, teherautókon tuszkolják őket át az új határon, legkésőbb 1938. XI. 4. 24 óráig.

2./ A zsidóknál csak kellő mennyiségű pénz lehet, fejenként 50 Kč.69

3./ Ahol a helyi viszonyok megengedik, ezeket a zsidókat néhány km távolságra be kell vezetni az átengedett területre.

4./ Az így eltávolított zsidók lakását és üzleteit állami szervek segítségével le kell zárni és pecsételni. Úgyszintén ezek a szervek kötelesek még az áttuszkolás előtt megállapítani az anyagi helyzetüket, különös hangsúlyt fektetve a takarék- és betétkönyvekre.

5./ A helyi hivatalos szervek beterjesztik a pozsonyi rendőrkapitányság mellett működő, a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központba, személyesen Dr. Falatnak az áttuszkolt zsidók pontos névsorát, személyi adataikkal, valamint az összes lezárt üzlethelyiség és lefoglalt anyag listájával.

6./ A listák leadásának terminusa: 1938. nov. 6.

7./ A lefoglalt anyag az illetékes szolgálati helyeken marad a további rendelkezésig.

II./ Minden vagyonos zsidót, aki Szlovákiában lakik és vagyona meghaladja az 500.000 Kč-t, legkésőbb 1938. nov. 4-e 24 órakor ideiglenes őrizetbe kell venni, a vagyon elhurcolását megakadályozandó. Az anyagi helyzet megállapítása után a szolgálattevő hivatalok a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központba jelentést kötelesek tenni minden egyes esetről. Az így ideiglenesen őrizetbe vett személyek szabadon bocsátásától el kell tekinteni. A további eljárást a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központ szabja meg.

III./ Az I. és II. pont alatti rendeletek nem vonatkoznak az idegen állampolgárságú zsidókra /kivételt képeznek a lengyel, német, magyar és román állampolgárok/.

A fenti utasításokon a helyi viszonyoknak megfelelően a járásparancsnok módosíthat a saját felelősségére.

 

 

2. dokumentum

 

Jozef Tiso 1938. november 4-i második telefonogramja. A deportálásoknak csak az idegen és a hajléktalan zsidókra kellett vonatkozniuk. Egyúttal elrendelte, hogy a zsidókat deportálják lakhelyükre.

(Štátny archív Banská Bystrica, pobočka Zvolen, fond Okresný úrad Zvolen, kartón 58, 210/1939 prez.)

 

Rendőrkapitányság, Pozsony. Srdienko.

Telefonogram

A zsidók áthelyezésével és őrizetbe vételével kapcsolatban a járási hivataloknak kiadott rendelet Szlovákország miniszterelnökének rendeletének értelmében ekképp változik:

1./ Az idegen zsidókat (lengyel, magyar stb.) és a hajléktalan zsidókat azonnal autóbuszokkal vagy más eszközökkel az átengedett területekre kell szállítani legkevesebb 20 km mélységben, még mielőtt a magyarok azt elfoglalnák.

2./ Azokat a zsidókat, akiknek nincs állandó lakhelyük ott, ahol tartózkodnak, sürgősen a lakhelyükre kell meneszteni. A pénzt és a lakások lepecsételését illetően az eredeti telefonogram marad érvényben.

Az elosztó szerint küldjék tovább a járási hivataloknak.70

1938. XI. 4., 21.20-kor Dolejš.
1939. dokumentum

 

Oskar Neumann cikke a Židovské noviny 1938. december 2-i számában azoknak a zsidóknak a helyzetéről, akik a J. Tiso által 1938 novemberében elrendelt deportálások miatt a „senki földjén” találták magukat. Az egyetlen ismert újságcikk, mely a deportált zsidókról és a szlovák–magyar határ menti „senki földjének” helyzetéről Szlovákiában jelent meg.

(Židovské noviny, 1938. 12. 2., 1. p.)

 

Dr. O. N.: Az emberiesség nevében!

Napjaink szóhasználatában van egy hátborzongató kifejezés, egy kifejezés, melynek látszólagos jelentéktelensége mögött meghökkentő emberi tragédiák és elmondhatatlan szenvedések húzódnak meg: a »senki földje« kifejezés.

A „senki földje” fogalomról általában egy jelentéktelen szántóterület jut eszünkbe, egy erdő vagy mező, országút melletti töltés vagy csak egyszerűen egy darabka szabad természet, igaz, emberi akaratból körülkerítve láthatatlan határral vagy látható géppuskafészkekkel. Ez az általában jelentéktelen földdarab abban a pillanatban kap kegyetlen jelentést, amikor az események tragédiája erőszakosan ide sodorja az embereket, akik azzal a hirtelen valósággal, hogy ezen a területen állnak, meg vannak bélyegezve mint otthontalanok, s ezáltal jogfosztottakká és védtelenekké válnak. Otthontalannak lenni a senki földjén, körülzárva felhők és szuronyok által, talán szögesdrót által is, alighanem a legszörnyűbb sors, a legkegyetlenebb büntetés, ami ma embert érthet, ma, a legnagyobb technikai vívmányok idején. Vagy van-e kegyetlenebb dolog ennél: az embereket, akik évtizedeken át naponta elmentek a megszokott munkahelyükre, az üzletembereket, iparosokat, orvosokat, ügyvédeket, olyan embereket, akik soha senkinek nem ártottak, férfiakat, nőket, aggokat és kiskorú gyermekeket hirtelen kiragadnak hajlékukból, elégtelen öltözékben, élelmiszer nélkül, s hosszú éjjeli menetelés után erre a szuronyokkal szegélyezett »béke szigetére« vitték őket. Fedél nélkül, kitéve az időjárás viszontagságainak, a legjobb esetben is a közeli hozzátartozóik könyöradományára szorulva, állnak most órákig ezen a sivár földdarabon, amely sem reményt nem nyújthat számukra, sem megélhetést, semmit. Ettől az órától ezeknek a nyomorultaknak megpróbáltatás lesz a soruk, lelki és fizikai szenvedések sora, melyeknek ecsetelésére Dante tollára volna szükség.

Ti, emberek, akik mindennapjaitokat megszokott környezetetekben töltitek, nyugodtan dolgoztok az üzletekben, hivatalokban vagy irodákban, saját asztalotoknál ebédeltek családotok körében, s nyugodtan alusztok fekhelyeteken, mely védve van az időjárás viszontagságaitól, jól kifűtött szobában – láttatok már valaha is leigázó kilátástalanságot és szenvedést (…), kiszakítva éjnek idején polgári életéből, öt vagy hét kicsi, talán beteg gyermekkel, akik ebben az évszakban kénytelenek a szabad ég alatt lakni, akár silány sátrakban, akár szalmával bélelt föld alatti lyukakban, esetleg egy öreg bútorszállító kocsin? Láttatok már gondterhelt, tanácstalan beteg öregeket egy táborban, a senki földjén – s nem hatódtatok meg a lelketek mélyén? Ahol csak azért kényszerül élni az ember, csak az az egyetlen vétke, hogy zsidó?

 

Hol marad az emberség hangja, az emberi lelkiismeret kiáltása, ha ártatlan csecsemők és vének, tanácstalan tömegek ki vannak téve e szörnyűségnek: otthontalannak lenni?

De az ember a monoteizmus magasabb rendű erkölcsi tanítása okán olyan lény, aki isteni képmásra teremtetett! Vajon lehetséges-e az istenit ennyire mélyen megalázni és megbecsteleníteni – hogy az embert az állatnál is értéktelenebbnek tartsák? Nincs ugyanis tudomásunk arról, hogy emberek védelmére alakult egyesületek is léteznének és hogy napjaink világában nagyobb az együttérzés minden teremtmények legszeren­csétlenebbikével, a zsidókkal, akiket a határok közt úgy üldöznek, mint az állatokat.

Az emberiesség nevében fel kell emelnünk a hangunkat ezekért a szerencsétlen testvéreinkért, s azoknak a lelkiismeretére hivatkozni, akik még nem veszítették el a szenvedő és nélkülöző ember iránti maradék érzéseiket. Számítunk mindenkire, aki kereszténynek és irgalmasnak vallja magát, aki a szenvedő emberre – tartozzon bár más valláshoz vagy nemzethez, legyen akár zsidó – úgy tekintenek, mint emberi lényre, akinek azonos joga van az életre, a boldogságra, az otthonra.

Az emberiesség nevében kiáltunk hozzátok, emberek, szabadítsátok ki ezeket a szerencsétleneket a senki földjéről, kegyelmezzetek az ártatlan gyerekeken, a beteg időseken és mindenkin, akiknek egyetlen bűnük a reménytelenség földjén való tartózkodásra, a senki földjén – hogy zsidók.

 

 

Irodalom

 

Bárkány, Eugen–Dojč, Ľudovít 1991. Židovské náboženské obce na Slovensku. Bratislava.

Büchler, Robert 1992. Židovská komunita na Slovensku pred druhou svetovou vojnou. In Tragédia slovenských Židov. B. Bystrica.

Bystrický, Valerián 2008. Od autonómie k vzniku Slovenského štátu. Bratislava.

Deák, Ladislav 1990. Slovensko v politike Maďarska v rokoch 1938-1939. Bratislava.

Deák, Ladislav 1998. Viedenská arbitráž – „Mníchov pre Slovensko“. Bratislava.

Documents on British Foreign Policy 1919 – 1939. London, 1951. Third Series, Volume IV, No. 392, 375–376. p.

Fiamová, Martina 2008a. Prenasledovanie židovskej komunity v Zlatých Moravciach v období po vyhlásení autonómie Slovenska. Pamäť národa, 4/4.

Fiamová, Martina 2008b. Deportácie Židov v novembri 1938 v Zlatých Moravciach. In Čriepky z dejín Slovenska. Nitra.

Fiamová, Martina 2012. Židovská komunita v Trenčíne v čase holokaustu. In Nižňanský, Eduard (ed.): Piešťany a Trenčín v čase Holokaustu. Piešťany, 172–205. p.

Gebhart, Jan–Kuklík, Jan 2004. Druhá republika 1938 – 1939. Praha.

Hájek, Miloš 1959. Od Mnichova k 15. březnu. Praha.

Heumos, Peter 1985. Flüchtlingslager, Hilfsorganisationen, Juden im Niemaldsland. Zur Flüchtlings- und Emigrationsproblematik in der Tschechoslowakei im Herbst 1938. Bohemia, 25.

Hoensch, Jörg Konrad 1965. Slowakei und Hitlers Ostpolitik (Hlinkas Slowakische Volkspartei zwischen Autonomie und Separation). Köln – Graz.

Hoensch, Jörg Konrad 1967. Der ungarische Revisionismus und die Zerschlagung der Tschechoslowakei. Tübingen.

Kamenec, Ivan 1968. Židovská otázka o spôsoby jej riešenia v čase autonómie Slovenska. Nové obzory, 10.

Kamenec, Ivan 1991. Po stopách tragédie. Bratislava.

Lipscher, Ladislav 1957. Ľudácka autonómia – ilúzie a skutočnosť. Bratislava.

Lipscher, Ladislav 1992. Židia v slovenskom štáte 1939-1945. Bratislava.

Lipták, Ľubomír 1966. Autonómia Slovenskej krajiny od Mníchova k 14.marcu. Odboj a revoluce, 4/5.

Moser, Jonny 2000. Die Tschechoslowakei als Fluchtziel österreichischer Juden. In E. Nižňanský (ed.): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Naučný slovník aktualit 1939. Praha, 1939.

Neumann, Oskar 1956. Im Schatten des Todes. Tel Aviv.

Nižňanský, Eduard 1996. Deportácie Židov za autonómie Slovenska 4/5.11.1938. In Studia Historica Nitriensia 5. Nitra.

Nižňanský, Eduard 1998. Voľby do Snemu Slovenskej republiky v roku 1938. In Studia Historica Nitriensia 7. Nitra, 163–203. p.

Nižňanský, Eduard 1999a. Česká komunita na Slovensku a voľby do snemu Slovenskej krajiny v roku 1938. In Moderní dějiny 7. Praha, 231–267. p.

Nižňanský, Eduard 1999b. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov, 64–79. p.

Nižňanský, Eduard (ed.) 2000. Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 2001. Zásahy do samosprávnych orgánov (najmä mestských a obecných zastupiteľstiev a rád) v období autonómie Slovenska 1938/39. In Studia Historica Nitriensia 9. Nitra, 121–151. p.

Nižňanský, Eduard 2002. Dvojnásobné zmocnenie sa vlády na Slovensku v rokoch 1938/39 v porovnaní s „Machtergreifung“ v rokoch 1933/34 v Nemecku. In Nacionálno-socialistický systém vlády. Bratislava, 185–211. p.

Rataj, Jan 1993. Krize českého politického myšlení za druhé republiky. In Z druhé republiky I. Praha.

Rataj, Jan 1997. O autoritativní národní stát. Praha

Rothkirchen, Livia 1998. The Situation of Jews in Slovakia between 1939 and 1945. In Jahrbuch für Antisemitismusforschung 7.

Rychlík, Jan 1997. Češi a Slováci ve 20. století. Česko-slovenské vztahy 1914-1945. Bratislava.

Slneková, Veronika 1996. „Židovská otázka“ na úrovni mesta – Trnava v období autonómie Slovenska. In Studia historica Nitriensia V.

Slovensko v 20. storočí 3. V medzivojnovom Československu 1918-1939. Bratislava, 2012.

Suláček, Jozef 2005. Biele plášte. Bratislava.

Vávra, Ferdinand–Eibel, Jan 1963. Viedenská arbitráž – dôsledok Mníchova. Bratislava.

Vietor, Martin 1968. Dejiny okupácie južného Slovenska. Bratislava.

Zavacká, Katarína 2000. Právne prostriedky zásahov proti židovskej komunite v priebehu autonómie Slovenska. In Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Žudel, Juraj 1991. Zmeny československo-maďarských hraníc v dôsledku viedenskej arbitráže. Slovenská archivistika 26, 2. 34–43. p.

 

(Csanda Gábor fordítása)