Kelemen András Magyar pártok jelmondat- és szimbólumhasználata a rendszerváltás utáni szlovákiai választásokon c. doktori értekezésének témája időszerű és főleg Nyitrán jól illeszkedik a „Közép-európai tanulmányok kara – hungarológia tanulmányi program” tevékenységébe. A dolgozatíró voltaképpen a szlovákiai parlamenti választásokon a szlovákiai magyar pártok által használt óriásplakátokat, a bevezető rész pedig a politikai kommunikáció bizonyos alapfogalmait mutatja be. Minthogy a dolgozat kérdőívre adott válaszokat használ, az ilyen adatok érvényességével külön is foglalkozik. Minthogy ezeket a plakátokat csak az utóbbi időben alkalmazták, a kutatás számára jól áttekinthető és teljes anyagot vehetett figyelembe a szerző.
A címben szereplő „jelmondat” és „szimbólum” szavak csak tájékoztató jellegűek, nem fogalomként vannak használva. Ez általános témakörön belül egyetlen jelenségről, a magyar pártok választási óriásplakátjairól szól a disszertáció. Ez önmagában is elég nagy és érdekes kutatandó téma – csak a fogalmi elhatárolás üdvös lett volna. Egyébként a jelen esetben a „szimbólum” túl tág megnevezés, és inkább metafora, mint tudományosan definiált fogalom. Ám a politikai szemantika általában is laza fogalmakat szokott emlegetni.
Célszerű és tömör a 2. fejezet, amely a (cseh)szlovákiai magyarság történetéből a politikai terminológiát, népességstatisztikát vonja be a tárgyalásba. Természetesen a magyar politikai pártoknak tekinthető csoportok történetét is áttekinti. Minthogy ezek a politikában mindenütt a megszokott módon hol szövetkeznek, hol szétválnak, az ilyen átalakulások ismerete nélkül a választási plakátokat sem értenénk meg. A szerzőnek nyilván megvan a maga politikai szimpátiája, ám ez a dolgozatból nem vehető észre – ami lehetővé teszi az objektív anyagbemutatást. Még a kérdőív is ilyen jellegű, semleges – a válaszokban azonban már megjelennek a politikai kötöttségek.
Az elméleti háttér bemutatása a 3. fejezetben kezdődik. Kelemen a „politikai kommunikációnak” bizonyos sajátos nyelvi megnyilvánulását vizsgálja. Itt a világszerte ismert tekintély, az amerikai politikai kommunikációkutató, Murray Edelman felfogását, pontosabban Szabó Márton erre építő nézeteit képviseli. E felfogás szerint a politikai ismeret (tudás) nem a valóságra vonatkozik, hanem identitáskeresés. A dolgozat témája szempontjából ez jól alkalmazható megállapítás. Ám Edelman „Symbolic Uses of Politics” felfogása (lásd 1964-es, 1972-es könyveit) még egy másik társadalomra vonatkozik, évtizedekkel ezelőttire, és éppen az olyan kommunikációs változás előtti korra, amikor még nem használtak választási óriásplakátokat. Szabó Márton könyvei (Politikai tudáselméletek – 1998; A diskurzív politikatudomány alapjai – 2003 – Budapesten) már a mai társadalmat mutatják be, szükségszerűen magyar vonatozásokkal, ám szinte ismeretterjesztő szélességgel, úgyhogy itt is az írónak válogatni kellett. Hasonlóan régi és sokoldalú a másik klasszikusnak tekintett amerikai szerző, Harold Lasswell munkássága, akinek áttekintése (Language of Politics – eredetileg 1949) a kvantitatív politikai szemantikának is több generációkkal korábbi korszakáról, és a tömegkommunikáció egészen más használatának korából való, amikor még „a politika nyelve” írott szöveget jelentett, legtöbbször a sajtót. Ehhez képest Kelemen adatai már az autóút mentén elsuhanó színes óriásplakátok világa, amelyek éppen emiatt olyan vizuális és szövegbeli megoldást követnek, hogy a távolból és egy pillantással is felismerhetők legyenek. Kelemen kivonatolása és alkalmazása jónak tűnik, ám érdemes lenne e kor- és kommunikációs különbséggel külön is foglalkozni.
Itt jegyzem meg azt, amit a dolgozat más részeihez is hozzáfűzhetnék: meglepően kevés a mai magyar politikai szemantikára vonatkozó említés. Csakugyan semmi érdemi megállapítás nem született e téren? Már nem is egyetlen egy „szabad” magyar parlamenti választás kampányaiban a médiákban rengeteget emlegették az óriásplakátokat. Ám ennek semmilyen elméleti reflexiója sem ismert?
Még ennél is jobban, közvetlenül hiányolom a szlovák plakátgyakorlat és politikai kommunikációelmélet idézését. Pedig a választási kampányokban a szlovák pártok ugyanezzel a meggyőzési „csodafegyverrel” élnek. A dolgozat azonban egyetlen szlovák publikációt sem említ (talán a TRIAD nevű blog ilyen). Emiatt a szerző és az olvasó elesik a bemutatott magyar plakátok valódi és komparatív megértésétől – a maguk helyén.
Nem azt várom el, hogy minden szlovák plakát tüzetes elemzését terjessze elő a szerző. Ám ilyen kontextusban jobban kiderül: milyenek is a magyar plakátok? Persze, Szerbiában és Romániában is érdemes lenne hasonló kontrasztív kutatásokat végezni – ám Szlovákia már méreteit és a politikai pártok számát tekintve is sokkal inkább jól feldolgozható kontrasztív adattár a magyar(országi) választási szemantikához.
Nem az én dolgom, hogy ilyen példákat keressek. Ám egy példával érzékeltetem, mire is gondolok!
A 24. kép (MKP 2012) síkföldi gabonavetés előtt ábrázolja Miklós Lászlót. Kelemen elemzése ki is emeli, hogy ez a mezőgazdasági környezet az élelmet adó dél-szlovákiai táj. Ennél áttételesebb a 10. kép: a Koalíció 1992-es plakátja, ahol egy lapos pagony sziluettje látszik. Hogy ez véletlen-e, az összehasonlításból tudhatjuk meg. Ezért kíváncsi lennék, hány szlovák párt plakátja mutatja be például a Tátrát vagy más magashegységet ilyen inspiráló helyszínként? Nálunk a Petőfi-megfogalmazta szindróma máig érvényes: Mit nekem te zordon Kárpátoknak / fenyvesekkel vadregényes tája! / Tán csodállak, ámde nem szeretlek, / s képzetem hegyvölgyedet nem járja. / Lenn az alföld tengersík vidékin / ott vagyok honn, ott az én világom… Egyébként e sztereotip tájfelfogás korszakokon át és világszerte egyforma. A szocialista Románia címerében fenyvesek között volt látható a vízerőmű. És Petőfi „aranykalásszal ékes rónaság” kultusza sem örök, hanem újabb fejlemény, mondjuk Kölcsey Hymnusához képest: ahol még „Kárpát szent bérce” a haza megnevezése, ám már a Kúnság ért kalásza itt is jelzi az alföldet. Miklós László tehát nem csak a csallóközi/mátyusföldi táj, hanem Kölcsey és Petőfi nemzeti táj-ábrázolása és nem a Kriván „előterében” áll! (A hegy mint jel, ez esetben a Triglav, uralkodik Szlovénia új címerében.)
Egyetlen további sejtést is megkockáztatok, még inkább szlovák–magyar kontrasztív szempontból. 1968 előtt és után a (Cseh)szlovákiában járó magyarok meglepetve tapasztalták, hogy az utak mentén (és egyebütt) milyen gyakran politikai jelszavak táblái, az utakat átívelő felirat-füzérei voltak láthatók, váratlan szövegekkel. (Nálunk ekkor már nem volt divat ez a szó szerint út-széli plakátpropaganda.) Szlovákiában az ilyen lózungok magyar változata is olykor látható volt: „Tovább a lenini úton”, sőt „Első gabonát a malomba!” Ez utóbbi persze nem a magyar, hanem a szlovák nyelv szabályai szerint készült kijelentés, és ilyen magyar mondat nincs. Kelemen mostani adatai között több olyan magyar szöveg is található, amely az ilyen szlovák nominális kifejezésnek magyar változata. Pl. a 12. kép „Együtt egymásért”. Ez magyarul „együtt és egymásért” lenne. A 13. képen „Békességet! Biztonságot!” olvasható. Itt a „békesség” szó szemantikája nem szerencsés, és nem is javítható egykönnyen. Tipikus szlovák mintájú szöveg (23. kép): „Hűség a közösséghez”, amelyet még a „Hűséggel a közösséghez” formában is idegennek érzek. A „közösség” szó Budapesten ebben a kijelentésben egyébként érthetetlen. Természetesen, ha egy ilyen szöveg elég sokszor előfordul, például választási beszédekben, vitákban is használják: már sztereotip kifejezéssé (klisévé) válik, amelynek szerkezetét vagy pontos szemantikáját már nem szokták megkérdőjelezni.
Örömmel látom, hogy újabban e problémát a politikai propagandisták is észrevették, és a szlovákiai magyar plakátszövegek – igazi magyar szövegek. Ez esetben viszont szlovákra fordításuk válik nehézzé. Lásd a 26–27. képeken a „budúcnosť” fordítása hol „a megmaradásért”, hol „a jövőért”. Ezzel a jelenséggel a dolgozatíró is foglalkozott, viszont azért említem mindezt, hogy általában is érdemes lenne foglalkozni az ilyen mai politikai kétnyelvűséggel. (Mint ahogy korábban a vallási kétnyelvűség hasonló jelszavai is külön vizsgálatot érdemelnének – Nyitrán is.)
Nem említem vagy kritizálom itt a dolgozatban használt elméleti vagy fél-elméleti terminusokat (stilizált politikai mítosz, ellenség/ellenfél, negatív identifikálás, a hatalom nyelve, befolyásolás/meggyőzés stb.). Minthogy ezeket Kelemen mintegy „készen kapta”, csak azt kellett megállapítanom, hogy megnyugtató módon használta e kliséket.
Feltűnő viszont, hogy a „szlogan/jelszó” fogalmakat Kelemen megkülönböztetés nélkül használja, mégpedig a nem magyar szövegekben is. Magam a „jelszó” („jelmondat”) megnevezést használnám mindenütt, utalva arra, hogy a mai magyar köznyelv ugyan a „szlogan” szót széltében használja, amelynek azonban negatív jelentése is van. Ezt a nyelvi vacillálást jó lett volna a dolgozat legelején külön is megemlíteni. Ugyanakkor egyértelműen a (tömeg)kommunikációban betöltött szerepét említik a „jelszónak” – ami témánk szempontjából szerencsés megoldás. A 30. lapon Kelemen helyesen idézi Lasswellt: „a jelszavak maximák, azaz olyan mondatok, amelyek erkölcsi, életvezetési, gondolkodási előírást és szabályt fejeznek ki, vagyis cselekvésre szólítanak fel, követésre buzdítanak.” Kár, hogy e gazdag definíció részelemeit Kelemen a továbbiakban nem használja. Utánanéztem – lesújtó eredménnyel –, hogy a magyar „parömiológia” milyen általános értelemben használja a „maxima” fogalmát. Még a különben jó és széles látókörű Világirodalmi Lexikon is a (némileg egyoldalú) deskripció szintjén marad, semmilyen elméleti távlatot sem érzékeltet. Pedig az óriásplakátok esetében éppen a maxima (és nem általában a proverbium!) politikai használata az általános jelenség és erre Lasswell egyértelműen hivatkozott is.
Megint újabb téma lehetne a szlovákiai magyar pártok „maxima-használata”. „Kelet és Nyugat között” (17. kép) – frázis. És noha ez egy igazolható kijelentés, ettől nem lesz „általános érvényű etikai parancs” – azaz maxima. (Mint mondjuk a „Drang nach Osten”.) „A sorsunk rajtunk múlik” (22. kép) viszont maxima, és ezt az európai művelődéstörténet is bizonyítja: „Faber est suae quisque fortunae” (Sallustius).
A jelszavak Kelemen értekezésében tüzetesen leírt, ám mozdulatlannak tűnő politikai vélemények. Ez a politikusság nyilvánvaló, és az egyes megoldásokat Kelemen ilyen szempontból tárgyalja is. Ám ugyanekkor a „jelszó” retorikai fogalom is, ugyanolyan régi, mint a politika. A jelszó formája egy cseppet sem véletlen, és ha ezt nem vesszük észre, elemzésünk legalábbis egyoldalú marasd. Példánk egyszerű lesz. 1945 után Magyarországon megszületett a „Föld, kenyér, szabadság” jelszó. Ilyen című politikai daloskönyv is megjelent, Kovai Lőrinc kommunista író pedig regényének címéül választotta. A jelszó tartalma nyilvánvaló, szemantikája megjelenik a szlovákiai plakátokon is. Ám ha nem vesszük észre, milyen retorikai modelleket követ: nem látjuk a szöveg hatásának okát. Mindegyik változatban három szó szerepel. Ez világszerte ismert retorikai minta, akár Julius Caesartól is alkalmazva: Jöttem, láttam, győztem. Ám nála az alliteráló kezdet és a 2-2 szótagos, egyformán múlt idejű (pontosabban praesens perfectum) ige ismétlése teszi hatásossá a kijelentést. A magyar példában a szavak kezdetének ábécérendje valószínűleg tudatos. Bizonyára tudatos azonban a szavak növekvő szótagszáma: 1 – 2 – 3. E szöveg politikai szemantikája változatlan lenne akkor is, ha más sorrendben, mondjuk fordítva következnének a szavak, ám erőtlenné válnának: a „szabadság – kenyér – föld” megfogalmazás szinte semmilyen mozgósító erővel nem bírna.
Azért részleteztem ezt a példát, hogy felhívjam a figyelmet arra: a politikai jelszavak retorikája önálló témaként is kutatandó. És persze ez is magyar–szlovák egybevetéssel lenne eredményes.
Igen sokféle kommunikációs modell létezik, legtöbbjük egyetlen célra jó. Szerencsés megoldás volt Wilbur Schramm elgondolásainak felhasználása, Petőfi S. János szerteágazó és igazán alapos kommunikációelméletét pedig Vass László áttekintése (Szemiotikai szövegtani alapismeretek – 2010) alapján használni. Rajtuk kívül sok más hasonló definíció használatos, még a politikai kommunikáció szűkebb jelenségeinek leírói között is. A dolgozatíró a 43–44. lapokon maga is jelzi, milyen nehéz egy „domináns” modell megalkotása. Hozzátehetem – különösen akkor, ha nem tudjuk: hogy egy általános politikai szemantikát kívánunk bemutatni, vagy egyetlen jelenséget vizsgálni.
A 6. fejezetben a szerző a plakát és a politikai plakát fogalmát járja körül. Noha utal történeti változásokra és a plakátok mögött álló háromféle „marketingre” (pártmarketing, hatalomgyakorlási marketing és választási marketing) – maga csak az utóbbit vette alapul (45. lap). A politikai plakáton szereplő „alak” itt olyan összetett üzenetet hordoz, amelyet nem könnyű egyszerűen kicsomagolni. Ezért szerencsés a plakát tömör üzenete, amelyet a néző rögtön észrevesz, és aztán huzamos erőfeszítéssel tud értelmezni. Még akkor is, ha egy-egy politikai szereplő régen ismert, és pártja is állandó – a választási időszakban szükség van aktuális megfogalmazásra, újrafogalmazásra, és ezt a plakátokon meg is láthatjuk. A mostani szlovákiai választási rendszer, az egyes pártok számára 5%-os parlamentbe jutási küszöbbel, viszont a töredékszavazatok újra osztásával azt a megoldást favorizálja, hogy minél több sikeres képviselőjelölt legyen, akik nemcsak a maguk parlamenti bársonyszékéért küzdenek, hanem siker esetén „húzzák magukkal” pártjukat. A plakátok e feladat szolgálatában születnek meg. Sok szó esett a Szlovákiában (is) egyenlőtlen választási körzetekről, azt viszont ritkábban említik, hogy szinte bármilyen érvényes választási rendszer sokféle más anomáliát eredményez. Például egyes foglalkozások (pl. pedagógusok, orvosok, sőt rendőrök, katonák) eleve nem kapnak helyet saját képviseletükre, és hiába úgy 40% a női szavazó – a legritkább esetben látszik biztosnak, hogy női képviselőjelölt egyénileg győzhessen. A kötet végén bemutatott plakátokon 31 esetben szerepel egy ember arca: ennyi férfié. Csak a 31. és 41. képeken látható egy-egy nő portréja. Ez nem a plakátok értékvilága (talán nem is az egész nemzeté?!): hanem a választási kampányé. Emiatt viszont elmarad a plakátokon a „női értékek” bemutatása, amely különben időnként alaposan változik: a sokgyermekes, befőtteltevő családanyától a traktoristalányig, mára meg a fogyókúrázó szingli web-mesterig. És nem derül ki az sem: manapság ki a „sikeres” nő: a démoni színésznő vagy a kúl menedzser? Ezt a hiányt a férfiak nem tudják kipótolni és nem is vicces, inkább groteszk lenne, ha egy családapa-képviselőjelölt plakátján 4 gyermeke és 14 unokája is látható lenne, ő maga meg zoknit stoppolna. (Ugyanakkor más és más országokban a nagycsaládos férfi politikusok legalább áttételesen igen is kijátsszák ezt a népszerűség-kártyát lásd akár Göbbels esetét, szembeállítva Arafat híres mondásával: „Az én feleségem az Al-Fatah.”) Ebbe az irányba csak ritka kezdeményezések mutatnak e dolgozat példatárában. A 28. képen két lánygyerek látható, „Tanuljon az anyanyelvén” felirattal. Az ifjúkori munkanélküliség ellen fellépő 29. képen viszont egy fiú látható, holott az ifjak körében a női munkanélküliség meg az övéknél is súlyosabb.
Vagyis még mielőtt még egyetlen vonást is rajzolna a plakát tervezője – a politika (és a megszokás) már nagyon is éles határokat vont köréje.
Közismert, milyen fontos kérdés Szlovákiában a kétnyelvűség mindennapi használata. Természetes, hogy mindegyik magyar politikai szervezet hivatalos iratain, plakátjain „hatásosan” megoldandó ez a probléma. A megoldások pedig igencsak különböznek, még az ilyen részletekben is: a magyar és a szlovák szövegek sorrendjére, ám akár a betűk nagyságára, színére vonatkozóan is. A dolgozat kellő módon (és nem népszerűsködő túlzásokkal) foglalkozik ezzel (48. lap).
Amikor tehát a plakátok szerkesztéséről (cselekvésre szólítás, véleményformálás, tájékoztatás) esik szó, már egy körülhatárolt keretben kell a sajátos mondanivalót megfogalmazni. Természetesen itt is fontosak a szövegek szavain kívüli mozzanatok: egy vallási szimbólum, a nemzeti színek, a pártok megszokott emblémái, logói a közvetlen szöveges üzeneten kívül (sőt: előtt, alatt, után és mellett) is hatnak. A sztálinista propaganda által népszerűsített „az olajágat a csőrében tartó Békegalamb” például eredetileg az özönvíz utáni béke jele – azaz vallásos, sőt éppenséggel zsidó embléma (1 Mózes 8:11), amit a sztálinista propaganda aligha tudatosan vállalt. (Tudjuk, sok országban, nemcsak Indiában, az írástudatlanság nagy aránya miatt a pártok szöveg nélküli vizuális emblémákat, logókat használnak.) Még az is számít, hogy egy-egy plakát valamilyen szempontból sorozatba illik-e? (Lásd pl. a „van erőnk – van választás – van jövőnk” trilógiáját.) A „jó szlogan” fogalmát a „jó reklámmal” azonosítja a szerző (52. lap), ami megint csak arra mutat, milyen szorosan megkötött is az újszerűnek szánt választási plakát. Viszont, sajnos sem itt, sem dolgozatában másutt sem tér ki a szerző arra, pontosan mi is a „reklámszerű” a választási plakátokon. Kelemen a kép és szöveg együttesét az „érvelés” eljárásához kapcsolja (55. lap). Arra is utal, hogy akár közvetve is segíthetik egymást. Itt (56. lap) az általam már említett 24. kép gabonamezőjét említi, amit ő a környezetvédelemmel hoz kapcsolatba, hiszen a plakát szövege: „Védjük meg értékeinket!”
A valódi reklám egy áru megszerzésére biztat: annak kedvező tulajdonságait emeli ki – ugyanilyen fontos azonban a bemutatás módja, amit a reklám formája képvisel: újdonság vagy éppen hagyományos valami, exkluzív vagy az egész nép által használható.
A plakátok típusainak nagyságát, a láthatóságot pontosan említi a dolgozat. Itt természetesen további alapos és adatolt történeti kutatásra lenne szükség, legalább az utóbbi évtizedekből. Ha megtekintjük a képek között az időben legkorábbiakat (1990-ből) még egy teljesen más plakát-felfogást láthatunk, mint amivel ma találkozunk. Ezek összehasonlítása azonban ismét egy másik dolgozat témája lehetne.
Az elméleti rész után, a 9. fejezetben a rendszerváltás óta használt plakátok közül 31 óriásplakát tüzetes bemutatása következik, a szerző szerint a „nyelvi szimbólumok használatára” vonatkozóan. Jelzi, hogy ez nem a teljes adatanyag és, a vizsgáltakhoz képest semmi újat nem képviselő további plakátokat mellőzte. Bemutatja a grafikai megoldást, valamint „Signans/Signata” névvel a látható szöveget és annak értelmezését. A plakátok csoportosítása nem önálló, hanem az időrendet és az egyes pártokhoz tartozást követi. Ahol ez szükséges, külön is közli a nyelvhasználat tényeit. Csábító lenne mind a leírást, mind az értelmezést kommentálni – ezt mégsem teszem, mivel hamar kiderülne, olyan helyismeretre lenne szükség, amivel csak a disszerens rendelkezik.
A 10. fejezet a szerző által készített kérdőívet és ez erre érkező válaszokat kommentálja. Ez érdekes kísérlet, hiszen a politikai pártok (és mások) rengeteg pénzt költenek arra és energiát fektetnek be abba, hogy plakátjaik „hassanak”. A kérdőív pedig éppen azt vizsgálta, végül is milyen jelentést fedeztek fel a befogadók? Minthogy a kérdőívek pártsemlegesek voltak, mindez mégsem eredményezte azt, hogy ebből megtudjuk, melyik válaszoló végül is kire szavaz. (Tragikomikus, hogy Magyarországon milyen kevesen vállalják, hogy válaszoljanak a közvélemény-kutatóknak pártpreferenciájukról, vagy éppen nyilatkozzanak a nekik nem tetsző pártok propagandájáról – még a garantált névtelenség védfala mögött sem.)
A 272 válaszolót életkor, iskolai végzettség, lakóhely szerint csoportosította a szerző. A nemek aránya megfelel az országos átlagnak, és mintegy 60%-uk falun lakik. Végzettségük adatai viszont további bontást igényelnének, már csak az egynyelvű/kétnyelvű oktatás bonyolult összefüggései miatt is. A mostani minta elsősorban fiatalokból és jobban képzett emberekből áll. Az anyanyelv és nemzetiség több mint 90%-ban magyar volt. Itt éppen a többiek szerepeltetése megnyugtató. Tanulságos és a politikai tervezésben figyelembe veendő tény, hogy a megkérdezettek köréből kb. 15%-ot minden ilyen plakát érdekel. Kétharmaduk „néha” olvassa el ezeket. Ez az adat azonban nem sok következtetést enged, hiszen nem tudjuk, mit jelent a „néha” szó. Noha 1% hangoztatta, hogy ő távol tartja magát a politikától, ám azért más válaszokból végül is az derül ki, hogy az embereknek csak 20%-ára nem hatnak a plakátok. Noha a 272 válaszoló a választópolgárok törpe kisebbsége, elképzelhető, hogy nagyobb mintavétel esetében hasonló lenne a válaszok megoszlása.
Kelemen jó érzékkel arra is felfigyelt (111–112. lapok), hogy „régi” plakátokra is emlékeznek az emberek, sőt néha úgy, mintha a közelmúltban lettek volna láthatók. Főleg a logó-jellegű részek lehetnek ilyenek. Magyarországon a megcsonkított országhatáros „Nem nem soha!” vagy a „kalapácsos ember” ilyen plakátemlékek azok számára is, akik maguk csak közvetett módon tudnak az egykori ilyen plakátokról. Aligha tévedek, ha úgy vélem, minden idők legismertebb magyar politikai plakátja az 1919-es kommün propagandájából származik: a plakáton egy puskát tartó, menetfelszereléses vöröskatona mutatóujjával felénk mutat: „Te! sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!” szöveggel. (Ennek retorikai elemzése is tetszetős lenne). Ennek a vizuális megoldásnak szovjet mintáját is ismerjük: „Te jelentkeztél már önkéntesnek?” És hogy a nemzetközi történetet folytassuk: ennél is korábban, 1917-ben készült J. M. Flagg katonatoborzó plakátja az Egyesült Államokban, amelyen Uncle Sam mutat ránk ujjával: WE WANT YOU! Azt viszont igazán kevesen tudják, hogy ennek pár évvel korábban már hasonlóan toborzó angol plakátelőzménye is volt. Nemcsak a betűtípusok tanulságosak, még az apró képrészletek is összevethetők egymással: Uncle Sam cilinderén középen ott az ötágú aranycsillag, ugyanúgy, mint az orosz és a magyar vöröskatonák sapkáján az ötágú vörös csillag… Az ilyen plakátokra generációk emlékeznek vissza. Indokolt, hogy Kelemen újszerűnek és provokatívnak tartja a hatásos plakátot.
A szerző megkérdezte a politikai motiváltságot, a jelszavak „tudatos” értelmezésének százalékait, és 8 ilyen jelszó esetében észrevételeit részletezi is. A Lasswell-adta minták nyomán a válaszokban előkerülő jellemző szavakat is gyakorisági sorrendbe állítja (125. lap). Kelemen ezeket „szimbólumnak” tartja, ez szerintem téves szóhasználat, sőt a manapság oly széles körben (még e dolgozat tárgyának megjelölésében is) használt: „kulcsszó” sem megfelelő. Ez utóbbi topikus és nem axiologikus előfordulásra utal. Ha azt kérdezzük a plakátnézőktől, mely „hívószavakat” ajánlana egy politikai párt számára, válaszul fontos fogalmakat találunk: Anyanyelv (195 adat, a válaszolók 71,7%-a), Kultúra (152 adat, a válaszolók 55,9%-a) – le egészen a Kisebbség (40 adat, 14,7%) és az Autonómia (32 adat, 11,8%) szavakig. Az adatok pontosak és stimmelnek. Ám eszerint Szlovákiában senki sem igényli a Jólétet, a biztos Munkaviszonyt, és mindenki ateista, hiszen egyetlen vallási referencia sincs, hacsak a 7,4%-os „Más” rovatba nem bújt el? Nyilvánvalóan nem ez a valóság! De még az sem egyszerűen körülhatárolható, ami ott van a listán. Pl. az Anyanyelv csak egy tág jelölése annak, ami ma bizonyára majd mindegyik szlovákiai magyar számára fontos: a nyelvhasználat biztonsága, a szlovák nyelv jól elsajátításának lehetősége, egy (akár több) világnyelv sikeres oktatása – vagy akár a nyelvjárások megbecsülése, támogatása. A listán ott van a Felelősség kifejezés is (35,3%). Ám akadt a világtörténetben egyetlen politikai párt vagy politikus, aki a „felelőtlenség” ügynökeként népszerűsítené magát?
Ha Jonathan Swift „Szerény javaslat” (A Modest Proposal… 1729) című pamfletjében arról ír, hogy az írországi túlnépesedést a gyermekek leölésével, húsuk besózásával és bolti árulásával lehetne megoldani, ami az éhínséget is kiküszöbölné – sőt pontos számításokat közöl arról, anyagilag milyen kifizetődő lenne mindez… Ez csak szatirikus irónia és éppen a szörnyű társadalmi viszonyok provokatív támadása. Sajnos csak időnként feltűnő mai magyar kedvencem, a Kétfarkú Kutya Párt programjai sem veendők komolyan (pl. Hidat a Dunára, hosszában!) – az viszont igenis komolyan veendő, ami ellen mindketten szólnak: a Felelősség hiányáról.
Továbbá azt sem hiszem, hogy a szlovákiai magyarok körében senki sem vágyna közbiztonságra, az infláció kordában tartására, a sikeres orvosi ellátásra; a Kisebbség rovatban a cigányok integrálásának problémáira. (Amikor Kelemen ehhez közelítő adatokat említ, a 127. lapon, minthogy szempontjai mások, inkább eltünteti a problémát, mint foglalkozik azzal.) Viszont ezek a fogalmak nem kerültek elő a kérdőívre elküldött válaszokban. Biztosnak kell lennem abban, hogy a szlovákiai magyar pártok és politikusaik tisztában vannak mindezzel, és nem csupán (!) a Hagyomány, a Megmaradás, Magyarság stb. fogalmainak bűvkörében tervezik óriásplakátjaikat, és választóik sem csak e fogalmak bűvkörében véleményezik a munkájukat. Szerencsés dolog, hogy Kelemen ragaszkodik a kérdőívre adott primer válaszokhoz. Ám mindez olyan, mint a színházban a vasfüggöny, meg a függöny, sőt akár a díszlet is. Fontos, elemezni is kell – ám mindezek mögött van ott és kezdődik a színdarab, és amely mögött meg ott van a visszatükrözött társadalmi valóság. Kelemen (de akár más is) a közölt adatok komoly elemzésével kereshetne feleletet arra, voltaképpen mit is vár a politikától az ember (e dolgozatban) Szlovákiában? (Azzal a problémával nem is foglalkozom, hogy az egyes „napsugaras” plakátok mögött van-e vetélkedés, akár iszapbirkózás. Kelemen olyan becsületesen ténytisztelő és optimista, hogy valószínűleg azt hiszi: nincs.)
A valóság és annak szimbolikus leképzése azonban az egész világtörténelemben becsapás/csalás (is) volt! L. Juhász Ilona teljességre törekvő tanulmányokban mutatta be az országúti balesetekben elhunytak helyszíni, a hozzátartozók emelte emlékműveit. Ahová nemcsak virágokat, vagy a jármű kormányát tették oda, hanem cigarettát, szolid italos dóznikat is. Ám egyetlen utalás sincs az agresszivitásra, tökrészegségre, vagy a kábítószer-fogyasztásra – noha a fiatalok „felelőtlen”, értelmetlen halálának Szlovákiában is ez az egyik fő oka.
Kelemen külön kérdezte a nyelvhasználatot is (127. lap), és itt feltűnik az anyagi, szociális, egészségügyi szempont. Ám „a szlovákiai magyarok biztonsága” gumifogalom. Fegyveres Oszkár és Jozef Roháč országában voltaképpen csak egyfajta közbiztonság van és nincs külön szlovák, vagy magyar biztonság. Ez nem is témája a disszertációnak, ám a kérdőívre adott válaszok a mindennapi bűnözést tapasztalók környezetből jönnek elő, nem pedig Szabó Márton kitűnő politikai diskurzuselméletéből.
Esetünkben a nyelvhasználat arra vonatkozik, hány nyelvűek lehetnek/legyenek a választási plakátok? Ezt nem a disszertáció vitájával tudjuk eldönteni. Ám az a „mi” feladatunk, hogy a plakátok magyar nyelve jó, szép, hatékony legyen. Az a benyomásom, hogy a magyarországi (!) politikai pártok ehhez sok jó mintát kaphatnának mind Kelemen tényeiből, mind elemzéseiből.
Minthogy a politikai plakátok „mindenkihez szólnak”, sokszor említették meg nyelvük felhasználásának sajátosságait. Legtöbbször a két nyelv interferenciáit vették figyelembe. Érintették a globalizálódás hatását (például az „angol” szavak indokolatlan uralmát). Már említettem, hogy ezen kívül még igen sokféle további kutatási téma és lehetőség kínálkozik az óriásplakátok anyagában.
Például esett szó a központozásról. Ez, ha „gépírást, „nyomtatott szöveget” vagy „kézírást” utánoz, az illető közegre jellemző formát ölt. Ám a plakátokon gyakoriak a dekoratív vagy erőteljes betűkészletek, és ezreken gyakran hiányoznak a központozás írásjelei. Minthogy kerestem ilyen példákat, hamar a fenti megállapításra jutottam. Majd … később, több példa megfigyelésekor arra jöhettem rá: nem ilyen egyszerű a dolog. Ha egy plakáton egy kifejezés, egy állító vagy kérdő mondat, kiegészítendő kérdés látható – a központozás nem automatikusan egyforma. És azt észre lehet venni, hogy igen gyakran, mindez tudatos reklámgrafika eredménye: hagyományosság és rend – vagy dinamikusság képét öltik a meglevő vagy hiányzó írásjelek.. Úgyhogy még az ilyen apróságot is gondosan kell vizsgálni.
Értékelésem azonban mindezek után csak az lehet, hogy Kelemen disszertációja két szempontból is egyértelmű elismerést érdemel. A teoretikus bevezető rész az ide kapcsolható lehetséges nemzetközi politikai tartalomelemző iskolák közül – tudomásom szerint – a legjobbakat (Lasswell, Edelman, Schramm) mutatja be, népszerűsíti. Persze, itt van kivonatolás is és ők (pl. a hihetetlenül művelt jogász, Lasswell – akinek szövegelemző módszerét különben én használtam legelőször Magyarországon, a május elsejei hivatalos jelszavak elemzésre) nem ismerik a mi társadalmunkat, politikánkat – ami jobb is, ám nekik is meglehet a maguk otthoni szörnyű politikája – azért a különbségeken tovább is kellett volna gondolkozni. Most nem is arra gondolok, hogy a totális propaganda szörnyű előrelátása Orwell 1984 című művében hogyan előlegzi napjainkat, inkább arra, ahogy Costa Gavras filmje (1970) Artur Londonról miként van ott MINDEN mai cseh és szlovák politikai plakát értelmezésének hátterében.
A kérdőíves vizsgálat összegezéseként (132. lap) Kelemen megállapítja, hogy a plakátok nem sokat hatnak, mivel a válaszadók háromnegyede nem emiatt dönti el, kire szavaz. Ez igaz, és a válaszokat komolyan kell venni. Ám van „párhuzamos” véleményformálás is. Valaki eleve tudja, melyik pártra szavaz, melyikre nem. És ehhez a döntéshez nincs köze a plakátnak, ám a plakátok az ilyen „néma választót” is reprezentálják. Szlovákiában, ahol a magyar politikai pártok voltak külön-külön, voltak koalícióban és most két markáns táborra oszthatók – plakátok nélkül is megvannak a preferenciák, ám a két tábor között ott van az ingadozók vagy határozatlanok csoportja, az először szavazók csoportja, és a politikai kampányok teljes nyíltsággal éppen az ő megnyerésükre törekednek – ezt plakátjaik is kifejezik.
Minthogy máris kint vannak az utak mentén a jövő évi választásra előkészítő plakátok, ezek közül Kelemen be is mutat egy csoportot, amely öt regionális változatban adja ugyanazt a jelmondatot: EGY ÉLHETŐBB /Dél-Szlovákiáért – Mátyusföldért – Csallóközért – Garammentéért – Gömörért/. EGYÜTT SIKERÜL. Ezt nyilvánvalóan politikai médiaszakember tervezte, hangsúlyozva a táji különbségeket, de ezt koordinálja. Feltűnő viszont, hogy az öt lokális jelszó fölött nincs ott egy „archiszéma”: EGY ÉLHETŐ SZLOVÁKIÁÉRT. EGYÜTT SIKERÜL.
A dolgozat egészében elfogadható. Azt elméleti rész, a képkommentálás és a kérdőívre adott válaszok bemutatása megfelelő. Amint már írtam, hiányolom mind az elmélet, mind a képelemzés további általánosítását. Azt, hogy művelődéstörténeti és komparatív magyarázatra is szükség van – már említettem. Ezért is kár, hogy magáról a plakátról mint intézményről egyetlen pár lapos cikket idéz, és ez is 80 éves! Pedig a plakátok kiváltképpen történeti jellegűek: stílusukban, felfogásukban is. A bemutatott példákból is jól látszik a különbség a korai „konzervatív-konszolidált” hirdetménytől a csakugyan jelszóra és vizuális klisére építő mai plakátok között. És legalább tudatosítani kellett volna azt, hogy a magyar politikai plakátok a szlovák politikai plakátok tengerében léteznek: hasonlítani is kell rájuk, hogy identifikálhatók legyenek – különbözni is kell tőlük. A plakáttervező grafikusok nagyon is jól ismerik a konkurenciát, az egyszer már sikeresnek bizonyult megoldásokat. Át is veszik, amit tudnak. A kezdeti igazolványkép–tablókép stílus eltűnt, most a diadalmas hős behajol a képbe, gesztusával mintegy bevonja a nézőt a maga csoportjába. Szerencsére még csak mosolyognak és nem fogpasztareklám-szerűen vicsorítanak vagy kacarásznak. Még a jelszó sem vízszintes, hanem lobogóként dinamikus, felfelé hullámzik. Külön probléma az aláírt név nélküli portrék, csoportképek esete. Itt az ábrázolt politikusok „ismertségre” számított a tervező – alighanem sokszor tévesen. Férfiaknál az öltöny – vagy csak a makulátlan fehér ünnepi ing – sötét színű, szolid nyakkendő még mindig szinte kizárólagos. A szerző is utal arra, hogy a marketing hogyan befolyásolja a kommunikációt. Érdekes lenne legalább pár szót szólni arról, miben hasonlítanak, miben nem hasonlítanak a marketing óriásplakátjai a politikai óriásplakátokhoz?
A dolgozat említi, milyen fontos az ilyen plakátok elhelyezésének helyszíne. Erről is elkelt volna további tájékoztatás, arra is utalva, összesen hányféle óriásplakátja van egy-egy pártnak. T
szerda, december 18, 2024
