Nyilasok a spájzban – Szélsőjobboldali kísérletek a szlovákiai Magyar Párt átalakítására és Esterházy János eltávolítására a pártelnöki tisztségből 1939 és 1945 között

Az 1939 és 1945 közötti Szlovákiában működő Magyar Párt és általában a korabeli szlovákiai magyar közösség történetének a feldolgozása lényegében csak a rendszerváltás után kezdődött meg (Kovács 1993a; Kovács 1993b), ám valódi előrelépésről csupán a legutóbbi éveket illetően beszélhetünk. Köszönhető ez elsősorban Martin Hetényi Nyitrára és környékére összpontosító, de általánosabb érvényességgel is bíró kutatásainak, s az ezekből megszületett munkáknak (Hetényi 2007a; Hetényi 2007b; Hetényi 2013). Hetényi és az elsősorban a kelet-szlovákiai régióval foglalkozó Martin Pekár eredményei (Pekár 2007) egyben azt is igazolják, hogy a fiatalabb szlovák történészgeneráció nem csupán kellő érdeklődést tanúsít a téma iránt, de dicsérendő affinitással is nyúl ahhoz. Annál inkább meglepő, hogy magyar nyelven az utóbbi évtizedben egyetlen érdemi munka sem jelent meg e témában, hiszen a Magyar Párt belső viszonyainak tekintetében sem Janek István diplomáciatörténeti dolgozatai (Janek 2005), sem Molnár Imre több alkalommal és többféle formában, de lényegében ugyanazon tartalommal kiadott amúgy alapos Esterházy-biográfiái1 nem hoztak áttörést. Mint ahogy azok a forrásközlő kiadványok sem, amelyek az utóbbi években a korabeli szlovák állam történetével kapcsolatban megjelentek,2 ám amelyek – a szlovák történetírás eddigi nyomvonalán haladva – marginális kérdésként viszonyulnak a Magyar Párt témájához.
A jelen dolgozat több szempontból is kitér az eddigi kutatások (legyenek azok szlovák vagy magyar szerzők) által kijárt kerékvágásból, s ahelyett, hogy a szlovák államhatalom és a Magyar Párt közötti konfliktust vizsgálná, a magyar közösségen belüli viszonyra fókuszál. Ezáltal elkerüli azt, hogy a szlovákiai magyarokat és azok pártját homogén, belsőleg nem differenciált közösségként láttassa, ami nem felel meg a történelmi realitásoknak. Tanulmányom hangsúlyai a Magyar Párton belüli ellentétekre, elsősorban a hagyományos konzervatív irányvonal és a náci eszmékhez való közeledés hívei közötti vitákra esnek. S mivel ezek – a pártban betöltött vezéri szerepe miatt – elsősorban Esterházy János személye körül csúcsosodtak ki, a tanulmány hangsúlyosan foglalkozik az ő félreállítására irányuló kísérletekkel, illetve Budapest és Berlin szerepével ezekben a hatalmi harcokban.
Az így kijelölt téma forrásadottságai nem a legszerencsésebbek. Mint ismeretes, a Magyar Párt archívuma (hasonlóan az 1938 előtti szlovákiai magyar politikai erőkéhez) nem őrződött meg, legalábbis máig nem került elő. Ennek hiányát ugyan a szlovák belügyi források, illetve a budapesti külügyminisztérium anyagai némiképp helyettesítik, de ezek (különösen a magyar követi jelentések) a párt belső viszonyaival kapcsolatban kevés információt tartalmaznak. Különösen kevés a használható anyag a háború utolsó két-három évét illetően, 1944 őszétől pedig, amikor mind Magyarországot mind Szlovákiát elérte a front, s a Szálasi- és Tiso-rezsim háborús működésre állt át, szinte teljesen elapadnak a hiteles magyar és szlovák források. Ezt a hiányt pótolják – bár nem teljes értékűen – azok a német anyagok, amelyek a berlini Bundesarchiv R-70 Slowakia fondjában találhatók meg, s amelyek az SS Biztonsági Szolgálatának, az SD-nek a pozsonyi jelentéseit tartalmazzák. A jelen tanulmány második részének gerincét elsősorban ezek, pontosabban az ebben az időben már az SS-Obersturmbannführer Joseph Witiska vezetése alatt álló Einsatzgruppe H szervezeti keretei között tevékenykedő pozsonyi SD3 jelentéseinek feldolgozása alkotja.

***

A háborús Szlovák Köztársaság (1939–1945) időszakában működő Magyar Párt (MP) története nem csupán a szlovákiai magyar kisebbség sajátosságait, hanem a korabeli szlovákiai és tágabb értelemben vett közép-európai fejlődés hatásait is magán viselte. Bár a párt, mint azt az alapszabálya is rögzítette, az első Csehszlovák Köztársaságban működő Egyesült Magyar Párt (EMP) örökösének tekintette magát, s tevékenysége de facto sem Szlovákia autonómiájának a kihirdetése, sem az első bécsi döntés után nem szakadt meg, a szlovák kormány a magyar politikai erő működését mintegy két évre felfüggesztette (Hetényi 2011, 75. p.), s a belügyminisztérium hivatalosan csupán 1941. november 6-án regisztrálta a politikai pártok jegyzékében. (Hetényi 2011, 75. p.)
A működés folyamatossága ellenére 1938 ősze mindenképp fontos cezúra volt a párt belső életében, hiszen míg korábban egy parlamentáris demokráciában élő 800 ezres közösség (beleértve a kárpátaljai magyarokat is) képviselője volt, a totalitárius államot építő Szlovákiában hivatalosan csupán 67 ezer főnyi magyarság élt. (Hetényi 2011, 27. p.)4 A mennyiségbeli különbség mellett azonban a magyar közösség társadalmi struktúrája is megváltozott. A két háború között a szlovákiai magyarok döntő többsége az akkor még a legtöbb helyen élesnek mondható szlovák–magyar nyelvhatár alatt, olyan településeken élt, ahol a magyarok alkották a lakosság abszolút többségét.5 A bécsi döntés után többségében olyan szlovákiai településen maradtak magyarok, ahol arányuk még a 20%-ot sem érte el, s csupán 24 olyan község volt (elsősorban Nyitra környékén), ahol többséget alkottak. (Hetényi 2011, 28. p.) Megváltozott a városi és falusi lakosság aránya is. Az első köztársaság idején a magyarok mintegy 80%-a falusias településen élt, a szlovák állam időszakában viszont (Pozsonynak, Nyitrának, Eperjesnek stb. köszönhetően) felértékelődött a városi lakosság szerepe.
Lényegében tehát nem csak összezsugorodott, hanem át is alakult a párt választóbázisa, ami nem maradhatott nyom nélkül a politikai érdekképviselet milyenségén sem. Az 1936-os egyesülés után az Egyesült Magyar Pártban nagyjából azonos befolyással bírtak a két elődpárt, az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) és a Magyar Nemzeti Párt (MNP) vezető személyiségei. Az első bécsi döntés után viszont jórészt azok a települések maradtak Szlovákiában, ahol elsősorban a katolikus lakosságot és a munkásságot is eredményesen megszólító OKP-nek volt erősebb a háttere. Ez megmutatkozott az 1938 novemberében újjászervezett Magyar Párt vezetésében is, hiszen a párt élére az OKP-ből jövő Esterházy János került, a mellé kinevezett 5 tagú direktóriumból (Aixinger László, Cotelly János, Kontsek György, Neumann Tibor, Florián János) és az ezt is magába foglaló 20 tagú pártvezetésből pedig szinte mindenki a volt OKP tagjai közül került ki, s nem mellékesen mindenki pozsonyi volt.6 Később ugyan a párt vezetésébe a vidéki szervezetek vezetői is bekerültek, de az Esterházy mögé felsorakozó pozsonyi keresztényszocialistáknak végig megkerülhetetlen szerepük maradt az MP irányításában.
Ennek ellenére nem lehet azt mondani, hogy a Magyar Párt 1939 és 1945 között csupán a volt OKP választóinak érdekeit képviselte volna, sőt inkább egyfajta etnikai catch-all jelleget vett magára, s a korabeli szlovákiai magyar társadalom teljes spektrumának képviselőjeként lépett fel. 1942-ben az akkor 104 alapszervezetet felmutató Magyar Pártnak mintegy 30 ezer tagja volt (Hetényi 2011, 109. p.),7 ami figyelembe véve azt, hogy 1940-ben Szlovákiában csupán 53 ezer személy vallotta magát magyarnak – nagyon magas szám. Függetlenül attól, mennyire fogadjuk el hitelesnek a fenti adatot, lényegében valóra vált az, amit Esterházy 1941 végén így fogalmazott meg: „Szlovákia minden magyarjának ma pártunkban van a helye! Legyen együtt az egész itteni magyar család.”8 Látni kell azonban azt is, hogy ezt a helyzetet a kényszer szülte, s Magyar Párthoz való tartozás nem feltétlenül jelentette az általa képviselt politikával való azonosulást. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az MP volt az egyetlen olyan szervezeti keret, amely az egyre nagyobb súllyal a lakosságra nehezedő államhatalommal szemben a magyar lakosság érdekvédelmét fel tudta vállalni. Így azok is a párt tagjai lettek, akik korábban nem mutattak érdeklődést a politika iránt, illetve az első köztársaság idején a baloldali vagy az aktivista (a prágai kormányok politikáját támogató) táborral szimpatizáltak. Sőt a párt nem kis számú olyan taggal is rendelkezett, akik a népszámlálás során szlováknak, németnek, zsidónak vallották magukat, s amely szituáció állandó feszültségforrás volt a kormányzat és az MP vezetői között.9
A szlovák állam diktatórikus politikai keretei között a Magyar Pártnak a politikai helyett más funkciói – szociális, kulturális, érdekvédelmi – kerültek előtérbe. Azon kívül ugyanis, hogy alkalomadtán – de csak zárt helyiségben – tarthattak pártvezetőségi ülést, s a helyi szervezetek is össze-összejöhettek, népgyűlés vagy más tömegrendezvény megtartására engedélyt sohasem kaptak. Így helytállónak tűnik Szalatnai Rezső véleménye, amely szerint az MP sokkal inkább érdekvédelmi szervezet volt, mint politikai párt. (Szalatnai 2014, 39. p.)
A Magyar Párt működése lényegében a vezérelvre (Führerprincip) épült, amely szinte korlátlan hatalmat biztosított a párt elnökének, Esterházy Jánosnak. Ő határozta meg a párt irányvonalát, ő rendelkezett a párt anyagi eszközeivel, s ő tett javaslatot a párt alsóbb és felsőbb szintű vezetőinek kinevezésére is. Befolyását erősítette, hogy 1944 márciusáig, ameddig budapesti politika vezetése a Horthy Miklós kormányzó köré gyülekező tradicionális úri osztályok képviselői közül került ki, a magyar kormányzat is határozottan mögötte állt.
Azt, hogy az így felépülő Magyar Párt és annak elnöke milyen politikát folytatott és folytathatott, több hangsúlyos tényező befolyásolta: közte a szlovákiai politikai közeg autoriter jellege, Budapest szándékai, a régió új, a német expanzió által kialakított rendje és nem kis mértékben magyar–szlovák államközi viszony. Ez utóbbinak volt sajátossága a Pozsony által preferált reciprocitás elve, amely nem kis gondot okozott a Magyar Pártnak és az egész szlovákiai magyar kisebbségnek. A reciprocitás önmagában is hamis elvét (hiszen két eltérő nagyságú, szerkezetű, múltú és öntudatú közösségnek nem ugyanazok az igényei) Pozsony ugyanis arra használta fel, hogy minél több jogot vonhasson meg a magyar kisebbségtől. Ehhez pedig Budapest politikája megfelelő lehetőséget szolgáltatott, hiszen a magyar kormányzat, mintha semmit sem tanult volna Trianonból, s a bécsi döntés után alapvetően a magyarországi szlovákok asszimilációját elősegítő nemzetiségi politikát folytatott.10
Mint tudjuk, Esterházy János pozíciója saját pártján belül nem mindig volt teljesen szilárd. Az, hogy 1932-ben az OKP addigi elnöke, Szüllő Géza kényszerű lemondását követően Budapest ösztönzésére a nagypolitikában teljesen tapasztalatlan grófot javasolta pártelnöki tisztségére, nem kis ellenállásba ütközött a keresztényszocialista párt struktúráján belül. Esterházyt sokan tapasztalatlannak és könnyelműnek tartották, másrészt úgy vélték, hogy akkor, amikor a pártnak komoly harcot kell vívnia a munkásság megnyeréséért, nem taktikus egy arisztokratát a párt élére állítani.11 Még nagyobb gondot jelentett azonban az, hogy a párton belüli papi szárny, amely már Szüllő politikájával sem volt elégedett, hevesen ellenezte a fiatal politikus megválasztását, s inkább Franciscy Lajos kanonokot látta volna szívesen ebben a pozícióban.12 Ők csak nehezen békültek meg Esterházy személyével, s lényegében 1938-ig folyamatosan napirenden volt az (persze nem feltétlenül a pártelnök személye miatt), hogy kilépnek a pártból és egy hangsúlyosan katolikus pártot hoznak létre.
A vele szemben álló erők részéről (értsd alatta a magyar aktivistákat és a baloldalt) az állítólagos hiányos műveltsége miatt13 állandóan becsmérelt Esterházy azonban meglehetősen gyorsan fajsúlyos politikussá vált. Bár az 1936-ban létrehozott Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnökeként folyamatos pozíció- és ideológiai harcot vívott pártelnöktársával, Jaross Andorral,14 tekintélye azonban 1938-ra már megkérdőjelezhetetlenné vált mind a párton, mind a szlovákiai magyar társadalmon belül. Sőt a budapesti kormányzat is beigazolódni látta választása jogosságát, hiszen Esterházynak nagy szerepe volt a sikeresen végrehajtott pártegyesítésben, s nem mellékesen a Pest által diktált revíziós politika szempontjából is jó választásnak bizonyult. Azt pedig, hogy Prágában is őt tekintették a mérvadó szlovenszkói magyar politikusnak, az is jelzi, hogy az 1935-ös köztársaságielnök-választás előtt Benešék elsősorban rajta keresztül igyekeztek a magyar szavazatokat megszerezni,15 a frissen megválasztott elnök pedig a magyar politikusok közül egyedül neki kínált fel miniszteri tárcát (Vö. Angyal 2008, 220. p.). Esterházy, aki minden volt, csak a csehszlovák állam híve nem, természetesen nem lett miniszter, ám azt Prágában is látni kellett, hogy személyében olyan politikusról van szó, aki ugyan határozott ellenzéki magatartást tanúsít, de mindig a parlamentarizmus által felkínált keretek között. Erőszakos eszközöket elvető, megfontolt habitusa nem kis szerepet játszott abban, hogy az elő bécsi döntés előtti hetek nagyobb incidensek nélkül teltek el Dél-Szlovákiában.16
A Szent István-i Magyarországot visszaálmodó Esterházy, akinek az első bécsi döntés által meghúzott határok csalódást okoztak, az 1938 őszi eseményekből két fontos felismerésre jutott. Az egyik az volt, hogy a térség sorsának alakításában meghatározó szerepet immár nem Magyarország, hanem az a Németország játssza, amelynek nem érdeke a történelmi magyar államhatárok visszaállítása. Emellett – a budapesti politikusok nagy részével ellentétben – azt is tudatosította, hogy a szlovák társadalom nem kívánkozik vissza Magyarországhoz, s a szlovákokra reális politikai tényezőként kell tekinteni. E két felismerésből pedig arra a következtetésre jutott, hogy az adott helyzetben a teljes revízió megvalósíthatatlan, s a bécsi döntés után Szlovákiában maradt magyaroknak hosszabb távon is a kisebbségi sorsra kell berendezkedniük. Ez a felismerés tükröződött vissza a Szlovák Köztársaság megalakulásnak napjaiban, 1939 márciusában tanúsított magatartásában is, amikor – a német szándékok ellenére, amelyek Esterházynak az agent provocateur szerepét szánták – nagyon tudatosan a háttérben maradt, és semmiféle olyan aktivitást nem fejtett ki, amely a határrevíziót célozta volna meg.17
Esterházy János pártelnöki tevékenységével kapcsolatban az első nyíltabb elégedetlenség már 1938 végén felütötte a fejét a párt struktúráin belül. Ennek forrását leginkább az jelentette, hogy noha a szlovák autonómia első napjaiban számos ígéret hangzott el a magyarok (különösképp a pozsonyi magyarok) egyenlő jogállásával kapcsolatban, ebből – részben az első bécsi döntés után gyorsan romló magyar–szlovák kétoldalú viszony következtében – semmi sem valósult meg. Sőt látványosan romlott a magyar lakosság helyzete. A magyar sérelmek halmozódása különösen annak fényében volt szembeötlő, hogy ezzel egy időben a Franz Karmasin vezette szlovákiai németek pozíciói szemmel láthatóan határozottan javultak,18 a pozsonyi magyarok, másfelől a németek és szlovákok jogállása közötti szakadék pedig egyre inkább mélyült.19 Az Esterházyval szemben felsorakozó erők ezért azt vetették a pártelnök szemére, hogy a sérelmek és a pozícióvesztés annak a különbségnek tudható be, amely az Esterházy által szorgalmazott hagyományos keresztény-konzervatív politika és a Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSĽS) és Deutsche Partei (DP) náci szellemiségű magatartása közötti húzódott. Ezt a véleményt maga a szlovák kormányfő, Jozef Tiso is alátámasztotta, aki Privigyén elmondott beszédében nehezen félreérthető módon üzent a magyaroknak: „jöjjetek velünk, ahogy a mi németjeink jönnek, és akkor ugyanazokat a jogokat fogjátok megkapni.” (Fabricius, Miroslav–Hradská, Katarína 2007, 41. p.)
Vagyis a Magyar Párton belül, nem feltétlenül a belső meggyőződés okán, hanem inkább pragmatikus okokból, jelent meg az a nézet, hogy az Esterházy által 1938 novemberében kiadott „Magyarok, jobbra át!” jelszó20 kevés, s ettől továbbmenve valamiféle nemzetiszocialista fordulatra van szükség. S bár ezt az igényt nem feltétlenül a változások hirdetőinek belső meggyőződés szülte, a nemzetiszocialista irányváltás igényét mégsem lehet csupán a külső kényszer számlájára írni, hiszen – bár erről szintén keveset tudunk – a magyar párton belüli szélsőjobboldali gondolkodás nem volt előzmények nélküli. A szlovákiai magyar társadalmon belül már 1938 előtt is helye volt a szélsőségeknek. Elsősorban a szélsőbalnak, amely abban a Csehszlovákia Kommu­nista Pártjában (CSKP) öltött testet, amely országos viszonylatban is épp Dél-Szlová­kiában volt a legnépszerűbb. Ám mint azt a magyarországi fejlődésen keresztül Ungváry Krisztián is kimutatta,21 a szélsőbaloldal által hirdetett szociális forradalom gondolata jó kiindulópont lehetett a nemzetiszocialista eszmék felé is.
A szélsőjobboldali gondolatok 1938 előtt alapvetően két irányból érték el a szlovákiai magyarokat. Az egyik forrás a Radola Gajda vezette Csehszlovák Fasiszta Párt (Národní obec fašistická) volt, amelynek Pozsonyban magyar alosztálya működött a báti szlovák családból származó Janovszky Imre vezetésével.22 A magyar alosztálynak Pozsonyon kívül elsősorban Komárom környéki falvakban volt – némi – bázisa.23 Az 1938-ra kiéleződő nemzeti viták azonban Janovszkyt szembefordították a prágai központtal, így az 1938 tavaszán megtartott községi választások kampányában már olyan felhívással fordult a fasiszta párt magyar osztályának tagjaihoz,24 amelyben Gajdáékat csehszlovák sovinizmussal vádolta. Egyben – feltehetően a Jarossékkal való egyeztetés alapján – arra kérte a magyar választókat, hogy a községi választások során az Egyesült Magyar Pártra adják le szavazatukat. A szélsőjobboldali eszmék másik forrását természetesen az anyaország jelentette, bár a szigorú határőrizet miatt a magyarországi nyilaskeresztes mozgalom eszméi csak korlátozott mértékben jelenhettek meg Dél-Szlovákiában. A nyilas hatás azonban többek között azokon a röplapokon is kimutatható, amelyek az Érsekújvári Magyar Gárda aláírással közvetlenül a bécsi döntés előtt Érsekújvárott jelentek meg, s amelyek Holota János polgármestert25 és Turchányi Imrét, a nemzetgyűlés szenátorát zsidóbérencnek és magyarellenesnek nevezték.26
Azok az erők, amelyek 1938 végén és 1939 elején Esterházyval szemben felléptek, azonban nem feltétlenül a Magyar Párton kívül rekedt vagy azon belül periférikus helyet elfoglaló csoportokból nőttek ki. Az irányváltás igénye részben a párt centrális tereiből jött, azok részéről, akik nem csupán a szlovákiai, hanem az összeurópai fejlődésből is az MP irányváltásának a szükségességét vonták le. Lényegében ahhoz hasonlóan, ahogyan az Egyesült Magyar Párt Magyarországhoz került részével lejátszódott. Az első bécsi döntést követően ugyanis EMP vezető politikusainak döntő többsége – talán Szüllő Géza kivételével – Jaross Andor vezetésével gyorsan felsorakozott az Imrédy Béla által meghirdetett (nyíltan antiszemita és nácibarát) program mögé.27 Csakhogy Esterházy egyáltalán nem kívánta követni Jarosst, sőt a kettejük közötti ellentét egyre inkább mélyülni látszott, ami a Jaross befolyása alá került Felvidéki Magyar Hírlap és az Esterházy pártján álló pozsonyi magyar publicisták között 1939 elején kibontakozó sajtópolémiában is lecsapódott.
Azt, hogy a Magyar Párton belül milyen méretű lehetett az elégedetlenség, nehéz megítélni, hiszen a párt sajtója hallgatott erről, s a levéltári források is szűkszavúak. A szlovák belügy információi szerint azonban 1938 végén már jelen volt a párton belül egy olyan törekvés, amelynek célja az volt, hogy Magyar Pártot nemzetiszocialista jellegű párttá alakítsák át, illetve hogy az 1936-os pártegyesítést követően az Esterházyék által a háttérbe szorított politikusok ismét visszaszerezzék pozícióikat.28 Bár nem ilyen nyíltan, de ezt a törekvést igazolták Jabloniczky Jánosnak a pozsonyi Esti Újságban nyilvánosságot látott írásai is. A német származású Jabloniczky az OKP szinte egyedüli vezető pozícióban lévő evangélikus vallású politikusa volt. Befolyását leginkább az adta, hogy a Concordia Nyomda fő részvényeseként ellenőrzés alatt tudta tartani a pártsajtót. Esterházyval azonban köztudomásúan nem ápolt túl jó viszonyt, aminek a gyökerei talán még az 1935-ös parlamenti választások idejébe vezettek, amikor is a párt vezetése nem tette Jabloniczkyt befutó helyre.29 (Angyal 2007, 197. p.) Jabloniczky és a pártvezér között az újabb konfliktus 1938 tavaszán robbant ki, amikor a pozsonyi politikus azzal vádolta meg Esterházyt, hogy az nem megfelelően kezeli a párt pénzügyeit.30 Az erősebb azonban Esterházy volt, aki azzal vágott vissza, hogy a községi választások során Jabloniczky lemaradt az EMP pozsonyi városi listájáról.
A mindezek miatt sértett, s magának nagyobb befolyást vindikáló Jabloniczky első feltűnést keltő írását az Esti Újság 1938 karácsonyi számában jelentette meg. A cikkben a magyar népcsoport vezetésének szellemi megújulását szorgalmazta, s a német népcsoportot állította követendő példának.31 A meglehetősen homályosan megfogalmazott írást 1939 elején egy újabb követte,32 amelyben immár nyíltabban fejtette ki azt a véleményét, hogy a Magyar Párt elkopott, s ezért „részben vagy egészében ki kell azt cserélni.” Bár nem mondta ki, hogy a helyzetért Esterházyt tartja felelősnek, írása hemzsegett az erre irányuló utalásoktól, hiszen a párt gyengülésének kezdetét 1932-re (Esterházy elnökké választásának évére) tette, miközben azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a grófot csak a kényszer hatására fogadták el elnöknek.33
Jabloniczky írására a követező héten Kubovszky János reagált, aki szintén a szlovákiai németeket állította követendő példának, és aki, ha még óvatosan is, de egy új, „nemzeti és szociális alapokon” nyugvó magyar párt kiépítésének a szándékát fogalmazta meg.34 Vagyis Kubovszky Jabloniczkyval ellentétben – aki az MP egyik vezető tisztségviselőjeként ezt nem kezdeményezhette – már nem a Magyar Párt belső megújulásáról beszélt, hanem egy új párt alapításáról. Vagyis már ekkor reális alternatívaként merült fel, hogy ha más megoldás nem lesz, akkor a nemzetiszocialista megújulásnak az MP szervezeti keretein kívül kell lezajlania.
Jabloniczky, de főleg Kubovszky írása tulajdonképpen finom megszellőztetése volt annak, ami a háttérben már zajlott, vagyis egy új szlovákiai magyar párt létrehozására irányuló kísérletnek. 1939 januárjában ugyanis már készen ált az a memorandum, amelyet a Magyar Párt meg nem nevezett tagjai a hó végén Budapestre küldtek.35 A tizenkét oldalas iromány keletkezéséről keveset tudni. A pozsonyi rendőr-igazgatóság, amelynek a dokumentum másolata a kezébe jutott, a memorandumot a magyar kormányhoz küldött anyagként értelmezte – azonban tévesen.36 A szöveg elemzése alapján ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy a címzettet a budapesti kormányzaton kívül, feltehetően a Nemzetiszocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom központjában kell keresni. Erre utal a dokumentum szóhasználata, s a tartalma is. S nem mellékesen az időzítés is megfelelő volt, hiszen a nyilas mozgalom Szálasi börtönbüntetésének az időszakában is reneszánszát élte. Elsősorban Hubay Kálmánnak köszönhetően a korábbihoz képest jóval látványosabb és hatékonyabb propaganda jellemezte, amelynek fontos elemét képezte a Magyarság c. napilap kiadása. (Paksa 2012, 87–89. p.) Azt, hogy a memorandumot megelőzte-e közvetlen kapcsolatfelvétel, nem tudjuk, de az valószínűnek látszik, hogy miután az első bécsi döntést követően az anyaországhoz visszakerült területeken is megkezdődött a nyilasok térhódítása, volt, aki közvetítsen a pozsonyiak és a budapesti központ között.
Maga a memorandum a Magyar Párt vezetésének kíméletlen kritikája, amely az Esterházy-féle pártvezetést hol a „népellenes-reakciós feudális, liberális” magyar kormány fiókintézményének, hol pedig a politikai ortodoxia olyan megkövült testületének nevezi, amely nem képes az „új eszmeáramlatokat” befogadni. A párt ilyen beállítottságának következtében – olvasható a memorandumban – a szlovákiai magyarság jövője nem biztosított, az lassú sorvadásra van ítélve. Ebből a helyzetből az emlékirat szerint csupáncsak egyetlen kiút mutatkozik: ha a magyar népcsoportot a nemzetiszocializmus útjára térítik át. Ez biztosíthatja csupán a szlovákiai magyarság belső fejlődését, s csak ezáltal lehetséges megszerezni a németek jóindulatát, amely a teljes határrevízió megvalósításához szükséges. Ezért a memorandum megszövegezői a magyarországi (nyilas) „központ” segítségét kérik, hogy az támogassa egy itteni magyar nemzetiszocialista párt megalapítását, amely aztán a budapesti központ felügyelete alá helyezné magát. Csak ezáltal biztosítható – fogalmaz a memorandum –, hogy a szlovákiai magyarság élén álló „zsidó-szabadkőműves klikk” által vezetett, s a köznép által csak „Egyesült Magyar-zsidó Pártnak” gúnyolt politikai erő hatalmát megtörjék.37
Szlovák rendőrségi információ, miszerint az emlékiratot Jabloniczky János vitte Budapestre, s ő volt megbízva azzal, hogy tárgyaljon annak tartalmáról a címzettekkel. Arról azonban, hogy ez így történt-e, s mi volt a memorandum sorsa, nem szólnak a forrásaink. Tudjuk, hogy a pozsonyi nemzetiszocialista szervezkedés elindítói Budapest mellett a szlovák fővárosban is támogatókat kerestek, s a HSĽS radikálisai egyik vezetőjének, Alexander Machnak, valamint Franz Karmasinnak a személyében állítólag meg is találták azt.38 Ez azonban még nem jelentette a hivatalos szlovák vezetés támogatását, hiszen amikor 1939. április 17-én a pozsonyi rendőr-igazgatóság értesítést kapott az új magyar párt alakuló gyűléséről, akkor a szlovák hatóságok a pártalapítás érvényes belügyminisztériumi jóváhagyása hiányában nem engedélyezték a rendezvényt.39 Pedig a pártalapítás szándékának bejelentése idején már a párt szervezeti szabályzata és ideiglenes programja is készen állt. Ez utóbbi azon kívül, hogy a keresztény-konzervatív helyett a nemzetiszocialista világnézet alapján kívánta megszervezni a magyar lakosságot, legtöbb pontját illetően megegyezett az MP programjával: ugyanazokat a jogokat követelte a magyaroknak, mint amiket a németek megkaptak, valamint a pozsonyi magyarok nyelvi egyenjogúságát, a hivatalok betöltésénél a magyarok arányos alkalmazását, a párt zászlójának és jelvényének szabad használatát, a pozsonyi egyetem magyar tanszékének a felállítását irányozta elő. A program szerint az új pártban a Magyar Pártnál nagyobb hangsúlyt kívántak fektetni a magyar lakosság szociális helyzetének a bebiztosítására, új munkahelyek teremtésére, s ennek kapcsán a Magyarország és Szlovákia közti gazdasági kapcsolatok élénkítésére.40
Szalatnai Rezső 1945-ben keltezett memoranduma szerint Esterházy ellenzéke „éretlen politikai rajongókból, malkötens elemekből, kávéházi konrádokból, s német zsoldba szegődött egykori szélsőbaloldali elemekből állt” (Szalatnai 2014, 41. p.) – ám az ő tollát az adott helyzetben a szélsőjobboldali mozgalom jelentőségének szándékos bagatellizálása mozgatta. Így bár igaz, hogy a Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Párt megalapításáról szóló szándéknyilatkozatot a nagypolitikában ismeretlen pozsonyi magyarok, a fentebb már említett Kubovszky János, Kubovszky Miklós, Szappanos Árpád és Csomor Mihály írták alá,41 ám a háttérben néhány befolyásos személyiség: Jabloniczky János és Ludwig Aurél álltak. Ez utóbbit, a neves német eredetű pozsonyi kereskedőcsalád42 sarját a már említett Budapestre küldött emlékirat a megalapítandó párt reménybeli elnökeként említette. Ludwig azért is tűnt ideális jelöltnek, mivel nem csupán elegendő vagyonnal rendelkezett, nem mellékesen új ember volt a politikában, aki múlt eseményei nem terheltek.
Pártalapítási szándéka azonban gyorsan kudarcba fulladt: az először áprilisra, majd május közepére tervezett alakuló közgyűlés végül elmaradt. Amikor pedig a szervezők a Stubnya vendéglőben találkozót szerveztek a pozsonyi magyarokkal, az ott megjelenő, többségében a Magyar Párt hivatalos irányvonalát támogató személy hangoskodással – sőt néhány söröskorsónak a nemzetiszocialista szónok felé dobásával – gyorsan botrányba fullasztotta a gyűlést.43
A pártalapítás kudarcának tényleges okát alapvetően két okban lehet keresni. Egyrészt a külső támogatás hiányában, hiszen sem Budapest, sem Pozsony nem karolta fel azt. Az előbbi elsősorban azért, mert Esterházy vonalát támogatta, az utóbbi pedig azért, mivel a HSĽS által kiépített állam belső logikája azt feltételezte – s ezt később az 1939 nyarán elfogadott szlovák alkotmány rögzítette is –, hogy egy nemzetiségnek csak egyetlen politikai pártja lehet.44 Vagyis a Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Párt csak akkor kaphatott volna zöld utat Pozsonytól, ha előzőleg a Magyar Pártot feloszlatják. Ez viszont már nem csupán belpolitikai kérdés volt. A másik fontos tényező a választói bázis hiánya volt, hiszen egy az Esterházy vezette párttal szembemenő, s a szélsőjobb irányába ható politikai kísérletnek a magyar lakosságon belül csupán minimális sikere lehetett.
A pártalapítási kísérlet mindazonáltal alaposan felbolygatta a pozsonyi magyar közvéleményt, amit az is jelez, hogy a párt belső ügyeiről máskor nem nagyon nyilatkozó Esterházy is nyilvánosan megszólalt a témában. Az Új Hírek 1939. április 6-i számában olyan értelmű nyilatkozatot tett közzé, amelyben „egyes akarnokok és törtetők beteges ambíciójának” minősítette a nemzetiszocialista pártalapítási kísérletet.45 Majd kitért magának a nemzetiszocializmusnak a megítélésére, s azzal indokolta, hogy a Magyar Párt nem alakul át nemzetiszocialistává, mert a „nemzeti szocializmus tulajdonképpen német produktum, amely – mint azt maguk ennek az eszmeáramlatnak az alapítói és terjesztői mondják, – nem exportcikk, s ez csak a németeknek lehet a programja és életfelfogása. Ha az itteni németek azt magukra nézve kötelezőnek elfogadják, úgy ezzel csak azonosítják magukat az anyaország, a német birodalom felfogásával. Ugyanígy cselekszünk mi is. Mi sem akarunk a törzsmagyarságtól eltérő utakat követni.”46
A Kubovszkyék neve alatt végrehajtott pártlapítási kísérlet kudarca ellenére a pozsonyi magyarok között tovább folytatódott a nyilaskeresztes eszmék terjesztése. 1939 második felében Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Népfelvilágosító Heti Propaganda Kultúrközlöny néven több propagandafüzet is napvilágot látott,47 amelyek szerzőjeként a magát a nemzetiszocialista eszmék mártírjaként aposztrofáló Janovszky Imre volt feltüntetve. A meglehetősen silány színvonalú irományok központi motívumát az Egyesült Magyar Pártot vezető, „németellenes”, „zsidóbarát” és liberális „klikk” (a klikk mint minden rossznak az eredője központi szerepet kapott a magyarországi nyilas propagandában is, ahol elsősorban a Horthy köré csoportosuló politikai elit megbélyegzésére szolgált) és az általa „félrevezetett magyar nép” szembeállítása jelentette.
Bár a nemzetiszocialista kísérletnek a Magyar Párton belül látszólag nem voltak következményei, vagy legalábbis a közvélemény azokról nem szerzett tudomást, a csendes felszín alatt továbbra is erős törésvonalak léteztek. A német biztonsági szolgálat pozsonyi kirendeltségének egy 1939 őszén keltezett jelentése ezzel kapcsolatban egyebek között arról is beszámolt, hogy Esterházy „arisztokratikus-filoszemita” irányvonalával szemben a párton belül továbbra is létezik egy erős ellenzéki csoportosulás, amelynek vezéralakjaként Jabloniczkyt nevezték meg.48 A német forrás azt is tudni vélte, hogy Esterházyval szemben elsősorban a munkások és alkalmazottak voltak kritikusak, akik nem fogadták el a pártvezetés eredménytelenségét, kifogásolták annak a zsidókkal való kapcsolatát,49 illetve bírálták Esterházy rossz viszonyát a német népcsoport vezetőjével, a befolyásos Franz Karmasinnal.50
A párton belüli feszültség hátterét a személyi ambíciók mellett továbbra is az adta, hogy a Magyar Párt bizonyos mértékig rendszeridegen test volt a náci modell több elemét átvevő Szlovákiában. A párton belül pedig sokan úgy érezték, hogy ez akadálya lehet a magyar népcsoport jobb érvényesülésének. Ezt a felfogást tükrözte az a memorandum is, amelyet a Magyar Párt eperjesi csoportjának képviselői Holényi Zoltán banktisztviselővel az élen az 1940. október 12-én oda látogató Esterházy Jánosnak átnyújtottak.51 A mintegy 150 személy (elsősorban a fiatalabb generációk képviselői)52 által aláírt háromoldalas magyar nyelvű dokumentum óvatos, de határozott bírálatát tartalmazta a párt addigi teljesítményének, kitérve arra is, hogy a Magyar Párthoz való tartozás nem jelent olyan védelmet, mint amilyet például a Deutsche Partei biztosítani tud tagjainak. A memorandum szerint ennek oka az, hogy míg az európai népek a nemzetiszocializmus irányába haladnak, s Szlovákia is nemzetiszocialista alapokon működik, addig ez a magyar népcsoport megszervezésében nem érvényesül. Ezért az aláírók azt javasolták, hogy a Magyar Párt ne a magyarországi, hanem a szlovákiai viszonyokhoz alkalmazkodjon, s nemzetiszocialista minta szerint szervezzék át a pártot.

Szlovák rendőrségi információ, miszerint az emlékiratot Jabloniczky János vitte Budapestre, s ő volt megbízva azzal, hogy tárgyaljon annak tartalmáról a címzettekkel. Arról azonban, hogy ez így történt-e, s mi volt a memorandum sorsa, nem szólnak a forrásaink. Tudjuk, hogy a pozsonyi nemzetiszocialista szervezkedés elindítói Budapest mellett a szlovák fővárosban is támogatókat kerestek, s a HSĽS radikálisai egyik vezetőjének, Alexander Machnak, valamint Franz Karmasinnak a személyében állítólag meg is találták azt.38 Ez azonban még nem jelentette a hivatalos szlovák vezetés támogatását, hiszen amikor 1939. április 17-én a pozsonyi rendőr-igazgatóság értesítést kapott az új magyar párt alakuló gyűléséről, akkor a szlovák hatóságok a pártalapítás érvényes belügyminisztériumi jóváhagyása hiányában nem engedélyezték a rendezvényt.39 Pedig a pártalapítás szándékának bejelentése idején már a párt szervezeti szabályzata és ideiglenes programja is készen állt. Ez utóbbi azon kívül, hogy a keresztény-konzervatív helyett a nemzetiszocialista világnézet alapján kívánta megszervezni a magyar lakosságot, legtöbb pontját illetően megegyezett az MP programjával: ugyanazokat a jogokat követelte a magyaroknak, mint amiket a németek megkaptak, valamint a pozsonyi magyarok nyelvi egyenjogúságát, a hivatalok betöltésénél a magyarok arányos alkalmazását, a párt zászlójának és jelvényének szabad használatát, a pozsonyi egyetem magyar tanszékének a felállítását irányozta elő. A program szerint az új pártban a Magyar Pártnál nagyobb hangsúlyt kívántak fektetni a magyar lakosság szociális helyzetének a bebiztosítására, új munkahelyek teremtésére, s ennek kapcsán a Magyarország és Szlovákia közti gazdasági kapcsolatok élénkítésére.40
Szalatnai Rezső 1945-ben keltezett memoranduma szerint Esterházy ellenzéke „éretlen politikai rajongókból, malkötens elemekből, kávéházi konrádokból, s német zsoldba szegődött egykori szélsőbaloldali elemekből állt” (Szalatnai 2014, 41. p.) – ám az ő tollát az adott helyzetben a szélsőjobboldali mozgalom jelentőségének szándékos bagatellizálása mozgatta. Így bár igaz, hogy a Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Párt megalapításáról szóló szándéknyilatkozatot a nagypolitikában ismeretlen pozsonyi magyarok, a fentebb már említett Kubovszky János, Kubovszky Miklós, Szappanos Árpád és Csomor Mihály írták alá,41 ám a háttérben néhány befolyásos személyiség: Jabloniczky János és Ludwig Aurél álltak. Ez utóbbit, a neves német eredetű pozsonyi kereskedőcsalád42 sarját a már említett Budapestre küldött emlékirat a megalapítandó párt reménybeli elnökeként említette. Ludwig azért is tűnt ideális jelöltnek, mivel nem csupán elegendő vagyonnal rendelkezett, nem mellékesen új ember volt a politikában, aki múlt eseményei nem terheltek.
Pártalapítási szándéka azonban gyorsan kudarcba fulladt: az először áprilisra, majd május közepére tervezett alakuló közgyűlés végül elmaradt. Amikor pedig a szervezők a Stubnya vendéglőben találkozót szerveztek a pozsonyi magyarokkal, az ott megjelenő, többségében a Magyar Párt hivatalos irányvonalát támogató személy hangoskodással – sőt néhány söröskorsónak a nemzetiszocialista szónok felé dobásával – gyorsan botrányba fullasztotta a gyűlést.43
A pártalapítás kudarcának tényleges okát alapvetően két okban lehet keresni. Egyrészt a külső támogatás hiányában, hiszen sem Budapest, sem Pozsony nem karolta fel azt. Az előbbi elsősorban azért, mert Esterházy vonalát támogatta, az utóbbi pedig azért, mivel a HSĽS által kiépített állam belső logikája azt feltételezte – s ezt később az 1939 nyarán elfogadott szlovák alkotmány rögzítette is –, hogy egy nemzetiségnek csak egyetlen politikai pártja lehet.44 Vagyis a Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Párt csak akkor kaphatott volna zöld utat Pozsonytól, ha előzőleg a Magyar Pártot feloszlatják. Ez viszont már nem csupán belpolitikai kérdés volt. A másik fontos tényező a választói bázis hiánya volt, hiszen egy az Esterházy vezette párttal szembemenő, s a szélsőjobb irányába ható politikai kísérletnek a magyar lakosságon belül csupán minimális sikere lehetett.
A pártalapítási kísérlet mindazonáltal alaposan felbolygatta a pozsonyi magyar közvéleményt, amit az is jelez, hogy a párt belső ügyeiről máskor nem nagyon nyilatkozó Esterházy is nyilvánosan megszólalt a témában. Az Új Hírek 1939. április 6-i számában olyan értelmű nyilatkozatot tett közzé, amelyben „egyes akarnokok és törtetők beteges ambíciójának” minősítette a nemzetiszocialista pártalapítási kísérletet.45 Majd kitért magának a nemzetiszocializmusnak a megítélésére, s azzal indokolta, hogy a Magyar Párt nem alakul át nemzetiszocialistává, mert a „nemzeti szocializmus tulajdonképpen német produktum, amely – mint azt maguk ennek az eszmeáramlatnak az alapítói és terjesztői mondják, – nem exportcikk, s ez csak a németeknek lehet a programja és életfelfogása. Ha az itteni németek azt magukra nézve kötelezőnek elfogadják, úgy ezzel csak azonosítják magukat az anyaország, a német birodalom felfogásával. Ugyanígy cselekszünk mi is. Mi sem akarunk a törzsmagyarságtól eltérő utakat követni.”46
A Kubovszkyék neve alatt végrehajtott pártlapítási kísérlet kudarca ellenére a pozsonyi magyarok között tovább folytatódott a nyilaskeresztes eszmék terjesztése. 1939 második felében Szlovákiai Magyar Nemzetiszocialista Népfelvilágosító Heti Propaganda Kultúrközlöny néven több propagandafüzet is napvilágot látott,47 amelyek szerzőjeként a magát a nemzetiszocialista eszmék mártírjaként aposztrofáló Janovszky Imre volt feltüntetve. A meglehetősen silány színvonalú irományok központi motívumát az Egyesült Magyar Pártot vezető, „németellenes”, „zsidóbarát” és liberális „klikk” (a klikk mint minden rossznak az eredője központi szerepet kapott a magyarországi nyilas propagandában is, ahol elsősorban a Horthy köré csoportosuló politikai elit megbélyegzésére szolgált) és az általa „félrevezetett magyar nép” szembeállítása jelentette.
Bár a nemzetiszocialista kísérletnek a Magyar Párton belül látszólag nem voltak következményei, vagy legalábbis a közvélemény azokról nem szerzett tudomást, a csendes felszín alatt továbbra is erős törésvonalak léteztek. A német biztonsági szolgálat pozsonyi kirendeltségének egy 1939 őszén keltezett jelentése ezzel kapcsolatban egyebek között arról is beszámolt, hogy Esterházy „arisztokratikus-filoszemita” irányvonalával szemben a párton belül továbbra is létezik egy erős ellenzéki csoportosulás, amelynek vezéralakjaként Jabloniczkyt nevezték meg.48 A német forrás azt is tudni vélte, hogy Esterházyval szemben elsősorban a munkások és alkalmazottak voltak kritikusak, akik nem fogadták el a pártvezetés eredménytelenségét, kifogásolták annak a zsidókkal való kapcsolatát,49 illetve bírálták Esterházy rossz viszonyát a német népcsoport vezetőjével, a befolyásos Franz Karmasinnal.50
A párton belüli feszültség hátterét a személyi ambíciók mellett továbbra is az adta, hogy a Magyar Párt bizonyos mértékig rendszeridegen test volt a náci modell több elemét átvevő Szlovákiában. A párton belül pedig sokan úgy érezték, hogy ez akadálya lehet a magyar népcsoport jobb érvényesülésének. Ezt a felfogást tükrözte az a memorandum is, amelyet a Magyar Párt eperjesi csoportjának képviselői Holényi Zoltán banktisztviselővel az élen az 1940. október 12-én oda látogató Esterházy Jánosnak átnyújtottak.51 A mintegy 150 személy (elsősorban a fiatalabb generációk képviselői)52 által aláírt háromoldalas magyar nyelvű dokumentum óvatos, de határozott bírálatát tartalmazta a párt addigi teljesítményének, kitérve arra is, hogy a Magyar Párthoz való tartozás nem jelent olyan védelmet, mint amilyet például a Deutsche Partei biztosítani tud tagjainak. A memorandum szerint ennek oka az, hogy míg az európai népek a nemzetiszocializmus irányába haladnak, s Szlovákia is nemzetiszocialista alapokon működik, addig ez a magyar népcsoport megszervezésében nem érvényesül. Ezért az aláírók azt javasolták, hogy a Magyar Párt ne a magyarországi, hanem a szlovákiai viszonyokhoz alkalmazkodjon, s nemzetiszocialista minta szerint szervezzék át a pártot.
A szlovák rendőrség információi szerint a memorandum átadói azt is kérték a pártvezértől, hogy Budapesten se hallgassa el az aláírók véleményét, s jelezze azok szimpátiáját a nyilaskeresztes mozgalom iránt. A jelentés azt is tudni vélte, hogy Esterházy, aki átvette a memorandumot, ígéretet tett, hogy arra írásban fog válaszolni. Az esetleges válasszal kapcsolatban azonban forrásaink hallgatnak. Mint ahogy az Esterházy befolyása alatt álló pozsonyi magyar sajtó is, amely semmiféle információt nem közölt a fenti memorandummal kapcsolatban.
A Magyar Párt korabeli belső felépítése mellett, hiszen Esterházy nem csupán a pártsajtót, de a magát a párt irányítását is szilárdan a kezében tartotta, egy ilyen kezdeményezésnek nem lehetett eredménye. Így a párt Esterházy-ellenes szárnyának is fel kellett ismernie, hogy az erősen a vezérelvre felépített párt átalakítása csak úgy képzelhető el, ha előtte cserét hajtanak végre a párt élén, s az addigi elnök helyére egy a nemzetiszocializmus iránt fogékonyabb személyt állítanak. Ami nemcsak Esterházynak a párton belüli beágyazottsága miatt volt nehéz feladat, hanem azért is, mert a megfelelő ellenjelölt megtalálása sem volt egyszerű. Talán nem véletlen, hogy ezt a személyt nem Pozsonyban, hanem Szlovákia keleti régióiban találták meg, ahol, mint az eperjesi memorandum is jelezte, bátrabban mertek a párt vezérével szembe menni. 1940 végén, 1941 elején már egyértelmű volt, hogy a belső ellenzék gróf Csáky Mihályt, a Magyar Párt alelnökét, a Szlovenszkói Magyar Kultúregylet (SZMKE) elnökét szeretné Esterházy helyére állítani.
Csáky érdekes választás volt, hiszen mintha Esterházy hasonmását keresték volna benne. Ő is arisztokrata volt, egyike a szlovákiai magyar politikába bekapcsolódó kevés nagybirtokosnak, aki Esterházy Jánossal egy időben, az 1920-as és 30-as évek fordulóján lépett be a politikába. Ő volt a vezéralakja a Sarlóval szemben fellépő „harminc­évesek”, a Balogh Edgár által neonacionalistának nevezett (Balogh 1935, 508. p.), az aktivista Magyar Szó szerint pedig (amúgy teljesen alaptalanul) fasisztának minősített53 – rövid életű – mozgalmának, amely a szlovákiai magyar fiatal értelmiségieket akarta valamiféle pártokon felülemelkedő, ám egyértelműen a magyar nemzeti eszme iránt elkötelezett közösségbe kovácsolni.54 Utólag nézve pikáns mozzanatnak számít, hogy miközben Csáky a Magyar Nemzeti Párton belül képviselte a harmincéveseket, addig Esterházy ugyanezzel a programmal lépett fel a keresztényszocialisták között. Ez a mozgalom azonban anélkül halt el, hogy komolyabb nyomot hagyott volna maga mögött.
Csáky útja a harmincévesek mozgalmától az Esterházy-ellenes tábor vezérségéig ugyan nem feltárt, korántsem biztos azonban az, hogy erre a szerepre vélt vagy valós nemzetiszocialista kötődése predesztinálta. Csáky esetében csupán erős szociális érzékenysége látszik biztosnak, amely miatt a „vörös gróf”55 minősítést is kiérdemelte. Esterházyval elsősorban személyes ambíciói, valamiféle Pozsony – Kelet ellentét, s elsősorban a Magyar Párt helyzete fordíthatták szembe, s ebben a párharcban csak egy azétól radikálisabb programmal előzhette vetélytársát.
Csáky mindenesetre tudta, hogy a felvidéki magyar politika belső vitáiban, mint az előző huszonvalahány évben is, a legfőbb tényező, vagyis a mindenkori magyar miniszterelnök szava a meghatározó. Ezért is volt jelentősége annak, hogy mint azt egy névtelen szerző Pozsonyból Pestre küldött bizalmas jelentéséből is tudjuk, Csáky 1941 végén Szlovákiát járva aláírásokat gyűjtött egy olyan memorandumhoz, amelyben Esterházy leváltását követelték Bárdossy magyar miniszterelnöktől.56 Az említett jelentésből, amelynek szerzője nyíltan Esterházy mellett tette le a voksát, az is kiderül, hogy Csákyék a Magyar Párt regisztrációja körül kibontakozott vitát57 akarták Esterházy ellen fordítani, azzal vádolva meg őt Bárdossy előtt, hogy a szlovákiai magyarok számára hátrányos és megalázó alkut kötött a pozsonyi kormányzattal.
Támadásuk látszólag célt is ért, hiszen a magyar miniszterelnök 1941. november 14-én keltezett levelében – amelynek témáját a felvidéki párt regisztrációja jelentette – kemény szavakkal kérte számon Esterházyn ezt az ügyet, s lehetséges szankcióként a szlovákiai magyarok addig támogatásának megváltozását is felvetette.58 Esterházy azonban már másnap részletes magyarázatot adott mindenre,59 s tájékoztatta a magyar miniszterelnököt arról, hogy Alexander Mach belügyminiszter lényegében kész tények elé állította őt: vagy elfogadja a kormány feltételeit, és akkor végre megtörténhet a Magyar Párt regisztrációja, ha viszont elutasítja, akkor veszélybe kerül a párt működése.60 Mivel Esterházy álláspontját a fentebb már említett ismeretlen szerzőtől származó jelentésen kívül a pozsonyi követ is megerősítette, Bárdossy is megváltoztatta véleményét,61 sőt az esetből okulva szükségét látta, hogy a szlovákiai politikusok közötti vitában személyesen tegyen igazságot. Legalábbis erre következtethetünk Kuhl Lajos pozsonyi követ 1941. december 16-án keltezett jelentéséből, amelyben egyebek között arról is beszámolt, hogy a Magyar Párt előző napi ülése a legnagyobb nyugalomban zajlott le, s Csáky tartotta magát az előző héten lezajlott megegyezéshez (kiemelés tőlem).62 Forrással nem tudjuk alátámasztani, de joggal feltételezzük, hogy ez említett megegyezés a magyar miniszterelnök, valamit Esterházy és Csáky között születhetett, s azt tartalmazta, hogy Csákynak le kell mondania pártelnöki ambícióiról.
Úgy véljük, hogy a fenti egyezséggel lezárult a Magyar Párt elnöki tisztségéért folytatott harc első fordulója. Esterházy ellenfeleinek ugyanis be kellett látniuk, hogy ameddig Magyarországon az 1920-tól regnáló hagyományos politikai elit van hatalmon, addig Budapest meg fogja tartani Esterházyt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a szlovákiai magyar politikában továbbra is a hagyományos konzervatív vonal maradt meghatározó, a szélsőjobb pedig nem tudott kitörni marginális pozíciójából. Nem véletlen, hogy az Esterházy-ellenes ellenzék 1942-ben és 1943-ban nem vagy alig hallatta hangját, s csupán 1944. március 19-e, Magyarország német megszállása után aktivizálódott.

A neves szlovákiai magyar baloldali író, Fábry Zoltán 1945-ben írt A vádlott megszólal c. esszéjében írta le a Magyar Párt vezérével kapcsolatban, hogy „Esterházy János súlyos tehertételünk volt, ki hitte volna, hogy egyszer ő is igazolásunk lesz.” (Fábry 2014, 89. p.) Megállapítása abból a szempontból kétségkívül igaz, hogy Esterházy a háborús években még akkor is nagy utat járt be, ha a világról alkotott képe meglehetősen statikus volt. Ragaszkodása a hagyományos politikai elvekhez és eszközökhöz ugyanis az idő előrehaladtával egyre inkább szembefordította a tisói rendszerrel és a németek háborújával. Hiszen amíg 1939-ben még mindennél fontosabbnak tartotta a bolsevizmus elleni hadjáratot, 1943-ra fel kellett ismernie, hogy ezt a háborút a németek elveszítették, s ez nem csupán a baloldal megerősödését fogja majd eredményezni, hanem Csehszlovákia felújítását és a München előtti határok visszaállítását is. Folyamatos eltávolodása a tisói rendszertől nem valamiféle rideg számításból történt, hanem természetes folyamat eredménye volt, s egyaránt belejátszottak a túszszerepbe kényszerített szlovákiai magyarok ellen a hatalom részéről foganatosított intézkedések,63 illetve a hivatalos szlovák politikával szembeni ellenérzései. Az első nagy törést a hatalom és a magyar politikus között minden bizonnyal a szlovákiai zsidók deportálását törvényesítő parlamenti szavazás jelentette,64 amely Esterházynak a zsidókérdésben tanúsított magatartása szempontjából is fontos cezúra. Korábban ugyanis nem határolódott el a pozsonyi kormányzat zsidókkal kapcsolatos politikájától, s például a népszámlálásról szóló törvény vitája során (1940 októberében) elmondott felszólalásában ő maga is a zsidóság túlkapásairól beszélt.65 Az azonban, hogy 1942. május 15-én Esterházy nem szavazta meg a deportálást (utólag) törvényesítő törvényjavaslatot, még akkor is komoly üzenettel bírt, ha a Martin Sokol házelnökhöz intézett nyilatkozata során zsidóellenes beállítottságúnak mondta magát.66 A szavazás során tanúsított magatartásával ugyanis világossá tette, hogy nem hajlandó átlépni egy határt, s mély keresztény meggyőződésének köszönhetően minden olyan megoldást elutasít, amely faji elvekre hivatkozva emberek életét veszélyezteti. Vagyis amíg a zsidóság gazdasági és társadalmi korlátozását szorgalmazó intézkedéseket elfogadta (vagy legalábbis nyíltan nem szólt ellenük), addig a kitelepítésüket és fizikai veszélyeztetésüket határozottan elutasította. Sőt ő maga is besorakozott a zsidómentők közé.67 Mindenesetre a szavazást követően a hatalom is egyre nehezebben viselte, hogy Esterházy az egyszemélyes ellenzék szerepét játssza a parlamentben. Míg korábban – az autonomista táboron belüli 1938 előtti közös ellenzéki munka idejéből hozott – személyes kapcsolatai biztosították neki a szlovák politikai elittel való közvetlen, ám sohasem túl őszinte együttműködést, 1942 után már ez sem volt érvényes, s egyfajta politikai kiközösítetté vált. Ezt az ún. Tátraexpressz-affér68 is jelezte, amely következtében 1943 őszén megvonták képviselői mentelmi jogát, majd a következő év májusában hat hónapi börtönbüntetésre ítélték.69 A Magyar Párt és a tisói rendszer közötti szakadék az 1944. augusztus 29-én kirobbant szlovák (nemzeti) felkelés idején még inkább tovább mélyült. Az Esterházy felügyelete alatt álló magyar pártsajtó ugyanis gyakorlatilag egyedüliként tartózkodott a partizánellenes kirohanásoktól. Sőt Szalatnai Rezső tanúságtétele szerint Esterházy kapcsolatot teremtett a felkelés besztercebányai központjával, és segítséget ajánlott annak gyógyszerek beszerzésére. (Szalatnai 2014, 55. p.) Mindazonáltal Esterházynak a felkeléshez fűződő viszonya máig nem tisztázott, mint ahogy arról is keveset tudunk, hogyan viszonyult a magyar közösség a fegyveres mozgalomhoz. Azt leginkább ambivalensnek lehetne nevezni, aminek oka az volt, hogy a felkelés területe magyar lakosságú falvakat közvetlenül nem érintett, s a felkelők is tartózkodtak a direkt magyarellenes akcióktól. Ezt egyébként egy későbbi német jelentés azzal magyarázta, hogy a felkelők számoltak Magyarországnak a németektől való leválásával, s ezért nem akartak feszültséget vinni a szlovák–magyar viszonyba.70 Esterházynak a felkeléshez való ellentmondásos viszonyába pedig feltehetőleg az is belejátszott, hogy tisztában volt vele, hogy a felkelők esetleges győzelme felgyorsítaná a szovjetek behatolását a régióba – amivel ő bizonyára nem szimpatizált. Bár Esterházynak a szlovák elittel való kapcsolata folyamatosan romlott, ezt némileg ki tudta egyensúlyozni, hogy 1944 tavaszáig Budapest támogatása biztos hátteret teremtett számára. Magyarország német megszállásával és a németekkel mindenben kollaboráló Sztójay-kormány kinevezésével azonban egyre inkább légüres térbe került a politikája, hiszen a Sztójay és Jaross nevével fémjelzett kormányzat támogatását már nem bírhatta, s azok politikájától ő maga is elhatárolódott. 1944 őszén ugyanis egy olyan memorandumot próbált Max Grässli pozsonyi svájci követ segítségével a Svájcban tevékenykedő disszidens magyar diplomaták csoportjához eljuttatni, amelyben a hivatalos Magyarországtól eltérő álláspontját prezentálta (Szalatnai 2014, 54. p.; Molnár 2008, 2002. p.). Mindez persze bizonyos mértékig csak feltételezés, hiszen a memorandumnak csak a létezése igazolható, maga a dokumentum elveszett, s így annak pontos tartalmát sem ismerjük. A memorandum létrejötte mindenesetre azt jelzi, hogy Esterházy ekkor már tudatosan készült a német vereség utáni időkre, s abban reménykedett, hogy magatartása megfelelő útlevél lesz számára ahhoz, hogy a háború utáni Csehszlovákiában továbbra is betölthesse a magyar kisebbség politikai vezetőjének a szerepét. Esterházy párton belüli ellenzéke Magyarország német megszállását olyan változásként értelmezte, amely utat nyithat az ambícióiknak. Abban bíztak, hogy a megváltozott helyzetben (a korábbinál még inkább) német befolyás alá került Budapest nem fogja tovább tartani Esterházyt, illetve a magyarországi változások a szlovákiai Magyar Párt tagjaival is megértetik az irányváltás szükségességét. Feltehetően ezen aspirációk nyomán született meg az a röplap is, amelyről ismét csak közvetett forrásaink vannak. A szlovák Állambiztonsági Központnak (UŠB) a pozsonyi kormányhoz címzett 1944 júniusi jelentése71 ugyanis egy Esterházy-ellenes röplap dobsinai és eperjesi felbukkanásáról számolt be. A röpirat tartalmáról a rendőrségi jelentésből annyi tudható, hogy az Esterházynak címzett kérdések formájában volt megírva. A vitairatot Pozsonyból küldték szét a Magyar Párt vidéki irodáinak, s az Esterházyval szemben abban megnevezett vádak egyike a pártvezérnek a zsidókérdésben tanúsított magatartása volt. A röpirattal foglalkozó jelentés a Magyar Párton belüli ellenzék vezéreként Csáky Mihályt nevezte meg, a röplap lehetséges szerzőjeként pedig a besztercebányai Halócius Kálmánt (valójában Halécius – SA), vagy azt a Brogyányi Kálmánt, aki a szlovák állambiztonság információi szerint az előző naptári évben egy Esterházy ellen irányuló memorandumot terjesztett a budapesti kormányzat elé. Az UŠB által említett röplapnak azonban komolyabb visszhangja nem volt, ami összefüggött azzal a ténnyel, hogy a párton belüli ellenzéknek – bármiféle mediális megjelenés lehetőségének a hiányában – kevés lehetősége volt a közvélemény befolyásolására. Hiába volt Csáky Mihály a párt alelnöke és a SZMKE elnöke, ha a párt mindkét lapja, a Magyar Hírlap c. napilap és a Magyar Néplap c. hetilap Esterházy ellenőrzése alatt állt, s szerkesztőik elutasították Csáky irányvonalát. A Magyar Hírlap főszerkesztőjéről, Somos Elemérről egy 1944 októberében keltezett SD-jelentés mint teljesen németellenes beállítottságú, sőt mi több, a bolsevizmussal szimpatizáló egyénről számolt be.72 Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet és az azt követő nyilas hatalomátvétel még inkább polarizálta a Magyar Párt addig sem egységes vezetését. Nem nyitott újabb frontot, csupán a már meglévő szakadékot tette még nyilvánvalóbbá, hiszen Szálasiék megítélésében már nehéz lett volna bármiféle látszategységet is prezentálni. Az SD pozsonyi irodája a nyilas hatalomátvétel napjaiban keltezett jelentésében ennek megfelelően határozott különbséget tett a pártvezetés Esterházy mögött álló csoportja és a pártvezetés ún. németbarát frakciója között.73 Az elsőbe Cotelly Jánost, a pártvezetés ügyvédjét, Neumann Tibort, a pozsonyi pártszervezet elnökét, Stelzer Lajos pártigazgatót, valamint a pártsajtó vezéralakjait, Somos Elemért, Szalatnai Rezsőt és Peéry Rezsőt sorolta. Ez utóbbi két személyt szalonbolseviknek nevezi a jelentés, s utal arra, hogy egykor a baloldali Sarló mozgalom tagjai voltak. A velük szemben elhelyezkedő németbarát és nemzetiszocialista vonalhoz Duka Zólyomi Norbertet, Ludwig Aurélt, Brogyányi Kálmánt, Csáky Mihályt és annak szepességi munkatársát, Koromzai Frigyest sorolja a jelentés.74 A német forrás úgy véli, hogy a Magyar Párt nem tud lépést tartani a Magyarországi fejlődéssel, s ajánlásként fogalmazza meg az Esterházy-csoport tagjainak esetleges letartóztatását, 75 valamint azt, hogy a pártot a Duka-Zólyomi és Csáky által vezetett „pozitív” erőkkel konzultálva kell átalakítani. A nyilas puccs utáni időszakban az SD pozsonyi irodájából Berlinbe küldött jelentések meglehetősen sokat foglalkoztak a Magyar Párt ügyeivel, illetve azzal, hogyan viszonyulnak a szlovákiai magyarok a magyarországi eseményekhez. Információik azonban több esetben ellentmondásosak voltak, s láthatóan nagyban függtek informátoraik személyes véleményétől. Az azonban kicseng belőlük, hogy a szlovákiai magyarok között nyilas szimpatizánsok csak elenyésző számban találhatók. A beszámolók abban is egyetértenek, hogy Horthy bukása azonnal felpezsdítette a Magyar Párt belső viszonyait, s az Esterházy-ellenes szárny – függetlenül attól, hogy ők maguk nyilas meggyőződésűek voltak-e – felismerte a lehetőséget az addigi pártvezetés lecserélésére. A Magyar Párt lehetséges átalakításának kapcsán két fontos mozzanat került előtérbe. A pártsajtó kérdése és a párt vezérének a személye. Mint már jeleztem, a Pozsonyban megjelenő két magyar lap fontos támasza volt Esterházynak, ám – elsősorban a gazdasági hátterük miatt – Budapest akaratától sem voltak teljesen függetlenek. Sőt az is bonyolította a helyzetet, hogy mindkét lapot abban a Concordia Nyomdában nyomták, amely az Esterházyval szemben álló Jabloniczky János ellenőrzése alatt állt, aki ezt a pozícióját megpróbálta kihasználni. A nyilas hatalomátvétel után például úgy, hogy papírhiányra hivatkozva a nyomda leállását jelentette be, de a német biztonsági szervek információi szerint valójában az volt a célja, hogy Esterházyt a lapok irányvonalának megváltoztatására bírja.76 A zsarolás alól Esterházy csak a Magyar Hírlap kiadásának beszüntetésével tudott kibújni, s megakadályozni ezzel, hogy a lap bármilyen módon a nyilas propaganda eszközévé váljon. (Molnár 2008, 205. p.) A Hírlap leállása után a Magyar Párt egyedüli kommunikációs eszköze a Magyar Néplap maradt, amely továbbra is a pártvezér ellenőrzése alatt állt. Ezért Ludwigék két lehetséges forgatókönyvben gondolkodtak: valamelyik magyarországi nyilas szellemiségű lap behozatalában, vagy egy hasonló szemléletű szlovákiai magyar lap indításában. Csakhogy a feltételek egyikhez sem voltak adottak. Az elsőt a szlovák hatóságok bizonyára nem támogatták volna, a második esetében pedig a megfelelő gazdasági háttér hiányzott, nem beszélve a belügyminisztérium engedélyéről. A nagyobb problémát azonban mégis a pártvezér személyének a kérdése jelentette, hiszen mint az SD bizalmi emberének, Franz Böhmnek az október 16-án Duka-Zólyomi Norberttel és Ludwig Auréllal folytatott magánmegbeszéléséből is kiderült,77 a németbarát szárny képviselői úgy vélték, hogy Esterházy Horthy bukása után sem változtat majd addigi politikáján, s ezért kívánatosnak nevezték az általuk Bethlen követőjének mondott politikus eltávolítását. Esterházy esetleges leváltása felvetette az utódlás kérdés, s nyilvánvalóvá tette, hogy nem lesz könnyű megfelelő jelöltet találni. Ha a nyilas eszmék iránti elkötelezettség lett volna a mérce, akkor az 1939-es nemzetiszocialista pártalapítási kísérlet kapcsán már említett Kubovszky János lehetett volna a befutó. Ő azonban politikailag jelentéktelen figurának számított, s komolyan szóba sem jött a neve. Az egyébként német anyanyelvű Jabloniczky neve ugyan felmerült, róla azonban az volt a németek véleménye, hogy jelleme nem kifogástalan, s a magyarok között eleve népszerűtlen a személye.78 Így az egyedüli komoly jelöltnek – mind a németek, mind Budapest számára – Csáky Mihály mutatkozott. A pozsonyi SD által a budapesti SD-nek küldött jelentés79 már október 20-án Csákyt jelölte meg lehetséges pártelnökként, akit a német fél számára elfogadható, erkölcsileg és jellem szempontjából támadhatatlan személyként jellemeztek. A németek azonban nem kívántak túl aktív szerepet játszani ebben az ügyben, s inkább Budapest kezdeményezését várták. A Kemény Gábor vezette nyilas külügyminisztérium számára, amely saját struktúrájának kiépítésével és az új – hungarista – külpolitikai kialakításával volt elfoglalva, azonban nem a szlovákiai Magyar Párt ügyének megoldása volt a prioritás, illetve arra csak a pozsonyi magyar külképviselet bizonyos fokú átalakítását követően kerülhetett sor. A pozsonyi magyar követség átalakításával megbízott Ferber Viktor szinte a semmiből jelent meg a színen.80 Ferber bár 1941-ben belépett a Magyar Megújulás Pártjába, nem csupán a diplomáciában, hanem a politikában is teljesen új embernek számított, hiszen 1944 októberéig a fóti Károlyi-birtokok gazdasági intézőjének a tisztjét töltötte be. Amikor azonban megkapta a SAS behívóját, hogy a katonai szolgálatot elkerülje, Zech Lilla bárónő ajánlásával külügyi szolgálatba jelentkezett. S nem is hiába, hiszen szinte azonnal behívták külügyi tanfolyamra, egy hónappal később (november 16-án) átvehette diplomata útlevelét, s nyilas pártmegbízottként azonnal Pozsonyba küldték, hogy az ottani követség belső viszonyait felmérje. Első pozsonyi útjáról visszatérve, de­cember 7-én megkapta végleges megbízatását: a pozsonyi követség propagandaattaséja, 1945 januárjától pedig tanácsosa, s mint rangidős a követ helyettese lett.81 Ferber kettős céllal érkezett a szlovák fővárosba: a pozsonyi követség átszervezése mellett a szlovákiai magyar kisebbség ügyeit is új alapokra kellett helyeznie. Megbízólevele szerint a Magyar Párt szervezeti és személyi átszervezése mellett újra kellett indítania a Magyar Hírlapot, s a Concordia Nyomda ügyeinek megvizsgálása után döntenie kellett annak esetleges átalakításáról is.82 Miután novemberi útja során alaposan feltérképezte a pozsonyi viszonyokat, de­cemberben már azzal a konkrét felhatalmazással érkezett Pozsonyba, hogy az Esterházy – Csáky cserét mindenképen véghez vigye.83 A december 14-én a pozsonyi SD vezetőjével, Josef Witiskával folytatott beszélgetés során84 a német felet arról is informálta, hogy bár a pozsonyi magyar követ még a helyén van, az óév végéig megtörténik a követség személyi állományának teljes kicserélése, s a jelenlegi állományból csupán a „pozitív szemléletű” katonai attasé marad majd a helyén. Elmondta, hogy Pesten már döntöttek Esterházy leváltásáról, csupán annak módja kérdéses még. Ferber szerint felmerült a pártvezér erőszakos eltávolítása is, ezt azonban Pozsony érzékenységére való tekintettel – hiszen a Szlovák Köztársaság parlamenti képviselőjéről volt szó – elvetették. Szóba jött az a megoldás is, hogy Budapest hivatalosan is kérné Pozsonyt, hogy Esterházyt fosszák meg mandátumától, ami megfelelő hátteret teremthetne a pártelnöki tisztségből való leváltásához is, ám ez túl hosszadalmasnak tűnt. Mindenesetre Ferber jelezte, hogy Szálasi szívesen utazna Pozsonyba, hogy Tiso elnökkel tárgyaljon, amely megbeszélés során a Szlovákia területén tartózkodó és harcoló magyar katonai egységek problémája mellett a Magyar Párt ügyei is napirendre kerülhetnének.85 Noha a fent idézett beszélgetés során Ferber még meglehetősen bizonytalanul nyilatkozott Esterházy eltávolításának a lehetséges módozatairól, a következő napokban felgyorsultak az események. Budapesten ugyanis úgy döntöttek, nem várnak tovább, s kihasználva azt, hogy Esterházy János november 30-tól budapesti lakásában tartózkodik, megpróbálják Pozsonytól függetlenül megoldani az MP elnökének a kérdését. Arra nézve, hogy a felvidéki politikus miért utazott Budapestre, nem tájékoztatnak a források. Visszaemlékezésében Esterházy Lujza is csak egy fél mondatot ejt el arról, hogy öccse karácsony előtt ért vissza Budapestről, ahol barátait látogatta meg. (Esterházy 1991, 145. p.) Esterházy pesti tartózkodása mögött – amely mintegy három hétre nyúlt – azonban más okok is lehettek. S még csak nem is a családjával való találkozás, hiszen bár felesége 1940-től külön élt tőle, s gyerekeikkel együtt Budapestre költözött, a gyerekek (a Budapestet ért bombatámadások miatt) 1944-ben már Újlakon tartózkodtak. Vagyis Esterházy politikai célokkal utazhatott a magyar fővárosba, miközben tudnia kellett, hogy ott kevéssé van biztonságban, mint Pozsonyban, hiszen értesülnie kellett a nyilas kormányzat személyére irányuló figyelméről. Így vélhetően nem érte váratlanul, hogy – mint ez a pozsonyi rendőrségen 1945. április 24-én tett vallomásából is kiderül86 – december 16-án két detektív kereste fel pesti lakásán, akik a külügyminisztérium nyilas pártmegbízottjának, Bagossy Zoltánnak a parancsára először a budapesti rendőrkapitányság, majd a Külügyminisztérium épületébe vezették.87 Itt Bagossy – ezt ismét Esterházy vallomásából tudjuk – arra akarta kényszeríteni, hogy mondjon le pártelnöki tisztségéről, s – mivel a párt alapszabálya erre felhatalmazta – új pártelnököt nevezzen ki a saját maga helyére. Bagossy lehetséges jelöltként Brogyányi Kálmánt, Duka-Zólyomi Norbertet és Pécsi Jenőt nevezte meg. Esterházy azonban, arra hivatkozva, hogy a megnevezett személyek múltja ezt nem teszi lehetővé, s hogy az új elnök személyét illetően a szlovák vezetéssel is illik konzultálnia, ezt visszautasította.88 Bagossy ezt követően Csáky Mihály kinevezését kérte Esterházytól, aki azonban ezt azzal hárította el, hogy a szepességi politikus ezt úgy sem fogadná el.89 Végül egyfajta kompromisszum született, s abban egyeztek meg, hogy Esterházy ugyan szabadon távozhat, de miután visszatér Pozsonyba, lemond a Magyar Párt és a Pozsonyi Takarékpénztár élén betöltött tisztjéről.90 Ezt követően Esterházy szabadon eltávozhatott, majd néhány nap múlva visszautazott Szlovákiába. December 21-én a nyilasok bizalmát szintén nem bíró Kuhl Lajos pozsonyi magyar követhez látogatott, akinek beszámolt a Pesten vele történtekről. A Kuhllal folytatott beszélgetést követően – a pesti történésekről jól értesült – Ferber hívta be őt az irodájába. Erről a beszélgetésről két nem teljesen egybehangzó forrás áll rendelkezésünkre. Az első Esterházy már említett 1945. áprilisi vallomása, a második pedig a német biztonsági szolgálat jelentése,91 amely Ferber Viktor közlésén alapul. Esterházy úgy emlékezik vissza, hogy miután Ferber a Budapesten tett ígéretének a beváltására szólította őt fel, először elutasította azt, s csak Ferber nyomására volt hajlandó ígéretet tenni rá.92 A német forrás szerint viszont Esterházy azt jelentette ki Ferber előtt, hogy szívesen lemond a pártelnöki tisztségről, de csak akkor, ha a párt alkalmazásában álló tisztviselők végkielégítést kapnak. Ferber ezt elutasította, s – közlése szerint – csak azzal tudta rábírni Esterházyt a feltétel nélküli lemondásra, hogy – az SD segítségével – egy egész napra bezárta őt. Mindenesetre Esterházy december 27-re összehívta a pártvezetést, amely előtt bejelentette, hogy 1945. január 1-jei hatállyal lemond pártelnöki tisztségéről. Az elnökségi ülésen arról is döntöttek, hogy az új elnök megválasztásáig Stelzer Lajos pártigazgató, Esterházy híve vezeti a pártot. Másnap, december 28-án Esterházy először Hans Ludin német, majd pedig Kuhl Lajos magyar követet kereste fel, s bár azok minden bizonnyal már tudtak róla, velük is közölte döntését.93 A beszélgetés során a német követ arra kérte a magyar politikust, hogy amíg az ügy nem rendeződik, csak magánemberként szerepeljen, ám utalt arra is, hogy ha a dolgok egyenesbe jönnek, akkor Esterházy akár vissza is vonhatná lemondási nyilatkozatát. Ezt a lehetőséget egyébként maga Esterházy sem zárta ki. A pártelnöki tisztségről történő lemondását Esterházy a Magyar Néplap december 30-i – ez volt a lap utolsó megjelenése – számában jelentette be a szélesebb nyilvánosságnak.94 Visszalépésének indokaként azt nevezte meg, hogy a megváltozott körülmények között (ez nyilvánvaló utalás volt a magyarországi fordulatra) nem tudná úgy szolgálni a szlovákiai magyarok ügyét, ahogyan eddig tette, és ahogyan szeretné. A nyilatkozatot leközlő Magyar Néplap még két fontos információt osztott meg az olvasókkal: Esterházy bejelentette – a közel két hónapja szünetelő – Magyar Hírlap felszámolását, de egyben azt is, hogy képviselői mandátumát megtartja, s továbbra is a szlovákiai magyarok legális képviselőjének tartja magát.95 Vagyis miközben Esterházy lemondása az első pillantásra Ferber és az Esterházy-ellenes erők győzelmét jelezte, a valós helyzet ennél összetettebb és Esterházy számára sokkal kedvezőbb volt. Esterházy ugyanis el tudta kerülni, hogy saját maga nevezze ki utódját, amely feladat így a vele szimpatizálók befolyása alatt álló elnökség kezébe került. Másrészt ideiglenes helyettesítője az a Stelzer Elemér lett, aki feltehetően mindenben egyeztetett vele, hiszen a pártiroda amúgy is Esterházy felügyelete alatt maradt. Esterházy – Ludin intésével ellentétben – továbbra sem csak magánemberként viselkedett, ami a külső megfigyelők számára azt az alternatívát erősítette, hogy csupán taktikai okokból lépett vissza. Többek között ez volt a véleménye az SD-nek is, amely – magyar forrásokra hivatkozva – már január elsején azt valószínűsítette, hogy ha a pártelnökség összeül, ismét Esterházyt fogják elnökké választani.96 Egy másnap készült jelentés pedig azt a véleményt is megfogalmazta, hogy a pártiroda továbbra is az angolbarát és németellenes körök propagandájának központja lesz, ami azokat igazolja, akik úgy vélték, hogy hiba volt, hogy nem tartóztatták le Esterházyt.97 Az Esterházyval szemben álló helyzetét azonban leginkább az zavarhatta, hogy továbbra sem találtak olyan ellenjelöltet, aki egyszerre lett volna megfelelő Pozsony, Berlin és Budapest számára, s akit a párton belül is akceptáltak volna. Az éveken keresztül favorizált Csáky Mihállyal szemben ugyanis már a karácsonyi ünnepek előtt felvetődött egy súlyos ellenérv: felesége zsidó származása.98 Szóba jött még Pécsi Jenő, de neki a múltja jelentett súlyos terhet, illetve Duka-Zólyomi Norbert is aspirált az elnöki tisztségre,99 de ehhez nem volt megfelelő támogatottsága a pártvezetésen belül. Esterházy számára kedvező volt az is, hogy a három érintett hatalmi központ közül kettő meglehetősen passzív volt. Leginkább Pozsony, amely – bár lehet, hogy csak a releváns szlovák források hiánya kelti ezt a látszatot – láthatóan nem is akart aktívan fellépni ebben az ügyben. De a németek is meglehetősen tartózkodóan és óvatosan viselkedtek, amibe talán az Esterházy és Ludin közötti korrektnek mondható viszony is közrejátszhatott. Így a nyilas kormányzatnak lényegében egyedül és erőből lenyomva kellett volna megoldania a helyzetet, ami – s ebben bizonyára belejátszott a kellő diplomáciai tapasztalat és kapcsolatrendszer hiánya – nem ment. Amikor aztán látták, hogy Esterházy saját visszatérését készíti elő, ők is más megoldásokat kezdtek keresni. Már az óév utolsó napjaiban döntést hoztak arról, hogy a Magyar Hírlap helyett Magyar Szó néven egy új, nyilas szellemiségű napilapot indítanak, január első napjaiban pedig egy új párt alapításának az ötletével álltak elő. Ferber ugyanis arról tájékoztatta Karmasint és Ludint, hogy – mivel a Magyar Párt átalakítása akadályokba ütközik – Budapest a Magyar Néppárt engedélyezését fogja kérni a pozsonyi kormánytól.100 Mint elmondta, az új pártot a feltétlen német és szlovákbarátság jellemzi majd, s minden eszközzel támogatni fogja a háború folytatását.101 Sőt még arra is ígéretet tett kormánya nevében, hogy az új párt kialakításában nem követik a hungarista külsőségeket, s a párt szimbólumait illetően különös figyelemmel lesznek majd a szlovák kormányzat érzékenységére. Az elképzelés részét képezte, hogy az új párt létrehozásával párhuzamosan a Magyar Párt irányítását egy háromtagú bizottság kezébe játsszák át (Ludwig, Duka-Zólyomi és Brogyányi), amelynek az elsődleges feladata a párt feloszlatásának az előkészítése lesz. Ezzel egy időben pedig Budapest arra fogja kérni a szlovák vezetést, hogy fosszák meg Esterházyt a képviselői mandátumától, mivel a gróf magatartása ellentétes a Szálasi-kormányzat irányával, így nem képviselheti a magyar népcsoportot a szlovák parlamentben.102 Az SD jelentéséből kiderül, Ferber valójában nem csupán tájékoztatni akarta a német felet, de egyben arra is felkérte azt, hogy közvetítsen Budapest és Pozsony között, és segítsen elfogadtatni Tisóékkal az új párt alapításának ötletét. Ludin azonban kitérő választ adott, s jelezte, hogy ilyen fontosságú ügyben Berlin jóváhagyása nélkül nem hozhat döntést. Az MP elnökségének közelgő, január 11-re kijelölt ülése előtt a szembenálló táborok erős aktivitást mutattak. Az Esterházy mögött álló politikusok és közéleti személyiségek Albert Gusztáv fogadójában tartottak rendszeres összejöveteleket, ahol többek között a párt vezető politikusai mellett Hladik Ágoston szentszéki ülnök is rendszeresen megjelent.103 A velük szemben felsorakozók, akik ún. munkafrontba tömörültek, január 8-án beszélték meg a további lépéseiket.104 Ezen a megbeszélésen számos vád fogalmazódott meg Esterházyval szemben. Egyebek között az, hogy a párt vagyonát saját céljaira használta fel, de az is, hogy a német népcsoporttal és annak vezetőjével, Karmasinnal rossz viszonyt ápolt, s egyedül Ludinnal alakított ki normális kapcsolatot. De a szemére vetették azt is, hogy a hivatalos szlovák köröket mellőzi, s helyettük – abban a reményben, hogy ha Csehszlovákia újjáalakul, továbbra is tényező maradhat – csehszlovakista politikusokkal barátkozik.105 A január 11-re kitűzött ülés azonban, amelyen az új pártelnököt is meg kellett volna választani, a távolmaradók nagy száma miatt elmaradt, s így az elnökválasztást január 15-re halasztották.106 Ám 15-én ismét elhalasztották az ülést, ezúttal január 26-ra.107 Eközben egy négytagú pártdirektórium kijelölésére is sor került, amelynek a párt irányítását át kellett volna vennie, s amelyben a konzervatív erőket Stelzer és Garzuly, a németbarát szárnyat pedig Duka-Zólyomi és Ludwig képviselte. A direktórium szerepe részben tisztázatlan. Duka-Zólyomi Norbert az ellene folyó népbírósági perben ugyan úgy nyilatkozott, hogy a direktórium célja elsősorban az volt, hogy megakadályozza a párt nyilas szellemiségű átalakítását,108 aminek érdekében 1945. január 20-án Stelzer Lajos lakásán három pontba foglalták azokat a feltételeket, amelyek mellett hajlandóak átvenni a párt irányítását. Ezek a következők voltak: 1. A Magyar Párt nem alakul át nyilas párttá; 2. A Magyar Pártot nem oszlatják fel, s nem alakul helyette nyilas szellemiségű párt; 3. A Magyar Párton belül nem vezetnek be totalitárius szabályokat. Ezután a feltételeket Ferber elé terjesztették, aki elfogadta azokat.109 Duka vallomását azonban nem árt óvatosan kezelnünk. Egyrészt azért, mert saját védelmében elmondott szavairól van szó, másrészt azért, mert az általa elmondottak ellentmondásban vannak más – a jelen tanulmányban már idézett – forrásokkal. A január 26-i ülésen azonban mégsem a négytagú pártdirektóriumot választották meg a párt élére, hanem az Esterházy-tábor jelöltjét, Garzuly Ferencet.110 A német források által Horthy és Esterházy követőjeként jellemzett, s állítólag a partizánokkal is kapcsolatokat fenntartó Garzuly megválasztását a magyar követség nyilas megbízottja, Ferber Viktor a Szálasi vezette kormány elleni provokációnak minősítette, s bejelentette, hogy a pozsonyi követség minden további támogatást megtagad a Magyar Párttól.111 Garzuly megválasztása valójában egy jól eljátszott színjáték volt, amellyel Esterhá­zyék időt akartak nyerni. Garzuly ugyanis nyolc nap haladékot kapott, hogy eldöntse, vállalja-e a felkérést, majd – mint azt előre sejteni lehetett – február 2-án bejelentette, hogy visszalép a jelöléstől. Másnap, február 3-án pedig az ebből az alkalomból összeülő elnökség ismét Esterházy Jánost választotta meg a Magyar Párt elnökének.112 Vagyis bekövetkezett az, amit az SD jelentései már január első napjaiban megjósoltak, Esterházy János hivatalosan is visszatért a Magyar Párt élére. Esterházy újraválasztása véglegesen eldöntötte a Magyar Párton belüli pozícióharcokat. A budapesti nyilas kormányzat, illetve annak pozsonyi hívei ebben a harcban vereséget szenvedtek, s el kellett fogadniuk, hogy a Szlovákiában működő Magyar Párt továbbra is az Esterházy János által képviselt keresztény értékek mentén, a náci és nyilas ideológiát elutasítva fog politizálni. Vereségüket azonban nehezen viselték. Ferberék Esterházy újraválasztását egyenesen ellenséges magatartásként értékelték, ezért a régi-új pártelnöknek és Révay Jánosnak, a Szlovákiai Magyar Testnevelési Szövetség elnökének megtiltották, hogy belépjenek a követség területére,113 a párttól pedig minden anyagi és erkölcsi támogatás megvontak. De megorroltak a pozsonyi kormányzatra is, mivel úgy vélték, hogy Esterházy komoly háttértámogatást kapott a szlovák kormányhivataltól és a védelmi minisztériumtól.114 Sőt mi több, úgy vélekedtek, hogy az a hitel, amelyhez ezekben a napokban az MP vezetése hozzájutott, s amelyből rendezni tudta legfontosabb adósságait, szintén a pozsonyi kormány köreiből származott. Ferberéknek a szlovák kormánnyal szembeni bizalmatlanságát erősítették a már rég­óta tervezett nyilas szellemiségű lap, a Magyar Szó elindítása körüli problémák is. Az SD információi szerint ugyanis a február 10-én a standokra került lap első száma tartalma már január 9-re összeállt,115 ám a szlovák hatóságok nem adtak engedélyt a lap kiadására.116 A segítség ezúttal német részről érkezett, a Magyar Szó végül – a belügyminisztériumi engedélyezést megkerülve – az SS Standarte „Kurt Eggers” Kommando Slowakei ki­adásában jelent meg. Főszerkesztője a – magyarul nem beszélő – német Henrich Klöne volt, helyettese pedig Brogyányi Mihály, de a lap munkatársai közé tartozott Duka-Zólyomi Norbert is. A február 10-e és március 29-e között megjelenő lap története azonban több szempontból is kudarc. A Magyar Párt vezetése bojkottálta a lapot, amelynek példányai nem fogytak, ráadásul a német győzelembe vetett hit és a nyilas eszmék sem jelentek meg benne olyan mértékben, mint azt sokan elvárták volna. Epilógus Miután március utolsó napjaiban a Tiso-rezsim adminisztrációja elhagyta Pozsonyt, oda 1945. április 4-én a Vörös Hadsereg vonult be. Mint ismeretes, 1945. április 19-én a szlovákiai magyar közélet és a Magyar Párt Esterházy mögött álló frakciójának több fentebb már említett tagja (Stelczer, Neumann, Czibók, Garzuly, Peéry, Szalatnai) egy, a Szlovák Nemzeti Tanácsnak címzett memorandumot írt alá, amelyet Gustáv Husáknak és Tomáš Tvarožeknek nyújtottak át.117 A memorandum azonban, amelyben a szlovákiai magyarok demokratikus magatartását és a fasizmustól való elhatárolódásukat emelték ki, válasz nélkül maradt, sőt a szlovák hatóságok a következő napokban a Magyar Párt több vezetőjét is letartóztatták – függetlenül attól, hogy azok a jelen tanulmányban jelzett vitában melyik oldalon álltak. Közülük lényegében csak Esterházy János sorsa közismert. Őt a Szovjetunióba hurcolták, távollétében pedig a Szlovák Nemzeti Bíróság 1947. szeptember 16-án halálra ítélte. A szovjetek 1949 áprilisában adták ki a magyar politikust Csehszlovákiának. Kivégzésére azonban nem került sor, mivel 1948 júniusában Klement Gottwald köztársasági elnök a hozzá eljuttatott számos kegyelmi kérvényt figyelembe véve életfogytiglanira változtatta büntetését. Esterházy János 1957-ben a morvaországi Mírov börtönében hunyt el. Személyének és politikai tevékenységének megítélése máig történészi és politikai viták tárgya. A történet további szereplőivel eddig nem nagyon törődött a historiográfia, s máig keveset tudunk róluk. A jelen dolgozatban németbarátnak címkézett csoport tagjainak többsége a háború utáni szlovák népbíráskodás célkeresztjébe került, ám legtöbbjükkel szemben még ez az ártatlanság vélelmét általában figyelmen kívül hagyó gépezet sem tudott a vádakat alátámasztó bizonyítékokat felsorakoztatni. Ez történt Csáky Mihály és Ludwig Aurél esetében is, akik ellen ugyan megindult a bűnvádi eljárás, amelyet azonban 1948-ban bizonyítékok hiányában megszüntettek.118 A Csáky elleni vád – a fasizmussal való kollaboráció – bizonyítékai már az eljárás megindításakor igen soványnak tűntek, amit a nemzetbiztonsági szervek 1946-ban lényegében azzal magyaráztak, hogy a gróf csak ritkán fordult meg Pozsonyban, s mivel „egyszerű halandókkal szinte nem is érintkezett”, nincs, aki valljon ellene. Így a vádat csupán olyan bizonyítékkal próbálták alátámasztani, mint hogy 1942-ben nyári gyermektábort szervezett, ahol a gyerekek csak magyarul tanultak, magyar nótákat és a magyar himnuszt énekeltek, s a „Szebb jövőt”119 volt a köszönésük. Ludwig Aurélról szintén nem tudtak érdemleges bizonyítékokat összeszedni. Vele kapcsolatban több irat is azt tartalmazza, hogy a „Sarló” elnevezésű magyar párt (sic) tagja volt, s hogy közismerten csak magyarokkal érintkezett. Persze az ellenük folytatott eljárás megszüntetése azzal is összefügghetett, hogy 1948-ban már egyikük sem volt Csehszlovákiában. Csáky Mihályt 1945 tavaszán a szlovák szervek Esterházyval együtt adták át az NKVD-nek, akik őt is a Szovjetunióba hurcolták. Csákynak azonban sikerült túlélni a szovjet gulágot, majd nyugatra szöknie. A szlovákiai magyar közélettől teljesen elszigetelve München mellett hunyt el. Ludwig Aurél a szovjetek megérkezését be sem várva Ausztriába menekült át, ahol családjával együtt 5 évig egy menekülttáborban élt. Innen 1951-ben tudott az USA-ba tovább utaz­ni, ahol átlépett a református egyházba120 és lelkipásztorként tevékenykedett 1981-ben bekövetkezett haláláig.121 Jabloniczky János ellen szintén távollétében indítottak eljárást, mert ő szintén az NKVD által elhurcoltak között volt. Ő azonban nem élte túl a szovjet fogságot, s 1946 májusában Moszkvában elhunyt. A Magyar Párt németbarát vonalának képviselői közül ketten, Brogyányi Kálmán és Duka-Zólyomi Norbert nem tudták elkerülni a felelősségre vonást. Őket 1946-ban a pozsonyi Népbíróság a kollaboráció vádjában bűnösnek találta és elítélte. Brogyányi hét évet kapott, amelyből kettőt fogházban, a maradék ötöt munkatáborban kellett letöltenie. Duka egy évvel többet. Neki három év fogházbüntetést szabtak ki. Addigi párhuzamos életútjaik innentől kezdve szétváltak. Brogyányi már a következő évben Ausztriába szökött át, majd az USA-ban telepedett le. Duka-Zólyomi letöltötte büntetését, amelyet követően először zeneiskolai tanárként dolgozott, a hatvanas években azonban orvostörténeti tanulmányokat kezdett, s a téma kiemelkedő jelentőségű akadémiai kutatójává vált. Kettejük bűnösségéről a mai napig viták folynak. Az ellenük folytatott népbírósági eljárás során egykori Sarlós társaik – Szalatnai Rezső és Peéry Pezső – határozottan ellenük vallottak,122 s a Magyar Párton belüli pronáci, nyilasbarát szárny vezetőinek jelölték meg őket. Peéry szerint Brogyányi elsősorban a sajtót akarta a nyilas eszmék szolgálatába állítani, az „intelligensebb” Duka-Zólyomi pedig a háttérből irányítva az egész pártot át akarta vezetni a náci eszmék oldalára. A Sarlósok krónikása, Boross Zoltán ezzel szemben „megtévesztett, álmodozó hazafiaknak” nevezi őket, akik járatlanok voltak a politikában, s nem ismerték fel időben a háború végkimenetelét.123 Csakhogy Brogyányi és Duka-Zólyomi esetében jól tájékozott értelmiségiekről van szó, akik 1944 végén álltak be Szálasiék és a nácik mögé, s lettek azok szálláscsinálói a Magyar Párton belül. A német források egyértelműen Brogyányit nevezik meg annak az ötletnek a szorgalmazójaként, hogy felvidéki magyarokat is sorozzák be a Waffen SS egységeibe,124 s az sem vet rá jó fényt, hogy a náci irányítás alatt álló Magyar Szó főszerkesztője volt.125 Duka-Zólyomi esete talán nem ilyen egyértelmű. Miközben ugyanis az SD anyagai a németbarát szárny egyik vezetőjeként nevezik meg – a Duka-Flügel kifejezés több esetben is előfordul ezekben a jelentésekben –, egy szintén az ebből a körből származó jellemzés szerint politikailag teljesen megbízhatatlan volt, aki nem hitt őszintén a nyilas eszmékben, s lényegében az arisztokraták beépített emberének a szerepét látta el a németbarát táborban. A két érintett mellett szól, s egyben a kor összetettségét jellemzi az is, hogy mind Brogyányi, mind Duka-Zólyomi bizonyítottan a zsidóellenes törvények hatálya alá eső személyeknek segítettek.126 Brogyányi 1944 őszén először saját lakásán, majd más helyszíneken rejtegette László Erzsébetet és leányát, akik így megmenekültek a deportálás elől. Duka-Zólyomi mellett két személy is vallott. Az egyik Barna Béla ügyvéd, akinek Duka-Zólyomi a „koncentrációs táborba”127 élelmiszert és ruházatot juttatott be. A másik Pollák Sándorné Mandl Johanna, akit a Duka-Zólyomi család 1943 elejétől nevelőnőként alkalmazott, miközben álnéven jelentette be a hatóságoknak. Így az megmenekült az izraelitákat sújtó intézkedések hatálya alól. A felsorakoztatott információk alapján magam úgy vélem, hogy Brogyányi és Duka-Zólyomi esetében nem a náci rendszer elvhű híveiről van szó, de nem is megtévesztett álmodozókról, hanem személyes ambícióktól túlfűtött értelmiségiekről, akik a németbarát vonallal való azonosulás árán akartak pozíciókat szerezni maguknak. A történetben kulcsszerepet játszó Ferber Viktor szintén nem kerülte el a felelősségre vonást. Ő a háború utolsó napjaiban a szlovák kormánnyal együtt az ausztriai Kre­mün­s­terbe menekült, ahol amerikai fogságba esett. Az amerikaiak kiadták Magyarországnak, ahol 1946-ban a budapesti népbíróság 15 évi fegyházbüntetésre ítélte. A fellebbezés után büntetését 5 évre mérsékelték. Szabadulása után először fizikai munkásként, majd egy vidéki szövetkezet elismert gazdasági vezetőjeként dolgozott nyugdíjazásáig. Azoknak a további sorsa, akik 1944 végén és 1945 elején Esterházy mögött álltak, kevésbé ismert, hiszen róluk nem szól a népbírósági anyag. Czibók János, Garzuly Ferenc vagy épp Stelczer Elemér sorsa egy szempontból azonban közös: az 1945-től szláv nemzetállamot építő Csehszlovákiában ők sem voltak kívánatosak. Garzuly Ferencről fiának, a szintén a Ferenc nevet viselő neves orvosprofesszornak a könyveiből tudjuk (Garzuly 2011.; Garzuly 2008), hogy Magyarországra költözött és Szombathelyen élte le hátralévő éveit. Stelzer Elemér lakóhelye 1948-ban már Budapest volt, s Magyarországra került Czibók János is. Az ő feltáratlan történetük is igazolja, hogy van még mit kutatni ebben a témában.

Irodalom

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Balogh Edgár 1935. Valóság és kultúra a csehszlovákiai magyarság életében. Korunk, 10 évf. 505–515. p.
Deák, Ladislav 1995. Politický profil Jánoša Esterházyho. Bratislava, Ministerstvo kultúry SR.
Čarnogurský, Pavol 1992. 14. marec 1939. Bratislava, Veda
Esterházy Lujza 1991. Szívek az ár ellen. Budapest, Püski.
Fábry Zoltán 2014. A vádlott megszólal. A cseh és szlovák értelmiség címére. In Tóth László (szerk.): Hontalanok. Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság történetéhez 1945–1948/1949. Emlékiratok, naplók, levelek, versek, novellák, egyéb írások. Pozsony, Kalligram, 75–120. p.
Fabricius, Miroslav–Hradská, Katarina (ed.) 2007. Jozef Tiso. Prejavy a články (1938-1944). 2. diel. Bratislava, AEP.
Fogarassy László 1991. Adalékok egy főiskolás mozgalom történetéhez. Irodalmi Szemle, 1991, 12. sz. 1235–1247. p.
Garzuly Ferenc 2008. Ismeretlen évszak. Szabálytalan napló. Vasszilvágy.
Garzuly Ferenc 2011. Apám újságot olvas (1953–1959). Vasszilvágy.
Hetényi, Martin 2007a. Postavenie maďarskej menšiny na Slovensku v rokoch 1939–1940. In Pekar, Martin–Pavlovič, Richard (ed.): Slovenská republika 1939–1945 očami mladých historikov VI. Slovenská republika medzi 14. marcom 1939 a salzburskými rokovaniami. Prešov, FF PU, 93–111. p.
Hetényi, Martin 2007b. Spoločenské aktivity maďarskej menšiny v okrese Nitra v rokoch 1939 – 1944. Historický časopis, 2. sz. 503–530. p.
Hetényi, Martin 2011. (Zjednotená) Maďarská strana na Slovensku 1939–1945. Nitra, UKF.
Janek István 2005. Maďarsko-slovenské diplomatické vzťahy v rokoch 1939-1941. In Šmigel, Michal–Mičko, Peter: Slovenská republika 1939-1945 očami mladých historikov IV. Zborník príspevkov z medzinárodnej vedeckej konferencie. Banská Bystrica 14-15. aprila 2005. Banská Bystrica. 334–351. p.
Kováč, Dušan 1991. Nemecko a nemecká menšina na Slovensku (1871-1945). Bratislava, Veda.
Kovács László, G 1993a. A szlovákiai magyarság a második világháború éveiben 1939–1945. In Gyurgyík, László (et al.): Fejezetek a szlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 127–155. p.
Kovács László, G 1993b. Magyarok Szlovákiában (1939–1945). In Új Mindenes Gyűjtemény, 10. évf. 29–74. p.
Mártonvölgyi László 1976. Kulturtörténeti jegyzetek. Irodalmi Szemle, 2. sz. 173–177. p.
Molnár Imre 1990. Emlékirat és helyzetkép a csehszlovákiai magyarság sorsáról 1945-ben. Regio, 1. sz. 112–131. p.
Molnár Imre 2008. „Sem gyűlölettel, sem erőszakkal…” Esterházy János élete és mártírhalála. Komárom, Kecskés László Társaság.
Nemcová, Zuzana 2011. Vplyv historických udalostí na osud jednotlivca a jeho rodiny (na príklade bratislavského obchodníka K. V. Ludwiga). In Medvecký, Matej (zost.): Fenomén Bratislava. Bratislava, ÚPN, 351–363. p.
Paksa Rudolf 2012. Szálasi Ferenc és a hungarizmus. Budapest, Jaffa.
Pekár, Martin 2007. Východné Slovensko 1939 – 1945. Politické a národnostné pomery v zrkadle agendy Šarišsko-zemplínskej župy. Prešov, Filozoficka fakulta PU, 47–60. p.
Schvarc, Michal 2006. Z anonymity k oficialite – organizácia Sicherheitsdienstu na Slovensku v rámci Pohotovostnej skupiny H Sipo a SD. In Šmigeľ, Michal–Mičko, Peter–Syrný, Marek (eds.): Slovenská republika 1939 – 1945 očami mladých historikov V. Banská Bystrica, Katedra histórie FHV UMB, 83–95. p.
Schvarc, Michal–Holák, Martin–Schriff, David (eds.) 2008. „Tretia ríša“ a vznik Slovenského štátu. Dokumenty I. Das „Dritte Reich“ und die Entstehung des Slowakischen Staates. Dokumente I. Prešov, Vydavateľstvo Michala Vaška.
Schvarc, Michal–Schriff, David (eds.) 2013. „Tretia ríša“ a vznik Slovenského štátu. Dokumenty II. Das „Dritte Reich“ und die Entstehung des Slowakischen Staates. Dokumente II. Prešov, Vydavateľstvo Michala Vaška.
Schvarc, Michal 2013a. Finis Pressburg. Germans in Bratislava 1918 – 1948. In Overcoming the Old Borders. Bratislava, Institute of History SAV, 111–123. p.
Schvarc, Michal 2013b. Zwischen Haken- und Doppelkreuz. Die „Deutsche Partei” im autonomen Landesteil Slowakei (Oktober 1938-März 1939). In Politische Strategien nationaler Minderheiten in der Zwischenkriegszeit. München, Oldenbourg Verlag, 269–295. p.
Segeš, Dušan–Hertel, Maroš–Bystrický, Valerián (eds.) 2012. Slovensko a slovenská otázka v poľských a maďarských diplomatických dokumentoch v rokoch 1938–1939. Bratislava, Spoločnost Pro Historia.
Simon, Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. /Nostra Tempora, 16./ Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Simon Attila 2011. Küzdelem a városért. Pozsony és a pozsonyi magyarok 1938–1939-ben. /Pozsony város történetei/ Pozsony, Kalligram.
Simon Attila 2014a. Magyar idők a Felvidéken. Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa.
Simon Attila (eds.) 2014b. Esterházy János és a szlovenszkói Magyar Párt. Iratok szlovákiai magyarok történetéhez (1938–1945). /Fontes Historiae Hungarorum, 6./ Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Szalatnai Rezső 2014. A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945 között. In Tóth László (szerk.): Hontalanok. Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság történetéhez 1945–1948/ 1949. Emlékiratok, naplók, levelek, versek, novellák, egyéb írások. Pozsony, Kalligram, 21–56. p.
Tóth, Andrej 2010. Nástup hraběte Jánose Esterházyho do čela maďarské Zemské křesťansko-socialistické strany v Československu na sklonku roku 1932. Moderní dějiny, 1. sz. 77–101. p.
Tóth, Andrej 2012a. Maďarské menšinové politické strany v Československu a volba Masarykova nástupce do úřadu prezidenta republiky v prosinci 1935. I. díl. Moderní dějiny. Časopis pro dějiny 19. a 20. století, 1. sz. 157–201. p.
Tóth, Andrej 2012b. Maďarské menšinové politické strany v Československu a volba Masarykova nástupce do úřadu prezidenta republiky v prosinci 1935. II. díl. Moderní dějiny. Časopis pro dějiny 19. a 20. století, 2. sz. 83–137. p.
Ungváry Krisztián 2012. Kik azok a nyilasok? Beszélő, 6. sz. . Letöltve: 2013. augusztus 12.
Ungváry Krisztián 2013. A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon. Pécs–Budapest, Jelenkor Kiadó–OSZK, 313–330. p.