Mészáros András: Széttartó párhuzamok. Esettanulmányok a magyar filozófia történetéből.
Mészáros András: Széttartó párhuzamok. Esettanulmányok a magyar filozófia történetéből. Dunaszerdahely, Kalligram, 2014, 220 p.
A kötet egyik kérdése mindannyiunkat személyesen is érint, ha egy kicsit jobban belegondolunk: nevezetesen, hogy térségünk filozófusai besorolhatók-e az egyetemes filozófiai gondolkodásba pusztán a filozófia elvont eszmerendszere szerint, avagy gondolatvilágukra országaink, térségünk sajátosságai is hatással voltak? Ha a kérdésfeltevést szűkebbre fogjuk, akkor úgy kell hangoznia, hogy vajon létezik-e magyar, szlovák, cseh filozófia, vagy csak egyetemes? A válasz feltételes módban megfogalmazva úgy hangozhat, hogy csak akkor létezhet, ha az említett nemzetek kulturális sajátosságai filozófusaik nézetein is rajta hagyják a nyomukat. Ám ahhoz, hogy a válasz érvényes legyen, meg kell találni ezeket a nyomokat. Mészáros András erre tesz kísérletet. De nemcsak erre. Második feltevése úgy foglalható össze, hogy amennyiben a nyugati világ nagy gondolkodói hatottak a magyarokra, szlovákokra és csehekre, akkor jó okkal vizsgálható meg, hogy ők is hatással voltak egymásra. Ám a feltevést igazolni vagy cáfolni csak annak a kérdésnek a konkrét megválaszolásával lehet, hogy milyen hatással?
Mészáros András nemcsak az egyes gondolkodók vitáit és egyetértéseit reprodukálja, hanem a konkrét kötödéseiket is számba veszi, miközben az olvasó abba az intézményrendszerbe is betekintést nyerhet, amelyikben az adott kor szellemi életének ez a szelete zajlott. Közvetetten ugyan, de ez előbbiek kapcsán műve még egy kérdésképet vetít elénk: ma miként gondolkodunk együtt, és miként nem?
A szerző figyelme a politikai nehézségekre is kiterjed. Arra, hogy melyik irányzat volt elfogadott az hivatalos intézményrendszer ajtóin belül és melyik nem. Külön foglalkozik a hivatalossal szembenálló „lázadókkal”, akik az uralkodó „kánon” helyett más világképet, gondolkodásmódot tartottak helyesnek. Ugyanakkor leszögezi, hogy a hivatalossal szemben is kialakítható érvényes kánon.
Az eddigiekből következik a kérdés, hogy vajon létezett-e (és belőle következően ma is létezhet-e) sajátos, a mi egész térségünkre, Közép-Európára jellemző filozófiai felfogás, illetve többes számban fogalmazva akár felfogások? A szerző kötetének második felében tesz kísérletet olyan módszertani elvek megfogalmazására, amelyekkel az egyes nemzeti filozófiák kapcsolatai értelmezhetők.
Közbeszúrva leszögezhetjük, hogy ami a politikai filozófiai gondolkodás közép-európai jellegzetességeit illeti, Georg Wilhelm Hegel államelmélete igazolhatóan jelzi ezek lehetőségét. Hegel állama nem kínálja a nyugatiak szabadságát, de a Kelet önkényuralmát sem alapozza meg. A Keletnél többet, a Nyugatnál kevesebbet ad. Okkal tehető fel tehát a kérdés, a politikai filozófián túl összerakható-e az a gondolkodásmód, amely nemcsak az egyik vagy a másik itteni nemzet bölcselőire, majd persze a dolgok elméleti rendje szerint a széles nyilvánosságukra is jellemző, hanem mindegyikére.
A választ módszertanilag tovább nehezíti az a tény, amit a szerző rögtön könyve elején a magyarországi filozófiával kapcsolatban leszögez, nevezetesen, hogy a magyarországi filozófia története során soha nem volt homogén jelenség. Következésképpen egyes irányzatait, pontosabban az őket éltető gondolkodókat egyenként kell megvizsgálni, és összehasonlítani a szomszéd kultúra hasonlóival. A szerző több példán mutatja meg a párhuzamokat, és az eltéréseket.
Az egyik ugyancsak érdekes összefüggés egyes jelentős nyugat-európai gondolkodók hatása az egyes irányzatokra és személyekre. Mészáros szerint például „Az evangélikus egyház és iskolarendszer nemzeti irányultságából kifolyólag pedig sajátos bifurkációval szembesülhetünk: szétválik a magyar és a szlovák filozófiai recepció. A magyar kantiánus és frisesiánus orientációval szemben a szlovák nemzeti öntudat feltámasztását és kultivációját preferáló szlovák értelmiségiek Hegel filozófiájához fordulnak, és szalvofil vagy messianisztikus irányban gondolják tovább. Ebben az igyekezetükben támaszkodhattak a lengyel bölcselet hasonló irányzataira.” Mészáros megjegyzi, hogy „A szlovák filozófia eschatologikus jellegét nem valamiféle nemzeti lelkületből kell származtatnunk, hanem abból, hogy egyetemi és akadémiai háttér nélkül csupán egyházi struktúrákra támaszkodhatott.” A szlovák filozófia a vallástól való emancipálódás szintjére csak a 20. században fejlődik fel.
Ehhez a megállapításhoz hozzá kell fűznünk, hogy a „nemzeti lelkület”, általánosabb fogalmat használva nemzetkarakter valóban csak akkor tekinthető mindent meghatározó tényezőnek, amennyiben maga is valamely felsőbb erő teremtménye. Ha azonban úgy gondoljuk, hogy a történelmet emberek alakítják, akkor sem kell kihajítanunk fogalomtárunkból a kifejezést, amelyik segítségével megnevezzük azokat a sajátosságokat, amelyekkel megkülönböztetjük az egyes nemzeti közösségeket. A kérdés ugyanis, amint azt már David Hume is megkísérelte, empirikusan is megvizsgálható. A következtetés persze nem fog mindenkire, minden egyes emberre vonatkozni, és akikre igen, azokra sem egyformán. Ám statisztikai érvényessége lehet, és ez is lehet értékes ismeret, sőt ez lehet csak igazán.
De hozzáfűzhetjük azt a hipotézist is (hangsúlyozottan csak hipotézist), hogy a saját nemzeti létükről önerővel dönteni nem képes közép-európai kis nemzetek szellemi képviselőinek nem kis része vonzódhatott az olyan felfogásokhoz, amelyek a világ rendjét és benne az emberi társadalmat az emberek felett álló (például objektívnek nevezett) erő művének tartják. Levert szabadságharcaik empirikusan demonstrálták a nép akaratának korlátait, szemben azokkal a nációkkal, amelyek saját erejükből voltak képesek kivívni és megvédeni a maguk emberi és nemzeti szabadságát, s méltóságát. (Megjegyezhetjük, hogy ez először három országban sikerült: Németalföld egyik felében: a mai Hollandiában, Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban.)
A könyv nyolc esettanulmányt tartalmaz, ám a kötet tanulmányértékű bevezetője, a „kilencedik” a legérdekesebb. A szerző két fejezetre osztotta könyvét. Az első a „Katolikusok és protestánsok” címet viseli. A benne helyet kapott tanulmányok egyike a felvilágosodásnak a mi világunkban sajátos kérdéskörét vizsgálja. Kérdése úgy hangzik, hogy vajon helytálló-e a tétel, miszerint „a magyarországi piarista filozófia a 18. és a 19. század fordulóján a felvilágosodás szerves részét képezte”? Különösen érdekes továbbá a kantianizmus, pontosabban neokantianizmus egyik központi kérdésével, az a priori problémájával foglalkozó írás.
A második fejezet a „Közép-európai kontextusban” címet kapta. A szerző fentebb jellemzett nézeteit a legrészletesebben a fejezet első tanulmánya mutatja. Az írás Pavol Hečko magyar nyelvű tanulmányának magyar, szlovák, lengyel és cseh összefüggéseit világítja meg. Ebben bemutatja, ahogy a felek elbeszéltek egymás mellett. Sőt vannak, akik még ma sem látják meg a másik nemzeti fél hatását.
A kötet igényes és izgalmas. Ha az ember elszánja magát, és továbbképzeli a szerző szellemtörténeti gondolatmeneteinek sorát, akkor nem egy esetben mai hasonlóságokra döbben rá. E hasonlóságok múltbéli gyökere van a könyvben. Ha ugyanis nem foglalkoztunk elégségesen a magunk sajátos bölcseleti múltjával, akkor is ott rejtőzik a mai gondolatvilágunkban. Legfeljebb nem tudjuk elég pontosan megfogalmazni. Csakhogy ez az ismerethiány nem teszi könnyebbé problémáink, méghozzá alapproblémáink megoldását, hanem nehezebbé, sokkal nehezebbé. Társadalmi és értékrendi gondjaink lényegének megértése aligha lehetséges, amennyiben általános jellegét egyetemes szabályai mellett nem látjuk a mi konkrét világunkon keresztül is. Nagy korszakokon átlendülő ugrások ugyanis csak a diktatúrák ideológiáiban és propagandájában léteznek. A valóságban fokozatos fejlődés van, ami a konkrét emberek alkotta konkrét társadalom adottságaira és képességeire épül. A fejlődés pedig lehet lassúbb vagy gyorsabb, és éppen ez az, ami nem mindegy. De meg is állhat, sőt vissza is fordulhat, ha csak elvont ideákra épít és elszakad környezete tényleges valóságától.
Mészáros András könyve ezt a múltbéli és több elemében jelenünkben is továbbélő valóságot kínálja éppen életünk legabsztraktabb területén. Megéri a fáradságot kezünkbe vennünk, sőt hozzáolvasnunk, ha kell. Olyan szintje nyílik meg az ember és a társadalom megismerésének, amelyikbe szellemileg izgalmas beletekintenünk. Ha pedig még részletesebben belemélyedünk, konkrét és praktikus következtetések is erednek belőle.