Jókai A jövő század regényében, 1872-ben, egy elkövetkező orosz háború lehetőségeit festi s a mi ebben a műben akkor is jó ideig a színes képzelet alkotásának tetszett, azt napjaink részben valóra váltották. Egy folyóiratban,[1] mely nemrég az említett regény időszerű vonatkozásait ismertette, azt lehetett olvasni, hogy Jókai a mű elkészültének idején se katonai, se politikai körökből nem kapott indítékot eszméjéhez, mert az intéző tényezők befejezett véleménye az volt, hogy nekünk sohasem lesz háborúnk Oroszországgal. Ez a felfogás meglehetősen téves. A hetvenes években, különösen az 1877-iki orosz-török háború idején az oroszgyűlöletnek valóságos árhulláma vonul át Magyarországon. Plevna hősies védelmének napjaiban megmozdul a főváros népe, a közvélemény, sőt részben az irodalom is,[2] közbelépést sürgetnek a törökség érdekében. Jókai igen kézenfekvő forrásokból meríthetett ösztönzést az oroszok elleni háború gondolatához. A félelmetes északi hatalommal való mérkőzés lehetősége akkor is, azelőtt is hozzátartozott a magyar népies köztudatnak naiv– s a mint ma látjuk – nem éppen alaptalan sejtelmeihez. E sejtés is bizonyára egyik motivuma volt azoknak a földrajzi és stratégiai tanulmányoknak, a melyet Jókai A jövő század regényéhez végzett.
A néplélektan általános tanulsága, hogy a különböző népek bizonyos typusokban, egy-egy általánossá váló értékelésben alkotnak egymásról képet. Néhány adatot sorakoztatunk egymás mellé, hogy kiderüljön, miképp alakul ki nálunk az orosz fajnak és államszervezetnek megítélése, miként formálódik a muszka fogalmának politikai tartalma és érzelmi színezete. Adatainkat – a teljesség igénye nélkül – a magyar politikai és szépirodalom jeleseiből merítettük. Így az orosz veszedelemtől való aggódást a költői élmény erősítő fényében s a gyakorlati reflexio igazságában vesszük szemügyre.
A hazánkkal való érintkezés szempontjából különbséget kell tennünk a Nagy Péter előtti régi s az általa megalapozott új Oroszország között. Amahhoz honfoglalás előtti és árpádkori kapcsolatok fűznek bennünket. Vörösmarty a Romban és a Magyarvárban felkeresi „szomorú és forró fövenyű” sivatagjait, Siva térségeit s az Aral-tó vidékét, melyen vándorló népek, így a magyar is, áthúzódtak. Debreczeni Mártont epikus képzelete abba a korba ragadja, a midőn az országalapító Rurik utódja, Igor (Vörösmartynál is szerepel e név) és ennek helytartója, Oleg, a kúnokkal szövetkeznek az Etelközből kiszorított magyarok ellen, ezek viszont ostrom alá fogják Kievet. Az árpádházi királyok alatt Kiev többször szerepel. I. Endrét 1046-ban innen hívják haza trónra s ő is, Kálmán király is, az ottani nagyfejedelem családjából nősülnek. A kievi főuralomtól egyes részek, így Halics, elszakadtak s Lengyel- és Magyarország felé húztak. A középkori Oroszország nem veszedelmes szomszéd: széttagolt, szervezetlen népét veri a lithván s százados iga alatt tartja a tatár. I. Iván, a ki a tatár uralmat lerázza, a XV. század végén Mátyással akar szövetkezni a lengyelek ellen. Maradt egy érem, mely együtt ábrázolja őket.[3] A XVI., XVII., XVIII. században az erdélyi fejedelmek lengyelországi vállalkozásai révén ütközünk össze, vagy érintkezünk békésen a czárokkal. Báthory István, mint lengyel király, győz IV. Iván ellen. II. Rákóczi György a svéd X. Károly szövetségében Lengyelországba tör, mert Kázmér János király Alexej czárral tart. A vállalkozás szerencsétlen emlékét irodalmunkban Gyöngyösi Istvánnak Poraiból megéledett Phoenixe örökítette meg. A magyar had jelentékeny részét 1657-ben Krímiába hurczolják hadifogságba. Gyöngyösi szól ugyan a harczokról, de a déloroszországi hadszíntérről adott vázlatos kép híján van a couleur locale-nak. A XVIII. században Nagy Péter II. Rákóczi Ferenczet szerette volna a lengyel trónra megnyerni. A szatmári békével az önálló nemzeti és kifelé ható törekvések nálunk hosszú időre megszünnek, az orosz politika ellenben hozzáfog Nagy Péter végrendeletének végrehajtásához. A czári hatalom döntő szerepet akar vinni Európában s miután svéd és török részről megszüntette a fenyegető veszélyt, Lengyelország végzetét betelni sietteti. Mikor ennek felosztása ismételten végbemegy s a bárdolatlan hódító közelebb kerül határainkhoz, itthon a XVIII. század művelődési és politikai ájultságán át is nyugtalanságot kelt a testvérnép végzete. A lengyel föld távolról visszhangozza a kozák lovak dobbantását. Engel történetíró az 1795-iki harmadik feldarabolás után Magyarország jogait akarja igazolni Lengyelországra, de előre is kijelenti, hogy kísérletét hiábavalónak tartja, mert Oroszország csak egyféle jogot ismer: a nyers túlerőét. „Vergebens würde man gegen die ausgeübte kiewische Oberherrschaft ihre öftere Unmacht, die Eintretung ungrischer Schutzherrlichkeit und die Unterdrückung Kiews durch die Mongolen, und so manches andere aus der Geschichte einwenden; die russische Übermacht wüsste alsdann alle, Scheingründe mit dem Kanolien- und Bajonettenrechte geltend zu machen”.[4] Így beszél a tudós hazai történetírás Oroszországról a XVIII. század végén. Nézzük, mit mond róla ugyanekkor a szabadelvű publicistika? Martinovics Ignácznak I. Ferenczhez intézett hatalmas, eszmékben és ékesszólásban gazdag nyilt levele, a Literae ad Imperatorem (1792) figyelmezteti a fiatal uralkodót arra, hogy a lengyel állam megszünte óta Oroszország az ő birodalmát fenyegeti s a czárizmus nem kisebb czélt tűzött maga elé, mint Konstantinápolyban ütni fel trónját.[5] „És ha ez megtörtént – fordul a fejedelemhez – nem látod-e előre saját romlásodat? Semmi egyebet sem kell tennie, mint Magyarország alsó részében, Horvátországban és Szlavoniában felszítani a vallási rajongást, mely ott különben is él, és összhangzásban áll a nemzetiségi viszonyokkal. Ezen népeket könnyen rá lehetne venni, hogy a magyaroktól, kikben zsarnokaikat látják, elszakadjanak és az oroszokat, mint szabadítókat fogadják.” Martinovics eléggé tájékozott volt a délszláv viszonyokról, mint szerzetes Bródban működik s Zágrábban is ösmerős. Egy délszláv szerzetes Obradovics (1739–1811) ekkor kezdi szítani a balkáni nationalismust. De a csehek mozgolódásairól is lehetett Martinovicsnak tudomása, hiszen egy pörét 1792-ben a csehországi cancellaria előtt tárgyalják. Ott is hallhatott nagyszláv törekvésekről, melyeknek első theoritikusai csehek voltak. Martinovics nyilt levele 1792-ben jelenik meg s Dobrowsky, a szlavisztika úttörője, egyszersmind az első tudatos oroszbarát ugyanez évben felkeresi Oroszországot.[6] Ami Martinovicsnak a délszlávságra vonatkozó jóslatait illeti, azok rövidesen igazaknak mutatkoznak. Márki Sándor[7] szerint a XIX. század első éveiben József nádor ifjan elhunyt első nejének, Pavlovna Alexandra nagyherczegnőnek udvara erősíti az orosz üzelmeket. Az ő udvari papjának ad át 1804-ben Stratimirovich patriarcha egy emlékiratot, mely egy új szláv-szerb állam alapításáról szól. Ez aláveti magát a czárnak, az ő dicsőségét fogja növelni s minden orosznak kötelessége, hogy fáradságot és költséget nem kímélve istápolja az új államalakulás tervét. A politikai irodalmon kívül XVIII. századbeli költészetünkben is megtaláljuk Oroszország jellemzését, bár az a kép, melyet Gvadányi népszerű és sokat olvasott Rontó Pál-jában ad róla (1796), belső állapotaira vonatkozik.[8] Elbeszéli többek között Benyovszkynak és hű kísérőjének szenvedéseit európai Oroszországban és Szibériában. Az orosz államszervezetet a vesztegetés, penészes börtönoduk, a foglyoktól pénzt és élelmet sikkasztó hivatalnokok, kínvallatás és kancsukázás képviselik. Gvadányi ismerte személyes tapasztalataiból az orosz barbárságokat a hétéves háború napjaiból, a mikor pedig szövetségükben kellett harczolnia Nagy Frigyes ellen. A XIX. század elején, 1812-ben, Ferencz a magyarokat újonczadásra szólitja fel Oroszország ellen, mert Napoleon hadjáratát segítenie kell. A napoleoni kudarcz híre később elterjed, némi hatást tesz, dalt is énekelnek róla országszerte s Oroszország veszedelmes erejének tudata ezzel csak erősödhetett. Mozgalom azért nem támad, annál kevésbbé, mert I. Sándor czár időközben Bécs szövetségesévé lesz s a congressusról 1814 őszén lerándul a magyar fővárosba.[9] Meglátogatja a múzeumot, kegyes és jókedvű s Horváth István hosszú évek mulva is dícséri tudományszeretetét és népeihez való jóságát. Ő azoknak a békés kispolgároknak szemüvegjén át ítéli meg, akik a czár egykori látogatásánál meghatottan álltak az utczán s jövetelében a béke érkezését is üdvözölték.
A reformkor ébredést jelentett nemcsak a belső tevékenységben, hanem a külpolitikai érzék tekintetében is s egyenesen felszítja az oroszgyűlöletet. A magára eszmélő ország mintegy szétnézett s kereste helyét a művelt népek között. Széchenyi közművelődési téren méri a hazai állapotokat a külföldéhez, a politikai élet más jelesei pedig ugyanezt teszik a nemzetközi erőviszonyok szempontjából. A kik előtt egy fejlett, erős és önmagáról rendelkezni képes Magyarország távoli eszménye lebegett, azok hazánk jövőjét a világpolitika tényezőivel vetik össze. Alkalmat ad erre az 1830-as lengyel forradalom. Az ébredés jele, hogy osztozunk abban a nagy rokonszenvben, mely a szabadságáért felkelt lengyelség iránt egész Európát elfogta. A kormány nem törődött vele, hogy a lengyel emigrátiónak a felvidéki megyékben összeköttetései és barátjai voltak. A határon segítséget csempésznek át és sárosi kuriákon tépést csinálnak a lengyel sebesültek számára.[10] Metternich egy ideig a lengyelek megsegítésének tervét fontolgatta, a közbelépés azonban nem történt meg, a felkeles vérbe fuladt. Nálunk nem hagyták annyiban a dolgot s az 1832–6-iki reformországgyűlésen a szabadelvű párt első emberei szólalnak fel a lengyel kérdésben. 1833 novemberében Balogh barsi követ előadja, hogy megyéjének kezdeményezésére harminczhat megye feliratban kérte a királyt, „az élet és halál közt ingadozó lengyel nemzetnek az északi óriás vas- és mindent összezuzó markaiból” való kimentésére. A vitában, melyet Kölcsey és Deák beszédei tesznek emlékezetessé, egy demokratikus és egy nemzeti mozzanat emelkedik ki. Deák a lengyelek megsegítésének erkölcsi, humanistikus kötelezettségét hangoztatja: a letiprott nép mellett az emberi jogok nevében emel szót. Kölcsey Európa jövője és a magunk nemzeti léte szempontjából világítja meg a lengyelség ügyét. „Ez vala a nemzet – mondotta –, melynek széttagolásával a messzenéző Katharina Európa szívébe döfi a gyilkot és rajta sebet ejt vala, mi ha nem orvosoltatik, egyetemi halált okozandó leszen.” „De tartozunk saját magunknak is. Mert lehetetlen eltitkolnunk a veszélyt, mely bennünket fenyeget, midőn határainkon polgári szabad alkotmány önkényesen tapostatott le; s midőn az északi hatalom körülöttünk mindinkább terjedez.” „Ki nem tudja a czélt, mire az orosz fejedelmek törekszenek? Több mint száz év előtt, midőn svéd hajókon győzedelmet vőn, I. Péter kimondá: a természet csak egy Oroszországot teremte s ez maga mellett vetélkedő társat nem szenvedhet.” Bars követének azt az indítványát, hogy a királyt újólag kérjék fel közbelépésre, az országgyűlés összes ülése elveti. De a classikus felszólalások erkölcsi hatása tagadhatatlan. Midőn Széchenyi 1834-ben Angliába utazik, a bécsi diplomatia azzal gyanusítja, hogy ott a lengyelekről szóló országgyűlési beszédeket sajtó útján közzé akarja tenni? Láttuk eddig, hogy a lengyel rokonszenv érmének visszája az orosztól való irtózás.
Mindennek irodalmi visszfénye is mutatkozik az Athenaeum körében. Jellemző a lapnak – mely különben nem politizál – egy magában álló kis jegyzete arról, hogy a világ minden tizenhatodik embere orosz jobbágy.[11] Vörösmarty látja lélekben a Varsó utczáin vérengző és gyujtogató kozákságot. (Az élő szobor) Később vidám poharazás s a gondolatok dithyrambikus csapongása közben sem tudja feledni „éjszak rémes árnyait”. (Fóti dal) Bajza érzelmes lyrája erősebb hangot a lengyelek mellett írott verseiben mutat. A felhők közötti bíró s a villámos ég büntetését – sejtjük – kire várja elsősorban. (Apotheosis) Toldy Ferencz, a trias harmadik, nem-költő tagja, már 1828-ban tájékoztatni akarja a magyar közönséget, a „világ politikai viszonyaiba mindig hatalmasban és hatalmasban bekapó orosz nép nemzeti literaturája felől”.[12] Toldyról tudjuk, hogy állandóan félt az orosz betörés lehetőségétől. Talán legbizalmasabb barátja, Kazinczy Gábor, 1835 körül közli vele egy levélben, hogy könyvet készül írni a lengyelekröl.[13]
Oroszországot közvetetlen tapasztalatból csak Trefort Ágoston ismerte s 1836-ban tett északi utazását a Budapesti Árvízkönyvben[14] (1840) írja le. Trefort elfogultság nélkül nézi az orosz viszonyokat s történeti alapon akarja megérteni őket. „E hont s politikáját történeti szempontból tekintvén s hivén, hogy a vélemények labirinthusából a színhely ismerete tisztába jönni segítend, oda kirándulni magam eltökélém.” Pétervárt elég rokonszenvesnek találja, de műveltségén és művészetén érzi az áttelepítettséget. „Vallás tekintetében középkori eszmék itt még honosak,” írja. Csakhogy a papság is műveletlen, lesülyed a pálinkázó muzsik színvonalára. Az orosz népet csak rajongással lehet megmozgatni. Miután Moszkvát is megjárja Trefort, hazatér a Balti-tengeren át. Végső benyomásait így foglalja össze: Július 10-én elutazám, örülvén, hogy az észak e földjére s e nemzetre, mely nagy szerepre készül, egy tekintetet vethettem, de örülvén egyszersmind, hogy idegen létemre nem vagyok kénytelen e honban élni.”
A szépirodalom után vessünk egy futó pillantást a reformkor gazdag politikai irodalmának remekíróira. Széchenyi a Dunaszabályozás érdekében 1830-ban végighajóz az Aldunán a folyó torkolatáig. Meg akarja ismerni a magyar külkereskedelem jövendő országútját. Megdöbbenéssel tapasztalja azonban az oroszok térfoglalását a Duna mentén. Az oláhok levett kalappal állnak az orosz urak előtt. „Szörnyű dolog az a muszka kancsuka – jegyzi fel Naplójába. – Szulina, valamint minden kisebb Dunaág annyira orosz kézben van, hogy akár Oroszország közepébe képzelhetjük magunkat.” Az orosz uralom „vis inertiaet” jelent, elhagyják iszaposodni a folyammedret, hogy ne közlekedhessünk Kelet felé. Az oroszok kíméletlensége a nép iránt (bojárokat is megvesszőznek) s gyalázatos gazdálkodásuk megbotránkoztatják. „Három ok közül ez egyik, hogy Bukarestet az oroszok társaságában nem szívelhetem.”[15] A fényes műveltségű Pulszky röpiratban teszi közzé Észrevételeit a Dunaszabályozás s a keleti kérdés iránt (1840). A magyar külpolitika czélja szerinte az, hogy az aldunai tartományok felett, más népeket megelőzve, befolyást nyerjen. E törekvésnek gátja a minden szlávok egyesülésének eszméjét terjesztő orosz politika. Pulszky a panszlávizmust igen komolyan vette s törekvéseiről, apostolairól ír a Henszelmann szerkesztette Vierteljahrschrift aus und für Ungarnba (1843, I. 67.). Ott Chamakoff népszerű orosz költő ellen fordul, a Pesti Hirlapban (1842, 183. sz.) Kollár Jant támadja. Az utóbbinak tevékenysége a negyvenes évek elején meglehetős izgalmat támaszt. Kollár, mint lutheránus pap Pesten élt. Szláva lánya czímű költeménysorozatát Szentkirályi Móricz 1844-ben az országgyűlésen is szóba hozá.[16] Szerinte „elmagyarázhatatlan orosz sympathia” járja át a munkát. Kollár már 1837-ben írt egy dolgozatot a szlávok irodalmi kölcsönösségéről és abban Miklós czár atyai országlását dicséri. A Szláva leánya pedig a szláv népek pandaemoniumában a legdíszesebb helyet juttatja neki. Kollár tehetséges költő volt, de hogy törekvései pusztán irodalmi természetűek lettek volna, abban sokan kételkedtek. Talán okos politikával el lehetett volna érni, hogy az irodalmi öntudatra ébredő nemzetiségek ne tekintgessenek kifelé. Kollár durva gyűlölettel rajzolja a magyart, viszont szikrányi rokonszenvet sem mutat a lengyelek szomorú sorsa iránt. A panszlávizmustól így általában tartottak s Greguss Ágostnak egyik ekkori szójátékos epigrammja komoly aggódásban foganhatott.
Még itt-ott akadunk pánszlávra. Csak egyet óhajtok:
Pánszlávból szláv pán hogy sohse lenne nekünk. (Villanykák, 1847. 44. l.).
Kossuth Lajosnak a pánszlávizmusra és az orosz veszedelemre vonatkozó felfogását reconstruálhatjuk egy előadásából, a melyet 1858-ban Angliában tartott.[17] 1848 előtt 15 éven át folyt Magyarországon az orosz izgatás. Hetvenhét millió szlávnak orosz vezénylet alatt való tömörülése a polgárosodás összeomlását jelentené. A déli és az északi szlávok egyesülése azonban csak akkor valósulhat meg, ha Magyarország feldaraboltatik, mint a keresztrefeszített Krisztus palástja. A balkáni népek gondolják meg, hogy Magyarország óvja meg őket attól, hogy az orosz politika vontató kötelére kerüljenek.
Sajátságos Kemény Zsigmond vélekedése. Ő Magyarországot átmeneti területnek tartja a germán és a szláv világ között. Oroszországtól nem fél. Nem hiszi, hogy Anglia tűrné Konstantinápoly megszállását. Beltűz összeomlaszthatja ezt a várost, de düledékei akkor sem lesznek az északi óriás birodalom növekedésének anyaga.[18] Az orosz politika legtalálóbb jellemzését azonban Wesselényi Miklósnak a szláv és a magyar nemzetiségek ügyében kiadott Szózata (1843) nyujtja. Ezt a könyvet a nemzetiségi kérdésben vallott felfogásánál fogva s az orosz törekvések maradandó becsű megvilágításáért érdemes volna újból kiadni. Foglalkozik az északi hatalomhoz szító mozgalmakkal. Az orosz izgatás a fajra, a nyelvművelésre és a vallásra hivatkozik. A franczia forradalom eszméitől való félelem Oroszországot a törvényesség bajnokává avatta a XIX. század elején. A napoleoni uralom azonban sem a nemzetiséget, sem a közszabadságot nem fenyegette úgy, mint egy esetleges orosz világhódítás fenyegetné. „Orosz részről nemcsak a kancsuka alá kerülés, hanem kozákká létel” – int Európának. 1830-ban cserbenhagytuk a lengyeleket s ezzel elmulasztottuk a legjobb alkalmat arra, hogy a czári hatalmat régi határai közé szorítsuk vissza. Wesselényi a korabeli statisztikának legújabb adatai alapján ismerteti Oroszország hadi, gazdasági és pénzügyi állapotát. Politikájának remeke az volt, hogy ki tudta használni a szabadszellemtől való általános európai rettegést. Léte hódításokon alapszik s eddigi életműködése folytonos terjeszkedési mozgalom. Olyan, mint egy óriási rosszul falazott épület, a melynek elkészült része összeomlik, ha nem folytatják az építést. Belső forrongások tennék tönkre, ha háborúskodással nem vezetné le a népszenvedélyt. Kitünő ismertetést kapnak a minden conjuncturát kihasználó orosz diplomatia működéséről. Ez béke idején többet árthat, mint más hatalom nyilt ellenségül. Folyton ügyel a kedvező alkalmakra s pártot szervez az ellenfelek táborában. A Szózat ötödik fejezetében Wesselényi azt a sejtelmét tárja fel, hogy a pánszlávizmus vérbe borítja majd az Óvilágot.[19] A világháború divinatiós megjövendölését nyujtja annyi igazsággal, oly részletezőn, hogy, épp ma, bámulhatjuk éleslátását. Megjósolja, hogy Oroszország Szerbián át próbál ellenünk törni, hogy a szabad franczia nép a czárizmussal fog össze s hogy a francziák diversiót támasztanak Olaszországban. Wesselényinek ez a jövendölése hét évtized mulva teljesedett. Egy másik azonban hamarabb igazolódott. Mi történnék – kérdi egy helyütt –, ha az erősödő szabadelvű és nemzeti mozgalmak forradalomhoz vezetnének? „Oroszország nem fog késni a megtámadott országok és kormányok segítségére sietni. Azonban amazoknak (t. i. a felkeléseknek) is fog elég módot és időt engedni – ezeknek elegendő meggyengítésére. – Nyilt lesz az interventio tere. Az illőleg meggyengített kormányokat végre meg fogja menteni. E megmentésnek bére lehet-e egyéb ama kormányokra nézve: az orosz felsőség teljes elismerésénél s a nemzeteket illetőleg a kancsuka uralásánál?”
Wesselényi Miklós, Széchenyi és Vörösmarty barátja, arra a következtetésre jutott, hogy a teljesen elfogyó félhold helyett északról fenyegeti Európát s elsősorban a magyarságot egy kísérteties fényű balcsillagzat. Hasonló kijelentések még akadnak a negyvenes évekből. A Szózat megjelenésének esztendejében Kállay Jenő csanádi követ azt mondja az alsó tábla egyik kerületi ülésén, hogy Lengyelország bukása óta Európa védőfala az orosz ellen Magyarország úgy, mint régen a török ellen az volt.[20] István főherczeg nádort pedig 1847-ben Váczott a következő szavakkal üdvözli Pest megye küldöttségének vezetője: „Kívánom, hogy királyi főherczegséged kormánya alatt Magyarország valamint hajdan a kereszténységnek volt a Kelet ellen, úgy jövőben az alkotmányos életnek legyen az éjszak ellen hatalmas és rendíthetetlen bástyája.” Vörösmarty 1848-ban a Pesti Hirlapba[21] írt egy politikai czikket (Gyulai nem vette fel kiadásába), ebben az orosz izgatásra figyelmeztet. A szlávizmustól félti Ausztria szlávjait. Az osztrák németségnek a német szövetséghez való csatlakozást ajánl, hogy ellensúlyozhassa a muszkával rokonszenvező cseheket. Ha gácsországi és cseh követek megjelennek az osztrák parlamentben, „mi lesz akkor az ausztriai országgyűlésből? Tót parlament, mely a muszka felé delejt.”
1849 Paskievics bevonulásával teljesedett az, a mitől sokan féltek. Petőfi a végső, sorsdöntő próbának tartja az orosz túlerő elleni harczot:
Itt a próba, az utolsó
Nagy próba:
Jön az orosz, jön az orosz,
Itt is van már valóba’.
Eljött tehát az utolsó
Ítélet,
De én attól sem magamért,
Sem hazámért nem félek.
Sok az orosz, nagy a száma,
Mi haszna?
Több lesz ott a magyar: talán
Száz is jut egy oroszra.
És ha volnánk kevesebben,
Mint azok:
Hála Isten, minket hív úgy
A világ, hogy magyarok.
Ne féljetek gyermekeink, ne
Féljetek,
Nem szúr által dárdájával
A vad kozák titeket;
Feleségink, kedvesink, ne
Sírjatok;
Idegenek ölelése
Nem tesz csúfot rajtatok.
A nép hangulatát Sárosy Gyula harsonázza az Arany Trombitában. A tatár pusztítással hasonlítja össze a betörést. Az orosz medve kegyetlenségéről beszél. A czár elveit, türelmességét és szabadságszeretetét így gúnyolja:
Hirdeti: hogy a ki nincs muszka valláson
Hazánkban, magának sírt előre ásson.
Mert nincsen üdvesség, csak az ő hitében,
S mi pogányok vagyunk mind az ő szemében.
A pápista embert azzal fenyegeti:
Hogy saját keresztjén mind megfeszítteti.
A kálvinistának hág a gégéjére,
S mind felakasztatja a templom nyelére.
A ki luteránus, mind karóba húzza,
A zsidót, oláhot és ráczot megnyúzza.
S minthogy ő nem ismer csak rabot és szolgát,
Járom alá fogja szabadságunk dolgát.
Az orosz támogatással elfojtott szabadságküzdelem után oly korszak következett, a mely nem tud külső ügyekről, vagy ha tud, nem fejezheti ki gondolatait. A reformkor oroszgyűlölete tovább él az emigratióban. Kossuth lángoló szavakkal festi irataiban az orosz veszedelmet. Mint Herzen Sándornak barátja, jól ismeri annak lapjából, a Kolokolból az orosz kormányzat bűneit. Itthon Kazinczy Gábor adott egy czikket az ukrainaiakról[22] s megemlíti, hogy még a kisorosz is gyűlöli a moszkovitákat. Az ukrainista mozgalomról most sokszor hallunk.
1877-ben fellángol az oroszellenesség éveken át bujdosó érzése. Mikor a törökök Plevnát védik, Arany az Őszikék egyik darabjában óriások harczának nevezi a küzdelmet, de nem érez erőt arra, hogy megénekelje. A Petőfi-legenda is feléled s Bartók Lajos (Őrtüzek) az állítólag Sziberiában sanyargatott Petőfi szájába ad egy költemény-sorozatot. Plevna átadása után a közhangulatnak Oroszország irányában, Jókai Mórnak egy verse[23] adott találó kifejezést:
De ne ülj diadalt, kit ármány s vad erő
Győzedelmessé tett. Nem aludt ki a láng.
Ne hidd, hogy már tied a világ, hadverő!
Vagyunk, kik Plevnától nagy sokat tanulánk.
A plevnai hősök babérjának zöldjén,
A te koronádnak csilláma túl nem ér.
Itt is lesz, ki harczol, míg a végső töltény
El nem fogy és vele az utolsó kenyér.
A jövő ezt is igazolta. Ma a magyarság szövetségese a töröknek és mindazoknak, a kik az orosz veszedelem hömpölygő árjával szembeszálltak.