Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2022, 760 p. + Térképmellékletek: I/a–XI. térkép. /Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza – Új sorozat/
Ötvenkilenc évvel Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza első kötetének és huszonnégy évvel a kézikönyv legutóbbi, negyedik kötetének megjelenését követően örvendetes módon folytatódott, vagy pontosabb úgy fogalmazni, hogy új életre kelt ez a magyar történettudomány szempontjából olyan fontos könyvsorozat. A 20. század végén az S betűnél elakadt tudományos projekt szálát kutatóintézeti feladatként az akkor még pályája elején levő Nógrády Árpád vette át, kapta meg, és mintegy másfél-két évtizedes munka eredményeként mostanra készült el a sorban következő, a Sáros vármegye kialakulásáról és Árpád-kori történeti földrajzáról szóló impozáns kiadvány.
E kétkötetes mű szerzőjét idestova három és fél évtizede ismerem. Szakmai munkásságunk részben párhuzamosan haladt, ugyanis a rendszerváltozás körüli években egyszerre végeztük egyetemi tanulmányainkat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajz (és történelem) szakán. Míg azonban ő már huszonévesen is nagy elhivatottsággal készült a korai magyar történelem kutatójának, én akkor még elsősorban irodalmári ambíciókat dédelgettem. A sors néhány év múltán úgy hozta, hogy ő az MTA Történettudományi Intézetében nyert alkalmazást, jómagam pedig ugyanott a Néprajzi Kutatóintézetben. Azóta figyelem félig-meddig közelről Nógrády Árpád történészi munkáságát, az Árpád-korral foglalkozó rendkívül elmélyült tanulmányait, ám egyszersmind hiányolva is az igazán nagyszabású, monografikus igényű művek létrejöttét. Nos, a hiányolt mű végre elkészült, és nem csupán méltó a sorozat előző köteteihez, hanem a sorban minden jel szerint az eddigi legkiválóbb, paradigmatikus igényű, alaposan feladva általa a leckét – akár még önmaga számára is – a további vármegyei kötetek készítőinek.
A rendkívül tetszetős és elegáns kivitelű páros kötet fő vonalakban követi a Györffy György által is alkalmazott szerkezeti szisztémát és közreadási metodikát. Azonban mint azt a szerző is bevallja, szükségszerűen túl kellett lépnie a cédulákra alapozott katalóguskészítés módszertanán, hiszen a Györffytől örökül kapott jegyzetanyag nem nyújtott minden fontos részletkérdéshez biztos támpontot, és a szerzőnek szükségszerűen az eredeti forrásdokumentumot is (királyi oklevelek, határjárások jegyzőkönyvei, pápai tizedjegyzék stb.) újra kézbe kellett vennie. Másrészt a neves történész halála óta digitalizálódott világ olyan számítógépes alkalmazások számára is teret nyitott, melyek jelentős mértékben megnövelték a források átfogó igényű analízisének, egyszersmind a korabeli történeti földrajzi állapotok megközelítőleg pontos rekonstruálásának lehetőségét.
A kiadvány első, monográfiaszerűen összeállított kötete három részre tagolódik. Az általános bevezetőt követően kerül sor a feldolgozott forrásanyagból levonható tudományos következtetések ismertetésére, Sáros megye kialakulásának minden lényeges aspektusára kiterjedően (történelmi háttér, természetföldrajzi viszonyok, birtoklástörténet, népességtörténet, civilizációs fejlődés stb.) – angol és szlovák nyelvű fordításban is közreadva a tanulmányt. Majd következik a kötet túlnyomó részét felölelő katalógus, amely szerkesztett formában a vonatkozó források tudományos adattára, a települések és más földrajzi helyek szerint betűrendben és kronológiai sorrendben.
Nógrády Árpád a témában érintett forrásanyag feldolgozása során abban is követi Györffy György módszertanát, hogy azokat az 1332–1335 közötti pápai tizedlajstromig veszi számba, sőt még e korszakhatárt is rugalmasan kezeli olyan esetekben, ahol a 14–15. századi okiratnak van az Árpád-korral kapcsolatos előzménye vagy relevanciája. És bár Sáros a kései keletkezésű vármegyék egyike, és forrásanyaga nem vetekszik a Szent István korabeli, az államszervezés idején létrehozott területi közigazgatási egységek ránk maradt okiratmennyiségével, van olyan gazdag, hogy szisztematikus analízisük és közreadásuk közel hatszáz oldal terjedelmű katalógust eredményezzen.
Sáros vármegye kialakulása és középkori története önmagában is izgalmas történészi feladat, hiszen e felföldi régió a Magyar Királyság egészén belül is számos tekintetben unikális a történeti földrajzát és kultúrtörténetét illetően, akárcsak a Sároshoz sok tekintetben hasonlatos szomszédos Szepes, amelyről Fekete Nagy Antal (A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Bp., 1934), majd utóbb Zsoldos Attila (Szepes megye kialakulása. Történelmi Szemle, XLIII, 2001, 1–2., 19–32. p.) publikált máig meghatározó műveket. A Nógrády Árpád által vizsgált kor azonban még nem a 14–17. században sűrű településhálózattal, rangos városi településekkel bíró, országos tekintetben is fontos régiónak számító Sárosról ad látleletet, hanem a vármegye eredetét tárja fel tudósi alapossággal, esetenként felvállalva az oknyomozói szerepet is. A szerző ama álláspontjával is csak egyetérteni lehet, hogy a forrásanyag gyakori hiánya miatt – például a határjárásokban említett egyes vízfolyások, patakok kapcsán – hipotetikus következtetések levonására is szükség volt, hiszen mint írja, még egy esetlegesen téves lokalizálás is több a semminél. Bár a szerző nem ejt róla szót, szinte bizonyos, hogy következtetései levonását esetenként helyszíni empirikus tereptapasztalat (terepbejárás) is segítette.
Sáros megye táji genezise elválaszthatatlan az Árpád-kori oklevelekben 1068-tól feltűnő, tartományi méretű Újvár vármegyétől, amelynek sokáig egyik erdőispánsága volt (a tornai és a pataki mellett). A későbbi vármegye tájföldrajza – mint azt Nógrády is részletesen taglalja – az Árpádok idején még számottevő mértékben eltért attól a történeti földrajzi állapottól, amely a 14. század derekára kialakult. A hajdani erdőispánság ugyanis a későbbi megye alig kétharmadát ölelte fel: északi irányban a Csergő-hegység tömbje képezett természetes határt, amelynek folytatásaként északnyugati és északkeleti irányban megerősített gyepűkapuval ellátott gyepűsánc húzódott, azon túl pedig a gyepűelve egészen a lengyel határig, azaz a Beszkidek vonulatáig. A kapuk környékén és a sánc déli oldalán pedig mindazok a határőr-népek éltek (határőrök és erdő-óvók), akik a szepességi lándzsás nemesekhez hasonlóan javarészt szabad jogállású királyi szolgálónépek voltak; a Tarca felső szakaszától a Szekcső forrásvidékéig és a Tapoly völgyéig telepek láncolatát hozva létre a 10–11. századtól kezdődően.
Közülük kerültek ki, emelkedtek fel az országos nemességbe a vármegye legősibb nemzetségei, melyek közül a Tekele nemzetségről bővebben is szól a szerző. Az északkeleti országrész legnagyobb hatalmú, honfoglaló nemzetsége, az Abák különböző ágai abaúji birtokközpontjukból északi irányban terjeszkedve Sáros déli és középső részein is foglaltak/kaptak hatalmas területeket, a további részek pedig király birtoktestként szolgálták az uralkodó kényelmét és stratégiai érdekeit.
Mivel a fennmaradó okiratok többsége a birtoklástörténettel kapcsolatos, törvényszerű, hogy Nógrády elemzésében is ez a szál a legalaposabban feltárt aspektusa a vizsgált terület történeti földrajzának. Mely vármegye kialakulása/kialakítása az 1250-es években, a tatárjárást követő új birtokpolitika jegyében vett meghatározó lendületet. A három erdőispánsági mikrorégió (Tarca, Gyepűelve és Sáros) Újvár megyéről történő leválasztásával az 1260-as évek elejétől tűnik fel az oklevelekben immár önálló közigazgatási egységként Sáros, amely felett az ispán csak korlátozott joghatósággal bírt. Ennek oka, hogy e tájon a királyi birtok is megmaradt (Sáros várát először 1262-ben említik), és az uralkodó saját jogkörben tartotta meg a három városias jellegű település (Eperjes, Sáros, Szeben) adójának harmadrészét, továbbá a nemesek birtokügyeiben történő ítélkezés lehetőségét.
IV. Béla birtokadományozásai nyomán a vármegye nemesi társadalma jelentős mértékben bővült, ekkortól eredeztetve sárosi birtoklását némely, még a 20. században is honos nemzetség. Így például, mint arra Nógrády is kitér, Szinye 1262 óta volt a Mersék tulajdona (a királytól ifjú Benedek fia Merse kapta). De ekkor jutott az Eperjestől délnyugatra fekvő Szentlászló birtokába a Kapi várát a tatárok ellen sikerrel megvédő Papi Écs is, vagy ekkor kapta meg a sóvári uradalmat az 1285-ben, a második tatárjárás idején rendkívüli hadi érdemeket szerzett, a Dunajec-völgyi Csorsztin várát (ahová rendtársaival Árpád-házi Kinga is menekült) is felmentő Baksa nembéli Simon fia György.
Tanulmányában Nógrády Árpád részletesen bemutatja, hogy az oligarchák letörésével hogyan rendeződtek át a 14. század elején a sárosi birtokviszonyok és az őshonos nemzetségek háttérbe szorulásával, a birtoktestek csökkenésével, nem utolsósorban pedig a királyi adományok révén új és az országos politikában is meghatározó nemesi családok (például Drugetek) megjelenésével. Erre az időszakra tehető a gyepűelve végleges felszámolása és a ma ismert településrendszer kiépülése is, amely többnyire erdőirtások (lásd a Vágása típusú helyneveket) és telepítések következménye. A 14. század közepén a pápai tizedjegyzék már 104 egyházas helyet tartott számon a vármegye területén (összesen 320 lakott hellyel), a következő évszázad elejére pedig e tájegységet 10–12 000 portával számolva kb. 50 000 ember lakta, részeként a közel ezer főre tehető megyei nemességgel.
A kötet gerincét alkotó, 582 oldalas adattár e mű voltaképpeni lényege. Az itt településenként, illetve birtokokként közreadott forrásjegyzék persze nem könnyű olvasmány egy laikus számára, értéke azonban történelmi kézikönyvként felbecsülhetetlen. E szócikkekben a vonatkozó források felsorolását, a szövegrészek ismertetését hosszabb-rövidebb történelmi elemzés követi, levonva az adatokból a jelenlegi tudásunk szerint evidensnek tűnő vagy legalábbis feltételezhető történeti földrajzi következtetéseket. Nógrády progresszív újítása, hogy a birtokok és települések bemutatásán kívül részletes figyelmet fordít a megye vízrajzának, magaslati helyeinek és erdőinek, továbbá az akkori utak, átkelők, hidak és vámok ismertetésének, így téve teljessé a hétszáz-nyolcszáz évvel ezelőtti idők Sáros megyéjéről alkotható képet.
Hogy e száraznak tűnő adatbázis nem válik csakis a szakkutatók számára értelmezhetővé, az a kiadvány második köteteként (függelékeként) kiadott térképmellékleteknek is köszönhető. A mindösszesen 13 nagyméretű, kihajtogatható színes térkép, valamint a hozzájuk fűzött seregnyi információ láthatóvá és plasztikussá teszi a kézikönyv elméleti részében sorjázó adatokat és azok kutatói értelmezését. Valószínűleg sokkal olvasóbarátabb lett volna, ha e második kötet nem térképlapok mappájaként, hanem nagyalakú album formában kerül kiadásra – a még hátralevő vármegyék esetében talán érdemes lenne ezzel a térképészeti megoldással élni. Ám ez mit sem von le a szerző ez irányú innovációjából, aki e kötet összeállítása érdekében kitanulván a számítógépes térképszerkesztést is, azokat maga készítette. A monográfiához mellékletként csatolt térképlapokon külön-külön jelenítve meg a megye 11–13. századi feltételezett történeti-földrajzi állapotát, a vármegye 13–14. századi településhálózatát, a 14. század elejére létrejövő egyházas helyeket, a vármegye domborzati, vízrajzi és erdőviszonyait, úthálózatát és vámhelyeit, továbbá a birtokviszonyait (1250, valamint 1330 körül). A Mellékletet tovább színesíti az a néhány várostérkép, amely Eperjes, Bártfa, Kisszeben és Sóvár–Sópatak késő Árpád-kori településviszonyairól ad érzékletes képet.
Mint minden ilyen katalógus, illetve lexikonszerű kézikönyv, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzának eme új kötete sem lehet maradéktalanul teljes. Előfordulhat, hogy egyes releváns források mégoly alapos kutatómunka során is elkerülik az összeállító/összeállítók figyelmét. Ilyen az a mirákulum, amely Árpád-házi Szent Kinga 1312–1329 között összeállított egyházi legendájában (Vita et miracula Sanctae Kyngae ducissae Cracoviensis) szerepel, és amely egy Sáros megyei úrnő csodás gyógyulását beszéli el. E 1312-re datált (és még abban az évben Ószandecben feljegyzett) történet egyszersmind Szent Kinga magyarországi kultuszának legkorábbi emléke, és beszédes adalék a korabeli magyar–lengyel interetnikus kapcsolatok vallási és néphitbeli vonatkozásaihoz is (fordítását lásd: Madas Edit–Klaniczay Gábor szerk.: Legendák és csodák. Szentek a magyar középkorból II. Bp., 2001, 179–180. p.; Magyar Zoltán: Árpád-házi Szent Kinga. Történelem, kultusz, kultúrtörténet. Bp., 2022, 112–114. p.). E csodatörténetben említett Gertrúd nevű asszony (továbbá Mihály nevű férje és a hirtelen gyógyulásról tanúskodó Lőrinc és István nevű szomszédok) egy bizonyos Crive (a legenda lengyel szövegében: Krywe) nevű Sáros megyei településről zarándokoltak el hálából Kinga sírjához, a kétnapi járóföldre lévő Ószandecre. Bizonyosan Sáros megyei település szerepel a 14. század eleji forrásműben, arra azonban a további kutatások adhatnak választ, hogy ez esetben a Tarca völgyében fekvő, Héthárshoz közeli Kriványról van-e szó, vagy a Bártfától nyugatra, a Tapoly egyik déli mellékvölgyében fekvő Krivéről (Sárosgörbényről). Nagy valószínűséggel az előbbiről, hiszen az úrnő neve feltehetőleg az illető német etnikumára utal, amellyel egybevág az, hogy Krivány (Kriva) 1270 óta a szepesi szász származású Rikalf, majd fiainak birtoka volt, és a 14. század elején már népes településnek számított.
Az etnikai kérdéseknél maradva: Sáros etnogenezise kapcsán kulcsfontosságú az ottani magyar etnikum jelenlétének kérdésköre. Ezt Nógrády Árpád is többször érinti bevezető tanulmányában, a téma részletes taglalását és elemzését azonban már csak azért hiányolom, mert ugyanazt – térképre is vetítve – korábban Fekete Nagy Antal már megtette a Szepesség területi és társadalmi kialakulásáról szóló fontos művében (lásd: „gömör-őrök”). Alkalmasint egy ilyen, a vármegye etnikai viszonyait is érzékeltető térkép is hasznos melléklete és segédanyaga lehetett volna a tárgyalt kézikönyvnek. Mint arra Nógrády is kitér tanulmányában, a terület stratégiai pontjainak megszállása már a korai Árpádok idején megtörténhetett, és már csak biztonsági okokból is alapvetően magyar határőrökkel és – a szlávok által polovecnek (kunnak) nevezett – kabar katonai segédnépekkel.
A nagyobb számban a Tarca és a Szekcső völgyében megtelepedett magyarság korabeli létszáma és pontos településhálózata továbbra is számos kérdőjellel terhelt, holott egyértelműen ők – a határőr és az erdő-óvó telepek népe – tekinthetők a vidék törzsökös népességének, és a birtokos nemesség döntő része is – mint arra a szerző is utal – társadalmi tekintetben közülük került ki, továbbá az erdőispánság területén számos birtokot szerzett Aba nemzetség egyes ágaihoz tartozó családokból (valamint azok udvartartásából, szolgálónépeiből). A határőrök nemessé válásának arányairól azonban szintén viszonylag kevés információval szolgál e kötet, pedig valószínűleg a tatárjárást követően ez az ő esetükben is gyakori lehetett. És az is alapvető – és a tárgyalt könyv által nem érintett – kérdés, hogy a tatárjárás során a gyepűsánctól délre fekvő határőrtelepek lakossága ott helyben vagy Muhinál milyen mérvű vérveszteséget szenvedett. Mint arra a már többször említett Fekete Nagy Antal is utal, a szomszédos Szepességben a korábban ott is meghatározó magyarság etnikai expanziója ekkor tört meg („a németek a Menedékkőre futottak, a lándzsásnemesek pedig a tatárok kardjai alatt vérzettek el”).
Sáros Árpád-kori topográfiája és toponímiája mindenesetre számos támpontot nyújt a korabeli etnikai viszonyok pontosabb felderítéséhez. Néhány ilyen, korai magyar jelenlétre utaló sárosi helynévre (településnévre és határnévre) Nógrády Árpád is felhívja a figyelmet, köztük olyan költői megnevezésekre is, mint Úrkuta, Szépfa, Szerecsennépe teteje, vagy – tehetjük hozzá – az 1245. évi határjárást megörökítő oklevélben Bártfa helyén feltűnő Széphelyüd. Sáros vármegye a magyar feudális állam virágzó századaiban egyike volt az ország legfejlettebb és leggazdagabb vidékeinek, noha egyes céhes iparágak hanyatlásával a szabad királyi városok a 17. századra túljutottak fénykorukon. A részben kisnemesi eredetű és alapvetően földművelésből élő sárosi magyarság sorait a Buda elestét követő menekültek is gyarapították, ami közvetett bizonyíték arra, hogy az etnikai visszaszorulás számottevő mértékben csak a török háborúkat követően következett be. Kniezsa István (és Kniezsa nyomán Kocsis Károly, Paládi-Kovács Attila) a 16. századi oklevelekben előforduló családnevek névelemzési adatai alapján a Branyiszkó- és Csergő-hegységtől délkeletre, továbbá a Tapoly völgyében javarészt összefüggő magyar településláncolatot mutatott ki. Hasonlóképpen a mainál jelentősen északabbra nyúlt a szomszédos Zemplénben is a magyar–szlovák/ruszin nyelvhatár, amely a 16. században még Varannó–Homonna magasságában volt, azonban a 18. század közepére visszahúzódott Gálszécs és Tőketerebes környékére.
Sárosban a szlovák nyelvi expanzió és a magyar etnikum látványos visszaszorulása szintén a 18. század első felében erősödött fel, illetve következett be. A magyar Sáros megye „kiürülésében” – akárcsak a Felföld délnyugati részein – a török uralom alól felszabadult alföldi részekre történő népességáramlásnak volt elsődleges szerepe, amelyben a magyar népelemek környezetükhöz képest nagyobb arányban vettek részt. Bél Mátyás a Notitia adatgyűjtése idején (1710-es évek) Sáros vármegyében még továbbra is jelentős magyar népességről számolt be (a Tarca völgyében Somos és Radács, valamint Nagysáros és Pécsújfalu környékén, a Szekcső völgyében Kapitól Magyarraszlavicáig és Oszikóig nyúlóan, míg a Tapoly völgyében Girált környékén), a század utolsó harmadára azonban a Lexicon universorum Regni Hungariae locorum populosorum… (1773) már mindössze egyetlen magyar települést talált Sáros megyében (a Kassához közeli Hernádtihanyt). E folyamat tehát a 18. században (1715–1773 között) alig kétgenerációnyi idő alatt zajlott le, ami természetes asszimilációval csak úgy magyarázható, ha feltételezzük a sárosi magyarság nagyarányú migrációját, és azzal közel egy időben a szlávok (szlovákok, lengyelek, ruszinok) jelentős déli irányú vándorlását. A népességfogyásban valószínűleg szerepet játszottak a 17–18. század fordulójának függetlenségei harcaival összefüggő háborús események, melyek e Rákócziak uralta vidéket kivált érzékenyen érintették. Kivált pedig a Rákóczi-szabadságharc vége felé kitört járványok (a pestis pl. Eperjes lakosságát ekkor mintegy negyedére apasztotta). Bél Mátyás jegyzi fel, hogy a Kassa vidéki magyarság éppen e kuruc-labanc harcok következtében tűnt el e területről, ami kulcsmozzanatnak tűnik a maradék sárosi magyarság nyelvi beolvadását illetően, hiszen ezáltal megszakadt a sárosi és az abaúji nyelvterület közötti etnikai folyosó.
Nógrády Árpád véleménye akceptálható azt illetően, hogy Anonymus Gesta Hungarorum című művének e régióra vonatkozó adatát a gesztaíró szándékának megfelelően a 10–11. tájtörténet kapcsán veszi figyelembe. Mégis úgy vélem, hogy ez esetben a hipotetikus történelmi visszavetítés nem eléggé konzekvens, hiszen a medievisztika jelen tudása szerint egyértelmű, hogy e kora középkori írásműben az 1200 körüli birtokviszonyok és a Kárpát-medence III. Béla-kori tájföldrajza van megjelenítve. És ami sárosi vonatkozás feltűnik Anonymus művében (a határvárként említett Sóvár a 17. fejezetben), arról már csak azért is lehetett viszonylag pontos képe (III.) Béla király jegyzőjének, mert a filológiai kutatások szerint valószínűsíthetően ő maga is valahonnan az északkeleti országrészből származott.
Csak közvetve tartozik e recenzió tárgyához, ám véleményem szerint a vármegye korai történetéhez hasznosítható adalékokat szolgáltat a folklór is. Jelesül azok a nemzetségi eredethagyományok, címermondák és történetimonda-töredékek, melyek éppen a magyarok által valaha megült helyekről lettek feljegyezve viszonylag nagy számban a 19. század első felétől. Ezek az adatok természetesen szintén részét képezik a magyar népi emlékezet közelmúltban publikált nagyszabású kézikönyvének (Magyar Zoltán: A magyar történeti mondák katalógusa. Típus- és motívumindex I–XI. Bp., 2018). Mint arra a kurrens folklorisztikai kutatások is rámutattak, egyes szájhagyományozott kulturális elemek lokális (és lokalizált!) ismeretanyagként akár több évszázadon keresztül is integráns részei maradhattak egy-egy hagyományőrző közösség emlékezetének, és ez különösen érvényes a kisnemesi falvakra, illetve az egyes nemzetségi tradíciókra (lásd még a néprajzkutatás által alaposan feltárt Tornai-karsztvidék vagy Gömör példáját). Márpedig a sárosi nemesi társadalom a jelzett folklórgyűjtések idején még népes és kiterjedt volt, és számos esetben genealógiailag is kontinuus a 13–14. század óta helyben birtokos nemességgel.
Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzának új sorozata olyan, már régóta várt fejleménye a magyar történettudománynak, amelynek folytatása és mielőbbi befejezése már csak a tudós történészelőd emléke előtti tiszteletadásként is erkölcsi kötelessége e diszciplína jelen művelőinek. Elkerülhetetlen és immár elodázhatatlan feladat, amelynek első gyümölcse – hosszas előkészület után – Nógrády Árpád áldozatos és professzionális munkája révén érett be. Sáros vármegye azonban még mindig csak a sorozat első kötete, olyan emblematikus vármegyék (és tájegységek) feldolgozása és közreadása előtt nyitva teret, mint a sorban következő Somogy, Szerém, valamint Vas, Zala, Zemplén, vagy éppen a Sárossal is érintkező Szepes és Torna. Mindez remélhetőleg már nem további évtizedek feladata. S ha a folytatás is olyan igényes marad, mint e Sáros vármegyéről szóló kiadvány, revideálhatóvá válik ama két évtizeddel ezelőtti Györffy-nekrológ megállapítása, mely szerint méltatlan utódokra maradt a nagy mű folytatása.
Magyar Zoltán