Rendhagyó könyvismertetés lesz ez, talán inkább afféle köszöntőnek mondható, hiszen az egyik szerző, Szarka László e sorok írása során még nem, de megjelenésük idejére már betöltötte hetvenedik életévét, Ján Botík meg nagyjából a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2023. évi harmadik száma napvilágra kerülése táján tölti be a nyolcvanötöt. Sok közös van bennük, s ennek egyik markáns vonulatát majd éppen az alább szóba kerülő munkák cövekelik ki, de általánosságban is: Ján Botík historiográfiai érdeklődéssel megáldott néprajzkutató, Szarka László meg mindig is élénk etnográfiai (kultúrantropológiai stb.) vonzalmakat is felvillantó történész. A geográfiai térség, amiben az a bizonyos csónak képletesen (és némileg képzavarosan) cikázik, alapvetően a Kárpát-medence etnikai tengere, az idősík leginkább a dualizmus korától napjainkig nyúlik. Most nem az a cél, hogy ezt a munkát elvégezzem, de mindenképpen utalni kell két alapműre, amelyek a két nevezett csónakos nevéhez kapcsolódnak, s noha különböző aspektusokból, de voltaképpen mégiscsak ugyanazt vizsgálják: Botík a Szlovákia politikai határai közé zárt multietnicitást,[1] a Szarka által (is) szerkesztett (részben írt) kötet[2] meg a határokon átnyúló etnicitást, a kulturális nemzet entitását. Ilyen kitérőt persze Botík is tesz, hiszen az említett kötetben a Szlovákia határain kívül élő szlovákoknak (ha jól emlékszem, ő ezt így nem használja, de a szlováknak mint kulturális nemzetnek) is szán egy kiegészítő zárófejezetet, ami még inkább indokolhat egy alapos, analitikus egybevetést. Miközben periferikus látásukkal folyamatosan a másikat is figyelik, vigyázó szemüket hol Pozsonyra, hol Budapestre vetik, részben mások a kiindulási, de voltaképpen azonosak a megérkezési pontok. E két szóba hozott alapmű analitikus megértését is segíti az a kötet, amely jelen ismertetésfélém első sarokpontját jelenti.
1.
A Szarka László és Tóth István által jegyzett, szerkesztett kötet címe (A magyarországi szlovákok) meglehetős homályban hagyja a publikáció valódi jellegét.[3] A tanulmányértékű bevezető címe (A magyarországi szlovákok története a források tükrében) viszont már jelzi, hogy valójában dokumentumgyűjteményről van szó. Mégpedig a szlovák történelemre, azon belül is a szlovákok mint nemzeti kisebbség történetére vonatkozó, több száz, több ezernyi meglévő dokumentumból való szemezgetés eredményeként létrejött kulcsfontosságú források gyűjteménye. Ez talán némi magyarázatra szorul, ugyanis a „magyarországi szlovákság” mint entitás vizsgálata, történetileg nézve két részre bontható, és (talán) bontandó. Az első a történeti Magyarország szervezeti keretei között élő szlovák nemzetiség léte, a második az első világháborút követő békeszerződések utáni Magyarország területén élő szlovákok kisebbségi helyzete. A mindösszesen 92 forrást az összeállítók tizenhat tematikai egységbe rendezték. Az első blokkot a magyar államalapítást megelőző afféle előtörténet okiratai, krónikatöredékei képezik,[4] majd tíz, kronológiai sorba rendezett témakeretben az első Csehszlovák Köztársaság megalapításáig terjedő fontos forrásokba nyerünk betekintést.[5] Ezt követően a 20. századi dokumentumok geográfiailag összetettebb és tagoltabb képet mutatva jórészt (ám ennél azért bonyolultabb, mert nem teljesen) kiszorulnak a mai Szlovákia területéről.[6]
De még maradjunk a bevezető tanulmánynál, amely a közreadott forrásokat egy vázlatos szlovák történet fényében helyezi el kelet-közép-európai kontextusban. A Felső-Magyarország, Felföld, Felvidék fogalmai persze rögtön az első lapokon felvetődnek, s nagy önfegyelmet kellene tanúsítanom (a feltételes módban benne van, ez eleve nem fog nekem sikerülni), hogy ne kapaszkodjak beléjük azonnal, így csak mérsékelten annyit jegyzek meg, hogy nem szerencsés etnikus tartalommal megtölteni ezeket a fogalmakat. Elég probléma az is, hogy általános érvénnyel mind földrajzilag, mind történetileg meglehetősen nehezen definiálhatók. A Felső-Magyarországot meg kellene hagyni történelmi fogalomnak, ami adminisztratív egységet, mi több: egységeket! jelöl, történetileg meghatározottan, hogy éppen milyen kiterjedéssel és határokkal. És hol. A Felföld viszont, ahogy azt számomra Paládi-Kovács Attila elég meggyőzően kifejtette, néprajzi fogalom, nagyjából a területileg ugyancsak meglehetősen elmosódó határokkal bíró palóc népterületet érti alatta a magyar néprajztudomány.[7] Megállapodás kérdése tehát, hogy ezt elfogadják-e a történészek is. Ha nem, akkor marad a két vagy több malomban őrlés. A Felvidék nemcsak a közbeszéd, hanem a mindenkori politikai szóhasználat által is terhelt kifejezés, jómagam csak történeti szövegekben, világos kontextusban használnám. Ilyen vagy olyan etnicizálása, ráadásul területileg ide-oda tologatása meg történelmietlen, igaztalan és veszélyes is.[8] A földrajzi értelemben vett Felvidék déli határterületéről az elmúlt évtizedekben számos példáját mutattam már be a belső migrációknak, nyelvváltásoknak, így azokat nem ismétlem meg.[9] Most csak Dominik Tatarkára hivatkozom, akinek életrajzi ihletettségű könyvét (véletlenül?) épp e szöveg megfogalmazása idején olvasom ismét, s benne a félig-meddig gorál származású író vallomását, aki saját szlovák identitását kárpáti szláv-lengyel-hungarus-mongol-vlach gyökerűként határozza meg.[10]
Nagyjából ugyanebben a térségben fekszik Király- és Szentivánboca. A két település monográfiáját Ján Botíknak köszönhetjük, s ebből tanulságosan kirajzolódik a jelenleg karakterisztikusan szlovák jellegű települések történetileg figyelemre méltóan színes etnikai képe.[11] És harmadik példaként, hogy visszataláljunk végre a szóban forgó kötethez, megemlítem azt az 1717-ből származó főjegyzői értesítést, amely a Zólyom megyei Gyetváról néhány Nógrád és Pest megyei településre (a többi között a magyar népművészet ikonikus helyeire, Rimócra és Bujákra) szökött szlovák jobbágyok jegyzékét tartalmazza. Nem tömegesen telepedtek itt meg (noha ki tudja?), de mégis fölvethető a kérdés: mi lett ezekkel a szlovákokkal? Annyi adatolható, hogy 1715-ben a faluban 11 magyar és 5 szlovák háztartást írtak össze. Ugyanezen a, tegyük hozzá: bizonytalan forrás[12] szerint 1720-ra a magyar háztartások száma 17-re emelkedett, s ez szlovákokról már nem beszél. Egy másik helyen, amely a palócok világában kalauzolgat le s föl, arról olvashatunk, hogy „a török hódoltságot a falu megsínylette, de utána gyorsan benépesült”.[13] Szlovákokról, kissé orwelli módon itt már szó sincs. De hova lettek? Továbbálltak, integrálódtak, asszimilálódtak, s utódaik már a híres rimóci viseletet hordták? Vagy netán annak kialakításában akár tevékenyen részt vettek? Nem hagyott békén a dolog, s noha korlátozott forráshasználat révén, de csak hozzájutottam néhány további, persze ugyancsak bizonytalan adathoz. Egy szerző nélküli,[14] alighanem előadásként elhangzott szövegre bukkantam (A Rimóci Katolikus Népiskola története[15]), amely a forrás megjelölése nélkül ugyan, de közli: „1686-ban a szécsényi járás 53 faluja, köztük Rimóc is, teljesen letarolt hely, azaz ’totaliter deserta’ volt. Ezt követően később megindult a fejlődés. 1697-ben 118,25 Rimócon a dica-szám (fizetett adó egysége), 1709-ben pedig ugyanez 300-ra nőtt. Az 1690-es években megindult a más falvakból érkező emberek betelepülése a falunkba, többségük Gyetváról és más zólyomi falvakból érkezett.” A továbbiakban az első három ismert kántortanító neve (Ocskó Mihály [Michel Ocsko] 1731-ben, Mócsány András [Andreas Mocsány] 1755-ben, Petrik Antal 1772-ben) egyértelműen szlovák eredetre utal. Annál is inkább, mivel Mocsány Andreasban talán az egyik, Gyetváról odaszökött testvérpár, az 1698 táján már Rimócon élő Moulcsan György és Márton leszármazottját (valamelyikük fiát?, unokáját?) fedezhetjük föl… A településen egyébként 1880-ban ketten, 2001-ben öten vallották magukat szlováknak. A 2011-es népszámlálás már nem talált szlovákot a faluban…[16]
S ha már Gyetva szóba került, akkor hadd utaljak a bevezető tanulmány egy fontos megállapítására, mely szerint a regionalizmus, a nyelvterületen belüli belső földrajzi tagolódás, s az ahhoz kapcsolódó regionális tudat (?) nem jellemző a szlovák kultúrára. Ebben lehet valami, hiszen Szlovákia néprajzi enciklopédiája sem tartalmaz például régió-szócikkeket. Nincs benne sem Csallóköz, sem Turóc, sem Szepesség, sem Bodrogköz, viszont vannak barkók, gorálok, habánok, mánták, palócok stb., akik persze földrajzilag is elhelyezhetők, de mégis valamilyen etnikai megközelítésű a besorolásuk.[17] Miközben megvannak a sajátos, néprajzilag is jól kutatott (kis)térségek, egyikük-másikuk kifejezetten ikonikus, szlovák karakterisztikumú vidék, mint amilyen a Felső-Garam mente, Bosáci-völgy vagy éppenséggel Gyetva. Utóbbi jellegzetes népművészetével, azon belül is tipikus, gazdagon faragott, színpompás gyetvai feszületeivel tűnik ki. Ezek egyébként, meglátásom szerint legalább fél lábbal a magyar kopjafákhoz hasonlóan[18] egy általános szlovák nemzeti jelképpé válás útján vannak és (ha bátortalanul is) a szimbolikus etnikai térkijelölés eszközeivé próbálnak válni. Ezt érzékelteti alsóesztergályi, dióspatonyi, gyaraki, tótmegyeri stb. felbukkanásuk is.[19]
A magyarországi szlovákok-at lapozgatva eredetileg úgy gondoltam, hogy egy (mégannyira terjedelmes) recenzió keretében vagy valami nagyon általános bemutatót érdemes (?) itt megfogalmazni, vagy inkább mazsolázgatni a közölt dokumentumok között, ezt-azt kiemelni, esetleg továbbgondolni. Nos, az eddig leírottakat elolvasva nyilvánvaló, hogy már bele is sodródtam az utóbbi metódusba. Maradjunk is ennél, miközben érdemes, sőt, magamra nézve kötelezőnek gondolom Szarka László eddigi munkásságára hivatkozni,[20] amely (nem is voltaképpen) együtt lenne olvasandó ezzel a forráskorpusszal. Az általa írott, összeállított, megszervezett és szerkesztett publikációk hosszú sora földrajzi-történeti kontextusban helyezi el a most közölt dokumentumokat, illetve ezek a források (sokukat időnként persze már korábban is idézve) a korábbi/későbbi tanulmányok szilárd megalapozottságát biztosítják. Kérdésként felvethető persze, mi lehetett az a vezérelv, ami ezt a közel száz dokumentumot (a létező sok ezerből) kiválasztotta és egymás mellé sorolta? Nyilván több szempont is elővezethető lenne, én most csak egyet emelnék ki: az egymás álláspontjainak a megismer(tet)ése, s ezáltal a megbékélés szorgalmazása. Egyik oldalról sem feltétlenül a legmilitánsabb, legszélsőségesebb megnyilatkozások kerültek tehát a válogatásba. Inkább azok, amelyek a közös utat egyengették így vagy úgy. Most túlzok kissé, természetesen, de a gyűjteménynek kétségtelenül létezik ilyen olvasata is.
2.
Ján Botík sok évtizedes tudományos pályafutása egyik, ha nem a legfontosabb csapásiránya az etnikai kérdések néprajzi szempontú elméleti és gyakorlati megközelítése. Már a hetvenes évek közepén olyan fontos, praktikus kihatással is bíró teoretikus problémákat vetett fel, mint az enklávé és diaszpóra kérdése, a nemzeti, nyelvi kisebbségi körülmények között élő csoportok kultúrája, a kutatás elméleti és módszertani kérdései, az etnikus specifikumok problematikája a népi építészetben, mígnem megszületett a fentebb már említett, azóta is alapműként kezelt, időközben angolul is hozzáférhető, Szlovákia etnikai történetét tárgyaló kézikönyve, amely egyrészt a mai szlovákiai etnikumok (szlovákok, magyarok, romák, németek, ruszinok, lengyelek, horvátok, zsidók stb.), másrészt a Szlovákia határain kívül élő szlovákok (kultúr)történetét tárgyalja gondos alapossággal és objektivitással. E könyv megszületését megelőzően, illetve vele szinte párhuzamosan egy sor olyan alapmunkát tett le az asztalra, amelyek a szlovákiai horvátok, továbbá az argentínai, a bulgáriai, vajdasági stb. szlovákok története, életmódja, kultúrája, identitása kérdései alaposabb megismerését és megértését szolgálják.[21]
A továbbiak ürügyéül kínálkozó összeállítás a 2011-ben megjelent, Ján Botík hasonló tematikájú tanulmánykötete[22] óta a témában született újabb dolgozatait tartalmazza[23]. A tanulmányok főszereplői azok a telepes szlovákok, akiknek eleik a török kiűzése után a 17. század legvégén és a 18. század elején a korabeli Felső-Magyarországról, a szlovákok törzsterületéről vándoroltak le az akkori ország délebbi részeire, a többi között a Nagy Magyar Alföldre, de nem csak oda. Mivel azonban a szlovákban a Dolná zem (Alföld) a kibocsátó térségnek, a Horná zem-nek (Felföldnek) valamiféle általános pandanja, a tőle délre, „lent” elterülő vidékeket jelöli, amelyek aztán az első világháborút követően több országra széthullott Magyar Királyság utódállamaiba (Romániába, Szerbiába és Horvátországba) is kerültek, ezért azt ott élő szlovákokat, a magyarországiakhoz hasonlóan, egybefogóan, noha földrajzi szempontból némileg pontatlanul, alföldi szlovákokként (dolnozemskí Slováci) határozza meg a szakkutatás. Nem csekély népességről van szó, hiszen az egy- és kétmilliós nagyságrend közé becsült korabeli szlovákságból mintegy 40 ezer család kelt útra a jobb boldogulás reményében, és telepedett le a Dunántúlon, a Pilisben, a Nyírségben és – az Alföldön. Ez a tény (ide gondolva még a német, morva, ruszin, továbbá a magyar![24] kolonisták jelentős számát is) kétségtelenül alaposan megkavarta és hallatlanul tarkává, olykor szinte áttekinthetetlenné formálta a Kárpát-medence etnikai és kulturális arculatát. Tanulságosan ábrázolja ezt a jelenséget Závada Pál: „…mert nem feltétlenül fedik egymást a mi hazánk történetének szereplői a mi elődeinkkel. Így hazai méhész-elődeink sem azonosak a mi elődeink méhészeivel. A mieink a mieinkkel. Attól függ ugyanis, hogy kik a ’mieink’ és hogy mi az a ’mi’.
Mi magyarok?, mi tótok?, mi kárpát-medenceiek?, mi magyarországiak? (de mikori magyarországiak?), mi felvidékiek? (de felvidéki magyarok vagy felvidéki tótok?, és persze megint kérdés a mikor?), vagy mi alföldiek?, mi alföldi szlovákok? (és magyarok és egyebek?), mi tót ajkú magyarok? (amit jó ideje helyesebb volna már úgy mondani, hogy magyar ajkú tótok, pontosabban szlovák származású de jobbára magyar ajkúak), vagy kicsodák?”[25]
A fentiekben az is benne van, hogy a letelepedést (ami igen gyakran nem volt egy egyszeri aktus, a telepesek olykor helyet változtattak, Békés megyéből a Nyírségbe költöztek tovább, vagy éppenséggel Gömörből, Nógrádból Pest megyébe, majd onnan tovább a Bánátba, később még tovább, egész Bulgáriába), szóval a letelepedést követő több mint két évszázad alatt ezen kolonisták egy része nemhogy integrálódott, de a szó szoros értelmében nyelvileg is asszimilálódott, magyarrá vált, miközben eredeti kultúrája sok elemét nyilván megőrizte.[26] Nem állítom, hogy ennek a jelenségnek a szakkutatás semmilyen figyelmet nem szentelt volna, de mindenképpen kevesebbet, mint a nyelvét és nemzeti identitását megőrző csoportoknak. Botík jelen könyve, noha szervesen kapcsolódik nemcsak a saját, hanem a pályatársak jelentős eredményeihez, akár önállóan is olvasható, hiszen vázlatos elméleti-módszertani megközelítéstől kezdve, az etnikatörténeti passzusokon át, a kutatás eredményeinek, intézményeinek bemutatásán át a jelen (illetve közelmúlt) jelenségeinek a tárgyalására is sort kerít benne. Amit még kiemelnék, az az, hogy az archaikumok kétségtelenül fontos keresgélésén és rögzítésén túlmenően Botík az elmúlt jó két évszázad során bekövetkezett változásokra, a külön országokba került csoportok közti differenciálódásokra is felhívja a figyelmet. A jelenséget, amelyet a magyar nyelvészet szétfejlődésként határoz meg, s az első világháború után több országba szakadt magyarok egyenkénti különutas nyelvi fejlődése(i) leírására alkalmaz, jómagam az impériumváltásokból adódó, az egész kultúrára vonatkoztatható folyamatként is érzékelem.[27] És eddig valóban nem jutott az eszembe, de tényleg: nemcsak a Magyarország határain kívülre, különböző állami fennhatóságok alá került magyarokra, hanem a Szlovákia határain túl rekedt szlovákokra is érvényes ez. Ez a szép tudományszakunkban: egy-egy kutatási problémát sose lehet befejezni.
3.
Viszont egy recenzió(k)nak álcázott köszöntésfélét mégis be kéne tudni… Valami személyessel, talán.
Azt nem állítom, hogy a méltányosság kifejezést Szarka Laci szájából hallottam először, de szinte biztos, hogy őt megelőzően én korábban nemigen emlegettem. Neki viszont egy kulcsszava, s még ha abban az összefüggésben nem is használta (nem tudom, de az is lehet, hogy igen), legalábbis közvetett módon történelemszemléletét is meghatározza. A kelet-közép-európai kis népek zsákutcás történelmének egyik oka a méltányosság elve kölcsönös gyakorlásának a hiánya. Méltányosságért, toleranciáért mindig a gyengébbek, a kiszolgáltatottabbak kiáltanak, s mihelyt hatalmi pozícióba kerülnek, egy szemvillanás alatt megfeledkeznek róla. Ez az utálatos emberi tulajdonság (Hunčík Pétert kellene megkérdezni, hogy valóban az embert jellemzi-e), szóval ez a tekintetnélküli taplóság nemzeti szinteken is végigvonul közös történelmünkön. Ezt csak sejtem, hogy Laci is valahogy így (is) tekint az általa vizsgált történelmi sorsfordulókra, s azok következményeire. Amit viszont tudok, hogy magánEMBERként, vezető pozícióban! is, a méltányosság szem előtt tartása valóban vezérelvei közé tartozott. És nyilván tartozik ma is, hiszen az ilyesmit nem lehet levetni, mint a szennyes fehérneműt. Volt életünknek egy rövid szakasza, amikor együtt dolgozhattunk, ő végső soron (na jó, ha nagyon-nagyon korlátozott mértékben is) hatalmi helyzetben, én meg az egyik helyetteseként. Ekkor hallottam tőle nagyon sokszor a méltányosság kifejezést, és tapasztaltam meg a méltányosság elvének a gyakorlását, illetve a gyakorlás szándékát. A tettből azért maradt sokszor csak szándék, mert hát neki is volt, hogyne lett volna! felettese, aki viszont minden megoldandó problémát a törvények, az előírások betű szerinti betartásával, betartatásával gondolt megoldhatónak, az adott személy, csoport egyéb érdemeit, sajátos körülményeit nem volt hajlandó akceptálni, s így már a puszta szó (méltányosság!) hallatán is dührohamot kapott. Laci viszont megértő türelemmel, szelíd konoksággal kért, követelt méltányosságot a gyengébbekkel, a kiszolgáltatottakkal szemben.
És ahogy mindezt leírom, hirtelen rádöbbenek, hogy hiszen ezt Jano Botíkkal kapcsolatban is elmondhatnám, ha nem is szó szerint. Sok mindent elmeséltem már több évtizedes szakmai barátságunkkal kapcsolatban, ezt itt nem fogom megismételni,[28] viszont eszembe jut egy viszonylag friss élmény. Amikor 2022-ben a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja negyedszázados jubileumi konferenciájára Janot az egyik plenáris előadás megtartására kértem fel, mielőtt felesége, Marta Botiková felolvasta volna magyarra fordított előadását, Jano kiállt és megköszönte, hogy őt, az „egynyelvű” embert meghívtuk erre a tanácskozásra. Könny szökött a szemembe, mert egyrészt nem egynyelvű, sok nyelven (köztük magyarul is) olvas s beszél is, másrészt meg eszembe jutott egy korai, ismeretségünk elején zajlott párbeszédünk. Valami konferenciára invitált, én meg szabadkoztam, hogy nem tudok én úgy szlovákul… Dehogynem tudsz! Gyere, és kész. Miközben tudtam én, de azt is tudtam, hogy nem eléggé. Szlovákul nem azt mondom, amit akarok, hanem azt, amit tudok. De meggyőzött, elmentem. S nem is volt semmi gond. Hálás vagyok neki azért, hogy akkor rábeszélt, most meg azért, mert elfogadta a meghívást.
Nem találom a megfelelő szavakat, inkább csak érzem, hogy a két ember, Jano Botík és Szarka Laci, akikről, akiknek munkássága kapcsán most szólnom megadatott, nemcsak hogy egy csónakban ülnek, de nagyon hasonló stílusban és egy irányba is eveznek.