Egy kissé feledésbe merült irredentizmus Csehország, vagy Szlovákia? Morvaszlovák ingadozás a válságos 1938–1939-es években

A rövid 20. század elején kitört a nagy háború, mely később az első világháború néven írta be magát a történelembe. Ebben a háborúban két fél állt egymással szemben: a központi hatalmak (az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország a szövetségeseivel) és az antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország és szövetségeseik). E négy évig tartó konfliktus következtében Európában véget ért a többnemzetiségű monarchiák korszaka, s elkezdődött a demokratikus „nemzeti” utódállamoké. Csehszlovákia az egyik ilyen újonnan alakult állam volt, 1918. október 28-án jött létre. Ez az állam azonban, mely az egykori Osztrák–Magyar Monarchiából jött létre, a nemzeti sokféleséget is magával hozta, mely a későbbiek során az állam működése szempontjából kulcstényezőnek bizonyult. A köztársaság nemzeti kisebbségei – melyek Csehszlovákiát nem tartották hazájuknak – a teljes lakosság egyharmadát alkották. Súrlódási felületnek tartható a bizonyos mértékig mesterségesen alkotott csehszlovák nemzet koncepciója is, mellyel sok szlovák nem azonosult. Csehszlovákia sorsa húsz évi létezését követően pecsételődött meg, ez idő alatt az egyes nemzetiségek teljesen elfordultak Csehszlovákiától, és a nemzeti önrendelkezés platformjára léptek.

Mindemellett gyakran megfeledkeznek arról, hogy a cseh nemzet sem volt egységes. Csehek, morvák és sziléziaiak alkották, ezek pedig tovább osztódtak kisebb csoportokra, melyeknek saját etnikai hovatartozásuk volt. Az egyik ilyen legmeghatározóbb csoport a morvaszlovákoké volt, s ez bizonyos mértékig máig érvényes. A Morvaország déli részén lakók e magukat önálló etnikumként meghatározó csoportján belül létrejött egy tömörülés, mely a 20. század harmincas éveinek végén csatlakozott azokhoz a csehszlovákiai, hagyományosan elégedetlen nemzetiségi csoportokhoz, melyek ellenezték a csehszlovák állam centralista alkotmányjogi koncepcióját. Dolgozatunk célja bemutatni a morvaszlovákok e szűk etnikai csoportjának változását-alakulását az 1938–1939-es években, amikor is eldöntötték, hogy az akkor már „darabokra szaggatott” Csehszlovákia cseh, illetve morva részében való maradás nem hozott Slovácko[1] lakossága számára semmilyen hozadékot, ezért előnyösebb politikai lépésnek tűnt számukra egyesülésük az autonóm Szlovákiával, mely nem sokkal később önálló állammá vált. Az egyik legfontosabb kérdés így hangzik: Miért fordult el a morvaországi lakosság egy része Csehországtól? A morva szeparatizmus jelensége a cseh államiság kezdeteitől egészen a 20. század kilencvenes éveiig megfigyelhető, amikor is 1993-ban, a Cseh és Szlovák Föderatív Köztársaság felbomlása után ismét felerősödtek az autonómia után vágyódó morva szeparatista hangok.[2]

Az új köztársaság nemzetiségi gondjai: Csehszlovákia mint a csehszlovákok állama

Az újonnan alakult csehszlovák állam egyik problémáját az okozta, hogy a közös Habsburg Monarchiából nagyon tarka nemzetiségi sokféleséget hozott magával. Már az 1921-es népszámlálás eredményeiből világos volt, hogy a csehszlovákok együttélése a más nemzetiségű honfitársakkal, kiváltképp a legnépesebb németekkel és magyarokkal, távolról sem lesz egyszerű. A nemzeti kisebbségeken belül ide sorolható még a népes orosz vagy ruszin csoport, mivelhogy Kárpátalja is beletartozott az újonnan létrejött Csehszlovákia területébe.[3]

A következő években súlyosbodó további gondot maga az államalkotó csehszlovák nemzet nem egységes volta jelentette. E nemzet cseh és szlovák részének a történelmében, gondolkodásában és az elképzeléseiben mutatkozó különbségek túl nagyok voltak, s ezzel súrlódási felületekre szolgáltattak alkalmat az élet minden területén, kezdve a vallástól a szociális téren át egészen a csúcspolitikáig. A csehszlovakizmus vezető politikai képviselői ezt a problémát azonban bizonyos mértékig ignorálták, mivelhogy a fő gondot a kisebbségek jelentették. A szlovák nemzetre az államalkotó nemzet részeként tekintettek, következésképp problémáit a német és a magyar kisebbség problémái mögé sorolták, ami tovább növelte a két államalkotó nemzet súrlódási felületeit. (Tóth–Novotný–Stehlík 2012, 24–25. p.)

A gondok egyike közvetlen Csehszlovákia magalakulása után, 1918 végén jelentkezett, amikor is szinte azonnal kezdetét vette az újonnan létesülő állam határaiért folyó csata. A határok ellen elsőként (már 1918. október 29-én) németek egy csoportja lépett fel, akik Deutschböhmen (lényegében Északnyugat-Csehország) néven önálló tartományt kívántak létrehozni. Egy nappal később hasonló hullám bukkant fel az északmorva németek körében, akik az ún. Sudetenlandot akarták elszakítani, ez az opavai Sziléziát s Jeseníky egy részét foglalta magába, valamint Králíky és Lanškroun járásokat. Hasonlóan foglaltak állást az új köztársaság más határ menti területein élő német csoportok, így Šumaván a Böhmerwaldgau nevű területen, Morvaországban pedig a Deutschsüdmährennek nevezett részen. A lakosság ellenérzése és követelése a Német-ausztriai Köztársasággal való egyesülésre vagy a függetlenség kikiáltására azonban süket fülekre talált a győztes hatalmaknál, s minden terület Csehszlovákia része lett. A túlnyomórészt németek lakta határ menti részek Szudéta-vidék[4] néven rögzült a köztudatban. Hasonló területi problémák Těšín térségében (Tescheni-Szilézia) is előfordultak, erre ugyanis Lengyelország tartott igényt, mellyel eredetileg szövetségesként számoltak. Ez a terület október végéig lengyel katonai megszállás alatt állt, miközben a cseh vezetőknek novemberben alá kellett írniuk a demarkációs vonalat, azt, amelyet a prágai kormány nem ismert el, mivelhogy igencsak előnytelennek tartotta. Mindez egy a két állam közti hétnapos háborúba torkollt, amely új egyezmény aláírásával ért véget.[5] Antonín Klimek ezzel kapcsolatban helyesen jegyezte meg: „A konfliktus elmélyítette a nagyhatalmaknak az új európai államokkal szembeni bizalmatlanságát.” (Klimek 2000, 44–48. p.)

Az új állam alapítása során gondok akadtak Szlovákia területén is, mivel a korábbi Magyar Királyság szerves része volt, a lakosság pedig, különösen a déli részeken, túlnyomórészt magyar volt. Tehát itt is területi vita keletkezett Magyarország és Csehszlovákia közt. Csakúgy, mint Tescheni-Szilézia esetében, a csehszlovák állam szlovák képviselője, Milan Hodža is aláírta a demarkációs vonalat, melyet Prága elutasított mint nagyon előnytelent. Szlovákiának a csehszlovák hadsereg általi elfoglalása 1919 januárjában ért véget. (Klimek 2000, 42–43. p.)

A csehszlovák nemzetiség realitása 1938 őszén

A második probléma, a csehszlovák nemzet nem egységes volta már az első világháború ideji koncepciók születése során megnyilvánult. A csehek és szlovákok versengése a bizonyos mértékig mesterségesen kialakított csehszlovák nemzeten belül is folytatódott. A két nemzetet nyelvük hasonlósága dacára jelentős szociokulturális különbségek tartották egymástól távol, ezek pedig eltérő történelmükből adódtak, ami meg nem csekély kvalitatív distanciát idézett elő a polgári társadalom állapotában egyfelől a történeti országban,[6] másfelől a köztársaság keleti felén, azaz Szlovákiában és Kárpátalján. A történeti ország, mely fennállása során többnyire inkább partnere volt a környező germán birodalmaknak különbözött Szlovákiától, mely ezer éven át szerves része volt a Magyar Királyságnak. A másik különbség a terület jellegéből adódott: egyfelől volt az ipari cseh rész, másfelől a valamelyest gazdaságilag elmaradott szlovák rész. Ugyanígy különbözött a Csehszlovákia e két része határainak kialakításával kapcsolatos érvelés is. A történeti rész határalakításának érveit a történelmi határok szolgáltatták, ezzel szemben Szlovákia esetében főként a magyar államtól való nyelvi elkülönülésről volt szó.[7]

Az önálló Csehszlovákia magalakulása után azonnal elhangzottak azok a követelések, melyek a szlovák önrendelkezés ígéretének beváltását követelték. A szlovák politikusok többsége a kezdeti centralizmusra ideiglenes stádiumként tekintett, nem pedig tartós koncepcióként. A meg nem valósított ígéretekkel arányosan szlovák térfélen fokozatosan emelkedett az autonómia eszméje, a teljes politikai palettán. (Kováč 2001, 188. p.)

Csehek és szlovákok viszonyát befolyásolta a határokkal összefüggő harc is, melyet a többi kisebbséggel vívtak az államalakulás korai szakaszában. A lengyel, a magyar és a német kisebbséggel való startproblémák, melyek gyakran magának az önálló államnak a létét is veszélyeztették, a szlovák politikai követelések iránti érzékenység csökkenését eredményezték. Ezek ugyan eleinte nem voltak akut gondok, idővel azonban ugyanolyan veszélyeztetőkké lettek, mint a kisebbségek követelései. A szlovák autonómiakövetelések fő szószólója a Szlovák Néppárt, a Slovenská ľudová strana (a továbbiakban: SĽS) volt, mely 1925-ben átkeresztelte magát Hlinka Szlovák Néppártjává: Hlinkova slovenská ľudová strana (a továbbiakban: HSĽS). A képviselőik általi első autonómiakövetelésük 1921-ben fogant, ezt aztán 1922 januárjában elő is terjesztették. Szerzője, dr. Ľudovít Labay közös hadsereget, külpolitikát, tömegközlekedést, köztársasági elnököt és pénzügyet követelt. A javaslat azonban, a szükséges alapvető formalitások híján, sosem került a parlamenti plénum elé. A másik ok: az autonómia kiötlői nagyon is jól tudták, hogy javaslatuk sikerének nincs esélye. Némi eredményt azért hozott ez a tervezet: megemelte a HSĽS támogatottságát az 1925-ös választásokon.[8] Ugyanilyen hatású volt a második, 1930. májusi, dr. Karol Mederly által kidolgozott autonómiatervezet: ignorálás és a választási támogatottság növekedése. (Tóth–Novotný–Stehlík 2012, 112–120. p.)

Csehek és szlovákok együttélésének legfontosabb mérföldköve az 1938-as év volt. Ennek a Csehszlovákia számára tragikus évnek a vége megmozgatta a politikai eseményeket a csehek és a szlovákok közt is. Csehszlovákia közvetlen veszélyeztetettsége aktiválta a HSĽS radikálisabb vezetőit, akik előterjesztették a harmadik, autonómiára vonatkozó javaslatot (szerzői: Ferdinand Ďurčanský, Aladár Kočiš és Martin Sokol). A müncheni egyezményt követően Edvard Beneš még kinevezte az új kormányt, majd október 5-én lemondott. Egy nappal az elnök lemondása után egyéb szlovák pártok jelenlétében megtartották a ľudákok[9] ülését Zsolnán. A tanácskozás eredménye az ún. zsolnai egyezmény lett, mely a szlovák autonómia kihirdetését és elismerését követelte. Az ülés mellékes kimenete pedig egy a szlovák nemzethez címzett manifesztum volt, mely már nem említette a csehszlovák nemzetet, hanem a marxista–zsidó ideológiával szembeni harcról szólt, ami bizonyos mértékig jelezte, merre veszi útját az autonóm Szlovákia. Egy napra rá, tehát október 7-én Jozef Tiso Szlovákia teljhatalmú minisztere lett. Ettől a pillanattól fogva a HSĽS nekilátott a többi politikai párt likvidálásához. Az akkori retorika ezt a ľudákokkal való önkéntes egyesülésnek nevezte. Némely pártot, különösen a baloldaliakat, betiltottak vagy leállították a tevékenységüket. 1938 novemberében aztán lezajlott annak a törvénynek a jóváhagyási folyamata, amely szentesítette Szlovákia autonómiáját. Az 1938-as decemberi választások, melyek a Hlinka Gárda[10] közvetlen segédletévél zajlottak, meghozták a várt eredményt. A szavazatok 97%-át a HSĽS kapta, s ezzel igazolódott Szlovákia egypártrendszer volta. Ez idő tájt a ľudákok már annyira biztosak voltak magukban, hogy soraikból az önálló Szlovák Államra vonatkozó követelések nyilvánosan is megfogalmazódtak. E gondolat propagálói közé a párt elitje tartozott, mely közvetett kapcsolatban állt Hitlerrel, konkrétan Ferdinand Ďurčanský, Vojtech Tuka, Karol Murgaš és Alexander Mach. (Rychlík 2015, 155–159. p.)

Az önálló állam gondolatával ezek a vezetők egyre sűrűbben hozakodtak elő nyilvánosan. A helyzet természetesen ellenérzést szült a cseh spektrumban, így 1939 januárjában sor került egy nem hivatalos összejövetelre a csehszlovák kormány tagjaival és magas állami tisztségviselőkkel, melyen is Alois Eliáš vezetésével hoztak egy javaslatot katonai közbelépésről a szlovák szecesszionistákkal szemben. E javaslatot aztán Rudolf Beran miniszterelnök szükség esetére félretette.[11] Február 2-án Vojtech Tuka Berlinben meglátogatta Hermann Göringet, tíz nappal később pedig Hitlerrel is találkozott. Tuka kijelentette, hogy „nemzetének sorsát a vezér kezébe helyezi, akitől a teljes felszabadulást várja”. (Hoensch 1965, 210. p.) Február végén Jozef Tiso a szlovák nemzetgyűlés előtt felolvasta az új kormánynyilatkozatot, melyben említést tett az önálló államról. Végül 1939. február utolsó napján a szlovák kormány miniszterei Berlinbe mentek a nácikkal egyezkedni. Maga Göring csak abban az esetben ígért Szlovákiának segítséget, ha elszakad Csehszlovákiától. Március 1-jén sor került a központi kormány ülésére, melyen elnöke, Rudolf Beran[12] bírálta Tiso korábbi kijelentését, miközben Karol Sidor[13] a központi kormány szemére vetette tétlenségét a kötelezettségei teljesítésében, melyek a Szlovákia autonómiájáról szóló törvényből hárultak rá. (Rychlík 2015, 170–182. p.) A helyzet 1939. március 14-én csúcsosodott ki. Eredménye: az önálló Szlovák Köztársaság kikiáltása. „A megnyomorított Cseh-Szlovákia így a külső nyomás hatására három részre szakadt.” (Pasák 1999, 242. p.)

Eduard Táborský cseh diplomata, számos cseh államfő titkára Csehszlovákia felosztását naplójában ezekkel a szavakkal jellemezte: „Ehhez a két testvéri nemzetnek a búcsúzásához bátran hozzáfűzhetjük, hogy a cseh nemzet nem táplál semmilyen haragot és semminemű ellenségeskedést a szlovákokkal szemben. Szívből kívánjuk a szlovák nemzetnek, hogy leendő önálló egzisztenciája jó legyen és sikeres, s hogy a szlovák nemzet kedvező gazdasági feltételeket érjen el, olyanokat, melyek megfelelnének a lakosság szükségleteinek.” (Táborský 1947, 66–67. p.)

A csehszlovák állam eszméjét a kezdetektől fogva súrlódási felületek terhelték, ezek előbb vagy utóbb napvilágra kerültek, amihez hozzájárultak az európai külpolitika fejleményei is. Csakúgy, mint a közös állam eszméje, Csehszlovákia alkotmányjogi koncepciója is problematikus volt. Végül maga az államvezetés centralista és nemzeti koncepciója mutatkozott az egész rendszer egyik legsúlyosabb problémájának. A csaknem színtiszta cseh centrumból irányuló államigazgatás nagymértékben hozta hátrányos helyzetbe a kisebbségeket nemcsak politikai, hanem társadalmi és kulturális téren is. Ezt a koncepciót fokról fokra minden hivatalosan elismert nemzetiség elutasította, míg végül az államalkotó csehszlovák nemzet kisebb fele, a szlovákok is. (Tóth–Novotný–Stehlík 2012, 591–595. p.)

A morvaszlovákok mint nemzetiségi részprobléma

A csehek és szlovákok közti ellentét lassú, de folyamatos növekedése, mely már a húszas évek első negyedében kimutatható volt, ismert tény. Ennek a kettősségnek az árnyékában – mely elválaszthatatlan része lett az első Csehszlovák Köztársaság krízisjelenségeit taglaló történeti-szakmai diskurzusnak, mármint hogy ez a megosztottság volt az egyik alaptényező, mely az első Csehszlovák Köztársaság létezésének végét eredményezte – a specifikus, „regionális” morvaszlovák nacionalizmus és szeparatizmus problematikája, bár közvetlenül nem járt Csehszlovákia sorsára nézvést valaminő végzetes következményekkel, ettől eltekintve teljes értékű részeleme a két háború közti Csehszlovákia nemzetiségi konfliktusai összetett mozaikjának. A köztársaságénak, mely oly időben alakult, mikor is a társadalom főbb kollektív identitásainak egyike a nemzeti kollektív identitás volt, s mint ilyen, meghatározó aspektusát tette ki a társadalom – illetőleg a társadalmat alkotó nemzeti csoportok – gondolkodása és viselkedése szociokulturális kereteinek.

Valószínűleg Európa egyetlen nemzete sem egyarcú. Alighanem minden nemzeten belül van bizonyos leágazás, kis kulturális, nyelvi, földrajzi vagy vallási különbségek révén. Nem volt ez másként a cseh nemzet esetében sem Csehszlovákia keretében. A cseh nemzet tovább osztódott csehekre, morvákra, sziléziaiakra, ugyanakkor ezek közt megfigyelhető különbségek is voltak. A morvák különbözősége például a politikában látszódott, mikor is a politikai pártokon belül más eliteket favorizáltak. A választásokon megmutatkozott a lakosság vallásossága, ez a néppártiakra leadott szavazataik nagyobb arányában tükröződött. (Klimek 2002, 35–36. p.)

Az 1920-as választásokon Morvaországban a Csehszlovák Néppárt, a Českoslovanská strana lidová (a továbbiakban: ČSL) a második legerősebbként végzett a szociáldemokraták (Československá sociálně demokratická strana dělnická) mögött. A ČSL az összes rá leadott szavazat 39%-át Morvaországban szerezte. Érdekesség a Szlovákiában szerzett több mint 34%, ennek hátterében az áll, hogy a néppártiak közös listán indultak a SĽS-vel. Az 1935-ös választásokból aztán a ČSL Morvaország legerősebb pártjaként került ki 315 567 szavazattal, ami a párt országos sikerének 51%-át tette ki. A párt választási eredményei azokban a térségekben, melyek a morvaszlovákok régióiba (Brno, Uherské Hradiště) nyúltak, mindig 8–13%-át tették ki a ČSL országos nyereségének, miközben az Uherské Hradiště-i választókerületben a párt minden más pártot megelőzve a legtöbb szavazatot szerezte (1920-ban 27,4%-ot, 1935-ben 35%-ot).[14]

A cseh nemzet háromosztatú – főleg territoriális megkülönböztetésen alapuló – identitásán[15] belül idővel néhány olyan lakosságcsoport határozta meg magát, mely a többiektől túlnyomórészt apró kulturális és nyelvi eltérésekkel, ún. nyelvjárásokkal különbözött. E csoportok egyik legjelentősebbike a morvaszlovákok voltak, egyébként máig. Kultúrájuk éltető talaja a falusi vidék, nagyobbrészt még a 21. században is. Slováckón belül az első köztársaság alatt fokonként előbukkantak személyiségek, akik a prágai központi kormány ellen orientálódtak. E személyiségek egyik elsője a slováckói Kyjov település szülöttje, a legionárius Radola Gajda (Rudolf Geidl) volt, és az ő Nemzeti Fasiszta Közössége (Národní obec fašistická), meg a Vlajka (Lobogó) helyi szervezőcsoportjai, melyek rögtön pár morvaszlovák irredentával (Jan Uprka, Vladimír Sova) is szolgáltak. Morvaországban viszonylag erős volt a fasizmus, az egyszer már idézett Klimek szerint: „Az első fasiszta szervezetet nálunk állítólag »moravisták« alapították… [A fasizmus – a ford. megj.] bár olyan mozgalom volt, mely nem uralt semmilyen territóriumot, mégis mindenütt dívott, bár egyetlen társadalmi rétegben sem volt uralkodó, minden réteget keresztül-kasul átjárt.” (Klimek 2000, 368. p.) Ennek bizonyítéka: fasiszta eszmékkel olyan jelentős csehszlovák személyiségek is kokettáltak, mint J. Holeček, M. Rázus, A. Jirásek s mások. (Klimek 2000, 368. p.)

A morvaszlovák irredenta mozgalom 1938 előtt gyakorlatilag nem létezett. Tagjai később szétszéledtek különféle néprajzi egyesületekbe, melyek azonban nem sugalltak semminemű, a központi prágai kormánytól való szeparációt. Igaz, többségük szorgalmazta a morvaszlovákok és Nyugat-Szlovákia, különösen az Erdőhát közelségét, de mindenkor az egységes Csehszlovákián belül. Csak az 1938. esztendőben vált néhány irredenta a Nemzeti Fasiszta Közösségének tagjává. Egyikük Janek Uprka volt, aki még a párt színeiben is indult az 1938. őszi helyhatósági választásokon.

Irredenta kísérletek Slováckón

Az első Csehszlovák Köztársaság központilag irányított ország volt, így ez esetben értelmetlen lett volna Slovácko elszakítása és ezt követően a szlovák részhez csatolása, mivel úgyis a központilag irányított Pozsonyi Országos Hivatal hatáskörébe tartozott volna, nem pedig a központilag irányított Brünni Országos Hivataléba. A törést az 1938-as év hozta, amikor is Csehszlovákia nemzeti kisebbségei a leghangosabbak voltak, mivelhogy a németeknek sikerült őket a Birodalom felé irányítaniuk, aminthogy az 1. bécsi döntéssel sikert aratott a magyar irredentizmus, s nem utolsósorban 1938. október 6. után kihirdették Szlovákia autonómiáját. A morvaszlovák irredentáknak kezére játszott a tény is, hogy a müncheni válság után, 1938 szeptemberének és októberének fordulóján hírek kezdtek terjedni a történeti Csehország közigazgatásának reformjáról, s ezek azt helyezték kilátásba, hogy megszűnik Země moravskoslezské (Morva-Szilézia) önigazgatási státusza, s bevezetik a prágai központi kormányzást. Ebben a helyzetben tehát előálltak az Uherské Hradiště környéki irredenta aktivisták, a későbbi Národopisná Morava (Néprajzi Morvaország) tagjai azzal az elmélettel, hogy ennek a régiónak a lakói nem csehek (sem morvák), hanem morvaszlovákok. Ennek az elképzelésnek a 19. századba nyúlnak vissza a gyökerei, amikor is bevett szokás volt magyar és morva szlovákokról beszélni.[16] Az irredentisták szerint e tézisből eredően a morva szlovákoknak jogukban jogukban állt az önrendelkezés, s az az idő tájt zajló közigazgatási változásokkal egy kalap alatt az e nemzeti kisebbség által lakott terület az autonóm Szlovákiát illethetné meg. E tényt a szlovák ľudákok is üdvözölték, mivelhogy Slovácko s Morvaország déli területe (némely terv ezekhez sorolta Valašskót és Hanát[17] is) pótolhatta volna azt a területet, melyet Szlovákia novemberben a már említett bécsi döntéssel elveszített.[18]

Hogy kiben ötlött fel először Slovácko és az autonóm Szlovákia egyesülésének gondolatával, nem egészen világos. Bizonyos viszont, hogy a müncheni egyezmény után – melyet egyébként a morvaszlovákok többsége nagyon nehezen viselt el s az egészet a nagyhatalmak számlájára írta – teljes odaadással kezdetét vette a ľudákok és az irredenták jegyessége. A morvaszlovákok részéről a legfontosabb tényező Josef Vávra és Jan Ryba volt, igen sok időt töltöttek Pozsonyban, felsőbb ľudák körökben. Minden egy közös szimultán kampányba torkollt, Uherské Hradiště és Szakolca helyszínekkel, egyazon napon, az 1938. október 30-ai vasárnapon azzal, hogy morva részről 10-kor lett volna a kezdés, s többek közt Jan Uprka, Jan Ryba és Jakub Dufka lett volna a szónok.[19] A csehszlovák államszerveknek azonban sikerült a fellépők többségét letartóztatniuk, így az akció morva részét visszavonták, ami kiváltotta a szlovák sajtó nemtetszését, de amint a Brünni Országos Hivatal Parancsnokságának egyik informátora fogalmazott: „A morvaszlovákok vissza akarnak térni Szlovákiába, hasztalan csukják le a vezéreiket.”[20] A két társaság második közös összejövetelét már Szakolcán tartották, a Námestie slobody (Szabadság) téren.[21] A manifesztációt mintegy 700-an követték figyelemmel, döntő többségük szlovák volt, a Hlinka Gárda tagjai: gárdisták, gárdistanők és az ifjúság. A pódiumon a későbbi Szlovák Állam prominens szónokai és politikusai léptek fel: Alexandr „Šaňo” Mach, Konstantin Čulen. A morva irredentisták soraiból fellépett Jan Ryba népviseletben és Vladislav Novák. Érdekességként Alexander Mach felszólalása közben összeroskadt a tribün, „a résztvevők lebuktak róla, ám senkinek sem esett baja”.[22] A morvaszlovák irredentizmus szimpatizánsainak ez a bukása a saját manifesztációjukon mintha megelőlegezte volna az irredentizmus mint olyan eredményét.

Ez idő tájt a csatlakozásról szóló hír bejárta az újságokat, s eljutott a helyi képviselő-testületekhez is, melyek ráadásul még szavazással is hozzászóltak Slovácko Szlovákiához történő közigazgatási hozzácsatolása ilyen alternatívájához. A helyhatóságok elsöprő többsége a Brünni Országos Hivatal Parancsnokságon tiltakozott e hírek terjesztése ellen, s határozottan ellenezte az elszakadást vagy Slovácko és Morvaország felosztását. Ezek a kétségek ugyanakkor vitát váltottak ki a morva és a cseh fél egymáshoz való viszonyáról, mintegy azoknak a meg nem erősített híreknek a folyományaként, melyek a fent említett közigazgatási tervekről, egy cseh–morva átrendezésről szóltak. Így például Bojkovice helyi tanácsa a tiltakozásához egy követelést is fűzött: „Ez nem egyéb, mint a morva-sziléziai terület felszámolása, eszerint a morvavidék egyszerű alkotóeleme lesz a csehvidéknek. Ezzel elveszíti nevét, mely nemzetünk legrégibb és legdicsőbb történelmével függ össze. Mivel kormányunk fő programjaként az állam decentralizálását tűzte ki, s ezt Szlovákia és Kárpátalja esetében végre is hajtotta, megengedhetetlen, hogy a történeti országokban még inkább növeljék a centralizációt. Ezért azt követeljük, hogy a morva-sziléziai területnek adják meg ugyanazokat a jogokat, mint Szlovákiának és Kárpátaljának, s hogy az új alkotmányba úgy kerüljön bele, mint a Csehszlovák Köztársaság teljes jogú föderatív egysége önálló parlamenttel és kormánnyal.”[23] A követelésekhez a szövegben több indoklást fűztek. Hasonlóan reagált Valašské Klobouky is. Polichno község hazafiasan fogalmazott: „Mi, morvaszlovákok, megvédjük őshonos szlovákjainkat: Minden betolakodó ellen, bennünk, Komenský és Masaryk utódjaiban pedig bízzatok!”[24] A střelnéi helyi tanács ugyancsak határozottan elutasította az egybecsatolást, finoman bocsánatot kérve a szlovákoktól: „Semmiképp nem vagyunk elfogultak Szlovákiával és népével szemben, mellyel mint legközelebbi szomszédunkkal igen jól kijövünk, mégis ismételten követeljük, hogy a tervezett csatlakozást akadályozzák meg.”[25] Az egyetlen település, mely a csatlakozás ötletét nem vetették el teljesen, Hluk község volt, ahol az autonóm Morvaországra 6 képviselő szavazott, 4-en a fennálló állapot mellett voltak, 8 leadott cédula semmilyen javaslatot nem tartalmazott, 12 helyi képviselő pedig nem szavazott.[26] Az elszakadás első kísérlete ezzel a morvaszlovák társadalom részéről egyértelműen meghiúsult, az irredentáknak pedig nem maradt más választásuk, mint a kedvezőbb alkalomra való várakozás.

Ez pedig nagyon hamar elérkezett, 1939. március 15-én, amikor is Cseh-Szlovákia maradékát lerohanták a németek, s létrehozták a Cseh-Morva Protektorátust. Épp ezen a napon hozták nyilvánosságra Hroznová Lhotában a morvaszlovákok nemzeti tanácsának nyilatkozatát minden, a Hodoníni, Strážnicei, Uherské Hradiště-i, Uherský Brod-i és Kyjovi járás szlovákja nevében arról, hogy a szlovák nemzet részének tekintik magukat, egyben arra serkentve a lakosságot, hogy jelentkezzen a helyi nemzeti bizottságokba, s vegye át a hatalomvégrehajtást. Mégpedig a J. Uprka festőművész vezetése alatt álló elnökség irányítása alatt.[27]

A megszállás másnapján irredenta levelet írtak Hitlernek, melyben köszönetet mondtak neki a Szlovák Állam létrehozásáért, és segítségét meg támogatását kérték Slováckónak Szlovákiához történő csatolásában. Levéltári forrásokból ez ideig nem mutatható ki, vajon kézbesítették-e a levelet Hitlernek, sem az, hogy egyáltalán tudott-e erről a kérésről. Mindenesetre okkal feltehető, hogy a Harmadik Birodalom vezére egyben szerette volna tartani a protektorátust, hiszen gazdasági szempontból fontos területnek számított háborús céljaihoz. (Mezihorák 1997, 73. p.)

E sikertelen kísérletet követően a morvaszlovák irredenták lassan, de biztosan feladták a reményt, hogy a Szlovák Állammal egyesülhessenek, és a Néprajzi Morvaország mozgalomba tömörültek, melynek keretén belül a náci rezsim talpnyalóivá váltak. Kollaborációjuk alatti cselekedeteik bizonyítékaként szolgálhatnak például a náci elit számtalan látogatásai a mozgalom akcióin, vagy az Adolf Hitlernek küldött második levelük 1941-ből, melyben kérték a vezért, hogy fogadja be a morvaszlovákokat „a zsidóbolsevik Oroszország” elleni harcba.[28] Ezzel szemben a szlovák térfélen valamivel hosszabb ideig egy csaknem fantasztikus álom élte fénykorát Nagy-Szlovákiáról, a világosan adott tény dacára, hogy a birodalom semmi ilyesmit nem engedne, mivel a protektorátust oszthatatlan részének tekintette, változatlan léptékben, a morvaszlovákokkal pedig úgy számolt, hogy majd a segítségére lesznek az asszimilációban. (Brandes 2015, 187. p.)

Végső leszámolás az irredentistákkal

Amikor az európai kontinensen véget ért a második világháború, a felújított Csehszlovákiában megkezdődött a vadászat a nácikra meg kiszolgálóikra. Ez utóbbi az irredentákat is érintette, mivel beálltak a kollaboránsok közé. Az irredenták túlnyomó többségét még a háború hivatalos vége előtt, pontosan 1945. május 1-jén őrizetbe vették, s az új rend bevezetése után a nácikkal kollaborálókat vizsgáló rendkívüli népbíróságok azonnal megkezdhették tevékenységüket a „Velký retribuční dekret” értelmében.[29] Akárcsak az összes bírósági eljárás során, rögtön a vádlottak lecsukását követően megkezdődött a tanúk kihallgatása. Itt történt az, hogy a morva irredentizmus képviselőit nem csupán a maguk esete ügyében hallgatták ki, hanem a tanú szerepét is megkapták kollégáik ügyében, minek következtében különféle sérelmeket követtek el egymás kárára, és a másikra hárított felelősség nem ment ritkaságszámba. Példaként említhetők Janek Uprka ügyének vallomásai, mikor is dr. Vladimír Sova Uprka intellektusát is kétségbe vonta: „Midőn azonban megismertem, megállapítottam, hogy nem túlságosan eszes, és hogy művészi téren nemigen hoz sok újat.”[30] A bírósági tárgyalások másik közös vonása a vallomások ellentmondásossága volt: a tanúk egy része a vádlottakat becsületes csehnek mondta, akik mindig is segítették a lakosságot, másik részük pedig a legrövidebb úton rács mögé szerette volna juttatni ugyanazokat, mondván, hogy nevezett vádlott tőrőlmetszett kollaboráns.[31] Szabatosan fogalmazta ezt meg vallomásában a hluki nemzeti bizottság tagja, František Šťastný, akit Vavřinec Mitáček ügyében hallgattak ki: „Az eset nagyon bonyolult. Bizonyos, hogy jó neve volt a németeknél, tagja volt annak a küldöttségnek, amely Heydrichet üdvözölte, tagja volt a Néprajzi Morvaországnak, amely a cseh nemzetet károsító tevékenységet folytatott. Sőt, a vádlott egyike volt e társaság vezető tisztségviselőinek. Másrészt a vádlott olyan cseheknek segített, olyan emberekről van szó, akiket a Gestapo lecsukott, közbenjárt az érdekükben, úgyhogy ilyen értelemben a községben jó cseh ember hírében áll.”[32] Ez a jellemrajz kisebb-nagyobb mértékben a morvaszlovák irredentizmus képviselői ellen folyt csaknem mindegyik bírósági tárgyalásra ráillik.

Ha megnézzük az 1945. október 6-a és az 1947. január 2-a között meghozott ítéletek jellemrajzát, számos hasonlóságot fedezhetünk fel, ami a vádlottak közti együttműködés következménye. Amiként már a 16/1945 Sb. számú elnöki dekrétum 3. §-a kimondta, mindüket a nácizmus támogatása és propagálása alapján ítélték el, mindenesetre a mód, mellyel e jogsértéseket elkövették, az egyes elítélteknél többé-kevésbé eltérő volt. A leggyakoribb vétkek közé tartozott az ünnepségek, vendéglátások és mulatságok rendezése, protektorátusi és náci elitek[33] bőséges részvételével, továbbá a Reinhard Heydrich helyettes birodalmi helytartó temetésén való részvétel, melyen ráadásul néhány tag morvaszlovák népviseletbe öltözött, nemkülönben ugyanez alkalommal az elítéltek többsége közös fényképen szerepelt a totalitárius rendszer képviselőivel.[34]

Néhány szó befejezésként

A fentiekben már kifejtettek szerint a morvaszlovák irredentizmus nem volt sikeres. Mondhatni, hogy az adott politikai konstellációt tekintve gyakorlatilag semmi esélye nem is volt a sikerre. 1938-ban az átlag morvaszlovák lakosok és a helyi képviselő-testületek teljes érdektelenségén futott zátonyra. Ők a müncheni egyezmény feletti csalódásuk dacára nagymértékű patriotizmusukról adtak tanúbizonyságot, s továbbra is a történeti cseh részeken belül szerettek volna maradni, s ellenkezőleg: bármiféle szeparatista vagy irredenta gondolatot mindenestül elvetettek.

Mik voltak tehát az okai annak a bizonyos morvaszlovák irredentizmusnak, melyen belül egy maroknyi slováckói ember úgy döntött, hogy támogatja egy részterület elszakítását Csehszlovákia cseh és morva részétől, majd az autonóm Szlovákiához (1938 vége), később a Szlovák Államhoz (1939 márciusa) csatolja? Ok egyszerre több is lehetett. Elsőként a két nemzet nyelvi, vallási és szokáson alapuló közelsége kínálkozik. Itt helyénvaló megjegyezni, hogy Slovácko régiója nyelvében és kultúrájában közel áll az Erdőhát régióhoz, mellyel szlovák oldalról határos. Egyébként az irodalmi szlovákkal és a más szlovák régiókkal a morvaszlovák dialektusnak és szokásoknak kevesebb közös vonásuk van, mint az átlag cseh nyelvvel vagy a többi cseh, morva és sziléziai térségekkel. Második okként az autonómia nagyobb mértéke említhető, mármint amit ezzel a lépéssel Slovácko szerezhetett volna, mivelhogy, amint volt róla szó, Csehszlovákia 1938 szeptemberének és októberének fordulóján egyre inkább közvetlen Prágából irányított állammá vált. A csatlakozás részoka volt a tény, hogy a morvaszlovák irredentisták döntő többsége a fasizmus és az antiszemitizmus támogatója volt, azaz közel érezte magát a legerősebb szlovák párt ideológiájához. S végső okként felhozható a személyes haszon, melyhez ebből a ténykedésből az irredenta csoportok egyes tagjai juthattak volna. A csatlakozásból az addig munkanélküli munkás Jan Rybának is lehetett volna haszna, mert a ľudákokkal összeállva viszonylag magas társadalmi státuszt ért el. Egy további tagja az irredenták csoportjának, akinek személyes haszna lehetett a csatlakozásból, egy bizonyos prostějovi vállalkozó volt, akinek cége egyenruhát varrt a ľudákoknak.

Ha megnézzük az irredenták végét, akik beléptek a Néprajzi Morvaországba s akik felett a népbíróságok ítélkeztek, azt látjuk, hogy ellentétben más morva fasisztákkal a bíróságok által kiszabott büntetések nagyon enyhék voltak, ráadásul annak ellenére, hogy a tárgyaláson egyikük sem bánta meg, amit tett. A legmagasabb kiszabott büntetés ugyan életfogytiglani volt, reálisan azonban végül tizenötéves lett belőle. A többi valósan leült büntetés nem érte el a hároméves szabadságvesztést. Magát az irredentizmus és a Néprajzi Morvaország arcát, Janek Uprkát végül felmentették. František Mezihorák, aki nagyon enyhének találta a büntetéseket, azt állítja: „Az erkölcsi törvénykönyv és a történelem viszont mindegyiküknek összehasonlíthatatlanul súlyosabb büntetést szab ki rájuk.” (Mezihorák 1997, 104. p.)

Azt is szükséges megjegyezni, hogy 1938-as és 1939-es morvaszlovák irredenta ténykedések vádjával utóbb csak három személyt illettek: Sova, Ryba és Kupec, végül kettőt közülük el is ítéltek, csakhogy a nagy retribúciós dekrétum 3. §-a alapján. A második köztársaság, a protektorátus területének elszakítása, úgy, ahogy azt az irredenták javasolták, a szerző véleménye szerint ugyane elnöki dekrétum 1. §-ának felel meg, ez ugyanis az 1923. március 19-én hozott, 50/1923 Sb. számú, a köztársaság védelméről szóló törvényre hivatkozik, pontosabban annak 1. §-ára, mely azokat bünteti, akik idegen államhoz akarják csatolni a köztársaságot vagy annak egy részét. Ebből következik, hogy a morva irredentizmust a rendkívüli népbíróság nem úgy fogta föl, mint az állam területének felosztását, egészében véve a résztvevők többsége esetében ezt ugyanis háttérbe szorították más tetteik, melyek többé-kevésbé megfeleltek az akkori náciüldözésnek és a velük együttműködőkének. E tény meglehetősen érthető, mivel az idő tájt, amikor egyesek az elszakadással próbálkoztak, az első köztársaság már a múlté volt, a második meg fennállása alkonyát élte. E tett így az igazságügyi rendszer számára csaknem felejthető volt, ellentétben a megszállókkal való együttműködéssel.

(Csanda Gábor fordítása)

Irodalom

Brandes, Detlef 2015. Germanizovat a vysídlit. Nacistická národnostní politika v českých zemích. Praha, Prostor.

Hoensch, Jörg K. 1965. Die Slowakei und Hilters Ostpolitik. Hlinkas Slowakische Volkspartei zwischen Autonomic und Separation 1938/1939. Köln–Graz, Böhlau Verlag.

Klimek, Antonín 2000. Velké dějiny zemí Koruny české, svazek XIII. Praha–Litomyšl, Paseka.

Klimek, Antonín 2002. Velké dějiny zemí Koruny české, svazek XIV. Praha–Litomyšl, Paseka.

Kováč, Dušan 2001. Dejiny Slovenska. Praha, NLN.

Mezihorák, František 1997. Hry o Moravu. Praha, Mladá fronta.

Pasák, Tomáš 1999. Český fašismus 1922-1945 a kolaborace 1939-1945. Praha, Práh.

Rychlík, Jan 2015. Češi a Slováci ve 20. století. Praha, Vyšehrad.

Schelle, Karel 2008. Vznik Československé republiky 1918. Ostrava, KEY Publishing.

Táborský, Eduard 1947. Pravda zvítězila. Deník druhého zahraničního odboje. Praha, Družstevní práce.

Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal 2012. Národnostní menšiny v Československu 1918-1938. Praha, UKFf–Togga.