Farkas Tamás–Slíz Mariann (szerk.): Tulajdonnevek és szótárak

Budapest, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet–Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2020, 243 p.

A tanulmánykötet a tulajdonnevek szótárakban való megjelenését dolgozza fel. A tanulmányok hat nagyobb témakörre tagolódnak. Az általános kérdéseken túl a tulajdonnevek egynyelvű és többnyelvű szótárakban való megjelenéséről, a tulajdonnévszótári típusokról, a magyar tulajdonnevek más nyelvű szótárakban előforduló magyarázatairól, valamint a tulajdonnevekkel összefüggő köznevek szótári formáiról olvashatunk a kötetben.

Az Előszóban a szerkesztők, Farkas Tamás és Slíz Mariann a tulajdonnevek szótári megjelenésének problematikusságát emelik ki. A kötet céljának tartják, hogy átfogó képet nyújtsanak a tulajdonnevek lexikográfiájáról. Itt olvashatjuk továbbá, hogy a 14 szerzős tanulmánykötet nagy részét az Alkalmazott Névkutatás 2017. Nevek és szótárak című konferencián elhangzott előadások írott változatai alkotják.

Az első fejezetben Farkas Tamás A tulajdonnevek szótári feldolgozásának alapkérdései (11–36. p.) című munkájában főképp a magyar lexikográfia és a magyar névkutatás eredményeit mutatja be, a tulajdonnevek szótári megjelenésének problémakörét tárgyalja részletesen több szótártípusra kitérve, végül kiemeli az elektronikus névszótárak előnyeit a papíralapú szótárakkal szemben.

A Tulajdonnevek az egynyelvű szótárakban című fejezet három tanulmányt tartalmaz. Elsőként Gerstner Károly Tulajdonnevek a történeti és etimológiai szótárakban (39–52. p.) című munkáját olvashatjuk, mely felvezetésként a szótártörténetről szól, majd a Czuczor–Fogarasi-féle szótár tulajdonnévi említéseit mutatja be. A továbbiakban a szerző áttekintést ad arról, hogy a nyelvtörténeti és az etimológiai szótárak a tulajdonneveket inkább csak a köznévi címszók adatolásában használják. A következő tanulmány a Tulajdonnevek a tájszótárakban (53–62. p.) címet viseli, szerzője Juhász Dezső. Az általános tájszótárak közül az 1838-as Magyar tájszótár (Tsz.), valamint az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) tartalmaz tulajdonneveket, míg az 1898-as Magyar tájszótár (MTsz.) és a Nagy magyar tájszótár (NMTsz.) nem. A regionális tájszótárak többsége tartalmaz tulajdonneveket, található közöttük azonban olyan is, amely kizárja tárgyalásukat. A tanulmány végén Juhász kitekintést nyújt a nyelvatlaszok névállományára, végezetül pedig felvázolja a további lehetséges kutatásokat a témában. Mártonfi Attila a Tulajdonnevek a helyesírási szótárakban (63–91. p.) című dolgozatában átfogó képet nyújt az összes köznyelvi helyesírási szótár tulajdonnévtartalmáról. Következtetésként megállapítja, hogy személynevek, földrajzi nevek, csillagászati nevek, intézménynevek és címek a vizsgálati korpusz teljes anyagában felfedezhetők. Az állatnevek, tárgynevek, márkanevek, kitüntetésnevek és díjnevek, valamint az egyéb tulajdonnevek helyzetét szótáranként vizsgálja. Az egyes névfajták jelenlétét példákkal is szemlélteti az adott szótárakban.

A kötet harmadik fejezete a Tulajdonnevek a többnyelvű szótárakban címet viseli, két tanulmányt tartalmaz. Fábián Zsuzsanna a Tulajdonnevek az olasz–magyar szótárakban (95–107. p.) című írásában az összes, száz oldalnál nagyobb terjedelmű olasz–magyar szótár – köztük a szakszótárak is – tulajdonnévi vonatkozását elemzi a mennyiség, az egyes névfajták gyakorisága szempontjából. Hangsúlyozza, hogy érdemes lenne tudatosan beemelni a tulajdonneveket a kétnyelvű szótárakba, főképp az intézménynevek kategóriáját, ugyanakkor szerinte „nagyobb figyelmet kellene arra is fordítani, hogy az adott szótártípusokhoz is más és más fajtájú tulajdonnevek illenek”. Tulajdonnevek a kulturális szótárakban címmel Szilágyi-Kósa Anikó tanulmányát (109–130. p.) olvashatjuk, aki e sajátos szótártípusban hasonlítja össze a tulajdonnévanyagot. Öt választott szótárban vizsgálja a tulajdonnevek arányát, majd szótáranként részletezi azok földrajzi nevekkel, személynevekkel és egyéb névfajtákkal kapcsolatos tartalmát. Ezen kívül két speciális kulturális szótárt külön vizsgál. Konklúzióként olvashatjuk, hogy az ilyen jellegű szótárakban jóval több tulajdonnevet találhatunk, amit azzal indokol, hogy a kulturális ismeretek átadásában nélkülözhetetlenek a tulajdonnevek. Ezek közvetítése a kulturális kétnyelvű szótárakban átvitt névként, behelyettesítésként, fordításként vagy modifikációként is megjelenik.

A következő fejezetben (Tulajdonnévszótári típusok) három tanulmányt olvashatunk. Elsőként Kovács Éva fejti ki részletesen A történeti helynévszótárak munkájában (133–144. p.) azokat a törekvéseket, melyek a magyar helynévkincs összegyűjtésére és kiadására vonatkoznak a 19. századtól napjainkig, a digitális adatbázisokat is érintve. Ezekkel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a helynévtárak és a helynévszótárak összekapcsolását valósíthatjuk meg általuk, ami előnyös lehet a tudományos kutatások számára. A történeti személynévszótárakkal N. Fodor János foglalkozik (145–164. p.), valamint leírja „a magyar Onomasticon” létrehozásának tervét, annak egyes lépéseit. A továbbiakban részletesen jellemzi az Árpád- és Anjou-kori, az ómagyar és középmagyar korból származó személynévtárakat, valamint az újmagyar kori családnévtárat és családnév-enciklopédiát. A fejezet utolsó tanulmánya A laikus keresztnévszótárak (165–184. p.) címet viseli, melynek szerzője Slíz Mariann. Ebben az írásban olyan keresztnévszótárakról olvashatunk, melyeket nem nyelvész képzettségű személyek írtak. Alapvetően három kategóriába sorolja ezeket e műveket a szerző: általános jellegű, ezoterikus alapú és parakomparatív keresztnévszótárakra, melyek azonos ismérveit, tartalmi jellemzését írja le. A vizsgálat tanulsága Slíz szerint az, hogy nagy az érdeklődés a keresztnevek iránt, ugyanakkor e művek félretájékoztatják az olvasót, amiből különböző problémák adódnak. Ezek ellensúlyozására az ismeretterjesztést javasolja, melyre a nyelvészeknek nagy hangsúlyt kell fektetniük.

Az ötödik fejezetben szintén három tanulmány fejti ki a címadó Magyar tulajdonnevek és magyarázataik más nyelvek szótáraiban problémakört. Benő Attila a Magyar tulajdonnevek a román névszótárakban című munkája (187–197. p.) elején leírja, hogy a román nyelvű névszótárak nagy mennyiségű magyar vonatkozású adatot tartalmaznak, ami szerinte „a több évszázados nyelvi-kulturális érintkezések és az összekapcsolódó történelmi helyzetek kontextusában természetesnek tekinthető”. Az általa vizsgált korpusz földrajzinév-szótárakat, településnév-szótárakat és személynévszótárakat tartalmaz, melyeket jellemzésük mellett a magyar neveket érintő hiányosságok és a vitatható szempontok alapján elemez. Ennek eredményeként azt olvashatjuk, hogy az etimológiai magyarázatok olykor elmulasztják a magyar forrásokat, hivatkozásokat, tudományosan megalapozatlanok, valamint a tulajdonnevek helyesírása sem megfelelő. A következő, Magyar tulajdonnevek a cseh és szlovák névszótárakban című tanulmány (199–207. p.) szerzője Bauko János. Ő azokat a cseh és szlovák nyelvű keresztnév-, családnév- és helynévszótárakat elemezte és tekintette át, melyek tartalmaznak magyar tulajdonneveket, azokra vonatkozó névcikkeket vagy névmagyarázatokat. Az előző tanulmánnyal ellentétben a cseh és szlovák nyelvű munkák vizsgálata azt mutatja, hogy ezek hivatkoznak magyar szakirodalmakra, a magyarázatok többnyire elfogadhatóak. A nevek helyesírására jellemző a csehes vagy szlovákos írásmód. A továbbiakban Sebestyén Zsolt a Magyar tulajdonnevek az ukrán névszótárakban című tanulmányát (209–219. p.) olvashatjuk. Kárpátaljai vonatkozású helynévszótár egyetlen született ukrán nyelven, amely azonban kis arányban mutatja a helységnevek magyar eredetét, a magyar névformákat egyáltalán nem érinti, a névmagyarázatok pedig a legtöbb esetben szintén pontatlanok. Egy további, országos helynévszótár tartalmaz még nagyjából 50 különböző kárpátaljai nevet, köztük helységneveket, vízneveket, patakneveket, hegyneveket, hágók neveit. Ezek etimológiája az előzőhöz hasonlóan többnyire helytelen. A személynévszótárak közül néhány magyar vonatkozásút emel ki, melyek a kárpátaljai ukránok családneveivel, a szlovákiai Eperjes környéki ukránok családneveivel foglalkoznak. Végezetül egy ruszin–magyar szótárról számol be, mely nagymértékű kereszt- és becenévanyagot közöl. A szerző zárszóként leírja, hogy az ukrán kutatásokból nehezen vonhatók le objektív következtetések politikai vonatkozásuk miatt.

Az utolsó fejezet, a Tulajdonnevekkel összefüggő köznevek a szótárakban, két tanulmányban dolgozza fel a témakört. Bába Barbara A Magyar földrajzi köznevek táráról című írása (223–230. p.) az említett mű tudománytörténeti hátterét és jelentőségét taglalja, ismerteti a szótár forrásait, s foglalkozik a földrajzi köznevek meghatározásának problematikájával. Zárásként a Köznevesült tulajdonnevek szótárainkban című írást (231–240. p.) olvashatjuk, mely Takács Judittól származik. A szerző felvezeti a köznevesülés folyamatát, lehetséges okait, majd rátér az így keletkezett szóanyag szótári megjelenítésére, hangsúlyozva annak nehézségeit. Kiemeli, hogy a „köznevesült tulajdonnévi adatok megjelenése az általános szótárakban igen esetleges”, és szorgalmazza a magyar deonomasztikon létrehozását, mely az ilyen jellegű szavak anyagát tartalmazná.

A tanulmánykötet szerzői mind lexikográfiai, mind névtani tekintetben maradandót és hiánypótlót alkottak, munkájuk jó alapul szolgálhat további, tulajdonneveket érintő, összefoglaló jellegű munkák végzésére, amire utalást és kitekintést is tettek.

Csobády Csilla