„Itt nagyon szépen fogadtak, […] nagy volt az összetartás” – Életútinterjú Yehudit Cohennel

Yehudit Cohen (eredeti nevén Grünfeld Judit) 1951-ben született Dunaszerdahelyen. A Csallóközben fekvő települést „Kis Palesztinának”[1] nevezték a két világháború között, hiszen az 1921-es népszámlálás adatai szerint az 5171 fős városban a lakosságnak körülbelül a fele, vagyis 2332 személy volt izraelita vallású. Az 1930-as népszámlálás szerint Dunaszerdahely 6280 lakosa közül 35%-a zsidó származásúnak, 42%-a pedig izraelita vallásúnak vallotta magát. (Simon 2015, 34. p.) Yehudit azoknak a csehszlovákiai magyar holokauszttúlélő zsidóknak a „második nemzedékéhez” tartozik, akik saját maguk vagy szüleik révén elhagyták Csehszlovákiát és Izraelbe alijáztak.[2] A dunaszerdahelyi zsidók nagy része ugyanis a holokausztot követően Izraelben telepedett le, s 1949 végére mindössze 180 zsidó maradt a városban.[3]

A dunaszerdahelyi zsidó közösség jórészt egyébként már a vészkorszak idején elpusztult, és a 2700 fős zsidó közösség tagjai közül a holokausztot követően körülbelül 650-en tértek vissza a városba.[4] Interjúalanyom szüleit más szerdahelyi zsidókhoz hasonlóan szintén elhurcolták a vészkorszak idején.[5] Édesapja előbb munkaszolgálatos volt, majd Vácon raboskodott, mivel egy konfliktus miatt börtönbüntetésre ítélték:

„Egy esetben megvert valakit […], aki lezsidózta, és életfogytiglanra ítélték ütet és már […] úgy volt, hogy kivégezik üköt, és ő nagyon erős ember volt és asszertív és harcult az életéért […]. Szabó vót, és nagyon sokat szenvedett ottan.[6] Mindenféle, volt Vácon, […] amik voltak börtönök, meg ilyen munkaszolgálatos helyek. Ő mindenhol volt, és vitték ütet mindenféle helyre, és […] valahogyan valamiért őrrel ottan megbarátkozott, […] és az mondta neki, hogyha lehet, akkor szökjél innend el, […] És ők elszöktek, amikor bombáztak és aztán elbújtak és onnand elfogták őt, és akkor […] negyvenötbe kórházbo tálták meg ütet. […] Nagyon sokat szenvedett.”[7]

Judit egyébként a vele készült interjú során többször is hangsúlyozta édesapja találékonyságát és nyitott magatartását, amely véleménye szerint mindvégig segítette őt a vészkorszak idején. Hozzátette, mások is elismerően nyilatkoztak a nagy akaraterejű sportemberről, aki sok szenvedés árán tért vissza Dunaszerdahelyre.[8] Yehudit 1923-as születésű édesanyja (eredeti nevén Müller Eszter) szintén sokat szenvedett a holokauszt időszakában, családja nagy része pedig elpusztult ebben az időben. Judit elmondása szerint édesanyja a megpróbáltatások idején igyekezett alkalmazkodni a nehéz körülményekhez. Nyugodt és csendes természete nagyban segítette őt az Auschwitzban eltöltött időszak túlélésében is:

„Ő is varrónőnek tanút, és azért, mert olyan ügyes vót, vót valami német asszony, akinek varrt, […] és az segített neki és adott neki egy csomó ennivalót, amit elosztott a barátnőkkel ott […] Auschwitzba […]. Azelőtt is dolgoztak Dunaszerdahelyen […], a gettóban, ott is dolgoztak. És ott is olyan ügyesen csinát mindent, hogy mindig […] kivették őket, és nagyon kedves és csöndes vót.”[9]

Yehudit édesapjának életben maradt rokonai a holokauszt után Izraelbe emigráltak, követve ezzel számos dunaszerdahelyi zsidó példáját.[10] Szülei azonban, akik egyébként 1947-ben házasodtak össze, csupán 1964-ben alijáztak. Ebben közrejátszott, hogy Judit édesapja, Grünfeld Ármin (becenevén Kümös) Duanszerdahelyen köztiszteletben álló személy volt, így nehezen vált meg tőle a város, a második világháborút követően ugyanis a dunaszerdahelyi DAC futballcsapat egyik edzője és szervezője volt.[11] Ahogyan azt Kornfeld Tibor[12] megjegyzi róla a városról írt összefoglalójában, a DAC (Dunaszerdahelyi Atlétikai Club) futballszakosztályának kiemelkedő tagjaként a maréknyi szerdahelyi zsidó egyikeként „még a háború után is igyekezett önkéntes munkával és szakmai tudásával a csapatot erősíteni”. (Kornfeld 2014, 99. p.) Kornfeld Ferenc Dunaszerdahely személyiségeit megjelenítő könyvében is megemlékezik Kümösről,[13] a következőket jegyezve fel róla: „Ha az ember a dunaszerdahelyi labdarúgásról ír vagy beszél, akkor természetes, hogy csak az »A« csapatról lehet szó. De ez mégsincs teljesen így, mert olyan lelkes, önfeláldozó intéző és edző csak Grünfeld Ármin volt, akinek a nevét néha felcserélték más Grünfelddel vagy más Árminnal. Ezért sokan csak a becenevén ismerték, hogy Kümös.” (Kornfeld 2007, 104. p.)

Bár Judit édesapja még az élelmiszeripar „legjobb dolgozójának” járó becsületjelvényét is megkapta 1960-ban, a szülők gyermekeik jövője érdekében 1964-ben mégis az izraeli emigráció mellett döntöttek.[14] Ebben pedig nagy szerepe volt a pártállami években megtapasztalt zsidóellenességnek. Más csehszlovákiai településekhez hasonlóan ugyanis Dunaszerdahelyen sem csupán a holokauszt időszakában volt jelen az antiszemitizmus, hanem a háborút követő pártállami években is. Nemcsak a zsidó hitéletet lehetetlenítették el a kommunista diktatúra időszakában, az 1950-es évek koncepciós pereiben több dunaszerdahelyi zsidó személy is érintett volt.[15] A zsidóság életkörülményei tehát ismét megnehezedtek, az állambiztonsági szervek, vagyis az ŠtB (Štátna bezpečnosť) zsidó osztálya állandó megfigyelés és fenyegetettség alatt tartotta a dunaszerdahelyi zsidóságot is. Kornfeld Tibor megjegyzi erről az időszakról: „Az eszközökben nem nagyon válogattak. Talán ezért is titkolták sokan zsidóságukat, és még templomba sem mertek elmenni. Féltették munkájukat, gyermekeik jövőjét, családjuk biztonságát. A rendszer képviselői nem nagyon rejtették véka alá, hogy számukra a zsidóság »megbízhatatlan elemnek« minősül. Ezt kellőképp tudtukra is adták minden zsidónak – ha titkolta származását, ha nem.” (Kornfeld 2014, 205. p.) Mindezek következtében Judit családjához hasonlóan a dunaszerdahelyi zsidók közül sokan választották az 1960-as években az Izraelbe való kivándorlást, amelyet a hatvanas évek elején legális úton valósítottak meg, a prágai tavaszt követően pedig illegális módon hagyták el Csehszlovákiát. (Simon 2015, 25. p.)

Yehudit szerint, aki mindössze 13 éves volt a család kivándorlásakor, családja az 1960-as években érzékelte az antiszemitizmust a városban, s szülei végül gyermekeik érvényesülését szem előtt tartva az alijázás mellett döntöttek:

„Nem láttunk nagyobb vagy jobb jövőt. Az, hogy volt a elnyomás […]. Lassan láttad, hogy ügyes lehetsz, de az nem biztos, hogy ad neked jövőt, mer […] a kommunizmusba is vettík, hogy ki a zsidó vagy ki nem, és […] sokan mondták, hogy nem adtak nekük állást, vagy nem adtak nekik előrehaladást, és nem hagytak nekik tanulni, azér, mer valaki elmondta, hogy zsidó. És mindezek a dolgok számításba vettík, mer a jobb jövőt akartak minekünk.”[16]

A nyelvi nehézségek miatt kezdetben nem volt egyszerű a beilleszkedés Izraelben, Yehudit édesanyja például soha nem tanult meg teljes egészében ivritül, vagyis modern héberül.[17] Mindemellett az izraeli élet anyagi alapjainak a megteremtése is nagy kihívást jelentett a bevándorlók számára. A dunaszerdahelyi és környékbeli kivándorlók azonban a kezdettől fogva segítették egymást.[18] Abban, hogy szülei rövid időn belül elhelyezkedtek a zsidó államban, közrejátszott a dél-szlovákiai (elsősorban a dunaszerdahelyi) rokonok és barátok segítsége, akik kezdettől fogva támogatták Judit szüleit:

„De voltak […], akik gyöttek a országba, a negyvennyolcba jóbarátok mind gyöttek segíteni, […] és gyöttek a szüleimnek segíteni, a anyám hogy gyűjjön, hogy hol […] tudjon dolgozni, mert nyelvet aki nem tudja, nem tudja […]. Volt a anyámnak […] egy unokatestvírje, akik pozsonyiak, a apjának a […] testvírjinek a lánya, […] nagyon rendes férje volt, az is Szlovákiábul, és azok is nagyon sokat segítettek a szüleimen. Annak is volt valami rokonság, és a anyámnok keresett munkát varrónőnek […]. Azelőtt vót, úgyhogy kibéreltek varrónőt, gyött reggel és estélig ott dolgozott, ahol voltak ilyen színészek Tel-Avivban meg ilyen híres emberek, és a anyám odament hozzá, reggel vitte az újságokot, a Burdát.”[19]

Yehudit szülei egyébként más dél-szlovákiai települések zsidóságához hasonlóan a két háború közötti időszakban többes identitásúak voltak: a magyarsághoz való kulturális kötődés mellett fontos volt számukra a csehszlovák állam iránti lojalitás is.[20] Hozzá kell tenni, hogy dunaszerdahelyi zsidóság nagy része a két háború között magyarul beszélt, és a magyar kultúra aktív résztvevője volt. A helyi zsidók második nyelve a német volt, szlovákul csak azok beszéltek, akik szlovák iskolába jártak ez időben. (Simon 2015, 34–35. p.) Yehudit édesanyja ugyanakkor éppen azok közé a helyi zsidók közé tartozott, akik már az első Csehszlovák Köztársaságban szlovák iskolákat látogattak. Így nem meglepő, hogy Judit is szlovákul kezdte meg Dunaszerdahelyen az általános iskolai tanulmányait. Családjának többes kötődése egyébként nagy hasznukra vált az alijázást követően, hiszen kiszélesítette számukra a kapcsolatokat. Szlovák és magyar nyelvtudásuk által nemcsak a csehszlovákiai, hanem a magyarországi zsidókkal is könnyen kapcsolatokat teremtettek:

„Akik magyarul beszítek, vagy szlovákul, azok maradtak hamarább barátok. […] a anyám is szlovák iskolábo járt, úgyhogy jól tudott szlovákul. A testvírem is szlovák iskolábo, és tudtuk a nyelvet itt is beszélni, meg ott is beszélni. Úgyhogy ez nagyon fontos volt, és az apám is szereztek nekije munkát azok is a barátok […].”[21]

Yehudit számára például az jelentett nagy segítséget, amikor az iskolában egy budapesti lány mellészegődött, és támogatta őt a felzárkózásban. Ezenkívül azt is elmondta, hogy egy összetartó közösség vette őt körül az iskolában, és nemcsak a diákok, hanem a tanárok is segítségére voltak a kezdeti nehézségek áthidalásában:

„És […] körülöttem […] vót jó energia, és amikor gyöttem ide, […] akkor nehéz vót. Mert […] ahol nem tudom a nyelvet, nem […] tudtam semmit se, és rögtön iskolába mentem, […] és a nyelv egy kicsit nehéz vót. De szerencsémre vót ottan valaki, aki anyja budapesti vót és ő is […]. A lány […] tudott magyarul, és ahogy gyöttem, rögtön körülvettek, az egész osztály, és gyöttek és reggel gyöttek értem az iskolából. Meg vissza, meg idementek, ahova mentek, volt ott ilyen csoport, ilyen gyerekcsoport, ilyen organizáció, vittek oda. […] Hazavittek, és nagyon körülvettek és nagyon segítettek, és a tanítónő, aki volt nekem a triedna [osztályfőnök]. Látto, hogy van potenciál, hogy van lehetőség, és minden nap elvitt és a iskola után, ültem vele tanulni.”[22]

Egyébként Yehudit később megemlítette, hogy jelenleg ő maga is segíti az újonnan betelepültek integrálódását a zsidó államba. Férjével „örökbe fogadtak” egy orosz családot, akik mára már sikeresen beilleszkedtek az izraeli társadalomba.[23]

Yehudit az iskolai évek után a kötelező katonai szolgálatát teljesítette, de 1972-es leszerelését követően még két évig szolgált önkéntesen az izraeli hadseregnél. 1975-ben férjhez ment Shukihoz, kárpátaljai származású férjéhez, akivel két leány- s egy fiúgyermeket neveltek fel. A katonaságot követő időszakot az egyetemi és a munkahelyi évek jelentették: „Kezdtem tanulni egyetemen, statisztika és […] általános ilyen tudományt. És […] a tanulásommal együtt kezdtem dolgozni Bezeqbe, telefontársaságbo, akkor még pósta vót, és aztán lett Bezeq és lettem ölég nagy pozícióba ottan.”[24] Judit egyébként azt is kifejtette, hogy munkahelyén mindvégig nagy előnyére volt magyar nyelvtudása, amely hozzájárult a szakmai kapcsolatok kiszélesítéséhez.

Yehudit a vele készült interjú során arról is részletesen beszélt, hogy szülei – más túlélőkhöz hasonlóan – kezdetben nem beszéltek a holokauszt eseményeiről. S a második nemzedék tagjai sok esetben nem ismerték részletesen a szüleik életében végbement történéseket a vészkorszak idejéből. A csend megtörésére a Jad Vasem segítségével került sor, a holokauszt eseményeit feltáró intézet ugyanis számos túlélő – köztük Yehudit szüleinek a – tanúvallomását rögzítette 2008-ban. Érdemes megemlíteni Hanna Jablonka izraeli történész véleményét is a fenti kérdésben. Ő elsőként kezdett mélyebb tudományos történeti elemzésekbe a holokauszttúlélők kapcsán Izraelben.[25] Megállapítása szerint az ún. „hallgatás mítosza” nem megalapozott, hiszen a túlélők kezdettől fogva sokféle módon dokumentálták a holokauszthoz kötődő megtapasztalásaikat.[26] Ez azonban az ő véleménye szerint sem jelentette azt, hogy a szülők gyermekeikkel is részletesen megosztották volna a második világháború idején átélt traumákat.[27]

A fentiek minden bizonnyal összefüggenek azzal, hogy a felnőtté vált második nemzedék tagjai maguk is részt vállalnak a családi múlt feltárásában. Yehuditnak például személyesen is nagy szerepe volt abban, hogy szülei megtörjék a csendet és feltárják a múlt sebeit. Míg édesapja korábban egyáltalán nem kívánt nyilatkozni, Judit biztatására két interjút is adott a Jad Vasemnek. Interjúalanyom azt is megemlítette, hogy a vészkorszak eseményeinek a megosztása nagy segítségére volt szüleinek a holokauszt feldolgozásában. Ő pedig felismerve a „kibeszélés” jelentőségét, maga is arra biztatja gyermekeit, hogy érdeklődjenek a család történetéről:

„A szüleim évekig nem beszéltek […], ami vót velük, nem tudtuk. Mindig tudtuk, hogy kis család vagyunk, de nem tudtuk, hogy miért, és nem beszéltek. Amikor kezdtek itten beszélni, ők […] hagyták csöndbe, nem mondtak, vótunk, és evvel el van intézve. Tizenöt évvel ezelőtt kezdődött itten […] az, hogy […] tesztimóniát [tanúbizonyság] adnak a Jad Vasembe, és […] nem akartak beszéni. És nem tudom, a anyámot lehetett meggyőzni és anyám hajlandó volt és aztán a apámnak is mondtam, hogy ez a lehetőséged elmesélni. Nem, nem, nem. Anyám adta, adtak mind a ketten tesztemóniát, föl van téve, megvan nekük minden. És amikor elment, aki interjút csinált, akkor apám azt mondta, elfelejtettem igen sok dolgot, most jut a eszembe, hogy […] min mentem át. […] Mondom, […] tudod mit, nem történik semmi, megpróbálom, és telefonálok és megkérdem, hogy lehet-e még többletet csináni, még egyet. Rögtön gyöttek és csinátok, olyan, mintha nem tudom, mi ment volna le rajta. Adott még egy interjút, és ami hiányzott, még mesélte. […] én szerintem az, hogy én intéztem, az fontos vót, mert nem mindenki vót hajlandó adni és […] az nagyon fontos adatok, ami van nekük van, egy emlék talán. És mondom, amikor van lehetősége mámo, a gyerekeimnek mondom, kérdezzen mindent, amit tudsz, mer aztán nincs kihő, kitű […].”[28]

Yehudit miközben tudatosította a családi emlékezet jelentőségét, hangsúlyozta, hogy a felmenők hiánya nagyban hozzájárul a család felértékelődéséhez. Ez pedig véleménye szerint nemcsak esetükben van így, de az izraeli zsidóság körében megtapasztalható közösségi tudat kialakulásában is közrejátszik. Mindemellett a kulturális különbségek fellazulásához, valamint a nyitott és befogadó társadalom kialakulásához is nagyban hozzájárul a zsidó államban:

„Én nekem nem volt nagymamám. Gyöttem ide, én már 13 éves voltam, nagyon irigyeltem, hogy kis család voltunk, voltak a szüleim, meg a bácsim, nem úgy vót, hogy van itten a néni, vagy valaki aki, […] a család szét lett, mindenkinek a család a legfontosabb. És az, hogy látod, hogy először is az ország összetart. Most vannak a cirkuszok, de akkor is én azt hiszem, hogy olyan meleg ország, mind itt van, […] az, hogy nyitva. Vagy, vagy kimísz az utcáro, nem számít, hogy mi van, mindenkibe beleakadsz. Nem úgy van, nem úgy van ottan, hogy egísz világon. Voltam Londonba, voltam itten, voltam ottan, van a disztansz. És itten, itten én azt hiszem, hogy nem úgy van, és ha szükség van, akárhogyan van, […] azér segítnek. És nem vagyok biztos, hogy úgy van máshol. Nem vagyok biztos. Sokkal formalitásobb, én nagyon szeretem a meleg embereket […].”[29]

Mindebben az is közrejátszik, hogy az ország egy vallási és kulturális olvasztótégely, amelybe az 1948-as megalakulása óta érkeznek zsidó bevándorlók.

Ahogyan említettem, Yehudit többes kötődésűként határozta meg magát, ezen belül elsősorban izraeliként, másodsorban pedig szlovákként definiálta magát. Többes identitására értéktöbbletként tekint, amely számára folyamatosan bővíti a kapcsolatokat. Egyaránt követi a magyar és a szlovák médiát: rendszeresen nézi a magyarországi Duna Televízió csatornáját, emellett szlovák újságcikkeket is olvas. Magyarul és szlovákul is nagyon jól beszél, de a héber nyelvet használja leginkább, kárpátaljai származású férje ugyanis nem tud magyarul és szlovákul sem. Többes identitása a hétköznapokban a közép-európai ételek elkészítésében nyilvánul meg leginkább. Rendszeresen készít káposztás knédlit, mákos süteményt, túrós és szilvás gombócot, és használ paprikakrémet. Gyermekeivel is héberül kommunikál, ők azonban elmondása szerint értenek, ám nem beszélnek magyarul. A gyermekek többes nyelvtudásának kialakításában közrejátszott Yehudit édesanyja, aki besegített a fiatalok nevelésébe. Interjúalanyom ugyanakkor hangsúlyozta, hogy számára kezdettől fogva fontos volt a gyermekek héber nyelvtudásának az elsajátítása, hiszen korábban nagyon sokan hibásan beszéltek ivritül Izraelben.[30]

Yehudit többes kötődéseivel párhuzamosan elsősorban izraeliként definiálta magát, hazájaként pedig egyöntetűen Izraelt jelölte meg. Számára ugyanis nagy biztonságot jelent a „zsidó ország, aki megvédi a zsidókat. […] És az ország megcsinál mindent, hogy megvédje a zsidókat. […] Akárhogyan vannak a veszekedések, ha valami probléma van, akkor itten mindenki, egyike, egymás mellett vannak. Mostan sztrájkúnak, most veszekesznek, de az, hogy fontos a zsidó ország és […] ez az ország, […] akihez köll, hogy tartozzon a zsidó.”[31]

Judit fontosnak tartja családi múltjának az ápolását. Ez pedig abban is megnyilvánul, hogy gyakran ellátogat Szlovákiába. Családjával együtt rendszeresen részt vesz a dunaszerdahelyi Azkara alkalmain, vagyis a holokauszt áldozatairól való megemlékezésen, ahová már több unokáját is elvitte magával. Mindemellett a dunaszerdahelyi zsidóság közösségi oldalának, a Dunaszerdahely-Zachor nevű facebookcsoportnak is aktív tagja.

Források

Interjú Cohen Yehudittal 2023. július 19-én, Holonban (Készítette: Bajcsi Ildikó)

Interjú Grünfeld Árminnal 2008. július 28-án, Holonban (Készítette: Jad Vasem)

Interjú Grünfeld (Müller) Estherrel 2008. július 29-én, Holonban (Készítette: Jad Vasem)

Interjú Hanna Jablonkával 2023. augusztus 24-én, Givatayimban (Készítette: Bajcsi Ildikó)

Szakirodalom

Bajcsi Ildikó 2023. Nemzethűség és őrségváltás. A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944). Budapest, Múlt és Jövő–Clio Intézet–Impulzus.

Braham, Randolph L. 2007. A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest, Park Kiadó.

Braham, Randolph L. 2015. A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. 1. kötet. Budapest, Park Könyvkiadó.

Engel Alfréd 1995. A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Holokauszt Emlékközpont enciklopédiája: https://hdke.hu/tudastar/enciklopedia/, letöltés: 2023. 10. 10.

Yablonka, Hanna 1999. Survivors of the Holocaust: Israel after the War. New York, New York, NYU Press.

Yablonka, Hanna: Survivors of the Holocaust in Israel: Image and Reality: https://www.youtube.com/watch?v=jE3fa3jTEUQ, letöltve: 2023. 10. 10.

Kornfeld Ferenc 2007. Az én városom Dunaszerdahely – „Kis Jeruzsálem”. Dunaszerdahely, Sidó Ferenc.

Kornfeld Tibor 2014. Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely. Dunaszerdahely, Agentúra Radko.

Kovács Éva 2004. Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918–1938). Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

MAZSIHISZ, https://mazsihisz.hu/accessible/hirek-a-zsido-vilagbol/megemlekezesek/gyasz-elhunyt-kornfeld-tibor-a-dunaszerdahelyi-zsido-hitkozseg-vezetoje, letöltés: 2023. 10. 10.

Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken 1938–1945. Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa Kiadó.

Simon Attila 2015. Dunaszerdahely – Kis Palesztina. Útikalauz egy eltűnt zsidó közösség történetéhez. Bratislava, Izraelská obchodná komora na Slovensku.

Zsido.com: https://zsido.com/egy-nyelvi-sikersztori-a-bibliai-hebertol-a-modern-ivritig/, letöltve: 2023. 10. 10.