A magyar nyelven íródott testamentumot ifjú Kemény Lajos közölte átírásban a Történelmi Tár 1903. évi számában.[1] Természetesen az akkori magyar nyelvre átültetve, csupán a tulajdonneveket (személynevek, helynevek) őrizte meg legtöbb helyen az eredeti dokumentum helyesírásával. A legvégére írt egy egymondatos jegyzetet, amelyet idézünk: „Kövesdy Lukács a 16. század egyik vitéz katonája volt, aki törökrabságot (sic!) is szenvedett.” Hogy állításának második részét honnan merítette, azt nem tudjuk. Ugyanis sem a végrendeletben, sem a fennmaradt dokumentumokban erre nem találunk adatot. Nagy Iván[2] hatodik családtörténeti kötetében ugyan olvashatunk egy hasonló nevű nemesi családról, ő azonban egy Albert nevű Kövesdyről ír, akit 1566-ban ejtettek rabul a törökök, és az „eperjesi honfiai által váltatott ki” a rabságból. Amint látjuk, sem a név, sem az évszám nem egyezik, Lukács nevű családtagot pedig nem is olvashatunk az ismertetésében.
Ez a hazánkban ma is ritka keresztnevet viselő katonaember diktálta tollba a végrendeletét a régi naptár szerint Kisasszony napja (szeptember 8.) előtti szombaton Kassa városában. Az íródeák Hunyady Péter „deák koma” volt, aki a latin nyelvű aláírásában Petro Literato de Hwnyad alakban rögzítette a nevét. A végrendelet többnyire követi a 16. század közepén kelt hasonló okiratok formáját, részben azonban eltér azoktól. Ez utóbbi miatt sok a hiányosság, főként olyan adatokban, amelyek az utókornak, de főként e szöveg írójának nagyon fontos lett volna. A dokumentum nyomtatásban egy terjedelmes, 17 (!) soros maga által megfogalmazott fohászkodással, szabadon költött imádsággal kezdődik. Csak ezek után következik a tanúk, a testamentumosok neve: Zabó (Zabo) László koma, Fűzy (Fwzy) Ambrus atyámfia, Paczoth János (itt nincs közszói magyarázat), valamint maga a deák. Mindezek után olvasható a végakarat, amelynek nincs mindenütt logikai sorrendje. Feltehetően ahogy a diktálónak eszébe jutott egy-egy újabb téma, név, adat, azt tollba mondta. Természetesen ebben a tömör ismertetésben csoportosítva mutatjuk be mindezt az olvasónak.
Amint jeleztük, sok hiátust találunk az első részben, hiányoznak a másutt megszokott személyes, családi utalások. Csupán néhányat sorolunk föl azok közül, hogy miket is hallgatott el, mit nem tudunk meg Kövesdytől: hol[3] és mikor született; a szülei, nagyszülei (ősei) neve; jelenleg hány éves, és milyen betegsége késztette a végrendelet megírására; iskolái, eddigi életében kiknek állt a szolgálatában; mikor, kitől és miért kapott/kaptak nemességet; az első felesége neve; vallása, hova temessék; és sorolhatnánk tovább az életkörülményeire ma kíváncsi cikkíró és olvasó kérdéseit.
Elsőként róla és a családjáról szedtük össze azokat, amiket a sorai közül sikerült összeállítani. Kövesdy (Keowesdy Lwkach, kewesdy) egyszerű, kevés birtokkal és ingó javakkal rendelkező köznemes volt. Talán vitézi tetteiért vagy hosszabb ideig tartó, hű katonai szolgálatáért kaphatta a nemességét.[4] Erre utal Maksay Ferenc[5] egyik tanulmányában, amelyet érdemes szóról szóra idézni: „…olyanok is voltak közöttük, akik életük túlnyomó részét egy hivatásnak szentelték, s ez nem kis mértékben vagyongyűjtésük módját is megszabta. Így különültek el a többitől mindenekelőtt a katonai vagy az értelmiségi, egyházi pályán működők hagyatékai [ingóságok, vagyon, birtokok stb.], ahogyan Thury György várkapitányé, Kövesdy Lukács vitézé, vagy Oláh Miklós érseké és más egyháznagyoké.” Úgy látszik, hogy az itt felsorolt háromból ő a katonai élet mellett döntött, hogy saját és családja felemelkedését biztosítsa és vagyonát gyarapítsa.
Két testvérét említi mint örököst: az egyik Keowesdy Katalin, akinek van egy Ágota nevű leánya, a másik pedig Berta. Ez utóbbi biztos férfi volt, mert csak fegyverféléket hagyott rá. Ebből gondoljuk, hogy a keresztneve Bertalan lehetett, az itt leírt név pedig ennek a rövidült becéző formája. Ágota nevű unokahúga pedig nyolc forintot örökölt, amit majd akkor kap meg, „mikor isten szerencséjét parancsolja”, azaz férjhez megy.
Az első, már elhalt felesége nevét nem írja le, csupán a tőle született három gyermekéét: Mihály, Sófia és Else. (Ez utóbbi vagy az Erzse elírása, vagy esetleg lehet az Elisabeth latin alak becézése is.) A pénzéből ők kiemelten 150 aranyon osztozhattak.
A második felesége Keczer Katha,[6] akitől már van három leánya (sajnos mind név nélkül) és ahogy írja: egy „negyed gyermekem méhében vagyon”, azaz a neje a negyedikkel épp várandós volt. Csupán ebből gondoljuk, hogy a végakaró nem lehetett még agg ember, bár a hat gyermek, az akkori „vitézi” életmód és az átlagéletkor mindezt megkérdőjelezheti. A Keczer családból három férfitagot is olvashatunk, az azonban nem derül ki, milyen viszonyban voltak a feleséggel: apa, testvér, nagybáty, távolabbi rokon? Nagy Iván kötetében a Keczer családról bővebben ír mint Kassával szomszédos Sáros vármegyei előkelő (!) régi nemesi famíliájáról. Azonban a családfán és a családleírásban sem Kata(lin), sem a következő egyének nem szerepelnek ebben a korban: Keczer (Kethczer) Ferenc, István és Lajos, tehát nem azonosíthatók. Az biztos, hogy közeli rokonok lehettek, ha a végakaró többször is említi őket az örökösödéskor. Sajnos több nevet nem olvashatunk e családok tagjai közül. Bizonyára a tanúk, az adósok neve között lehet valaki, aki az első felesége rokona volt, erre azonban még egy közszói utalás sincs. Mindettől függetlenül érdemes fölsorolni a végrendeletben szereplő összes személynevet, hisz ezekből is levonhatunk néhány tanulságot a 16. század közepén élt kassai polgárok vagy a környéken élt, valamilyen tisztséget viselő, a végakarónak bizalmas embereiről. Adósai vagy zálogosai voltak a következő személyek: Kys (Kis) Lőrincz, Seghney (Segnyey) László, Zeőch (Szőcs~Szűcs) Balázs, Mihály csiszár (családneve hiányzik, két pallossal tartozott), Olaz (Olasz) Ágoston, Balogh Lőrincz, Kwrtheosy (Kürtösy) Miklós, a Kemenczén lakó Kyzlo (Kyzeló) György és Zekel (Székely) Balázs. Egy kivételével mind magyar eredetű családnevet viseltek, keresztneveik pedig abban a korban gyakoriak voltak. Természetesen van köztük olyan, amely ma a nagyon ritkán választottak közé tartozik, ilyen a Lőrinc és az Ágoston. A nevek azt jelzik, hogy ismeretségi körében mind magyarok voltak, és legtöbbje kassai polgár lévén utal a város lakosságának az összetételére is.
Ingatlanja nem sok volt a végakarónak, ami egyben bizonyítja a már említett köznemességhez való tartozását. A legértékesebb és nagy becsben tartott ezek közül a kassai háza volt. Ennek megszerzéséről érdekes dokumentum maradt fenn az utókorra. H. Németh István[7] tanulmánya szerint Kassa városa erősen ellenezte, és ha tehette – az uralkodó parancsa ellenére – megakadályozta, hogy nemesek, főkapitányok és többnyire birtokaikról elmenekülni kényszerülő tisztjeik Kassán házat vehessenek és ott letelepedjenek. A város azzal indokolta mindezt, hogy nem hajlandók elismerni a tanács joghatóságát a Kassán birtokolt ház felett, és a város privilégiumait nem tartják tiszteletben. Végül sikerült házat vennie, mégpedig nem akárkinek a közbenjárására, idézzük: „Nádasdy Tamás nádor [pedig] a főkapitány seregében szolgáló Kövesdy Lukács számára kért házvásárlási lehetőséget.” A mondatból következik, hogy az ország nádora személyesen ismerhette és becsülhette Lukács vitézt. A házon kívül a következő falvakban voltak megnevezett ingatlanjai Abaúj, illetve Sáros vármegyében: Hernádszurdokon (zwrdok) egy malma és két szőleje; birtokos még a következő településeken: Rozgom (Rozgony), Turina (Turchyna~Thurhina), Bunyita (Boynytha) és Kemencze[8] (az nem derül ki, hogy Alsóvagy Felsőkemencéről van-e szó).
Amint már említettük, az ingóságait csoportosítva ismertetjük, némelyik régi, már kiavult szónál magában a mondatban vagy zárójelben rövid magyarázatot teszünk.[9]
Az első csoportban a pénzét és az arany(ozott), illetve ezüst(özött) tárgyakat soroljuk föl. (A forintot vagy forintértéket több helyütt az akkor szokásos fl rövidítéssel rövidíti.) Készpénze a következő: 779 aranyforint, „fejér pénz”, azaz ezüst 218, tallér 75 (ez nagyobb ezüstpénz, 2 vagy 2,5 értékű pénzérem), „ó pénz” 14 fl (már nem használt pénzegység), dénár 70 (egykor használt, változó értékű ezüstpénz), „elegy pénz” 40 fl (más országok pénzei), 48 aranyforint értékben pedig összesen egy aranylánc, hat aranygyűrű és egy „folt?” arany szerepel. Ebbe nem számította be az adósainál kinn lévő összeget. Nemesfém tárgyai: 9 seleg (serleg), 1 fedetlen kupa, 1 kehely, 2 kis pohár, 1 csésze, 1 kannácska (mint ivóedények), sótartó, 11 gombos végű kalán (kanál), 8 aprószerű kalán, 1 (!) villa, 1 násfa (nyakláncon viselt, drágakövekkel kirakott, zománcos női ékszer) és aprólék arany gombok. Ezek közül kettő a feltűnő: az egyik az, hogy csupán egyetlen női ékszerről tesz említést, a másik pedig hogy az evőeszközök közül hiányzik a villa és a kés. Az utóbbiról tudjuk, hogy ebben a korban mindenki a saját késével, bicskájával étkezett, amelyet állandóan magánál tartott. Itt említ négy olyan fegyvert, amely ezüstös vagy aranyozott bevonatú volt: egy szablyát (egyélű, ívelt pengéjű kard), 1 buzogányt (régi zúzófegyver), 1 hancsárt (másképp handzsár – gyilokforma kés, a törökök az övükben viselték, vélhetően tőlük vettük át a használatát) és egy ezüst tolltokot, amelybe különböző tollakat szoktak díszként beleszúrni. Ez akkor a sisakok és a férfi fejfedők dísze volt.
És ezzel az utóbbi néggyel át is léptünk a másik nagyobb csoportba, a fegyverek és egyéb katonai kellékek ismertetésébe. Elmondhatjuk, hogy Kövesdynek mint katonaembernek ebből sokféle volt. Köztük már akkor is olyan régi darabok – akár 15. század végiek –, amelyeket alig-alig használtak, ezeket talán valakitől örökölhette. Két pallos (széles pengéjű, hosszú, egyenes kard); három szablya (kettő törökországi, harmadik ezüstös demecki, azaz damaszkuszi acélból való); egy régi fokos kard (baltához hasonló, kisebb méretű vágófegyver); 1 ezüst markolatú és egy „sásélű” hegyestőr; 3 nagy acélos puska; 4 mordálypuska, egyike kettős (régi, nehéz, tölcséres csövű puskaféle); páncéltartozékok: 3 fegyverderék (a derekat védő acélvas), 2 páncélgallér (vaslemezből készült, rákfarkas nyakvédő), 1 páncélujj és egy sisak (amelyet tolltokban ezüst tollak díszítettek). Mint korábban leírtuk, ezek nagy részét férfi rokonai, Berta nevű testvére és Mihály fia örökölte. Itt érdemes szólni arról, hogy volt egy török pej lova (vörösesbarna szőrű fekete sörényű és farkú paripa) nyereggel, amelyet vagy vásárolt, vagy vélhetően úgy zsákmányolt valamelyik harcban.
A következő fejezetben megismerkedhetünk egy 16. század elején élt köznemes vitéz katona ruhatárával. Mit viselt, milyen anyagokból készültek, ezekből mennyit és mit tartalékolt a házában. Sajnos nem ír fehérneműkről, alsóruhákról, sőt még lábbelikről (például csizma) sem. Ebben a rövid részben találjuk a legtöbb, már kiavult, elfeledett szavunkat. Bemutatásuk előtt kiemeljük, hogy a mai értelemben vett kabátfélék mind mállal voltak díszítve, vagy a téli darabok ezzel bélelve. A mál a prémes állatok has alatti, legértékesebb része volt (róka, farkas, nyest, mókus), nemcsak a férfi-, hanem a női ruhadarabokon is kedvelték, mivel ez tartotta legjobban a hőt a hidegben. Téli viseletként három subája volt, egyik farkasbőr, a másik farkasmállal, a harmadik szintén valamilyen mállal bélelt (hosszú, nyitott, bundaszerű kabát); dolmánya csak egy, ez posztóból készült, testhezálló, térdig vagy combközépig érő férfi felsőruha; mentéje viszont hat (ez volt akkor a legbecsesebb ruhadarab: posztóujjas, amelyet bélelt és béleletlen formában is készítettek különböző színekben; díszes gombolású, rövidebb férfi és női viselet volt; különleges, jeles alkalmakkor szokták viselni). Ezeken kívül volt még hat „kopott” subája, ezek külsejét nem részletezi. Végül egy kék és egy veres subicáról is ír, amely olyan kis subaféle volt, amely csak a test felső részét takarta. Mint írja, csak egy úgynevezett felsőruhája, valamint két nadrágja[10] volt. Mintegy tartalékként végben is említ 11 sing (egy sing kb. 60 cm) szegfűszín stamet, nyolc sing szederjes és két „remek” karasia (karazsia) anyagot. A skarlát(piros) mellett e két szín használata (rózsaszín és kékeslilás) a 16. században nagyon kedvelt volt. Az említett ruhaanyagokból a stamet finomabb szövetfajta, a karasia durva posztó (másképp angliai posztó), a veres purgamál pedig az olasz Bergámóban[11] gyártott, finom és drága posztófajta volt. Amint látható, mind a ruhaanyagok, mind színeik elnevezése szinte mind kiavult, nem használatos a mai magyar nyelvünkben.
Említést tesz még két új szőnyegről, egy nagy, egy új és egy arannyal kivarrt zöld bársony paplanról is. Mintegy összefoglalóan írja, hogy „egyéb házbeli eszköz marhám sokféle vagyon” (háztartási eszközök), valamint különféle „élései”, azaz mindennapi élelmek, ezeket pontosan csak a felesége tudja – és egyben ő örökli.
Állatairól röviden emlékezik meg: a már említett pej lovon kívül van három „szekeres” ló, tehenek, disznók és egyéb „marhák”, azaz kisebb háziállatok, baromfifélék. Kiemeli, hogy van a szekerén kívül egy új kocsija is: ez a kényelmesebb, könnyű és gyors járású, főként utazásra használt jármű ekkor kezdett divatba jönni már a hazai köznemesség körében is, szinte státuszszimbólumnak számított. Ezzel véget is ért Kövesdy Lukács ingatlan és ingó vagyonának, holmijainak felsorolása.
Feltétlenül szólnunk kell arról, hogy mindezeket roppant körültekintően és igazságosan osztotta szét a felesége, a gyermekei és a rokonai között. Az első felesége révén kapott lánynegyedet, azaz hozományt, valamint az első házassága idején szerzett vagyonát a névvel megnevezett, ebből a házasságból született három gyermeke örökölte. A második felesége által hozottakat s a vele közösen szerzett javait viszont csak Keczer Kata és a három név nélküli leánya. Természetesen minden a feleségé lesz addig, amíg a gyermekei el nem érik a felnőttkort, illetve a lányok nem mennek férjhez. Minderre a megnevezett testamentumos urainak nyomatékosan fölhívja a figyelmét, és kéri őket ezen kérésének betartatására. Az okiratot a saját pecsétjével zárta le. Aláírása viszont nem saját kezű, valószínűleg nem tudott írni, ezért mondta tollba Péter íródeáknak a testamentum szövegét. Kissé elkülönítve, új sorban szerepel egy latin mondata, amely magyarul úgy hangzik, hogy a végrendeletet csak a halála után törjék föl (mármint a pecsétjét) és nyissák ki.
Végül van egy jótékonysági cselekedete is: „az szegényeknek az ispitálba hagyok nyolc forint ára fillért”. Az ispitál[y]~ispotály mai jelentése kórház, ápolóintézet. Feltűnő, hogy egyetlen kassai vagy más falubéli egyházra, templomra sem testált még egy forintnyi összeget sem. Ezért is nem derül ki, hogy milyen vallású egyén volt.
Az ismertetést ugyanolyan bizonytalanságokkal zárjuk, mint amilyenekkel indítottuk az elején. Nem tudjuk, hogy a végakaró mikor és hol hunyt el, hova temették (Kassán, vagy valamelyik birtokán?), hisz erre még egy szónyi kívánságát, utalását sem olvashatjuk a végrendeletben. Arról sem maradt fönn följegyzés, korabeli dokumentum, hogy a felesége egyedül miként tudta fölnevelni a hat, sikeres szülése esetén a hét árvát.
Azt mondhatjuk, hogy vitéz Kövesdy Lukács szinte a semmiből bukkant elő, és küzdötte fel magát a magyar nemesi családok körébe, majd szinte a semmibe távozott a testamentuma megíratása után.
[1] Ifj. Kemény Lajos: Kövesdy Lukács végrendelete. 1556. Történelmi Tár, 1903. 156–160. p. A végrendelet akkor Kassa város levéltárában volt található a 3021. sorszám alatt.
[2] Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. VI. Pest, 1860, 454–456. p.
[3] A 16. században több mint húsz (!) Kövesd nevű település volt Magyarországon. Ezért az esetleges származási helyet jelölő családnevet nem lehet azonosítani.
[4] Kövesdy nem említi, hogy részt vett-e a mohácsi ütközetben, Eger vagy más végvár ostrománál, de még azt sem, hogy kinek a parancsnoksága alatt szolgált katonaként.
[5] Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. MOL Kiadványai II. Forráskiadványok 16. Budapest, 1990, 20. p.
[6] Nagy 1860, 144–150. p.
[7] H. Németh István: Kassai polgárok és katonák a 16. században. Levéltári Közlemények 68. 1997/1–2. 174. p. A fentebb írtak a tanulmány ezen részének tömör ismertetése és kivonata.
[8] A Szlovákiában lévő települések mai neve: Rozhanovce, Tuhrina, Bunetice, Kamenica.
[9] A magyarázatoknál nem kívánjuk részletesen felsorolni a sok szótárt, lexikont, amelyeket a jelentések feltárásánál használtunk.
[10] Az egyik „leobi nadrág” – ennek a jelzőnek nem sikerült megfejteni a jelentését.
[11] Söptei István: Főúri esküvő Nádasdy Tamás udvarában. A Vas Megyei Múzeumok Értesítője. Szombathely. 1996. 23/1. p. 22.