Durst Judit–Nyírő Zsanna–Bereményi Ábel (szerk.): A társadalmi mobilitás ára. Első generációs diplomások és az osztályváltás következményei. Budapest, Gondolat Kiadó–Társa¬dalomtudományi Kutatóközpont, 2022, 454 p.

Izgalmas, sokrétű kötet jelent meg 2023-ban a Gondolat Kiadó és a Társadalomtudományi Kutatóközpont gondozásában, amely a társadalmi mobilitás árával foglalkozik, és amely egy hároméves kutatási projekt összegzéseként értelmezendő. A téma tudományos kibeszéletlenségét és aktualitását talán az is szemlélteti, hogy a budapesti Három Hollóban 2023. szeptember 25-én szervezett könyvbemutatón a lépcsőn is ültek az emberek, a szervezők és a megszólalók pedig hangot is adtak meglepettségüknek, amit a nagy érdeklődés váltott ki belőlük. Maga a kötet nem hibátlan, számos kérdést és problémafelvetést hagy maga után, hiszen az ilyen kutatások soha nem egy téma lezárásaként, sokkal inkább vitaindítóként és további kutatások motivációjaként is értelmezhetőek. A tanulmányokban felvetett témák, a bevezetett nyelvhasználat mindenképpen hiánypótlóak a magyar nyelvű társadalomtudományos közegben, és fontos lépéseket jelentenek az első generációs értelmiségiekkel, a társadalmi mobilitással és társadalmi reprodukcióval kapcsolatos kutatásokban.

A kötet címe és alcíme sem utal etnikai meghatározottságra, azaz nincs explicit utalás arra nézve, hogy a kutatás elsősorban az első generációs roma értelmiségiek, tehát egy, a többségi társadalom által rasszizált kisebbség tagjainak mobilitástörténeteivel foglalkozott volna. A kutatásban valóban részt vettek a többségi társadalom és magukat romaként identifikálók tagjai is, ehhez képest a kötet tanulmányai jelentős részben a romaként megélt mobilitással foglalkoznak. Felmerülhet a kérdés, hogy a kutatást és a róla szóló könyvet miért nem kategorizálták másképpen, azaz miért nincs nyílt utalás arra, hogy ez egy romákkal kapcsolatos vizsgálat volt? A válasz ott keresendő, hogy a kutatók által alkalmazott hólabda módszer, a közösségi médiában terjesztett felhívások és online kérdőívek véletlenszerűen találták meg a többségi társadalom tagjait és a romákat, és az, hogy több volt a roma válaszadó és interjúalany, minden bizonnyal azt jelenti, hogy többségében őket érinti az első generációs értelmiségi életút megélése (illetve vélhetően rájuk jellemzőbb a válaszadási hajlandóság).

A könyv számos ponton kiemeli, hogy a kutatás nem volt reprezentatív: nem a számbeli reprezentativitásra, inkább a kvalitatív megértésre törekedtek. A kvalitatív értelemadásnak azonban gátat szabnak például az olyan tényezők, mint hogy a középosztálybeli integráció végett a roma identitásukat teljesen hátrahagyók (azaz pont azok, akik az identitás és a magánélet szempontjából biztosan magas árat fizettek a mobilitásukért) jellemzően nem jelentkeztek ezekre a felhívásokra. A szövegek ezt a hiányt úgy igyekeznek pótolni, hogy felhívják az olvasó figyelmét az esetleges hiányosságokra.

A kutatás tehát nem a számmal mérhető társadalmi mobilitás mértékének bemutatására törekedett, hanem arra, hogy kvalitatív módszertannal, esettanulmány jelleggel mutassa meg a mobilitástörténetek személyes megélését, és hogy a 165 narratív, félig strukturált mélyinterjú érzékeny elemzésével megtalálja (vagy inkább: birtokba és használatba vegye) azt a társadalomtudományos nyelvezetet, amely segítségével az első generációsok tapasztalata elbeszélhetővé válik. A kötet tanulmányai iskolapéldái annak, hogy a kvalitatív kutatások miként egészíthetik ki a kvantitatív szemléletűeket: a társadalmi mobilitás pusztán számokkal bemutatott mértéke, amint ez a kötet budapesti bemutatóján többször elhangzott, egyfajta „kegyetlen optimizmust” sugall, amely vak marad azokra az érzelmi-mentális terhekre, életút- és identitásdilemmákra, amelyeket a társadalmi mobilitás áraként könyvelhetünk el. Hogy ezt az árat nem mindenki egyformán fizeti meg, a projektben részt vevő kutatók is tudatosították: a köteten végigvonul a szemlélet, mely szerint az etnikai elkülönülés látható antropológiai jegyeit magukon viselő, a többségi társadalom által rasszizált kisebbségek – esetünkben a romák – hatalmas árat kénytelenek fizetni egyrészt a saját felfelé mobilitásukért, másrészt az új életkörülményeik fenntartásáért. A mobilitás árát ugyanis jelentősen növeli, hogy az első generációs romák nemcsak osztályt ugranak, hanem jellemzően etnikai közeget is váltanak: az értelmiségi mezőbe való belépés ugyanis a fehér középosztály világába, szokásrendszereibe való integráció követelményét jelenti.

A kötet sok fontos megállapítása ennek az integrációnak a folyamatával és buktatóival/se­gítőivel foglalkozik. A szövegek olvasása egy többgenerációs értelmiségi esetében egy számára valószínűleg ismeretlen világba és érzésvilágba enged betekintést, míg az első generációsok számára, etnicitástól függetlenül reveláció értékű lehet: segíthet felismerni azokat a folyamatosan újratermelődő struktúrákat, amelyek meghatározzák az első generációsok tapasztalatait. Azaz bemutatják az egyéni történetek rendszerszintű beágyazottságát, az ismétlődő motívumokat, ezzel pedig sokszorosan számolnak le a meritokrácia mítoszával, tehát azzal a tévhittel, mely szerint a neoliberális demokrácia keretei között minden esetben az egyéni érdemek (szorgalom, kitartás, motiváció) határozzák meg az előrejutást, tehát a társadalmi mobilitás mértékét, tempóját, minőségét. Az interjúk elemzése során a szerzők érzékenyen hívják fel a figyelmet azokra a pontokra, amikor az interjúalany kizárólag saját érdemeinek tudja be az előbbrejutását (ezzel könnyítve azt a terhet, amit a „visszaadás terheként” fogalmaztak meg a kutatók), azonban ezekben a történetekben is minden esetben ott vannak az oktatási támogató programok, a különböző ösztöndíjak, támogató családtagok, pedagógusok és mecénások, akik hozzájárultak az egyén előbbrejutásához. Ehhez a megállapításhoz kapcsolódik a kutatás egyik legfontosabb következtetése is, nevezetesen, hogy a társadalmi mobilitás elsősorban azoknak válik elérhetővé, akik a fenti támogató háló néhány elemével találkoznak a kritikus életszakaszokban. Ezek hiánya mellett a társadalmi mobilitás hozzáférhetetlen marad, tehát épp azokat nem éri el, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá (azaz a szegregált körülmények között élőket, a családi támogatást mellőzőeket).

A 454 oldalas kötet hosszú felvezetővel indul. A Bevezető előtt egy szerkesztői előszó és egy, a kötet nyelvhasználatáról szóló rövid szöveg vezeti be a könyv és a mögötte álló kutatások legfontosabb szemlélet- és fogalomhasználatbeli sajátosságait. A szerkesztői előszó vegyesen elevenít fel meghatározó, a témába vágó irodalmi vonatkozású szövegeket (Borbély Szilárd sokszor idézett és megrázó, Az elveszett nyelv című, 2013-as szövegét, amelyet az előszó tévesen Kulturális migráns című cikként jegyez; valamint Milbacher Róbert 2020-as, A kulturális migráns című cikkét), Bourdieu-nek a testiesült kulturális tőkéről szóló elméletével, amelynek lényege, hogy a kulturális tőke bizonyos formái tulajdonképpen elsajátíthatatlanok, és azok kiváltságai maradnak, akik beleszületnek egy olyan környezetbe, amely eleve birtokolja ezeket a tőkéket.

A kutatás eredményeinek fényében a kutatók a társadalmi mobilitással járó osztályváltást egy sajátos problémahalmazként értelmezik, melynek egyebek között része a társadalmilag mobil egyéneket jellemző kisebbségi érzés, imposztorszindróma, megfelelési és túlteljesítési kényszer, túlzott szorgalmasság, és az igyekezet, hogy elsajátítsanak egy olyan viselkedési kódrendszert, amely a többgenerációs értelmiségi családban szocializálódók számára magától értetődő. Szintén a kutatásból leszűrt következtetés, hogy ez a fajta szorongás és megküzdés elsősorban a társadalomtudományi és a kulturális/bölcsész értelmiségre jellemző, amely ráadásul folyamatosan reflektál „saját kulturális otthontalanságára” – szemben például a gazdasági vagy műszaki első generációs elittel, amely láthatóan sokkal jobban boldogul új közegében (9. p.).

A kutatás, ahogy a kötet címe ezt ki is jelöli, elsősorban a társadalmi mobilitás különböző típusú áraival foglalkozik, azonban az előszó figyelmeztet, hogy a társadalmi mobilitásnak nem csak ára, hanem üvegplafonja is van, ami azt jelenti, hogy egy sikeresnek mondható mobilitási pálya sem jelent automatikus belépőt bizonyos elit állásokba. Bizonyos pozíciók a többgenerációs elitek kiváltságai maradnak, és nagyon alacsony azok száma, akik ide kívülről be tudnak lépni, vagy akik a megszerzett pozícióban meg is tudnak maradni (10. p.). A kötet tanulmányaiban idézett interjúrészletek illusztrálják is ezen elméleti állításokat: például a többségi társadalomhoz tartozó nő, aki a PhD megszerzése után otthagyta egyetemi adjunktusi munkáját, mert úgy érezte, hogy túl nagyot lépett előre, és az akadémiai közeg struktúrája és viselkedési rendszere túl sok szorongást okozott neki (120. p.).

Amint az előszó kiemeli, a kötet főszövegei a fentiekhez hasonló osztályváltók mobilitási útjainak szisztematikus elemzését tűzték ki célul, mindezt egy nemzetközi elméleti és empirikus keretbe ágyazva, amely megközelítés sok ponton nyújt érdekes észrevételeket a hasonlóságok és különbségek érzékeltetésével (10. p.). Az előszó „egymásra reflektáló, egymást kiegészítő” tanulmányként hivatkozik a kötet szövegeire, ami nagyrészt igaz, meg kell azonban jegyezni, hogy bizonyos szövegrészek néha szinte szó szerint ismétlődnek szöveghelyről szöveghelyre; elsősorban azokra a szövegrészekre kell gondolni, amelyek a kiválasztott elméleti és fogalmi keretet ismertetik. Így többször is leírásra került a meritokrácia mítosza és annak jelentése, a rasszizált üvegplafon és a rasszizált kisebbség fogalmai, az interszekcionalitás elmélete, amely egyébként az egyes kutatásoknak valóban meghatározó eleme. Az interszekcionális szemléletmód alapján a társadalmi mobilitást nemcsak a társadalmi osztályváltás felől közelítik meg a kutatók, hasonlóan figyelnek az etnicitás és a társadalmi nem dimenzióira is – azaz, hogy e tényezők hogyan jelennek meg, hogyan dinamizálják egymást, és milyen hatással vannak az egyes mobilitástörténetekre, és milyen strukturális sajátosságokról, jellemzően strukturális egyenlőtlenségekről beszélnek.

Az, hogy a fent említett szöveghelyek többször megismétlődnek a kötetben, zavarja a folyamatos olvasást, bár némileg indokolható olyan szempontból, hogy így az egyes szövegek önmagukban is megállják a helyüket, tehát ha egy olvasó csak egy-egy szöveget szeretne elolvasni, akkor is maradéktalanul képbe kerülhet a kutatást meghatározó elméleti alapállásokkal. Máskülönben a szövegek tartalma, az interjúk elemzéseire épülő, saját nézőpontú tanulmányok valóban kiegészítik egymást és egymásra épülnek.

Rövid, de meghatározó a kötet nyelvhasználatáról szóló írás, amely a romákat érintő társadalomtudományi nyelvkészletről szól. Amint a szöveg (nem megnevezett) szerzője írja, a társadalomtudományi nyelvhasználatban rejtett struktúrák, az elnyomás rendszerei ölthetnek alakot, ezek reflektálatlan használata pedig újratermeli az egyenlőtlenségeket, a már meghaladott nézőpontokat. A korábbi magyarországi demográfiai és szociológiai nyelvhasználat a romákat nemzetiségként vagy etnikumként kategorizálta (erre könnyen rezonálhat a szlovákiai magyar kategorizáció történetiségét ismerő kutató, ha arra gondolunk, hogy a szocialista Csehszlovákiában milyen jelentése volt a magyar kisebbség nemzetiségként való megnevezésének, és a kisebbség szó tiltásának – ennek lényege az volt, hogy a csehszlovákiai kisebbség ne politikai közösségként kategorizálja magát, hanem kizárólag kulturális közösségként gondoljon magára).

A kutatók a roma interjúalanyokkal kapcsolatos elemzéseikben a rasszizált kisebbség fogalmát tartják ideálisnak, ugyanis úgy vélik, hogy ez a fogalom magába foglalja azokat az elnyomó gazdasági, politikai, társadalmi struktúrákat, amely a romákat vélt származásuk vagy bőrszínük alapján diszkriminálja és stigmatizálja. Hasonlóképpen a rasszizált üvegplafon azokat a rejtett strukturális akadályokat hivatott nyelvileg megjeleníteni, amelyekkel a rasszizált kisebbség tagjai találkoznak mobilitási pályájuk során (14. p.).

A kötet első tanulmánya (Durst Judit–Nyírő Zsanna–Bereményi Ábel: Bevezető. Egyéni siker, kollektív kudarc: első generációs diplomások és a társadalmi mobilitás kegyetlen optimizmusa) lényegében folytatja a kutatás hátterét adó elméleti és nézőpontbeli háló felvázolását. A kutatások az oktatáson keresztül megvalósuló mobilitással foglalkoztak, e szöveg pedig világosan kifejti a társadalmi mobilitás oktatásba vetett hitének hamisságát, azaz azt a tévhitet, hogy az oktatás általi előbbre jutás feloldja a társadalmi egyenlőtlenségek bonyolult rendszerét. A szöveg ezen pontján kissé esetlenül Éber Márk Áron és Róbert Péter 2022-es, az Intersections folyóirat Társadalmi mobilitás című lapszámának bemutatóján elhangzott szóbeli hozzászólására hivatkozik, amikor azt írja, hogy a fenti szemléletmód (azaz az oktatás általi mobilitás nem valódi mobilitásként való értelmezése) szerint a társadalmi mobilitás árának kutatása lényegében „nem más, mint a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése, azaz a társadalmi reprodukció vizsgálatának egyik változata” (18. p.). Érdekes, hogy a szöveg nem idézi Ébernek a témában írt szövegeit, elsősorban a 2020-ban megjelent, A csepp. A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyvét.

A szóbeli hozzászólás hivatkozása után a kötetben egyetlen szöveg kivételével lényegében reflektálatlanul használják a középosztály fogalmát, illetve a középosztályba való belépés jelenségét, bár tény, hogy többször említik, hogy az oktatás által elért mobilitás és az értelmiségi munkakör betöltése nem minden esetben jár együtt a középosztállyal azonosított jövedelmi helyzettel, a megtakarítások meglétével és egyáltalán, a középosztályi életmóddal. Ezt a hiányt Dés Fanni „Nagyon nehéz a rendszert hibáztatni, amikor ott van előtted egy ember, aki ugyanannak a rendszernek a terméke, de szemben álltok egymással”. A társadalmi mobilitás költségei a párkapcsolatok kontextusában című szövege pótolja, amelyben idézi Éber és Huszár–Berger azon megállapításait, miszerint „Magyarországon – az országnak a regionális és a globális gazdaságban elfoglalt félperifériás helyzetéből adódóan – nem létezik olyan jól körülírható középosztály, mint a centrumországokban, ahol megvan a gazdasági bázis egy széles középréteg számára”. Éber elemzéseiben a helyi középosztályt ezért nevezi inkább „közvetítő osztálynak”, amely fogalom kifejezi, hogy egy, az alsó és a felső osztály között elhelyezkedő rétegről van szó, amely azonban mégsem azonosítható a középosztállyal (313. p.).

A bevezető továbbá hangsúlyozza, hogy a társadalmi mobilitás kvalitatív megközelítésű kutatása Bourdieu analitikai és módszertani eszköztárát alkalmazza, a habitussal kapcsolatos elméletek ugyanis összekötik az egyéni és strukturális szinteket, érzékenyek az időbeliségre, és figyelembe veszik a változatos tőkefelhalmozásokat és azok hatását (27. p.).

Mivel a kutatások az oktatáson keresztül megvalósuló mobilitással foglalkoztak, ezért fontos része a kötetnek Zolnay Jánosnak a magyar közoktatás történetét összefoglaló, a könyvben olvasható mobilitási történetek hátterét adó tanulmánya (Esélyteremtés és kirekesztés. A közoktatás-politikai változások mint a társadalmi mobilitás keretrendszere). A fejezet korszakolós lebontásban követi végig a magyarországi közoktatás-politika elmúlt évtizedeinek történetét, arra fókuszálva, hogy az egyes törvények és intézkedések milyen mobilitási és integrációs esélyeket teremtettek az alsóbb osztályból származó hallgatóknak, hangsúlyosan a roma diákoknak. Az elemzés megmutatja, hogy a szocializmus alatt és a rendszerváltást követő évtizedekben is voltak kirekesztő, ugyanakkor esélyteremtő intézkedések is, ezekhez képest pedig jelentős változást mutat a 2011-es oktatáspolitikai fordulat, amely átjárhatatlanná teszi a társadalmi osztályokat, esetlegessé téve a legszegényebbek mobilitási pályáit.

1985 és 1993 között a magyarországi iskolarendszer a fejlett világ egyik leginkább szelektívebb és egyenlőtlenebb szisztémája volt, Zolnay ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy a korszakban szintén jellemző középiskolai és főiskolai expanzió, valamint a tankötelezettségi korhatár felemelése nagyon jelentős pótlólagos esélyeket teremtett a legrosszabb helyzetű családok számára (54. p.). Jelentős fordulópontnak tekinthető az első PISA-jelentés 2000-ből, amely a korszakban na!gy megdöbbenést keltett és felhívta a figyelmet a szélsőséges szelektivitás és az esélyteremtés kettősségére, a kettő közötti feszültségekre (75. p.). A felmérés egyik fontos eredménye kimutatta, hogy hatalmas a diákok teljesítménye közötti eltérés: a jól teljesítők a skandináv országok diákjaival azonos eredményeket érnek el, a rosszul teljesítők pedig a harmadik világbeli országok átlagához hasonló eredményt hoztak (76. p.). A PISA-felmérés után oktatáspolitikai korrekció következett, amelynek következtében az etnikai szegregáció 2006 és 2008 között csökkent, majd évekig stagnált (80. p.).

Zolnay a 2011-es oktatáspolitikai fordulatot drasztikus kirekesztő fordulatnak nevezi, megmutatva fontos elemeit: azaz a központi középfokú keretszám-gazdálkodás 1990 előtti rendszerének visszaállítását, a gimnáziumokba való bejutás megnehezítését, a tankötelezettségi korhatár csökkentését 16 évre, a négyéves szakiskolai képzés háromévesre redukálását és kedvezőtlen átalakítását. A változásokat a szerző úgy értelmezi, mint az esélykiegyenlítő rendszerkorrekciós kísérlettel való szakítást, a világnézeti egyöntetűségre való törekvést (elsősorban a tanszabadság és a korábbi tankönyvpiac felszámolása által), a társadalmi problémák etnicizáló elbeszélésére való hajlam újbóli megjelenését, az iskolai szegregáció többé-kevésbé nyílt támogatását. Zolnay megállapítja, hogy a fentiek következtében kimutathatóan ismét növekedésnek indult a korai iskolaelhagyók száma (81–82. p.).

A kötet következő fejezetét (Rasszizálás mindenek felett. Az oktatási mobilitás hatása a habitusra) Nyírő Zsanna és Durst Judit jegyzik. A tanulmány azt próbálja megragadni, hogy a társadalmi világok közötti mozgás miként befolyásolja az egyén habitusát, és milyen tényezők vezethetnek az egyén habitusának destabilizációjához, azaz az úgynevezett hasadt habitushoz. A kutatók a következő faktorok hatásait vizsgálták az egyének szubjektív mobilitási történetében: az egyén rasszizált kisebbségi csoporthoz való tartozását; a társadalmi mobilitás terjedelmét; a származási család aspirációs tőkéjét; a mobilitás sebességét; és a mobilitás érkezési állomását. A kutatás során megállapították, hogy e tényezők a habitus átalakulásához vezethetnek, és hogy a hasadt habitus jelensége kifejezetten gyakoribb tapasztalat a roma interjúalanyok körében (105. p.): „Míg a többségi társadalom tagjai csupán az osztályu­kat hagyják maguk mögött, addig roma interjúalanyainknak az osztályváltás mellett az identitás és a rasszizált kisebbségi helyzet, etnikai alapú hovatartozás kérdésével is foglalkozniuk kell” (108. p.). A szerzők kifejtik továbbá, hogy a családi közegtől való eltávolodás és az érkezési osztályhoz való alkalmazkodás (másképpen: akkulturáció) gyakran vezet sajátos belső konfliktusokhoz, valamint konfliktushoz a származási családdal, közösséggel (109. p.). Mind­ezek ellenére a legtöbb válaszadónál erős roma identitás volt beazonosítható, és a roma közösség iránt érzett szolidaritás (110. p.).

A következő fejezet (Durst Judit–Nyírő Zsanna–Dés Fanni–Boros Julianna: Rasszizált üvegplafon. Rejtett akadályok és az első generációs roma értelmiségiek szegmentált munkaerőpiaci helyzete Magyarországon) egyebek között az olyan szociológiai adatok mögött meghúzódó okokat keresi, mint hogy az első generációs diplomás romák közül sokan a romákat érintő ügyekkel kapcsolatos segítő szakmákban helyezkednek el. A szöveg nagyban épít Friedman és Laurison 2020-as The Class Ceiling című könyvére, amelyben a szerzők megállapították, hogy azok, akiknek szüleik alacsony társadalmi osztályba tartoznak, gyakran nem érik el azt a szintet a munkaerőpiaci létrán, amelyet képességeik és végzettségük folytán megérdemelnének (147. p.). A fejezet mögött álló kutatás során egyebek között az derült ki, hogy a megkérdezettek munkaerőpiaci szegmentálódását nem kizárólag a (rasszizált) üvegplafon, hanem önkorlátozó személyes döntések (azaz az énhatékonyság hiánya, mely, mint arra a szerzők rámutatnak, szintén a strukturális diszkriminációból fakad) és a származási közösség iránt érzett felelősség is jelentősen meghatározzák (172. p.). A kutatási eredmények összességében arra világítanak rá, hogy az elért mobilitások valójában nagyon is törékenyek (174. p.).

Durst Judit és Bereményi Ábel „Úgy éreztem, hazaérkeztem”. A mobilitás kisebbségi útja első generációs roma diplomásoknál című szövege egy újabb fontos fogalmat, a kisebbségi mobilitási pályát vezeti be, amelyet a következő elemek meglétével azonosít: a roma középosztálybeli identitás kialakítása, amely egy büszke roma identitást jelent, szembemenve a rasszizált sztereotípiákkal; saját roma civil szervezetek, támogató programok létrehozása; a társadalmi mobilitás során szerzett előnyöknek a saját közösségbe való visszaforgatása (190. p.). A kutatás meghatározó következtetése, hogy a fenti elemek nem a mobil egyén gazdasági mobilitását segítették elő, hanem a társadalmi mobilitás árának, érzelmi terhelésének csökkentését segítették (p. 190). Továbbá hogy az ún. etnikai tőke, más néven közösségi kulturális vagyon mozgósítása egyrészt megkönnyítette az első generációs romák mobilitását, másrészt szintén csökkentette a mobilitás érzelmi árát (221. p.).

A kötet következő része (Boros Julianna–Bogdán Péter–Durst Judit: Roma kulturális tőke. Első generációs diplomások és a tehetséggondozó oktatási programok szerepe a társadalmi mobilitás árának csökkentésében Magyaror­szágon) azokat a segítő programokat elemzi, amelyeket az előző fejezet a társadalmi mobilitás ára csökkentésének szempontjából jelentősnek ítélt meg. Ezek a programok „etnikailag célzott, komplex megközelítést alkalmaznak, [és] különböző típusú tőkékkel ruházhatják fel kedvezményezettjeiket” (231. p.). Naudet-re hivatkozva a szerzők leírják, hogy a társadalmi mobilitás érzelmi költsége jellemzően abból fakad, hogy a mobil egyének kétfajta mobilizációs utat járnak be (egyet a családi, egyet az oktatási kontextusban), és a kettő között feszültség keletkezik, ha a két út egymásnak ellentmondó működési elveket követ. Mindennek erkölcsi vonzata is van, amennyiben a társadalmilag mobil egyén magáévá teszi a domináns középosztálybeli normákat és értékeket. E kérdés minden mobil egyéntől állásfoglalást követel, és a mobilitási pálya gyakran váltja ki a származási közösség felől érkező elmarasztalást (például azért, mert az illető roma „elmagyarosodott”; 237. p.). A tanulmány megismerteti az olvasót azon magyarországi segítő programok tipológiájával, amelyek a kutatás során felvett interjúkban is megjelentek és amelyek sikeresen enyhítették a megkérdezettek érzelmi terheit és identitásválságait.

A kötetben továbbá helyet kapott két, a társadalmi nem dimenzióit kiemelten figyelembe vevő tanulmány (Bereményi Ábel–Durst Judit: Jelentésalkotás mint társadalmi navigáció reziliens diplomás roma nőknél Spanyol­országban és Magyarországon; Dés Fanni: „Nagyon nehéz a rendszert hibáztatni, amikor ott van előtted egy ember, aki ugyanannak a rendszernek a terméke”. A társadalmi mobilitás költségei a párkapcsolatok kontextusában); Kállai Ernőnek az olyan, első generációs roma értelmiségieket elemző szövege, akik nem a hagyományos, romákhoz köthető pályákon helyezkedtek el (Rendhagyó foglalkozású roma értelmiségiek), és amely szöveg egy értékes történelmi kitekintővel indul; valamint Kalla Éva írónak a kutatás eredményeire adott, szubjektív meglátásokkal és élményekkel teli reflexiója (Átok és áldás. Az első generációs roma értelmiség identitásküzdelmei).

A könyv utolsó fejezete (Papp Z. Attila–Zsigmond Csilla: Szabadon lebegve? Kisebb­ségi magyar első és többgenerációs fiatal értelmiségiek) jelentősen kilóg a többi szöveg sorából, mind a nyelvhasználatát, mind a módszertanát illetően. A kötet elején felvezetett, majd többszörösen körülírt szókincs egészen más szavakkal és szempontokkal helyettesítődik (például a társadalmi mobilitás árának lelki terhei itt „patologikus hatásként” vannak említve), a kvalitatív módszertan helyét átveszi a pusztán kvantitatív megközelítés. Míg a kötet korábbi szövegei következetesen ügyeltek arra, hogy minden felmerülő fogalmat megfelelően körülírjanak, ez a szöveg sokkal belterjesebb tudományos attitűdöt képvisel: felmerül például az intergenerációs és intragenerációs társadalmi mobilitás, a kettő közti különbség azonban nem kerül kifejtésre; más szöveghelyen az „oktatás purifikáló hatására” nem kapunk magyarázatot. Mindez azért szembetűnő, mert nagyon más szerzői pozíciót feltételez, mint amit a könyv korábbi fejezeteiben megszokhatott az olvasó, és amelyek sokkal inkább hozzáférhetővé tették a kutatás eredményeit a tudományos közeg határain kívül is.

A szövegben a társadalmi mobilitás árának bemutatása helyett inkább annak következményeire és feltételeire helyeződik a hangsúly, illetve az első generációs és többgenerációs értelmiségiek között kimutatható különbségekre. A kutatásból hiányzik a kötet egészére jellemző interszekcionális szemléletmód: az adatok, amelyekkel dolgozik, kevés hangsúlyt fektetnek az osztály által meghatározott tényezőkre (lakhatási körülmények, szülők aspirációs tőkéje stb.), és tulajdonképpen teljesen vakok a rasszizálható különbségekre, azaz a határon túli kisebbségi magyar csoportok esetében nem találják relevánsnak a rasszizált különbségtételt (ezzel a kutatás számára láthatatlanná téve a romániai, szerbiai, ukrajnai, szlovákiai romákat, akik roma identitásuk mellett magyar identitással is rendelkeznek). A szöveg ilyenfajta különutassága onnan ered, hogy az alapjául szolgáló kutatás nem a fent ismertetett kutatásokkal összhangban, hanem egy korábbi, nagyméretű reprezentatív adatfelvétel elemzéséből született, nevezetesen a GeneZYs 2015 című, az MTA Kisebb­ségkutató Intézete és a Mathias Corvinus Collegium közös kutatásából, amely során 400 ezer fő adatait vették fel a 15–29 éves korosztályban.

A szerzők kiemelik, hogy a GeneZYs 2015 kutatás tervezésekor az első és többgenerációsok célzott vizsgálata nem szerepelt a célok között, a rendelkezésre álló adatokból azonban lehetséges következtetéseket levonni a két csoportra vonatkozóan. A kisebbségi magyar értelmiségi fiatalok több mint fele első generációs, ezen belül is a szlovákiai magyar fiatal értelmiségieknek a több mint kétharmadát teszik ki az első generációsok (432. p.). A négy vizsgált régióban a Kárpátaljára a legkevésbé jellemző az intergenerációs mobilitás, ezzel az adattal összevetve a szlovákiai magyar intergenerációs mobilitásé nyolcszoros esélyt mutat. A kutatók következtetése szerint ez azt jelenti, hogy a vizsgált csoportok közül a szlovákiai magyar társadalom tűnik a leginkább nyitottnak (434. p.).

A kutatás további következtetése, hogy az első generációs értelmiségiek nagyobb eséllyel származnak falusi környezetből – ám ha a kutatási modellt kiegészítik a kulturális reprodukció változóival, a településtípus hatása elveszíti jelentőségét, és a kulturális tőke változói veszik át ezt a hatást (435. p.). A minél magasabb szintű nyelvismeret (az angol és az államnyelv ismerete) jobban jellemzi a többgenerációs értelmiségi habitust, hasonlóan a magánórák igénybevételéhez, ami a szülők tudatos iskoláztatási stratégiájának részeként értelmezhető (435. p.). A civil szervezeti kötődés hiánya az első generációsokra jellemző, míg a liberalizmus és a többségi nemzettel szembeni tolerancia és a civil szervezeti aktivitás inkább a többgenerációs értelmiségi fiatalokra jellemző. A társadalmi mobilitás ára szempontjából lényeges adat, hogy az élettel való elégedettség és a boldogság mértékében nincs értelmezhető különbség az első és többgenerációs értelmiségi fiatalok között – a kutatók azonnal hozzá is teszik, hogy ez az adat az életkorból adódóan nem meglepő, hiszen a válaszadók még életük elején tartanak; ezt a vélekedést a kötet többi tanulmányában szereplő interjúrészletek visszaigazolják, amikor egyes interjúalanyok felidézik, hogy a hasadt habitussal való szembesülés csak később, az egyetem befejezése és a munkaerőpiacon való elhelyezkedés után történt meg, például az üvegplafon jelenségével való találkozás során (441. p.).

A szerzők külön vizsgálják a társadalmi mobilitás identitáspolitikai vetületeit, és megállapítják, hogy az identitáspolitikai változók nagyon meghatározóak: a hazafelfogásnak szignifikáns hatása van. Megállapítanak egy nagyon fontos habituális elemet, e szerint az első generációsok sokkal lokálpatriótábbak, mint a többgenerációsok (443. p.).

Papp Z. Attila és Zsigmond Csilla szövege azzal a mondattal indul, hogy a kisebbségi magyar első generációs értelmiségiek témaköre meglehetősen alulkutatott (416. p.). Adatgazdag tanulmányuk számos tudást ad át ezekről a csoportokról, de a kötet olvasása után indokoltnak tűnik a hiányérzet, amit a kvalitatív megismerés hiánya hagy maga után. Továbbá fontos, a kötet többi tanulmányából eredő megállapítás lehet, hogy a kisebbségi magyar társadalmi mobilitásvizsgálatoknak is figyelembe kellene venniük a roma származású válaszadókat, hiszen az ő eseteik további rétegekkel gazdagíthatják a társadalmi mobilitás és reprodukció folyamatainak megértését a kisebbségi magyar kontextusokban. Mindez érdekes tanulság, hiszen a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatos kutatások általában vakok a „saját kisebbségeikre”, azaz a magyar-roma identitású emberek tapasztalataira.

A Társadalmi mobilitás ára című kötet tehát valóban sokszínű, sok szempontból hiánypótló kötet, amely egyebek között felveti a társadalmi reprodukcióval és a félperifériás társadalmak középosztályával kapcsolatos égető kérdéseket: például adja magát a kérdés, hogy másfajta társadalmi szerkezetben is ilyen magas ára volna a társadalmi mobilitásnak, a középosztályba való integrációnak, mint amilyenről a kötet számtalan interjúrészlete és elemzése beszámol?

A könyv egyik felróható hibája a szerkesztés olykor tapasztalható következetlensége, azaz a már említett ismétlések vagy jegyzetelési következetlenségek; s még egy további kérdésfelvetés: bár a szerzők világosan elutasítják az úgynevezett kulturizáló megközelítést (34. p.), azaz a tévhitet, mely szerint a rasszizált kisebbségre jellemző társadalmi sajátosságok a kisebbség kultúrájából, nem pedig a társadalom szerkezetéből, a mélyen gyökerező strukturális egyenlőtlenségekből erednek. A könyv borítóján egy vélhetően roma gyermeket ábrázoló festmény szerepel egy roma származású festőtől, Kállai Andrástól, a kötet szerzői között szépírót is találunk, a budapesti könyvbemutatón pedig a Független Színház performanszát is láthattuk. A kötet tanulságaként világossá vált, hogy a roma kulturális tőke mozgósítása enyhíti a roma egyének társadalmi mobilitásának lelki árát, kérdés marad azonban, hogy a roma kulturális tőkét bevető tudományos pozíció valóban segíti-e a kulturizáló megközelítés elhagyását.

Nagy Zsófia