Hogy túléljük ezt a rendszert BOTOND MONOLÓGJA

Ízig-vérig székelynek érzem magam. A családból magammal hoztam a közösségiségre vonatkozó hagyatékot. Egy összetartó és szerető falusi közösségben nőttem fel, ami megvédett a rendszer félelemkeltő szigorával, embertelenségével és igazságtalanságaival szemben. Dolgozni kellett, az volt a vallás a mindennapokban. Minél többet dolgozott és szenvedett valaki, annál jobban megbecsülték a faluban. Bár több volt a katolikus, abban a hitben nem volt különbség, hogy az út a mennyországhoz csak az önkizsákmányoláson keresztül vezet. Apai oldalon hagyományosabb, kicsit talán maradi, a szokásokhoz jobban kötődő nevelést kaptam. Édesapám szerény és gátlásos ember volt, a világ gondjaitól a munkájába menekült. Kőműves volt, de jól értett a fához is, általában az építkezéshez. Tőle örököltem a munkamorált és a tökéletességre való kényszeres törekvést. És a földhöz való kötődést is, amit akkor vettem észre magamon, amikor a család visszakapta a földeket, és elővettük a faekét, ami negyven éve a padláson hevert. A földet nem volt szabad parlagon hagyni, merthogy mit mond a falu! A hagyománynak engedelmeskedni kellett, még akkor is, ha az egy teljes ráfizetés volt, és máshonnan kellett elvenni.

Apámon keresztül a fizikai munkával korán kapcsolatba kerültem, amikor segítettem neki az építkezéseknél kikeverni a maltert, helyére rakni a téglát, vagy kiválogatni a selejtet. Ő olyan munkát végzett, ami nem efemer, több generációt kiszolgált. Sokat és késő estig dolgozott, és úgy láttam, hogy több örömét lelte a munkájában, mint én, pedig jó volt az arányérzékem, pontosan dolgoztam, biztattak, hogy ügyes vagyok. A túlzott precizitást is apámtól örököltem, a perfekcionizmus máig keseríti az életemet; irracionálisan sok energiát teszek bele mindenbe. A mateket, az ökonometriát biztonságosabbnak érzem, ez is ebből a „pontosan kimért és kiszámolt dolog egyszer majd összeáll”-érzületből származik. Ehhez képest az eszmei és filozófiai dimenzióban nem érzem biztonságban magam, mivel úgy gondolom, hogy nincs meg hozzá a műveltségem. Az életutamban nincsenek kitérők, mindig óvatosan és racionális módon terveztem. Ez megjelenik az egész életemben, minden döntésemben. Mindig a biztosra mentem, pedig sokszor lehettek volna ígéretesebb lehetőségeim is. A munkákat be kell fejezni, és úgy kell lezárni, hogy az kész van, meg van oldva. Mindig komolyan vettem a munkámat, nemigen tudtam lazítani, amit elvállaltam, azt igyekeztem a lehető legtisztességesebben megcsinálni. Ugyanakkor szinte mindig az óvatosabb vonalat választottam, mivel féltem nagyobbat álmodni. Úgy gondolom, ez egyértelműen a származásommal magyarázható. Ugyanakkor anyám nevelési elveiből az is következett, hogy többre vagyok képes, úgyhogy ma is úgy érzem, bármikor tudok még feljebb kerülni.

Az anyai nagyszüleim is parasztok voltak, de oda valahogy bekerült egy progresszív elem, édesanyám tanulásra nevelt, hogy művelt legyek, de főleg hogy legyen egy könnyebb életem. Abban, hogy mi lesz belőlem, az ő szava volt az erősebb. Egyedüli gyerek voltam, és azért nem folytattam apám mesterségét, mert anyám ragaszkodott a továbbtanuláshoz. Egész életében ezért dolgozott. A faluban a nők vitték a háztartást, anyám is jó gazdasszony volt, de a kockázatokat nem szerette. Azt később tanultam meg, hogy kockázatvállalás nélkül nehezebben lehet haladni. A pénzzel való takarékos, észszerű bánásmódot is neki köszönhetem, úgyhogy a hiányélmény, az, hogy nehéz körülmények között is képes legyek talpon maradni, mindennapi tapasztalatommá vált. Ezért nem félek az elnyomorodástól, mert szerény körülmények között is viszonylag jól boldogulok. Édesanyám tanárnő volt, kifinomult, érzékeny lélek, szépen rajzolt, de a körülmények nem tették lehetővé, hogy képességeit kibontakoztathassa. De a művészet és a kultúra élete végéig fontos maradt számára. Azt tudta, hogy tanulni kell, de lentről azt már nem láthatta, hogy milyen irányba is kellene menni. Ebben nem volt egyedül. Voltak barátnői, akik biztatták, tartották benne a lelket. Amennyire tőlük tellett, követték, de nem majmolták a kifinomultabb ízlés mintáit, ebben különböztek a falusi parasztasszonyoktól, volt is ebből némi feszültség. Egyfajta biztonságos menedéket jelentettek neki ezek a barátnők. Összejöttek az esti guzsalyasban, kávéztak, cigarettáztak, tehát megvoltak a női emancipáció jelei. Gyakran jártak színházba, cserélgették a táskákat, a „csináld magad divatvilágból” kinézték a kötésmintákat, nekem is kötött. Ebben volt egy jó adag elégtétel is számára.

A nyári vakációt részben az apai rokonság, részben az anyai baráti társaság körében töltöttem, de ez a két világ nemigen érintkezett egymással. Ugyanakkor mindkét közegben otthonosan és biztonságban éreztem magam, és mindkettőnek egyformán meghatározó szerepe volt az életem további alakulásában. Az apai rokonsággal főleg az erdőre mentünk, ott voltak az állatok, ott volt a természetközeli paraszti világ, és akár egy hétig is kint voltunk. Volt kicsi kaszám, megtanultam lovakat vezetni. De nem munkaerőként voltam ott, mint a többi falusi gyerek, csak annyit dolgoztam, amennyit a munkára való neveléshez elégnek gondoltak a szüleim. Ahhoz viszont elég volt, hogy megtapasztaljam: semmi nincs ingyen, mindenért meg kell dolgozni. A disznóvágásokon, névnapokon együtt voltunk a rokonokkal és az unokatestvérekkel, az erdő a szívem csücske, a romantizált menedék, a felhőtlen nyári vakációk színtere. A szomszédságban is volt egy tucatnyi gyerek, akikkel együtt mentünk fürödni, focizni. Rajtam a bandázás, a fiúközösség sokat segített. Az anyai baráti körben is sok időt töltöttem, ahol inkább az értelmiségi családok voltak: a pedagógusok és a helyi emancipált elit, illetve az ő gyerekeik. Ez inkább szabadidős terep volt, kikapcsolódás, birtokba vettük az erdőt, játszottunk és fociztunk, esténként tábortűz, közös éneklés, nem kellett dolgozni, ezek nagyon kellemes élmények számomra. Abból a társaságból a gyerekek majdnem mind továbbtanultak. Nagyon szerettem ezt a közösséget is, kiskorunk ellenére teljesen szabadon engedtek minket, bíztak bennünk, látták, hogy tudunk vigyázni magunkra. Jellemző, hogy tizennyolc éves koromig egyáltalán nem ittam alkoholt, mivel a szüleim azt mondták, hogy nem lehet, és számomra természetes volt, hogy akkor ezt be kell tartanom.

Az iskolában jól kellett teljesíteni, úgyhogy normakövető, szorgalmas fiú lett belőlem, konformista, de nem stréber. Kiskoromtól könyvek vettek körül, magamtól tanultam meg olvasni, még iskola előtt, ötéves koromban. Apám ritkán dicsért, anyám nemcsak szigorral nevelt, hanem biztatással is. Voltak szerényebb körülmények között élő osztálytársaim – mi sem voltunk gazdagok, valahol középen voltunk –, és anyám arra tanított, hogy a szegény gyerekeket tisztelni kell. Azóta is megmaradt bennem az alázat mindenkivel szemben, akit esetleg idővel magam mögött hagytam. Erős volt bennem a késztetés, hogy ne tartsam magam különbnek, hogy ezt nehogy kimutassam, sőt, hogy ezt ne is érezzem! Az, hogy jól gazdálkodok a pénzzel, szintén anyámnak köszönhető. Belém vésődött, hogy takarékoskodni kell, hogy mindennek meg kell nézni az árát, és hogy mindennek a legfontosabb paramétere az ár-érték arány. Hiába kiváló a termék, ha drágának találom, nem okoz örömet, és akkor rossz üzletet kötöttem. Világutazásaimat is végigkövette az a szemlélet, hogy nem tudtam lazán befogadni mindazt, ami éppen szembejött, mert az otthoni szűkösség volt a referencia. Sok kulturális élményre nem emlékszem, de arra igen, hogy mennyibe került a babkonzerv Los Angelesben.

A nyolcvanas évek elején borzasztóan erős volt bennünk a bizonytalanság és a félelem. Anyám meg volt győződve, hogy a tanulás az egyetlen védelem, hogy az ember ne legyen kiszolgáltatva a rendszer kénye-kedvének. Nagyon korán belém vésődött, hogy ha valamit elrontok, akkor az életem múlhat rajta. A teljesítménykényszer óriási teher volt egész életemben. Emlékszem, mennyire magaménak éreztem az unokabátyám vívódását az egyetemi felvételinél. Nem tudtam aludni, mert otthon felejtette a vonalzóját, hogy akkor most jajj, istenem, mi lesz, ha nem sikerül, akkor elviszik katonának – ez egy borzasztó kilátás volt. Ez engem még inkább óvatosabbá tett, és arra késztetett, hogy még többet tanuljak. A szocializmus negatív vonásait részben Ceaușescunak, részben úgy általában a románoknak tulajdonították. Amilyen az ország, olyan a vezetője, a román társadalom termelte ki, azt kapták, amit megérdemelnek – ilyeneket mondogattak. Ugyanakkor a Kossuth Rádióból s a szóbeszédekből a magyarországi jóléti szocializmus pozitív vonásait érzékelték, hogy a kenyeret papírba csomagolják, hogy nem kell sorba állni, mindent lehet kapni, és így tovább. Függetlenül attól, hogy milyen szelek jártak a politikában, az önállóság szelleme a székelyek körében megmaradt, hiszen a szabadság iránti sóvárgás mindig nagyon erős volt ebben a közösségben, és ez számomra is alapvető fontosságú volt. Meg a makacsság, hogy mi nem sorolódunk be, nem hajlunk, amerre a szél fúj. Ez ténylegesen létező erkölcsi szabály volt a hétköznapokban is. A hatalomnak való alávetettséget nagyon nehezen viselték. A helyben történő atrocitásokért is a román rendszert szidták, de számomra az általános román a személyes román volt: a rendőr, a tanfelügyelő, aki bejött az órákra, rettegésben tartott diákot és tanárt. Kialakult bennünk egy tudatalatti szorongás a hatalmi helyzetben levő románnal szemben, úgyhogy egy román emberrel találkozni mindig veszélyforrást jelentett. És hiába volt a rendszerváltás, hiába telt el több mint harminc év azóta, ez az érzés ma is erősen dolgozik bennem. Úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Az iskolában nagyon jól kellett teljesíteni, a tanulás volt az első. Az alsó tagozat mégis pokol volt számomra, és máig megmaradt belőle a szorongás. Mivel jó tanuló voltam, kitettek verset mondani, mint egy jolly jokert, és mind küldtek versenyekre, csakhogy nem készítettek fel rendesen. A tanítónk egy cinikus zsarnok volt, aki ugyan meg nem vert, de rendszeresen kikarikírozott és megalázott bennünket, ha nem tudtunk valamit. Az volt a módszere, hogy a román szavakat a meghatározással együtt kellett bemagolni óráról órára. De a szigorú tanárnak akkoriban tekintélye volt a faluban, mert találkozott a székelyek életre nevelési elképzeléseivel: minél szigorúbb a nevelés, annál jobb. Voltak osztálytásaim, akik rendesen belebetegedtek ebbe. A papok is körmöst adtak, ha hangoskodtunk a hittanórán vagy a misén. Az volt az alapállás, hogy a gyerek indulásból rossz, akit szigorúsággal, fenyítéssel kell nevelni, és kordában tartani. Gondolom, ennek az eredendő bűnhöz van köze. Ezért aztán nekem az egyház sem volt hiteles, hiába kellett gyónni, áldozni menni. Legfeljebb Istentől féltem.

Apámat el akarták vinni munkatáborba a Duna-csatornához, pedig a légynek sem ártott soha. Elég nagy voltam ahhoz, hogy átérezzem: mennyire ki van szolgáltatva a rendszernek, egyszerűen kihúzzák a lába alól a talajt, és nincs apelláta. Félelmetes volt átélni, hogy mi lesz, ha elviszik, de nem volt, aki megnyugtasson, persze nem is mertem ezzel előhozakodni. Erről álmodtam, nem tudtam aludni rendesen. Apámat akkor láttam másodjára könnyezni – először a nagyanyám halálakor sírt. De aztán végül nem vitték el, vettek az egyik szekusnak egy üveg konyakot, így megúszta valahogy. Nagyon durván bekeményített a nyolcvanas évekre a rendszer. Utána még kétszer behívták, de mindkét alkalommal sikerült megkorrumpálni egy katonatisztet. Félelmetes dolgokat meséltek az emberek, rettenetesen féltem a rendszertől. És ez már kicsi koromtól kezdve így volt. Nagyon könnyen megijedtem. A faluban volt egy román rendőr, akitől mindenki rettegett. Voltak pletykák, hogy kiket vert meg, s hogy kiket juttatott börtönbe, meg hogy kiszúrta a gyerekek biciklijén a gumit – ugyanis a gyermekeknek biciklivel nem szabadott közlekedni, hogy miért, azt máig nem tudom. Emlékszem, egyszer jöttem hazafelé az úton biciklivel, és megláttam ezt a rendőrt. Minden erő kiment a lábamból, egészen meg voltam kékülve. Rémültem bemenekültem a szomszédba, ahol kérdezték, hogy mi történt. De én nem tudtam szóhoz jutni, legalább tíz percig hebegtem-habogtam, annyira rettegtem. Emellett az iskolában is ott volt az állandó félelem, amit a tanárok nem tudtak leplezni, ha jött a tanfelügyelő. Merthogy rettegtek a tanáraink is, láttuk rajtuk. A román leckét elpróbáltuk ezerszer, románórát kellett szimulálni, amikor jött a tanfelügyelő. Általában sikerült felmondani a leckét, de tudtam, hogy minden apró mozdulatnak mekkora tétje van, és úgy éreztem, hogy ha nem mondom el jól a román verselemzést, amit bemagoltam, akkor a tanítót fogják szívatni. Nagyon koncentráltam, de megmaradtak bennem ezek a traumák.

A rendszerváltás a felső tagozaton ért, új osztálytársaim lettek, megkevertek minket, ez egy lazább szakasz volt. Reménykedtünk, kaptuk a segélycsomagokat, kinyílt a világ, bejött a színes tévé, a magnó, a számítógép, elkezdtünk programozni – a digitális világ bűvöletbe ejtett. Éltanuló voltam, osztályelső, de nem tudtam, hogy miből voltam a legjobb. Nagyon korlátolt lehetőségek voltak annak idején, azok közül kellett választani. A matek fontos volt, meg persze a román, mert a magyar mellett ezekből kellett később felvételizni. A rendszerváltás után aztán ezekhez hozzácsapták az idegen nyelvet. A középiskolai felvételin a románvizsga volt a legstresszesebb. Bemagoltam mindent, különórára is jártam, háromszáz oldalt szóról szóra tudtam. Ebből kaptam a legjobb jegyet, de matekból és magyarból sem írtam olyan rosszat, úgyhogy viszonylag simán bejutottam. Ugyanakkor jó volt megélni, hogy saját döntéseket kell hozni. Mai pesti szlenggel azt mondhatom, hogy mindig igyekeztem „kimaxolni” a helyzetet, ezért is mentem német nyelvi osztályba, ami aztán a későbbi életutam szempontjából is lényeges döntés volt. Ebben volt egy biztonsági garancia, hogy ha elmegyek nyelvre, akkor abból nem lehet nagy baj. Ez aztán be is jött. Később is jellemző volt rám, hogy ha láttam, hogy van valami lehetőség, akkor azt mindig igyekeztem optimálisan kihasználni.

A város félelmetesnek tűnt, sokkal nagyobb volt, mint a szülőfalum. Egyedül voltam, bekerültem a mélyvízbe. Amikor az első nap lementem vásárolni, a cigánygyerekek legomboltak rólam száz lejt, amit a szüleimnek nem is mertem elmondani. Mindenki szeme láttára történt az egész, fényes nappal, senkit nem ismertem, és az első szóra, hogy adjak pénzt, rögtön adtam is nekik. Ez kemény volt, itt éreztem a leginkább, hogy elkélne a segítség. Ezután még óvatosabb lettem, és sokáig ki se mertem mozdulni a bentlakásból. Abszolút kicsinek éreztem magam, semmi önbizalmam nem volt. Mindig azt képzeltem, hogy a többiek műveltebbek, mint én, a sikereket mindig a körülményekre fogtam. Tisztában voltam azzal, hogy a felvételire jól felkészültem, valamennyi önbizalmat adtak a korábbi sikereim, de alapvetően nagyon bizonytalan voltam. Nem mertem nagyot álmodni, hogy ne essek pofára. Nehezebb volt megállni a helyemet a bentlakásban, mint az iskolában. A nagyobbak elvették a kajánkat, amit édesanyánk pakolt fel, ezt a kicsik nagyon rosszul élték meg, többen kiköltöztek emiatt. Nem lehetett rendesen zuhanyozni, csak kétnaponként, ezért állandóan koszosnak éreztem magam. Közös mosdó volt, szégyenkeztünk egymás előtt, sokszor elfogyott a melegvíz, a kicsiknek már nem jutott. Sokan voltunk egy szobában, emeletes ágyakban aludtunk, hideg volt télen, a nagyok zoknijait mostuk. És még a normálisabbak is úgy gondolták, hogy ez a világ rendje, ezt el kell fogadni. Ezek az élmények simán felértek a katonasággal.

Ugyanakkor egy idő után a bentlakás már inkább védettséget adott. Az otthonról kapott értékrendemen nem kellett változtatni, mindenkinek megadtam a tiszteletet, tudtam a szabályokat, nem pofáztam vissza a nagyobbaknak. Szoros barátságok köttettek, nem néztek le, ha nem volt trendi fekete Puma sportcipőm. Nem számított, ki a szegény, ki a gazdag, kinek az apja a fontos ember. Jó osztályunk volt, nagyjából fele fiú, fele lány. Amikor az érettségi találkozónkon előkerült egy régi videó, amin én is ott vagyok, furcsa volt szembesülni azzal, hogy mindig ilyen lehajtott fejjel járok a többiek között. Kicsinek éreztem magam, és komplexusos voltam. Szinte mindenki egyetemet végzett közülünk, míg az általános iskolából senki sem. Tizedikes koromra már kiismertem a tanárokat is, egyre jobb jegyeim kezdtek lenni, így fokozatosan lettem egyre jobb tanuló. Szorgalmas voltam, noha nem tartoztam a nagyon tehetségesek közé. Fegyelmezetten sanyargattam magam, hogy mindig a maximumot nyújtsam. Amikor hétvégén hazamentem, tizenöt órákat aludtam, annyira elfáradtam.

Az egyetemi szakválasztásban megint volt egy félelem a részemről. Tulajdonképpen minden tárgyból jó voltam, de egyikből sem voltam kiemelkedő: jól ment a matek, bár voltak nálam jobb matekesek az osztályban, és jó voltam németből is, köszönhetően egy kiváló tanárnőnek, és szerettem a történelmet is. Az óvatoskodás eredménye az lett, hogy végül közgázra, azon belül is a könnyebbnek tűnő menedzsmentre jelentkeztem, nem a gazdasági informatikára, orvosira vagy bölcsészkarra, mert azt gondoltam, hogy azokra biztosan nem jutok be. Életre-halálra ment a felvételi, úgy gondoltam, hogy ha abban a két órában valami félremegy, akkor vége az életemnek. Nem remekeltem, de végül bejutottam, pedig a felvételik nagyon szigorúak voltak. Kolozsváron egy teljesen más világgal találkoztam, hiszen korábban szinte alig hagytam el a Székelyföldet. Kinnlakásban laktunk, nem volt pénzünk, szalmapityókán éltünk, amit otthonról hoztunk. Nem volt diákmunka, kölcsön, hitel, nagyon szegények voltunk. Borzalmas infláció volt, egyik napról a másikra kétszáz százalékos drágulás volt, ami mai fejjel felfoghatatlan. Ugyanakkor lassan elkezdtem megtanulni önállóan gondolkodni, kevésbé konformista módon, mivel rájöttem, hogy nem tudok önállón gondolkodni, a középiskola ugyanis nem tanított meg erre. Volt valami enciklopédikus tudásom, de nem láttam át az összefüggéseket, teljesen elveszettnek éreztem magam. Úgyhogy a kisebbségi komplexusom csak erősödött a csoporttársaimmal való viszonyban is. Ezek nem annyira a származásomból és a pénzhiányból, hanem a vélt műveletlenségemből származtak. Úgy éreztem, hogy minden, amit tudok, nagyon eseti, és amikor a következő szintre kellett lépnem, a memóriám a tananyag jelentős részét törölte. Ennek ellenére motivált voltam, hogy változtassak, hogy azt csináljam, ami érdekel.

Úgyhogy másodéves koromban elkezdtem plusz órákat felvenni, és végül csak sikerült gazdasági informatika szakon végezni, és a menedzsmentnél értékesebb diplomát szerezni. Tehát végső soron aztán nem volt nehéz olyan munkahelyet találnom, ami a későbbiekben szilárd egzisztenciális biztonságot jelentett. Persze előtte azért próbálkoztam ezzel-azzal. A szakdolgozatom jól sikerült, díjat is kaptam érte, és a témavezetőm azt javasolta, hogy jelentkezzek a CEU-ra. Hogy én a CEU-ra? Ezt korábban el sem tudtam volna képzelni! A témavezetőm erőszakoskodása után végül mégis beadtam a papírjaimat, és csodák csodájára fel is vettek, mégpedig Varsóba. Ennek köze volt ahhoz is, hogy a szakdolgozatom megjelent egy angol nyelvű folyóiratban. De aztán visszaléptem, mert ösztöndíjat nem adtak, és anélkül nem tudtam volna megélni, mivel nagyon szegény voltam. Ráadásul Varsó a világ másik sarka volt, meg hát az akkori párkapcsolatomat sem akartam megszakítani. Ezen kívül mindig nagyon erős honvágyam volt a szülőfalum, a szülői ház és az otthoni barátaim iránt. Nagyon féltem, hogy elszakadhat ez a fonal. A mai napig úgy jövök el otthonról, hogy majdnem meghasad a szívem. Ugyanakkor Kolozsvár iránt sohasem volt bennem semmi nosztalgia.

Viszont a barátnőm, aki velem egyszerre végzett, mind rágta a fülemet, hogy menjünk Amerikába. Először nem akartam, úgy éreztem, kicsi vagyok én ehhez, és hogy elég nekem az a tér, amiben mozgok, de végül csak elmentünk. Los Angelesben kerestünk munkát. Először egy hotelben takarítottunk, aztán egy ingatlanügynökséghez kerültünk, utána egy autó-márkaszervizben folytattam. Megtapasztaltam, hogy mennyire magányos és elszigetelt lehet valaki a világ közepén. Ugyanakkor idegenektől is sok támogatást kaptam. Az egyes helyzetek alkalomadtán összehozták az indiait a fehérrel, a törököt a koreaival, és több segítőkész román emberrel is találkoztam. Ennek átélése különösen fontos tanulság volt számomra. Sokat jelentett, ha egy román számára kiderült, hogy én is Romániából vagyok. Amikor például munkát kerestem, találkoztam egy román sráccal, aki mondta, hogy menjünk el a román paphoz, az biztosan segíteni fog. Biztos vagyok benne, hogy tudott volna segíteni, ha elmentünk volna hozzá. Vagy amikor egyszer elfogyott a pénzünk, arra kértem az unokabátyámat, hogy utaljon át nekünk ötszáz dollárt otthonról. Ő ezt el is utalta, de a pénz valahol elkallódott. És akkor a Western Union romániai ügyfélszolgálatánál egy srác legalább negyven percet csak velem foglalkozott, a saját hatékonyságának rovására, és végül kijárta, hogy soron kívül eljusson hozzám az a pénz, miközben az akcentusomból biztosan érezte, hogy romániai magyar vagyok. És egy órán belül ki tudtam venni a pénzemet a Western Union Los Angeles-i irodájában.

Külföldön, ahol a magyar meg a román is bevándorló, könnyebb az együttműködés, mivel az a fajta érzékenysége a románoknak, hogy tökéletesen kell beszélni a nyelvet, csökken, enyhül, puhul. Egy amerikai románt már nem zavarja, ha valaki helytelenül beszéli a nyelvet, mivel a gyermekei és a rokonai sem beszélnek jól románul. Ezt érzékeltem én is, ettől felszabadultabb lettem, és eltűnt a frusztráció. Innentől működött a kommunikáció, beindult a szolidaritás, hiszen mindketten kivándorlók vagyunk. Lényegében mindenki talált munkát, aki dolgozni akart. Mindez sokat árnyalt Amerika-képemen, hiszen miközben megtapasztaltam a kizsákmányolás különböző formáit, azt is látnom kellett, hogy a hozzám hasonló helyzetű emberek néhány éven belül lakást tudtak venni maguknak. Rengeteget köszönhetünk az amerikaiaknak – például a mozit, Hollywood neveléskultúrájának számos pozitív hozadéka is van. Nyugat-Európa ehhez képest steril, távolságtartó és individualista. Az USA bevándorlóállam, ahol kialakult a közvetlenség és a barátkozás kultúrája. A Los Angeles-i kórházban lenyűgözött, hogy minden két nyelven volt kiírva, és voltak spanyolul beszélő alkalmazottak is. És hogy ezt a piac hozta létre, nem a hatóságok. Romániai magyarként, közgazdászként ez egy nagyon fontos felismerés volt számomra.

A barátnőmnek félév múlva vissza kellett mennie Romániába, de én összegyűjtöttem egy kis pénzt, és maradtam egy újabb félévig. Szabadnak éreztem magam, körbejártam Amerikát. Fenomenális élményeim voltak, nagyon el tudtam magam engedni, beláttam az amerikaiak hétköznapjaiba. Különösebbnél különösebb emberekkel találkoztam, és megtapasztaltam azt is, hányféle arca van annak a hatalmas országnak. Biztonságban éreztem magam, számos pozitív visszajelzést kaptam, gyorsan javult a nyelvtudásom is. A végén már angolul álmodtam, úgyhogy amikor hazajöttem, nagyon jól beszéltem angolul. Számos lehetőségem lett volna arra, hogy kint maradjak, de egy év után hazajöttem. Egyrészt nagyon hiányzott a barátnőm – az már más kérdés, hogy utána elég hamar véget ért a kapcsolatunk. Másrészt megkeresett egy fejvadász cég, akiktől kaptam egy állásajánlatot, ami tulajdonképpen rám volt szabva: egy IT-multi marosvásárhelyi telephelyére kerestek gazdasági infóst jó angol és német nyelvtudással. Mindig is úgy gondoltam, hogy Vásárhely az egyetlen erdélyi nagyváros, ahol élni tudnék. Ebben persze nagy szerepe volt annak is, hogy a nagyobbak közül ez a város van a legközelebb a Székelyföldhöz. Úgyhogy kivételesen nem sokat haboztam, és elfogadtam az ajánlatot. Azt hiszem, nem hoztam rossz döntést: azóta felső vezető lettem, és a családomnak sikerült egzisztenciát biztosítani. Otthon érzem magam a városban.

Ezzel szemben egy szilágyságihoz, egy szatmárihoz és a többi erdélyi városhoz – legalábbis a Székelyföldön kívül – nincs sok közöm. Sokkal több ellenérzésem van a más vidékről származó erdélyiekkel, mint a magyarországiakkal szemben. A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy a magyarországiakkal nem voltunk soha versenyhelyzetben, az erdélyi magyarokkal viszont igen. Kezdve attól, hogy az egyetemi helyek korlátozottak voltak, addig, hogy hányan tudtunk egy magyarországi ösztöndíjat megnyerni. Másrészt vannak kulturális különbségek is, ami oda vezethető vissza, hogy a Székelyföld egy viszonylag elszigetelt, szabad paraszti világ volt, nemigen volt arisztokrácia majd szélesebb polgárság, ehhez képest az erdélyi városok be voltak kapcsolva a kulturális pezsgésbe. Kialakultak az előítéletek egymással szemben, hogy a székelyek elmaradottabbak, és ennek máig hordozója például a nyelvjárás. De a gesztusokban is érzek különbségeket. Például számomra meglepetés volt, hogy partiumi barátaim nem fognak kezet. Ez komoly sértésnek számít a Székelyföldön; ha mi hatszor találkoztunk, akkor tizenkétszer fogtunk kezet egy nap. Eleinte nem is értettem: ezek nem tartanak méltónak arra, hogy kezet fogjanak velem? Aztán kiderült, hogy egymással sem fognak kezet. Amikor egy váradi lánynak udvaroltam, a gesztusaiból nem tudtam pontosan kivenni, hogy mit akar – persze részemről ebben volt egy jó adag szorongás is, hogy majd nem tudok megfelelni az elvárásainak. Amikor eljöttek hozzánk a barátnőjével, és elnyúlt az ágyon, a szüleim teljesen megbotránkoztak. A kulturális emlékeink sem voltak közösek: ők magyarországi tévésorozatokról beszélgettek, hozzánk csak a Kossuth Rádió jutott el.

Az is idegen volt számomra, ahogy a magyar nyelvet beszélik. Ebből úgy éreztem, hogy ők műveltebbek nálam, és ettől állandóan komplexusos voltam. Tudatában vagyok annak, hogy székelyesen beszélek, amiről simán leszokhattam volna, ahogy azt az emberek általában megteszik, de erre nem vagyok hajlandó. Nem akarom áthangolni magam az irodalmi nyelvre. Úgy érzem, ha lemondanék bizonyos hangsúlyokról és hanghordozásról, akkor megtagadnám a származásomat, és megtagadnék mindent, ami ahhoz a közösséghez és szolidaritáshoz tartozik, amit gyerekkoromban megtapasztaltam és elsajátítottam. Mélyen megvetem azokat, akik gúnyt űznek abból, hogy a székelyek milyen dialektusban beszélnek, és mindezt az elmaradottsághoz társítják. Ha valaki ezt csinálja, akkor annak lehetnek bármilyen pozitív tulajdonságai, én egy erkölcsi nullának tekintem, és nem barátkozom vele. Ugyanakkor a skanzenjellegű Erdély-kép ellen is tiltakozom. Nem vagyok egy skanzen-nemzetvédő.

Viszont Magyarországgal kapcsolatban túlnyomórészt pozitív tapasztalataim vannak. Engem nem értek traumák és sértések Magyarországon, szemben sok generációmbeli vendégmunkással, akiknek többnyire csak opportunista magyar vállalkozókkal volt dolga. Budapesten, ahová a munkámból adódóan rendszeresen járok, sokkal otthonosabban érzem magam, mint az erdélyi városokban. Budapesten jelen vagyok, és azáltal, hogy ott van a cég központja, úgy érzem, hogy hozzáteszek valamit az ottani élethez. Velem mindig tisztességesen bántak Magyarországon, egy szavam nem lehet a hivatalnokokra. Biztos, hogy sokkal merevebbek, de el is várom, hogy a jogszabályokhoz tartsák magukat. Az legalább világos, míg Romániában a helyzettől függ, hogy a bürokrácia éppen hogy dönt. Szegeden is egyből otthonosnak éreztem magam. Valahogy azt éreztem a szegediekkel kapcsolatban, hogy szavak nélkül is értjük egymást, és a nyelvjárásunk is hasonlít. Én azt a nyelvjárást érzem magamhoz a legközelibbnek. Az ott megismert emberekkel gyorsan talált a szó. Ott éreztem, hogy na, akkor nem kell plusz köröket futni, értjük egymást. Ott nincs az a budapesti nagykörutas fennhéjázás sem, és úgy éreztem, hogy egyenlő felek vagyunk egy társalgásban.

Az első találkozásaim Magyarországgal a csereprogramokban voltak. Tízéves koromban elvittek egy Pest megyei faluba, és ott olyan helyre kerültem, ami indigóra hasonló volt a mi családunkhoz, ezért egyáltalán nem esett nehezemre a beilleszkedés. Kimentünk a focipályára, jött szembe két cigánygyerek, és a vendéglátó fiú mondta, hogy ezek az osztálytársai, nagyon jó fejek. Bemutatott egymásnak, megálltunk, beszélgettünk, és a legtermészetesebb módon fogtunk kezet. Ettől kezdve úgy éreztem, hogy ha ezek így befogadják a cigányokat, akkor jó emberek, nem kell tőlük félni. A következő évben egy pesti családnál laktam, velük is pozitív élmény volt strandolni, múzeumba menni, és megint csak gyorsan megtaláltuk a közös hangot, nem voltak beilleszkedési gondjaim. A székely nyelvjárás pozitív egzotikum volt számukra, nem pedig státusjelző. Lényegében minden jót megkaptam, amit a kilencvenes évek elején egy erdélyi fiatal megkaphatott Magyarországon. Persze az is igaz, hogy általában székely sajátosság, hogy ha ki kell állnunk beszélni, akkor bajban vagyunk. A többség ezért is ment műszaki pályára a gimnáziumból. Úgyhogy amikor középiskolásként egy nyári táborban voltam Magyarországon, előjöttek a kisebbségi komplexusaim. Úgy éreztem, hogy nagy különbségek vannak a magyarországi és a székelyföldi fiatalok között. Voltak, akik kiálltak a színpadra, és ott improvizáltak mindenki előtt, bátran, ügyesen, felszabadultan. Én meg ennek épp az ellenkezője voltam: amikor szerepbe kerültem, rettenetesen izgultam, és azt éreztem, hogy nem tudom magamat adni, borzasztó volt az egész. Ki is alakult az erdélyiek között egy ellenplatform a táborban, adott ponton lázadni is kezdtünk a sok szereplés ellen. Ebben benne volt mindenféle sztereotip félelmem a magyarországiakkal szemben, kibékíthetetlennek éreztem a különbségeket közöttünk. Nagyon távoli volt az a világ, civilizációs értelemben sokkal magasabb rendűnek, fejlettebbnek éreztem.

Amikor írásban kellett megnyilvánulnom, azok általában jobbak lettek, csakhogy ilyenkor rettenetesen sokat ültem egy-egy szövegen. Mindig borzasztóan vigyáztam a helyesírásra, egy vesszőhiba miatt képes voltam újraírni egy egész lapot. Például ha egy frissen megismert lánynak levelet írtam, néha heteket ültem egy válaszlevélen, hogy ne tűnjön ki az, hogy milyen műveletlen vagyok. Az energiám jelentős része arra ment el, hogy leplezzek valamit, amiben nem vagyok jó. Talán ezért is kerültem közelebb az infóhoz, a kódoláshoz, ott minden parancsnak csak egy és pontos jelentése van. A székely nyelvjárás jól elkülöníthető, fonetikájában és tartalmában is. Mi pragmatikusabban gondolkozunk, közelebb állunk a gyakorlathoz, kevesebb eszmei dolgot keverünk a mondandóba. Kevésbé polgáriasult a mi világunk. Viszont úgy érzem, hogy jobban figyelünk egymásra, miközben a partiumiak inkább magukkal vannak elfoglalva. Valahogy szolidárisabbnak érzem a székelyeket, szavak nélkül is jobban értjük egymást. Nem véletlen, hogy Erdélyben is megvan a nagyváros kontra vidék, vagyis az urbánus kontra népi törés, ahol a székelyek a népi kategóriába kerülnek. Mi csak használjuk Kolozsvárt, nem érezzük magunkénak, nem vertünk ott gyökeret. A kolozsvári időszakomat úgy élem meg, mint egy átmeneti időszakot, és ebben a nyelvnek és a nyelvhasználatnak is óriási szerepe van.

Kolozsváron nagy a hatalmi különbség, mi vagyunk a kisebbség, velünk szinte mindent meg lehet csinálni. Legtöbbször a románok jóindulatán múlik, hogy tolerálnak-e vagy sem, sebezhetőbbek és kiszolgáltatottak vagyunk velük szemben. Vásárhelyen inkább megvan az egyensúly, itt nem lehet akármit lenyomni a magyarok torkán. Emlékszem, végzős voltam az egyetemen, amikor üzentek, hogy menjek be a tanulmányi osztályra. És amikor beléptem, a titkárnő olyan csúnyán kezdett el kiabálni velem, hogy a folyosó másik végén is hallották. Románul kiabált, persze. Mindezt azért, mert az egyik tanár nem írta be a jegyemet. Nagyon pocsékul és megszégyenítve éreztem magam. Kolozsváron az ilyen helyzetek jöhetnek szembe nap mint nap. Semmilyen jogalapja nincs az ilyen viselkedésnek, de mégis megteszik, mert ők így ventillálnak. Egymással is ezt csinálják, de azért a magyarokkal még inkább meg merik tenni. A balkániságban nyíltabban benne van, hogy a gyengébbeken el lehet verni a port. Ráadásul tudtam, hogy ez a hölgy tud magyarul, mert az édesapja magyar. Egy totál kolerikus személyiség, mert amikor a szakdolgozatomra kitüntetést kaptam, odajött gratulálni, meg is ölelt, és éreztem, hogy ez őszinte volt a részéről. Az érzelmi kitöréseik amplitúdója sokkal szélesebb minden irányban. Csakhogy én hiába vagyok ezzel tisztában, ez nekem rosszulesik, és minden alkalommal görccsel lépek be az ilyen helyekre, hogy ne jöjjek ki balekként. Már előre van bennem egy dac, hogy basszátok meg, ezt velem nem csinálhatjátok! Előre rá kell készülnöm ezekre a helyzetekre. Nemcsak arra, hogy mit fogok mondani, hanem az érzelmi részére is, hogy milyen viselkedés terelheti kedvező irányba az ügyemet. Az ilyen rákészülést nem lehet megspórolni.

Sokszor elgondolkoztam azon is, hogy mások mit tettek volna egy ilyen helyzetben. Nyilvánvaló, hogy minél inkább kiismeri magát valaki ebben a világban, annál jobban boldogul: kiválóan kell tudni románul, nemcsak a nyelvet, hanem a jelentést is, ami mögötte van. Ehhez viszont évtizedek kellenek, és nekem nem volt ennyi türelmem, ami persze az én székely önfejűségemmel is összefügg, mivel számomra általában fontosabb a lélektani komfort, mint az adott ügy elintézése. Az unokabátyám például, aki tíz évvel idősebb nálam, és már a nyolcvanas években bele lett dobva a mélyvízbe, hamar megtanulta, hogy ne érzelmileg reagáljon, hanem próbáljon a másik fejével gondolkodni. Ebben fontos volt a katonaság, meg az is, hogy sokszor az egyetemen is román közegben szocializálódtak, ahol ki voltak téve az ilyen helyzeteknek, látták, hogy a románok hogy reagálnak, és hogy mikor lehet poénnal elütni a dolgot, vagy mikor lehet visszapofázni. Az ő generációja megtanulta a leckét, kiismeri magát ebben a világban, és kevésbé fél az idegen helyzetektől. Ők inkább képesek arra, hogy keményen visszaszóljanak, hogy hát mégis mit képzelsz, engem ne szidjál, hagyjál békén, mit pofázol! Ebben persze van egyfajta macsizmus is, ami az én esetemben szóba sem jöhetett, mivel egy anyám korabeli nővel álltam szemben. Vannak ismerőseim, akik hasonló helyzetben pökhendi és szarkasztikus módon odaszúrnak, esetleg bevetnek egy-egy logikai csavart, amit a másik nem ért, és ezáltal megszégyenül. Aztán persze ott vannak azok is, akik a kiegyezést választják, ami tankönyv szerint a leginkább működik, és lejjebb viszik a beszélgetés tónusát, mielőtt komolyabbra fordulna a helyzet. Ehhez viszont hajlékonyabbnak és sokkal higgadtabbnak kell lenni, mint én. Végül az is egy lehetséges stratégia, és talán ez a leggyakoribb, hogy az ember egyszerűen behúzza a farkát, nem áll ellen, nem panaszkodik, hanem elengedi a dolgot – nem pedig lenyeli, ahogy én. És utána azzal nyugtatja magát, hogy végül is háromhavonta ki lehet bírni egy-egy ilyen kitörést, sőt, előbb-utóbb leesik majd a másiknak, hogy igazságtalan volt, és akkor egy kicsit morális fölénybe is lehet vele szemben kerülni, és így talán a kapcsolat hosszú távú dinamikája pozitívan is alakulhat.

A románokkal kapcsolatos szorongásaimmal függhet össze az is, hogy Románia nagy részében nem érzem magam otthon. Ennek elsősorban lélektani okai vannak. A románok extrovertáltabbak, hangosabbak, kommunikatívabbak, sokkal nagyobb kockázat- és bizonytalanságtűréssel, mint ami rám jellemző. Kialakult bennem egyfajta fóbia a román nyelvhasználattal és általában a románokkal való kommunikációval kapcsolatban. Fogyatékosnak érzem magam ebben a relációban. Mindez társult egy erős nosztalgiával a magyar világ iránt, amellyel kapcsolatban már a nagyszüleimnek voltak konkrét emlékei. A nagymamám még szolgált Budapesten, és sokat mesélt arról, hogy milyen jól bántak ott vele. Ma már persze pontosan látom, hogy nem a románokkal volt a baj, hanem a rendszerrel és azzal, hogy ők vannak hatalmi helyzetben. Ugyanakkor az a motiváció, hogy tanuljak románul, folyamatosan megvolt bennem. Komolyan hiszek abban, hogy el lehet jutni a kölcsönös megértésig. Szerintem nem annyira életidegen az a helyzet, hogy mindenki a maga nyelvén beszél, de érti a másik nyelvét. Románul szinte tökéletesen tudok – legalábbis olvasni. Ha románul olcsóbb egy szakkönyv, akkor azt veszem meg. Előnyként élem meg, hogy szövegértési tudásom a román átlagembernél is sokkal jobb. Irodalmat is szívesen olvasok románul, értem a nyelvi finomságokat is. Csakhogy alapvetően más a viszonyom a nyelvhez, ha olvasni kell, mint ha beszélni kell. Beszélni sokkal nehezebb, és ez frusztrál. Tankönyvszerűen el tudom mondani, amit akarok, de amit ők két szóban ki tudnak fejezni, ahhoz nekem egy mondat kell. És ha egy román elneveti magát, ha én valamit rosszul fejezek ki, ez nekem nagyon rosszulesik. Emlékszem az első telefonhívásaimra; egyszerűen féltem beleszólna a telefonba – még magyarul is. Hát még románul!

Az iskolában a román nyelv tanulása nem egy építkezés volt számomra, mint mondjuk az angol vagy a német esetében. Nem azért tanultam, hogy jobb legyen az életem, hanem hogy megússzam a blamát. Nem kapcsolódtak hozzá pozitív élmények. Semmi játék nem volt a nyelvtanulásban, csak magolás, aztán hetedik osztályban jött a nyelvtan, amiben verhetetlen voltam. Az iskolában az első osztálytól kezdve állandóan a nyelvtant erőltették, nemcsak románból, hanem magyarból is, és ez olyan görcsöket alakított ki bennem, hogy amíg nem tökéletes egy mondat, le sem merem írni. A faluban senkivel nem beszéltem románul, mi több, tulajdonképpen az egyetem végéig sem, hiába töltöttem el öt évet egy román többségű városban. Nem keveredtünk velük. Ugyanakkor nyolcadikos koromban már gyakorlatilag mindent megértettem, és ez jelentős részben a mozinak volt köszönhető. Otthon minden este vetítettek egy filmet román felirattal, és azokat én szinte mind megnéztem. A román filmipar spagettiwestern változata számomra egészen emészthető volt. Plusz ott volt még a sportújság és a rádió. Amit ezeken keresztül tanultunk meg, az sokkal jobban megmaradt bennünk.

Az első pozitív román személy az életemben a romántanárnőm volt. Szerencsétlent huszonkét éves korában rendelték ki hozzánk Botoșaniból. Belecsöppent egy színmagyar közösségbe úgy, hogy egy árva szót sem tudott magyarul. Törékeny, sebezhető fiatal lány volt, szívattuk is rendesen, de ő ennek ellenére próbált minden tőle telhetőt megtenni. Meg akart bennünket tanítani románul. Akkor éreztem a sorsközösséget vele, amikor teljesen ingyen és bérmentve készített fel a román olimpiászra, mivel kötelességének érezte, hogy foglalkozzon velem. Mínusz húsz fok alatt volt a kinti hőmérséklet, a tanári panellakásában maximum öt fok lehetett, és mi kesztyűben, kabátban tanultuk Eminescut. Szép volt, kedves volt, becsületes és intelligens, bizonyos értelemben el is varázsolt engem – akkoriban kezdett ébredezni a libidóm. Ő is kedvelt engem. Talán két évet volt ott, aztán jött a rendszerváltás. A faluban volt egy lincshangulat a románok ellen, és emlékszem, nagyon aggódtam érte, de szerencsére akadtak rendes emberek, akik befogadták a lakásukba. Az egyik legmélyebb rezonanciát egyébként akkor éreztem egy román ember iránt, amikor a nagyapámat kezelő orvost felhívtam napközben, hogy nagy baj van, és ő azonnal bement hozzá a kórházba, szinte az egész napot mellette töltötte, és gyakorlatilag megmentette az életét. Amennyire tőle tellett, próbált magyarul megszólalni, noha nem beszélte jól a nyelvet, de megtette ezt a gesztust, aminek óriási jelentősége volt nagyapám számára. Amikor bementem reggel megkérdezni, hogy mik a kilátások, és ő nem tudott semmi biztatót mondani, láttam rajta, hogy rettenetesen gyötrődik szegény, ő maga is. Maximálisan megtette, ami tőle tellett, és ez nagyon emberi volt. Úgy érzem, hogy ő azon kevés ember közé tartozik, akik a hivatásukat olyannyira komolyan veszik, hogy az etnikai és nyelvi kérdés teljesen zárójelbe kerül.

A nyolcvanas években járt nálunk a román sportújság, volt egy tömegsportmozgalom, ami sokaknak előrejutási lehetőséget nyújtott. Sok székely hokis a román csapatokhoz került, oda vitték őket katonának, onnan pedig a románokkal közös élményekkel jöttek haza. Vasárnap délután a körkapcsolásos fociközvetítéseket is hallgattuk a rádióban. Az egyik barátom például a Craiova focicsapatának drukkolt, fogalmam sincs, miért. Egyszerűen csak ráragadt. A Steauával tudtunk a legkönnyebben azonosulni, mivel az a hadsereg csapata volt, és sok embernek voltak katonaélményei. A Steaua jobban leképezte a társadalom etnikai összetételét is az aromán Hagitól a magyar Bölöni Lászlóig. Viszont a Dinamót nem szerettük, mert ők voltak a belügy csapata. Ennek ellenére a sport révén kialakult bennünk valamiféle pozitív érzelmi kötődés és otthonosságérzés Románia iránt, ami akár egyfajta hazatudatnak is nevezhető. De más hasonlót nemigen tudnék említeni a sporton kívül. A nemzetközi sporteseményeken gyerekként a románoknak szurkoltunk. A rendszerváltás után viszont megváltoztak ezek a közös érzelmek, feszültebbé váltak az román–magyar viszonyok, és elindultak az ellenszurkolások. Emlékszem, a kilencvennyolcas focivébén már erősebben voltak ellenérzéseink velük szemben. Egyedül a franciáknak nem drukkoltunk ellenük –Trianon miatt.

Azt látom, hogy az ötvenes vagy az annál idősebb generációk tagjai, akik több időt töltöttek együtt velük a katonaságnál és az egyetemen, könnyebben megtalálják velük a közös hangot. A fiatalabbaknál ritkább ez a dolog, mivel hiányoznak a közös élmények. Sokak számára az a kényelmes, ha nem kell megszólalni románul. Másik része magának sem vallja be, hogy fél megszólalni románul. Ugyanakkor azt nem érzem, amit románoktól gyakran hallani, hogy a magyarok szándékosan elhatárolódnának tőlük. Egy magyar szülő általában azt szeretné, hogy a gyereke tanuljon meg rendesen románul. Százból, ha egy szélsőséges akad, aki ezt nem akarja. A magyarok jelentős része szeretne kapcsolatot ápolni a románokkal, de a nyelvi korlátai miatt félszegnek érzi magát, hiteltelennek, nem eléggé önazonosnak – ezért inkább letesz arról, hogy barátokat szerezzen. Ismerek olyan magyar tanárt, most ment nyugdíjba, aki negyven évig dolgozott egy vegyes iskolában, de a román kollegáival az iskolán kívül soha nem találkozott. Ezt nem tudom elfogadni. Csak hát egyre inkább egy szigetvilágban élünk, ahol szűkebbek az érintkezés körei. Ez alól sajnos az én munkahelyem sem kivétel. A cégnél mindenki magyarul beszél. Nem nyitunk a románok felé, mert félünk, hogy akkor felborul a rend, és oda a fesztelenebb, lazább hangulat. Olyan emberek dolgoznak nálunk, akik megengedhetik maguknak, hogy kiköveteljék a kényelmes munkakörülményeket, azt is, hogy nyelvileg otthonosan érezzék magukat. Bár a jó fizetések miatt a románok is jönnének Vásárhelyre, még Bukarestből és Moldvából is, de nem vesszük fel őket, mert akkor mindent két nyelven kéne bonyolítani. Pedig nincs elég képzett szakember, magyarból különösen nagy a hiány. Akad olyan kolléga, Moldvából érkezett családostul, akit azért vettünk fel, mert jó szakembernek bizonyult, és kitűnően beszélt angolul. Ráadásul pár év alatt szépen beilleszkedett, egész jól megtanult magyarul, a gyerekei pedig már magyar iskolába járnak. De ez a kivételt erősítő szabály. A budapesti központban azt a nyelvet használjuk, amit a leggyengébben beszélő a legjobban tud. Úgyhogy a felső menedzsmentben, ami hat különböző náció képviselőiből áll, kell a kommunikációs és biznisz szintű angol nyelvtudás. Anélkül nem lehet létezni.

Pár hete kaptam egy értesítést a városi önkormányzattól, hogy a társasházunk külső vakolatát hozzuk rendbe, különben ötven százalékkal emelik az adónkat. Felhívtam a román szomszédot, aki mondta, hogy ez milyen disznóság, no de sebaj, mert van egy ügyvéd haverja, majd beszél vele. Ne aggódjak, sok víz lefolyt már a Maroson, elintézzük. Vagyis az a helyzet, hogy itt ez a román ember, akinek kapcsolatai vannak ebben a balkáni korrupciós világban, amit ugyan én nem szeretek, de mégis elfogadom, hogy elintézze, hogy ne büntessenek meg minket. Rá vagyok utalva, kénytelen vagyok tőle szívességet kérni, és nyilván ezt valamilyen formában honorálni is fogom kölcsönösségi alapon. Mondjuk a tetőjavításhoz én hozok majd embereket a Székelyföldről. Ezek a kölcsönösségek még megvannak, függetlenül attól, milyen az emberek nemzetisége. A viszonyom nem különösebben szoros vele, bár néhányszor már voltunk kávézni egymásnál. Egy idősebb, tapasztalt mérnökember, akinek van egy koherens világnézete. Megvan bennem feléje az idősebb emberek iránti szimpátia is, mert úgy látom, hogy egyre kevésbé foglalkoznak velük. Az igazságérzetemet zavarja, ha azt látom, hogy valakit nyugdíjba küldenek, és akkor ki van dobva. Szeretném jobban megismerni ezt az embert, hogy milyen a Vásárhely-képe, és akkor talán több mindent meg tudnék érteni abból, hogy mi van a románok fejében.

Kíváncsi vagyok, hogy néz ki egy itt született mezőségi román ember világa, hiszen ez a tér az övé is. Úgy érzem, hogy a hétköznapokban a kölcsönös tisztelet megvan – de az egóm addig nem teljesedik ki, amíg a románokkal való viszonyom nem lesz teljesebb. Fontosnak tartom, hogy a gyerekeim közelebbről is megismerjenek egy román embert, hogy legyen egy joviális román figura az életükben, akivel pozitív érzelmi viszonyba kerülnek, hogy ne alakuljon ki bennük az a fóbia, amit a Székelyföldön sokan éreznek a románokkal szemben. 2010-ben nősültem, egy évvel később született a lányom, három évvel utána a fiam. Hogy van családom, az sok mindent ellensúlyoz. Ez egy igazi kegyelem számomra. Pár éve vettünk egy nagyobb és kényelmesebb lakást, ami Pesthez vagy Kolozsvárhoz képest jóval olcsóbb volt, noha az utóbbi években brutálisan megemelkedtek az ingatlanárak itt is. Gyerekkoromtól fogva a kemény munkára neveltek, hogy nem szabad feladni, és hogy végig kell csinálni azt, amibe belefogtam. Ebből a munkamorálból származik mindaz, ahol most tartok, ez lendített tovább a nehézségeken. Anyám arra készített fel, hogy túléljük ezt a rendszert, és hogy meglegyen a szabadságom az életem irányításában. Itthon vagyok Vásárhelyen, ami részben annak is köszönhető, hogy egyre inkább kezd kinyílni a világ Nyugat felé. Arra törekszem, hogy meglegyen a biztos gazdasági alapom, hogy ha netán erős erkölcsi kompromisszumokat kellene kötni, legyen annyi szabadságom, hogy a saját utamat járhassam. Úgy érzem, mostanára elég közel kerültem ehhez a célhoz.

 

Marosvásárhely, 2023. tavasz–nyár