Bárczi Zsófia (összeáll.): Szerző – szöveg – olvasat. Irodalmi szövegek elemzése és tanítása

Bárczi Zsófia (összeáll.): Szerző – szöveg – olvasat. Irodalmi szövegek elemzése és tanítása. Pozsony, Madách-Posonium, 2012, 272 p.

Várható volt, hogy Tóth László Irodalmi Szemle-beli főszerkesztőségének nemcsak a folyóirat élén betöltött szerepe alatti időszakban lesznek mindenféle egyéb leágazásai, egyáltalán nem mellékes melléktermékei, hanem azt követően is, hogy a – magát nemcsak a fejlécében az irodalom, művészet és művelődéstörténet mellett elkötelező – lap sorsát két év elteltével az általa jó érzékkel választott szerkesztőjére bízta. A szóban forgó kiadvány a folyóirat Olvasó című, a 2011–12-es évfolyamokban futó rovatát (a Bárczi Zsófia szerkesztésében megjelenő oktatási mellékletet) fogja egybe. Ott a tíz tanulmány és a hozzájuk tartozó tíz módszertani segédlet, óravázlat az általános és középiskolai oktatás üteméhez igazodva szeptembertől júniusig volt olvasható: a sort Móricz Rokonokja nyitotta s Kosztolányi elbeszélései zárták, a kötet rendezőelve az irodalomtörténeti időrend: az Antigonével kezdődik, Tőzsér Árpád pályaképével zárul – s ennyiben a hagyományos irodalomtankönyvek szerkezetét követi (amennyiben a gimnáziumi tankönyvek is az ókorral indítanak, nagyjából Pilinszkyig fogják be a 20. századot, a negyedikeseknek szólók pedig – a szlovákiai magyar tankönyvek legalábbis – a szlovákiai magyar irodalom taglalásával végzik).

Másként olvastatja-e magát a Szerző – szöveg – olvasat, mint az Olvasó? Termé­szetesen másként. Nem csak azért, mert a lapban például a Kosztolányit tárgyaló fejezetet például Tandori- vagy Vida Gergely-versekkel együtt, Mészáros András esszéje vagy Fried István tanulmánya mellé kaptuk, hanem mindazért, ami végett – úgy általában, bármely szövegekre vonatkozóan – érdemes a korábban megjelenteket egy szálra felfűzni, valamilyen szerkesztői elképzelés, ötlet vagy téma mentén újrarendezni; kötetben ezek érthető módon másként viselkednek, hiszen egymáshoz is viszonyulnak. Másként olvastatja magát a könyv, mint a folyóiratbeli részek, de hiszen feltételezett címzettjei is részben mások: a sorozat oktatási segédletként határozta meg magát (ezenkívül mellékletként, a repertóriumban tematikus összeállításként), emez tanulmánygyűjteményként (egyszersmind irodalomtanítási módszertanként). A táblás kötés számos többletet is hordozhat a lapbeliekhez képest (például kiegészülhet névmutatóval, válogathat a szövegek közül, korábban nem vagy másutt publikáltakat emelhet be közéjük stb.), esetünkben azonban elgondolás és tárgya már a sorozat elindítása előtt körvonalazódott a szerkesztőben, aki (ugyanő) a könyvben mintegy csak egyben közreadta a korábbiakat. (A kötetben akad egy-két elgépelés-félreütés, nem baj, ennyivel elevenebb: a lapban keresve se nagyon találtam.) Volt-lehetett ugyanakkor némi mérlegelés mégis a gyűjteménybe sorolást illetően, vagy csak a folyóirat sorozata számára rendelt és kapott anyagok közti különbség vetül ki a borító – nem a szerkesztő által írt – fülszövegére, mely a szerzők közt említi Fűzfa Balázst, a tárgyaltak közt pedig Ottlikot (sem a lapban, sem a kötetben nem szerepelnek; Tolcsvai Nagy Gábor első vezetékneve szerencsére csak itt, a borítón ipszilonos), míg a kötet előszava Rigó Gyulát és Kosztolányit nem említi (mind a lapban, mind a kötetben szerepelnek).

A kötet (most már erről lesz csak szó, s a zárójelben megadott oldalszámok is erre hivatkoznak) gyűjtemény volta mutatja igazán, hogy tanulmányait nem a „hasonló szemlélet” köti össze, mint ezt az Előszó állítja (6. p.), szerencsére. Kiegyensúlyozottan nagyon jó szövegek, az irodalomtudomány remek kis összefoglalói – mindössze Rigó Gyuláén (Koszto­lányi Dezső elbeszélésvilága) érződik, hogy a szerzőben még nem tisztult le mindaz, amit Kosztolányitól és -ról olvasott; ez nem baj, főként nem az övé – itt jött volna jól a kötethez egy külső, erélyesebb szerkesztő.

A könyvet olvasva éppen ez, a szerzők szemléletbeli különbözősége a legföltűnőbb, például ahogyan tárgyukat (egy-egy konkrét mű vagy életmű mint tananyag) az olvasóra (mindenekelőtt a középiskolai tanárra, talán a diákra, végül általában az irodalomkedvelőre) mérve előadják. Döntő többségük nem veszi figyelembe, amit a kötet alcíme jelez, amit előszava ki is fejt s amit egyáltalán nem alárendelten az összes, a konkrét tanulmányokra szervesen ráépülő, egészen kiváló módszertani útmutató magáért beszélően képvisel: hogy gyakorló magyartanárok szemléletváltását kívánja elősegíteni – legalábbis abban az értelemben nem, hogy szövege felépítésén, mondatfűzésén s egyáltalán, az irodalomról való vélekedése milyenségén érződnék: ezt és így tanároknak írta. Valószínűleg ezért szembeötlő, ahol ez a szempont is érvényesül: „De ha nem innen közelítünk a regényhez, akkor hogy tudjuk érdekessé tenni nemcsak a diákok, hanem a felnőtt olvasók számára is?” – teszi föl a kérdést a Rokonok kapcsán Benyovszky Krisztián (129. p.); „amelyet azonban, erős erotikussága miatt, kétségtelenül nehezebb gyerekekkel együtt elemezni” – szögezi le Szilágyi Zsófia egy Móricz-novellát említve (152. p.). A konkrét (feltételezett) címzettre (is) szabott beszédmód szerintem önmagában véve nem fokmérője a szöveg érvényességének, ez a tanulmánykötet azonban (számomra) azt mutatja, célszerűbb nem élni e lehetőséggel. Az ilyen szövegek ugyanis hajlamosak megfeledkezni arról, amit a kötet előszava az iskolai irodalomoktatást kárhoztatva szorgalmaz: a gondolkodás játékáról és a műalkotások nyelvi jellegéről. Értelemszerűen nem azért, mert ezzel (a gondolkodással, a játékkal és a szöveg nyelvi jellegével) a minden tekintetben tudós és avatott szerző ne értene egyet (s ne képviselné ezt maga is), hanem mert figyelme helyenként (éppen azokon a helyeken, ahol kiszól) másra terelődik. Igazán akkor érzem ezt problematikusnak, amikor ugyane helyeken a sejtett címzettet mintha a középiskolai tanárénál csekélyebb értelmi szintűnek tételeznék – azzal összefüggésben, hogy Móricz lejegyezte s fölhasználta a környezetében hallottakat: „Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezeket a »vendégszövegeket« aztán nem »egy az egyben« emelte át a regényeibe és novelláiba” (BK: Olvassunk és tanítsunk Móriczot – másképpen, 125. p.); azzal összefüggésben hogy a Szegény emberek című Móricz-elbeszélés főszereplőjét nem hősként ábrázolja a szerző: „nem mentette föl azért, amit tett, mivel nem újságcikket, hanem összetett művészi alkotást hozott létre” (SzZs: „Móricz Zsigmondnak novella-agya volt”, 156. p.). Még feltűnőbb, ha két egymást követő szerző – lévén, hogy ugyanazzal az íróval foglalkoznak – egymást ismétli vagy variálja anélkül, hogy tudna róla („Móricz maga számos novellájának »magjához« az utcán, a vonaton, jegyzetfüzettel a kezében jutott hozzá” – mondja el Benyovszky Krisztián után Szilágyi Zsófia is, 148. p.); úgy tűnik, miközben szívósan bontják-rombolják a makacs irodalomtörténeti közhelyeket, ezek némelyikét óhatatlanul tovább éltetik. A tankönyvkritika nyilván helyénvaló (Szilágyi Zsófia tévedéseket és tévhiteket cáfoló példáiból leszűrhetően nem csak a szlovákiai magyar irodalomtanítás látszik figyelmen kívül hagyni az újabb kutatások eredményeit), kérdés, mekkora feneket kerítsünk neki. Benyovszky Krisztián bő egy oldalon taglalja, hogy a Rokonoknak a dzsentri fogalma felől való megközelítése erősen kétséges, de azzal zárja fejtegetését, hogy mivel maga a fogalom sem tisztázott még kellőképp, „felesleges vele terhelni a középiskolás diákokat” (129. p.). Rendben, fogadjuk el mint jótékony tanácsot, de a középiskolai tanárnak talán elárulható, addig is, a maga számára mit gondoljon a dzsentriről, vagy mit gondol a szerző a dzsentriről, amikor ezt írja: „Móricz esetében […] még a dzsentriről szóló regények csoportján belül sem a Rokonok tekinthető a legsikerültebb alkotásnak” (128. p.). Másrészt látható, hogy egy ehhez hasonlóan rögzült, kiirthatatlannak tetsző, mert folyton újra felbukkanó tévedés (Pannonius antiklerikalizmusa) milyen frappáns eleganciával számolható fel két mondatban (Csehy Zoltán: Aki az ősi Dunához csalta a Helikon babérkoszorús szüzeit. Bevezetés Janus Pannonius költészetének olvasásába, 45. p.). A Rokonok másként elemzésének az a mondata, mely szerint „Persze felettébb kérdéses, nevezhetjük-e »dzsentri-regénynek«, amikor a dzsentri szó elő sem fordul benne…”, elismerem, kellően frappáns. Másfelől nem győz meg arról (amiről a szerző egyéb, e tárgyban írt tanulmányai igen), hogy társaként kezel, érvként pedig nem fogadhatom el, mert például a Rab oroszlánban viszont szerepel a dzsentri szó, mégsem dzsentriregény. A korrekció igénye másutt is munkál (N. Tóth Anikó: …értik e hexamatert is? Radnóti Miklós költészete és a Hetedik ecloga): „Személyes kapcsolatai révén közel került az illegális kommunista mozgalomhoz, de rövid idő alatt kiábrándult, beszervezésére nem került sor.” (192. p.) Nem baj, csak (szerintem) ügyesebb, zártabb és műközpontúbb maradt volna a bekezdés, ha ott ér véget, hogy „Ezek a költemények azonban az életmű leginkább feledhető darabjai.” (Uo.) Egyes pontosító jellegűnek szánt megállapítások alighanem csak a maguk szövegkörnyezetében képesek testre szabott érvényességüket megőrizni: „A nyelv már nem mint eszköz működik ebben a poétikában…” (Tolcsvai Nagy Gábor: Lehet, hogy nehéz, de csodálatos. Beszéljünk Pilin­szky költészetéről, 218. p.) – számomra a gyűjteményben tárgyalt poétikák mindegyike ilyen; más, rövidebb példa, verseskötetről: „szokatlan szóhasználat” (194. p.), prózáról: „a szöveg magas szintű megformáltsága” (153. p.). Németh Zoltán például nem pepecsel azzal, hogy a Tőzsér-költészetet minősítő jelzőkkel lássa el, csak bemutatja, hogyan s hányféleképp szól (A népi lírától a posztmodern költészetig. Tőzsér Árpád poétikái), mert feltehetően számolt azzal az elemi olvasói belátással, mely abból indul ki, hogy akik (egy világirodalmi és nyolc magyar alkotó) a könyvbe kerültek, azok természetesen „jelentősek”.

Keserű József tanulmányának (Az újraértett Krúdy) végül nem a címe, hanem (kellő műveltség híján, mert sem a Napraforgót, sem a Kleofásné kakasát nem olvastam) a józan paraszti ész és a tágabb szövegkörnyezet segített abban, hogy egy ceruzával aláhúzott mondata tényleges jelentését megfejtsem: „Pistoli (a Napraforgó és a Kleofásné kakasa főszereplője) előbb meghal, majd feltámad” (93. p.); első olvasatban ugyanis arra gondoltam, ez időrendben így természetes, s nem csak Pistoli esetében. De nem, arról van szó, hogy a két Krúdy-elbeszélés ebben a sorrendben íródott, mindkettőnek Pistoli a főszereplője, az elsőben meghal, s mintegy elbúcsúzunk tőle, a második pedig így kezdődik: „Pistoli sohasem beszélt arról az időről, amelyet a másvilágon töltött.” Ok-okozati, előzmény, következmény jellegű elbizonytalanodásom még egy volt: Nyilasy Balázs tanulmányának (Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében) záró tétele esetében. Itt a szerző fejet hajtva (minden olvasó fejével) csodálatát fejezi ki afölött, „hogy a magyar költő milyen briliánsan tudta átültetni a gyakorlatba az irodalomtörténész-kritikus igényes elveit” (79. p.) – azt sugallva, mintha az Arany-balladák a Greguss Ágost-féle kívánalmak konkrét megvalósulásai volnának. Másfelől meglehet, mindössze szellemes csattanónak szánta.

A módszertani javaslatok kidolgozói: Brutovszky Gabriella (3 segédlet), Kuklis Katalin (2), Pentz Anna Mária (1), Petres Csizmadia Gabriella (3), Rigó Gyula (1).

A fentiekben a magam – irodalomtudománytól és főleg a gyakorló tanári pályától eltávolodott – olvasatát adtam, az idézetteknek nem bírálatát, hanem az övékétől eltérő megítélését. Könnyen belátható, mindez kissé szociológia is: hogyan s mit tanultak a szerzők az általános és a középiskolában, milyen emlékeik vannak erről az időszakról, milyennek látják az akkori és a mostani (főként, de nem kizárólag) középiskolai irodalomtankönyveket, milyen további tapasztalataik származnak a gyermekeik által ugyanerről – ezek az egymástól eltérő tapasztalatok szembesülnek olvasójuk tapasztalataival. Közben az ember irodalomról való vélekedése kissé titokzatos egyveleg is, más az iskolában vagy könyvek útján szerzett, az mindig inkább tudás, más a szépirodalom olvasása, az mindig inkább élmény. Bennem személy szerint mindig az élményszerű, az élményszámba menő hagyott tartósabb nyomokat, s ez persze tanulmányokra és tanulmánykötetekre is vonatkozik, vagyis nem téma vagy műfaj, hanem nyelv kérdésének gondolom ezt is (szerintem az irodalomról való gondolkodás nyelve sem eszköz jellegű). Szociológia abban az értelemben is, ahogy a mai tankönyvek összevethetők a tegnapiakkal meg a még azelőttiekkel, a ma tanulók vagy tanítók tapasztalatai az előzőekével s így tovább. S változik minden, talán épp az életszerű irodalom a legkevésbé, egy Rokonok, egy Antigoné a társadalmi változásoktól teljességgel függetlenül valószínűleg mindig megszólít bennünket és sajnos visszhangzik bennünk. Polgár Anikó tanulmányához (Antigoné szúrós tekintete) tartozik egy táblázat (számszerűen három, de csak az egyikből idézek), ebben A görög színházzal kapcsolatos alapfogalmak címűben a színházjegyekről ezt olvasom: „Az előadásokon minden szabad ember részt vehetett, férfiak és nők egyaránt. Aki nem tudta megvenni a színházjegyet, vagy anyagi kára származott a színházban töltött napok miatt, kártérítést kapott” (27. p.). A hozzá tartozó módszertani segédlet (Brutovszky Gabriella: Antigoné testközelben) I. 3. fejezetében olvasom: „A tanár beszélgetést indít a témával kapcsolatban: érdemes-e ma színházba járni?” (30. p.) A korszellem is folyamatosan változik, természetesen, és a testközelség is igen képlékeny fogalom.