Klamár Zoltán: Kanizsai mindennapok. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2016, 75 p.*

Egyszer, valamilyen nyilvános felolvasóesten vagy min, Geszti Péter azzal ment a színpadra, hogy ő nem a szavak embere, mondandóját ezért leírta, s most fölolvassa. Utána Esterházy Péter következett, aki viszont azzal kezdte, hogy ő ellenben a szavak embere, ezért mondandóját leírta, s most fölolvassa. Én meg, nyomukban, úgy érzem, szintén a szavak embere vagyok, ezért közlendőmet leírtam, itt is szorongatom a markomban (afféle biztonsági tartalékként), de ha megengedik, mégsem olvasom föl, hanem valami ilyesmiről beszélni szeretnék. Így szándékoztam kezdeni ma esti mondandómat, de miután tényleg leírtam, úgy gondoltam, mégiscsak jobb lesz, ha felolvasom. Egyrészt, ha már ilyen szépen kitaláltam, nem szeretnék semmit kifelejteni, másrészt meg azt is jó lenne elkerülni, hogy a közben eszembe jutó balgaságokkal terheljem Önöket. Folytatom szóval (méltatlan utódként) a nagy elődök példáját és – olvasok!

Kezemben (a másik kezemben) itt van Klamár Zoltánnak ez az, első ránézésre szerény küllemű, ha úgy tetszik zsilettpengényi könyve (ide magyarázatként: egyik közös barátunk, B. Kovács István szokta egyetemista korunkba emlegetni, hogy egyszer majd ír egy zsilettpengényi könyvet. Azóta ez, a zsilettpengényi, a nagy álmok megvalósulását szimbolizáló kultikus jelző számomra), szóval itt van ez a külsőleg szerény, belsőleg viszont nagyon is tetszetős könyv. És tartalmas. Ha az ember beleolvas, akkor már benne is ragad. Hogy megint idézzek valakit, mégpedig a first ladyt, Klárikát, aki szerint a szöveg rendkívül olvasmányos. Önmagában ez a jelző persze lehetne akár negatív töltetű is (hiszen, hogy mást ne mondjak, a Csók és könyv sorozat darabjai is nyilván olvasmányosak), de sietek hozzátenni, hogy Klárika nyilván nem annak szánta, és én sem annak gondolom. Ahogy öregszem (mert hát, ha tetszik, ha nem, én is öregszem, nem csak Zoli barátom), szóval, ahogy öregszem, egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a szépirodalom eszközeivel egy-egy jelenségről sokkal plasztikusabb kép rajzolható, mint az agyonlábjegyzetelt tudományos munkák sokszor bikkfanyelvével. Egy jó költő négysorosa többet elmond a bennünket körülvevő világról, mint tanulmányok sora. Hiába, az irodalom, az mégiscsak irodalom marad! Ady kiáltott fel egyszer valahogy így, s ennek (nem pontos!) citálása már hozza is a következő idézetet: „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.” Megvan, ugye? Az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című tárcájából van. Istenem, mennyit összeírtam én már a magyar népi kultúra keleti és főleg nyugati kötődéseiről, de ilyen tömören és ilyen igazan nem tudtam soha kifejezni a lényeget. No, de ne magamról beszéljek (igaz, az ember mindig magáról beszél), nem is azért vettem ezt az irányt. Hanem azért, mert arra szerettem volna rámutatni, hogy Klamár Zoli könyve, annak szövege, szépirodalmi értékeket villant fel, miközben a szakmai hitelessége is megkérdőjelezhetetlen. Olvasmányos, s ha az ember belekóstol, akkor tényleg nem lehet letenni. Legfeljebb a képek, az illusztrációk zavarhatnak benne, hogy elvegyék a figyelmet az olvasásától. Tulajdonképpen kétszer kellene olvasni. Egyszer a szöveget, másodszor csak a képeket. Mert természetesen a képek is mesélnek, a képek is olvashatóak. Aztán harmadszor: együtt.

Az, remélem, világos, hogy alapvetően most nem a könyv tartalmát, mondandóját fogom itt elismételni, más szavakkal visszaadni: tessenek csak szépen beleolvasni, s meglátják, igazam volt (meg Klárikának is igaza volt): olvasmányos, valóban nem lehet letenni, s nyilván a helyiek is sok új tényt, látásmódot tanulhatnak, hangulatot érezhetnek ki belőle. Valamit azért arról is hadd szóljak, ami miatt számomra tanulságos volt a könyv az olvasása során.

Klamár Zoltán nem szakkönyvet írt, hanem a világtörténelembe ágyazott lokális históriát, embereket, hangulatokat bemutató, talán inkább érzékeltető, érezhető, mint ésszel felfogható esszét; egyszóval választott szülővárosa, Magyarkanizsa könyvét készítette el. Mindezt szemmel láthatóan hosszadalmas és gondos (levél- és könyvtári, valamint a terepen végzett etnológiai) szakkutatások előzték meg, a végtermék mégsem lett unalmas szakmunka (már persze annak, akinek egy szakmunka unalmas tud lenni). Voltaképpen képeslapokra, azok képi és szöveges üzeneteire fölfűzve mesél (tényleg mesél!) egy peremvidéki kisváros mindennapjairól, jeles figuráiról, épületeiről, eseményeiről. Továbbgondolásra érdemes, hogy vajon mi az, ami egy-egy település helyi színét adja? Nem, nem valamiféle ősiség! Hiszen itt is láthatjuk, a város a török után települ újjá, mindenféle szedett-vedett népségből (amikor szülőfalumról, Köbölkútról írtam könyvet, arról a településről, amely szintén a török után települt újra, csak nem délen, hanem északon [szerepel egyébként a könyv borítóján, igaz, rossz helyen], az általam szedett-vedettnek mondott új lakosság kapcsán, egyik lektorom kivettette belőle a jelzőt. Mondván, hogy a szedett-vedett túlzottan pejoratív. Pedig nem annak szántam. Ahogy itt sem…), szóval ebből a korabeli Magyarország nyolc vármegyéjéből az új, nyilván mindenféle nációjú, szerencsét próbáló telepesekből. És hát történeti mércével mérve nagyon rövid idő alatt ők hoztak létre a sokféleségből valamiféle egységes magyarkanizsaiságot… Ami, szintén történeti mércével mérve, még rövidebb idő alatt (a szerző szeme láttára) el is kezd veszni… Ez a fejlődéskép tanulságos lehet, főleg ebben a migráncsozós világunkban, bárki számára!

Végezetül inkább általánosságban arról szólnék néhány szót, hogy szerintem mi is az értelme ennek a műfajnak, az „imádott Bácska egy szelete” megéneklésének (az „imádott Bácska egy szelete” idézet a szerzőnek az én feleségemnek, Icunak és nekem szánt dedikációjából).

És most megint magamról kell beszélnem ahhoz, hogy jobban megértsük a szerző, Klamár Zoltán szándékát, munkája (vélhető) mozgatórugóit (ide megint zárójel kívánkozik: ha az ember egy adott mű szerzőjének szándékait feszegeti, akkor könnyen beszaladhat a gondolta a fene csövébe, de ezt a rizikót olykor vállalni kell). Zárójel bezárva. Az, hogy magamról is beszélek, ahhoz is hozzásegít, hogy (szerzőnk kedvenc fordulatával élve) lássuk, hogyan (hát így!) kerek a világ. Amit most elmondok, az némileg leegyszerűsített változata a valóságnak, de hát, hogy érthetőek legyünk, olykor le kell egyszerűsíteni mondandónkat. Magam nem tudok helyekhez, tájakhoz kötődni. Emberekhez inkább, akik Európa különböző szegleteiben élnek, különféle nyelveket beszélnek s ahol ők vannak (a rokonaim, barátaim) ott egyszersmind otthon is tudom magam érezni. Mások viszont (és nagyon csodálom, tisztelem ezt az embertípust) tíz (vagy húsz!) körömmel kapaszkodva ragaszkodnak a szülőföldhöz, akárhol vannak, mindent ahhoz hasonlítanak, ahhoz mérnek, mindenhonnak oda vágynak vissza, az ottani hangulatok, ízek, emberek stb. miatt. Egyik első ilyen ember-élményem a már említett közös barát, B. Kovács István volt, aki szűkebb szülőföldjéről, az imádott Gömörről úgy, olyan szeretettel és lelkesültséggel tudott mesélni, hogy az embert csak rávette, utazzon el oda, s nézze már meg. Értő kalauzolása nyomán aztán az idegen (jelen esetben szerénységem), alföldi ember létére is megszerette ezt a hegyes-dombos tájat. Már azt megelőzően, hogy későbbi párom is onnan lett! A másik ilyen ember Klamár Zoli. Akit, ugye egyetemista korunk óta (kimondani is szörnyű) éppen negyven éve ismerek és tudhatom barátomnak. Ő hasonló szeretettel mesélt mindig a Vajdaságról, Bácskáról, s invitált is mindig, hogy nézzem meg magamnak. Akkor (az 1970-es évek második felében járunk) egy csehszlovák állampolgárnak ez nem lett volna egyszerű vállalkozás, így hát bele sem vágtam. Aztán néhány évtizedre a sors elszakított bennünket egymástól. Amikor, az ezredforduló környékén Zoli barátom ismét fölbukkant, ott folytattuk, ahol 1980 táján abbahagytuk, s újfent elkezdett kapacitálni, hogy menjek már el, nézzem meg azt (azt? ezt!) a Bácskát. Ígérgettem, terveztük is. Valami azonban mindig közbejött. Időközben aztán négy alkalommal, más apropóból mégis eljutottam a Bácskába, a Vajdaságba, valamibe tehát sikerült belekóstolnom. Egyszer ráadásul egy német szervezésű tudományos konferencia tanulmányi kirándulása keretében, amikor nem magyar szemszögből utazgattunk (majdnem) errefelé. Nagyon tanulságos volt. Meg kell, mondjam, Zoli (és más bácskai barátaim) elbeszélései, az olvasmányélményeim nyomán már akkor is, amikor még nem jártam itt, valahogy a miénkkel, a Kisalfölddel rokon atmoszférájú térségnek éreztem ezt a világot. Ami persze nem véletlen. A török előtt és elől, dél felől a 16–17. században térségünkbe magyar, szerb és horvát menekültek érkeztek (Komáromban ma is áll az ortodox rác templom). A török után, főleg a 18. században viszont az akkori ország északi részéből érkeztek ide, délre magyar és szlovák telepesek (szerzőnk ősei is valahonnan északról származnak, aki tud szlovákul, érti a nevét is), ennek köszönhető, hogy Kupuszinán például a palóc nyelvjárást beszélik stb.

Szóval Zoli azért érzi itt itthon magát, mert születése, kapcsolathálója (magyarán: az itteni emberek, magyarok és nem magyarok), az itteni utcasarkok, épületek, folyópartok stb. okán kötődik ehhez a tájhoz, ehhez a településhez, Magyarkanizsához (noha tudom, egy topolyai választott szülőhelyéről beszélek most). És valahogy én is kötődöm ide: éppen Zoliéknak köszönhetően, a többi közt ennek a könyvnek, aminek szövegét még kéziratban, a születés folyamata során volt szerencsém megismerni, továbbá a történelmi kapcsolatok, a nyelv íze, a multietnikus légkör révén.

Tamási Áron szavai jutnak az eszembe: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Igen, valaki így van otthon benne, valaki meg amúgy. Ahogy Klamár Zoltán van otthon a világban, az számomra rendkívül rokonszenves és szerethető otthon-lét. Könyvével, ami ha kisöcsként is, de Gion Nándor Virágos katonájához vagy Balázs Attila Kinek Észak, kinek Déljéhez kapcsolódik (magyarán: a maga eszközeivel segít a kívülállónak is megérteni egy színes, soketnikumú és kultúrájú világot), ennek az otthon-létnek hangot is adott. Akár Klamár Zoltán könyvének mottója is lehetne az egyik zárómondat: „Az itt élők egy része végeken túliként vágyódott egy másik állam közösségébe, miközben maradt a város lakója, és meg kellett tapasztalnia az országhatár ide-oda vándorlását.” A peremvidéki lét könyvének is mondhatnám Klamár Zoltán könyvét, amely noha egy konkrét bácskai településről szól, mégis több ez, mint Magyarkanizsa könyve. Benne van az egész tágabb térség életérzése, kínja-baja, öröme, azok az interetnikus, interkonfesszionális és interkulturális viszonyok, amelyek hasonlóan jellemzik Ungvárt, Komáromot, Temesvárt és Magyarkanizsát. Lírai városrajzát, amit ott északon ugyanolyan szeretettel tudtam/tu­dom forgatni, mint ahogy valahol középen megíródott, kérem, fogadják legalább olyan szeretettel itt délen, mint amilyen szeretettel ezt a szerző megalkotta.