Pusztai-Varga Ildikó: Mézescsók, dögcédula, szauna. A finn költészet fordításának kulturális dimenziói. Budapest, HTSART–ÚMK, 2022, 227 p.

Az utóbbi évtizedekben a kultúratudományi fordulat hatására megváltoztak a fordításról való gondolkodás alapstruktúrái mind irodalmi, mind nyelvészeti kontextusban, előtérbe került a fordítások kulturális kötöttségének vizsgálata. Ebbe az áramlatba kapcsolódik be Pusztai-Varga Ildikó nagy erudícióval megírt monográfiája is, mely egy éveken át tartó kutatómunka eredményeit adja közre.

Pusztai-Varga Ildikó, aki maga is aktív műfordító, fordításkutatóként egy meghatározott szempontok szerint létrehozott finn–magyar–angol verskorpuszt vizsgál. A korpuszba 160 olyan kortárs finn verset válogatott be (a „kortárs” kategóriát tágan értelmezve, 1950 után íródott verseket értve alatta), amelyeknek mind angol, mind magyar fordításuk van. Hogy a forráskultúrához való viszony egyértelműbben vizsgálható legyen, kizárta a nyersfordításból, közvetítő segítségével létrejött fordításokat, tehát csak olyan fordítók műveivel dolgozott, akik közvetlen kapcsolatba kerültek a finn forrásszöveggel. Az elemzés során kiválasztotta a finn szövegekben azokat a kifejezéseket, amelyeket kulturálisan kötött kifejezésekként határozott meg, majd ezekhez hozzárendelte magyar és angol megfelelőiket, az egyes fordítói megoldásokat megfigyelte, értelmezte és tipologizálta. Ezzel a deduktív módszerrel a fordítói megoldások tíz típusát különböztette meg, ennek a tipológiának jellegzetes példákkal dokumentált bemutatása alkotja a monográfia gerincét.

A kötet az elméleti kiindulópontok precíz és körültekintő felvázolásával indul. A Bevezetés a kutatási célok kitűzését és a kutatói motivációk összefoglalását tartalmazza. A második fejezet azt a problémakört járja körül, milyen szerepe lehet a nyelvészeti módszerekkel dolgozó fordítástudományban a versfordítások kutatásának. A szerző rámutat arra, hogy a fordítástudomány ugyan a műfordítás irodalmi megközelítésétől elszakadva, a nyelvészeti terminológiát használva vált önálló tudománnyá, ám a fordításkutatást megtermékenyítő alapszövegek (pl. Gideon Toury tanulmányai) az irodalmi fordításokból kiindulva építették fel elméleti rendszereiket. Pusztai-Varga Ildikó a szakszövegek elemzése során alkalmazott kutatási módszereket a verses szövegekre is alkalmazhatónak tartja, hangsúlyozva, hogy „a versek nem légüres térben születnek”, „a versolvasók tábora közösen oszt műfaji elvárásokat”, ezért joggal vizsgálhatók a versekben előforduló, kulturálisan kötött kifejezések, „amelyekhez a forráskultúra tagjai közösen osztott többlettartalmakat társítanak” (27. p.). A versekre vonatkozó, a szakirodalomból idézett definíciók közül talán a legrelevánsabb az a versszövegeket tágan értelmező finn szakirodalmi meghatározás, mely szerint „vers az, ami egy nyomtatott verseskötetben szövegként megjelenik, és versként értelmeződik az olvasók számára” (23. p.).

A harmadik fejezet a kulturálisan kötött nyelvi elemek fordításának elméletét foglalja össze, tisztázva a fordítás és kultúra viszonyát, valamint felvázolva a kulturálisan kötött kifejezések kutatásának legfontosabb eredményeit. Utal rá, hogy az irodalmi fordításelméletek a szövegeket korábban is kultúrához való kötöttségükben vizsgálták, később a kulturális fordulat hatására a nyelvészeti alapú fordítástudományban is elmozdulás történt ez irányba. A kulturálisan kötött kifejezéseket a szakirodalom többféle kifejezéssel illeti (pl. kultúraspecifikus szavak, reáliák), különbözők a definícióik és a tipologizálásuk is. Ha a jelenséget két kultúra viszonylatában vizsgáljuk, a kultú­rához kötöttséget jelezheti, hogy az adott kifejezésnek nincs a másik nyelvben megfelelője, tágabb értelemben azonban kultúraspecifikusnak tekinthető minden olyan nyelvi elem, „amelyben kifejeződik egy adott kultúrközösség sajátos élmény- és ismeretanyaga” (43. p.). A definíciók hangsúlyozzák az asszociatív és érzelmi töltet fontosságát is, a monográfus egyetértőleg idézi pl. Drahota-Szabó Erzsébet meghatározását, aki szerint reáliának olyan nyelvi jelek vagy jelkapcsolatok tekinthetők, amelyek „az adott csoport tagjaiban messzemenően azonos, vagy legalábbis hasonló asszociációk sorát” képesek elindítani (44. p.).

Pusztai-Varga Ildikó az elemzés során arra törekszik, hogy elválassza az egyéni, asszociatív elemeket a versfordításokban is érvényesülő, a kulturálisan kötött kifejezésekhez kötődő általános tendenciáktól. Kiinduló hipotézise szerint (mely a konkrét szövegelemek vizsgálata során be is igazolódik) különböző a fordítók hozzáállása, ha egy kevésbé ismert irodalom szövegeit fordítják egy domináns kultúra nyelvére (finn–angol fordítás), illetve ha a fordítás két kevésbé domináns, kisebb irodalom közötti kulturális kapcsolat részeként születik meg (finn–magyar fordítás). Míg a finn versek angol fordításai sokszor finn megrendelésre születnek, a finn kultúra globális megismertetésének szándékával, a magyar fordítások létrejöttében nagyobb szerepük van a fordítók egyéni preferenciáinak, s ez a fordítói megoldások szintjén is tükröződik.

A monográfus nem vizsgálja a harmadik kultúrából (pl. a görög–latin mitológiából) származó elemeket, az ún. transzkulturális kifejezéseket, melyek mind a cél-, mind a forráskultúra tagjai számára ismertek lehetnek, ezeket csak abban az esetben veszi be a vizsgált elemek közé, amennyiben azokhoz „a forráskultúra tagjai közösen osztott érzelmi-asszociációs jelentéseket társítanak” (48. p.), ilyenek pl. egyes, az orosz kultúrához kötődő elemek, melyek a történelmi tapasztalatok révén a finnekben hasonló asszociációkat keltenek.

A kulturálisan kötött elemek közé sorolódnak egyebek között a monográfia címébe emelt szavak, köztük a dögcédula finn megfelelője, a tuntolevy kifejezés, mely a katonák nyakában hordott, azonosításra szolgáló fémlemez. Az indoklás szerint azért tartja ezt a kifejezést kulturálisan kötöttnek, „mert a finn kultúrában a kötelező katonai szolgálat nagyon pozitív konnotációjú állampolgári kötelesség”, s az Oroszországgal határos vidékeken a finn férfiak egy része ma is egyfajta készenléti állapotban él, a „dögcédulát” mint­egy ékszerként hordva a nyakában (94. p.). Az már egy további, stilisztikai elemzés része lehetne, mennyire más asszociációkat kelt a Szopori Nagy Lajos fordításában használt magyar dögcédula kifejezés, mely a holttestnek egy durva megnevezését (dög) is magában foglalja, mint a finn tuntolevy (személyi igazolójegy: a finn szóösszetétel elemei a tunto ’azonosságtudat’ és a levy ’lemez’ szavak). A szóhasználatbeli különbség nyilván a katonai szolgálathoz kötődő különböző kulturális konnotációkból is fakad. A Sirkka Turkka versében szereplő tuntolevy fordításainak elemzése Pusztai-Vargai Ildikó monográfiájának egyik emlékezetes eleme. A monográfus kimutatja, hogy az angol fordító, bár finn anyanyelvű, félreértelmezte a forrásnyelvi elemet, a magyar fordítóval ellentétben nem ismerte fel, hogy egy katonai kifejezésről van szó.

A szerző munkamódszere során a finn verskorpuszban kijelöli azokat a kifejezéseket, melyeket kulturálisan kötötteknek tart, majd megvizsgálja, hogy milyen fordítói eljárást, stratégiát választottak a magyar, s milyet az angol fordítók az adott elem lefordításakor. A példák alapján különböztet meg tíz fordítástípust, ezeknek az elnevezéseit, definícióját a szakirodalomban talált hasonló klasszifikációk meghatározásaival is párhuzamba vonja. Utal rá, hogy az átváltási műveletek száma és tipológiája a vizsgált szövegkorpusz jellegétől is függ. Valló Zsuzsa például angol drámák magyar fordításainak elemzésekor hétféle fordítói stratégiát különböztetett meg (átvétel, behelyettesítés, részleges megfeleltetés, kiváltás, magyarázó fordítás, részleges elhagyás, teljes elhagyás), Vermes Albert Esterházy Péter regényeinek angol fordítását elemezve négy kategóriába sorolta a fordítási műveleteket (átvitel – transfer, szorosabb értelemben vett fordítás – translation, behelyettesítés – substitution, módosítás – modification).

Az elemzés lépéseiről a kutatás módszertanát bemutató negyedik fejezet ad számot. Hangsúlyozza, hogy a kultúrakutató maga is csak egy, a világot értelmező hang, nem a „végső igazság birtokosa” (59. p.). Miközben objektivitásra törekszik, a finn irodalom fordítójaként, a finn kultúra jó ismerőjeként személyes tapasztalatai is közrejátszanak a kritériumok kiválasztásában, az adatok értékelésében. Személyes fordítói tapasztalataiból is adódik az az előzetes megfigyelés, „miszerint finn versek magyar fordításai kreatívabb és a célnyelvi olvasóközönséghez jobban közelítő fordítási megoldásokat hívnak elő, mint ugyanezen forrásversek angol fordításai” (76. p.).

A monográfia kulcsfejezete az ötödik, mely a fordítói megoldások korpuszalapú tipológiáját adja, tíz alfejezetben mutatva be a finn–magyar–angol verskorpusz alapján meghatározott típusokat: átvétel, részleges átvétel, megfeleltetés, betoldás, általánosító fordítás (generalizálás), konkretizálás, kihagyás, kulturális adaptálás, kulturális kifejtés, szó szerinti fordítás. Ehhez járul a tematikus csoportok szerinti rendszerezés, valamint a fordítói megoldások számszerinti megoszlásának táblázatos és grafikonos szemléltetése.

Az átvétel módszerével kerülhetnek bele például a magyar fordításokba a finn versek svéd nyelvű betételemei. Az elemző hangsúlyozza a finnországi svédek sajátos kulturális pozícióját, mely ezek mögött a finn nyelvű versekbe került svéd elemek mögött van; rámutat arra, hogy a határon túli magyarokkal ellentétben a finnországi svédek nem tekintik anyaországnak Svédországot, oda csak a közös nyelv köti őket, a hazájuknak azonban egyértelműen Finnországot tartják. Ebből fakadóan bír a finn olvasó számára többletjelentéssel egy-egy finn versbe került svéd nyelvű elem, az átvételt alkalmazó magyar fordítások azonban ezt a többlettartalmat nem hozzák át, az idegenszerűséget emelik ki, illetve fokozzák.

Részleges átvételről Pusztai-Varga Ildikó olyan esetekben beszél, amikor egy forrásnyelvi kifejezés egyik eleme változatlanul átkerül a fordításba, a másik elemét azonban a fordító szó szerint lefordítja, pl. a finn Kymijoki az angol fordításban Kymi River. A megfeleltetés során a fordító a forrásnyelvi kifejezésnek a célnyelvben megszokott megfelelőjét használja, pl. növény- vagy állatfajok megnevezése esetében. Betoldás során a fordító plusz információt is közöl az olvasóval. Jávorszky Béla például egy Paavo Haavikko-vers fordításában a Musta Rykmentti (fekete sereg, fekete regiment) fordításához zárójeles magyarázatot is fűz: „hétszer gyűjtötték a Fekete Regimentet (sovány hadat) a fekete zászlók alá” (100. p.). A fordító ezzel a betoldással eléri, hogy a magyar olvasó ne Mátyás fekete seregére, hanem egy lerongyolódott hadseregre gondoljon (arról a seregről van ugyanis szó, melyet XI. Károly Karéliából toborozott a dánok elleni harchoz).

Általánosító fordítás során a fordító az adott kifejezést egy fölérendelt fogalommal ülteti át (fajfogalom helyett a nemfogalommal), például növény- vagy állatnevek esetében, konkretizálás esetében viszont egy szűkebb értelmű kifejezés kerül a célnyelvi kifejezés helyére (a nemfogalom helyett a fordító a fajfogalmat adja meg). A monográfus a kihagyásra a vizsgált korpuszban kevés példát talált, az angol fordításokban jóval kevesebbet, mint a magyar fordításokban.

Különösen érdekes a kulturális adaptálás módszere, mely Klaudy Kinga tipológiájában a teljes átalakításnak felel meg, Pedersen ugyanezt kulturális helyettesítésnek (cultural substitution) nevezi. A Pusztai-Varga Ildikó által feldolgozott példák közül ilyen a mono­gráfia címébe emelt mézescsók esete. Szopori Nagy Lajos Saarikoski-fordításában a finn piparkakku megfelelőjeként szerepel a mézescsók, bár két különböző süteményről van szó: a finn piparkakku gyömbérrel és kardamommal ízesített, kekszszerű édesség, mely a karácsonyi ünnepkörhöz kötődik, a magyar mézescsók ízesítése más, s nem kifejezetten karácsonyi süteményről van szó. Az angol fordító a piparkakku helyett a gingerbread szót használja, ez esetben is kulturális adaptációról van szó. Az adaptáció mint stratégia közelebb hozza az olvasóhoz az adott szöveget, ugyanakkor kulturálisan el is bizonytalaníthatja, hiszen nem egyértelmű, hogy melyik kultú­rához kötődő szöveget olvas.

A kulturális kifejtés (explicitáció) a forrásnyelvi elem többlettartalmának kifejtése (hasonlíthat a betoldásra, de eközben a morfológiai egységek száma nem kell, hogy növekedjen). A tizedik vizsgált eljárás, a szó szerinti fordítás a vizsgált korpuszban azért is nagy számban fordult elő, mert Pusztai-Varga Ildikó a kulturálisan kötött kifejezések között olyan kifejezéseket is megjelölt, amelyekhez más kulturális konnotációk, érzelmi-asszociációs terek kötődnek a finnben, „a finn emberek számára közösen osztott többletjelentéseket hordoznak” (141. p.), van azonban egyértelmű szótári megfelelőjük a magyarban és az angolban (pl. metsä – erdő/forest, järvi – tó/lake). A monográfus megállapítja és számszerűsített adatokkal bizonyítja, hogy a magyar fordítók ritkábban élnek a szó szerinti fordítás módszerével, mint az angolok. A magyar korpuszban jóval több példát talál a kulturális kifejtés stratégiájára, mint az angolban, azzal magyarázva ezt, hogy „a magyarra fordítók bátran merik mozgósítani kulturális tudásukat, a finn kultúráról szerzett tapasztalataikat, és egyúttal el mernek szakadni a finn vers szikárságától” (159. p.).

A vizsgálat fontos tanulsága, hogy általában véve a magyar fordítók gyakrabban élnek olyan stratégiákkal, melyek jobban elszakadnak a forrásnyelvi szövegtől, mint az angolok, s közelebb viszik fordításukat a célnyelvi olvasóhoz. A kutatás perspektíváit felvázoló zárófejezet utal arra, hogy a kialakított és használt finn–magyar–angol verskorpusz alkalmas lenne további jelenségek vizsgálatára, például stíluskülönbségek összevetésére, s felmerül egy, a célnyelvi olvasóközönség körében elvégezhető percepciós vizsgálata terve is.

Polgár Anikó