Identitást alakító tényezők Tamás Mihály Két part között fut a víz című regényében*

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében a magyar társadalom és kultúra intézményi keretei megváltoztak, idegen közigazgatási és kulturális rendszerbe kerültek, és így az elcsatolt területek magyarságának sajátos körülmények között kellett kialakítania életének új kereteit, kialakítani az új központokat. Ez viszonylag hamar sikerült is, irodalomtörténetében Szerb Antal már 1934-ben külön tárgyalta, az „utódállamok” magyar irodalmát, megállapítva, hogy „az új helyzet következményeképpen az eddig egy-középpontú magyar irodalom helyett több magyar irodalom van kifejlődőben”. (Béládi 1982, 9. p.)

Tehát ezeket az éveket mindegyik régióban az útkeresés és az irodalmi hang megtalálása határozta meg. Természetesen mindenütt más-más folyamatok voltak jellemzőek. Erdélyben a már korábbi évszázadok során lerakott alapokra lehetett építkezni, viszont a Csehszlovákiához csatolt Felvidéken és Kárpátalján (Ruszinszkóban) a kellő alapok sem voltak megteremtve a születő irodalom számára. Ezek a területek ugyanis kulturálisan Budapest vonzáskörébe tartoztak, a fővárosi irodalmi élettel igyekeztek azonosulni. Szvatkó Pál írja a felvidéki irodalommal kapcsolatban egyik tanulmányában: „A szlovenszkói magyarság nem volt perifériakisebbség, hanem a nemzet alaptestének része. Alig hatvan kilométerre kezdődött Budapesttől, s a török idők óta nem volt szüksége és alkalma, hogy az erdélyi-elővéd nemzet mintájára önálló sejtmagot fejlesszen ki. Mindenét, amije volt, a tőszomszédságban lévő fővárosba küldte, gabonáját, borát, iparcikkeit […] s természetesen szellemi termését is. Budapest felszívta életerejének legjavát – s amikor eljött az államfordulat, mint levágott láb, élettelenül maradt a helyén.” (Szvatkó 1937, 18. p.) Szvatkó szavai nem csak a szlovákiai magyarságra igazak, hanem a kárpátaljaira is. Mindkét régiónak Csehszlovákia fennhatósága alatt kellett megteremtenie a maga helyi irodalmát. A közigazgatási határok nem jelentettek szellemi határokat is, így pedig elmondható, hogy a vizsgált korszakban mind a szlovenszkói, mind a ruszinszkói magyar kisebbségi irodalom hasonló utat tett meg, képviselői számos esetben mindkét régióban aktív és termékeny irodalmi tevékenységet folytattak.

Tanulmányomban a korszak egyik kárpátaljai alkotójának, Tamás Mihálynak a Két part között fut a víz című regényét vizsgálom. A művet mint kisebbségi regényt elemzem, különös tekintettel az identitásalakító tényezőkre, így tanulmányom elméleti keretét is elsősorban az identitással kapcsolatos szakirodalom adja. A referenciális olvasásmóddal szemben sok jogos fenntartás fogalmazódik meg, azonban lehetségesek olyan vizsgálatok, amelyekben a művek értelmezésének ez a módja termékeny. Én ebből a megfontolásból önéletírásként kezelem a regényt, és így lehetőség nyílik arra, hogy esetleg a történelemtudomány számára is értékes kordokumentumként kezeljük az alkotást.

„Identity talk”

Az identitás, az azonosság elve már a görög tudományos gondolkodásban, főként Arisztotelész logikai rendszerében jelen volt. Ez az elv kimondta, hogy minden dolog azonos önmagával és csak mint önmagával azonos dolog gondolható el. Viszont magának a fogalomnak az emberi egyedben, egyénben zajló önismereti, szociálpszichológiai téren való alkalmazása új keletű, és Erik Homburger Erikson nevéhez köthető, aki fejlődéselméletével (Erikson 2002, 431. p.) az 1950–60-as években felpezsdítette a szociálpszichológiai gondolkodást. Az elmúlt évtizedekben pedig az identitásról való tudományos beszéd – vagy ahogy az amerikai társadalomtudományban elterjedten nevezik, az „identity talk” (Stachel, 2007, 396. p.) – egyre több kérdést vet föl azzal kapcsolatban, hogy az emberi személyiség vagy egyes emberi közösségek miként határozhatják meg magukat, milyen módon illeszkednek nagyobb közösségek kereteibe. Különböző koncepciók születtek a fogalom értelmezéséről, és különböző aspektusairól. E nézőpontok többsége arra irányul, hogy a személyes identitás változásainak, alakulásának folyamatait feltérképezze. (Stachel, 2007, 395–425. p.)

A modern pszichológia egyik nagy felfedezése volt, hogy az én jelensége nem változatlan, eleve meglévő adottság, hanem az „ontogenezisben létrejövő pszichikus alakzat: társadalmi és társas termék”. (Pataki 1987, 7. p.) Stuart Hall szerint az identitás „olyan konstrukció, amely mindig folyamatban van”, (Hall 1997, 60–61. p.) tehát nem konstans jelenség, mely az én és a társadalom közötti „interakció” folyamán alakul ki. Ezzel kapcsolatban szociálpszichológiai elemzések kimutatták, hogy nem létezik elszigetelt, ún. „Robinson-én”: mivel az ember közösségi lény, így önmeghatározása, önmagáról alkotott képe elsősorban csoportjának elvárásai mentén alakul ki, és az emberi közösségek rendszerében való komplex beágyazottságát tükrözi, vagyis azt a folyamatot, melynek során az egyén egy csoporttal azonosul, kijelöli helyét az adott csoporton belül, illetve ahogy az egyén önmagáról alkotott képe változik a csoport elvárásainak tükrében. (Assmann 2004, 130. p.) Ez a tézis az, amely az identitáselméleteket kiszélesítve már nem csupán szociológiai és pszichológiai jelenségként kezeli az identitás kérdéskörét, hanem alkalmassá teszi olyan területeken történő alkalmazásra is, mint amilyen az irodalomtudomány, a történelemtudomány, a művészettudományok stb.

Az értelmezések pedig egyre szélesebb aspektusból kívánják az identitás fogalmát körvonalazni, és így a jelenkori kutatások keretében elkülönülten és egymással szoros kapcsolatrendszerben beszélnek etnikai, nemi, faji, egyéni és kollektív, vallási, kulturális stb. identitásról.

Tanulmányomban legfőbbképpen a kulturális identitás jelensége kerül középpontba, mégpedig az irodalom és identitás kapcsolatának összefüggésében, melyhez elsősorban Stuart Hall A kulturális identitás kérdéséről szóló tanulmányára kívánok hivatkozni. (Hall–Gay 1996) A teoretikus szerint az egyén személyes identitása a „kinti” kulturális világokkal és az általuk felkínált identitásmintákkal folytatott állandó párbeszéd során formálódik és változik. (Hall 1997, 61. p.) Ezt beépítve az irodalom és identitás kapcsolatának kérdéskörébe megfogalmazható, hogy a köztük lévő kapcsolat egyrészt abban nyilvánul meg, hogy az irodalom egyfajta formáló funkciót tölt be, tehát az irodalomban megjelenített magatartásformák, szubjektív jellemek hatással vannak az egyénre, aki ez esetben az olvasó. Másrészt az irodalom egyfajta reprezentatív feladatot is ellát, mégpedig oly módon, hogy az egyén, aki ez esetben maga a szerző, identitásának alakulását tükrözi, és többnyire körvonalazza azokat a pontokat, melyek változást idéztek elő, tehát, hogy eriksoni fogalommal éljek: azokat a válságokat, megrázkódtatásokat, melyek hatása alatt az egyén identitása kisebb, vagy nagyobb mértékben átalakult, formálódott.

Az identitás alakulásában, mint már utaltunk rá, fontos szerepet játszanak a társadalom és a társadalomban bekövetkezett változások, átalakulások. Épp ezért az identitás és az irodalom kapcsolatának megragadásához fontos kitérni az irodalom és a társadalom kapcsolatára is.

Az irodalom és a társadalom kapcsolata több tekintetben is vitathatatlan, hiszen az irodalom társadalmi intézményként is felfogható. (Wellek 2006, 94. p.) Wellek szerint „az irodalom a társadalmi valóságot ábrázolja még akkor is, ha a természeti világ és az egyén belső világa szintén tárgya az irodalmi utánzásnak”. (Wellek 2006, 94. p.) Az író személyiségére egyértelműen hatással van a társadalom, a környező emberi világ, a társadalmi eseményekre való reflektálások. Épp ezért a személyes és kollektív identitást egyaránt alakító tényezők, mint például a nyelv, a kultúra, a krízis vagy trauma és természetesen a történelmi, társadalmi események igen nagy hangsúlyt kapnak az irodalmi művekben. A kisebbségi prózában és lírában pedig ez a hangsúly még erősebbé válik, mivel ezek az alkotások szinte minden esetben feladatuknak tekintik, hogy társadalmukról, az események kollektív megéléséről képet adjanak. (Végh 1997, 54–58. p.) Ebből pedig következik, hogy a kisebbségben élők azonosságtudata, illetőleg a többségi kultúrához való viszonyuk jól tükröződik a nemzetiségi szépirodalmi alkotásokban, melyeknek egy része társadalmi problematikát dolgoz föl, más része pedig az interetnikus kapcsolatok lenyomatait viseli nyelvezetében, kulturális és világnézeti képében.

Ezenkívül a kisebbségi társadalmakban, így a kárpátaljai magyar közösségben is, megfigyelhető a többséghez (többségi nemzethez) való viszonyulás sajátos megjelenése, mely többnyire két ellentétes szubjektív viszonyulásra épül, ez pedig az idegenkedés, illetőleg az azonosulni vágyás érzése. Ez a két ellentétes viszonyulás meghatározza az anyanyelvhez, a kultúrához, hagyományokhoz való kötődés erősségi fokát is, illetve a nemzeti örökség arculatát kiegészíti a többségi kultúrával való azonosulás jelenségével. Ez pedig egyfajta többletként jelenik meg a kisebbségi magyar szerzők műveiben, és e művek kapcsán felvetődik egy újabb probléma, melyet a kettős, illetve többes identitás fogalmával szokás jelölni. A kettős identitás megjelenésével az egyén a magáévá teszi a többségi etnikum nemzeti identitásának azon rá kedvező benyomást gyakorló, számára vonzó elemeit, amelyek a saját etnikai identitásából hiányoznak. Ez a jelenség jól tetten érhető például a nyelvi eszköztárban való idegenszerű elemek megjelenésével.

A regény

A kárpátaljai magyar irodalom a 20. század első felében homogén egységet képezett a felvidéki, szlovenszkói magyar irodalmi törekvésekkel, ami elsősorban annak a következménye, hogy az értelmiség egy része a felvidéki magyar városokban összpontosult, ahol a meglévő kiadók, folyóiratok és kulturális társaságok lehetőségeit kihasználva kezdte megteremteni a helyi irodalmát. (Kovács–Benedek 1970, 965. p.) A Nyugat íróihoz hasonlóan a szlovenszkói alkotók is egy életképes, európai irányultságú irodalom kialakulását tűzték ki célul. Nem véletlen, hogy a korabeli kritikai írások többsége a dilettantizmus elleni harc és a független kritika megszületésének kérdésével foglalkozik.

Ezenkívül az 1920-as évek második felében hangsúlyosan felmerült egy kisebbségi, nemzetiségi regény megírásának igénye. Fábry Zoltán volt az, aki leginkább sürgette egy olyan prózai mű megszületését, mely a teljes szlovenszkói magyar társadalmi átalakulást és a felvidéki mentalitás vonásait bemutatná.

A kritikák megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy az ezt célzó alkotások megütik-e a nemzetiségi regény szintjét. A szakírók egy része úgy véli, hogy Fábry elvárása sajnos nem valósult meg, amit Gál Éva azzal magyaráz, hogy „…hiányzott hozzájuk az időbeli távlat és a rálátás, ezenkívül az írók többsége meglehetősen zilált léthelyzetben élt, megélhetési gondokkal küszködött, ami ugyancsak hátráltatta a nagy narratívájú elbeszélés megírásának esélyeit”. (Gál 2011)

Rády Elemér azonban úgy vélte, hogy Tamás Mihály Két part között fut a víz című regénye kielégíti a kisebbségi regénnyel szemben felállított kritériumokat. (Rády 1936, 53. p.) Ezzel a véleménnyel ért egyet Mezey László Miklós is, aki szerint a nevezett regény „nyitánya” a nemzetiségi regény típusának. (Mezey 2011, 195. p.)

A korabeli kritika részéről vegyes fogadtatásban volt része a műnek. Haraszthy Gyula nagyon keményen bírálta Tamás munkáját: „…egy közepes tanulmány többet mond erről a témáról, mint Tamás Mihály regénye. Motívumokat vet fel az író, melyeknek semmi jellemző erejük nincs, s a mesébe nem épülnek bele szervesen. Társadalmi rajzot sem találunk, csupán néhány, a kisebbségi sorsról szóló regényből és újságcikkekből már ismeretes alak kap klisészerű megjelenést (felvidéki pártelnök, irredenta báró stb.).” (Haraszthy 1936, 245. p.)

Ezzel szemben Barsi Dénes így véleményezi a művet: „Nincs ráírva a könyvre, hogy regény, mert valóban több annál: könyv. Történelem, politika, társadalomtudomány, közgazdaság, líra, érzékiség, emberi jóság, egyszerű magyar igazság: élet.” (Barsi 1937, 44. p.)

A regény egyik első részlete 1934-ben jelent meg a Magyar Írásban Halálugrás címmel, majd könyv formájában 1936-ban már Két part között fut a víz címmel. Mindkét cím szimbolikusnak tekinthető. Az első arra utal, hogy a főhős, Bodák Iván, budapesti tanulmányai befejeztével úgy dönt: szülővárosában, Beregszászban akar a megváltozott körülmények ellenére érvényesülni, miközben a racionalitás épp azt diktálná, hogy a válságos helyzetben szilárdítsa meg helyzetét a magyar fővárosban.

A második, módosított cím pedig a regényben több helyen felbukkanó kettősségre utal: két part – mint Budapest és Beregszász; két part – mint Bodák Iván szlávsága és magyarsága; két part – mint a passzív ellenállás vagy az új hatalom rendelkezéseibe való beletörődés. Illetve utal még arra a kettőségre, ellentétre, mely teljesen áthatja a regény cselekményét, szereplőinek jellemét, a megjelenített élethelyzeteket, gondolatokat, belső monológokat.

A regény az 1918–21 között időszakot mutatja be, utalással konkrét történelmi eseményekre: a trianoni döntés, a tanácsköztársaság, Budapest román megszállása. (Fedinec 2004, 101–112. p., Fedinec 2002, 7–18. p.)

Az író sajátos módon beszéli el a történéseket, nincs jelen egy mindentudó, omnipotens narrátor, aki végigkalauzolná az olvasót a cselekményen, megvilágítva az egyes események összefüggéseit. Tamás regényében sokkal inkább a korlátozott narrátor jelenik meg, aki E/3 személyben, főként a főhős, Bodák Iván személyén, gondolatain, kommunikációján keresztül, objektív elbeszélésmóddal bontakoztatja ki a történetet, és a történet kontextusát is. Azok az események, melyekkel közvetlenül nem kerül kapcsolatba (nem éli át őket, nem kap róluk másoktól beszámolót), a műben nem jelennek meg.

A regény időszerkezete lineáris, nincs jelen időbeli megszakítás, esetleg visszaemlékezés. Térszerkezete pedig bipoláris, Beregszász és Budapest alkotja a két ellentétes pólust, melyek váltakozva jelennek meg a műben, annak függvényében, hogy a hős épp hol tartózkodik.

A Két part között fut a víz cselekményszerkezete is sajátos. Nincs sem expozíció, sem pedig epilógus. In medias res módon az olvasó belecsöppen egy ponton a főhős életébe, majd egy másik ponton megválik attól. A narratíva kevés utalást tartalmaz a mű jelenét megelőző időről, és az utolsó fejezetben sem ad semminemű eligazítást azzal kapcsolatban, hogy a hős élete a jövőben hogyan alakul majd.

Identitásalakító tényezők a regényben

Ha az identitásra mint folyamatban lévő konstrukcióra tekintünk, akkor elkerülhetetlen annak feltételezése, hogy bizonyos tényezők hatással vannak az egyén, esetleg a csoport identitására. Azokat az identitásalakító tényezőket veszem sorra, melyek Tamás Mihály regényében megjelennek. A regény a kisebbségi prózairodalom alkotása, olyan korszakot mutat be, amelyben az egyén (főhős) és egy konkrét „csoport” (Beregszász lakosai, szélesebb értelemben Kárpátalja lakossága) a többségi etnikai státuszból kisebbségbe kerül, és így az önmagáról alkotott képét, önazonosság-tudatát az új társadalmi kereteknek megfelelően kell módosítania, átalakítania. A regényben megjelenő identitásalakító tényezők, illetve a főhősnek hozzájuk való viszonyulása alapján körvonalazható az egyén identitáskeresése, fejlődése, sőt, mivel kisebbségi regényről beszélünk, elmondható, hogy a kisebbségi társadalom identitáskeresése is. E tényezők a műben a következők:

– a határ fogalma;

– a nyelvhez (anyanyelvhez, többségi nyelvhez) való viszonyulás;

– a bekövetkezett válság, trauma feldolgozása;

– a szülőföldhöz való viszonyulás.

Az első identitásalakító tényező a regényben a határ fogalma, mely az egész műben központi kategóriaként jelenik meg. Váratlan létrejötte, elzáró, kizáró funkciója tagadást és értetlenséget vált ki a mű hőseiből. Bodák Iván szinte tudat alatt tagadja a határ létét azzal, hogy Budapest és Beregszász közötti utazásai során nem hajlandó útlevelet használni, sőt igényelni sem a megfelelő hivatalban, mivel nem érti, miért lenne neki szüksége útlevélre ahhoz, hogy az egyetemről hazalátogasson.

„Csendesen, szótlanul mentek odébb, egy régi fajta hordárt láttak meg, azzal álltak szóba, akitől aztán megtudták, hogy a vonatjuk csak este indul.

– Rendben van az útlevelük?

Iván elbámult.

– Milyen útlevél?

– Hát útlevél.

– Hát Beregszászba útlevél kell?” (Tamás 2011, 18. p.)

A tagadás mögött a teljes értetlenség áll, melyet jól példáz a következő részlet: „Túl a falun, ahol az országút egy lankás domboldalon ereszkedett le, a kis kőhídon túl, ott kezdődött a másik ország. Nem volt ott annak semmi nyoma, a föld arrébb sem volt barnább, az erdő is éppúgy sárgult odaát, mint itt, és a varjúnak sem állt senki útjában, amikor a híd felett repült. Csak az ember, csak az ember…” (Tamás 2011, 50. p.)

A második identitásalakító tényező a Két part között fut a víz című regényben a nyelv. A nyelv esetében érdemes néhány szót ejteni mind az anyanyelvhez, mind a többségi nyelvhez való viszonyulásról. A kárpátaljai magyar irodalom vonatkozásában igencsak életszerűek Alabán Ferenc megállapításai, aki Sajátosságok és nemzeti identitás című írásában kifejti, hogy a kisebbségi alkotók sajátosan viszonyulnak az anyanyelvhez, náluk szerinte ez a nyelvi szint új szerepet kap, és „művészeti médiumként” funkcionál. (Alabán 2012, 67–73. p.) Kétféle magatartás figyelhető meg a szerzők részéről: az egyik a tudatos, ún. nyelvvédő magatartás, mely elzárkózik az idegennek titulált elemek használatától, ez jellemző leginkább az 1920–30-as években jelentkező alkotóknál. Ennek az elzárkózásnak az egyik oka a nyelvtudás hiányában kereshető. A másik magatartás épp ellenkezőleg, beépíti a műbe a többségi nyelv közhasználatú szavait, főként a hiteles társadalomábrázolás érdekében. Ez a magatartásforma a későbbi nemzedékeknél válik jellemzővé, aminek oka, hogy az 1930-as évek végére az a bizonyos „kábultság” feloldódott, s a régióban élők, főként a felnövekvő nemzedék tagjai belátták a kialakult helyzet tartósságát, és ebből kifolyólag tudatosan igyekeztek elsajátítani a többségi nyelvet.

A vizsgált regény ebből a szemszögből igen figyelemreméltó. A többségi nyelv tekintetében két egymással ellentétes viszonyulás figyelhető meg, mégpedig az elutasító, idegenkedő, illetve az elfogadó, mely a megmaradás árának tartja a nyelv elsajátítását. Az idegenkedő magatartás főként abban jelentkezik, hogy bár Tamás Mihály már az 1930-as évek nemzedékéhez tartozik, és ezt jól mutatja a regényben jelen lévő nyelvfelfogása is, hiszen főhőse, akit egyértelműen kisebbségi emberideálként formál meg, nem zárkózik el a cseh nyelvtől, ugyanakkor a szerző a mű párbeszédeiben arra törekszik, hogy minden szereplőjét, legyen az cseh, orosz, német vagy magyar köztisztviselő, katona, egyszerű polgár stb. magyar nyelven szólaltassa meg:

„– Mit keresel itt Iván?

Oroszul szólt, Iván egy pillanatig meredten bámult az arcába, azután hirtelen kiömlő örömmel ugrott az őrnagyhoz, átölelte, és kisfiús, ragaszkodó, meleg kiáltásban tort ki:

– Őrnagy úr!” (Tamás 2011, 25. p.)

A regény nyelvfelfogásának ellentétes kettőssége egy széttöredezett identitást reprezentál, ez a kettősség jelen van a közösségben, s ugyanakkor a főhős érzéseiben is: „szlávnak mindig magyar, magyarnak mindig szláv” – mondja magáról. (Tamás 2011, 76. p.)

A következő tényező a regényben a trauma, a válság megélése, feldolgozása. Eriksen, és az ő nyomán később Stuart Hall elmélete szerint az egyén élete során különböző kríziseket és konfliktusokat él át, és ahhoz, hogy átlépjen egy új fejlődési szintre, ezeket a kríziseket meg kell oldania, fel kell dolgoznia. Ennek a folyamatnak a során az egyén vagy közösség identitásválságot él át.

A 20. század elején a traumát az adott területen a háború, a trianoni döntés és az új hatalom megjelenése, illetve az átalakulóban lévő társadalmi, politikai rendszer elfogadása jelentette. Ez a regényében a következőképpen fogalmazódik meg: „A kábulat már engedni kezdett, az emberek hideg szemmel kezdték nézni az eseményeket, de senki se hitte, hogy az állapot állandó maradjon: mindenki valami megváltó csodát várt. Abban az érzésben élt minden, hogy odaát még mindig lélegzik a húszmilliós magyar állam, és nem látta senki, hogy a túlsó oldalon egy agyonsújtott ember hever a porban, aki magán se tud segíteni, nemhogy még a gyerekei védelmére siethetne.” (Tamás 2011, 42. p.) Valamint: „Az egymásra zuhanó sűrű történések megriasztották az embereket, mint az űzött nyáj a karámban, úgy húzódtak meg házuk falai mögött.” (Tamás 2011, 27. p.)

A trauma ábrázolása, sajátos feldolgozása a regény egészét végigkíséri, mégpedig oly módon, hogy egy egész közösséget ért válságot egyetlen hős (a főhős) életén keresztül mutat be a szerző. Bodák Iván gondolatai, kérdései a trianoni döntés következményeivel kapcsolatban, majd pedig az, ahogy ezeket a következményeket igyekszik elfogadni, egyértelműen annak folyamata, ahogyan a kisebbségi sorsba kényszerített lakosság dolgozta fel az őt körülvevő radikális változásokat. A szerző világos megoldást kínál a válságkezeléssel kapcsolatban, ami nem más, mint a megbékélés, az elfogadás és az alkalmazkodás a megváltozott társadalmi körülményekhez. „– Hát ki az állam? Nem mi is? Nem a mi pénzünk is az a pénz, amit itt a munkáért kifizetnek? Elfelejti elnök úr, hogy már negyedik éve folyik ez a megváltozott élet?” (Tamás 2011, 184. p.)

A következő identitásalakító tényező a műben, mely egy újabb fontos és problematikus kérdéskör is a regényben, a szülőföldhöz való viszonyulás megjelenítése. Ez maga a menni vagy maradni kérdésének problémája, mely a trianoni döntést követően az elcsatolt területek kulcsfontosságú kérdése volt, hiszen az adatok szerint a döntést követő első években mintegy 120 ezer ember emigrált a kárpátaljai területről. (Simon 2008, 38. p.) Így érthető, hogy az értelmiségi réteg és főként az írók kötelességüknek érezték, hogy műveikben állást foglaljanak ezzel kapcsolatban. Tamás Mihály regényének tematikájában központi szerepet kap a szülőföldön maradás dilemmája: menni vagy maradni, és még ennél is árnyaltabb kérdést vet fel, hogy hogyan maradni. Pro és kontra hoz föl hősei által érveket a kérdés megválaszolására:

„– Pest mégiscsak Pest. A vidék az más, ott csak por van.

Iván nem engedett.

– Élet van a porban is, talán több és teljesebb… Nekem haza kell mennem.

Lengyelné tovább ellenkezett:

– Hiszen az már nem is hazánk nekünk.” (Tamás 2011, 161. p.)

A szerző azonban egyértelműen állást foglal a szülőföldön maradás mellett, és ezenkívül a kisebbségi élet módját is meghatározza: „Én itt születtem, az én hazám itt van, én itt akarok megélni a munkámból…” (Tamás 2011, 185. p.)

A regényben központi szerepet kap a hűségeskü dilemmája, melyet a csehszlovák vezetés a hivatalnokoktól követelt, és a szerző különböző kontextusokban igyekszik rávilágítani arra, hogy ezt a hivatali formalitást lehet-e azonosítania hűtlenséggel, az önmegtagadással, esetleg a megmaradás esélyével. Egyértelműen a harmadik álláspont mellett foglal állást: „– Nézze, báró úr, én hűségesküt tettem az osztrák császárnak, azután Károlyi Mihálynak, azután Kun Bélának, most nem is tudom kinek, egy új földi hatalomnak. Higgye el, báró úr, engem sohasem izgattak túlságosan ezek a hűségeskük, ezek a középkori, ittfelejtett valamik. Kollektív nyilatkozatok. Ostobaság attól, aki kívánja, és én sohasem leszek hozzájuk hasonlóan ostoba, hogy ezt meg ne értsem. Miért ne? Az emberi életirányok nem ilyen apróságok után igazodnak…” (Tamás 2011, 27. p.) „És nem lenne jobb… ha mindenki a hivatalában maradna, és így elviselhetőbbé segítene tenni az itt maradottak nehéz sorsát?” (Tamás 2011, 29. p.)

Regény? Önéletírás? Kordokumentum?

Tamás Mihály regényét eddig mint kisebbségi regényt tartották számon, viszont felmerül a kérdés, nem tekinthetünk-e önéletírásként a műre, abból kifolyólag, hogy a hős és az író élete szinte pontról pontra megegyezik. A regény cselekménye 1921-ben ér véget azzal, hogy főhőse, Bodák Iván, akárcsak Tamás Mihály, egyetemi oklevelet szerez és mérnöki irodát nyit Beregszászon. A mű természetesen épp ezért nem kezelhető teljes életleírásként, hisz csupán néhány évet mutat be, viszont egy életleírás töredékének mindenképp tekinthető.

Az ilyen típusú alkotások az autobiográfiák szépirodalmi változataihoz tartoznak, (Pataki 2011, 333–336. p.) melyekben sajátos módon kapcsolódik össze a fikció és a valóság. Philippe Lejeune azonban az olyan – erőteljes önéletrajzi színezetű – művek esetében, amelyekben a szereplő és a szerző neve különbözik egymástól (amint az az általam vizsgált regény esetében is megfigyelhető), kizárja az önéletírás műfajába való sorolás lehetőségét, mivel a tulajdonnévi különbség megerősíti a fiktív jelleget. (Lejeune 2003, 28. p.) Ugyanakkor úgy véli, hogy „…egy önéletrajzi fikció lehet »hű«, ha a szereplő hasonlít a szerzőre, az önéletírás pedig lehet »hűtlen«, ha a bemutatott szereplő különbözik a szerzőtől.” (Lejeune 2003, 28. p.)

Tamás Mihály regényének esetében ilyen „hű” életrajzi fikcióról beszélhetünk. A fikció és valóság dominanciájának kérdése a vizsgált prózában azért fontos, mert növeli az alkotás visszakapcsolhatóságának lehetőségét a valósághoz, illetve felvet vele kapcsolatban egy újabb elméleti kérdést, mégpedig hogy kezelhető-e egy szépirodalmi alkotás kordokumentumként, segítve ezzel azon kutatók munkáját, akik egy-egy korszak rekonstruálására vállalkoznak? Roland Barthes szerint: „Még a legrealistább regényben sincs »realitása« a referensnek – elég elképzelni, micsoda felfordulást okozna, ha akár a legjózanabb elbeszélés leírásait szavukon fognánk, működési programokká fordítanánk le, és egyszerűen megpróbálnánk kivitelezni őket.” (Compagnon 2006, 124. p.)

Tény, hogy egy szépirodalmi narratíva esetében nem lehet letisztult realizmusról beszélni, hisz a fikció, ha másképp nem, de a valóságos tények szubjektív feldolgozásában, értelmezésében megjelenik. Épp ezért téves elképzelés lenne egy szépirodalmi alkotás (például történelmi témájú regény) minden mondatában tetten érni a valóságot, viszont ahogy azt tanulmányában Kisantal Tamás kifejti: az irodalmi szövegeket valamennyire lehetséges történeti módon elemezni, vagyis a történelemelméleti diskurzuson és metodológián belül van egy olyan közeg, ahol az irodalom és a historiográfia kapcsolatba lép, s a történeti elemzési módszerek szépirodalmi szövegekre is alkalmazhatóak. (Kisantal 2004, 99. p.) A történetelméleti diskurzusok keretében a történelmi narratíva irodalmi szövegszerűsége már régen foglalkoztatja a kutatókat. Hayden White szerint például egy történeti szöveg kezelhető irodalmi alkotásként, amennyiben igaz, valóságreferens kijelentései egy bizonyos formát kapnak. (White 1997, 97. p.) Felvetődik a kérdés, vajon egy megformált irodalmi szöveg kezelhető-e történeti szövegként, amennyiben egy bizonyos korszemlélet, referenciával rendelkező állítások megjelennek narratívájában?

Frank Ankersmit elmélete szerint a historiográfiai szövegek narratívája múltreferens állításokból áll, viszont ezek az állítások nem csupán tényközlések, kijelentéseik, állításaik többletjelentéssel bírnak, mivel a szerző (történész) a múlt értelmezése során saját szubjektív nézőpontját, az események sajátos értelmezését képtelen kizárni a szövegből. Ezzel párhuzamosan pedig a történeti jellegű irodalmi alkotásról szintén elmondható, hogy kijelentéseket tesz a múltról, ugyanakkor saját szubjektív nézőpontját beleépíti az általa létrehozott narratívába. (Ankersmit 2000, 117. p.)

Ankersmit gondolatmenete alapján Tamás Mihály regénye, amely Hayden White-i fogalommal élve „modern eseményt” (Kisantal 2004, 79. p.) dolgoz föl, kezelhető kordokumentumként, természetesen figyelembe véve a szubjektivitás és fikció jelenlétét. A történelemtudomány számára azonban érdekes adalékot nem a műben megjelenített történelmi események jelentenek, hisz ezek az események már ismertek a kutatók számára. Sokkal inkább az emberi viszonyulás, a társadalmi közhangulat, ami a regényben kitűnően körvonalazódik, egészítheti ki a korszak rekonstruálására vállalkozó munkákat.

Összegzés

Tanulmányomban a kárpátaljai magyar irodalom közvetlenül a trianoni döntést követő korszakának egyik fontos alkotását vetettem vizsgálat alá. Az értelmezés során narratológiai szempontokat is felvetettem, de célom nem merült ki a mű formai elemzésében, hanem azokat az identitásalakító tényezőket kívántam a regény részletei segítségével megvilágítani, amelyeknek hatása a kisebbségi társadalmakban határozottan kimutatható. Így a következő tényezőket vettem sorra: a határ megjelenéséhez való viszonyulás, az anyanyelvvel, többségi nyelvvel való kapcsolat, az átélt trauma feldolgozása és a szülőföldhöz való ragaszkodás jelensége.

Tamás Mihály regényét az eddigi elemzések során csak mint kisebbségi regényt vizsgálták, jelen tanulmány azonban felveti annak kérdését, hogy amennyiben kimutatható a főhős és a szerző azonossága, kezelhető-e önéletleírásként, illetve önéletleírás-töredékként az alkotás. Ennek jelentősége leginkább a mű referenciájának kérdésében kap fontos szerepet, illetve a regény olyan értelmezését teszi lehetővé, mely nem csupán az irodalomtudomány, hanem a történelemtudomány számára is hasznos információval szolgálhat.

Irodalom

Alabán Ferenc 2012. Sajátosságok és nemzeti identitás. Néhány vonás a határon túli magyar irodalomról. Irodalmi Szemle, 55. évf. 2. sz. 67–73. p.

Ankersmit, Frank Rudolf 2000. Hat tézis a narrativista történetfilozófiáról. In Thomka Beáta (vál. és szerk.): Narratívák 4. A történelem poétikája. Budapest, Kijárat Kiadó, 111–120. p.

Assmann, Jan: Kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2004. 313.

Barsi Dénes 1937. Tamás Mihály: Két part közt fut a víz. Kelet Népe, 3. évf. 1. sz. 43–44. p.

Béládi Miklós 1982. Kisebbségi irodalom – nemzetiségi irodalom. In Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története. 1945–1975. IV. 9. p.

Compagnon, Antoine 2006. A világ. In uő: Az elmélet démona. Pozsony, Kalligram, 109–158. p.

Erikson, Erik H. 2002. Gyermekkor és társadalom. Budapest, Osiris Kiadó.

Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 7–18. p.

Fedinec Csilla 2004. Ungvár és vonzáskörzete betagozódása a csehszlovák államba (1918–1928). Limes Tudományos szemle, 17. évf. 3. sz. 101–112. p.

Gál Éva 2011. Kisebbségi ideológiák és magatartásmodellek a határon túli magyar közösségekben I. Irodalmi Szemle, 54. évf. 3. sz. 33–40. p.

Hall, Stuart 1997. A kulturális identitásról. In Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollégium, 60–85. p.

Hall, Stuart–Gay, Paul du 1996. The question of cultural identity. London, SAGE Publications.

Haraszthy Gyula 1936. Szlovenszkói magyar írók. Budapesti szemle, 64. évf. 702. sz. 243–252. p.

Kisantal Tamás 2004. Az irodalmi alkotás, mint történelmi szöveg. Tiszatáj, 58. évf. 11. sz. 75–101. p.

Kovács Vilmos–Benedek András 1970. Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában. Tiszatáj, 10., 11. sz. 961–966., 1144–1150. p.

Lejeune, Philippe 2003. Az önéletírói paktum. In Z. Varga Zoltán: Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatás Philippe Lejeune írásaiból. Budapest, L’Harmattan Kft., 17–46. p.

Mezey László Miklós 2011. Az első „nemzetiségi regény”. In Tamás Mihály: Két part között fut a víz. Pomáz, Kráter Könyvkiadó, 195–199. p.

Pataki Ferenc 1987. Identitás, személyiség, társadalom. Az identitáselmélet vitatott kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Pataki Ferenc 2011. Az önéletírás dramaturgiája. Az élettörténeti forgatókönyvek. In uő: Élettörténet és identitás. Budapest, Osiris Kiadó, 309–359. p.

Rády Elemér 1936. A szlovenszkói magyar írók szót kérnek. Új Élet, 5. évf. 2. sz. 51–54. p.

Simon Attila 2008. A Csehszlovákiához került felvidéki magyarok (1918-1921). In Bárdi Nándor–Fedinec Csilla–Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat Kiadó, 36–39. p.

Stachel, Peter 2007. Identitás. A kortárs társadalom- és kultúratudományok egy központi fogalmának genezise, inflálódása és problémái. Regio, 18. évf. 4. sz. 3–33. p.

Szvatkó Pál 1937. Szlovenszkói magyar irodalom. In Szlovenszkói magyar elbeszélők. Budapest, Franklin, 5–24. p.

Tamás Mihály 2011. Két part között fut a víz. Pomáz, Kráter Könyvkiadó.

Végh Balázs 1997. A kisebbségi irodalom elméleti kérdései. Korunk, 3. évf. 6. sz. 54–58. p.

Wellek, René 2006. Az irodalom és a társadalom. In Wellek, René–Warren, Austin: Az irodalom elmélete. Budapest, Osiris Kiadó, 94–110. p.

White, Hayden 1997. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In uő: A történelem terhe. Budapest, Osiris–Gondolat, 68–102. p.