A nyelvi problémák kezelése 1

Bevezetés

A kisebbségi beszélőközösségek a többségi társadalmakhoz képest lényegesen több nyelvi problémával küszködnek, ráadásul a kisebbségi közösségek nyelvi problémái elemibb módon, húsbavágóbban érintik az emberek életét, mint a többségi társadalmakban is jelentkező problémák. A nyelvi problémák megfelelő kezelése ezért jelentős mértékben hozzájárulhat a kisebbségi emberek jó közérzetének kialakulásához, ill. megerősödéséhez, ezáltal pedig az adott országok stabilitásához, sőt közvetve prosperitásukhoz is. Éppen ezért a kisebbségi társadalmakban a nyelv társas beágyazottságára odafigyelő nyelvtudománynak rendkívül fontos feladata (lenne) az adott közösségben – vagy inkább közösségekben – jelentkező nyelvi problémák tanulmányozása és „testre szabott” megoldási javaslatok kidolgozása.

Ez a meggyőződés késztetett arra, hogy elkezdjek a nyelvi problémák kérdéskörével mélyebben foglalkozni, s eddigi kutatási eredményeimet közreadjam a Fórum Társada­lom­tudományi Szemle hasábjain.2 Amikor belefogtam tervezett cikkem megírásába, magam is meglepődtem, mekkora fába vágtam a fejszémet. Kiderült, hogy egyetlen köz­leményben még a legfontosabb tudnivalókat sem tudom elmondani. Ezért aztán három különálló cikk megírása mellett döntöttem.

Az első írásban, amely folyóiratunk idei első számában jelent meg, bemutattam azt az elméleti keretet – a nyelvmenedzselés-elméletet –, amelyet a legalkalmasabbnak tartok a nyelvi problémák tanulmányozására és kezelésére, többféle szempontból is meghatároztam a nyelvi probléma fogalmát, s vázoltam legfontosabb típusait (Lanstyák 2010b). Mivel az első közleményben helyhiány miatt nem tudtam részletesebben bemutatni a nyelvi problémákat nyelvi jellegük alapján (pedig épp erről a típusról volt a legtöbb mondanivalóm), a második írásomat, amely folyóiratunk előző számában jelent meg, ennek a kérdéskörnek szenteltem (Lanstyák 2010c). Jelen írásomban végre eljutok a nyelvi problémakezelés különféle stratégiáinak bemutatásáig (a probléma megoldása ezeknek csupán egyike), külön hangsúlyozva a nyelvi problémák ideológiai meghatározottságát. Fejtegetéseimet, ahol csak lehet, hiteles, dokumentálható példákkal illusztrálom.

 

Néhány alapfogalom

Nyelvi probléma

A nyelvi probléma mibenlétével előző közleményemben foglalkoztam részletesebben (Lanstyák 2010b), háromféle szempontból meghatározva a nyelvi probléma fogalmát: (1) mint az általában vett problémák sajátos esetét; (2) az adott beszédhelyzetben érvényesülő normák szempontjából és (3) a problémák következményeinek szempontjából. Itt most csupán az első megközelítés lényegét foglalom össze röviden. Ennek értelmében az eseti nyelvi probléma olyan körülmény, amely akadályozza a beszélőt abban, hogy valamilyen nyelvi vonatkozású célját elérje, vagyis abban, hogy minél hatékonyabban használjon egy vagy több nyelvet, ill. nyelvváltozatot nyelven kívüli céljainak elérésére (olykor maga a nyelvhasználat is lehet egyedüli cél).3 Az eseti problémák általánosításaiként típusproblémákat is megkülönböztethetünk; ezeket olyan körülményekként határozhatjuk meg, amelyek akadályozzák az adott beszélőközösséget kitűzött „nyelvi céljai” megvalósításában. Míg tehát az eseti problémák konkrét élethelyzetekben jelentkező, helyhez és időhöz, valamint konkrét emberekhez köthető problémák, addig a típusproblémák az eseti problémák általánosításával létrejövő elvont kategóriák.

 

Eseti nyelvi probléma volt például az az egyik nyelvi naplóban4 szereplő eset, amikor egy vegyes házasságból származó egyetemista lány, akit a magyar anyanyelvű apja nem tanított meg magyarul, nem értette, mit jelent a gyöngyvirág szó, amivel őt az apja szólította. Megkérdezte egy magyarul tudó barátjától, aki – nem tudni, hogy hiányos magyar vagy hiányos szlovák tudása miatt vagy egyszerűen botlásképpen – azt mondta neki, hogy a gyöngyvirág szlovákul imelo. Ezután a lány abban a hitben élt, hogy az apja egy parazita növényhez, a fagyöngyhöz hasonlítja. Nem vette ezt zokon, sőt örült neki, hisz a fagyöngyöt díszítésre is használják, de amikor a nyelvi napló szerzője elmondta neki, hogy a gyöngyvirág valójában konvalinka, annak azért jobban örült.

Ez az egyedi nyelvi probléma két jellemző kisebbségi magyar típusproblémára lehet példa. Az egyik a vegyes házasságokban jelentkező kommunikációs és egyéb nyelvi problémák, a másik pedig a hiányos nyelvtudásból adódó problémák. Amennyiben nem hiányos nyelvtudás volt a félretájékoztatás oka, akkor nyelvbotlásról volt szó, amely szintén típusprobléma, de a másik kettőnél sokkal kisebb jelentőségű.

 

Nyelvmenedzselés

A nyelvalakításnak a közelmúltig két válfaja volt ismeretes régiónkban. Az egyik a hagyományos nyelvművelés, a másik pedig a modernebb nyelvtervezés (vö. Nekvapil 2006, 2007). A nyelvművelés leginkább a már kialakult standard nyelvváltozattal rendelkező nyelvek szókincsét és rendszerét próbálja befolyásolni; magyar viszonylatban ez sajnos leginkább a nyelv szegényítését jelenti, különféle, a nyelvművelők szemében helytelennek látszó szavak és formák visszaszorítása, a nyelvből való kitiltása révén. Ezzel szemben a nyelvtervezést olyan közösségekben alkalmazzák, amelyekben a fő feladat a standard nyelvváltozat megteremtése (beleértve az írásrendszer és a helyesírás létrehozását is); további jellegzetesen nyelvtervezési feladatok közé tartozik bizonyos sajátos regiszterek, pl. a szaknyelvek megteremtése és fejlesztése, a kihaló nyelvek élénkítése vagy újraélesztése vagy egy egynyelvű közösség kétnyelvűsítése. Magyar viszonylatban példamutatóan sikeres nyelvtervezési tevékenység volt a felvilágosodás korában és a reformkorban a nyelvújítás; ezzel szemben a nem sokkal az osztrák– magyar kiegyezés után kibontakozó és máig meglévő nyelvalakítási tevékenység nem más, mint nyelvművelés (annak talán világviszonylatban is legkártékonyabb fajtája).

A nyelvalakítás harmadik válfaja, a nyelvmenedzselés, amely – átfogó jellegénél fog­va – egyaránt magába foglalja a nyelvművelő és a nyelvtervező tevékenységeket, csak a közelmúltban, az ezredforduló után jelent meg régiónkban. E tevékenység elméleti alapjait az ún. nyelvmenedzselés-elmélet fektette le (erre l. pl. Jernudd 1993; Jernudd– Ne­ustup­ný 1987; Nekvapil 2000, 2006, 2009; Neustupný 2002). A nyelvmenedzselés a nyelvi problémák feltárását, elemzését és kezelését foglalja magába. A nyelvmenedzselés-elméletet eddig inkább a kultúraközi kommunikáció során jelentkező nyelvi problémák megoldására alkalmazták, ám nem annyira kisebbségi közösségekben, mint inkább olyan kisebb csoportokban, amelyek a maguk módján „kisebbségiek” ugyan, de nem élnek a kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt (l. pl. Neustup­ný 1985, 2005; Muraoka 2000, 2009; Nekvapil–Nekula 2008). Ugyanakkor ez az elmélet maximálisan alkalmas arra is, hogy az őshonos nyelvi kisebbségi közösségek helyzete leírásának, ill. a bennük meglévő nyelvi problémák megoldásának keretéül szolgáljon (vö. Hübsch­mannová–Neustupný 2004, Neustupný–Nekvapil 2003; szlovákiai magyar viszonylatban Sherman 2007; Szabómihály 2007; Lanstyák–Szabómihály 2009).

A nyelvmenedzselésnek két fő válfaja van. Amikor a nyelvi problémákkal laikus beszélők szembesülnek és keresnek rájuk megoldásokat, egyszerű nyelvmene­dzselésről beszélünk; amikor a nyelvi problémákkal szakemberek foglalkoznak intézményi keretek közt, szervezett nyelvmenedzselésről van szó.

 

Például ha egy kisebbségi öreg néninek gondja akad egy gyógyszer államnyelvű használati utasításának megértésével, az egyedi problémát kezelheti egyedi módon az egyszerű nyelvmenedzselés keretében. Előfordulhat például, hogy a szöveget egyszerűen nem olvassa el, bízva benne, hogy nincs benne semmi olyan információ, amely nélkül nem tudná a gyógyszert szedni, vagy amelynek a figyelmen kívül hagyása súlyosan károsítaná egészségét. Egy másik lehetőség, hogy megkéri a szomszédját, fordítsa le neki. (Vö. Lanstyák 2003.)

Ennek a problémának mint típusproblémának a kezelése nyilvánvalóan egészen más módon történne: elvileg lehetséges, de gyakorlatilag irreális megoldást jelentene, ha az öreg néni beiratkozna egy szlovák nyelvtanfolyamra; a valódi – emberjogilag is korrekt – megoldás természetesen az volna, ha a kisebbségek által lakott területeken kétnyelvűek volnának a gyógyszerre vonatkozó információt tartalmazó szövegek (e problémát – jóakarat esetén – nem volna nehéz és költ­séges megoldani, mivel a legtöbb gyógyszer valószínűleg nemzetközi, így a használati utasításnak többnyire nyilván létezik magyar változata, Magyaror­szágon). Ez utóbbi megoldás azonban már nem az egyszerű, hanem a szervezett nyelvmenedzselés körébe tartozik.

 

Amikor egy konkrét eseti probléma kezelése „azon melegében”, keletkezésének pillanatában elkezdődik, „online” problémakezelésről beszélünk; az „online” problémakezelés az egyszerű nyelvmenedzselés keretében történik. Gyakran előfordul azonban, hogy a beszélő „a tett színhelyén” problémáját nem tudja vagy nem akarja megoldani, s később tér vissza hozzá; ilyenkor rendszerint már nem az adott eseti problémával foglalkozik, hanem az adott eseti problémát is magába foglaló típusproblémával. Ilyenkor beszélünk „offline” problémakezelésről.

 

Szlovákiában, ill. az egykori Csehszlovákiában azokat a rendezvényeket, melyeket valamilyen konkrét tevékenység együttes végzése érdekében szerveztek (pl. közös, rendszerint többnapos fölkészülés valamilyen versenyre, fellépésre, bentlakásos foglalkozás, tanfolyam), szlovákul sústredenie-nek nevezték és nevezik. A magyarban ilyen átfogó fogalom – és azt jelölő szó – nem létezik, Magyarországon külön-külön beszélnek pl. bentlakásos próbá-ról, tanfolyam-ról, edzőtábor-ról stb., ezek fölé nem boltozódik átfogó fogalom, s így nem is létezik mindezekre vonatkoztatható szó, hiperonima. A magyarországiak jól megvannak az ilyen szó nélkül, hiszen az ő tudatukban az ilyen eltérő tevékenységek nem álltak össze egyetlen fogalommá. Nem úgy a szlovákiai magyarok, akiknek szükségük van arra, hogy ezt a fogalmat magyarul is egy szóval (vagy esetleg állandósult szókapcsolattal) nevezzék meg.

Ennek a problémának az egyszerű nyelvalakítás keretében kétféle megoldása született, ill. létezik a mai napig: a beszélők egy része kódot váltva magyar szövegben is a sústredenie szót használja, más részük pedig a sústredenie szó evidensnek látszó közmagyar megfelelőjét, az összpontosítás szót választja ebben a jelentésben, valószínűleg nem is tudatosítva, hogy az összpontosítás szónak a közmagyarban nincs ilyen jelentése. Mindez természetesen konkrét élethelyzetekben, „online” történik. Az első megoldás csak a beszélt nyelvben elfogadható, a második azonban az írott nyelvben is, ezért a szó a szlovákiai magyar írásbeliségbe is bekerült. Amennyiben a szó használatát az újságírók egymás közt megvitatták, azt mondhatjuk, hogy megtörtént a nyelvi probléma „offline” kezelése, sőt megoldása is, jóllehet még mindig inkább az egyszerű nyelvalakítás keretei közt.

Az összpontosítás szóra azonban a nyelvművelők is fölfigyeltek, s mivel használata eltért a magyarországitól, kifogást emeltek ellene, arra próbálva rávenni a beszélőket, hogy „felejtsék el” ezt a kétségtelenül létező fogalmat, s az összpontosítás szó használata helyett mindig nevezzék meg a konkrét tevékenységet, pl. összejövetel, megbeszélés, gyakorlás, gyakorlat, edzés, edzőtábor, sporttábor, (bentlakásos) próba, tanfolyam, továbbképzés stb. (l. Jakab 1987). Ez az elvárás azonban túl nagy mentális terhet ró a beszélőkre, ezért a problémának ez a kezelése – amely természetesen szintén „offline” történt – sokkal inkább felerősítette a problémát, semmint hogy megoldotta volna. Azt mondhatjuk hát, hogy a szervezett nyelvalakítás első megoldási kísérlete nem volt sikeres.

Szemben a nyelvművelésnek ezzel az életidegen eljárásával a nyelvtervezés az összpontosítás szó használatát legitimálta azzal, hogy fölvetette a Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadásába, mégpedig korlátozó stílusminősítés nélkül, ezzel jelezve, hogy a szó használatát a legmagasabb írásbeliségben is megfelelőnek tartja. A probléma tehát a szervezett nyelvalakítás keretei közt remélhetőleg véglegesen megoldódott, ugyanakkor természetesen nem feltétlenül van erről minden olyan beszélőnek tudomása, aki az összpontosítás szó használatát problémásnak érezte és érzi, ezért „online” továbbra is szükségét érezhetik a probléma kezelésének, az egyszerű menedzselés keretei közt.

Különbség van a mostani és a korábbi helyzet között. Itt már nem az a probléma, hogy a beszélők számára nem állna rendelkezésre megfelelő nyelvi eszköz, hanem az, hogy a rendelkezésükre álló, megfelelő nyelvi eszközt nem ismerik, ezért szorulhatnak rá újra meg újra a probléma „online” kezelésére.

Amint a példánkból is látszik, a szervezett nyelvalakítás mindig „offline” foglalkozik a nyelvi problémákkal, pontosabban típusproblémákkal. Az „online” és az „offline” megközelítés közt gyakran nagy a különbség: az olyan megoldások, amelyek „online” teljesen normálisak, elfogadhatóak (pl. a föntebbi esetben a kódváltás, a szlovák sústredenie szó használata magyar beszédben), „offline” nemegyszer számításba sem jöhetnek, különösen a szervezett nyelvalakítás esetében.

A laikus beszélők tevékenysége nyelvi diskurzusok befolyásolására irányul; a szakemberek ezen kívül nemegyszer a nyelvi változásokat is befolyásolni kívánják a diskurzusokban eszközölt változtatásokon keresztül (l. még Lanstyák 2010b). A fenti esetben pl. a beszélő csak arra törekszik, hogy kommunikációs problémáját megoldja, a nyelvész viszont azt tartja szem előtt, hogy magába a nyelvbe bekerüljön az adott fogalmat adekvát módon kifejező nyelvi elem.

 

Problémakezelési stratégiák

Amint arra maga a probléma szó is utal, a nyelvi probléma olyan „ügy”, amely megoldásért kiált.5 A problémakezelés mégsem azonos a probléma megoldásának folyamatával: egyrészt a problémakezeléshez tartozik az anticipált problémák megelőzésére tett intézkedések foganatosítása, másrészt vannak olyan létező problémák, amelyeket a beszélők és a közösségek kezelnek ugyan, de nem oldanak meg. A megoldhatatlan problémát a beszélők igyekeznek elkerülni, ha pedig ez lehetetlen, akkor jobbik esetben elfogadják, és megtanulnak együtt élni vele, rosszabbik esetben csak elszenvedik. A problémakezelés sajátos – talán szélsőséges – módja a probléma létének letagadása, amely a probléma rejtett elfogadásának egy válfaja is lehet. Végül a problémakezelés külön stratégiájának tekinthetjük a probléma (mentális) megszüntetését, ami a látszat ellenére nem azonos a probléma megoldásával, inkább a probléma elfogadásával rokon. Az alábbiakban a problémakezelés fő módozatait a következő sorrendben mutatom be: megoldás, megelőzés, elkerülés, letagadás, megszüntetés, elfogadás, elszenvedés.

 

1. A probléma megoldása

A probléma megoldása olyan cselekvéssorozat, melynek eredményeképpen a létrejött probléma a körülményekbe való beavatkozás révén, rendszerint egy konkrét cselekvési program megvalósulásaként megszűnik létezni. A probléma megoldására nagyon sok példa áll rendelkezésünkre, ezekből itt aránytalanul keveset mutatok be, mégpedig azért, hogy jusson tér a nyelvi problémakezelés többi, kevésbé ismert módozatának a bemutatására.

Az első példánkban az eseti problémát nyelvi lapszus okozta; a beszélő „online”, körülírással oldotta meg a problémát. A körülírás a nyelvi lapszus és a nyelvi hiány esetében az egyik legkézenfekvőbb „online” megoldási stratégia.

 

Mivel a kollégiumi szobámban az asztalom körül nincs elektromos csatlakozó, kénytelen vagyok az egyik szobatársamét használni. Ezt a problémát akartam megoldani egy hosszabbító vásárlásával. Amikor épp erről beszélgettem a szobatársammal, nem jutott eszembe a szlovák predlžovačka ’hosszabbító’ szó, ezért megpróbáltam körülírni: „idem si kúpiť nejaký kábel…”6, ennyiből már tudta, hogy mit akarok mondani.

 

A téves nyelvválasztás olyan nyelvi probléma, ami viszonylag könnyen korrigálható. Az alábbi eset azért érdekes, mert itt a korrekció csak második nekifutásra sikerült:

 

Egy nap Dunaszerdahelyről utaztam Pozsonyba, és a buszmegállón megkérdeztem egy várakozó hölgytől, hogy ez a busz fog-e majd Pozsonyba menni, de ő visszakérdezett, hogy: „Prosím?” ’Tessék?’. Annyira váratlanul ért, hogy Dunaszer­dahelyen nem értették meg a magyar kérdésemet, hogy zavaromban angolul ismételtem meg: „Is this bus going to Bratislava?” Majd mikor észrevettem, akkor rögtön elmondtam szlovákul is: „Tento autobus ide do Bratislavy?” Végül a hölgy szlovákul válaszolt nekem.

 

A következő naplóbejegyzés egy nyelvi témájú családi beszélgetésről szól; az egyik résztvevő számára az ún. suksükölés volt a probléma, a másik résztvevő, a naplóbejegyző – magyar szakos egyetemi hallgató – számára pedig épp a suksükölésnek, ill. a suksükölő beszélőknek az elítélése. A probléma „offline” megoldását a naplóbejegyző saját testvére, ill. általában az ilyen hozzáállású emberek irányában folytatott felvilágosító tevékenységben látja:

 

Vasárnap este édesanyámmal és húgommal többek között arról beszélgettünk, hogy másnap kezdődik a nyári szemeszter, ami biztosan hamar eltelik majd. Szó esett arról, hogy milyen órákat vettem fel, s mikor édesanyám meghallotta, hogy szociolingvisztikára is fogok járni, megjegyezte, hogy akkor majd ismét beszélgethetünk a nyelvművelők hülyeségeiről. Ekkor kérdezte meg, hogy mit szólok a suksüköléshez. Húgom erősen tiltakozott ez ellen: „Aki magyar, az ne suksüköljön. Ez nem való magyar emberhez.” Nagyon meglepődtem ezen a véleményén, hiszen többször hallottam őt is suksükölni. Kérdésemre, hogy miért van ennyire a suksükölés ellen, azt válaszolta, hogy mert így tanulta az alap- és középiskolában is. Furcsa volt számomra nemcsak azért, mert ő is használja ezt a megbélyegzett formát, hanem azért is, mert már párszor otthon is elmondtam, hogy ez egy nyelvi babona. Miután megmagyaráztam, hogy mi is a suksükölés lényege, hogy húgom is használja ezt a formát, hogy tévesen hiszi azt, hogy aki suksüköl az nem lehet rendes magyar, bízom benne, hogy sikerült „kiölnöm” húgomból ezt a babonát.

 

Az, hogy egy beszélő valamilyen beszédhelyzetben suksüköl, nem objektíve probléma, hanem a magyar beszélőközösségben erőteljesen jelentkező nyelvi standardizmus és vele összekapcsolódó nacionalizmus („ez nem való magyar emberhez”) miatt.7

Arról, hogy az említett hallgató komolyan gondolja felvilágosító tevékenységét, a következő bejegyzése is tanúskodik.

 

Ezen a szerdai napon a 15:40-es autóbusszal tartottam Pozsonyból Somorjára. Két lány ült mögöttem. Az egyikük ismerős volt számomra, és miután hallottam beszélgetésüket, már tudtam, hogy miért is. Ez a lány volt ugyanis az, akiről már a múlt szemeszteri nyelvi naplómban is írtam, aki szerint a páros testrészeket a magyarban nem szabad többes számban használni. Erre akkor jöttem rá, mikor a gimnazista lány így szólt: „Ebben a magas sarkú cipőben annyira megfájdultak a lábaim.” Az egyetemista lány válasza ez volt: „Nem a lábaid, hanem a lábad. Nem értem, miért nem tudják az itteniek rendesen, egyes számban használni.” Ekkor én akaratlanul hátrafordultam, közbeszóltam a beszélgetésükbe. Elmondtam, hogy magyar szakos hallgató vagyok, tehát jövendőbeli tanár, és azért, ha a diákjaim többes számban fogják használni a páros testrészeket, nem fogom őket megszólni, csak elmondom, hogy az úgymond magyarosabb forma az egyes számú. Aztán megkérdeztem az egyetemista lánytól, hogy azt használja-e pl., hogy szemeim. A válasza az volt, hogy igen, mert a szabály csak a láb, kéz, fül szavakra érvényes. Elmagyaráztam neki, hogy ugyanarról az esetről van szó, amit előbb helytelenített, odaadtam neki egy tanulmányt, ami a páros testrészek többes számú használatáról szólt, amit ő el is olvasott ott a buszban. Az olvasás után némiképp elszégyellte magát, és ígéretet tett, hogy nem terjeszti tovább ezt a babonát. A további beszélgetésünk során pedig már csak pár adatot kérdeztem meg velük kapcsolatban a nyelvi napló miatt.

 

A nyelvi problémák közt kitüntetett helyet foglalnak el a kommunikációs problémák, akár magyar–magyar, akár nyelvközi viszonylatban. Ha az emberek hosszú ideig kénytelenek egymással kommunikálni, működésbe lépnek a kölcsönös megértést elősegítő különféle stratégiák, amelyek bizonyos értelemben nyelv(változat)-tanulási stratégiák.

 

Édesapám már több mint 30 éve liftszerelő, és már a szakmunkásképzőben is szlovákul tanulta meg az ehhez kapcsolódó szakkifejezéseket. Nemrég új munkatársat vettek fel mellé, akit neki kellett betanítania, de a közös munka eleinte nehézségbe ütközött, a munkatársa ugyanis magyar tannyelvű szakközépiskolába járt, így ő minden szakkifejezést magyarul használt, ami megértési gondokat okozott. Édesapám részéről ez a nyelvi akadály leküzdhetőbbnek bizonyult, mivel ő a szakmai gyakorlatának köszönhetően ki tudta következtetni a magyar szakkifejezés jelentését, még ha esetleg ő nem is használja magyarul.

A munkatársak között kommunikációs fennakadást jelentett, hogy más-más nyelven ismerték az adott szakterület szókincsét. A félreértések elkerülése, ill. a közös munka gördülékennyé tétele érdekében eleinte körülírásokhoz folyamodtak, magyarázatokkal egészítették ki mondanivalójukat. A megértés annak a félnek volt könnyebb, aki nagyobb szakmai tapasztalattal rendelkezik, a másnyelvi szakszókincs elsajátítását ugyanis a szaktudás jelentősen segíti. Fokozatosan azonban idomult egymáshoz a nyelvhasználatuk, mivel a közös cél – a munka mihamarabbi elvégzése – jelentős mértékben motiválta az alkalmazkodási folyamatot. Az egyik fél még mindig a szlovák szakkifejezéseket használja, a másik pedig magyarul használja a szakszavakat, egy idő után azonban már nem kellett körülírásokhoz folyamodniuk, mert mindketten megértették már a másik nyelven is a szakszavakat, de a saját nyelvhasználatukban megmaradtak az eredetileg használt nyelvnél.

 

Szép példa a nyelvközi kommunikációs problémák hosszú távú megoldására a más-más nyelvű beszélők részéről egymás nyelvének megtanulása, melynek „népi” változatáról számol be a következő naplóbejegyzés:

 

Nagymamámat gyakran meglátogatja szlovák nyelvű szomszédnője, annak ellenére, hogy az egyik fél magyarul, a másik szlovákul nem tud. A szomszédasszonyról tudni kell, hogy Pozsonyból költöztek Félbe, ami többségében magyar nyelvű falu. Ez miatt szeretné bizonyos szinten elsajátítani a magyart, és előszeretettel tanul magyar szavakat. Az ilyen kommunikációk leggyakoribb tárgya az, hogy az éppen asztalon levő ételnek mi a magyar neve, illetve hogy nagymamám hogyan szokta elkészíteni. Az ilyen kommunikáció folyamán előkerülnek konyhai eszközök, amivel nagymamám próbálja szemléltetni a szóban forgó étel elkészítését, és szó szerint „kézzel-lábbal” mutogatnak egymásnak, hogy megértessék mondanivalójukat. Az említett konyhai eszközöket meg is nevezi ki-ki a saját nyelvén is. Ha valamilyen számról van szó (például mennyi pénzért árulja nagymamám a tojást), akkor azt leírják papírra, és szintén mindkettő elmondja a saját nyelvén, ezáltal is tanulnak egymástól szavakat. Az ilyen alkalmakkor tehát mindkét fél tanul bizonyos szavakat a másik nyelvből, melyeket (ha el nem felejtik) a következő kommunikációkor már használhatnak.

 

Előfordul, hogy nem a megértés hiánya a probléma, hanem a megértés lenne az, s ezért annak megakadályozására kell valamilyen nyelvi stratégiát alkalmazni, hogy az érintett – többnyire meghalló8 – megértse, amit a beszélők egymásnak mondanak. Erről szól a következő rövid naplóbejegyzés.

 

Az egyik angol–magyar szakos csoporttársamnak szerettem volna megmondani, hogy nézze meg az egyik szlovák lány nyelvpiercingét. De mivelhogy a piercinges lány közelben volt, és nem akartam kimondani a piercing szót, magyarul körülírtam: testékszer a nyelvében.

 

2. A probléma megelőzése

 

A meglévő problémák kezelésén túl a nyelvmenedzselés fontos feladata az egyelőre még nem létező, de várható problémák anticipálása. Az egyszerű beszélők is képesek korábbi tapasztalataik alapján előre látni a(z eseti) problémákat, amelyek később vagy valóban bekövetkeznek, vagy abban az esetben, ha sikerül őket megelőzni, egyáltalán nem jönnek létre.

A probléma megelőzése olyan cselekvéssorozat, melynek következtében az előre látott probléma nem következik be; ez a megoldás lehetővé teszi, hogy az emberek az előre látott problémával egyáltalán ne találkozzanak, ne kelljen vele foglalkozniuk, vagyis elkerülniük se kelljen, hogy ti. ne is legyen mit elkerülniük. Ez kétségtelenül a leendő problémák „megoldásának” legelegánsabb módja.

 

Például a nyelvtanulás nagyon gyakran eszköz az anticipált nyelvi problémák megelőzésére. A másik, kényelmesebb, de sokszor hátrányokkal járó megoldás az, hogy az ember igyekszik elkerülni azokat a helyzeteket, amelyekben szüksége lehetne a nem vagy rosszul beszélt nyelvre, de ez utóbbi megoldás nem a problémamegelőzéshez, hanem a problémaelkerüléshez tartozik (l. alább).

 

A névadás az egyik olyan terület, ahol a kisebbségi közösségekben jól kitapintható a problémamegelőzési stratégiák érvényesítése, melyek célja a kisebbségi nyelvű nevek használatával járó problémák megelőzése. Mivel itt két eltérő típusú probléma szokott jelentkezni – az egyik az, hogy a hatóságok vagy akár magánemberek „fönnakadnak” a magyar néven, a másik pedig az, hogy a magyar nevet államnyelvire fordítják, és így „elsinkófálják” –, a megoldás is kétféle.

 

Az egyik jellegzetes eljárás az, hogy a gyermeknek olyan nevet adnak, amely mindkét nyelvben azonos írásmódú, pl. magyar–szlovák viszonylatban a Tibor, Dávid, Anna, Mária; ez a törekvés lehet az egyik (de nem egyedüli) oka az extravagáns külföldi nevek divatjának, pl. Kevin, Bianka, Elizabeth, Vivien. Az ilyen nevek megkönnyítik viselőiknek, hogy akár szlovák, akár magyar társaságba anélkül épüljenek be, hogy színt kelljen vallaniuk nemzeti kötődésükkel kapcsolatban. A másik megoldást az ellentétes aggodalom motiválja, az ti., hogy a név lefordításával nem lesz egyértelmű a beszélő nemzeti kötődése; ezt lehet megakadályozni a jellegzetesen magyar nevek adásával, pl. Zsolt, Zoltán, Enikő, Ildikó.

Hasonló tendenciák érvényesülnek az intézménynevekben is: ott is megtalálhatók egyrészt a nyelvsemleges, sokszor idegenes hangzású nevek, pl. Prestige (bútorüzlet), Elizabeth (fodrászat), PS Saloon (számítógépes szaküzlet), Agrotrade (mezőgazdasági szaküzlet), Andrea Shop (elektromos szaküzlet), másrészt – kisebb mértékben – a jellegzetesen magyar, az államnyelvre nem lefordítható nevek, ill. névrészek pl. Lilla Butik, Margó butik, Madách kávézó. (Vö. Lanstyák–Szabómihály 2009, 66–67. p.).

 

A kisebbségi közösségek tagjaira jellemző nyelvi bizonytalanság arra késztetheti a beszélőt, hogy segítséget kérjen, amikor az egyik vagy a másik nyelvén kell megfogalmaznia egy szöveget, különösen, ha az nem kétnyelvűeknek, hanem egynyelvű beszélőknek szól. A segítségkérés, ill. maga a segítség lehetővé teszi a probléma megelőzését. Egy ilyen esetet mutat be a következő naplóbejegyzés.

 

Március 20-án meglátogattam nagyszüleimet, mert nagyapámnak 19-én volt a névnapja. Sokat beszélgettünk. Nagymamám elmondta, hogy a lajosmizsei rokonoktól kapott levelet, amihez mellékeltek egy értesítőt, ugyanis az unokatestvérének a lánya májusban férjhez megy. Nagymamám tőlem kért tanácsot, mert a fiatal párnak szeretett volna gratulációt írni. Az volt a problémája ugyanis, hogy nem tudta, hogy helyesen fogalmazná-e meg a magyarországiak számára ezt. Mondtam neki, hogy keresek valami idézetet, amit megírhat nekik, illetve, hogy elég az, ha ezt írja: „Házasságkötéstek alkalmából szívből gratulál, az elkövetkező életetekhez sok boldogságot kíván a Vízkeleti9 család Doborgazról”. Nagymamám meglepődött, hogy ilyen egyszerűen fogalmaztam meg. Mint mondta, ő nem volt biztos benne, hogy így elküldhetné, de mivel egy magyar szakos mondta neki, elhiszi.

 

Azt a feltételezést, hogy a kisebbségi magyarok különösen akkor érzik problémának egy-egy szöveg megfogalmazását, ha a címzett nem kisebbségi magyar, a naplóbejegyzés szerzőjének az esethez írott kommentárja is megerősíti:

 

A fent említett esetet azért soroltam a nyelvhasználati problémák kategóriájába, mert nagymamám nem volt biztos abban, hogy egy esküvői gratuláció szövegét hogyan kell „szakszerűen” megírni. Úgy gondolom, hogy a fő gond nem teljesen azzal volt, hogy egy esküvői gratulációt kellett írnia, hiszen ilyet tett máskor is. Szerintem inkább azzal volt gondja, hogy mivel Magyarországra küldte ezt a gratulációt, ne legyen benne semmilyen hiba, esetlegesen nyelvjárásiasság. Nem volt biztos abban, hogy jól használja majd a megírás közben a magyar nyelvet.

 

A leírásból és a kommentárból kiderül, hogy a probléma gyökerében a standardista ideológia található, melynek befolyása alatt a beszélő úgy gondolta, baj lenne, ha az esküvői gratulációt a saját maga számára természetes módon fogalmazná meg. Ha a beszélőre nem hatna a standardizmus, akkor a hibázástól való félelem föl se merül, s nincs szükség a feltételezett probléma anticipálására.

Egy másik bejegyzéshez készített kommentárból kiderül, hogy a beszélők úgy érzik, az egyetemes magyar nemzeti identitást csak a standard nyelvváltozat tudja kifejezni, ezért törekszenek görcsösen ennek követésére magyar–magyar viszonylatban:

Már többször is előfordult, hogy a polgármesteri hivatalból felhívtak, hogy segítsek nekik, adjak nekik tanácsot a nyelvhasználatot illetően, de minden esetben csak akkor, mikor egy levelet, meghívót vagy más hivatalos dokumentumot Magyarországra küldtek. Ez azért van (az ő elmondásuk szerint), mert biztosra akarnak menni, hogy nem írnak „hülyeséget”, nem tévesztenek el pl. szórendet, nem használnak véletlenül szlovakizmust. Ezek alapján az az érzésem, hogy a szlovákiai magyaroknak a magyarországi magyarok felé megfelelési kényszerük van, minél jobban próbálják azt elérni, hogy ne szlovákiainak titulálják őket (esetleg szlovákiai magyarnak), hanem csak egyszerűen magyarnak. Ehhez pedig szerintük nagyrészt az segíthet, ha nyelvhasználatukban minél jobban közelítenek a standard felé.

 

Egy elszenvedett – és már orvosolhatatlan – probléma arra késztetheti valamely résztvevőt, hogy lépéseket tegyen annak érdekében, hogy ez a probléma a jövőben ne jöhessen létre, legalábbis az adott személlyel való kommunikációban.

 

Ezen a szombati délelőttön párommal meglátogattuk a nagyszüleimet. Miután odaértünk, éreztem a nagymamámon, hogy kicsit mintha feszült lenne. Ez nem szokásos nála, amit párom is tud, így ő azonnal megkérdezte nagymamámtól, hogy van-e valami gond, mert idegesnek látszik. Nagymamám először azt válaszolta, hogy nincs semmi, rosszul látjuk, majd miután már egy ideje beszélgettünk, mégis elmondta, mi bántja: „Ma kicsit összekaptam a boltban az elárusítóval. Mondtam neki, hogy adjon nekem egy csomag papierové vreckovkyt, mert nem jutott eszembe hirtelen magyarul. Erre ő felháborodott, hogy szlovákul kértem. Mondtam neki, hogy nem jutott eszembe hirtelen magyarul, meg ő is ért szlovákul. Erre kinevetett, hogy ez nem kifogás, én meg mondtam, hogy majd beküldöm az unokámat, aki magyar szakos, majd ő megmondja, hogy jó volt-e amit csináltam vagy nem.” Miután ezt hallottam, kicsit megdöbbentem. Nagymamámat megnyugtattam, hogy semmi rosszat nem tett, és megígértem neki, hogy beszélek az elárusítóval, ami meg is történt: elmondtam neki, hogy nem kellett volna kinevetnie valakit, aki magyarként szlovák szavakat használ, mert mondjuk a horcsica szót valószínűleg ő sem mustárként használja. Ebben ugyan igazat adott nekem, de szerinte a papie­rové vreckovky-t akkor sem szabad szlovákul mondania egy magyarnak.

 

Kétnyelvűségi körülmények közt már a kisgyerekek is képesek bizonyos típusú nyelvi problémákat anticipálni, ami annak a következménye, hogy hasonlókkal már valamilyen módon korábban ők is szembesülnek.

 

Mintegy húsz évvel ezelőtt Komáromba utaztam vonattal a feleségemmel és akkor meglévő két gyerekemmel. Amikor közeledett a kalauz, a nagyobbiknak, a négyéves kislánynak a kezébe nyomtam a jegyünket azzal, hogy adja oda ő a kalauznak. Erre ő aggódva megkérdezte: „És tud a kalauz bácsi magyarul?”

 

Hasonló példa az egyik nyelvi naplóból, melynek főszereplője történetesen ugyancsak egy négyéves gyerek, ez esetben kisfiú:

 

A négyéves Árvai Dávid szüleivel levelet íratott a Jézuskának, melyben az ajándékok mellett azt is kérte, hogy írjon neki vissza. A levél végére azt kellett írni: „Mi magyarok vagyunk.”

A bejegyzésből kitűnik, hogy már a négyéves gyerek, akit otthon magyarul nevelnek, és egész rokonságában magyarul beszélnek, felismeri, hogy a környezetében más nyelv is használatos. Ezért még a Jézuskának is fontosnak tartja megírni, hogy magyarul válaszoljon levelére. A kétnyelvű környezet tehát már kis kortól hatással van a beszélőkre, és már ekkor rádöbbennek, hogy nemcsak az ő nyelvük létezik.

 

3. A probléma elkerülése

A probléma elkerülése olyan cselekvéssorozat, melynek következtében az egyéni probléma az adott helyzetben vagy helyzetekben nem következik be, miközben nem szűnik meg létezni. Szemben a probléma megelőzésével itt a probléma megmarad, csak az adott egyén vagy csoport kikerüli azokat a helyzeteket, amelyekben jelentkezhetne. Ez persze sokszor nem kielégítő megoldás, mivel az embert vagy csoportot arra kényszeríti, hogy mást csináljon, mint amit szeretne.

 

Jellemző példa ennek a stratégiának az alkalmazására az az eset, amikor egy személy nem vállal olyan állást, melyhez idegennyelv-tudásra van szüksége. Ezzel azonban nyilvánvalóan hátrányos helyzetbe hozza magát a munkaerőpiacon, s így olyan helyzetbe kerülhet, hogy a meglévő képességeit sem tudja kellően kibontakoztatni, ill. nem tud olyan színvonalon élni, mint tudna, ha ismerne idegen nyelveket.

Egy másik eset a kisebbségi és nemzetközi rendezvények szervezése, ahol sokszor a tolmácsolással járó bonyodalmakat és anyagi terheket úgy kerülik el a szervezők, hogy célzatosan csak olyan személyeket hívnak meg, akik a rendezvény elsődleges nyelvét beszélik vagy legalább értik. E stratégia hátránya, hogy kimaradhatnak a rendezvény szempontjából fontos emberek.

 

Egy meglehetősen igazságtalan elkerülési stratégia a többségi hatalom részéről az, ha egy nyelvi problémát áthárít a másik, gyöngébb félre. Ez a nyelvalakítás szervezett módjához tartozik.

 

Ezt teszi a szlovák államhatalom is azzal, hogy Dél-Szlovákiában csak a magyarok számára írja elő a kétnyelvűséget, míg a szlovákokat teljes mértékben fölmenti azok alól a terhek alól, amiket a kölcsönös kommunikáció sikeressége érdekében vállalni kell. Amikor a dél-szlovákiai szlovákok egy része mégis megtanul magyarul és bizonyos esetekben magyarul is kommunikál, ezt a helyzetet sokan úgy értelmezik, mintha a dél-szlovákiai magyarok elmagyarosítanák a velük együtt élő szlovákokat. A nacionalista ideológia terjesztésével a hatalom azt a benyomást kelti, mintha az lenne a természetes, ha az „államalkotó” lakossághoz alkalmazkodik nyelvileg minden kisebbségi beszélő.

 

4. A probléma letagadása

A probléma letagadása – vagy agyonhallgatása – abban áll, hogy az államhatalom, a hatóságok, a beszélők úgy viselkednek, mintha a probléma nem létezne; ez azzal jár, hogy a probléma az adott közösségben nem tematizálódik. Amikor a probléma mégis szóba kerül, létezését vagy kereken tagadják, vagy pedig bagatellizálják. A nyelvi problémakezelésnek ez a stratégiája közel áll a probléma elfogadásához és a probléma elszenvedéséhez; a különbség köztük az, hogy az elfogadás és az elszenvedés nem zárja ki a probléma tematizálását.

A letagadási stratégia az eseti problémáknál mint az egyszerű menedzselés eszköze kerül alkalmazásra.

 

Például rövid beszélgetésekben, melyeknek nem nagy a tétje, az adott nyelvet rosszul ismerő félnek gyakran választott stratégiája, hogy úgy viselkedik, mintha értené, amit a beszédpartner mond: bólogat, hümget, mosolyog. Ám a stratégia nyomban kudarcot vall, amint a másik fél kérdez valamit.

 

A letagadási stratégia irodalmi példáját találjuk Grendel Lajos egyik regényében10, ahol a nyelvi probléma letagadásának oka politikai: Grendel regénye a nyílt magyarüldözés időszakában, a hontalanság éveiben játszódik, amikor az államhatalom akcióbizottságokat szervezett annak ellenőrzésére és biztosítására, hogy Dél-Szlovákiában is kizárólag szlovákul beszéljenek a közterületeken, a hivatalokban és az üzletekben.

 

A bizottság haladéktalanul munkához látott, s elsőnek a Kovácsék fűszerüzletében vizitelt le, diszkréten, mintha csak vásárolni tértek volna be. Miközben nézelődtek, válogattak a szegényes kínálatban, betoppant egy vevő is, egy fejkendős asszonyka, akit a pult mögül Kovácsné nagy szeretettel üdvözölt:

– Ako sa máš, Margitka? – kérdezte.

– Prajem, Mariška – mondta a megszólított kissé elfogódottan, mert rögtön feltűnt neki, hogy az üzletben tébláboló három férfi igencsak hegyezi a fülét.

– A čo praješ, Margitka?

– Košela, gatya, bugyi, kombiné – felelte a vevő.

– Pereš?

– Neviem – felelte a megszeppent asszony. – Nemám doma… izé… szappan.

– Mydlo chceš?

– Nie, Mariška – mondta a megrémült, fejkendős néni. – Mydlo mám. Szappan nemám.

– Szappan je mydlo, Margitka.

– Dobre, daj, Mariska… A ja už nepoviem. Nič nepoviem.

 

Társadalmi szinten, a szervezett nyelvalakítás szintjén nézzünk meg a problématagadásra két közeli példát! Az első példa történelmi.

 

A csehszlovák állam fönnállása alatt a két nyelv együttes használatával kapcsolatos problémákat többnyire nem tematizálták, ami talán valóban hozzájárult ahhoz, hogy ezeket a beszélők csak nagyon kevéssé érzékelték, ha egyáltalán érzékelték.11 Ha a sajtóban rendszeresen megjelentek volna cikkek arról, hogyan szenved a szlovák vásárló, amikor csehül kell termékleírást vagy használati utasítást olvasnia (és fordítva, a cseh, amikor szlovák szöveggel találkozik), akkor bizonyára ez mint súlyos probléma is megjelenhetett volna. Jómagam csak Csehszlovákia megszűnése után jöttem rá, hogy az ilyen szövegeket mégis könnyebben olvasom szlovákul, mint csehül: azon kaptam magam, hogy amikor egy terméken cseh és szlovák szöveget is látok, nem kezdem el automatikusan azt olvasni, ami először ötlik a szemembe, hanem megkeresem a szlovákot.12 Mindez annak ellenére van így, hogy mindig úgy gondoltam magamról, hogy passzív nyelvtudásom a cseh nyelvben nagyon jó.

 

A másik példa történelmi gyökerű, de a probléma ilyen kezelése sajnos ma sem tekinthető még meghaladottnak: a romakérdés nyelvi vonatkozásaihoz (és mellesleg több nem nyelvi vonatkozásához) való viszonyulás.

 

A szocializmus évtizedeiben a roma anyanyelv (és nemzetiség) a népszámlálási íveken nem szerepelt választási lehetőségként, a nem szlovák és nem magyar anyanyelvű roma gyereket kisegítő iskolába íratták s íratják a mai napig, ha nem ismerte, ill. ismeri a tanítási nyelvet. Az, hogy a gyermeknek anyanyelvén kell tanulnia, csak a magyar vonatkozásában volt hangoztatva, de már a magyarlakta területek roma gyerekei esetében nem nagyon tematizálták azt a problémát, hogy a romák nem tanulhatnak az anyanyelvükön, s ez milyen károkat okoz nekik. Ez a hozzáállás azt a benyomást kelti – legalábbis országos szinten –, mintha a roma anyanyelvűek nyelvi helyzete nem lenne nyelvi probléma, holott nagyon is az.

 

A következő példa, amely egy naplóbejegyzésből való, a probléma letagadásának egy egészen sajátos esetét képviseli. Ismét az egyszerű nyelvalakítás területén járunk. A kommunikáció során a beszélő rájött, hogy a hallgató félreértette, de mivel a félreértés tényének felfedése kellemetlen lett volna a beszélőnek, tulajdonképpen magát a valóságot változtatta meg, hogy megfeleljen a hallgató értelmezésének:

 

Egyik délután Csabával bevásárolni voltunk. Miután hazaértünk hozzájuk, az édesanyjának is megmutattam néhány dolgot, amit vettünk. Kaptam Csabától két darab, természetes alapanyagokból készült szappant, a harmadikat pedig meg akarta tartani ő magának. Ezeket is mutattam Erzsi néninek és közben a következőket mondtam: „Aztán még ezt vette nekem …, ezt meg magának.” Erre Erzsi néni hirtelen közbevágott: „Jaj, hát köszönöm szépen, nem kellett volna…” Vagyis Erzsi néni azt gondolta, hogy Csaba neki vette a másik szappant, holott saját magának. Erre én elszégyelltem magam, de majdnem el is nevettem magam, hogy ilyen félreértés támadt emiatt a kétértelmű szó miatt. A szappant inkább ott hagytam Erzsi néni előtt, mert nem akartam, hogy rájöjjön, igazából nem is neki szántuk.

 

5. A probléma megszüntetése

 

A probléma megszüntetése nem azonos a megoldásával. A megoldás mindig tényleges változást hoz az adott körülményben, a megszüntetés viszont pusztán mentális be­avatkozás, az emberek gondolkodására hat, azzal a céllal, hogy azt a körülményt, amit korábban problémaként érzékeltek, ne érzékeljék annak. Ilyen módon a probléma megszüntetése a probléma elfogadásának egyik válfajaként is értelmezhető, ugyanakkor annál megnyugtatóbb eredménnyel jár az érintettek számára.

 

A külföldön eltöltött évtizedek után hazatelepülő ember eleinte problémának érezheti akcentusát és régies beszédmódját, ám idővel rájöhet, hogy ennek az állapotnak előnyei is vannak. Beszédmódja lehetővé teszi számára, hogy finoman tudassa környezetével: újonnan érkezett az adott kulturális közegbe. Ezzel elkerülheti, hogy értelmi fogyatékosnak vagy legjobb esetben is kultúrbarbárnak véljék. Ha például nem tudja, hol lehet buszjegyet venni, s ezt megkérdezi az utcán egy járókelőtől, az legalábbis meghökkenhet – ha nem beszél akcentussal; ha viszont akcentussal beszél, nem kell kellemetlenül éreznie magát, mert a megkérdezett rájön, hogy külföldivel áll szemben.

Eltérő jellegű példaként megemlíthetjük a purista hajlamú beszélőket, akik bizonyos idegen szavak használatát problémaként élhetik meg. Amint azonban ráébrednek – pl. azért, mert elolvasnak néhány cikket arról, hogy az idegen szavak eredendően nem rosszabbak vagy értéktelenebbek a belső keletkezésűeknél –, megváltoztathatják attitűdjüket, és ezzel a probléma tulajdonképpen „megoldódik” anélkül, hogy a nyelvhasználatukban bármilyen változás bekövetkezett volna.

Hasonlóképpen azok a beszélők, akik megértették, hogy a magyar többközpontú nyelv, s eleve nem lehetséges, hogy a magyarországitól eltérő környezetben élő magyarok ugyanazt a nyelvváltozatot használják, mint a magyarországiak, többé már nem tekintik bizonyos szlovák eredetű szavaknak és más kölcsönelemeknek a használatát problémának, legalábbis ha szóban kommunikálnak egymás közt. Az egyik ismerősöm – a logopédia neves szakembere – bevallotta, hogy mióta tudatosult benne ezeknek az eltéréseknek a szükségszerű volta, végre szabadon és bűntudat nélkül tud beszélni magyarországi kollégáival, még szakmai kérdésekről is.

 

Az utóbbi két példa arra is rávilágít, milyen fontos szerepe lehet a tudományos ismeretterjesztő munkának a beszélők jó nyelvi közérzetének kialakításában, az ideológiai gyökerű nyelvi problémák megszüntetésében. Ugyanezt mutatja a következő, nyelvi naplóból származó bejegyzés is.

 

Ezen a hétfői délutánon meglátogatott bennünket édesanyám barátnője, Anikó. Nagyon sok mindenről beszélgettünk, így nem meglepő, hogy az egyetemi tanulmányaimról is kérdezett. Meséltem neki többek közt arról is, hogy kezdetben meglepő volt, hogy az egyetemen azt hallom állandóan, hogy nyugodtan használjuk a nyelvjárásunkat, ne szégyelljük, de természetesen, ha olyan közegbe kerülünk, ahol elvárt a standard ismerete, akkor használjuk a standardot, mivel pl. Magyarországon még mindig erős a nyelvjárások megbélyegzettsége. Ennek kapcsán Anikó tanácsot is kért tőlem, ugyanis nem volt biztos abban, hogy „jól” használja-e a magyar nyelvet munkahelyén. A kérdése a következőképp hangzott: „Akkor nem baj, ha bejön a hivatalba mondjuk egy öreg néni, akit ezer éve ismerek, és úgy kezdek el vele beszélni, mintha otthon lennék? Nem baj, ha azt mondom neki, hogy „tessík”, „kírek”? Az volt a válaszom erre, hogy egyáltalán nem baj, ha nyelvjárásban beszél a régi ismerősökkel a munkahelyén is. (Azért is válaszoltam így, mert Anikó egy kis falu polgármesteri hivatalában13 dolgozik, és ebben a faluban töltötte egész életét, így jól ismeri az ott élőket. Ha pedig idegen megy be a hivatalba, természetesnek tartja, hogy szlovákul szólítja meg őt.)

A fent említett példát azért sorolnám a nyelvhasználati problémák kategóriájába, mert Anikó nem volt biztos abban, hogy munkahelyi pozíciójának megfelelően használja-e a magyar nyelvet. Azért kért tanácsot, mert a falusiakkal mindig nyelvjárásban beszélt azelőtt, hogy a polgármesteri hivatal titkárnője lett. Mikor azonban ez megtörtént, úgy gondolta – szerintem tévesen −, hogy ezután mindenáron a standard magyar nyelvet kell használnia. Magyar szakos egyetemistaként úgy gondolom, hogy jó tanácsot adtam neki azzal, hogy arra biztattam, hogy nyugodtan használja nyelvjárását, nem kell magát megjátszania a hivatalban sem (ismerősök előtt).

 

6. A probléma elfogadása

 

A probléma elfogadását a problémához való cselekvő hozzáállásként értelmezzük, melynek lényege a problémával kapcsolatos gondolkodás megváltoztatása; a probléma megoldhatatlanságának puszta tudomásulvételét itt nem tekintjük a probléma elfogadásának, hanem alább tárgyaljuk „A probléma elszenvedése” címszó alatt. A probléma elfogadása tehát olyan mentális – és ezt sokszor kísérő verbális – folyamat, melynek eredményeképpen a beszélő vagy beszélői csoport, beszélőközösség megtanul a problémával úgy együtt élni, hogy annak súlyát minél kevésbé érezze, miközben a problémát nem tagadja le, nem tartja nemlétezőnek. Ez sokszor együtt jár a probléma átértelmezésével.

A probléma elfogadása nem passzív folyamat, ellenkezőleg, sokszor jelentős erőfeszítésekkel jár: az elfogadásnak magának is vannak stratégiái (l. Muraoka 2009). Például a probléma megfelelő tematizálásával annak súlya „mentálisan” csökkenthető. Ugyanis egy probléma súlyossága – sőt még léte is!!! – attól is függ, milyen ideológia fényében, milyen értékrend szerint értelmezik az adott helyzetet a beszélők.

 

Pl. Szlovákiában a szlovákság jelentős része a magyar nyelv jelenlétét az országban nyelvi (és etnikai, kulturális) problémának tekinti. Ezzel szemben Finn­országban a finnek a svéd nyelv jelenlétére sokkal inkább mint Finnország nyelvi és kulturális gazdagságának egyik forrására néznek. Így is persze meg kell oldaniuk számos nyelvi problémát (pl. kiépítettek egy párhuzamos svéd egészségügyi rendszert, ami nem lehetett olcsó „mulatság”), de a pluralista ideológia fényében ez jó „üzlet” volt az egész ország számára.

Ezzel szemben Szlovákiában a homogenista és nacionalista ideológia fényében a magyar nyelv jelenléte sorscsapásként értelmeződik, melynek egyedüli megnyugtató megoldása a magyar kisebbség teljes nyelvi asszimilálása lenne.

A probléma elfogadásának eszköze a szervezett nyelvalakítás területén a közvélemény állandó befolyásolása abba az irányba, hogy az adott körülményt ne tekintse problémának, hanem természetesnek, sőt pozitívnak, gazdagság forrásának az adott ország számára.

 

Hadd térjek még vissza a finn példához! Finnországi tartózkodásom során, még 1990-ben, a lottószámok sorsolását néztem a finn tévé finn nyelvű adásában. Nagy meglepetésemre a nyertes számokat svédül is felolvasták. Vendéglátóim – egyszerű vidéki farmerek – nem titkolt büszkeséggel hangjukban felvilágosítottak, hogy Finnország kétnyelvű ország, és egy ilyen fontos információt illő mind a két nyelven felolvasni. Pedig a finn tévének svéd nyelvű adása is van! A lottószámok svéd nyelvű felolvasásának ez a népi magyarázata nagyon sokatmondó; nyelvész kollégámtól, Petteri Laihonentől azt is megtudtam, mi az „adminisztratív” oka ennek az eljárásnak: mivel az állami intézmények mindkét nyelvet kötelezően használják, az a szervezet, amely a sorsolást biztosítja, a törvény értelmében köteles ezeket a számokat mind finnül, mind svédül felolvasni. Petteri Laihonentől tudom azt is, hogy a köztársasági elnök az újévi beszédét is megtartja mindkét nyelven, egy kétnyelvű megszólítás után először finnül, aztán svédül beszél.

A kisebbség iránti ilyen gesztusok hozzásegítik a finn embereket ahhoz, hogy a svéd nyelv jelenlétét Finnországban természetes dolognak tartsák, és kedvezően értékeljék. (Jogilag nem is kisebbség a svéd közösség, hanem egyenrangú a finnel, számszerűségét tekintve azonban az, mivel az összlakosságnak csak mint­egy hat százalékát alkotja.)

Szlovákiában éppen ellenkező törekvések dominálnak: kiszorítani a magyar nyelvet legalább a közéletből, s ha ez nem lehetséges, akkor „benyomni” a szlovák nyelvet olyan helyekre, ahol normális körülmények közt nincs rá szükség. Az ilyen hozzáállás miatt aztán sok szlovák „mentálisan szenved” a magyarok és a magyar nyelv masszív dél-szlovákiai jelenléte miatt, miközben ennyi erővel akár büszkék is lehetnének országuk nyelvi és kulturális sokszínűségére.

7. A probléma elszenvedése

Ez a fejezet szigorúan véve nem tartozik dolgozatom témájához, hiszen a probléma elszenvedése annyit jelent, hogy azt a beszélők passzívan eltűrik, vállalva minden következményét. Mivel a „kezelés” aktivitást, erőfeszítést feltételez, a probléma elszenvedése nem problémakezelés, mégis a teljesség kedvéért szükségesnek tartom kitérni rá, már csak azért is, mert valójában nagyon sok olyan probléma van minden nyelv- és beszélőközösségben, amelyhez az érintettek nem nyúlnak hozzá.

A mindennapi életben számos kis eseti probléma keletkezik nap mint nap, melynek „online” megoldása szükségtelen, tekintve, hogy jobban megzavarná a kommunikáció menetét, mint maga a létrejött probléma.

 

Amint tudjuk, a csetelésben, sőt az ímélezésben íratlan szabály, hogy az elírásokat és helyesírási hibákat nem szükséges javítani, amennyiben azok nem értelemzavaróak. A csetelés esetében nagyobb problémát jelentene a javítás mind az üzenetet küldő, mind az azt olvasó fél számára, mert fölöslegesen megakasztaná, hátráltatná a kommunikációt.

 

Vannak továbbá olyan típusproblémák is, amelyek nem annyira fájóak, hogy érdemes lenne foglalkozni velük. Ezenkívül a típusproblémák egy része csak velejárója valaminek, ami alapvetően hasznos a beszélők számára, s a beszélők a haszon kedvéért elszenvedik a kisebb hátrányt.

 

Ezt az esetet példázhatják a standard nyelvváltozaton belül élő, viszonylag egyenrangú alakváltozatok, amelyek alapvetően hasznosak, mivel lehetővé teszik, hogy a beszélőközösségnek egy nagyobb része követhesse a standardban is a természetes, megszokott nyelvhasználatát. Például a magyar standardban számos szónak egy­aránt van e-ző és ö-ző alakváltozata (fel : föl, csepp : csöpp, gyenge : gyönge stb.), így mind az e-ző, mind az ö-ző nyelvjárási hátterű beszélők használhatják a standard beszédükben is a szó vernakuláris változatát. Amennyiben stílusbeli vagy más különbségek vannak az alakváltozatok között, ezek kommunikatív célokra is felhasználhatók; pl. a ser ma már régies, a veder, seper vagy a föd viszont népies, így a beszélő régies, ill. népies hangulatot tud velük teremteni, vagy pedig jelezni tudja saját identitását, sőt újabban még politikai hovatartozását is (sok liberálisabb beállítottságú beszélő inkább az e-ző, míg sok „nemzetibb” beállítottságú „mélymagyar” inkább az ö-ző alakváltozatokat kedveli). Mindez a hasznosság jócskán felülmúlja azt a nehézséget, amit az alakváltozatok okoznak a szótárazásban vagy például könyvek mutatóinak az elkészítésében, s ezért a beszélőknek – hogy úgy mondjuk – érdemes elszenvedniük az alakváltozatok létével járó kisebb hátrányokat.

 

Ennél rosszabb eset, amikor egy közösség azért kénytelen elszenvedni egy problémát, mert a hatalmat egy másik, erősebb közösség gyakorolja fölötte, melynek nem érdeke a probléma megoldása. Föntebb az elkerülési stratégiáknál beszéltünk a probléma áthárításáról; ez az áthárító fél részéről elkerülési stratégia, ám az a fél, akire a probléma át lett hárítva, sok esetben kénytelen azt elszenvedni.

 

A világon se szeri, se száma az olyan kisebbségi közösségeknek, amelyek kénytelenek elszenvedni annak következményeit, hogy nyelvük kisebbségi nyelv, amely nem rendelkezik hivatalos státusszal, sőt sokszor kisebbségi nyelvként sem részesül hivatalos támogatásban, vagy egyenesen üldözik. Szlovákia őshonos nyelvei közül a legrosszabb helyzetben a különféle romani nyelvjárások vannak; a romák nyelvi problémáival nemcsak az államhatalom – és általában a „gádzsók” – nem foglalkoznak, hanem maguk a romák sem, mintegy természetesnek veszik, hogy ezeket el kell szenvedniük.

 

Végül vannak olyan eseti problémák, amiket jellegükből fakadóan lehetetlen „online” orvosolni, ezért nincs is más lehetőség, mint elszenvedni őket, ill. a következményeiket. Ilyenről szól a következő naplóbejegyzés:

 

Vonaton történt Párkányból Budapest felé, hogy Vácott mellénk ült egy nagymama unokájával. Az országhatárokról beszélgettek és Pozsonyról. Útitársammal mindketten olvastunk, nem sokat beszéltünk. Egyetlen mondatunk után a hölgy unokájához fordult és furcsa mosollyal az arcán szó szerint ezt mondta: „Ezek a gyerekek szlovákok, figyeld a beszédüket.” Tisztában vagyok vele, hogy kiejtésünkön érződik a szlovák hatás, de akkor, abban a helyzetben kellemetlenül ért bennünket a fenti mondat.

 

Nemcsak a magyarországiak részéről kénytelenek a kisebbségi magyarok ilyen inzultusokat elviselni, hanem a szlovákok részéről is. Álljon itt erre egy dunaszerdahelyi példa!

 

Egy csütörtöki délután Pozsonyból vizsgáról érkeztünk a dunaszerdahelyi Tescoba a párommal és barátnőmmel. Míg a barátomék bevásároltak, addig én elmentem előre az ázsiai gyorsétterembe kaját rendelni, mivel nagyon éhesek voltunk. Lehet, jobb lett volna, ha inkább én is bevásárolni megyek először. A pultnál magyarul szóltak hozzám: „Tessék, mit adhatok?” Máris kezdtem sorolni, mit szeretnék: „Kétszer lesz az a ananászos hús rizzsel, meg egy hranolki kecsappal.” Még be sem fejeztem a rendelést, mikor egy hölgy mellettem hangosan, felém fordulva, de állítólag (!!) nem nekem szánva ezt mondta: „Hovoria, že sú Maďari, ale po maďarsky nevedia. Veď to je hasábburgonya, nem?” Nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgot, és válaszoltam neki: „Önnek, nem mindegy, hogy mondom? Mindenki megértette, de ha szeretné, kérhetek angolul vagy németül is, de amúgy is a magyar standard szlovákiai változatát beszélem, ami itt természetes.” Erre a „hölgy” trágár szavakat használva elmondott minden primitív …. stb. stb. mladá sliepká-nak. Folytathatnám még, mivel legalább 10 percig magyarázott nekem a „hölgy”. Természetesen ha Magyarországon vagyok, nem a hranolki formát használom, itt pedig természetesek számomra a kölcsönszavak.

 

Nagyon sok olyan kis, jelentéktelen probléma is van, ami „online” orvosolhatatlan, mert a beszélőnek vagy meghallónak nem áll hatalmában beavatkozni, s ez mint lehetőség föl sem merül. Ezt látjuk például a következő naplóbejegyzésben, ahol a naplóbejegyző meghallóként érzékelt egy apró problémát.

 

Egy galántai ékszerboltban fiatal hölgy gyűrűket nézegetett, majd az egyiket elkérte az eladótól, hogy felpróbálja, és miután megtudta, hogy a bolt vállal gravírozást is, megkérdezte, mennyit kellene fizetnie ezért a szolgáltatásért, így: És ez árilag mennyi volna? Erre a kérdésre azért figyeltem fel, mert ezt a szóalakot: árilag, még sosem hallottam, számomra kissé műnek, idegennek tűnt, és mivel a vevő igyekezett magát minél választékosabban kifejezni, feltételezésem szerint ennek az igyekezetnek az eredményeképpen jöhetett létre a feljebb említett szó.

 

Nyelvi problémák a nyelvi ideológiák fényében

Az, hogy egy közösség tagjai mit érzékelnek nyelvi problémának és mit nem, ill. melyik problémát mennyire érzik súlyosnak, nem kis mértékben függ attól, hogy milyen ideológiák fényében értelmezik a nyelvi helyzeteket, ill. eseményeket (az egyes ideológiákra l. Lanstyák 2009a, 2009c, 2010d). Ugyanaz a nyelvi helyzet, ill. esemény egy közösségben vagy egy egyén számára súlyos nyelvi problémaként jelentkezik, míg egy másik közösségben vagy egyén számára észrevétlen marad; a harmadik eset az, hogy az adott nyelvi helyzet, ill. esemény egy közösségben vagy egy egyén számára pozitív értékelést kap, gazdagító tényezőként értelmeződik.

Erre már több példát láttunk az előzőekben. Ha a szlovákiai magyar beszélőközösségben nem volna uralkodó a purista és a nacionalista nyelvi ideológia, a szlovák sú­stredenie magyar megfelelőjeként spontán módon kialakult összpontosítás szó senkinek nem okozott volna (legalábbis a közösségen belül) problémát; bűntudat nélkül használnák az emberek az idegen szavakat, ill. a szlovákiai magyar beszélőközösségben az olyan szlovák eredetű magyar szavakat is, mint pl. a hranolki, a nanuk, a sustyáki, a vlecska vagy a chata, a beszédhelyzetnek megfelelően; nem jöhetett volna létre konfliktus a papierové vreckovky szókapcsolat magyar szövegben való használata miatt; s az se kellene, hogy az embernek saját magának problémát okozzon, ha akár az anyanyelvét, akár a második nyelvét akcentussal beszéli. A standardista nyelvi ideo­lógia nélkül sokkal kevesebb helyzetben okozna nyelvi problémát az ún. suksükölés vagy a páros testrészek nevének többes számú használata; eszébe se jutna senkinek, hogy probléma legyen az, ha egy helybeli hivatalnok a megszokott módon, nyelvjárásban beszél Juli nénivel akkor is, amikor ügyfélként, és nem szomszédasszonyként találkozik vele; s kevesebb fejfájást okozna az embereknek az írásbeli nyelvhasználat olyankor, amikor a címzettek (egy része) magyarországi.

A nyelvi problémák egyik gerjesztője sajnos az iskola, esetünkben a szlovákiai magyar iskola. Az anyanyelv iránti szeretetre való nevelést összekapcsolják a gyerme­kek természetes nyelvhasználatában meglévő nyelvi formák üldözésével, amelyek nem objektíve helytelenek, hanem csak valamely nyelvi ideológia fényében tűnnek annak. Nézzünk meg erre egy példát egyik neves gimnáziumunkból!

 

Csoportommal egész héten a gimnáziumba jártunk, órákat hallgatni. Síró Szabina tanárnő feleltetés közben többször is kijavította a felelő diákot, mivel a „de viszont” formát alkalmazta. A tanár először csupán rászólt, hogy „nincs de viszont”, majd mikor a diák újra mondta, megpróbálta elmagyarázni, hogy „Nincs de viszont, vagy de van vagy viszont, a kettő ugyanaz, döntsd el, melyiket használod!”

A nyelvhelyességi hibák számottevő része valójában nem hiba, nem is tévesztés vagy botlás, hanem az adott beszédhelyzetnek tökéletesen megfelelő nyelvi forma, ilyen például az alap- és középiskolai tanárok által nagyon nem kedvelt de viszont kötőszók együttes használata is. A de és viszont együttes használata a beszélt nyelvben teljesen természetes, általában nem áll szemben a közösségi normával.14

 

A de és a viszont együttes használatában valóban nincs semmi kivetnivaló, kivéve ha valaki a racionalista és a necesszista nyelvi ideológia befolyása alatt áll; számtalan példa idézhető e két rokon értelmű kötőszó együttes előfordulására legjobb íróinktól, sőt nyelvészeinktől is (l. Lanstyák 2010c, 27–28. p.). Az olyan oktató, aki akadályozza a diák feleletét azzal, hogy a beszédében található természetes nyelvi sajátságokat javítgatja, nem érdemli meg magyar szakos diplomáját, még akkor sem, ha ebben az esetben sajnos jómagam is hozzájárultam ahhoz, hogy megkapja. (De még nem késő tanulni a hibából!)

Arra, hogy ugyanaz a nyelvi jelenség mennyire más-más módon értékelhető annak függvényében, milyen ideológiák szemüvegén keresztül nézzük őket, álljon itt egy mai magyar nyelvi példa, új igekötős igék megjelenése, a beájul az elájul mellé, bealszik az elalszik mellé, bevállal az elvállal mellé, lebénul a megbénul mellé, lebetegszik a megbetegszik mellé stb.

 

Több olyan nyelvi ideológia is van, melyeknek a fényében az új igekötős igék megjelenése nyelvi probléma: az új nyelvi formák – mivel újak – értelemszerűen nem lehetnek standardok, tehát nem „helyesek” (standardizmus), „fölösleges” variálódást, bizonytalanságot hoznak létre (homogenizmus), perspektivikusan kiszorítással fenyegethetik a hagyományos formákat (konzervativizmus), és szükség sincs rájuk, hiszen ugyanazt jelentik, mint hagyományos megfelelőik (racionalizmus, necesszizmus). Ez a hagyományos nyelvművelés álláspontja.

A hétköznapi beszélők többsége az új igekötős igék megjelenését valószínűleg nem is tudatosítja, és ha mégis fölfigyelnének az új alakulatokra, aligha minősítik őket problémának, hacsak nem kerülnek olyan helyzetbe, amikor mindkét forma eszükbe jut, és nem tudják, hogy melyiket válasszák. A nyelvészek a liberális ideológia fényében szintén semlegesen viszonyulnak az új formához: a nyelvi változások nem jók, nem rosszak, hanem vannak. Nem szempont az sem, hogy „szükség van-e” az új formára vagy nincs.

A pluralista és a vernakularista ideológia fényében viszont az új igekötős alak üdvözlendő fejlemény, lehetővé teszi, hogy egyes beszélői csoportok esetleg saját identitásukat kifejezzék e forma használata által, de strukturális haszna is lehet az új változatnak: stabil jelentéskülönbség alakulhat ki (akár a denotatív jelentés, akár a stílusérték tekintetében) a két alternatív forma között, ezáltal meg is szűnnek alternatív formák lenni, s így gazdagítják a nyelvi rendszert, ahogy ez számos esetben már meg is történt (ilyenekre l. Sebők 2010a, 2010b).

 

A nyelvi homogenista és nacionalista ideológia fényében nagy nyelvi probléma az, ha egy országban egynél több nyelv használatos, mert ez – úgymond – veszélyeztetheti az ország stabilitását. A nyelvi liberalista ideológia fényében a kisebbségi nyelvek jelenléte puszta tény, önmagában nem jelent problémát. A nyelvi pluralizmus és a nyelvi vernakularizmus szempontjából viszont a kisebbségi nyelvek jelenléte örvendetes dolog, mert hozzájárul az ország nyelvi és kulturális gazdagságához.

 

Ha egy dél-szlovákiai szlovák megtanul magyarul, akkor ez a homogenista és nacionalista ideológia fényében nyelvi probléma, a nacionalisták ilyenkor „elnemzetlenítésről”, „asszimilációról” beszélnek, mert egy másik nyelvhez vagy közösséghez való ilyen kötődés már szinte „nemzetárulásként” értelmeződik. Ha az egyén is így fogja fel, állandó frusztrációt okozhat neki, hogy bizonyos helyzetekben a magyar nyelv használatára – vagy legalábbis hallgatására – „kényszerül”.

Elképzelhető, hogy ez az állapot oly természetes számára, hogy nem is gondolkodik róla, nem jelent számára problémát, de esetleg különösebben nem is méltányolja; ez a problémához való liberális hozzáállás.

Ha viszont az érintett beszélő a pluralista ideológia híve, akkor örül ennek a helyzetnek, azt vallva, hogy ahány nyelvet ismer valaki, annyiszor ember; örül annak, hogy informális szinten is új lehetőségek nyílnak a számára, sokkal közelebbi kapcsolatba tud így kerülni emberekkel (magyarokkal), mint ha velük élve nem ismerné a nyelvüket.

 

Csak az „államalkotó” nemzet nacionalista nyelvi ideológiája magyarázza, miért érzi magát egy szlovákiai magyar kellemetlenül, ha egy szlovákkal beszélgetve véletlenül egy magyar szó csúszik beszédébe, miközben magyar beszédében – ha nem purista – széltében használ szlovák szavakat (igaz, sokszor azokat is enyhe lelkiismeret-furdalással, a saját nacionalista és purista ideológiai háttere miatt):

 

Kialvatlanul és fáradtan értem munkába. A vendégek folyamatosan távoztak. Ez a vendég is elhagyta a szobáját, és távozás előtt a számláját jött kiegyenlíteni. Szokás szerint kinyomtattam neki, mi minden található a számlán, hogy ellenőrizni tudja. Persze magyaráztam is: „Tu vidíte konzumáciu, na konci je ubytovanie … – és végül rákérdeztem – „Je to v poriadku, ugye?” Természetesen rögtön reagáltam, és gyorsan mondtam tovább a mondókámat, hátha ezzel sikerül elkendőznöm, hogy magyar szót használtam, mert ezt nem minden szlovák vendég szereti.

 

Arra, hogy a nacionalista nyelvi ideológia – amelyet a kisebbségi közösségek a jogos önvédelem eszközeként használnak – milyen abszurd helyzeteket hozhat létre, nézzük meg az alábbi naplóbejegyzést!

 

Néhány éve történt Szencen, amikor az egyik nyáron a magyar miséket végző esperes szabadságot vett ki, és egyik környékbeli magyarul tudó pap sem tudta őt helyettesíteni. A káplán szlovák nyelvű volt, és csak akkoriban helyezték Szencre, így a magyar nyelvhez még nem nagyon konyított. Más pap azonban nem volt, aki magyar miséket végezzen, így rá maradt ez a feladat. Végül úgy egyeztek meg, hogy mivel a káplán nem tud magyarul, egy héten keresztül latinul fogja végezni a magyar miséket. Ez megfelelt a magyar híveknek, pedig semmit nem értettek a latin szövegekből, ám még ez is jobb volt számukra, mint ha szlovákul lett volna a szertartás.

A nyelvi probléma magyarázatát azzal kell kezdeni, hogy a szenci katolikus hívek eléggé megosztottak magyar–szlovák viszonyban, mindkét csoport a saját nyelvére büszke, és nehéz az együttműködés a két tábor között. Több embernek is eszébe jutott az a megoldás, hogy egy hétig csak szlovák nyelvű mise legyen, hiszen azt mindenki érti, de a magyarok többségének ez elfogadhatatlan volt, mert akkor nem lenne magyar mise. Természetesen magyar mise így sem volt, hanem a magyar mise időpontjában volt egy latin. A magyar hívek többsége tehát inkább azt választotta, hogy nem fogja érteni a szertartások szövegét, minthogy csak egy mise legyen, az is szlovák nyelvű. A nyelvi probléma megoldásában tehát ez esetben a magyar–szlovák ellentét volt a döntő, nem pedig az érthetőség.

 

Összegzés

Dolgozatomban, amely mintegy folytatása és lezárása a folyóiratunk előző két számában ugyanerről a témáról írt közleményeimnek, néhány alapfogalom tisztázása után bemutattam a nyelvi problémakezelés különféle stratégiáit, nevezetesen a problémák megoldását, megelőzését, elkerülését, letagadását, megszüntetését, elfogadását és elszenvedését. Az egyes stratégiákat röviden jellemeztem, majd pedig példákkal illusztráltam őket.

Azt, hogy mi probléma és mi nem, ill. mi mennyire súlyos probléma, nem lehet objektíve megállapítani; ebben el kell fogadni az érintett közösségben élő emberek értékítéletét. Ezért arra törekedtem, hogy ahol lehet, dolgozatomban föltárjam ezeknek az értékítéleteknek az ideológiai meghatározottságát. Ugyanaz a probléma radikálisan eltérő súlyúnak tűnhet attól függően, hogy a beszélők milyen ideológia szemüvegén keresztül szemlélik, sőt, vannak problémák, amiket csak bizonyos ideológia szempontjából látnak a beszélők problémáknak, más ideológiai meggyőződést vallók számára ugyanezek a tények vagy nem jelentenek problémát, vagy ellenkezőleg: pozitívumot látnak bennük.

 

---

Felhasznált irodalom

 

Bognár Márta 2008. Kontaktusjelenségek – ahogy magyar szakosok látják és használják őket. Bratislava, FF UK. (Szakdolgozat.)

ÉKSz.2 2003. Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó. (2., átdolgozott kiadás.)

Hübschmannová, Milena–Neustupný, Jiří V. 2004. „Terminological” Processes in North-Central Romani. Current Issues in Language Planning, 5. évf. 2. sz. 83–108. p.

Jakab István 1987. Mikor összpontosítás a sústredenie? Nyelvi vétségek és kétségek. Bratislava, Madách, 57–58. p.

Jernudd, Björn H. 1993. Language planning from a management perspective. An interpretation of findings. Jahr, Ernst Håkon (szerk.): Language conflict and language planning. Berlin, Mouton de Gruyter, 133–142. p.

Jernudd, Björn H. and Neustupný, Jiří V. 1987. Language planning. for whom? L. Laforge (szerk.): Proceedings of the International Colloquium on Language Planning. Québec, Les Presses de L’Université Laval, 71–84. p.

Kolláth Anna–Lanstyák István 2007. Nyelvi probléma. In Benő Attila–Fazakas Emese–Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvek és nyelvváltozatok. Köszöntő kötet Péntek János tiszteletére I. Kolozsvár, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 471–493. p.

Lanstyák István 2003. A kétnyelvű beszélő mint botcsinálta fordító. Magyar Nyelvjárások, 41. 393–400. p.

Lanstyák István 2007. A nyelvhelyesség mint nyelvi probléma. Kisebbségkutatás, 16. évf. 2. sz. 199–213. p.

Lanstyák István 2008. A nyelvi napló mint a nyelvi problémák feltárásának eszköze. Előadás az 5. Alkalmazott Nyelvészeti Műhelytalálkozón, 2008. szeptember 18–19-én Budapesten.

Lanstyák István 2009a. Nyelvművelés, nyelvtervezés, nyelvmenedzselés. Pozsony–Bratislava, Stimul. http://ht.nytud.hu/download/Lanstyak_Istvan_Besznye.pdf

Lanstyák István 2009b. Nyelvi probléma és iskola. In Kolláth Anna (szerk.): A muravidéki kétnyelvű oktatás fél évszázada. Maribor etc., Zora, 226–252. p.

Lanstyák István 2009c. Nyelvi ideológiák és filozófiák. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 1. sz. 27–44. p.

Lanstyák István 2010a. Typy jazykových problémov v maďarskej jazykovej komunite. In Krekovičová Eva–Uhrinová Alžbeta–Žiláková Mária (szerk.): Kontexty identity. Jubilejný zborník na počesť Anny Divičanovej. Békešská Čaba, Celoštátna slovenská samospráva–Ústav etnológie SAV–Výskumný ústav Slovákov v Maďarsku–Katedra slovanskej filológie Filozofickej fakulty Eötvösa Loránda, 190–197. p.

Lanstyák István 2010b. A nyelvi problémák típusai. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 1. sz. 23–48. p.

Lanstyák István 2010c. A nyelvi problémák típusai nyelvi jellegük szerint. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 2. sz. 23–46. p.

Lanstyák István 2010d. Nyelvhelyesség és nyelvi ideológia. Kézirat.

Lanstyák István–Gizella Szabómihály 2009. Hungarian in Slovakia. Language management in a bilingual minority community. In Nekvapil, Jiří–Sherman, Tamah (szerk.): Language Management in Contact Situations. Perspectives form Three Continents. Frankfurt am Main, Peter Lang, 49–73. p.

Muraoka, Hidehiro 2000. Management of intercultural input. A case study of two Korean residents of Japan. Journal of Asian Pacific Communication, 10. évf. 2. sz. 297–311. p.

Muraoka, Hidehiro 2009. A typology of problems in contact situations. In Nekvapil, Jiří–Sherman, Tamah (szerk.): Language Management in Contact Situations. Perspectives from Three Continents. Frankfurt (Main), Peter Lang, 151–166. p.

Nábělková, Mira 2008. Slovenčina a čeština v kontakte. Pokračovanie príbehu. Bratislava–Praha, Veda–Filozofická fakulta Univerzity Karlovy.

Nekvapil, Jiří 2000. Language Management in a Changing Society. Sociolinguistic Remarks from the Czech Republic. In B. Panzer (szerk.): Die sprachliche Situation in der Slavia zehn Jahre nach der Wende, Frankfurt (Main), Peter Lang, 165–177. p.

Nekvapil, Jiří 2006. From Language Planning to Language Management. Sociolinguistica, 20. 92–104. p.

Nekvapil, Jiří 2007. Kultivace (standardního) jazyka. Slovo a slovesnost, 68. évf. 4. sz. 287–301. p.

Nekvapil, Jiří 2009. The integrative potential of Language Management Theory. In Nekvapil, Jiří–Sherman, Tamah (szerk.): Language Management in Contact Situations. Perspectives from Three Continents. Frankfurt am Main etc., Peter Lang, 1–11. p.

Nekvapil, Jiří –Nekula, Marek 2008. On Language Management in Multinational Companies in the Czech Republic. In Liddicoat, Anthony J.–Baldauf, Richard B. Jr. (szerk.): Language Planning and Policy. Language Planning in Local Contexts. Clevedon–Buffa­lo–Toronto, Multilingual Matters, 268–287. p.

Neustupný, Jiří 1985. Language Norms in Australian-Japanese Contact Situations. In Clyne, Michael (szerk.): Australia, Meeting Place of Languages. Canberra, Pacific Linguistics, 161–170. p.

Neustupný, Jiří V. 2002. Sociolingvistika a jazykový management. Sociologický časopis, 38. évf. 4. sz. 429–442. p.

Neustupný, Jiří V. 2005. Foreigners and the Japanese in contact situations: evaluation of norm deviations. International Journal of the Sociology of Language, 175–176. 307–323. p.

Neustupný, Jiří V.–Nekvapil, Jiří 2003. Language Management in the Czech Republic. Current Issues in Language Planning, 4. 181–366. p.

Sherman, Tamah 2007. Language Management on the Front Lines. A Report from Dunajská Streda Language Management Workshop. In Hidehiro Muraoka (ed.): Interdisciplinary Studies of Language Management in Contact Situations. Language Management in Contact Situations Vol. 5. 67–77. p.

Sebők Szilárd 2010a. Funkcióbővülés az igekötő-használatban. Pozsony, Comenius Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke. (Bakkalaureátusi dolgozat.)

Sebők Szilárd 2010b. Az igekötő-használat változásainak néhány jellegzetes esetéről, avagy ,,ledöbbentő igekötős formák bevállalása”. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 4. sz. (Megjelenés előtt.)

Szabómihály Gizella 2007. A nyelvi menedzselés lehetséges szerepe a magyar nyelvalakításban. In Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerdahely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó, 52–67. p.

 

 

Melléklet

 

A szövegben említett nyelvi ideológiák meghatározása

 

Nyelvi homogenizmus – az a meggyőződés, melynek hívei a nyelvi sokféleséget negatív jelenségnek tartják, s ezért a nyelvi egységet, ill. egységes nyelvet szorgalmazzák a nyelvi változatosság rovására.

Nyelvi konzervativizmus – az a meggyőződés, hogy a hagyományos, a nyelvben régebb óta meglévő nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az újabban létrejöttek vagy bekerültek.

Nyelvi liberalizmus – az a meggyőződés, melynek hívei szerint a nyelvi változások általában véve nem értékelhetők kedvezőnek vagy kedvezőtlennek; a nyelvi változásokba való emberi be­avatkozást aggályosnak tartják.

Nyelvi nacionalizmus – az a meggyőződés, melynek hívei a saját etnikai (nemzeti) identitásukhoz kötődő nyelvet más nyelvek fölé helyezik, azoknál jobbnak, szebbnek, értékesebbnek tartják, s mint ilyet kultikus jellegű tiszteletben részesítik.

Nyelvi necesszizmus – az a meggyőződés, hogy a nyelvben vannak szükségtelen és emiatt helytelen nyelvi formák; az azonos denotatív jelentésű változatok közül nem mindegyik szükséges, egy vagy több közülük lehet fölösleges is.

Nyelvi pluralizmus – az a meggyőződés, melynek hívei a nyelvi sokféleséget pozitívan értékelik és támogatják, a (nyelvközi és nyelven belüli, külső és belső) nyelvi változatosságot előnyben részesítik a nyelvi egységgel szemben.

Nyelvi purizmus – az a meggyőződés, hogy a hagyományos, nem idegen eredetű szavak és más típusú morfémák eredendően helyesebbek, mint az idegen eredetű szavak és más típusú morfémák; hasonlóképpen az idegen minta nélküli, belső keletkezésű formák helyesebbek, mint azok, amelyeket idegen mintára alkottak.

Nyelvi racionalizmus – az a meggyőződés, mely szerint a nyelvi szerkezeteket az emberi elmében található kognitív szerkezetek határozzák meg, azaz a szavak és a nyelvtani formák azért jönnek létre, hogy eredendően meglévő gondolatainkat ki tudjuk fejezni; ebből következik, hogy a szavak (jelentések) és a nyelvtani formák levezethetők az elme működéséből.

Nyelvi standardizmus – mint általános nyelvi ideológia az a meggyőződés, melynek hívei úgy vélik, hogy a standard nyelvváltozat értékesebb, magasabb rendű, fejlettebb, jobb, sőt szebb a többinél; mint nyelvhelyességi ideológia az a meggyőződés, hogy a standard nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a más nyelvváltozatokhoz tartozó formák.

Nyelvi vernakularizmus – az a meggyőződés, melynek hívei a külső változatosság vonatkozásában a helyi identitást „hitelesen” kifejező őshonos nyelveket, esetleg nyelvváltozatokat előnyben részesítik a nagyobb hatósugarú, „hasznosabb”, de a helyi identitás kifejezésére nem vagy kevésbé alkalmas összekötő nyelvekkel szemben; a belső változatosság tekintetében a vernakularizmus hívei azokat a nyelvi formákat támogatják, amelyekkel a beszélők leginkább azonosulnak, amelyek leginkább kifejezik az identitásukat.

 

---

Jegyzetek

 

1. A nyelvi problémákkal kapcsolatos kutatásaimat az MTA támogatja a Határon Túli Magyar Tudományosságért Ösztöndíjprogram keretében (a pályázat száma: 2010B00131CS). Itt köszönöm meg Kolláth Anna, Kitlei Ibolya, Petteri Laihonen és Sebők Szilárd hasznos észrevételeit, javításait.
2. A témával kapcsolatos korábbi vizsgálataimra l. Kolláth–Lanstyák 2007, Lanstyák 2007, 2009b, 2010a.
3. A „nyelvhasználat” egyaránt jelenthet beszélést, beszéd hallgatását, írást vagy olvasást.
4. A nyelvi napló olyan írott dokumentum, amely nyelvi vonatkozású eseményeket és észrevételeket rögzít, azaz olyan eseményeket, melyekben a beszélés, a beszéd hallgatása, az olvasás vagy az írás meghatározó szerepet játszik. A nyelvi napló a nyelvi problémák feltárásának egyik eszköze (l. Lanstyák 2008; l. még Bognár 2008, Lanstyák 2010b, 2010c).
5. A Magyar értelmező kéziszótár a probléma szónak két jelentését különbözteti meg, mind a kettőben megjelenik a ’megoldás’ szemantikai jegy: 1. tudományos szakszóként: megoldásra váró elméleti vagy gyakorlati kérdés; 2. sajtónyelvi szóként: nehezen megoldható kérdés, ill. fejtörést okozó gond (l. ÉKSz.2 2003, 1102. p.).
6. Megyek, veszek valamilyen kábelt.
7. A jelen írásomban említett ideológiák meghatározását l. a mellékletben. Bővebben l. Lanstyák 2009a, 2009c, 2010d.
8. A meghalló olyan személy, aki nem beszédpartner, de hallja a beszélgetést, pl. a két beszélgető személlyel szemben a vonaton ülő ismeretlen utas. Megjegyzem még, hogy előfordul az is, hogy a beszélő azt akarja, hogy maga a beszédpartner ne értse meg a választ, s ezért pl. homályosan, kétértelműen vagy éppen túlságosan szakszerűen fogalmaz.
9. A családneveket az adatközlők védelmében itt és más bejegyzésekben is megváltoztattam.
10. Grendel Lajos 2001. Nálunk, New Hontban. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. Az idézet az 55. oldalról való.
11. A cseh és a szlovák nyelv együttélésére, kapcsolatára l. Nábělková 2008.
12. Ha van magyar szöveg is, akkor azt keresem meg először, de ennek nem a gyorsabb megértés az oka, hanem az a törekvés, hogy megismerjem a számomra esetleg ismeretlen magyar szakszavakat, fogalmazásmódot.
13. A falu nevét az érintett személy védelmében kihagytam.
14. Egyébként a de és a viszont nem is teljesen azonos jelentésűek, de ha azok volnának is, akkor sem volna emiatt együttes használatuk helytelen.