A II. világháború végén felújított Csehszlovákiának a szláv nemzetállam kiépítésére törekvő vezetői a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez – a német kisebbségtől eltérően – sem a háború folyamán, sem pedig az azt követő potsdami konferencián nem kapták meg a győztes nagyhatalmak hozzájárulását, ezért a szlovákiai magyarságtól a Magyarországra ráerőltetett lakosságcsere, ezzel párhuzamosan pedig az ún. reszlovakizáció útján igyekeztek megszabadulni.
Magyarország azonban a szlovákiai magyarság tömegeinek vád alá helyezése, háborús bűnössé nyilvánítása, s az áttelepítendők közé való aránytalan besorolása miatt nem járult hozzá a népcsere megindításához, az 1946. július 29-én megnyílt párizsi békekonferencia pedig elutasította a lakosságcsere és a reszlovakizáció után csehszlovák számítások szerint hátramaradó mintegy 200 000 magyar kitelepítésének engedélyezésére benyújtott csehszlovák indítványt, s a magyar kisebbség ügyének rendezését a két érintett ország közötti tárgyalásokra bízta. Csehszlovákia számára ezt követően a magyar lakosság országon belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása vált azzá az eszközzé, amellyel megpróbálta rákényszeríteni Magyarországot a lakosságcsere mielőbbi megkezdésére, ill. úgymond saját hatáskörén belül megváltoztatni Dél-Szlovákia etnikai jellegét.
Maga Dalibor M. Krno, a csehszlovák békeküldöttség egyik tagja fogalmazta meg a békekonferenciáról írt könyve záradékában, hogy „Magyarországnak sikerült ugyan elkerülnie az áttelepítés alapelvének kifejezett elfogadását, de nem ért el semmilyen jogot és semmilyen lehetőséget, hogy bármi módon gátoljon bennünket olyan intézkedésekben, amelyeket szükségesnek fogunk tartani mindennemű revizionista és irredenta veszély végleges elhárítására határvidékünkön” (Krno 1992:117).
1946. október végén és november első felében a csehszlovák politikusok megnyilatkozásai, ill. a különböző sajtótermékek egyre nyíltabban jelezték, milyen „intézkedésekkel” képzeli el Csehszlovákia az ún. revizionista és irredenta veszély elhárítását.
Vladimír Clementis külügyi államtitkár az Alkotmányozó Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságában a békekonferenciáról tartott beszámolója során már 1946. október 31-én kifejtette, hogy a szlovákiai magyar kérdés megoldásának kulcsa a magyar kormány kezében van, amennyiben azonban Magyarország nem egyezik bele a csehszlovák fél által elképzelt rendezésbe, akkor „a végleges megoldást a legrosszabb esetben el tudjuk intézni magunk is” (Clementis 1946:1).
A Szlovák Nemzeti Tanács sajtóorgánuma, a Národná obroda 1946. november 13-án a lakosságcseréről tárgyaló csehszlovák–magyar vegyesbizottság aznap kezdődő pozsonyi tanácskozása kapcsán, a korábbi lakosságcsere-tárgyalások kudarcára, s a párizsi békekonferencia azon állítólagos határozatára utalva, amely elismerte Csehszlovákia jogát a magyar kisebbség beolvasztására, a következőket szögezte le: „Minthogy a magyarok nem hivatkozhatnak a kisebbségi jogra, utolsó lehetőségünk a magyarok széttelepítése Csehszlovákia különböző részeibe” (Národná obroda 1946. nov. 13.).
Még konkrétabban fogalmazott Július Ïuriš földművelésügyi miniszter, aki 1946. november 15-én a Csehországba érkező szlovák mezőgazdasági munkások ünnepélyes fogadásán kijelentette: „A kormány épp ezekben a napokban tárgyal arról, hogy véglegesen megoldjuk a szlovákiai magyar kérdést. A magyaroktól meg kell szabadulnunk és megszabadulunk tőlük azért, hogy a szlovák föld egyszer s mindenkorra a szlovák földműveseké legyen. Már a jövő héten megkezdjük a magyarok átköltöztetését Szlovákiából és beállításukat a csehországi mezőgazdasági munkába” (Pravda 1946 nov. 16.).
A csehszlovák kormány eltökéltségét jelezte Mikuláš Ferjenèík belügyi megbízott 1946. november 17-i érsekújvári beszéde is: „A magyaroknak, akik itt élnek, megadjuk az önkéntes Magyarországra való távozás lehetőségét. Míg mi minden szlovák lelket haza akarunk hozni idegen országokból, addig Magyarország megakadályozza a magyarok visszatérését Magyarországra. Tudjuk, hogy miért. De éppen az, hogy ezt tudjuk, megerősít minket abban az elhatározásunkban, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk minden veszedelemnek és revizionista törekvésnek ez ellen a terület ellen” (Èas 1946. nov. 20.).
A magyar lakosság éppen ezekben a napokban kezdődő csehországi deportálása – annak ellenére, hogy a sajtón keresztül különféle hírek kiszivárogtak róla – mégis készületlenül érte és szinte sokkolta a csehszlovákiai magyar társadalmat és Magyarországot egyaránt. Pedig előkészületei már jóval korábban, még a párizsi békekonferencia idején megkezdődtek, s a csehszlovák állami szervek csupán a konferencia határozatára vártak a 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésére benyújtott csehszlovák követeléssel kapcsolatban.
A magyar kisebbség Cseh- és Morvaországba való telepítésének tervével a csehszlovák kormány első ízben 1946. június 21-én foglalkozott. Az akkori elképzelések mintegy 50 ezer magyar áttelepítésével számoltak, ez azonban még „csupán” a reszlovakizáltakat érintette volna (Vadkerty 1993:120).
Más szemszögből közelítették meg a kérdést a kormány 1946. július 16-i ülésén, amelyen elhatározták, hogy a szlovákiai magyarok csehországi széttelepítését összekapcsolják azzal az össz-szlovákiai önkéntes munkaerő-toborzással, amelynek célja a németek kitelepítése után munkaerőhiánnyal küzdő cseh gazdaság megsegítése volt. A toborzást a szlovák lakosságon kívül kiterjesztik az állampolgárságától s munkavállalási lehetőségétől megfosztott magyarságra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a magyarok távozása majd megkönnyíti a déli határövezet szlovákokkal való betelepítését. A kormány az 1946. július 22-e és augusztus 15-e közötti időszakra időzített toborzástól mintegy 40-50 ezer magyar önkéntes jelentkezését remélte.1
A közel egy hónapig tartó toborzóakció azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Amíg a toborzás több mint 200 ezer szlovák önkéntes csehországi munkavállalásával végződött, a magyar jelentkezők száma meg sem közelítette az elvárt ötvenezret: a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal adatai szerint számuk 1932, a Szociálisügyi Minisztérium szerint pedig csupán 1919 volt. A magyar jelentkezők alacsony számát a Szociálisügyi Minisztérium annak tulajdonította, hogy mivel az akcióval egyidőben zajlott a párizsi békekonferencia, Dél-Szlovákia magyar lakossága a magyarországi ellenpropaganda hatására várakozó álláspontra helyezkedett.2
Mivel a magyarok önkéntes csehországi munkavállalásának mértéke elmaradt a várakozásoktól, az akciót irányító központi és szlovák hivatalok 1946. augusztus 6–7-i pozsonyi értekezletükön úgy határoztak, hogy a magyarokkal szemben Edvard Beneš köztársasági elnök általános munkakötelezettségről rendelkező 1945. október 1-jei 88/1945 sz. dekrétumára hivatkozva kényszerítő eszközöket fognak alkalmazni. A deportálásokat tehát végül a csehországi munkaerőhiányt ürügyül használva hajtották végre, azonban maguk az akció végrehajtói sem titkolták, hogy azok fő célja „Dél-Szlovákia határmenti övezetének a magyar elemtől való megtisztítása”.3 Az elvi döntés tehát 1946 augusztusában megszületett ugyan, a gyakorlati megvalósítást azonban a békekonferencia határozatáig elhalasztották.
A párizsi békekonferencián tartózkodó Daniel Okáli áttelepítési kormánybiztos 1946. október 3-án táviratban értesítette a prágai Külügyminisztériumot, hogy amennyiben Magyarország nem hajlandó a lakosságcsere megkezdésére, ill. a csehszlovák fél által Párizsban előterjesztett követelések teljesítésére, a Megbízottak Testülete és a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége „határozzanak a belső intézkedésekről”.4
Az ún. belső intézkedések fogalma alatt kezdetben két alternatíva merült fel. Okáli táviratára szinte naprakészen reagált a magyarok kitelepítésével, ill a szlovák lakosság letelepítésével megbízott Szlovák Telepítési Hivatal, amely a Megbízottak Testülete Elnökségéhez intézett 1946. október 4-i, valamint a prágai kormányhoz intézett október 9-i javaslatában az egyik lehetőségként a lakosságcsere-egyezmény VIII. cikke alapján „háborús bűnösként” áttelepítésre jelölt magyarok egyoldalú áttelepítésének megkezdését, a másik lehetséges megoldásként pedig a magyar lakosság egy részének Csehországba telepítését ajánlotta.5
A kormány végül 1946. október 13-án adta beleegyezését a szlovákiai magyarság csehországi deportálásához, egy nappal azt követően, hogy a békekonferencia plénuma elutasította a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítésének jóváhagyására vonatkozó csehszlovák indítványt (vö. Vadkerty 1996:30). A kormány nem titkolta, hogy a deportálásokkal nyomást kíván gyakorolni Magyarországra a lakosságcsere mielőbbi megkezdése érdekében. A csehszlovák politikai vezetés az áttelepítések egyoldalú megkezdésének lehetőségét azért vetette el, mivel ez nem vezetne célhoz: Magyarország a határra kitoloncolt személyeket nem fogadná be, ráadásul ez a megoldás nemzetközi bonyodalmakat is eredményezhetne.6
A deportálásokat a kormány jóváhagyását követően a Szlovák Telepítési Hivatal 1946. november 4-én kelt 12-771-I/1-1946. sz. bizalmas irányelvei alapján hajtották végre. Az irányelvek szerint Dél-Szlovákia 23 járásából: a Somorjai, Dunaszerdahelyi, Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Ógyallai, Komáromi, Párkányi, Zselizi, Verebélyi, Lévai, Ipolysági, Kékkői, Losonci, Feledi, Rimaszombati, Tornaljai, Rozsnyói, Szepsi, Kassai, Tőketerebesi, Királyhelmeci és Nagykaposi járásból – a reszlovakizáltak, valamint a lakosságcsere-egyezmény alapján magyarországi áttelepítésre jelöltek kivételével – „átcsoportosítható” Csehországba az összes magyar nemzetiségű személy, akit Edvard Beneš 1945. augusztus 2-i 33/1945. sz. alkotmánydekrétuma megfosztott csehszlovák állampolgárságától.
A közmunkára kötelezhetőek felső korhatárát az irányelvek a férfiaknál 60, a nőknél 55 évben állapították meg, holott a 88/1945. sz. elnöki dekrétum, amelyre hivatkozva a közmunkát elrendelték, a férfiaknál 55, a nőknél 45 évben határozta meg a közmunkára kötelezhetőek felső korhatárát.
A járások felsorolásából kitűnik, hogy a Szlovák Telepítési Hivatal szinte kizárólag a zárt magyar etnikai terület járásaiban élő magyar lakosság deportálásával számolt. Mindez nem véletlen, hiszen az akció egyik megfogalmazott célja „Dél-Szlovákia határmenti övezetének a magyar elemtől való megtisztítása” volt, nem látszott tehát célszerűnek a csupán néhány, általában nyelvszigeti jellegű magyar településsel, ill. szórványmagyarsággal rendelkező járások (Pozsonyi, Nyitrai, Aranyosmaróti, Nagyrőcei, Nagymihályi) magyarságának az „átcsoportosítása”, mivel ezek asszimilálódására a Szlovák Telepítési Hivatal jóval nagyobb esélyt látott, mint az egy tömbben élők esetében.
A közmunka ürügyén Csehországba deportáltak végleges letelepítésének szándéka nyilvánvaló az irányelvek 7. cikkéből is, amely elrendelte a járások, községek és gazdasági egységek, vagyis családok – már a lakosságcsere, majd pedig a belső telepítés során is alkalmazott – ikresítését.7
Annak ellenére, hogy a magyar kormány a párizsi békekonferencia határozata alapján, amely a magyar kisebbség helyzetének rendezését a két érintett ország közötti tárgyalásokra bízta, 1946. november 16-án a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül tudatta a csehszovák kormánnyal, hogy kész a két ország közötti vitás kérdések tárgyalásos rendezésére (Értesítő 1947. febr.1.), a csehszlovák fél november közepén megkezdte a szlovákiai magyarság már hónapok óta tervezett csehországi széttelepítését.
A deportálások kezdetének időpontjáról nem csak a szakirodalom, hanem a korabeli források is gyakran eltérő adatokat közölnek. Szabó Károly, a deportáltak sorsát is figyelemmel kísérő pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatal tisztviselője például november 15-re (Szabó 1993:105), a Magyar Külügyi Társaság által a nagyhatalmak tájékoztatására kiadott dokumentumgyűjtemény, valamint Kertész István, a magyar Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának vezetője november 17-re (A szlovákiai… 1947:8, Kertész 1995:259), a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság 1949. évi zárójelentése november 18-ra, a Szociálisügyi Minisztérium 1948. januári jelentése pedig november 19-re teszi az akció kezdetét.8 Az eltérő időpontok megadását az magyarázza, hogy az első községeket a deportálást végrehajtó karhatalmi erők már november 15–16-án körbezárták, a deportáltak első transzportjainak útnak indítására azonban csak november 19-én került sor.
A karhatalmi erők igénybevételével végrehajtott „toborzás” a következőképpen zajlott: A kiszemelt települést katonai egységek zárták körül, majd elrendelték a kijárási és a csoportosulási tilalmat. Az előre elkészített névjegyzékek alapján kijelölt családoknak kézbesítették a csehországi munkaszolgálatukról rendelkező végzést (Pride¾ovací výmer), valamint a magukkal vihető tárgyak, élelmiszerek és állatállomány jegyzékét tartalmazó utasítást. A végzés átvételének elismerését sokan nem írták alá, ilyen esetben a végzést átnyújtó hivatalos személy saját maga írta azt alá; a kiutalási végzés szerint ugyanis a munkaszolgálat akkor is kötelező volt, ha címzettje elutasította aláírását.
A prágai magyar Meghatalmazotti Hivatalban 1946. november 21-én felvett jegyzőkönyv az egyik első érintett községben, Köbölkúton lejátszódó eseményeket a deportáltak vallomása alapján így írta le: „1946. november 16-án szlovák katonaság zárta körül Köbölkutat és kidobolták, hogy a cseh határvidékre leszünk áttelepítve. Erre nézve írásbeli felszólítást és tartalomjegyzéket kaptak azon dolgokról, amelyeket magukkal vihetnek. Azonkívül egy katona és két civil bejárta azokat a házakat, amelyeknek lakóit áttelepítésre jelölték ki és kikézbesítették az úgynevezett Pridelovaci vymert, amely pontosan tartalmazza, hogy mikor történik az áttelepítés és hogy az hova irányul. /…/
Az egész falu elhatározta, hogy nem megy el szülőföldjéről és ezért nem is csomagolt és nem is készülődött fel az áttelepítésre. Kedden, november 19-én nem volt szabad senkinek sem elhagyni a házát. E napon történt az erőszakos elhurcolás. Az elhurcolás során az ellenállást a legbrutálisabb módon törték meg, az ellenállókat puskatussal összeverték és összekötözték, a passzíve viselkedőket pedig megragadták és erőszakkal, puskacsővel kényszerítették a teherautóra, amely beállt az udvarra. Az emberek után hajigálták holmijaikat és kevés élelmiszert, amit éppen kéznél találtak. Nem voltak tekintettel a betegekre és csecsemőkre sem. /…/ Ez alkalommal Köbölkútnak körülbelül egynegyedét telepítették ki.”9
A kijelölt családokat, ha a községnek volt vasútállomása, akkor onnan, ha nem volt, akkor katonai tehergépkocsikon a legközelebbi vasútállomásra szállítva szigorú őrizet alatt marhavagonokban indították útnak Csehországba. Az elszállítás a mínusz 20–25 °C körüli hidegben is általában fűtetlen vagonokban történt.
A deportáltak csehországi fogadtatása és szétosztása – a visszaemlékezők tanúsága szerint – a hajdani rabszolgavásárokra emlékeztetett. A deportáltaknak addig kellett a fűtetlen vagonokban, a vasútállomáson vagy valamely közeli épületben várakozniuk, amíg a magyar munkaerő iránt érdeklődő valamelyik cseh gazda ki nem választotta őket. Leghamarább a jó erőben lévő, minél több munkaképes családtaggal rendelkező ún. felnőttgyerekes családok keltek el, a kisgyermekes, esetleg öreg, beteges szülőkkel érkező családoknak gyakran napokig kellett várakozniuk.10
Jogállásukat Ravasz Károly, a pozsonyi Meghatalmazotti Hivatal referense, aki életkörülményeik megvizsgálása céljából 1947. január 30-a és február 2-a között beutazta az általuk lakott csehországi településeket, a következőképpen jellemezte: „Az átköltöztetett magyarok kivétel nélkül cselédként kerülnek egy-egy nagybirtokra, majorba vagy falusi gazdához. Jogi helyzetüknél fogva azonban, tulajdonképpen cselédnek sem lennének nevezhetők, mert szabad költözködési joguk, munkavállalási szabadságuk, sőt személyes ingóságaikon túl tulajdonjoguk és tulajdonszerzési lehetőségük sem lévén, jogi helyzetük a jobbágyokénak felel meg, azok legjogfosztottabb korában”.11
A magyar közgondolkodás, majd pedig ennek nyomán a magyarországi történeti szakirodalom is tényként kezelte, hogy a deportáltakat Cseh- és Morvaország határmenti területeire, a németek kitelepítése után üresen maradt ún. Szudéta-vidékre szállították (vö. A szlovákiai… 1947:8–10, Balogh 1982:127, Kertész 1995:260). A korabeli dokumentumok bizonysága szerint ugyanakkor a deportáltak többségét nem a szudétanémet iparvidéken, hanem a cseh- és morvaországi nagybirtokokon, cseh nagygazdáknál helyezték el. A deportáltak sorsát figyelemmel követő pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatal például 1947. május 2-án a következőket jelentette a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság számára: „Kivétel nélkül mezőgazdasági vidéken vannak elhelyezve, részben nagy uradalmakban, részben kisebb gazdaságokban. A Szudétavidéken ezekből a magyarokból nincsenek, vagy csak elenyésző csekély számban. Ezekre a vidékekre ugyanis csehek és szlovákok mentek, akik tulajdont kaptak ott a német vagyonból. Legsűrűbben az Elbamenti-síkságon vannak magyarjaink, a határvidék felé számuk fokozatosan csökken”.12
A Meghatalmazotti Hivatal jelentésén kívül ezt támasztják alá a hivatal által felvett jegyzőkönyvek és a magyar meghatalmazotthoz érkezett levelek, valamint a deportáltak lelkigondozása céljából 1947–48 telén Csehországban járt katolikus, református és evangélikus lelkészek beszámolói is (Szabó 1987:21–25).
A deportálások, s azok végrehajtásának a háborús időkre emlékeztető módja érthetően pánikhangulatot idézett elő a magyar lakosság körében. A deportálás szörnyűségeit látva, s azt tapasztalva, hogy a magyarországi áttelepítésre jelölteket nem viszik Csehországba, a magyarok tömegesen ostromolták meg a pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatalt, a megbízott közbenjárását kérve áttelepítésük elintézése érdekében (Szabó 1993:105–106).
Az érintett települések lakosságának egy része – amennyiben tehette – elmenekült, a magyar határhoz közel eső falvak lakói pedig ösztönszerűen Magyarországon kerestek menedéket. A deportálásra kijelölt magyarok tömeges Magyarországra menekülése miatt Mikuláš Ferjenèík belügyi megbízott 1947. január 30-án elrendelte a Csehszlovákia és Magyarország közötti kishatárforgalom leállítását, a Külügyminisztériumba küldött jelentése szerint azonban e rendelet célja nem a magyarok menekülésének, hanem a vagyontárgyak kivitelének a megakadályozása volt. A csehszlovák hivatalos szervek ugyanis úgy vélték, hogy a magyarok átmenekülése Magyarországra kitűnő alkalom arra, hogy ezáltal is emelkedjen a lakosságcserén felül Szlovákiát elhagyó magyarok száma (Vadkerty 1996:33).
Az akciót végrehajtó katonaság az ellenszegülőkkel vagy menekülőkkel szemben esetenként fegyvert is használt. A legmegdöbbentőbb, legnagyobb visszhangot kiváltó eset 1946. november 19-én a csallóközi Gútoron történt, ahol a falu lakossága, miután azt tapasztalta, hogy a szomszédos Szemet község lakóit megkötözve és véresen viszik keresztül a falujukon, csónakokon igyekezett átmenekülni a Duna magyar oldalára. A Duna védőgátján cirkáló csehszlovák határőrség a menekülőkre tüzet nyitott, s lelőtte a 48 éves Sindler Ferencet, aki a helyszínen életét vesztette.13
A gútori esetet a szlovák Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal szerint a magyarországi propaganda idézte elő, amely „durván uszít a munkaerő-toborzás ellen, és a magyar lakosságot meggondolatlan cselekedetekre izgatja”. A Megbízotti Hivatal közleménye szerint a magyarok „elferdítették az igazságot és hazugságokat terjesztettek Csehszlovákiáról, ahol béke, rend és mintaszerű demokrácia uralkodik” (Èas 1946. nov. 26).
Hasonló tragédiák azonban a „mintaszerű demokrácia” ellenére több településen (pl. Muzslán, Köbölkúton, Kisújfaluban) is lejátszódtak. Wagner Ferenc pozsonyi magyar meghatalmazott a deportáltak elleni attrocitásokról, az elhurcolás elől menekülők haláláról hírt adó 1946. decemberi jelentése a következőket állapította meg: „A felsorolt tények, melyekhez hasonlók ezrével volnának felsorolhatók, mindennél világosabban bizonyítják, hogy nem közmunkáról, hanem egy dühödt nacionalizmus áldozatává vált néptöredék embertelen megsemmisítésének kísérletéről van szó” (Szabó 1986).
A deportálást, vagy ahogy a hivatalos propaganda nevezte: „munkaerő-toborzást” a 88/1945. sz. elnöki dekrétumra hivatkozva hajtották végre, a hatóságok eljárása azonban több pontban is ellenkezett a dekrétum előírásaival.
A dekrétum például nem adott rá lehetőséget, hogy az ún. toborzást katonai és csendőri kísérettel végezzék, hogy egész családokat kiszállítsanak, ráadásul 2. §-a szerint a közmunka alól mentesülnek az állapotos asszonyok, terhességük harmadik hónapjának kezdetétől a szülést követő harmadik hónap végéig, valamint a legalább egy 15 évnél fiatalabb gyermekről gondoskodó nők, akik maguk vezetik háztartásukat, s még legalább egy családtagról gondoskodnak, 3. §-a szerint pedig nős férfiakat és férjezett asszonyokat is csak kivételes esetekben lehetett közmunkára kötelezni. Egyáltalán nem szabályozta a dekrétum a közmunkára kirendeltek vagyoni helyzetét, tehát nem adott lehetőséget ingatlan vagyonuk elkobzására, már csak azért sem, mivel 4. §-a eleve ideiglenes jellegű, egy meghosszabbítással legfeljebb másfél éves közmunkát feltételezett, amely lejárta után a toborzottak visszatérhettek volna otthonaikba. 24. §-a ráadásul a kárt szenvedett toborzottak számára kártérítés kiutalását tette lehetővé (Sbírka 1945/40:157–161).
A hatóságok ezzel szemben nemcsak hogy nem tartották be a dekrétum által kijelölt korhatárt, hanem egész családokat, gyermekeket, öregeket, terhes asszonyokat is deportáltak, ráadásul katonai és csendőri karhatalom igénybevételével, a deportáltak hátrahagyott ingó és ingatlan vagyonát pedig bármiféle kártérítés nélkül elkobozták, s a vagyonukba betelepülő szlovák ún. bizalmiaknak juttatták.
A (cseh)szlovák propaganda és politikusok az egész akciót mégis megpróbálták úgy beállítani, mintha az a törvények teljes betartása, ráadásul a magyar lakosság egyetértése mellett zajlana, s szinte idillikus képet festettek az elszállítás módjáról, a deportáltak csehországi fogadtatásáról és munkakörülményeiről.
A Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal már idézett közleménye szerint: „Meg kell állapítani, hogy a munkaerő-toborzás pontosan a törvény előírásai szerint zajlik, humánus és szociális módszerek alkalmazásával. A gyűjtőhelyekről a lakosokat vasúti személykocsikban szállítják a munkahelyekre, a csomagok a zárt teherkocsikban maradnak. Az úton meleg és száraz kosztot kapnak. Egyes esetekben, amikor az elkerülhetetlenül szükséges, a dolgozókkal a családtagok is elmennek, elsősorban a közös háztartásban élő szülők és gyermekek. Ez ezen személyek beleegyezésével és kívánságukra történik; egyrészt, hogy a családok együtt maradjanak, másrészt pedig, hogy a család aktív kereső tagjának gondozása alatt maradjanak. A gyermekek az úton tejet kapnak. A toborzással nyert munkaerők igen előnyös munkafeltételek mellett dolgoznak. /…/ A munkaerő-toborzásról szóló dekrétum alkalmazása az egész országban folyamatban van, a magyarok által lakott területeken is, mindenütt rendben zajlik, és az ország egész lakosságának megértésével találkozik” (Èas 1946. nov. 26.).
A Pravda 1946. december 1-jei száma Viliam Široký miniszterelnök-helyettest idézi, aki a budapesti Sloboda c. szlovák lapnak többek között a következőket nyilatkozta: „Távolról sincs szó deportálásról. Valamennyi munkás, tehát a magyarok bére is olyan, amilyet sehol a világon el nem érnek. Sőt, amikor megérkezett Prágába a magyar munkások első transzportja, az állomáson zenével és meleg étellel vártuk, a kormány egyik tagja pedig személyesen köszöntötte őket.” (Pravda 1946. dec. 1.)
A Svobodné slovo ráadásul azt is tudni vélte, hogy a magyarok, akik csupán azért tartózkodnak Csehországban, mivel a dél-szlovákiai nemesi nagybirtokok felparcellázása következtében otthon elveszítették munkalehetőségüket, nem győznek csodálkozni és nevetni a munkaerő-toborzás módszeréről terjesztett hírek hallatán. Az egyik deportált a lap munkatársának állítólag még abbéli reményét is kifejezte, hogy noha munkaszerződésük csupán egy évre szól, meg fogják azt hosszabbítani (Svobodné slovo 1946. dec. 5.).
A deportálások megindítása azonban nemhogy elősegítette volna a szlovákiai magyarság helyzetének rendezését, hanem tovább rontotta a csehszlovák–magyar kapcsolatokat. Az akció természetesen heves tiltakozást váltott ki a magyar kormány részéről: Gyöngyösi János külügyminiszter már 1946. november 20-án magához kérette František Dastich tábornokot, Csehszlovákia képviselőjét a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottság mellett, s közölte vele, hogy még ha a 88. számú dekrétum végrehajtásáról van is szó, az eljárás messze túlmegy annak keretein. „Ezt mi a lakosságcsere-egyezmény megsértésének tekintjük, de ellentétben áll ez az intézkedés a párizsi békekonferencia határozatával is” – szögezte le Gyöngyösi, majd kifejtette, hogy Magyarország kénytelen lesz ez ügyben lépéseket tenni a nagyhatalmaknál.14
A magyar kormány 1946. november 23-án jegyzékben tiltakozott a csehszlovák kormánynál a deportálások miatt, majd november 25-én washingtoni követét is utasította, hogy tájékoztassa a Külügyminiszterek Tanácsát a szlovákiai magyarok széttelepítéséről, egyben kérje a nagyhatalmak védelmét a magyar kisebbség érdekében.15
Mivel a deportálások ezt követően is folytatódtak, Gyöngyösi János 1946. november 27-én újabb jegyzéket juttatott el Csehszlovákia budapesti képviselőjéhez, amelyben közölte, hogy a magyar kormány a szlovákiai magyarsággal szembeni bánásmód miatt november 29-től kezdődően felfüggeszti a vagyontalan magyarországi szlovákoknak a csehszlovák fél által szorgalmazott soronkívüli átköltöztetését Csehszlovákiába.16
A magyar diplomácia természetesen tudatában volt annak, hogy a csehszlovák fél a magyar kisebbség csehországi széttelepítésével egyrészt nyomást akar gyakorolni a lakosságcserétől vonakodó Magyarországra, másrészt pedig kész helyzet megteremtésével egyoldalúan akarja megváltoztatni a déli határvidék etnikai jellegét. Erre hívta fel a figyelmet Kertész István 1946. december 13-i feljegyzése is, amely megállapította, hogy „ha a magyarság kitelepítésével és helyükre szlovákok betelepítésével fait accompli teremtődik, akkor a békekonferencia döntése értelmében megkezdődő magyar–csehszlovák tárgyalások nyilvánvalóan már csak egy kész helyzetnek jogi formákkal való rendezésére és esetleg bizonyos enyhítésére szorítkozhatnak”. A Békeelőkészítő Osztály vezetője szerint azt sem szabad elfelejteni, hogy „ha továbbra is csak enyhe fejcsóválások kíséretében, de lényegileg komoly megmozdulás nélkül nézzük a magyarság ezreinek, sőt most már valószínűleg tízezreinek elhurcolását, az egyenesen azt a benyomást keltheti külső szemlélőben, hogy velünk bármit el lehet követni, hiszen a magyar nép egy értékes részének felszámolását is hideg egykedvűséggel nézzük”.17
Miután a magyar tiltakozásokra érdemi válasz továbbra sem érkezett, a magyar kormány a folytatódó deportálásokra 1946. december 16-án a lakosságcseréről folytatott tárgyalások megszakításával válaszolt (Kertész 1995:260). Amint azt a Nemzetgyűlés 1946. december 17-i ülésén Gyöngyösi János leszögezte: mivel Csehszlovákia a magyarság széttelepítésével megszegte a lakosságcsere-egyezményt, Magyarország mindaddig nem járul hozzá az egyezmény végrehajtásához, amíg Csehszlovákia le nem állítja a magyar kisebbség csehországi deportálását. A magyar külügyminiszter arra is rámutatott, hogy az akció nyilvánvalóan válasz a párizsi békekonferencia döntésére, amely elutasította a 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésének jóváhagyását követelő csehszlovák indítványt (Magyar Nemzet 1946. dec. 18.).
A deportáltak tragikus életkörülményeiről a prágai és a pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatalban felvett jegyzőkönyvek százai, a deportáltaknak az otthonmaradt rokonaikhoz, ismerőseikhez írt, a Meghatalmazotti Hivatalban bemutatott, s ott lemásolt levelek tanúskodtak. Ezeknek a jegyzőkönyveknek és leveleknek a másolatai a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság útján eljutottak a Magyar Külügyi Társasághoz, amely e dokumentumokra alapozva 1947 elején A szlovákiai magyarok deportálása címmel a magyar mellett angol, francia és orosz nyelven is kiadott dokumentumgyűjteményben tárta a nagyhatalmak és a világ közvéleménye elé a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának részleteit.
A magyar kormány 1946. november 23-i tiltakozó jegyzékére a csehszlovák kormány csupán 1947. február 12-én reagált, amikor Dastich tábornok útján két jegyzéket juttatott el a magyar Külügyminisztériumba. Ezekben azonban érdemi válasz helyett egyrészt Csehszlovákia belügyeibe való beavatkozással, másrészt pedig a lakosságcsere-egyezmény megsértésével vádolta meg Magyarországot (Èas 1947. febr. 13.).
A felvidéki magyarság csehországi deportálása nem csak a magyar kormány, valamint magyar közéleti személyiségek, mint például Mindszenty József esztergomi érsek és Károlyi Mihály volt köztársasági elnök tiltakozását váltotta ki, hanem a háborúban győztes nyugati nagyhatalmakét is, s 1947 januárjában a brit és az amerikai kormány egyaránt tiltakozott a prágai kormánynál a magyar kisebbséggel szembeni bánásmódja miatt.
A csehszlovák kormány a brit és az amerikai tiltakozó jegyzékeket visszautasította, csakúgy, mint a magyar kormány jegyzékeit, mondván, hogy a magyar lakosság áttelepítése csupán a kétéves gazdaságfejlesztési terv keretén belüli munkaerő-átcsoportosítás része. A prágai brit követséghez intézett 1947 januári válaszjegyzékében a csehszlovák kormány például határozottan leszögezte, hogy a magyarok áttelepítése Csehországba nem törvényellenes, s egyáltalán nem diszkriminatív, hanem törvényes intézkedés, amely nélkülözhetetlen az ország gazdasági talpraállítása szempontjából. A csehszlovák jegyzék azt igyekezett sugallni, hogy a magyarok áttelepítése csupán kis töredékét alkotja a nagy munkaerő-átcsoportosításnak, hiszen 1946 végéig több mint 200 ezer személy települt át Szlovákiából Csehországba, akik közül csupán 18 600 volt a magyar; azt azonban természetesen elmulasztotta megemlíteni, hogy amíg a szlovákok önként települtek át a cseh országrészekbe, addig a magyarokkal szemben kényszerítő eszközöket alkalmaztak (Vnik 1994:30).
Szlovák részről Pavel Jantausch nagyszombati püspök volt az egyetlen személyiség, aki tiltakozását fejezte ki a magyar lakosság deportálása ellen. 1947. február 1-jén kelt, s a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségéhez, a köztársasági elnökhöz és a külügyminiszterhez eljuttatott memoranduma szerint „a toborzást oly módon végzik, amellyel nem értek egyet sem úgy, mint az érintett terület egyházi elöljárója, sem mint az ország állampolgára”. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a 88/1945 sz. elnöki dekrétum, amely alapján a „toborzást” végzik, nem ad rá lehetőséget, hogy „korra és nemre való tekintet nélkül gyermekeket, öregeket, aggastyánokat, szülés előtti utolsó hónapban lévő állapotos asszonyokat, sőt súlyos betegeket is csehországi munkaszolgálatra vigyenek”. A püspök szerint a karhatalmi segédlettel zajló akció a zsidók elhurcolására emlékeztető módon történik, s „a magyarokkal szembeni magatartásunk sokban hasonlít ahhoz, amit a múltból másoknak felhánytorgatunk”.18
A (cseh)szlovák politikai vezetés azonban sem a magyarországi, sem a nemzetközi tiltakozás ellenére mindaddig nem volt hajlandó véget vetni a szlovákiai magyarság csehországi széttelepítésének, amíg a csehszlovák akciókkal szemben eszköztelen Magyarország bele nem egyezett a lakosságcsere megkezdésébe, sőt megfogalmazódott a magyar kisebbség többszázezres méretű széttelepítésének a terve is.
Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága, valamint Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága Elnökségének 1946. december 2-i prágai együttes ülése olyan határozatot hagyott jóvá, amely arra utasította a kommunista Jozef Šoltész szociálisügyi megbízottat, hogy a belügyi, a földreform- és földművelésügyi megbízottal, valamint az illetékes miniszterekkel együttműködve intézkedjen 250 000 magyar Csehországba szállításáról. A határozat egyúttal azt is kimondta, hogy a deportált magyarok vagyonát el kell kobozni és ún. nemzeti gondnokság alá kell helyezni.19
A magyarok további csehországi deportálásáról kidolgozott tervezetet Jozef Šoltész 1947. január 17-én terjesztette a Megbízottak Testülete elé, amely a szociálisügyi megbízott beszámolójának meghallgatása után az akció „következetes folytatásáról” határozott.20 A szlovákiai magyarság tervezett méretű széttelepítésére azonban már nem került sor, mivel Csehszlovákia és Magyarország időközben megegyezett a lakosságcseréről folytatott tárgyalások újrafelvételében, aminek eredményeként a csehszlovák hatóságok 1947. február 22-én leállították a magyar lakosság csehországi deportálását.21
A több mint három hónapig tartó deportálások során a hivatalos csehszlovák kimutatások szerint Dél-Szlovákia 17 járásának 393 községéből összesen 9 610 családot, azaz 41 666 személyt telepítettek át Cseh- és Morvaországba, akik 6 602 lakóházat és 14 149 katasztrális hold földet hagytak hátra Szlovákiában.22 Az erőszakkal deportáltakon kívül további 2 154 magyar család, azaz 2 489 személy állítólag önként települt át a cseh országrészekbe, összesen tehát 11 764 család, ill. 44 155 magyar került át Szlovákiából Cseh- és Morvaországba.23
Bár az idézett forrás, s ennek nyomán a témával foglalkozó szakirodalom is következetesen 393 községet emleget (Zvara 1965:39, Šutaj 1993:102, Vadkerty 1996:42–43), a községsoros kimutatásokból elvégzett összesítés szerint a deportálások által érintett községek száma 363, egyes településeket ugyanis kétszer, esetenként háromszor is felvettek a jegyzékbe, némely esetben nem vették figyelembe az 1930. évi csehszlovák népszámlálás óta bekövetkezett községegyesítéseket, s önállóan szerepel a listán több, az első csehszlovák földreform során létrehozott kolónia is.
Az érintett községek számán kívül joggal megkérdőjelezhető a deportált családok, ill. személyek, valamint az akció által érintett járások száma is. Különböző magyar becslések szerint ugyanis a hivatalos kimutatásokban szereplő adatoknál jóval nagyobb volt az 1946–47 telén Csehországba deportált magyarok száma. Berecz Kálmán, a pozsonyi magyar Meghatalmazotti Hivatal vezetője 1947. május 2-i jelentésében 100 ezer körülire, egy későbbi, 1948. február 23-án kelt jelentésében némileg alacsonyabbra, 60–65 ezerre becsülte a számukat. 1947 májusi jelentésében erről a következőképpen ír: „A mezőgazdasági munkára kivitt magyarok számát megközelítőleg is nehéz meghatározni. Ezt hivatalos titokként kezelik a hivatalokban. Talán nincs messze az igazságtól, ha százezerre becsüljük a számukat. Lehet azonban több is, kevesebb is.”24
A deportáltak lelkigondozása céljából Csehországban járt Pethő Károly katolikus lelkész 1948. január 14-i híradása szerint a deportálás folyamán kb. 70–75 ezer magyart szállítottak Cseh- és Morvaországba, 10–15 ezer személy hazatérését követően pedig 60–65 ezerre becsülte azok számát, akik a jelentés kelte idején még mindig a cseh országrészekben tartózkodhattak (Tóth 1995:226–233).
A deportált magyarok statisztikai adatait a magyar diplomácia is megkísérelte összegyűjteni és feldolgozni. A budapesti Államtudományi Intézet a Külügyminisztérium és a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság által megküldött adatanyag, valamint saját gyűjtése alapján elvégezte a deportáltak községenkénti lélekszámának megállapítását és országos összesítését. Az intézet 1947. szeptember 2-i jelentése szerint a feldolgozott 222 községből 10 391 családot, azaz 39 073 személyt telepítettek Csehországba; a 222 község közül 18-ban további deportálások történtek, ezek részletes adatai azonban nem ismeretesek, csakúgy mint további 77 községé, amelyekben csak a deportálás időpontja ismert, a deportáltak lélekszáma azonban még felkutatandó.25
Az áttelepítési és egyházi szervek adatgyűjtésére, valamint különböző magánszemélyek közléseire támaszkodva a prágai magyar követség is elkészítette a deportáltak községenkénti számszerinti kimutatását. Az 1947. október 6-i követségi jelentés, ill. az ahhoz csatolt, ám meglehetősen hiányos, s ezért pontosnak a legkevésbé sem tekinthető kimutatás szerint a csehszlovák hatóságok 316 községből megközelítőleg 40 200 személyt deportálhattak a cseh országrészekbe.26
A hivatalos kimutatásokban közöltnél több deportáltról tesz említést a Szlovák Telepítési Hivatal 1947. decemberi jelentése, részben pedig a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1948. októberi kimutatása is. A Szlovák Telepítési Hivatal szerint a 88/1945. sz. elnöki dekrétum értelmében Csehországba közmunkára áttelepített magyar személyek száma 48 425, a családoké 12 851 volt,27 a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1948. október 9-i jelentéséhez mellékelt, s a Dél-Szlovákiából kitelepített magyarok községenkénti számát tartalmazó egyik statisztika szerint pedig 362 községből összesen 39 455 magyar személyt, ill. 9 760 családot telepítettek át Csehországba.28
A deportálások 1946 novemberében a Somorjai járáshoz tartozó Gútoron és Szemeten, valamint a Párkányi járásban lévő Köbölkúton és Muzslán egyidejűleg kezdődtek, majd még november folyamán átterjedtek a két járás többi községére és a Komáromi járásra is. Következő fázisuk december első felében vette kezdetét, ez az előbbieken kívül az Ógyallai, a Dunaszerdahelyi és a Feledi, a hónap közepétől pedig a Zselizi, az Ipolysági és a Tornaljai járást érintette. A rövid, 1946. december 24-től 1947. január 2-ig tartó karácsonyi szünetet követően előbb a Galántai, Vágsellyei (lásd Pukkai 2002:59–66), Lévai, Kékkői, Királyhelmeci és Szepsi, majd februárban az Érsekújvári és Rozsnyói járás került sorra. A hivatalos kimutatás szerint az akció az említett 17 járásra korlátozódott, az Államtudományi Intézet már említett kimutatása azonban a Verebélyi, a Rimaszombati és a Nagykaposi járást is a deportálások által érintett járások közé sorolja. Szlovák és magyar források szerint egyaránt elkerülte az akció az eredetileg kijelölt Losonci, Kassai és Tőketerebesi járást, csakúgy mint az eleve ki sem jelölt Pozsonyi, Nyitrai, Aranyosmaróti, Nagyrőcei és Nagymihályi járás területét.29
A járási mellett községsoros adatokat is tartalmazó, s a szakirodalom által is használt hivatalos kimutatást mindenképpen fenntartásokkal kell tehát kezelnünk, s az abban közölt 41 666-os adatot csupán a deportáltak minimális számának tekinthetjük, megbízhatóbb és főleg részletesebb forrás hiányában dolgozatunkban mégis kénytelenek vagyunk erre támaszkodni.
A deportáltak községenkénti adatainak vizsgálata azt mutatja, hogy a telepítési célokat is szolgáló akció gyakorlatilag a zárt magyar etnikai terület színtiszta magyar településeire korlátozódott. A deportálások által érintett községek közül az 1930. évi csehszlovák népszámlálás csupán 10-ben nem talált magyar többséget, ám ez a 10 település is kivétel nélkül a magyar nyelvterületen belül, vagy a magyar–szlovák nyelvhatáron helyezkedett el. A Csallóközben ilyen település volt a német–magyar vegyes etnikumú Csölle és Misérd, valamint a határában létrehozott kolónia miatt 1930-ban szlovák többségűként kimutatott Előpatony; a Mátyusföldön az akció által csupán minimális mértékben érintett Vágsellye; Érsekújvár és Komárom között Imely; a Garam mentén Zsemlér; Gömörben Bellény és Gömörhosszúszó; végül pedig az Ipoly mentén Alsózellő és Zobor.30 A két utóbbi, valamint a két csallóközi német–magyar település kivételével azonban még a felsorolt községek esetében is egykori magyar többségű településekről van szó, amelyekben ráadásul nem egy esetben a II. világháború utáni népszámlálások is magyar többséget mutattak ki.
Szám szerint a legtöbb személyt, 2396 főt a csallóközi Gútáról, valamint a Mátyusföld Galánta és Érsekújvár közötti magyar nagyközségeiből deportálták: Tardoskeddről 1271, Felsőszeliből 1007, Taksonyfalvából 765, Peredről 668, Negyedről 633, Deákiból 529, Naszvadról 527 személy esett a deportálás áldozatául.
A Csehországba deportált magyarok dél-szlovákiai járásonkénti számát a következő táblázat szemlélteti:31
A táblázatból kitűnik, hogy a deportálás leginkább a délnyugat-szlovákiai járásokat, valamint két gömöri járást, a Tornaljai és Feledi járást sújtotta. A Tornaljai járásból a magyar lakosság 14,8%-át, a Somorjaiból 14,6%-át, a Zseliziből 13,6%-át, a Komáromiból 12,6%-át, az Ógyallaiból 10,7%-át, a Vágsellyeiből 10,1%-át, a Párkányiból 10,0%-át, a Galántaiból 9,6%-át, a Dunaszerdahelyiből 9,1%-át, a Felediből 8,5%-át, az Érsekújváriból 7,1%-át, a Lévaiból pedig 5,5%-át telepítették át Cseh- és Morvaországba.
A deportálás azonban természetesen nem csak az egyes járásokat, hanem azokon belül az egyes községeket is különböző mértékben érintette. Nagy általánosságban elmondható, hogy az érintett települések magyar lakosságának egynegyedét–egyötödét deportálták, a reszlovakizációt leginkább visszautasító, s a lakosságcsere során is kiemelten kezelt Csallóköz, Mátyusföld, Garam mente, valamint Gömör egyes falvaiban azonban a deportáltak aránya ennél jóval magasabb volt, s gyakran meghaladta a magyar lakosság 30%-át is.
A Csallóközben a deportálás az átlagosnál jóval nagyobb mértékben sújtott egyes, Somorja vonzáskörzetébe tartozó, a Duna bal partján, a magyar határon fekvő falvakat. Nagyszarvából a magyarok 46,4%-át, Szemetből 39,2%-át, Vajkából 30,1%-át, Tejfaluból 28,0%-át, Gútorból 22,9%-át, Csölléből 22,5%-át deportálták. Ide sorolható még Somorja is, ahol ugyan „csupán” a magyar lakosság 17,4%-át sújtotta az akció, a deportálások által szinte alig érintett városok és kisvárosok viszonylatában azonban már ez az arány is magasnak minősül.
Ugyancsak nagyobb mértékben sújtott a deportálás több, Dunaszerdahely környéki, általában a város és a magyar határ közötti települést: Bögellőt (magyar lakosságának 49,4%-át deportálták), Kislúcsot (48,7%), Izsapot (28,3%), Balázsfát (27,2%), Előpatonyt (27,0%), Szentmihályfát (26,3%), Csallóköznádasdot (26,3%), Királyfiakarcsát (24,3%), Dercsikát (24,1%), Nagymadot (23,5%) és Csilizradványt (22,8%).
A Mátyusföldön legsúlyosabban a Galántától délre fekvő, a város és a Kis-Duna közötti térség falvait érintette az akció: Taksonyfalvából a magyar lakosság 41,4%-át, Vízkeletről 30,4%-át, Felsőszeliből 29,1%-át, Pozsonyvezekényből 23,1%-át deportálták, de hasonló sorsra jutott a Galántától északnyugatra fekvő Kismácséd magyarságának 29,0%-a, valamint Nagymácséd magyar lakosságának 23,8%-a, az Érsekújvártól északnyugatra lévő Tardoskedden a magyarok 27,1%-a, a Csallóköz keleti peremén pedig Megyercs magyarságának 27,0 %-a, valamint Gúta magyarságának 23,4%-a.
A Garam mentén a deportálások elsősorban Zsemlért (magyar lakosságának 55,2%-át telepítették Csehországba),32 Nagyodot (32,6%), Hölvényt (26,6%), Felsőszecsét (23,3%), Garamszentgyörgyöt (22,2%), Csatát (21,4%), Nagypeszeket (20,1%), Szodót (19,9%) és Zselizt (19,8%), Párkány északi előterében pedig Ipolykiskeszit (33,9%), Lelédet (22,3%), Garamkövesdet (20,7%), Nánát (20,9%) és Bajtát (19,9%) érintették.
Gömörben ugyan a deportálások legnagyobb mértékben a Rimaszombattól délre fekvő Dobfeneket tizedelték meg, ahonnan a magyar lakosság közel kétharmadát, 62,4%-át telepítették át Csehországba, összességében azonban ennél is súlyosabban érintették a Tornalját nyugat felől észak–déli irányban övező, s a magyar–szlovák nyelvhatárt a magyar államhatárral összekötő magyar településláncot: Gömörmihályfalából a magyar lakosság 43,5%-át, Felsővályból 42,1%-át, Sánkfalvából 41,9%-át, Sajószárnyából 34,7%-át, Sajókesziből 32,4%-át, Naprágyból 30,9%-át, Abafalvából 25,6%-át, Levártból 25,6%-át, Harkácsból 24,6%-át, Balogtamásiból 23,3%-át, Felsőrásból 23,6%-át, Sajószentkirályból 22,4%-át, Dereskből 21,3%-át, Felsőfaluból 21,0%-át, Felsőkálosából 20,8%-át, Gömörfügéből 20,2%-át, Sajógömörből pedig 19,3%-át deportálták.
Tekintettel arra, hogy a deportáltakat Csehországban általában mezőgazdasági munkára fogták, az akció csupán minimális mértékben sújtotta a felvidéki magyar társadalom városi rétegét. A városokból és a városi jellegű településekről csupán 2 122 személy, az összes deportált 5,1 %-a került ki: Somorjáról 479 fő (a helyi magyar lakosság 17,4%-a), Zselizről 437 fő (19,8%), Nagymegyerről 388 fő (10,1%), Párkányból 217 fő (8,6%), Komáromból 176 fő (1,4%), Ógyalláról 128 fő (7,8%), Tornaljáról 99 fő (5,6%), Királyhelmecről 89 fő (4,6%), Rozsnyóról 37 fő (1,1%), Szepsiből 34 fő (2,2%), Dunaszerdahelyről 21 fő (0,7%), Vágsellyéről 10 fő (0,8%), Ipolyságról pedig 7 fő (0,2%). A többi magyarlakta dél-szlovákiai várost, Pozsonyt, Szencet, Galántát, Érsekújvárt, Nyitrát, Lévát, Losoncot, Füleket, Rimaszombatot, Kassát és Nagykapost a deportálás teljes egészében elkerülte.33
A csehszlovákiai magyarság paradox módon az 1948. februári kommunista hatalomátvételt követően, azzal párhuzamosan nyerte vissza állampolgári jogait, hogy a kiépülő kommunista diktatúra felszámolta az ország egész lakosságának polgári és emberi jogait, s az ország demokratikus intézményrendszerét. A nemzetiségi kérdés, ezen belül pedig a magyar kisebbség kérdésének kezelése ugyanis 1947 derekától kezdve egyre inkább alárendelődött Moszkva nagyhatalmi érdekeinek, amely arra törekedett, hogy éppen ekkor kiépülő hatalmi tömbjén belül kiküszöböljön minden olyan destabilizációs tényezőt, amely negatívan befolyásolhatná az érdekszférájába tartozó kelet- és közép-európai államok egymáshoz fűződő viszonyát.
Természetesen a februári hatalomváltás sem hozott, s nem is hozhatott azonnali és gyökeres fordulatot az ún. magyarkérdés kezelése terén, hiszen az immár egyeduralkodó kommunista párt árnyalatnyival sem folytatott mérsékeltebb magyarellenes politikát, mint a felszámolt polgári pártok. Kezdetben minden maradt a régiben: nemcsak az 1947 áprilisában meginduló lakosságcsere folytatódott tovább, nemcsak a reszlovakizációs kampány zajlott változatlanul, hanem a központi és a szlovák állami szervek sorra hozták meg és foganatosították az újabb és újabb magyarellenes intézkedéseket.
Az első kérdés, amelyben a csehszlovák államhatalom 1948 tavaszán már némi „engedményekre” is hajlott, az éppen a Csehországba deportált magyarok kérdése volt. Rendezését több tényező is sürgette. A hatóságok egyrészt nem tudták kezelni az egyre szaporodó szökéseket, amelyek száma már 1947-ben is nagy volt, 1948 tavaszán pedig ugrásszerűen megnőtt, másrészt aggasztotta őket az a tény is, hogy a deportáltak eredetileg egy évre szóló, majd a Szociálisügyi Minisztérium 1947. szeptember 12-én kelt 231. sz. rendeletével 6 hónappal meghosszabbított munkakötelezettsége 1948 áprilisában–májusában lejár, nem lesz már tehát „törvényes” alapja további Csehországban tartásuknak.34
Hazatelepülésüket természetesen továbbra sem tartották kívánatosnak, ezért olyan törvények elfogadását szorgalmazták, amelyek bizonyos engedmények, többek között a csehszlovák állampolgárság visszaadása fejében végleges csehországi letelepedésre bírnák a deportáltakat, esetleg további, eddig Szlovákiában élő magyarokat is az önkéntes csehországi áttelepülésre késztethetnének. A kérdés rendezését célzó törvényjavaslatot a Szociálisügyi Minisztérium – a Külügy-, Belügy- és a Földművelésügyi Minisztériummal való egyeztetést követően – már 1948. január 23-án a kormány elé terjesztette.
A Szociálisügyi Minisztérium javaslata szerint az állandó csehországi letelepedést vállaló magyar deportáltak számára lehetővé kellene tenni a csehszlovák állampolgárság visszaszerzését, ill. utasítani kell a csehországi nemzeti bizottságokat, hogy velük szemben ne alkalmazzák a többi magyart sújtó diszkriminatív intézekedést. Mivel azonban állampolgárságuk azonnali visszaadása mozgásszabadságuk visszaadásával is járna, s nem lehetne megakadályozni visszatérésüket Szlovákiába, azt a megoldást ajánlotta, hogy az érintettek 3-4 évig terjedő időtartamra csupán ideiglenes állampolgárságot, azaz olyan bizonylatot kapjanak, amely szerint állampolgárságuk kérdésének végleges rendezéséig csehszlovák állampolgárnak tekintendők, de ez az állampolgárság csehországi letelepedési kötelezettségük megsértése esetén bármikor megvonható tőlük.35
A magyarok végleges csehországi letelepedésével kapcsolatos javaslatokkal a prágai kormány 1948. március 5-i és 19-i ülésén foglalkozott. A kormány 1948. március 19-én elfogadott határozata szerint azok a cseh országrészekben dolgozó magyarok, akik kötelezik magukat, hogy nem térnek vissza Szlovákiába, hanem állandó jelleggel letelepednek Csehországban, visszakaphatják csehszlovák állampolgárságukat, döntésük „megkönnyítése” érdekében ugyanakkor a kormány elrendelte a deportáltak Szlovákiában hátrahagyott ingatlan vagyonának gyorsított eljárással történő elkobzását és a szlovák bizalmiaknak való átadását.36
A kormány ezt követően 1948. április 13-án adta ki 76/1948 sz. rendeletét „a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának visszaadásáról”, amelynek 3. §-a lehetővé tette a 33/1945 sz. elnöki dekrétum értelmében csehszlovák állampolgárságukat elveszített személyek közül az állampolgárság visszaadását annak a kérelmezőnek, aki „nem szegte meg a csehszlovák állampolgár kötelességeit, nem szerzett más állampolgárságot, és akinek állandó lakhelye a Csehszlovák Köztársaság területén van”. A kormányrendelet a végleges állampolgárság megszerzését határidőhöz kötötte, mivel 2. §-a szerint „a kérvénynek csak akkor lehet érvényes módon eleget tenni, ha három év telt el a kérvény benyújtási határidejének napjától számítva” (Sbírka 1948/31:781–782) .
Az 1948. április 16-án kelt 77/1948. sz. belügyminiszteri hirdetmény szerint az állampolgárságuktól megfosztott magyarok a hirdetmény hatálybalépését követő 6 hónapon belül kérvényezhették csehszlovák állampolgárságuk visszaadását, de csupán azok, akiknek állandó lakhelyük Csehországban van, vagy családtagjaikkal együtt legalább egy éve Csehországban tartózkodnak, esetleg a hirdetmény életbelépését követően áttelepülnek a cseh országrészekbe (Sbírka 1948/31:782).
A csehszlovák hatóságok ezt követően nagy propagandát fejtettek ki a deportáltak között annak érdekében, hogy állandó letelepedésre bírják őket. A Szociálisügyi Minisztérium 1948. április 30-i 63. sz. körlevele megbízta a csehországi munkahivatalokat, hogy két héten belül tárgyalják meg a kormányhatározatot a „toborzottakkal”, s az állampolgárság visszaadására tett ígéret ellenében bírják rá őket a végleges csehországi letelepedésre.
A helyi munkahivatalok ennek alapján május folyamán tömegesen idézték be a magyarokat és próbálták őket – ígéretek és fenyegetés kíséretében – rábeszélni a tartós csehországi letelepedésre. Egyes helyeken még pénzbeli támogatást is kilátásba helyeztek a számukra arra az esetre, ha kérni fogják a csehszlovák állampolgárság visszaadását, s kötelezik magukat, hogy nem térnek vissza Szlovákiába, másutt viszont azzal fenyegették meg a magyarokat, hogy ha nem írják alá az állampolgársági kérvényt, 30 kg-os csomaggal átdobják őket a határon, vagy egész életükben munkatáborokban ingyen lesznek kénytelenek dolgozni.37
A munkahivatalok igyekezete azonban az ígéretek és fenyegetések ellenére általában hatástalan maradt. A deportáltak nagyrészt csupán abban az esetben lettek volna hajlandók visszaigényelni az állampolgárságot, ha azonnal visszatérhetnek Szlovákiába, s logikátlannak tartották, hogy a csehszlovák állampolgárságot visszakapják, de otthonaikba ne térhessenek vissza. Mások hajlandók lettek volna letelepedni Csehországban, de csak akkor, ha kisebbségi jogokat, magyar iskolákat, újságokat kapnak.38 Május és június folyamán ráadásul számosan a prágai magyar követség, ill. a pozsonyi magyar meghatalmazott segítségét kérték hazatelepítésük, vagy amennyiben ez nem volna lehetséges, Magyarországra való áttelepülésük előmozdítása érdekében.39
Az 1948. június 2-án még Csehországban tartózkodó 32 201 deportált közül mindössze 2 209 kérte állampolgársága visszaadását, s közülük is csupán 1 531 volt azoknak a száma, akik jelezték letelepedési szándékukat. Ezzel szemben rohamosan nőtt az engedély nélkül szülőföldjükre hazaszökő magyarok száma: 1948. augusztus 15-én 16 085, október 8-án pedig már 17 000 volt a számuk, augusztus 15-én tehát már csupán 28 130, október 8-án pedig 27 200 magyar deportált tartózkodott Csehországban.40
A deportáltak rohamos fogyása, ill. hazatelepülése és a munkaszolgálat lejárta arra késztette a prágai Nemzetgyűlést, hogy 1948. július 21-én elfogadott 175/1948. sz. törvényével oly értelemben módosítsa a munkakötelezettségről rendelkező 88/1945. sz. elnöki dekrétumot, hogy a munkaszolgálat ideje kétszer egy évvel meghosszabbítható (Sbírka 1948/63:1295).
A csehszlovák pártvezetésnek azonban 1948 nyarán már be kellett látnia, hogy az 1948 folyamán már csupán vontatottan haladó lakosságcsere nem hajtható végre az általa elképzelt terjedelemben, s feltétlenül számolnia kell a magyar kisebbség egy részének helybenmaradásával, amelynek helyzetét idővel rendeznie kell, s állampolgári jogait is vissza kell adnia.
Ebben a kényszerű felismerésben meghatározó szerepe volt a magyar párt- és állami vezetésnek, amely 1948 folyamán egyre határozottabb nyomást gyakorolt Prágára a magyar kisebbség helyzetének pozitív értelmű rendezése érdekében. Pártvonalon Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára Csehszlovákia Kommunista Pártja Politikai Bizottságához intézett 1948. április 20-i levelében kérte számon a csehszlovák pártvezetéstől a két pártküldöttség februári budapesti megállapodásának be nem tartását, amelyben a magyar fél ígéretet tett arra, hogy a május 30-án esedékes csehszlovákiai választásokig nem veti fel a szlovákiai magyarság helyzetét, a csehszlovák fél viszont megígérte, hogy nem romlik tovább a magyar kisebbség helyzete (Sipos 1992:711–717).
Budapest alig pár nappal a választásokat követően állami vonalon is megkereste Prágát, s június 4-én kelt jegyzékében a nemzetiségi indoklással kibocsátott vagyonelkobzó végzések visszavonása mellett többek között a deportáltak szabad költözési jogának, vagyis hazatérésének engedélyezésére, valamint ún. nemzeti gondnokság alá helyezett vagyonának visszaadására szólította fel a csehszlovák kormányt.41
Klement Gottwald, Csehszlovákia Kommunista Pártja elnöke, aki Edvard Beneš 1948. június 2-i lemondása után az államfői tisztség legfőbb várományosává vált, s akit az új Nemzetgyűlés június 14-én meg is választott Csehszlovákia köztársasági elnökévé, már pártja Központi Bizottságának 1948. június 9-i ülésén jelezte, hogy az országban maradó magyarok számára némi jogokat kell majd biztosítani.
Gottwald érvelése szerint, mivel a németekkel ellentétben a magyar kisebbséget nem sikerült kitelepíteni, „tartósan számolnunk kell azzal, hogy néhány százezer magyar nálunk marad. Ezt a kérdést meg kell oldanunk. Kénytelenek leszünk némi jogokat adni a számukra, körülbelül olyanokat, amilyenekkel a lengyelek és ukránok rendelkeznek. Ez állampolgári és választójogot jelent, valamilyen iskolákat, egyesületeket, de természetesen semmilyen önálló pártot, semmilyen szakszervezetet, semmilyen különleges statútumot. Valamit adnunk kell nekik, hogy nyugtunk legyen tőlük. Ez külpolitikai okok miatt is szükséges” (Bobák 1996:174)
Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Elnöksége 1948. július 19-én fogadta el és terjesztette a kormány elé a magyar kisebbség helyzetének rendezésére kidolgozott javaslatokat. Ezek szerint a kormánynak a magyarok állampolgárságának visszaadása, mezőgazdasági vagyonuk elkobzásának felfüggesztése, magyar sajtótermék megjelentetése, a magyar nyelvű oktatás és magyar kulturális szervezet engedélyezése mellett intézkednie kell a Csehországba deportált magyarok hazatéréséről is (Kaplan 1993:148–149).
A pártvezetés jóváhagyását követően 1948. szeptember 30-án természetesen a csehszlovák minisztertanács ülésén is pozitív döntés született a magyar kisebbség helyzetének rendezését, állampolgárságának visszaadását célzó javaslatokról. A minisztertanács utasította a belügyminisztert, hogy a legközelebbi ülésre terjessze be az erre vonatkozó törvényjavaslatot (Jó Barát 1948. okt. 6.).
A magyarok állampolgárságát rendező törvényjavaslat valóban rövid idő alatt el is készült, azt a csehszlovák minisztertanács 1948. október 12-én jóváhagyta és a Nemzetgyűlés elé terjesztette. A Nemzetgyűlés mindezek után 1948. október 25-én fogadta el a 245/1948. sz. törvényt „a magyar nemzetiségű személyek állampolgárságáról”.
A törvény értelmében azok a magyarok, „akik 1938. november 1-jén csehszlovák állampolgárok voltak, akik lakóhelye a Csehszlovák Köztársaság területén van és nem külföldi állampolgárok, minden további nélkül megszerzik a csehszlovák állampolgárságot”, amennyiben a törvény hatálybalépésétől számított 90 napon belül leteszik a hűségesküt a Csehszlovák Köztársaságra. Nem kaphatják meg viszont az állampolgárságot azok, „akik súlyosan vétettek a Csehszlovák Köztársaság vagy népi demokratikus rendszere ellen”, továbbá azok, akiket az 1946. február 27-i lakosságcsere-egyezmény alapján cserére jelöltek ki (Sbírka 1948/93:449).
A magyarok állampolgárságát rendező törvény még természetesen nem jelentette a csehszlovákiai magyarság számára a kisebbségi jogok biztosítását, s korlátozó rendelkezései révén többezer magyar számára a „hontalanság éveinek” további meghosszabbítását jelentette, jelentősége azonban így is óriási volt. Lezárult kollektív jogfosztásának többéves időszaka, s a hatóságoknak most már komolyan hozzá kellett látniuk a magyarságot érintő többi megoldatlan kérdés, többek között a deportáltak helyzetének rendezéséhez is. Az állampolgárság visszaadása után ugyanis reménytelenné, s egyre inkább tarthatatlanná kezdett válni csehországi tartózkodásuk további fenntartása és munkára kötelezésük is.
Hazatelepülésük engedélyezése azonban nem várt s igen kényes feladat megoldása elé állította az állami szerveket, a deportáltak egy részének hátrahagyott vagyonába ugyanis időközben a belső telepítés keretében vagy külföldről Dél-Szlovákiába települő szlovákokat, ún. bizalmiakat helyeztek, akik kezdetben csupán a deportáltak vagyonának kezelői, a vagyon elkobzása után pedig annak tulajdonosai lettek.
A Csehországba deportált magyarok vagyonáról a szlovák hatóságok kezdetben nem rendelkeztek. A kérdést első ízben a Szlovák Telepítési Hivatal Elnöksége, a Nemzeti Újjáépítési Alap, valamint a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal képviselőinek 1946. december 2–3-i pozsonyi tanácskozásán vitatták meg, amelyen egyetértettek ugyan abban, hogy a deportálások egyik fő célja „a Magyarországra való nyomásgyakorlás”, leszögezték azonban azt is, hogy „számolni kell azzal, hogy itt egy tartós állapot megteremtéséről, vagyis tartós áttelepítésről van szó”, tehát rendezni kell a deportáltak hátrahagyott vagyonának kérdését is. A tanácskozás résztvevői felkérték a Megbízottak Testületét, hogy a kérdés törvényes rendezéséig a deportált magyarok vagyonát helyezze nemzeti gondnokság alá, s bízza szlovák nemzeti gondnokok, vagyis bizalmiak kezelésére.42
A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal feliratát követően a Megbízottak Testülete 1947. január 21-én tárgyalta meg a kérdést, megoldását ugyanakkor a Szociálisügyi Megbízotti Hivatalra bízta.43 Mivel az ügyben további fél év elteltével sem született megnyugtató megoldás, ráadásul a Dél-Szlovákiában letelepülő szlovákok egy részét helyhiány miatt nem sikerült megfelelő módon elhelyezni, s így egy részüket Csehországba voltak kénytelenek irányítani, a Megbízottak Testülete 1947. június 20-án úgy határozott, hogy szükségesnek tartja a deportáltak vagyonának a 108/1945. sz. elnöki dekrétum alapján való elkobzását, vagy legalább lefoglalását. Azonban a Megbízottak Testülete is tudatában lehetett annak, hogy a deportáltak vagyonának elkobzása ellenkezne a lakosságcsere-egyezmény rendelkezéseivel, amely szerint Csehszlovákia kötelezte magát, hogy felfüggeszti a magyarok vagyonának elkobzását, ezért a prágai Külügyminisztériumhoz fordult annak megállapítására, hogy a vagyonelkobzás vagy -lefoglalás összhangban lenne-e a lakosságcsere-egyezménnyel.44
A deportáltak vagyonáról végül kormányszinten határoztak. A csehszlovák kormány 1948. március 19-én, azzal párhuzamosan, hogy az állandó csehországi letelepedést vállaló deportáltak számára kilátásba helyezte állampolgárságuk visszaadását, egyúttal elrendelte hátrahagyott ingatlan vagyonuk gyorsított eljárással történő elkobzását és a bizalmiaknak való átadását, így igyekezve megakadályozni a deportált magyarok hazatérését és a vagyonukba beültetett szlovák bizalmiak távozását. A kormány által elrendelt vagyonelkobzásokat 1948. június 14–30. között hajtották végre.45
A Csehországba deportált 9 610 magyar család vagyonába Dél-Szlovákia 16 járásának 250 községében 2 767 szlovák bizalmi család telepedett be, 1948 júliusáig azonban 427 önként eltávozott, így a véglegesen letelepedett bizalmi családok száma 2 340 volt. Közülük 1 703 bizalmi a magyar deportáltak vagyonából 3 884 hektár földet és a hozzá tartozó lakóházat, más forrásból további 1 945 hektárt kapott, a bizalmiak tehát összesen 5 829 hektár földjuttatásban részesültek. Járásonkénti kimutatásukat a következő táblázat tartalmazza:46
A deportált magyarok hazatelepítése során tehát a hivataloknak nagyon körültekintően kellett eljárniuk, miközben természetesen azt tartották legfontosabb feladatuknak, hogy a deportáltak vagyonába betelepült bizalmiak érdekei semmiféle kárt ne szenvedjenek.
A deportáltak hazatérését és letelepítését a Belügyi Megbízotti Hivatal a járási nemzeti bizottságokhoz intézett 1948. november 12-i körlevelében szabályozta. A körlevél szerint, mivel az akció „politikai jelentőséggel bír, szükséges, hogy lebonyolítása zökkenőmentes legyen”, s ne kerüljön sor nemkívánatos jelenségekre, különösen pedig a hazatérő magyarok és a letelepült szlovákok közötti összetűzésekre. A Belügyi Megbízotti Hivatal szerint a hazatérő magyarokat elsősorban saját vagyonukba kell visszahelyezni, nyomatékosan felhívta ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy csupán abban az esetben, „amennyiben azt még nem kobozták el és nem utalták ki a bizalmiaknak, vagy más személyeknek”. Az elkobzott és kiutalt gazdaságukba tehát azok egykori birtokosai már nem térhetnek vissza, s „a helyi szervek kötelesek megadni mindennemű segítséget azoknak a személyeknek, akiknek ezeket a gazdaságokat kiutalták, különösen a bizalmiaknak, és meggátolni bármiféle összetűzést”.47
A helyi konfliktusok megakadályozása érdekében, mindenekelőtt azonban a bizalmiak érdekeit szem előtt tartva, a hivatalos szervek arra törekedtek, hogy a deportáltak ne „önkényesen”, hanem szervezett transzportokkal, engedélyhez kötötten térjenek vissza Szlovákiába.
A rendkívül kényes kérdés rendezése céljából Július Ïuriš földművelésügyi és Evžen Erban népjóléti miniszterek 1948. november 23-án felhívással fordultak a Csehországba deportált magyarokhoz, amelyben tartós letelepedésre szólították fel őket, egyúttal azonban azt is a tudomásukra hozták, hogy a hazatérni szándékozók 1949. január 1-je és április 30-a között szervezett transzportokkal térhetnek vissza szülőföldjükre.
„Sokan megszoktátok már az új környezetet – áll a felhívásban –, és továbbra is szívesen itt maradnátok. A Földművelésügyi Minisztérium eleget akar tenni kívánságtoknak, és a cseh-morva területen gazdasághoz, földhöz és épülethez juttat. Azok a mezőgazdasági munkások, akiknek nem áll szándékukban a cseh-morva területen letelepedni, 1949. január 1-től április 30-ig terjedő időben visszatérhetnek Szlovenszkóra. Fenti időközben ugyanis megszervezik a magyar dolgozók tömeges visszatérését az állam költségére. /…/ Azok, akik nyomós okból kifolyólag nem térhetnek vissza a Szlovenszkón hagyott gazdaságaikra, helyettük ugyanolyan, esetleg nagyobb kiterjedésű gazdaságot kapnak. Természetesen ezeket a gazdaságokat elő kell készíteni. Mindezen előkészületek sikeres végrehajtása megkívánja, hogy senki se térjen vissza Szlovenszkóra idő előtt, az illetékes hatóságok jóváhagyása és felhívása nélkül, és hogy mindenki várjon a hivatalos intézkedésre. /…/ A meggondolatlan visszatérés mindenkire kellemetlen következménnyel jár, mert a gazdasági terv védelméről és a munkaerőmozgósítás végrehajtásáról szóló törvények megszegését jelenti, ami szigorú büntetést von maga után” (Jó Barát 1948. dec. 1.).
A deportáltak hazaszállításának és elhelyezésének részleteiről a Megbízottak Testülete 1948. december 3-i ülése határozott, amely a szervezett hazatérés lebonyolítása céljából a Földművelés- és Földreformügyi, a Szociálisügyi, valamint a Belügyi Megbízotti Hivatal képviselőiből álló háromfős bizottság létrehozását rendelte el, élére pedig Michal Falan földművelés- és földreformügyi megbízottat nevezte ki.
A hazatérő magyarokat a Megbízottak Testületének határozata szerint a következő alapelvek figyelembevételével kell elhelyezni: hazaszállításuk szervezett módon, 1949. január 2-án kezdődjön; saját házába csak az a deportált térhet vissza, akinek vagyonát még nem kobozták el, vagy ha el is kobozták, nem juttatták bizalmiaknak; azokat a hazatelepülő földműveseket, akik vagyonát már elkobozták s bizalmiaknak juttatták, „más megfelelő birtokon” kell elhelyezni, a nem földműveseket pedig „munkába kell állítani bárhol Szlovákiában”.
A Megbízottak Testülete az engedély nélkül hazatért deportáltakról a következőképpen rendelkezett: az 1948. november 18-a előtt hazatérteket, akik vagyonát elkobozták és bizalmiaknak juttatták, a Szociálisügyi Megbízotti Hivatal Szlovákia más területein helyezze el és állítsa munkába, kivéve ha saját, másnak még ki nem utalt birtokukban tartózkodnak; az 1948. november 18-a után engedély nélkül hazatérteket, akik vagyonát elkobozták és bizalmiaknak adták, a Belügyi Megbízotti Hivatal toloncolja vissza Csehországba.48
Ugyanezen a napon, 1948. december 3-án került sor Prágában arra a tárcaközi megbeszélésre, amelyen a hazatérés részletes szervezési és technikai kérdéseiről határoztak, s kimondták, hogy az 1949. január 5-én kezdődő akciót április végéig le kell bonyolítani. Az értekezlet résztvevői jogosnak minősítették a Belügyminisztérium képviselőjének azt az észrevételét, hogy állambiztonsági okokból a határövezetben lehetőleg ne helyezzenek el magyar családokat, de véleményük szerint az amúgy is nagy elhelyezési nehézségek miatt ennek nem lehet maradéktalanul eleget tenni. A Szociálisügyi Minisztérium becslése szerint az akció során mintegy 23 000 személy, azaz 5800 család hazatelepítésével lehet számolni.49
Hasonló számadatokat ismertetett a Megbízottak Testülete 1948. november 25-i ülésén Michal Falan földművelés- és földreformügyi megbízott is, aki szerint a még Csehországban tartózkodó 23 606 személyből, azaz 6 017 családból csupán 523 személy, azaz 160 család kíván ott tartósan letelepedni, a Szlovákiába hazatérni szándékozó személyek száma tehát 23 083, a családoké 5857.50
Hazatérésük lehetősége érthetően nagy reményeket, ugyanakkor számos aggodalmat is kiváltott a deportáltak körében. A hazatérésük és csehszlovák állampolgárságuk visszaadásának kérdését összekapcsoló deportáltak ugyanis a korábbi tapasztalatokból okulva, amikor állampolgárságuk visszaszerzésének feltétele csehországi letelepedésük volt, attól tartottak, hogy ha Csehországban teszik le az állampolgársági esküt, már nem térhetnek vissza Szlovákiába, s elutasították az eskü letételét, ill. csak hazatérésük után lettek volna hajlandók azt megtenni. Nagy nyugtalanságot váltott ki körükben Ïuriš és Erban miniszterek kiáltványának az a kitétele is, hogy egyesek „nyomós okból” nem kaphatják vissza házukat és gazdaságukat. Ezzel kapcsolatban az a hír terjedt el a deportáltak között, hogy az ún. nyomós ok által érintettek nem térhetnek vissza Dél-Szlovákiába, hanem széttelepítik őket Szlovákia északi és északkeleti vidékein. Mindezt pedig a munkahivatalok tisztségviselőitől nyert értesülésre alapozták, akik több esetben is nyomatékosan felhívták rá a figyelmüket, hogy akinek szlovák települt be a házába, semmiképpen sem térhet már oda vissza.51
A magyar deportáltak hivatalos transzportokkal történő hazatérésére végül 1949. január 7-e és április 15-e között került sor. A jelzett időpontban 64 transzporttal összesen 19 184 személy, azaz 4602 család tért vissza Szlovákiába. Elhelyezésük a viszonylagos szervezettség ellenére sem volt problémamentes, mivel legtöbbjük házában oda betelepült bizalmiak laktak, akik azt nem kívánták visszaadni volt tulajdonosaiknak. A hazatért 4602 családnak így csupán nem egész fele, 2070 (45,0%) térhetett vissza saját otthonába, 1186-ot (25,8%) rokonainál, 1346 családot (29,2%) pedig kiutalt lakásokban helyeztek el (Bobák 1996:140).
A kialakult helyzet természetesen elmérgesítette a hazatérő magyar deportáltak és a vagyonukba betelepült szlovák telepesek és bizalmiak közötti viszonyt. Az egyes településekről beérkező rendőri jelentések szerint a hazatérők a helyi magyar lakosság segítségével akár erőszakkal is megpróbálták visszaszerezni vagyonukat, a magyar falvakban magukat kellemetlenül érző bizalmiak közül ezért a deportáltak hazatérésével párhuzamosan 376 bizalmi és családja eltávozott a neki juttatott gazdaságból, s visszatért eredeti otthonába.52
A Csehországból hazatért deportált magyarok elhelyezési gondjait a szlovák pártszervek végül 1949 őszén sajátos módon egy másik telepítési akcióval, az osztályszempontból és politikailag megbízhatatlannak minősített magyarok Csehországba telepítésével, ill. a hazatért deportáltaknak az ő birtokukban és házukban való elhelyezésével próbálták megoldani. A „Dél-akció” megnevezést kapott terv végrehajtására azonban már nem került sor, mivel azt az erőteljes magyarországi tiltakozást követően a prágai pártvezetés az előkészületek utolsó szakaszában leállította (Šutaj 1993).
A deportáltak túlnyomó többsége, mintegy 90%-uk – részben még 1947–48 folyamán engedély nélkül, részben pedig 1949 első hónapjaiban szervezett formában – visszatért tehát szülőföldjére, a szlovákiai magyarság eredetileg végérvényesre tervezett csehországi széttelepítése így a másik nagy kitelepítési akcióval, a lakosságcserével ellentétben nem járt tartós következménnyel, s a deportálások nem válhattak a dél-szlovákiai etnikai arányok megváltoztatásának eszközévé. A visszaemlékezők vallomásai mégis arról tanúskodnak, hogy a szlovákiai magyar kisebbség történelmi emlékezetében a felvidéki magyarság II. világháború utáni hármas tragédiája – a Magyarországra való áttelepítés, a reszlovakizáció és a csehországi deportálás – közül a szülőföldjéről, otthonából való elűzése, az ezzel járó vagyonvesztése és az idegen nyelvi környezetben való szétszórattatásának veszélye miatt a mai napig a deportálások jelentik a legnehezebben feldolgozható sérelmet (Szarka 2003:14).
A csehszlovákiai deportálások a nemzetgyűlés előtt. Magyar Nemzet, 1946. december 18., 3. p.
Állampolgárságot kapnak a csehszlovákiai magyarok. Jó Barát, 1948. október 6., 1. p.
A magyar kormány a szlovák erőszakosságok miatt felfüggeszti a kitelepítés végrehajtását. Magyar Nemzet, 1946. november 29., 1. p.
A magyar kormány diplomáciai lépése a szlovákiai magyarok ügyében. Népszava, 1946. november 26., 3. p.
Ani deportácia, ani pracovné tábory. Pravda, 1946. december 1., 1. p.
A szlovákiai magyarok deportálása. Budapest, Magyar Külügyi Társaság, 1947.
Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945–1947. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1982.
Bobák, Ján: Maïarská otázka v Èesko-Slovensku (1944–1948). Martin, Matica slovenská, 1996.
Cambel, Samuel: Slovenská agrárna otázka. Pravda, 1972, 318. p.
Èeskoslovensko odmieta a zavracia maïarské nepravdy. Èas, 1947. február 13., 1. p.
Embertelen intézkedésekkel tovább folyik Dél-Szlovákiában a magyarok üldözése. Magyar Nemzet, 1946. november 23., 1. p.
Értesítő, I. évf., 1947. február 1., 9–10. p.
Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés 1947. Budapest, Héttorony Könyvkiadó, 1994.
Generál Ferjenèík o sväzku slovanských národov. Èas, 1946. november 20., 3. p.
Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1993, 148–149. p.
Kertész István: Magyar békeillúziók 1945–1947. Budapest, Európa–História, 1995, 259. p.
Krno, Dalibor M.: A békéről tárgyaltunk Magyarországgal. Budapest, 1992, 117. p.
Maïarská delegácia do Bratislavy. Národná obroda, 1946. november 13., 1. p.
Maïarským dìlníkùm se u nás líbí. Svobodné slovo, 1946. december 5., 2. p.
Magyar nemzetiségű polgártársainkhoz. Jó Barát, 1948. december 1., 1. p.
Molnár Imre–Varga Kálmán: Hazahúzott a szülőföld… (Visszaemlékezések, dokumentumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról, 1945–1953). Budapest, Püski, 1992.
Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945–2000. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 2002, 59–66. p.
Sbírka zákonù a naøízení republiky Èeskoslovenské. Roèník 1948, èástka 31., 781–782. p.
Sbírka zákonù a naøízení republiky Èeskoslovenské. Roèník 1948, èástka 63., 1295. p.
Sbírka zákonù a naøízení republiky Èeskoslovenské. Roèník 1948, èiastka 93., 449. p.
Sbírka zákonù a naøízení republiky Èeskoslovenské. Roèník 1945, èástka 40., 157–161. p.
Sipos Péter: Rákosi Mátyás és a szomszédos országok magyarságának ügyei 1945–1949. Valóság, XXIII. évf., 1992, 8–9. szám, 711–717. p.
Slovenská pôda bude patri slovenským ro¾níkom. Pravda, 1946. november 16., 2. p.
Štatistický lexikon obcí v republike Èeskoslovenskej III. Krajina Slovenská. Praha, Orbis, 1936.
Štátny tajomník Vl. Clementis: ÈSR nezavdala príèinu k zastaveniu amerického úveru. Pravda, 1946. november 1., 1. p.
Štvanie Maïarov proti ÈSR neprestáva. Èas, 1946. november 26., 1. p.
Šutaj, Štefan: „Akcia Juh“. Odsun Maïarov zo Slovenska do Èiech v roku 1949. Praha, Ústav pro suodobé dìjiny AV ÈR, 1993.
Šutaj, Štefan: Maïarská menšina na Slovensku v rokoch 1945–1948. Bratislava, Veda, 1993, 102. p.
Szabó Károly: A magyar–csehszlovák lakosságcsere története dióhéjban. In: Új Mindenes Gyűjtemény 10. kötet. Bratislava/Pozsony, Madách, 1993, 105. p.
Szabó Károly: A szlovákiai magyarok áttelepítése Csehországba 1945–1947 (Okok és végrehajtás). Kézirat. TLA–Teleki László Intézet, 258/1986, 2. dokumentum.
Szabó Károly: Magyarok deportálása Cseh- és Morvaországba (Jogszabályok és azok végrehajtása, magyar hanyagságok). Kézirat. TLA–Teleki László Intézet, 544/1/1987, 21–25. p.
Szarka László (szerk.): A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945–1948. Komárom, MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság, 2003.
Tóth László (összeáll.): „Hívebb emlékezésül…” Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből 1945–1948. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1995, 226–233. p.
Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1999.
Vadkerty Katalin: A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945–1948 között. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1996, 18–19. p.
Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1993, 120. p.
Vnuk, František: K otázke výmeny obyvate¾stva medzi Èesko-Slovenskom a Maïarskom (1946–1948). In: Baláž, Claude – Bielik, František (zost.): Slováci v zahranièí 18–19. Martin, Matica slovenská, 1994, 30. p.
Zvara, Juraj: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava, Politikai Könyvkiadó, 1965, 39. p.
English