István Janek: Mihály Károlyi for the Settlement of the Czechoslovak–Hungarian Relationship and Population Exchange Between 1945–48

English abstract

Mihály Károlyi returned to Hungary on 8th May 1946 after twenty-seven years of emigration. Károlyi is considered to be the most controversial and most colorful person of the Hungarian history. During his career he was the nation’s redeemer and later the nation’s traitor. Many people blamed him for the Trianon catastrophe. During his life, he was an emigrant two times and he was two times rehabilitated. His second return to his home was possible only after his death in 1962. The study deals with those activities of Mihály Károlyi that he made for the sake of Hungarians living in Czechoslovakia between 1945 and 1948. From Hungary’s neighbors the worst relationship was that with Czechoslovakia in 1945 that stems from the minority policy of the Czechoslovak government, persecution of Highland Hungarians. According to the government program announced by President Beneš on 5th April 1945 in Košice Hungarians were allowed to be members of neither political nor mass organizations, even civil servants of Hungarian origin were discharged from their positions. Businesses in the ownership of Hungarians were taken by the state. The flats of Hungarians in the cities were expropriated. Part of Hungarians living in cities was interned. In several parts of Slovakia internment camps were set up. Due to the restricting arrangements the Hungarian minority was deprived of health care and pensions. According to the Decree No. 88/1945 the Hungarians could be taken to work by force to the Czech country, where there were vast shortages of labor force due to the leave of Sudeta Germans. Mihály Károlyi followed the development of the Czechoslovak-Hungarian relationship even during his emigration in London. He could not forgive the Czechoslovak leaders that after the Second World War the Czechoslovak politics did not support the peaceful settlement of East-European situation and the process leading to democratization, and on the contrary, it used such methods on the Hungarian minority that were unknown in Europe before fascism. He did not understand how the authors of laws and orders could expel people living in a mostly ethnically locked Hungarian line for decades from their homes, force them to work, take them to collection camps, and move them to the other side of the border with impunity. To the Hungarian government he also felt disappointment. He resented that he did not become the member of the Hungarian delegation meeting in London and Washington, since he had a larger circle of relationships, and/or he had a better local knowledge. He was angry at the Hungarian government, because when the delegation returned from its tour on the west, they did not address him to inform him about their results. From the side of the Hungarian government it was a tactical mistake, since they know that Beneš invited Károlyi to Prague and that he intended to discuss with him. Károlyi was embarrassed even because his proposal for establishing an office belonging to the Ministry of Foreign Affairs to be led by him, of which goal would had been to promote the co-operation with the neighbors, and to prepare the Duna-confederation, was rejected. He was rightfully harmed when he was not addressed to be the member of the delegation of the Peace Conference in Paris and that later he could participate on it as an advisor and not as the leader of the delegation. Although, the reason could have been the fact that the Hungarian political leaders did not want to connect Károlyi’s name with the second “bad peace”. In my opinion Károlyi knew this and in spite of this he was ready to use his experience and influence for the sake of achieving peace. Károlyi realized that for Hungary instead of bad automatic response full of prejudice economic and political co-operation with the neighboring countries could also be the way out. His sense of justice is evidenced by the fact that he always spoke against the deportation of Germans living in Hungary and thought that the persecution of Hungarians living in Czechoslovakia was inhuman, and in all of his writings and acts he tried to prevent these acts.

Content in original language

Kár­olyi Mi­hály – aki 1946. má­jus 8-án hu­szon­hét év­nyi emig­rá­ció után tért ha­za Ma­gyar­or­szág­ra – a ma­gyar tör­té­ne­lem egyik leg­vi­ta­tot­tabb és leg­szí­ne­sebb alak­já­nak szá­mít. Pá­lya­fu­tá­sa alatt volt a nem­zet meg­vál­tó­ja, majd ké­sőbb a nem­zet áru­ló­ja. So­kan őt hi­báz­tat­ták a tri­a­no­ni ka­taszt­ró­fá­ért. Éle­té­ben két­szer lett emig­ráns és két­szer re­ha­bi­li­tál­ták. Má­so­dik ha­za­té­ré­se már csak ha­lá­la után tör­tén­he­tett meg 1962-ben. Ta­nul­má­nyom­ban Kár­olyi Mi­hály­nak azon te­vé­keny­sé­gét sze­ret­ném be­mu­tat­ni, ame­lyet a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ér­de­ké­ben fej­tett ki 1945 és 1948 kö­zött.
Ma­gyar­or­szág szom­szé­dai kö­zül a leg­ros­­szabb vi­szony Cseh­szlo­vá­ki­á­val ala­kult ki 1945-ben, amely alap­ve­tő­en a cseh­szlo­vák kor­mány nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­já­ra, a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság ül­dö­zé­se­i­re ve­zet­he­tő vis­­sza. Az Edvard Beneš kö­rül Lon­don­ban cso­por­to­su­ló cseh­szlo­vák kor­mány a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben a gyö­ke­re­sen meg­vál­to­zott nem­zet­kö­zi hely­zet és a há­bo­rú utá­ni ki­lá­tá­sok mér­le­ge­lé­se alap­ján ala­kí­tot­ta ki a cse­hek és szlo­vá­kok kö­zös nem­ze­ti ál­la­má­ról val­lott új fel­fo­gá­su­kat. A ko­ráb­bi és sze­rin­tük nem ki­elé­gí­tő ered­mé­nyek­kel já­ró as­­szi­mi­lá­ci­ós po­li­ti­kát az ide­gen nép­cso­port­ok­tól, a né­me­tek­től és ma­gya­rok­tól va­ló meg­sza­ba­du­lás gon­do­la­tá­val cse­rél­ték fel. A cseh­szlo­vák ve­ze­tés nyu­ga­ti és ke­le­ti szár­nyá­nak tag­jai 1945 már­ci­u­sá­ban, Moszk­vá­ban ta­nács­koz­tak a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács kül­dött­sé­gé­vel. A nyu­ga­ti szárny ve­zé­re Edvard Beneš a ke­le­tié Kle­ment Gottwald volt. Ös­­sze­ál­lí­tot­ták a kor­mány­prog­ra­mot, ame­lyet 1945. áp­ri­lis 5-én Beneš el­nök Kas­sán hir­de­tett ki. 1945. áp­ri­lis 7-én je­lent meg a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács bel­ügyi meg­bí­zott­já­nak ren­de­le­te, amely­nek ér­tel­mé­ben a ma­gya­rok ál­tal la­kott te­le­pü­lé­se­ken nem le­he­tett nem­ze­ti bi­zott­sá­go­kat ala­kí­ta­ni. Az em­lí­tett tör­vé­nyek alap­ján ma­gya­rok nem le­het­tek sem po­li­ti­kai párt­nak, sem tö­meg­szer­ve­ze­tek­nek tag­jai, ugyan­ek­kor el­bo­csá­tot­ták ál­lá­suk­ból a ma­gyar szár­ma­zá­sú köz­al­kal­ma­zot­ta­kat is. A ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű­ek tu­laj­do­ná­ban lé­vő üze­me­ket, mű­he­lye­ket ál­la­mi gond­nok­ság alá vet­ték. A ma­gya­rok la­ká­sa­it a vá­ro­sok­ban ki­sa­já­tí­tot­ták. A vá­ro­sok­ban la­kó ma­gya­rok egy ré­szét in­ter­nál­ták. Szlo­vá­kia kü­lön­bö­ző ré­sze­in in­ter­ná­ló tá­bo­rok jöt­tek lét­re. En­nek kö­vet­kez­té­ben a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság kö­zül több mint 38 458 fő hagy­ta el il­le­gá­li­san Csehs­zlovák­iát.1 A kü­lön­bö­ző kor­lá­to­zó in­téz­ke­dé­sek kö­vet­kez­té­ben a ma­gyar nem­ze­ti­ség el­esett az egész­ség­ügyi el­lá­tás­tól, és a nyug­díj­tól is. Az 88/1945. szá­mú dek­ré­tum alap­ján a ma­gya­ro­kat kény­szer­mun­ká­ra vi­het­ték a cseh or­szág­ré­szek­be, ahol a szu­dé­ta­né­me­tek tá­vo­zá­sa után óri­á­si mun­ka­erő­hi­ány ala­kult ki. Egy 1946-os fel­mé­rés sze­rint több mint 254 320 fő­nyi mun­ka­erő hi­ány­zott. A né­me­tek és ma­gya­rok, va­la­mint a cseh és szlo­vák nép áru­ló­i­nak és el­len­sé­ge­i­nek meg­bün­te­té­sé­ről ös­­sze­sen ti­zen­há­rom el­nö­ki dek­ré­tum ren­del­ke­zett. Az 1945. má­jus 19-i kel­te­zé­sű el­nö­ki ren­de­let ál­la­mi fel­ügye­let alá he­lyez­te a ma­gyar és né­met va­gyont. Az 1945. jú­ni­us 21-i 12. sz. dek­ré­tum a ná­ci bű­nö­sök, áru­lók és se­gí­tő­ik meg­bün­te­té­sé­ről szólt. A kas­sai kor­mány­prog­ram meg­va­ló­sí­tá­sát cél­zó in­téz­ke­dé­sek so­rá­ban az egyik leg­fon­to­sabb az ún. 33-as köz­tár­sa­sá­gi el­nö­ki dek­ré­tum volt, amely 1945. au­gusz­tus 2-án a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok dön­tő több­sé­gét meg­fosz­tot­ta cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­sá­gá­tól. Ez a dek­ré­tum egy­részt iga­zol­ta a már ko­ráb­ban ho­zott diszk­ri­mi­ná­ci­ós in­téz­ke­dé­se­ket, amely ered­mé­nye­ként a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság tel­jes gaz­da­sá­gi, tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai és kul­tu­rá­lis jog­fosz­tott­ság ál­la­po­tá­ba ke­rült. A pots­da­mi kon­fe­ren­ci­án a ma­gya­rok ki­te­le­pí­té­sé­hez a nagy­ha­tal­mak nem já­rul­tak hoz­zá (Vadkerty 2001:213). A pots­da­mi kon­fe­ren­cia el­le­né­re újabb és újabb diszk­ri­mi­ná­ci­ós in­téz­ke­dé­sek lát­tak nap­vi­lá­got. Leg­je­len­tő­sebb azon­ban az 1945. évi 33. szá­mú el­nö­ki ren­de­let, amely a né­met és ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű egyé­nek ál­lam­pol­gár­sá­gát volt hi­va­tott sza­bá­lyoz­ni. A ma­gyar kor­mány a ko­a­lí­ci­ós pár­tok­kal egyet­ér­tés­ben, több íz­ben is a szö­vet­sé­ges nagy­ha­tal­mak­hoz for­dult, hogy vé­del­met kér­jen a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok szá­má­ra, de ott nem ta­lált meg­ér­tés­re, ki­té­rő, il­let­ve el­uta­sí­tó vá­laszt ad­tak bead­ványaikra.2

Kár­olyi Mi­hály 1945-ben a cseh­szlo­vák–ma­gyar vi­szony ala­ku­lá­sát lon­do­ni emig­rá­ci­ó­já­ból fi­gyel­te. Még nem tud­ta, mit hoz ne­ki a sors, és nem lát­ta a he­lyét az ak­kor ki­ala­ku­ló új Ma­gyar­or­szá­gon. 1945. feb­ru­ár 28-án ve­tet­te pa­pír­ra a kö­vet­ke­ző so­ro­kat Edvard Benešhez írt le­ve­lé­ben: „Én nem tu­dom vis­­sza­me­gyek-e. Ez el­ső­sor­ban a ma­gyar nép­től, má­sod­sor­ban a szö­vet­sé­ge­sek­től függ. De min­den­kép­pen biz­to­sít­ha­tom Önt, amed­dig élek, akár ott­hon­ról, akár kül­föld­ről, to­vább fo­gok küz­de­ni a Cseh­szlo­vá­kia, Ti­to Ju­go­szlá­vi­á­ja és Ma­gyar­or­szág kö­zöt­ti mély és tar­tós szö­vet­sé­gért. Cseh­szlo­vá­ki­át híd­nak is te­kin­tem Ma­gyar­or­szág és Szov­jet-Orosz­or­szág kö­zött” (Kiss 1964:177–178). Ugyan­eb­ben a le­ve­lé­ben meg­ér­tés­sel ír Beneš né­ze­té­ről, amely sze­rint a cseh­szlo­vák kor­mány csak ak­kor bíz­hat meg Ma­gyar­or­szág­ban, ha le­szá­mol a Szent István-i esz­mé­vel, csak ez le­het az őszin­te kö­ze­le­dés elő­fel­té­te­le. Ta­gad­ha­tat­lan, hogy hu­szon­két évi tá­vol­lé­te után Kár­olyi az el­ső hó­na­pok­ban úgy te­kin­tett a ke­let-eu­ró­pai fej­le­mé­nyek­re, mint egy kí­vül­ál­ló. Az Ang­li­á­ban élő emig­ráns sze­mé­vel néz­te a ha­zai po­li­ti­kai és kül­po­li­ti­kai fej­le­mé­nye­ket. 1945. jú­ni­us 14-én Zdenek Fier­linger cseh­szlo­vák mi­nisz­ter­el­nök­höz írt le­ve­lé­ben Kár­olyi ki­fej­ti, hogy ak­kor lesz gyü­möl­csö­ző vi­szony Cseh­szlo­vá­kia és Ma­gyar­or­szág kö­zött, ha az el­len­té­tek meg­szűn­nek. „A Cseh­szlo­vá­kia és Ma­gyar­or­szág kö­zöt­ti per­le­ke­dés gyen­gí­te­né a Szov­jet-Orosz­or­szág ba­rá­ta­i­nak a jö­vő, va­la­mint az or­szá­ga­ink és Orosz­or­szág kö­zöt­ti har­mó­nia szem­pont­já­ból oly fon­tos tömb­jét, hi­szen eb­ből a szom­szé­dos or­szá­gok kö­zöt­ti pár­vi­a­dal­ból a re­ak­ció húz­na hasz­not.” 3

Kár­olyi Czakó Ambróhoz, ko­ráb­bi har­cos­tár­sá­hoz 1945. jú­li­us 11-én írt lev­elében4 azt eme­li ki a ma­gyar kül­po­li­ti­ka el­ső­ren­dű fel­ada­ta­ként, hogy a kör­nye­ző ál­la­mok­ban élő ma­gyar ki­sebb­ség jo­ga­it min­den­kép­pen sza­va­tol­nia kell az ot­ta­ni kor­má­nyok­nak. Kár­olyit min­dig a Cseh­szlo­vá­kia és Ma­gyar­or­szág kö­zöt­ti ba­rát­ság és együtt­mű­kö­dés hí­ve­ként ke­zel­ték, amely­ről a Hu­bert Rip­kához Cseh­szlo­vá­kia kül­ügyi államtitkárához5 írt le­ve­le szol­gál­hat bi­zo­nyí­ték­ként. Kár­olyi le­ve­lé­ben ki­fej­ti, hogy a cseh­szlo­vák ve­ze­tők­kel Benešel, Vladimir Clemen­tis­szel, és Jan Masarykkal ko­ráb­ban Lon­don­ban foly­ta­tott tár­gya­lá­sai alap­ján úgy vé­li, a két or­szág kö­zött a meg­ér­tés csak ak­kor vál­hat va­ló­ság­gá, ha Ma­gyar­or­szá­gon gyö­ke­res po­li­ti­kai vál­to­zá­sok kö­vet­kez­nek be. Mi­vel a Hor­thy­-rend­szer meg­bu­kott, így el­ér­ke­zet­nek lát­ja az időt a po­li­ti­kai szem­lé­let­vál­tás­ra a ma­gyar tár­sa­dal­mon be­lül. Saj­ná­la­tos­nak tar­ja a cseh­szlo­vák kor­mány ak­ci­ó­ját a fel­vi­dé­ki ma­gya­rok­kal szem­ben és ve­szé­lyes­nek a jö­vőt il­le­tő­en a két nép vi­szo­nyá­ban. „Meg kell ér­te­nem az Ön nép­ének ke­se­rű ér­zé­se­it a ma­gya­rok­kal szem­ben és a ne­héz­sé­ge­ket, me­lyek­kel Önök­nek szem­be kell néz­ni­ük, ha mér­sé­kel­ni akar­ják egy, a ma­gyar kor­má­nyok ál­tal uszí­tott, ma­gyar fa­sisz­ták ál­tal ül­dö­zött és meg­alá­zott nép so­vi­nisz­ta ki­tö­ré­se­it, még­is úgy ér­zem, mind­két or­szág ál­ta­lá­nos ér­de­ke, hogy ha már al­kal­maz­ni kell a la­kos­ság­cse­re po­li­ti­ká­ját, azt leg­alább­is igaz­sá­gos és amen­­nyi­re le­het, fáj­da­lom­men­tes mó­don kel­le­ne végre­ha­j­tani.”6 Kár­olyi úgy vél­te, ha a ki­te­le­pí­té­se­ket nem tud­ják le­ál­lí­ta­ni, Ma­gyar­or­szá­gon a szo­ci­á­lis vi­szo­nyok sú­lyos­bod­nak. Vé­le­mé­nye sze­rint a ma­gyar­or­szá­gi föld­hi­ány le­he­tet­len­né te­szi, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ré­szé­re elég­sé­ges föl­det os­­sza­nak, mi­vel szá­muk na­gyobb a fel­oszt­ha­tó föld­te­rü­let­nél ezen a Ma­gyar­or­szág­ról ki­te­le­pí­ten­dő né­me­tek ál­tal fel­sza­ba­du­ló te­rül­tek sem se­gít­het­nek. Sze­rin­te a 600 ezer ma­gyar­or­szá­gi me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kás és eh­hez csat­la­ko­zó ki­te­le­pí­tett fel­vi­dé­ki ma­gya­rok nagy szá­ma csak ron­ta­na a hely­ze­ten. Kár­olyi in­for­má­ci­ói sze­rint a ma­gya­ro­kat Szlo­vá­ki­á­ból a ha­tá­ron öt­ki­lós cso­ma­gok­kal dob­ják át, ami­nek kö­vet­kez­té­ben, ezek az em­be­rek csak a ma­gyar na­ci­o­na­lis­tá­kat fog­ják erő­sí­te­ni és Cseh­szlo­vá­kia ha­lá­los el­len­sé­ge­i­vé vál­nak. Le­ve­le má­so­dik fe­lé­ben Kár­olyi ki­fej­ti, hogy re­mé­li, ezek az in­for­má­ci­ók, túl­zó­ak, de ha ez tény­leg igaz, ő nem kí­ván vis­­sza­tér­ni Ma­gyar­or­szág­ra, „hi­szen ak­kor egész kon­cep­ci­óm bá­zi­sát rom­bol­ták le…”7

Kár­olyi a Harc cí­mű fo­lyó­irat­nak adott nyi­lat­ko­za­tá­ban ki­fej­ti, hogy Ma­gyar­or­szág­nak min­dent el kell kö­vet­nie, hogy el­fe­led­tes­se Orosz­or­szág­gal és a szom­szé­da­i­val az el­le­nük el­kö­ve­tett bű­nö­ket, mert e nél­kül nincs Ma­gyar­or­szág­nak jö­vő­je, és tar­tós bé­ke sem ala­kul­hat ki a tér­ség­ben. „Ez nem an­­nyit je­lent, hogy akár a Szov­jet­unió, akár pe­dig a szom­széd ál­la­mok be­avat­koz­hat­nak a ma­gyar bel­ügyek­be, vi­szont nem­zet­kö­zi önál­ló­sá­gunk meg­őr­zé­se, sa­já­tos kul­tú­ránk fej­lesz­té­se sem je­lent­he­ti az el­zár­kó­zást, vagy a ré­gi Szent István-i és ha­son­ló ta­nok fel­élesz­té­sét” (Kiss 1964:191–192). Kár­olyi a nyi­lat­ko­zat má­so­dik ré­szé­ben a ma­gyar na­ci­o­na­lis­ták tá­ma­dá­sát a kö­vet­ke­ző­kép­pen kom­men­tál­ja: „az álhaz­afi­ak azt hir­de­tik, hogy aki a szom­széd né­pek ba­rát­ja, nem le­het jó ma­gyar” (Kiss 1964:192). Azt is ter­jesz­tet­ték ró­la, hogy Beneš köz­ben­já­rás­ára tör­té­nik majd a ha­za­té­ré­se, ami va­lót­lan­ság volt. Kár­olyi ugyan­ott a na­ci­o­na­lis­ták sze­mé­re ve­ti, hogy ez­zel le akar­ják já­rat­ni, és azt a be­nyo­mást akar­ják kel­te­ni, mint­ha őt nem a ma­gyar nép vá­lasz­tot­ta vol­na meg nem­zet­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­nek, ha­nem kény­szer­ből tet­ték, ami nem fe­lel meg a va­ló­ság­nak.
Kár­olyi 1945 jú­li­u­sá­ban Rá­ko­si­nak kül­dött le­ve­lé­ben fel­aján­lot­ta, hogy el­vál­lal­ná Ma­gyar­or­szág lon­do­ni kö­vet­sé­gé­nek ve­ze­té­sét. Kár­olyi min­den­fé­le­kép­pen dip­lo­má­ci­ai szol­gá­la­tot sze­re­tett vol­na vál­lal­ni, kez­det­ben így akart se­gí­te­ni ha­zá­ja ne­héz hely­ze­tén. A ma­gyar de­mok­ra­ti­kus pár­tok kö­zött egyet­ér­tés volt ab­ban a kér­dés­ben, hogy a fő kül­po­li­ti­kai cél az, hogy Ma­gyar­or­szág mi­e­lőbb ki­ke­rül­jön a kül­po­li­ti­kai el­szi­ge­telt­ség­ből, ren­dez­ze nem­zet­kö­zi gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis kap­cso­la­ta­it, bé­két kös­sön, és az or­szág vis­­sza­nyer­je szu­ve­re­ni­tá­sát. A pár­tok vé­le­mé­nye vi­szont meg­osz­lott a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség kér­dé­sé­ben.

Kár­olyi 1945. szep­tem­ber 21-én Bölöni Györg­y­nek8 írt le­ve­lé­ben a cseh­szlo­vák–ma­gyar vi­szon­­nyal kap­cso­la­to­san ki­fej­ti, hogy ered­mé­nye­ket ér­het­ne el, mi­vel Benešt és a töb­bi ve­ze­tő cseh­szlo­vák po­li­ti­kust rég­óta is­me­ri, de eh­hez el­en­ged­he­tet­len, hogy a ma­gyar kor­mány­tól va­la­mi­fé­le hi­va­ta­los meg­bí­zást kap­jon. „Ter­mé­sze­te­sen mi­e­lőtt eh­hez a mun­ká­hoz hoz­zá­lát­nék, előbb ha­za kell men­nem, de sem Ne­ked, sem ne­kem nem sza­bad el­fe­led­nünk, hogy 27 év óta tá­vol va­gyunk, és a ma­gyar éle­tet jó­for­mán nem is­mer­jük. 27 év nagy idő, és amit el­mu­lasz­tot­tunk, nem le­het egy-két hét alatt be­hoz­ni. A nagy kül­po­li­ti­kai vo­na­la­kat azon­ban is­mer­jük, és mind­ket­ten hasz­no­sab­bak va­gyunk künn, mint oda­ha­za, leg­alább­is egyen­lő­re. Las­san­ként majd meg fo­gunk is­mer­ked­ni az ott­ho­ni lég­kör­rel” (Kiss 1964:203). Kár­olyi­nak az volt az ér­zé­se, hogy a ma­gyar kor­mány kép­vi­se­lői fél­té­ke­nyek rá, mi­vel je­löl­ték őt ál­ta­lá­nos kö­vet­nek, de va­ló­di po­li­ti­kai ha­ta­lom nél­kül. Úgy érez­te mint­ha ez­zel egy „tűz­ol­tó köz­pont” fe­jé­vé vál­na, akit oda küld­het­né­nek, ahol a ma­gyar ve­ze­tés el­ron­tot­ta a tár­gya­lá­sa­it, és ne­ki kel­le­ne ott cso­dát ten­nie. Kár­olyi el­len­ja­vas­la­tot tett: ál­lít­sa­nak fel ne­ki egy hi­va­talt, amely­nek ő len­ne a ve­ze­tő­je, amely­nek az len­ne a fel­ada­ta a ma­gyar Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um ke­re­te­in be­lül, hogy meg­te­remt­se a gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai együtt­mű­kö­dést Ma­gyar­or­szág szom­szé­da­i­val.

Kár­olyi op­ti­miz­mu­sa Benešsel kap­cso­lat­ban alap­ta­lan volt. A cseh­szlo­vák po­li­ti­kus né­ze­te­it a 1945. ok­tó­ber 9-i Bojovnik cseh­szlo­vá­ki­ai he­ti­lap­ból is­mer­het­jük meg a leg­job­ban a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság­gal kap­cso­lat­ban: Beneš ki­fej­ti, hogy ő Cseh­szlo­vá­ki­á­ból egy egy­sé­ges nem­ze­ti ál­la­mot akar ki­épí­te­ni, amely­ben nin­cse­nek ki­sebb­sé­gek és bár­mi­lyen ter­mé­sze­tű kö­te­le­zett­sé­gek irá­nyuk­ba. „Ha ve­lük szem­ben gya­ko­rolt lo­já­lis po­li­ti­ka húsz éve alatt nem tud­tak ki­épí­te­ni egy po­zi­tív ma­ga­tar­tást Ál­la­munk­kal szem­ben és fel­hasz­nál­ták az el­ső al­kal­mas nem­zet­kö­zi le­he­tő­sé­get ar­ra, hogy a Köz­tár­sa­sá­got széj­jel­ver­jék, ak­kor mi ma nem is­mer­he­tünk el más jo­got az övék­nek, mint azt, hogy tő­lünk el­men­je­nek.” Beneš ugyan­eb­ben a cik­ké­ben nyíl­tan ki­mond­ja, hogy: „A vi­lág­nak lát­nia kell, hogy a Ma­gyar­or­szág és Cseh­szlo­vá­kia kö­zöt­ti nép­cse­re el­ke­rül­he­tet­len és a po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és szo­ci­á­lis fej­lő­dés szer­ves foly­ománya.”9
Kár­olyi ko­ráb­bi har­cos­tár­sa­it, az ame­ri­kai emig­rá­ci­ó­ban élő Jászi Osz­kárt és Vám­béry Rusz­te­met is meg­döb­ben­tet­ték a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok­kal kap­cso­la­tos ese­mé­nyek. 1945. szep­tem­ber 5-én írt táv­ira­tuk­ban Kár­olyit ar­ra ké­rik, hogy tár­gyal­jon a ne­vük­ben Masarykkal és Fier­linger­rel, és pró­bál­ja meg ed­di­gi po­li­ti­ká­juk meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra bír­ni őket. Ha bé­kél­te­tő mis­­szi­ó­ja nem jár ered­mén­­nyel, el­kép­zel­he­tő­nek tart­ják, hogy az újon­nan ki­ala­kult ma­gyar de­mok­rá­cia Cseh­szlo­vá­kia el­len­sé­gé­vé vá­lik. A le­vél­ből az is ki­de­rül, hogy az ame­ri­kai ma­gyar emig­rán­sok ko­ráb­ban Beneš se­gít­sé­gét kér­ték, de ed­dig ered­mény­te­le­nül.

Kár­olyi Böhm Vil­mos­nak 1945. szep­tem­ber 13-án írt le­ve­lé­ben ki­fej­ti, hogy au­gusz­tus­ban le­ve­let írt Fier­lingernek, Masaryk­nak és Rip­ká­nak, de azok nem vá­la­szol­tak, sőt ami­kor Ang­li­á­ban jár­tak, el­ke­rül­ték a ve­le va­ló találkozást.10 A ne­kik írt le­vél­ben fi­gyel­mez­tet­te őket, hogy nagy fe­le­lős­sé­get vál­lal­nak ma­guk­ra a ma­gya­rok ki­te­le­pí­té­sé­nek egy­ol­da­lú le­bo­nyo­lí­tá­sá­val. Kár­olyi re­mé­li, ha ha­za­tér Ma­gyar­or­szág­ra, job­ban rá­lát az ese­mé­nyek­re, és a mű­kö­dé­si te­rü­le­te is ki­bő­vül. Ros­­szal­lot­ta, hogy a ma­gyar saj­tó éles tá­ma­dá­so­kat in­téz a cseh­szlo­vák kor­mány el­len, mi­vel ez el­mér­ge­sí­ti a hely­ze­tet, és rossz lég­kört te­remt a két­ol­da­lú tár­gya­lá­sok szá­má­ra, s min­den megint a ma­gyar na­ci­o­na­lis­ták mal­má­ra hajt­ja a vizet.11
Kár­olyi ang­li­ai emig­rá­ci­ó­já­ban meg­pró­bál­ta an­gol kap­cso­la­ta­it is fel­hasz­nál­ni a la­kos­ság­cse­re ügyé­ben. An­gol is­me­rő­se­i­ben ha­ma­ro­san csa­lat­koz­nia kel­lett. 1945. no­vem­ber 13-án Tay­lor12 Kár­olyi Mihá­lynén ke­resz­tül a kö­vet­ke­ző üze­ne­tet kül­di Ká­ro­lyi­nak: „A cse­hek ügyé­ben nem te­he­tek sem­mit, már csak azért sem, mert min­dig azt ta­ná­csol­tam, hogy uta­sít­sa­nak ki Cseh­szlo­vá­kia te­rü­le­té­ről min­den ma­gyart és néme­tet.”13 Tay­lor sze­rint Ma­gyar­or­szág­nak el kell fo­gad­nia, hogy el­vesz­tet­te a há­bo­rút. Sú­lyos­bít­ja meg­íté­lé­sü­ket, hogy Né­met­or­szág ös­­sze­om­lá­sá­ig a ma­gya­rok nem tet­tek sem­mit a szö­vet­sé­ge­sek se­gít­sé­gé­re. Tay­lor 1945 ka­rá­cso­nya­kor Cseh­szlo­vá­ki­á­ba uta­zott, ezen al­ka­lom­ból fel­aján­lot­ta, hogy el­vin­né Kár­olyi le­ve­lét vagy prog­ram­ját a cseh­szlo­vák ve­ze­tés­nek. Tay­lor azt ta­ná­csol­ta Kár­olyi­nak, áll­jon a ma­ga lá­bá­ra, és ne bi­za­kod­jon az an­gol po­li­ti­kai kö­rök se­gít­sé­gé­ben. Az an­gol ál­lás­pont meg­is­me­ré­se után Kár­olyi önál­ló­ság­ra szán­ta el ma­gát, és a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar kér­dés ren­de­zé­se ügyé­ben is­mé­tel­ten le­ve­le­zés­be kez­dett a cseh­szlo­vák ve­ze­tés­sel.

Kár­olyi 1945. de­cem­ber 3-án a Nép­sza­va mun­ka­tár­sá­nak adott in­ter­jú­já­ban fej­tet­te ki kül­po­li­ti­kai né­ze­te­it Cseh­szlo­vá­ki­á­val kap­cso­la­to­san. Né­ze­te sze­rint Cseh­szlo­vá­kia más or­szá­gok­kal el­len­tét­ben, Ju­go­szlá­vi­á­ra és Ro­má­ni­á­ra utal­va még nem jött ar­ra rá, hogy az új ala­po­kon lét­re­jött Ma­gyar­or­szá­got sa­ját ma­ga ér­de­ké­ben is tá­mo­gat­nia kel­le­ne. A két nép együtt­mű­kö­dé­se ér­de­ké­ben a ki­sebb­sé­gek nem­ze­ti jo­ga­it or­szá­ga­ik te­rü­le­tén be­lül tisz­te­let­ben kel­le­ne tar­ta­ni, és tá­mo­gat­ni. „Két­ség­te­len, hogy ke­ser­ves ta­pasz­ta­la­tai vol­tak nem­ze­ti­sé­ge­i­vel, és ne­künk ma­gya­rok­nak nem sza­bad el­fe­led­kez­nünk, hogy mit tett a Hor­thy­-rend­szer Masaryk Ta­más Cseh­szlo­vá­ki­á­ja el­len, de meg­győ­ző­dé­sem, hogy kö­zös jó­aka­rat­tal a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség tö­vi­ses prob­lé­má­ját is meg tud­juk ol­da­ni” (Kiss 1964: 212–213). A ma­gyar­sá­got fél­ti, hogy is­mét vis­­sza­esik az ir­re­den­tiz­mus­ba, amely Kö­zép-Eu­ró­pa fer­tő­ző ba­ci­lu­sa. Azt sze­ret­né el­ér­ni, hogy amíg a nem­ze­ti­sé­gi kér­dés­ben nincs meg­ol­dás, a gaz­da­sá­gi együtt­mű­kö­dés te­rü­le­te­in ke­resz­tül kel­le­ne kö­ze­lebb ke­rül­ni egy­más­hoz. Kár­olyi úgy lát­ja, hogy a gaz­da­sá­gi együtt­mű­kö­dés előbb vagy utóbb szel­le­mi és po­li­ti­kai együtt­mű­kö­dést von ma­ga után.

A szov­jet kor­mány kez­det­ben tá­mo­gat­ta a cseh­szlo­vák kor­mány ma­gyar­el­le­nes po­li­ti­ká­ját, de a pots­da­mi kon­fe­ren­cia után szor­gal­maz­ni kezd­te a ma­gyar–cseh­szlo­vák fél kö­zöt­ti két­ol­da­lú tár­gya­lá­so­kat. A pots­da­mi kon­fe­ren­ci­án a nagy­ha­tal­mak nem hagy­ják jó­vá a ma­gya­rok ki­te­le­pí­té­sét. 1945 de­cem­be­ré­ben cseh­szlo­vák kez­de­mé­nye­zés­re a moszk­vai és wa­shing­to­ni kor­má­nyok tá­mo­ga­tá­sá­val két­ol­da­lú tár­gya­lá­sok kez­dőd­tek, Gyön­gyö­si Já­nos kül­ügy­mi­nisz­ter a cseh­szlo­vák kor­mány meg­hí­vá­sá­ra Prá­gá­ba uta­zott. A de­cem­ber 3–6. kö­zött le­folyt tár­gya­lá­so­kon Cseh­szlo­vá­ki­át Vladimir Clemen­tis kül­ügyi ál­lam­tit­kár képviselte.14 A tár­gya­lá­sok so­rán Clemen­tis kor­má­nya ne­vé­ben azt az ál­lás­pon­tot fej­tet­te ki, hogy a cseh­szlo­vák ve­ze­tés a ma­gyar ki­sebb­sé­get nem azo­nos mó­don íté­li meg a né­met­tel, még­is ra­gasz­ko­dik a ma­gya­rok cseh­szlo­vá­ki­ai hely­ze­té­nek vég­le­ges ren­de­zé­sé­hez. Ez­zel kap­cso­lat­ban ki­je­len­tet­te, hogy a ren­de­zés nem va­ló­sul­hat meg ha­tár­ki­iga­zí­tás ke­re­té­ben. A ma­gyar tár­gya­ló fél ab­ban re­mény­ke­dett, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­ban új­já­é­led a nem­ze­ti­sé­gek­kel szem­be­ni ko­ráb­ban to­le­ráns Masaryk-fé­le nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ka, s majd ez és a Hor­thy­-rend­szer fel­szá­mo­lá­sa, va­la­mint Ma­gyar­or­szág de­mok­ra­ti­zá­ló­dá­sa ked­ve­ző lég­kört te­remt a két nép múlt­já­ból örö­költ el­len­té­te­i­nek fel­ol­dá­sá­hoz. A tár­gya­lá­sok meg­kez­dé­se után ki­de­rült, hogy a nem­ze­ti­sé­gi kér­dés meg­ol­dá­sát il­le­tő­en tel­je­sen má­sok a né­ze­tek, és ezek le­he­tet­len­né te­szik a ba­rá­ti vi­szony meg­te­rem­té­sét. A ma­gyar de­le­gá­ció haj­lott ar­ra, hogy tár­gyal­jon a la­kos­ság­cse­ré­ről te­rü­le­ti en­ged­mé­nye­kért cse­ré­be, de az egy­ol­da­lú ki­te­le­pí­tést el­uta­sí­tot­ta. Azt is el akar­ták ér­ni, hogy a la­kos­ság­cse­re után Cseh­szlo­vá­ki­á­ban ma­ra­dó ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság ré­szé­re biz­to­sít­sák az ál­lam­pol­gár­sá­gi és nem­ze­ti­sé­gi jo­go­kat. Vé­gül a prá­gai tár­gya­lá­so­kon nem ke­rült sor meg­egye­zés­re, mi­vel nem vol­tak azo­no­sak a tár­gya­ló­fe­lek po­zí­ci­ói. Vla­di­mír Clemen­tis a tá­ma­dás mód­sze­rét vá­lasz­tot­ta, a győz­tes fél po­zí­ci­ó­já­ban lé­pett fel a le­győ­zött Ma­gyar­or­szág­gal szem­ben. A nyo­masz­tó lég­kör ha­tá­sá­ra a tár­gya­lá­sok meg­sza­kad­tak, mi­vel mind­két fél töb­bet akart el­ér­ni, mint amen­­nyit re­á­lis lett vol­na. Gyön­gyö­si a tár­gya­lá­so­kat meg­sza­kí­tot­ta és ha­za­tért. Idő­köz­ben a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok­kal szem­ben egy­re dur­váb­ban lép­tek fel. Az ese­mé­nyek­re re­a­gál­va a ma­gyar kor­mány több til­ta­ko­zó le­ve­let kül­dött a Szö­vet­sé­ges El­len­őr­ző Bi­zott­ság­nak. A ma­gyar fél az 1919. szep­tem­ber 10-én Saint-Germainben meg­kö­tött ki­sebb­ség­vé­del­mi szer­ző­dés­ben biz­to­sí­tott ki­sebb­sé­gi jo­gok­ra hi­vat­ko­zott. A ma­gyar fél sze­rint Cseh­szlo­vá­kia meg­ta­gad­ta ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kó­i­tól jo­ga­ik gya­kor­lá­sát, ezen túl­me­nő­en a nem­zet­kö­zi jog ál­ta­lá­no­san el­is­mert el­ve­i­be és az em­be­ri alap­jo­gok­ba is be­le­üt­köz­nek in­téz­ke­dé­sei. „Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ter­mé­szet­jog­ban gyö­ke­re­ző leg­ele­mibb em­be­ri jo­go­kat is meg­ta­gad­ják a ma­gya­rok­tól és úgy­szól­ván a fi­zi­kai lét biz­to­sí­tá­sá­hoz szük­sé­ges esz­kö­zök­től is meg­foszt­ják őket. Ilyen kor­mány­za­ti in­téz­ke­dé­sek­re a ná­ci Né­met­or­szág­nak a zsi­dók­kal va­ló bá­nás­mód­já­tól el­te­kint­ve nem volt pél­da a ci­vi­li­zált né­pek történetében.”15
Beneš és kör­nye­ze­te vi­szony­lag rö­vid időn be­lül fel­is­mer­te, hogy ki­zá­ró­lag Cseh­szlo­vá­kia jö­vő­be­ni biz­ton­sá­gá­ra hi­vat­koz­va nem győz­he­ti meg a szö­vet­sé­ges nagy­ha­tal­ma­kat a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság ki­te­le­pí­té­sé­nek a szük­sé­ges­sé­gé­ről, ame­lyet a pots­da­mi kon­fe­ren­ci­án le­szűr­tek. Ép­pen ezért a ma­gyar nem­ze­ti­ség­nek Cseh­szlo­vá­kia 1938–39. évi tra­gé­di­á­ban ját­szott sze­re­pé­ről már ad­dig is hir­de­tett, alap­ve­tő­en ha­mis el­mé­le­tü­ket ki­bő­ví­tet­ték. A ma­gya­ro­kat ki­vé­tel nél­kül so­vi­nisz­ták­nak, ir­re­den­ták­nak tün­te­tik fel, s ezt a ké­sőb­bi­ek fo­lya­mán a pá­ri­zsi bé­ke­tár­gya­lás­ok alatt ki is hasz­nál­ták (Beneš 1947:232).

A cseh­szlo­vá­ki­ai ese­mé­nyek­kel pár­hu­za­mo­san 1946 ele­jé­re Kár­olyi­hoz meg­ér­ke­zik a hír, hogy őt köz­tár­sa­sá­gi el­nök­nek je­löl­ték. 1945 vé­gé­től Rá­ko­si Má­tyás, Sza­k­a­sits Ár­pád, a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták és a kom­mu­nis­ták hi­va­ta­lo­san is ha­za­té­ré­sét sür­get­ték. 1945. de­cem­ber 28-án Rá­ko­si írt le­ve­let Kár­olyi­nak, amely ri­deg, sőt ud­va­ri­at­lan volt. Rá­ko­si szem­re­há­nyást tett ne­ki, mert Kár­olyi Fier­linger cseh­szlo­vák mi­nisz­ter­el­nök­kel küld­te el a le­ve­lét, amely rend­kí­vül kel­le­met­len volt ne­ki. Ez azt a lát­sza­tott kel­tet­te, mint­ha ők rossz­ban len­né­nek. Rá­ko­si ugyan­itt szá­mon ké­ri Kár­olyin, hogy mi­ért nem tért még vis­­sza Ma­gyar­or­szág­ra. „Óri­á­si szük­ség lett vol­na Rád. So­kak szá­má­ra egy­sze­rű­en ért­he­tet­len volt, hogy mi­ért nem jöt­tél még ha­za. Azok, akik nem szí­ve­sen lát­nak itt­hon, fel­ve­tik a kér­dést, hogy mi­vel ma­gya­ráz­ha­tó tá­vol­lé­ted” (Kiss 1964:409). Kár­olyi ki­ne­ve­zé­sét lon­do­ni kö­vet­té Rá­ko­si nem uta­sít­ja el, de szük­sé­ges­nek tart­ja, hogy előt­te ha­za­jöj­jön meg­is­mer­ni az itt­ho­ni vi­szo­nyo­kat. „Sok min­den meg­vál­to­zott még 1945. év fo­lya­mán is, ami­nek is­me­re­te nél­kül va­ló­ban ba­jos vol­na ha­zán­kat meg­fe­le­lő­en kép­vi­sel­ni” (Kiss 1964:409).
Ha­za­té­ré­sé­vel kap­cso­la­to­san Kár­olyi a kö­vet­ke­ző­ket ír­ja: „El­ha­tá­roz­tam, hogy csak ab­ban az eset­ben ha­gyom el Ang­li­át, ha egy­han­gú meg­hí­vást ka­pok a ma­gyar kor­mány­tól és a Füg­get­len­sé­gi Front ös­­szes párt­já­tól. Hu­szon­öt év alatt egy új nem­ze­dék nőtt fel, és er­re már ha­tás­sal le­het­tek a hi­va­ta­los Hor­thysta pro­pa­gan­da rám szórt rá­gal­mai. Úgy érez­tem, nem len­ne he­lyes, ha csu­pán egy ki­sebb­ség hí­vá­sá­nak en­ged­ve ha­za­oson­nék, ki­vált olyan idő­ben, ami­kor a nem­ze­ti ér­zel­mek kü­lön­fé­le sé­rel­mek­nek van­nak ki­té­ve. Úgy dön­töt­tem, hogy csak­is ak­kor té­rek ha­za, ha egy sza­ba­don vá­lasz­tott ma­gyar par­la­ment sem­mis­nek nyil­vá­nít­ja azt az 1923-as íté­le­tet, amely en­gem ha­za­áru­lás­ban ma­rasz­talt el” (Kár­olyi 1977:395). Az emig­rá­ci­ó­ban mel­let­te lé­vő har­cos­tár­sai, Bölöni és Böhm, akik már ha­ma­rabb ha­za­tér­tek Ma­gyar­or­szág­ra, sze­ret­ték vol­na el­ér­ni, hogy Kár­olyit vá­las­­szák köz­tár­sa­sá­gi el­nök­ké. Ez­zel re­ha­bi­li­tá­lá­sa is mél­tó­kép­pen meg­tör­tén­ne. Ang­lia, Fran­cia­or­szág, Cseh­szlo­vá­kia, Ju­go­szlá­via, Len­gyel­or­szág ve­ze­tő kö­rei is szí­ve­sen lát­ták vol­na a köz­tár­sa­sá­gi el­nö­ki po­zí­ci­ó­ban. 1946. feb­ru­ár 14-én el­há­rult a leg­utol­só aka­dály is vis­­sza­té­ré­se előt­t. A nem­zet­gyű­lés el­tö­röl­te az őt meg­bé­lyeg­ző lex Kár­olyit.
Kár­olyi egy­re job­ban csa­ló­dott a prá­gai ve­ze­tés­ben, amely­nek han­got is adott a ma­gyar par­la­ment­ben 1946 ta­va­szán el­hang­zott be­szé­dé­ben. Ki­je­len­tet­te: „Saj­ná­lat­tal, de azt kell meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy ez az or­szág (Cseh­szlo­vá­kia) nem ér­tet­te meg a Du­na-me­den­ce nem­ze­te­i­nek együtt­mű­kö­dé­sét, nem tu­da­to­sít­ja, hogy az ilyen együtt­mű­kö­dés nem­csak Ma­gyar­or­szág, de a sa­ját ér­de­ke is.”16 Idő­köz­ben a ma­gyar kor­mány, va­la­mint a ko­a­lí­ci­ós pár­tok tö­rek­vé­sei sem ve­zet­tek ered­mény­re a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar kér­dés meg­ol­dá­sá­ra a cseh­szlo­vák kor­mány­nál. A má­so­dik prá­gai tár­gya­lá­so­kon 1946. feb­ru­ár 10-én meg­ál­la­po­dás jött lét­re a két kor­mány kép­vi­se­lői kö­zött. Vé­gül 1946. feb­ru­ár 27-én Bu­da­pes­ten ke­rült sor a ma­gyar–cseh­szlo­vák la­kos­ság­cse­re-egyez­mény alá­írá­sá­ra. Az egyez­mény meg­kö­té­se sem ho­zott vég­le­ges meg­egye­zést a két fél vi­szo­nyá­ban. Az egyez­mény lé­nye­ge ugyan­is az volt, ahány ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák je­lent­ke­zik ki­te­le­pü­lés­re, a cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok ugyan­an­­nyi ma­gyart te­le­pít­het­nek át Ma­gyar­or­szág­ra. A fen­ti­e­ken túl­me­nő­en a cseh­szlo­vák kor­mány ki­te­le­pít­he­tett még há­bo­rús bű­nös­nek mi­nő­sí­tett sze­mé­lye­ket is, akik­nek a szá­ma azon­ban az 1000 főt nem ha­lad­hat­ta meg. Cseh­szlo­vá­kia a szlo­vá­kok át­te­le­pü­lé­sé­nek elő­ké­szí­té­sé­re és le­bo­nyo­lí­tá­sá­ra pro­pa­gan­da­bi­zott­sá­got küld­he­tett Ma­gyar­or­szág­ra. A bi­zott­ság az át­te­le­pü­lés ösz­tön­zé­se ér­de­ké­ben írás­ban és szó­ban, va­la­mint a ma­gyar rá­dió út­ján pro­pa­gan­dát fejt­he­tett ki a szlo­vá­kok kö­ré­ben, szlo­vák nyel­ven.
1946. jú­li­us má­so­dik fe­lé­ben ki­éle­zet­té vált a vi­szony a két or­szág kö­zött, mi­vel a ma­gyar köz­vé­le­mény is tu­do­mást szer­zett ar­ról, hogy Cseh­szlo­vá­kia a la­kos­ság­cse­re-egyez­mény­től füg­get­le­nül, pon­to­sab­ban azon felül to­váb­bi 200 000 ma­gyart szán­dé­ko­zik ki­te­le­pí­te­ni az or­szág­ból, és eh­hez a bé­ke­kon­fe­ren­cia tá­mo­ga­tá­sát kér­te. A cseh­szlo­vák kor­mány a pots­da­mi egyez­mény után mó­do­sí­tot­ta, de nem ad­ta fel a 400 000 „et­ni­kai ma­gyar” ki­te­le­pí­té­sé­nek gon­do­la­tát. Az 1946 ok­tó­be­ré­ben meg­kez­dő­dött pá­ri­zsi bé­ke­kon­fe­ren­ci­án ez volt a cseh­szlo­vák kül­dött­ség leg­főbb cél­ja, ám ezt itt sem si­ke­rült el­ér­nie. A cseh­szlo­vák kor­mány in­dok­lá­sa alap­ján mint­egy 100 000 ma­gyar a la­kos­ság­cse­re-egyez­mény alap­ján tá­voz­na, így mint­egy 300 000-en ke­rül­né­nek át Ma­gyar­or­szág­ra. A fenn­ma­ra­dó 200 000 ma­gyar­nak re­szlo­vak­izál­niuk kel­le­ne, en­nek fe­jé­ben kap­nák vis­­sza a cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­sá­got. Ez­zel ös­­sze­füg­gés­ben a szlo­vák bel­ügyi meg­bí­zott 1946. jú­li­us 17-i ren­de­le­te alap­ján kezd­ték meg a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság kö­ré­ben a res­zlo­vak­izá­ciót, a visz­szaszlovákosítási kam­pányt. A res­zlo­vak­izá­ció ke­re­tén be­lül a ma­gya­ro­kat vá­lasz­tás elé ál­lí­tot­ták, ha szlo­vák­nak vall­ják ma­gu­kat, vis­­sza­kap­ják ál­lam­pol­gár­sá­gu­kat, de ha nem, el kell hagy­ni­uk Cseh­szlo­vá­ki­át. A kam­pány so­rán több mint 400 000 ma­gyar nyil­vá­ní­tot­ta ma­gát szlovák­nak.17 A res­zlo­vak­izá­ció meg­al­ko­tói hár­mas előnyt re­mél­tek et­től. A tör­vény kö­vet­kez­té­ben a ma­gyar­ság szá­mát sta­tisz­ti­ka­i­lag le le­he­tett szo­rí­ta­ni. Má­sod­sor­ban a res­zlo­vak­izá­ció után meg­ma­ra­dó ma­gyar­ság ki­te­le­pí­té­sé­hez kön­­nyeb­ben hoz­zá­já­rul­hat­nak a nagy­ha­tal­mak, har­mad­sor­ban a né­me­tek ki­te­le­pí­té­se után a ma­gya­rok mun­ka­ere­jét meg­ment­hes­sék az or­szág számára.18 A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság re­mény­te­len hely­ze­tét il­le­tő­en nem sok jót ígér­tek a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa pá­ri­zsi ér­te­kez­le­té­nek (1946. áp­ri­lis 25.–július 12.) ál­lás­fog­la­lá­sai, il­let­ve dön­té­sei sem. A Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csá­nak in­téz­mé­nyét a pots­da­mi egyez­mény lé­te­sí­tet­te az­zal a cél­lal, hogy foly­tas­sa a bé­ke­ren­de­zés­hez szük­sé­ges elő­ké­szí­tő mun­ká­la­to­kat. Fel­ada­ta volt, hogy „az Egye­sült Nem­ze­tek elé va­ló ter­jesz­tés vé­gett meg­szö­ve­gez­ze az Olasz­or­szág­gal, Ro­má­ni­á­val, Bul­gá­ri­á­val, Ma­gyar­or­szág­gal és Finn­or­szág­gal kö­ten­dő bé­ke­szer­ző­dé­se­ket, és ja­vas­la­to­kat dol­goz­zon ki az eu­ró­pai há­bo­rú be­fe­je­zé­se kap­csán fel­me­rült meg­ol­dat­lan te­rü­le­ti kér­dé­sek ren­de­zé­sé­re” (Halmosy 1983:648).

Beneš 1946 jú­ni­u­sá­ban meg­hív­ta Kár­olyit Prágá­ba.19 Kár­olyi Beneš meg­hí­vá­sá­nak na­gyon örült, mert úgy érez­te, ez­zel „meg­tört a jég”, és a két or­szág kö­zött meg­in­dul­hat a kö­ze­le­dés. ő nem­csak egy rep­re­zen­ta­tív funk­ci­ót akart be­töl­te­ni a ma­gyar­or­szá­gi po­li­ti­kai élet­ben, ha­nem a szom­széd ál­la­mok­kal va­ló meg­bé­ké­lé­sen akart mun­kál­kod­ni. Egy na­gyobb du­nai kö­zös­sé­get akart te­rem­te­ni, amely­ben Kö­zép-Eu­ró­pa ál­la­mai ven­né­nek részt. Vé­le­mé­nye sze­rint ez­zel be le­het­ne kap­csol­ni Ma­gyar­or­szá­got egy na­gyobb kö­zös­ség­be, mert egye­dül és el­szi­ge­tel­ten előbb vagy utóbb el fog vesz­ni. A ma­gyar kor­mány csak rész­ben tá­mo­gat­ta Kár­olyi kon­fö­de­rá­ci­ós el­kép­ze­lé­se­it. Kár­olyi­nak föl­aján­lot­ták a prá­gai nagy­kö­ve­ti tisz­tet, ar­ra szá­mít­va, hogy el­uta­sít­ja azt, de ő öröm­mel fo­gad­ta azt, a ma­gyar kor­mány vé­gül az utol­só pil­la­nat­ban meg­vál­toz­tat­ta a dön­té­sét, és Pá­rizs­ba ne­vez­te ki. Kár­olyi ter­ve­it Cseh­szlo­vá­ki­á­val sze­ret­te vol­na kez­de­ni, hi­szen ez­zel az or­szág­gal volt a leg­rosz­­szabb vi­szo­nya Ma­gyar­or­szág­nak. Kez­det­ben csak ki­sebb en­ged­mé­nye­ket akart el­ér­ni, majd meg­egye­zést a la­kos­ság­cse­re ügyé­ben. Beneš meg­hí­vá­sá­nak pil­la­na­tá­ban még csak­ mint ma­gán­em­ber sze­re­pelt, de idő­köz­ben meg­kap­ta a ma­gyar mi­nisz­ter­ta­nács ér­te­sí­té­sét te­rü­le­ten kí­vü­li rend­kí­vü­li kö­vet és meg­ha­tal­ma­zott mi­nisz­ter­ré va­ló ki­ne­ve­zé­sé­ről. Kár­olyit Prá­gá­ban ked­ve­ző­en fo­gad­ták. Be­szá­mo­ló­já­ban ki­fej­ti, hogy a cse­hek a nem­ze­ti ál­lam gon­do­la­tá­tól nem tá­gí­ta­nak. A cseh­szlo­vák ve­ze­tők mind­vé­gig ba­rát­sá­go­sak vol­tak ve­le, ami nem­csak sze­mé­lyé­nek, de vé­le­mé­nye sze­rint Ma­gyar­or­szág­nak is szólt. A szu­dé­ta­né­me­tek ki­te­le­pí­té­se mi­att óri­á­si szak­em­ber- és mun­kás­hi­ány ala­kult ki egyes ipar­ágak­ban Cseh­or­szág­ban. Vé­le­mé­nye sze­rint a ma­gya­rok­kal szem­ben már óva­to­sab­ban jár­nak majd el a ki­te­le­pí­té­sek so­rán. Meg­lá­tá­sa sze­rint a Bé­kés me­gyei szlo­vá­kok 83%-a nem akar­ja el­hagy­ni jó mi­nő­sé­gű föld­jét. „A pres­­szi­ó­nak en­ged­het sok 10 000 és 100 000 ma­gyar, de lel­ki­leg egyi­ket sem fog­ják meg­nyer­ni, s így egy ger­je­dő tö­me­get kap­nak.”20 Kár­olyi prá­gai út­ja leg­na­gyobb ered­mé­nyé­nek azt tar­tot­ta, hogy Beneš újabb meg­be­szé­lés­re hív­ta meg őt egy ké­sőb­bi idő­pont­ra. Kár­olyi a la­kos­ság­cse­re ügyé­ben konk­rét ja­vas­la­to­kat még nem tett a ta­lál­ko­zó al­kal­má­val, mert még meg­be­szé­lé­se­ket kí­vánt foly­tat­ni a ma­gyar kor­mán­­nyal. A ma­gyar kor­mány Kár­olyi be­szá­mo­ló­ja sze­rint, ha mér­sé­kelt kö­ve­te­lé­sek­kel áll­na elő, ak­kor ő ered­mé­nye­ket tud­na el­ér­ni.
Kár­olyi prá­gai ta­pasz­ta­la­ta­i­ról Rá­ko­si Má­tyás­nak is be­szá­molt: „Kü­lönb­sé­get vél­tem fel­fe­dez­ni Prá­ga és Po­zsony kö­zött. A cse­hek sok­kal si­máb­bak a szlo­vá­kok­nál. Ta­lán nem is örül­nek an­­nyi­ra, hogy a szlo­vá­kok en­­nyi­re ma­gyar­fa­lók let­tek.”21 Ká­rolyi sa­ját be­nyo­má­sa­it ír­ta meg, de a prá­gai po­li­ti­ku­sok sza­vai ál­tal va­la­mi po­zi­tí­vum­mal a ma­gyar kér­dés meg­ol­dá­sa tár­gyá­ban nem tu­dott szol­gál­ni. Kár­olyi Benešt 25 éve is­mer­te, és ne­héz tár­gya­ló­fél­nek tar­tot­ta. Kár­olyi sze­mé­re hány­ta Rá­ko­si­nak, hogy Rosty-Forgách22 prá­gai ma­gyar meg­bí­zott csak a cseh kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um tá­jé­koz­ta­tá­sá­ból tud­ta meg ér­ke­zé­sét. A ma­gyar kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um bak­lö­vés­ének tart­ja azt is, hogy Ros­tyt nem in­for­mál­ták a ma­gyar de­le­gá­ci­ók wa­shing­to­ni, lon­do­ni, pá­ri­zsi tár­gya­lá­sa­i­ról, amit ő és a meg­bí­zott is fel tu­dott vol­na hasz­nál­ni tár­gya­lá­sai so­rán. Ugyan­eb­ben a le­vél­ben Kár­olyi Gyön­gyö­si­ről azt ír­ja, hogy ri­deg volt ve­le, és kül­po­li­ti­kai kér­dé­se­ket a kül­ügy­mi­nisz­ter egy­ál­ta­lán nem érin­tett ta­lál­ko­zó­i­kon, csak a nyúl­te­nyész­tés leg­újabb fej­le­mé­nye­i­ről be­szél­ge­tett ve­le. „Ha ve­lem kül­po­li­ti­ká­ról még csak be­szél­ni sem akar, nincs ér­tel­me an­nak, hogy ve­le tár­gyal­jak” – ír­ja le­ve­lé­ben Károly­i.23 A le­vél Auer Pál po­li­ti­kus azon ki­je­len­té­sé­re, hogy nem foly­tat re­vi­zi­o­nis­ta po­li­ti­kát Prá­gá­val szem­ben, le­ír­ja, hogy egy ilyen po­li­ti­ka sú­lyos hi­ba len­ne. „Meg kell pró­bál­nunk olyan egyes­sé­get köt­ni, hogy a ha­tár­kér­dés fon­tos­sá­ga min­i­mal­izálód­jék.”24

Kár­olyi Mi­hály és a pá­ri­zsi bé­ke­tár­gya­lás ku­dar­cai

Beneš és a cseh­szlo­vák ve­ze­tő­ség Kár­olyi lá­to­ga­tá­sai el­le­né­re sem mu­ta­tott haj­lan­dó­sá­got a ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság ki­te­le­pí­té­sé­re irá­nyu­ló ter­vé­nek fe­lül­vizs­gá­lat­ára. Pá­rizs­ban Kár­olyi meg­bí­zás­ként azt kap­ta, hogy csat­la­koz­zon a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án a ma­gyar de­le­gá­ci­ó­hoz. Kár­olyi még ko­ráb­ban meg­üzen­te Gyön­gyö­si­nek, hogy mi­u­tán ba­rát­sá­gos fo­gad­ta­tás­ban volt ré­sze a prá­gai ve­ze­tők ré­szé­ről, szí­ve­sen se­gí­te­ne a pá­ri­zsi bé­ke­de­le­gá­ció ne­héz mun­ká­já­ban. Gyön­gyö­si va­ló­szí­nű­leg fél­té­keny­ség­ből el­fek­tet­te az ügyet, majd mi­vel a két mun­kás­párt is tá­mo­gat­ta Kár­olyi ké­ré­sét, vé­gül jó­vá­ha­gyá­sát ad­ta. A kés­le­ke­dés mi­att Kár­olyi a bé­ke­kon­fe­ren­cia meg­kez­dé­se után ér­ke­zett Pá­rizs­ba.
A ko­a­lí­ci­ós pár­tok azért vá­lasz­tot­ták Gyön­gyö­sit a bé­ke­de­le­gá­ció ve­ze­tő­jé­nek, mert biz­to­sí­té­kot lát­tak ben­ne, fő­leg a mun­kás­párt­ok, hogy nem kép­vi­sel majd kis­gaz­da­pár­ti ál­lás­pon­tot és nem igyek­szik majd ki­zá­ró­lag kis­gaz­da­pár­ti szem­pon­to­kat ér­vé­nye­sí­te­ni a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án. Gyön­gyö­si sze­mé­lye is­me­ret­len volt a nem­zet­kö­zi po­li­ti­kai és dip­lo­má­ci­ai kö­rök­ben, nyelv­tu­dá­sa sem volt tö­ké­le­tes. A ma­gyar bé­ke­de­le­gá­ció el­ső cso­port­ja jú­li­us 24-én uta­zott el Bu­da­pest­ről, Gyön­gyö­si kül­ügy­mi­nisz­ter au­gusz­tus 8-án kö­vet­te őket.
Kár­olyi Pá­rizs­ba ér­ke­zé­se után ba­rá­tai se­gít­sé­gét kér­te és tár­gya­lá­sok­ba bo­csát­ko­zott, hogy a ma­gyar ügyet Pá­rizs­ban a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án elő­moz­dít­sa. Kár­olyi ezt a te­vé­keny­sé­gét, mint ta­nács­adó vé­gez­te, s nem mint a hi­va­ta­los de­le­gá­ció tag­ja. Ma­gyar­or­szág ve­ze­tői kö­zött fő­leg a kis­gaz­da­pár­ti­ak vél­ték úgy, az len­ne a leg­jobb a pá­ri­zsi bé­ke­tár­gya­lás­okon, ha azt in­dít­vá­nyoz­nák, hogy a ha­tár men­ti kom­pakt ma­gyar­sá­got se ki, se szét ne te­le­pít­sék, ha­nem csa­tol­ják vis­­sza az anya­or­szág­hoz. Ez nem je­len­te­ne lé­nye­ges te­rü­let­csök­ke­nést Cseh­szlo­vá­ki­á­nak, vi­szont en­nek meg­tör­tén­te után szo­ros ba­rá­ti kap­cso­la­tok lé­te­sül­né­nek a két or­szág kö­zött. En­nek ér­de­ké­ben au­gusz­tus 22-én Kár­olyi tár­gyalt Jan Masarykkal és más ál­la­mok kül­ügy­mi­nisz­te­re­i­vel is, de ered­ményt nem tu­dott el­ér­ni. Ugyan­az­nap Sza­k­a­sits Ár­pád is ta­lál­ko­zott Masarykkal és ha­tár­ki­iga­zí­tást kért tő­le a la­kos­ság­cse­re kom­pen­zá­lá­sá­ra. Masaryk ezt el­uta­sí­tot­ta, és kö­zöl­te, hogy ő örül­ne, ha Kár­olyit ne­vez­nék ki prá­gai kö­vet­nek a jó vi­szony elő­moz­dí­tá­sa ér­de­ké­ben.
A Szov­jet­unió, amely­től Pá­rizs­ban sok min­den füg­gött, Né­met­or­szág ka­to­nai le­ve­ré­se után po­li­ti­kai cél­jai szem­pont­já­ból alap­ve­tő fon­tos­sá­gú­nak tar­tot­ta a ke­let-eu­ró­pai tér­sé­get. A há­bo­rú be­fe­je­ző sza­ka­szá­tól kezd­ve sa­ját biz­ton­sá­gá­nak meg­te­rem­té­sé­re tö­re­ke­dett. Igye­ke­zett egy ka­to­na­i­lag erős, stra­té­gi­a­i­lag elő­nyös ha­tá­rok­kal ren­del­ke­ző, bel­po­li­ti­ka­i­lag sta­bil és egy­sé­ges nagy­ha­ta­lom­má vál­ni, amely­nek ke­let-eu­ró­pai be­fo­lyá­si öve­ze­te van. Po­li­ti­kai cél­jai ér­de­ké­ben az ér­dek­szfé­rá­já­ba tar­to­zó or­szá­gok kö­zöt­ti tor­zsal­ko­dást igye­ke­zett mi­ha­ma­rabb meg­szün­tet­ni. Így a cseh­szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­ré­nek meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gyel­met szen­telt. A pá­ri­zsi tár­gya­lá­so­kon a cseh­szlo­vák ér­de­ke­ket tá­mo­gat­ta (Krno 1992:7).
Ma­gyar­or­szá­gon a Szo­ci­ál­de­mok­ra­ta Párt ve­ze­tő­sé­ge sze­ret­te vol­na el­ér­ni, hogy Kár­olyit ne­vez­zék ki a bé­ke­de­le­gá­ció ve­ze­tő­jé­vé. Az ese­mé­nyek utó­la­gos is­me­re­té­ben azt mond­hat­juk, ő sem tu­dott vol­na töb­bet el­ér­ni, mint Gyön­gyö­si. Kár­olyi sze­mé­lye ön­ma­gá­ban nem ja­ví­tot­ta vol­na azon­nal a bé­ke­ki­lá­tá­so­kat, de fel­tét­le­nül ked­ve­zőbb le­he­tő­sé­ge­ket te­remt­he­tett vol­na Ma­gyar­or­szág szá­má­ra. Po­li­ti­ka­i­lag és er­köl­csi­leg is job­ban alá­tá­maszt­hat­ta vol­na a ma­gyar bé­ke­kül­dött­ség sze­rep­lé­sét a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án, mint azt Gyön­gyö­si te­het­te. Kár­olyi meg­pró­bál­ta rá­ven­ni Jan Masaryk cseh­szlo­vák kül­ügy­mi­nisz­tert, ko­ráb­bi lon­do­ni be­szél­ge­té­se­i­re em­lé­kez­tet­ve, hogy a la­kos­ság­cse­rét, mely­hez a cseh­szlo­vák­ok ra­gasz­kod­tak, né­mi ha­tár­ki­iga­zí­tás­sal kös­sék ös­­sze. Kár­olyi er­re a fel­ve­té­sé­re azt a vá­laszt kap­ta, hogy győz­ze meg er­ről a szlo­vá­ko­kat (Auer 1971:290). Kár­olyi­nak az volt a be­nyo­má­sa tár­gya­lá­sai so­rán, hogy a szlo­vák ve­ze­tők zsa­rol­ják a cseh ve­ze­tő­sé­get a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság ügyé­ben. Sze­rin­te az­zal fe­nye­ge­tőz­nek, ha ez a kér­dés nem ol­dó­dik meg, ak­kor a Szov­jet­uni­ó­hoz csat­la­koz­nak, mint önál­ló tag­köz­tár­sa­ság.
A bé­ke­kon­fe­ren­ci­án Gyön­gyö­si és be­osz­tot­ta­i­nak ön­tu­da­tos szó­nok­la­tai rossz be­nyo­mást kel­tet­tek. Gyön­gyö­si be­szé­de lé­nye­gé­ben a ko­ráb­ban el­fo­ga­dott ko­a­lí­ci­ós meg­ál­la­po­dá­so­kon ala­pult. Masaryk kül­ügy­mi­nisz­ter vá­la­szá­ban a már ko­ráb­ban is­mer­te­tett cseh­szlo­vák ál­lí­tá­so­kat is­mer­tet­te. El­ső­sor­ban azt igye­ke­zett bi­zo­nyí­ta­ni, hogy Ma­gyar­or­szá­gon még min­dig él­nek és hat­nak a re­vi­zi­o­niz­mus ma­rad­vá­nyai.
A Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mon be­lül a Ker­tész Ist­ván ve­zet­te Békeelőkészítő Osz­tály, va­la­mint a kap­cso­ló­dó ál­la­mi szer­vek min­dent meg­tet­tek, hogy Ma­gyar­or­szág meg­fe­le­lő­en fel­ké­szül­jön a bé­ke­tár­gya­lás­ok­ra. Ez­zel szem­ben a ko­a­lí­ci­ós pár­tok bé­ke-elő­ké­szí­tő te­vé­keny­sé­ge na­gyon las­sú volt, s az egy­sé­ges ál­lás­pont ki­ala­kí­tá­sa is na­gyon so­ká­ig el­hú­zó­dott. A ma­gyar bé­ke­cé­lok 1946. áp­ri­li­si moszk­vai, majd jú­ni­u­si wa­shing­to­ni és lon­do­ni meg­is­mer­te­té­se meg­ké­sett volt, és nem ho­zott ered­ményt. Gyön­gyö­si hi­á­nyos nyelv­tu­dá­sa mi­att nem volt al­kal­mas a bé­ke­de­le­gá­ció ve­ze­té­sé­re. De nem sza­bad el­fe­lej­te­nünk azt a tényt, hogy a bé­ke­szer­ző­dés ügyé­ben vé­gül a nagy­ha­tal­mi ér­de­kek dön­töt­tek el. Moszk­va a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség kér­dé­sé­ben ko­ráb­bi nem­zet­kö­zi kö­te­le­zett­sé­gei mi­att nem nyújt­ha­tott olyan se­gít­sé­get, amint azt a ma­gyar kor­mány el­vár­ta vol­na. A ma­gyar bé­ke­de­le­gá­ció 22 tag­ja kö­zött va­la­men­­nyi párt kép­vi­sel­tet­te ma­gát, de Auer Pál, Bol­di­zsár Iván, Jóc­sik La­jos, Ker­tész Ist­ván, Se­bes­tyén Pál és Szegedy-Maszák Ala­dár ki­vé­te­lé­vel is­mer­tebb po­li­ti­kus, dip­lo­ma­ta vagy szak­ér­tő nem­igen volt kö­zöt­tük.
Kár­olyi a pá­ri­zsi bé­ke­tár­gya­lá­son a ma­gyar fél ré­szé­ről ki­fej­tett te­vé­keny­sé­get tel­je­sen hi­bás­nak tar­tot­ta. A ku­darc leg­főbb oko­zó­ját még­sem Gyön­gyö­si­nek és a ma­gyar de­le­gá­ci­ó­nak a rossz lé­pé­se­i­ben lát­ja, ha­nem az anya­or­szág el­hi­bá­zott bel­po­li­ti­ká­já­ban. „A vi­lág tel­jes jog­gal azt tart­ja, hogy a ma­gyar de­mok­rá­cia (új rend­szer) csak a lát­sza­ton lé­te­zik. A föld­re­form­tól el­te­kint­ve lé­nye­gi­leg csak át­fes­tett Hor­thyz­mus­ról van szó.”25 Rossz fényt ve­tett a bé­ke­tár­gya­lás­ok al­kal­má­val az a tény is, hogy a ma­gyar kor­mány nem tud­ta bi­zo­nyí­ta­ni, hogy sza­kí­tott a Hor­thy­-éra alatt foly­ta­tott „nem, nem, so­ha” kül­po­li­ti­kai irány­zat­tal. Gyön­gyö­si azo­kat a te­rü­le­te­ket kö­ve­tel­te, ame­lye­ket Ma­gyar­or­szág Né­met­or­szág­tól ka­pott vis­­sza. A nyu­ga­ti saj­tó el­ítél­te ezt, amit a cseh­szlo­vák dip­lo­ma­ták ki is hasz­nál­tak. Kár­olyi sze­rint Gyön­gyö­si vé­dő­be­szé­de a ma­gyar na­ci­o­na­lis­ták­nak szólt. Jan Masaryk Gyön­gyö­si be­szé­dé­re azt vá­la­szol­ta, hogy ezt akár gróf Beth­len Ist­ván is el­mond­hat­ta vol­na.
Kár­olyi több­ször ta­lál­ko­zott Pá­rizs­ban Jan Masarykkal Cseh­szlo­vá­kia kül­ügy­mi­nisz­te­ré­vel. Sze­mé­lyes ta­lál­ko­zói al­kal­má­val ar­ra kér­te ves­se lat­ba be­fo­lyá­sát a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ér­de­ké­ben. Masaryk ki­fej­tet­te, hogy ő nem ért egyet ezek­kel az em­ber­te­len in­téz­ke­dé­sek­kel, vé­le­mé­nye sze­rint Ma­gyar­or­szá­got Pá­rizs­ban Ká­rolyi­nak kel­lett vol­na kép­vi­sel­nie, ami a cseh­szlo­vák ve­ze­tést meg­győz­te vol­na ar­ról, hogy Ma­gyar­or­szág po­li­ti­ká­ja meg­vál­to­zott irá­nyuk­ban.
Kár­olyi sze­rint Pá­rizs­ban az an­gol, fran­cia és az ame­ri­kai dip­lo­má­cia Mün­chen mi­att bűn­tu­da­tot ér­zett, mi­vel ak­kor nem lép­tek fel el­le­ne, ezért a cseh fél kö­ve­te­lé­se­it mes­­sze­me­nő­en tá­mo­gat­ták. A Szov­jet­unió Kár­pát­al­ja át­en­ge­dé­sé­ért cse­ré­be szin­tén Cseh­szlo­vá­ki­át tá­mo­gat­ta. A ro­má­nok és a ju­go­szlá­vok is ma­gyar­el­le­ne­sek, mi­vel fél­tik te­rü­le­te­ik szu­ve­re­ni­tá­sát, ahol je­len­tős ma­gyar ki­sebb­sé­gek él­nek. Ká­rolyi sze­rint „ezt a vas­gyű­rűt csak úgy le­he­tett vol­na né­mi­leg la­zí­ta­ni, ha a ma­gyar kor­mány for­tis­si­mo tá­mad­ta vol­na Hor­thyt. Gyön­gyö­si er­re azt vá­la­szol­ta ne­kem, hogy azért nem sza­bad a ré­gi rend­szert bán­ta­ni, mert ha mi bi­zo­nyít­juk Hor­thy Schuld­ját [fe­le­lő­sé­gét], ak­kor emi­att fo­gunk rossz bé­két kap­ni”. 26
Kár­olyi Mi­hály 1946. no­vem­ber 26-án is­mé­tel­ten le­vél­ben for­dult Edvard Benešhez. Ba­rá­ti hang­vi­te­lű le­vél­ben kér­te az el­nök se­gít­sé­gét, hu­szon­öt éves is­me­ret­sé­gük és T.G. Masaryk ba­rát­sá­gá­ra hi­vat­koz­va. Le­ve­lé­ben kö­szö­ne­tet mond a cseh nép­nek és sze­mély sze­rint Benešnek is, ami­ért emig­rá­ci­ó­ja kez­de­tén tá­mo­gat­ták őt. A le­vél má­so­dik ré­szé­ben Kár­olyi ar­ra hi­vat­ko­zik, hogy ő min­dig a két nép kö­zöt­ti kö­ze­le­dést sze­ret­te vol­na el­ér­ni, ami­ért Hor­thyék el­ítél­ték őt. ő so­ha­sem tá­mo­gat­ta a Hor­thy­-rend­szer re­vi­zi­o­niz­mu­sát. Sze­rin­te a cseh­szlo­vák és a ma­gyar nép jö­vő­je, akár­csak a Du­na-me­den­ce töb­bi né­pe­ié, köl­csö­nös együtt­mű­kö­dé­sük függ­vé­nye. Mint ezen né­pek ba­rát­ja sze­ret­né fel­hív­ni a fi­gyel­met ar­ra, ami Szlo­vá­ki­á­ban a ma­gya­rok­kal tör­té­nik. Kár­olyi sze­rint Benešnek er­ről nem le­het tu­do­má­sa, kü­lön­ben nem en­ged­né, hogy kö­te­le­ző köz­mun­ka ürü­gyé­vel szór­ják szét a szlo­vá­ki­ai ma­gya­ro­kat, meg­foszt­va őket ja­va­ik­tól, meg­sért­ve ez­zel a la­kos­ság­cse­ré­re vo­nat­ko­zó, ér­vény­ben lé­vő egyez­ményt, amely sze­rint an­nak idő­tar­tal­ma alatt a cseh­szlo­vák kor­mány fel­füg­gesz­ti a ma­gyar ki­sebb­ség el­le­ni ös­­szes meg­tor­ló in­téz­ke­dé­sét. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar la­kos­ság szen­ve­dé­sei két­ség­be ej­tik. Ahe­lyett, hogy a két szom­szé­dos or­szág gyü­möl­csö­ző együtt­mű­kö­dés­re tö­re­ked­ne, vi­szály­ko­dás­ba sül­­lyed, ez­ál­tal nem­csak sa­ját fej­lő­dé­sü­ket gá­tol­ják, de va­la­men­­nyi szom­szé­dos nép éle­té­re ki­ha­tás­sal van­nak. Eu­ró­pa ke­le­ti fe­le ak­kor lesz élet­ké­pes, ha min­den ré­gi gyű­löl­kö­dés el­tű­nik az érin­tett or­szá­gok kö­zött, ír­ja Kár­olyi. Benešt ar­ra ké­ri, te­gyen meg min­dent an­nak ér­de­ké­ben, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok el­le­ni meg­tor­ló in­téz­ke­dé­se­ket fel­füg­ges­­szék, il­let­ve ál­lít­sák le. Kár­olyi nem tud­ja el­fo­gad­ni, hogy a két szom­széd ál­lam kap­cso­la­tai en­­nyi­re el­ro­mol­ja­nak. A le­vél el­kül­dé­se után Kár­olyi saj­tó­tá­jé­koz­ta­tót tar­tott, ahol ki­fej­tet­te, hogy azért küld­te ezt a le­ve­let Benešnek, mert az volt az ér­zé­se, hogy sza­vá­nak na­gyobb sú­lya lesz, ha a saj­tót is tá­jé­koz­tat­ja. Beneš is­me­ri őt és tud­ja, men­­nyi­re tá­mo­gat­ta a két nép kö­zöt­ti kö­ze­le­dést. „A dél-szlo­vá­ki­ai saj­ná­la­tos ese­mé­nyek el­le­né­re azt sze­ret­ném, ha a ma­gyar­ság és a ma­gyar saj­tó meg­őriz­né nyu­gal­mát, és gon­do­san ügyel­ne ar­ra, hogy min­den túl­zás és szí­ne­zés nél­kül, csak­is a té­nyek­ről szá­mol­jon be. Nem sza­bad, hogy ezek az ese­mé­nyek ürü­gyet szol­gál­tas­sa­nak ar­ra, hogy a ma­gyar­ság han­gu­la­ta is­mét a »Nem, nem so­ha« re­vi­zi­o­nis­ta han­gu­la­tá­ba csap­jon át” (Nép­sza­va 1946. nov. 30.).
Kár­olyi le­ve­le előbb ju­tott el a Kor­mány­hi­va­tal­ba és Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ba, mint a cím­zett­hez. Zdenìk Fier­linger a cseh­szlo­vák kor­mány 1946. no­vem­ber 29-i ülé­sén is­mer­tet­te an­nak tar­tal­mát. Sze­mé­re ve­ti író­já­nak, hogy az ak­ció meg­íté­lé­sé­ben még a nyu­ga­ti saj­tó­nál is mes­­szebb me­rész­ke­dik és azt a lát­sza­tott kel­ti, mint­ha a ma­gya­ro­kat Cseh­szlo­vá­ki­á­ban gáz­kam­rák vár­nák. Fel­há­bo­ro­dot­tan je­lez­te, hogy Kár­olyi az ak­ció le­ál­lí­tá­sát kéri.27
Kár­olyi le­ve­le meg­tet­te a ha­tá­sát és más, új tak­ti­ka ki­dol­go­zá­sá­ra kész­tet­te a cseh­szlo­vák ve­ze­tést. Úgy ha­tá­roz­tak, hogy „dr. Èech, a Szlo­vák Te­le­pí­té­si Hi­va­tal el­nö­ke a to­váb­bi­ak­ban nem irá­nyít­hat­ja a ma­gya­rok cseh­or­szá­gi me­ző­gaz­da­sá­gi mun­ká­ra va­ló be­hí­vá­sát, mert a ne­ve­zett hi­va­tal fel­ada­ta alap­ján ar­ra le­het kö­vet­kez­tet­ni, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok szá­mot­te­vő tö­me­gé­nek ki­te­le­pí­té­sé­ről van szó Cse­hország­ba.”28 A párt ha­tá­ro­za­ta sze­rint Kár­olyi Mi­hály pa­na­szát a Bel­ügyi, a Föld­mű­ve­lés­ügyi és a Szo­ci­á­lis­ügyi Mi­nisz­té­ri­um egy-­e­gy kép­vi­se­lő­jé­ből ál­ló bi­zott­ság elem­zi, s ké­szí­ti el a vá­laszt. A vá­lasz­ban, ame­lyet Edvard Beneš is alá­írt, ki­fej­tet­ték, hogy az 1946. no­vem­ber 18-án el­ren­delt ak­ció nem ré­sze a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság ki­te­le­pí­té­sé­nek, ha­nem az a ko­ráb­ban ho­zott köz­mun­ka­ren­de­let vég­re­haj­tá­sa. A két­éves terv tel­je­sí­té­se ér­de­ké­ben 180 000 szlo­vák ön­ként vál­lalt mun­kát Cseh­or­szág­ban. A ma­gya­rok nem akar­tak ön­ként jön­ni, ezért kény­sze­rít­tet­ték őket. Ká­rolyi ne­ga­tív ér­te­sü­lé­se­it a ma­gyar pro­pa­gan­da túl­zá­sá­nak mi­nő­sí­tet­ték. A konk­rét at­ro­ci­tá­so­kat nem ta­gad­ták, de a fe­le­lős­sé­get el­uta­sí­tot­ták. Bűn­ba­kul a ma­gyar kor­mányt tet­ték meg, mert sze­rin­tük az sza­bo­tál­ja a la­kos­ság­cse­re vég­re­haj­tá­sát. Na­ci­o­na­liz­mus­sal vá­dol­ják a ma­gyar ve­ze­tést. A le­vél az­zal zá­rul, hogy Beneš el­nök „szí­ve leg­főbb vá­gya” a kér­dés mi­előb­bi ren­dezése.29
Kár­olyi kül­föl­di új­ság­írók előtt ér­té­kel­te a cseh­szlo­vák kor­mány vá­la­szát, amely­re re­a­gál­va ki­je­len­tet­te, hogy „Ma­gyar­or­szág már de­mok­ra­ti­kus ál­lam, tel­je­sült Jan Masaryk cseh­szlo­vák kül­ügy­mi­nisz­ter fel­té­te­le a két ál­lam közeledésére.”30 Kár­olyi nem fo­gad­ta el Edvard Beneš vá­la­szát és to­vább dol­go­zott azon, hogy elő­se­gít­se a két ál­lam kö­ze­le­dé­sét és ja­vít­son a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok hely­ze­tén.

Kár­olyi kon­fö­de­rá­ci­ós el­kép­ze­lé­sei

Fon­tos volt Beneš sze­mé­lyé­nek meg­nye­ré­se Kár­olyi kon­fö­de­rá­ci­ós ter­ve­i­hez, aki kez­det­ben szim­pa­ti­zált az el­kép­ze­lés­sel. A vi­lág­há­bo­rú vé­gé­re azon­ban meg­vál­toz­tat­ta ál­lás­pont­ját. Kár­olyi er­ről a kö­vet­ke­ző­kép­pen ír: „Ezt nem is­mer­te be nyíl­tan, csu­pán ke­rül­te az er­ről va­ló be­szél­ge­tést, az­zal az ürüg­­gyel, hogy még ko­rai len­ne be­le­me­rül­ni a rész­le­tek­be, ami­kor még a há­bo­rú után ki­ala­ku­ló ál­ta­lá­nos vi­szo­nyo­kat sem is­mer­jük. Azt tar­tot­ta, hogy ho­mo­gén szláv ál­la­mot kell te­rem­te­ni, és ezért a nem-szláv la­ko­sok, va­gyis a né­me­tek és a ma­gya­rok ki­uta­sí­tá­sa mel­lett fog­lalt ál­lást” (Kár­olyi 1977:391).
Kár­olyi lá­tás­mód­ja a la­kos­ság­cse­ré­vel kap­cso­lat­ban pá­ri­zsi ma­gyar kö­vet­té va­ló ki­ne­ve­zé­se után gyö­ke­re­sen meg­vál­to­zott: et­től kezd­ve tel­jes mér­ték­ben a gaz­da­sá­gi együtt­mű­kö­dés szem­pont­já­ból lát­ta az ese­mé­nye­ket. Úgy kép­zel­te, hogy az oro­szok se­gít­sé­gé­vel be­von­ja a kö­zép-eu­ró­pai ál­la­mo­kat. Gaz­da­sá­gi egy­sé­get akart lét­re­hoz­ni, amely a cseh­szlo­vák ipar nél­kül el­kép­zel­he­tet­len lett vol­na. „Meg kell nyer­nünk a cseh­szlo­vá­ko­kat még bi­zo­nyos ma­gyar ál­do­za­tok árán is, nem­ze­ti hi­ú­sá­gun­kat hát­tér­be kell szo­rí­ta­ni.” Ha a bé­ke­kö­tés meg­tör­tén­ne, ez­zel az utol­só aka­dály is el­tűn­ne a du­nai ál­la­mok ös­­sze­fo­gá­sa út­já­ból. „Amit el­vesz­te­nénk a ré­ven, vis­­sza­nyer­nénk a vámon.”31 Mi­e­lőtt el­uta­zott vol­na Pá­rizs­ba, Gyön­gyö­si­vel, Rá­ko­si­val és Gerőv­el foly­ta­tott egyez­te­tés után Kár­olyi Zü­rich­ben fo­lyó­ira­tot in­dí­tott a kon­fö­de­rá­ció esz­mé­jé­nek ter­jesz­té­sé­re, amit a nyu­ga­ti fő­vá­ros­ok­ban ter­jesz­tet­tek. Ká­r­olyit ez re­mé­nyek­kel töl­töt­te el, mi­vel Moszk­va is hoz­zá­já­ru­lá­sát ad­ta fo­lyó­ira­ta in­dí­tá­sá­hoz. Szá­má­ra ez azt je­len­tet­te, hogy a Kreml is el­fo­gad­ta az ő ke­let-eu­ró­pai kon­cep­ci­ó­ját.
1948 feb­ru­ár­já­ban Kár­olyit Beneš is­mé­tel­ten prá­gai lá­to­ga­tás­ra hív­ta. Kár­olyi Masarykkal, Clemen­tis­szel és Rip­ká­val tár­gyalt. A meg­be­szé­lé­sek té­má­ja a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség ügye volt. Benešt ko­ráb­ban szél­ütés ér­te, így nem vett részt a tár­gya­lá­so­kon. Kár­olyi be­nyo­má­sa­i­ról a kö­vet­ke­ző­en ír: „Be­szél­ge­té­sün­ket Clemen­tis ké­ret­le­nül több­ször is fél­be­sza­kí­tot­ta. Masarykot szem­mel lát­ha­tó­an ide­ge­sí­tet­te Clemen­tis je­len­lé­te, az volt a be­nyo­má­som, hogy fél tő­le. Jól tud­tam, Clemen­tis haj­lít­ha­tat­lan, ke­zel­he­tet­len em­ber, akit hi­á­ba pró­bá­lok meg­győz­ni. Csak­is Masaryk sze­mé­lyes te­kin­té­lyé­től és be­fo­lyá­sá­tól re­mél­het­tem a kér­dés ren­de­zé­sét” (Kár­olyi 1977:436). Kár­olyi vá­ra­ko­zá­sa nem va­ló­sul­ha­tott meg, Masaryk ugyan­is két hét­tel ta­lál­ko­zá­suk után má­ig tisz­tá­zat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött el­hunyt.
1947 ta­va­szán ki­rob­bant a hi­deg­há­bo­rú, s a két vi­lág­rend­szer szét­vá­lá­sá­nak fo­lya­ma­ta 1948 őszé­re egy­ér­tel­mű­vé vált. Nyu­gat-európában meg­kez­dő­dött a kom­mu­nis­ta pár­tok és a bal­ol­da­li cso­por­tok ki­szo­rí­tá­sa a ha­ta­lom­ból. Ke­let-Eu­ró­pá­ban le­zaj­lott a kom­mu­nis­ta pár­tok ha­ta­lom­át­vé­te­le. Kár­olyi ré­gi ba­rá­tai sor­ra men­tek át a nyu­ga­ti­ak tá­bo­rá­ba. Ba­rá­tai és ko­ráb­bi har­cos­tár­sai sor­ra át­áll­tak a nyu­ga­ti ál­la­mok ol­da­lá­ra, nagy ér­vá­gás volt ez a du­nai kon­fö­de­rá­ció meg­va­ló­sí­tá­sá­ra, majd vé­gül Kár­olyi is kény­te­len volt fel­ad­ni ter­ve­it és a nyu­ga­ti ál­la­mok­hoz csat­la­koz­ni.
Ös­­szeg­zés

Kár­olyi nem tud­ta meg­bo­csá­ta­ni a cseh­szlo­vák ve­ze­tés­nek, hogy a II. vi­lág­há­bo­rú után a cseh­szlo­vák po­li­ti­ka ahe­lyett, hogy a ke­let-eu­ró­pai hely­zet bé­kés ren­de­zé­sé­hez és de­mok­ra­ti­zá­lá­sá­hoz ve­ze­tő fo­lya­ma­tot tá­mo­gat­ná, a ma­gyar­ság­gal szem­ben olyan mód­sze­re­ket al­kal­ma­zott, ame­lyek a fa­siz­mus előtt Eu­ró­pá­ban is­me­ret­le­nek vol­tak. Nem ér­tet­te, ho­gyan tör­tén­he­tett az meg, hogy az év­ti­ze­dek óta egy nagy­részt et­ni­ka­i­lag zárt ma­gyar sáv­ban élő­ket, a tör­vé­nyek és ren­de­le­tek al­ko­tói bün­tet­le­nül el­űz­he­tik ott­ho­na­ik­ból, kény­szer­mun­ká­ra fog­hat­ják, gyűj­tő­tá­bor­ok­ba zár­hat­ják, s as­­szo­nyos­tól, gye­re­kes­től át­te­he­tik a ha­tá­ron. A ma­gyar kor­mán­­nyal szem­ben szin­tén csa­ló­dott­sá­got ér­zet, zo­kon vet­te, hogy a Lon­don­ban és Wa­shing­ton­ban tár­gya­ló ma­gyar de­le­gá­ci­ó­nak nem lett tag­ja, hi­szen ne­ki na­gyobb kap­cso­lat­kö­re il­let­ve hely­is­me­re­te lett vol­na. Ne­hez­telt a ma­gyar kor­mány­ra azért is, mert ami­kor a de­le­gá­ció vis­­sza­tért nyu­ga­ti kör­út­já­ról, nem tar­tot­ták őt ar­ra ér­de­mes­nek, hogy be­szél­je­nek ered­mé­nye­ik­ről, il­let­ve tá­jé­koz­tas­sák őt. A ma­gyar kor­mány ré­szé­ről ez tak­ti­kai hi­ba volt, mi­vel tu­do­má­suk volt ar­ról, hogy Beneš meg­hív­ta Kár­olyit Prá­gá­ba és tár­gya­lá­so­kat fog ve­le foly­tat­ni. Kár­olyit fe­szé­lyez­te az is, hogy el­uta­sí­tot­ták ja­vas­la­tát egy ál­ta­la ve­ze­ten­dő, a Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­hoz tar­to­zó hi­va­tal fel­ál­lí­tá­sá­ra, mely­nek cél­ja a szom­szé­dok­kal va­ló együtt­mű­kö­dés elő­moz­dí­tá­sa és a Du­na-kon­fö­de­rá­ció elő­ké­szí­té­se lett vol­na.
Jog­gal sér­tett­nek érez­te ma­gát ab­ban is, hogy ki­hagy­ták a pá­ri­zsi bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra uta­zó de­le­gá­ci­ó­ból, és csak kés­ve, ta­nács­adó­ként ve­he­tett azon részt, nem pedig a kül­dött­ség ve­ze­tő­je­ként. Bár er­re azt a ma­gya­rá­za­tot le­het­ne ad­ni, hogy a ma­gyar po­li­ti­kai ve­ze­tés nem akar­ta Kár­olyi sze­mé­lyét ki­ten­ni an­nak, hogy a má­so­dik, szin­tén „rossz bé­ke” ugyan­csak az ő sze­mé­lyé­vel kap­cso­lód­jék ös­­sze. Vé­le­mé­nyem sze­rint Kár­olyi tisz­tá­ban volt ez­zel és en­nek el­le­né­re kész volt ta­pasz­ta­la­ta­it és te­kin­té­lyét fel­hasz­nál­ni a ked­ve­zőbb ma­gyar bé­ke el­éré­se ér­de­ké­ben. Kár­olyi fel­is­mer­te, hogy Ma­gyar­or­szág szá­má­ra az új nem­ze­ti vi­szo­nyok kö­zött min­den­faj­ta rossz és elő­í­té­let­tel te­li be­ideg­ző­dés he­lyett a kör­nye­ző or­szá­gok­kal va­ló gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai együtt­mű­kö­dés is je­lent­he­ti a ki­utat. Igaz­ság­ér­zet­ét iga­zol­ja, hogy min­den al­ka­lom­mal fel­emel­te sza­vát a ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek ki­te­le­pí­té­se el­len és em­ber­te­len­nek te­kin­tet­te a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ül­dö­zé­sét, írá­sa­i­ban és tet­te­i­ben is min­den egyes al­ka­lom­mal ezek meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra tö­re­ke­dett.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Auer Pál: Fél év­szá­zad. Wa­shing­ton, 1971.
Ba­logh Sán­dor: Par­la­men­ti és párt­harc­ok Ma­gyar­or­szá­gon 1945–47. Budapest, Kossuth Kiadó, 1975.
Beneš, Edvard: Sešt let exilu. Pra­ha, 1947.
Hajdu Ti­bor: Kár­olyi Mi­hály. Bu­da­pest, Kos­suth Könyv­ki­adó, 1978.
Hal­mosy Dé­nes: Nem­zet­kö­zi szer­ző­dé­sek 1918–45. Bu­da­pest, Köz­gaz­da­sá­gi és Jo­gi Könyvkiadó–Gondolat Könyv­ki­adó, 1983.
Kár­olyi Mi­hály: Hit, il­lú­zi­ók nél­kül. Bu­da­pest, Mag­ve­tő, 1977.
Kiss Szil­via (sz­erk.): Kár­olyi Mi­hály vá­lo­ga­tott írá­sai 1920–1946. Bu­da­pest, 1964.
Krno, Dal­i­bor M.: A bé­ké­ről tár­gyal­tunk Ma­gyar­or­szág­gal. Bu­da­pest, 1992.
Láz­ár Györ­gy: Cseh­szlo­vák–ma­gyar tár­gya­lá­sok a la­kos­ság­cse­ré­ről 1945 de­cem­be­ré­ben. Múl­tunk, 1998/2.
Nép­sza­va. 1946. no­vem­ber 30.
Vad­ker­ty Ka­ta­lin: A ki­te­le­pí­tés­től a res­zlo­vak­izá­cióig. Po­zsony, Kalligram, 2001.
Zvara, Jura­j: A nem­ze­ti­sé­gi kér­dés meg­ol­dá­sa Szlo­vá­ki­á­ban. Po­zsony, 1965.